Történelem | Középiskola » Bécsből magyar szemmel, húsz év magyar történelme

Bécsből magyar szemmel (Húsz év magyar történelme) „ Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltán elsiratni?” – így kezdődik, és „mert a szabadság a iegtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!” - így végződik Juhász Ferenc nagyszabású költői körképe a mohácsi vész előtti felkelés Magyarországáról, amelyet „A tékozló ország” címmel írt, és amelynek kérdésére felelni látszik a magyar származású Paul Lendvai bécsi osztrák újságíró „ Az eltékozolt ország” címmel magyarul most megjelent könyve. Lendvai egyes politikai személyiségek és egyes társadalmi vagy gazdasági problémák köré csoportosítva a könyv fejezeteit, egészében a magyarországi politika húsz éves történetét írja le a rendszerváltozástól az Orbán-kormány tevékenységének első hónapjaiig. A két könyv címe közötti eltérés Gyurcsány Ferencnek a pártja reformoktól vonakodó tagjait zárt ülésen felrázni

igyekvő beszédében használt, (manapság nagyon is közbeszédi,) alpári kifejezésre emlékeztet. Sajnos – az a látlelet, amelyet a könyv tartalmaz, a politika felszínének jelenségeire korlátozódik, és nem mondja ki, hogy a tékozlás oka az, hogy a magyar társadalom többsége ma sem ismerte fel a költemény záró mondatában kijelentett igazságot. De kétségtelen, hogy nem mond ellen neki. Bizonyos, hogy a szerző ismeri a történelmi gyökereket is. Helyes szemszögből nézi a történteket és a politikusok tevékenységét Lehet, hogy tudja is az események mélyebb okát, de amit leír, azon látszik, hogy a mű a napi sajtóban dolgozó újságíró, és nem a közgazdász, a szociológus, vagy a politológus kutató műve. Lendvai kétségtelenül közelebb áll a baloldalhoz, ezért a hasonló álláspont hívei számára jól olvasható ismertetést ad az elmúlt húsz év eseményeiről. De a baloldalisága nem jelen kritikátlanságot, sőt:

véleményem szerint inkább politikusok tévedését látja ott is, ahol a társadalmi közegben található valamely baloldali politikai cél meghiúsulásának oka. Pártossága abban nyilvánul meg, hogy elítéli a nacionalizmust és a kirekesztő politikai nézeteket és tetteket. Nézetem szerint ez a szemlélet a társadalmi fejlődéssel és a liberális polgári demokrácia értékeivel összhangban van. Tekintettel arra, hogy a béke és az európai országok közötti gazdasági határok eltűnése a nemzetközi munkamegosztás – ennek következtében a műszaki fejlődés - szempontjából kedvező, ezért végül az egyéneknek is előnyös. Lendvai elfogultságát csak szűklátkörű, s ezért végső soron nemzeti szempontból is káros nézetek hívei ítélhetik el. Az újságírás rutinja azt a helytelen módszert eredményezi, hogy a könyv témáit a szerző a feltűnőbb jelenségekkel indítja, és a okok a végére maradnak. Ez azért káros, mert a

kevésbé tájékozott és felületesebb olvasóban a szerző szándékával ellentétes benyomás marad meg. Ez érvényes a részletesen tárgyalt Trianon- problémától az olyan esemény említéséig, mint a magyar szurkolók és a szlovák rendőrség dunaszerdahelyi összeütközése. Aki emlékszik a televízióban mutatott jelenetekre, az bizonyára azt sem felejtette el, hogy a szurkolók milyen provokatív jelszavakat hirdettek plakáton, kifeszített zászlókon és harsogással, aminek a sporteseményhez semmi köze sem volt, viszont irredenta jellegükkel sértették annak az államnak a létét, amelynek vendégei voltak. Ami Trianont illeti, ott előbb kellett volna idéznie Lloyd George szavait, mert ha a győztesek kevésbé mohók, meggyőzőbben lehetne képviselni azt az álláspontot, hogy az összes szomszédokkal való szembenállás falnak vezeti a magyar külpolitikát és megnehezíti a határokon kívül maradt magyarok életét. (Ez egyébként a második

világháborúra is igaz, az orosz nép számára is előnyösebb lett volna, ha Sztálin nem olyan mohó Kelet-Európában, és fenntartja az együttműködést – főleg gazdasági területen – háborús szövetségeseivel. Országa nagysága miatt a kis szomszédok előnyös és körüludvarolt piaca lett volna.) A könyv legkevésbé sikeres részének az tartom, hogy nem elég hangsúlyosan írja le a Fidesz szerepét a reformok elgáncsolásában és az MSzP-SzDSz koalíciónak a pazarlásba való belehajszolásában. Ami a korrupciót illeti, a két fél – éppen a jelenség átláthatóságának hiánya miatt - között nincs nagy különbség, szerintem a Fidesz vádjaiban nagyobb szerepe van a „károkozás értékének” mint vádnak, ami abszurd, továbbá a magyar igazságügy egésze elfogult a Fidesz javára. (Pl az hogy mi van a levélszekrényben, az a Legfelsőbb Bíróság szerint is vélemény, nem tény, a Zuschlag –per (amelynek tárgyát az tette

lehetővé, hogy a pártok és a civil szervezetek állami pénzhez juthatnak,) időzítése, és az először Áderhez szaladó Kulcsár, vagy Budaházi szabad lófrálása.) Lendvai hangsúlyozottabban ír a koalíció korruptságáról, Orbánnal kapcsolatban megelégszik a hatalomra töréssel. A legkevésbé Gyurcsány őszödi beszédének tárgyalásával nem értek egyet. Nem írja, hogy a beszéd kiragadott részeit, (amelyek a lényegével ellentétesre fordították annak tartalmát), fél napon át harsogták a rádiók, míg a teljes beszédre csak másnap ébredtünk; hogy Gyurcsány a ”hazugság” alatt nem a választás előtt nem közölt adatot, hanem az egész gazdaságpolitika ferde irányát értette; a szóban forgó igazi előrebecslést az előre megszabott időben közölték, a választások véletlenül, vagy az elnök tévedéséből voltak a közlés előtt; hogy Gyurcsány mindjárt hozzáfogott a takarékoskodó politikához, épp ezért

népszerűsége csökkent már előbb is. A magyar alkotmányozók hibája volt 1989-ben, hogy az amerikai alkotmányhoz hasonlóan nem írták előre elő a helyi választások időpontjának későbbi eltolását, így állt elő az a helyzet, ami azóta is megvan, hogy a kormányok választási taktikázásból nem kezdhetnek hozzá a népszerűtlen reformokhoz. Előkészítetlennek nevezi Gyurcsány javaslatát a válságellenes EU csomagról (amihez hasonlóról az unió vezető tagjai még most is csak tárgyalnak,) ugyanakkor kifogásolja, hogy későn kezdett reagálni a válságra. Hiányossága a könyvnek, hogy nem tárgyalja érdemben a Gyurcsány-kormány reformjavaslatait, csak a végzetes népszavazást említi, Noha volt közigazgatási reformjavaslat, amihez kétharmad kellett volna, de a Fidesz elutasította, az egészségügyi reformnak az MSzP-n belül is ellenzői voltak, fel kellett vizezni, Magyar Bálint oktatási miniszter Klebersberg óta viszonylag legtöbbet

költötte az iskolákra (A sulineten a sajtóban viccelődni illett,) s a tanítás korszerűbb módszereit vezette be. (Hoffmann Rózsa most csinálja vissza) Nem foglalkozik az SzDSz felbomlásával, tisztán személyes torzsalkodásként említi, noha erről a közvélemény ma is jóformán semmit sem tud, a résztvevők hallgatnak. Mindenki számára újdonság volna, ha a szerző utána jár. Véleménye lehetne arról, hogy az SzDSz hanyatlása mennyire vezetői hibájából és mennyire a társadalomnak a liberális eszmék iráni közömbösségéből következett be. Sajnos a magyar nacionaliznmus és a társadalom liberalizálása csak talán a Tiszák kormányzása idején nem volt szögesen ellentétben, de alattuk is gyengűlt a kettő kapcsolata, talán a véderővita idején már nem is volt. Csak Tisza István és szoros hívei fejében létezett, ott is kelleténél több nacionalista illuzióval keverve. Lendvai Pál Bécsben él, talán ezért nem észlelte, és

nem említi, hogy a magyar értelmiségnek a közügyektől való bűnös elfordulása, amelyet a „politika” elitélésében fejeztek ki, nagy mértékben járult hozzá A Fidesz választási győzelméhez és az antiliberális LMP parlamenti bevonulásához. A Jobbik a magyar társadalom legrosszabb hagyományait ébreszti fel, de világtörténelmileg legalábbis belátható időn belül (nem tudható, hogy a tömeges bevándorlás elkerülhetetlen és szükséges folyamata milyen lázakat termel ki az európai társadalmakban, ) veszteségre ítélt irányzatokhoz kapcsolódik. Lendvai helyesen látja, hogy a Fidesz farvizén tört előre a megoldatlan – és a napi politika látókörébe tartozó eszközökkel megoldhatatlan – cigány kérdést meglovagolva. (Az antiszemitizmussal egy kalap alá venni nagy hiba A cigányok integrálása a szabadság megbecsülése mellett a magyar társadalom előtt álló legnagyobb feladat. Az antiszemitizmus az elkésett, de az életben

már véget ért – a fejekben még nem – polgárosodás mellék tünete.) Az LMP azonban látszólag a zöldek közé sorolható, 2 ezért jelenlegi formájában az egyeduralomra törő Fidesz elleni védekezést gyöngítő tényező, amelyre Lendvai nem fordít kellő figyelmet. Végül meg kel dicsérnem Liebentritt Katalint, a könyv fordítóját, aki igen gördülékeny, olvasmányos stílusával bizonyára hozzájárul a mű sikeréhez. Tekintettel a szerzőre, nem jut az ember eszébe, hogy nem jótollú újságíró eredeti szövegét, hanem a fordítását olvassa. 3