Vallás | Vallástörténet » Deák Viktória Hedvig - Egyháztörténelem IV.

SAPIENTIA SZERZETESI HITTUDOMÁNYI FŐISKOLA DEÁK VIKTÓRIA HEDVIG OP EGYHÁZTÖRTÉNELEM IV. jegyzet BUDAPEST 2010 1 1. AZ EGYHÁZ VILÁGMISSZIÓS TEVÉKENYSÉGE A 15. században missziós tevékenység még nem létezett szinte egyáltalán Az Újvilág felfedezése a 15 század végén óriási újdonságot jelentett, és hatalmas politikai-gazdasági változást hozott az Óvilágban, új perspektívák nyíltak meg. A Mediterráneum helyett az Atlanti-óceán lesz a középpont. A missziós tevékenységet motiválta Krisztus parancsa, és a keresztes hadjárat eszméje is A katolikus egyház számára a mozgástér kibővülését jelentette elsősorban Az Újvilágban a keresztény Nyugat a saját képére és hasonlatosságára hoz létre egy új keresztény világot. A felfedezések A 14-15. században a hajózás technikája fejlődött, feltalálták az iránytűt A felfedezéseket ösztönözte, hogy a török hódítással elzáródtak a Keletre vezető

szárazföldi kereskedelmi utak. A felfedezések elindulásakor a P tolemaiosz-féle világkép volt az uralkodó. Így érkezik az olasz származású Kolumbusz Kristóf, spanyol zászló alatt hajózva, és Indiát keresve 1492. október 12-én Guanahani szigetére (Bahamák), melyet San Salvadornak nevez el. Elhajózik Kuba és Haiti mellett. 1498-ban eléri az Orinoco torkolatát 1497-ben John Cabot angol zászló alatt felfedezi New Foundland-et. Az úttörők egyébként a portugálok voltak, Afrikát akarják körülhajózni. 1500-ban Pedro Cabral, a portugálok zsoldjában eléri Brazília partjait. 1487-ben Bartholomeo Diaz, szintén portugál megkerüli a Jóreménység-fokot, 1498-ban pedig Vasco da Gama felfedezi Indiát és partra száll Kalikutnál, India dél-nyugati partvidékén. 1510-ben Alfonso Albuquerque meghódítja Goát Új, hatalmas birodalmak nyíltak meg így Spanyolország, Portugália, Anglia, és később Hollandia számára. VI. Sándor pápa 1493-ban

Inter caetera kezdetű bullájával megállapította a spanyol és portugál érdekszféra közötti határt, kb 100 mérföldre (500 km) az Azori- és Zöldfoki szigetektől nyugatra. (ez tkp a két uralkodó közti szerződés puszta megerősítése volt) A tordesillas-i szerződés 1494-ben ezt úgy módosította, hogy kb. 1400 km-rel nyugatra húzta meg a határt; így Brazília a portugál érdekszférába került. 1. A spanyol, portugál, angolszász gyarmatosítás (kolonizáció) jellege 1.1 A portugál gyarmatosítás Ázsiában A portugálok meg sem kísérelték a behatolást a szárazföld belsejébe, ezért csak kereskedelmi állomásokat hoztak létre, amelyek stratégiailag fontos pontokon voltak. Ily módon nem is gyakoroltak hatást India vagy Malaysia kultúrájára. 1.2 A spanyol gyarmatosítás (ill a portugál gyarmatosítás Brazíliában) A spanyolok szisztematikusan behatoltak a szárazföldre; kisajátították e földek hihetetlen gazdagságát, de eközben

létrehoztak a meghódított területeken egy új, sok tekintetben eredeti kultúrát, a latin-amerikai civilizációt, amelyben keveredtek a bennszülött és az európai elemek. Ennek világraszóló jelentősége van, de nem feledkezhetünk el a súlyos visszásságokról és az elkövetett bűnökről. A spanyol konkvisztádorok nem tartották tiszteletben az ősi azték és inka civilizációt, de kiirtották nemcsak a b álványimádást, hanem az emberáldozatokat is (kb. 1000 áldozat évente Mexikóban), és a poligámiát Ezt is figyelembe kell venni a hódítás megítélésénél, különösen ma, amikor a negatív szempontok vannak túlsúlyban. A lehető legszörnyűbb kegyetlenségek sem hiányoztak a spanyolok részéről, ráadásul ezeket a kereszt nevében követték el sokszor. A hódítás első évtizedeiben az őslakosokat módszeresen elnyomták, szolgasorba taszították De még mindig jobban jártak, mint a rézbőrűek Észak-Amerikában, ahol a p rotestáns

fehér bevándorlók szisztematikusan kiirtották a helyi törzseket. Az angolszászokban erős rasszizmus nyilvánult meg, amely mára sem tűnt el teljesen, ez nem volt meg ilyen extrém formában 2 a spanyoloknál. Továbbá, az angolszászok általában családostul vándoroltak ki, így lehetséges volt a házasság a fehérek között, viszont nem szorultak rá, hogy a bennszülöttekkel kapcsolatba lépjenek. A spanyolok ezzel szemben katonák, hivatalnokok voltak, akik családjukat Európában hagyták Magányukban a bennszülött nőknél kerestek vigaszt Nem vették őket feleségül, csak a legritkább esetben, ehelyett virágzott a konkubinátus (ágyasság) intézménye Ez bevett szokássá lett, az egyház hiába küzdött ellene. Mindenesetre létrejött egy bizonyos öszszeolvadás a két nép között A másik lényegi különbség az angolszászok és a spanyolok között, hogy az elsők alapvetően politikai és anyagi okokból vándoroltak ki, ti hogy

létrehozzanak egy birodalmi gyarmatot, amely az anyaország hatalmát növelné Csak később, a 17 század közepén érkeznek az alapító atyák, angol puritánok, akik az angliai vallási üldözés elől menekültek ide, hogy szabadon gyakorolhassák vallásukat. De ebben a csoportban sem volt semmiféle prozelitizmus a bennszülöttek irányában. A 19 századig nincs misszió körükben A spanyolok, illetve a franciák, portugálok hozzáállása különbözött. Ott a gyarmatosításnak több oka volt: birodalmi hódítás, meggazdagodás vágya, őszinte misszionárius buzgalom. Ez utóbbi mindenképpen jelen volt, még ha a módszerek a kor mentalitását tükrözték is. Ez utóbbit, ti a hódítás vallásos jellegét, a pápák különösen is a hódítók lelkére kötötték (Még VI Sándor pápa is!). Az evangelizáció kezdetben gyakran erőszakkal folyt Utána intenzív kateketikai munka kezdődött, megszervezték az egyházmegyéket (nem a bennszülöttek

számára), szinódusokat szerveztek. Komoly problémát jelentett a poligámia az őslakosok körében, illetve a testvérek közötti házasság Ahová a spanyolok elérkeztek, ott katolikus nemzetek születtek, nemcsak Amerikában, hanem Ázsiában is. Ld Fülöp-szigetek, máig az egyetlen katolikus állam Ázsiában (II Fülöpről nevezték el). A gyarmatokat az alkirály kormányozta, ők az Indiák legfelsőbb tanácsának voltak alárendelve, amely Madridban ülésezett. A kereskedelem állami monopóliumnak volt alávetve A gyarmatokon a középkori feudalizmushoz hasonló rendszer született, az encomiendarendszer. A telepesek használatra megkapták a földet, és az ahhoz tartozó bennszülöttek fölötti részleges joghatóságot Ez ahhoz vezetett, hogy az indiánokat a végsőkig kihasználták, a halandóság nagyon nagy volt. Nem elhanyagolható a spanyolok által behurcolt vírusok terjedése sem 1.3 Az angolszász gyarmatosítás Szintén egyre beljebb hatoltak a

meghódított területeken, de a bennszülöttekkel semmilyen közelebbi kapcsolatba nem kerültek. Alkohol és más úton is irtották őket Nem alakul ki új kultúra, hanem európai hagyományokat hoznak át. 2. A patronátus (királyi védnökség) rendszere A 16. század közepétől a 17 századig, a pápák mind jelentősebb privilégiumokat adományoztak a spanyol és portugál uralkodóknak, ezzel egyidejűleg megkövetelve, hogy törődjenek az új területek evangelizációjával. Ennek az volt az oka, hogy úgy gondolták, a világi hatalom támogatása adja a l egjobb biztosítékot a h it terjesztésére. Másrészt ez megfelelt az abszolutisztikus mentalitásnak, azaz az állam és az egyház szoros egységének A patronátus bizonyos jogokat és kötelességeket adott az uralkodóknak, és az állam feladata lett. Ezek a jogok: kinevezés, kizárhatja a misszionáriusokat bárhonnan A misszionáriusok csak állami engedéllyel mehettek a gyarmati területekre; összes

egyházi ügyek ellenőrzése. A misszionáriusok csak a kormányon keresztül érintkezhettek a Propaganda Fide (Hitterjesztési) kongregációval, melyet 1622-ben alapított XV. Gergely pápa Már V. Piusz pápa tett kísérletet egy ilyen hitterjesztési kongregáció alapítására, de sikertelenül Az összes missziós területek, így tehát a protestáns országok is alá tartoztak Teljes joghatósággal rendelkezett a missziós területeken Az volt a célja, hogy a misszió ne legyen politikai ügy, a gyarmatosítás része, hanem tisztán vallási-egyházi Ez a spanyol és portugál terü- 3 leteken nem sikerült. A Propaganda Fide feladata volt a misszionáriusok képzése, bennszülött klérus felállítása Több esetben keletkezett konfliktus a kongregáció és patronátus érdekeinek ütközéséből A királynak kellett gondoskodnia a misszionáriusokról, és a kultusz összes költségeiről. Azaz, a polgári hatóságnak sokkal nagyobb volt a hatalma az egyház

felett Amerikában és Ázsiában, mint Európában. Bár az előnyök egyértelműek, de voltak hátrányok is Különösen a portugálok akadályozták az egyházi tevékenységet (A patronátus az ő gyarmataikon csak 1928-50 között szűnt meg.) A püspökök nem tarthattak közvetlen kapcsolatot a Szentszékkel, a pápai legátusokat nem engedték be. 3. A viszony az indiánokkal és a négerekkel A hódító spanyolok nem voltak elegen ahhoz, hogy maguk aknázzák ki az új területek gazdag forrásait, ezért aztán kényelmesebb volt az őslakosokat dolgoztatni. Egyes teológusok tézisei ezt meg is támogatták, akik azt mondták, hogy az indiánok rabszolgaságra vannak rendelve bűneik és alsóbbrendűségük miatt. Elsőként a domonkosok tiltakoztak az indiánok rabszolgává tétele ellen, és az ő emberi jogaikért. 1511 a dventjében Santo Domingoban Antonio de Montesinos OP kemény beszéddel fordult spanyol hallgatóságához, szemükre vetve felelősségüket, és

megfenyegetve őket, hogy halálos bűnben vannak: „Milyen jogon tartjátok ilyen szörnyű és kegyetlen rabszolgaságban ezeket az indiókat? Ebben az állapotban nem menthetitek meg jobban a lelketeket, mint a mórok vagy a törökök.[] Nem emberi lények ők? Nincs talán halhatatlan lelkük? Nem kötelességetek őket szeretni, mint saját magatokat?” Ez a bátor beszéd azt eredményezte, hogy a hódítók rávették a provinciálist, hallgattassa el Montesinost De a probléma ekkor már fel volt vetve, és egész Spanyolország tudomást szerzett róla. Egyes ferenceseknek az volt a véleménye, hogy a bennszülötteket legalább három generáción keresztül rabszolgaságban kell tartani, ha civilizálni akarjuk őket. A viták évtizedeken keresztül elhúzódtak, a pápák is közbeléptek, de a rabszolgaságot nem sikerült felszámolni. A bennszülöttek leghíresebb és egyben legtöbbet támadott védője Bartolomé de Las Casas OP volt. Ő gyarmatosítóként

érkezett az Újvilágba, pap lett, és encomiendáján ő is rabszolgákkal dolgoztatott Kettős megtérést élt át Egyszer a pap gyónásban nem oldozta fel, mert rabszolgákat tartott és elhanyagolta őket. Később, amikor az Ószövetség elnyomás elleni sorait olvasta, ekkor volt első megtérés-élménye, aminek következtében visszatért Spanyolországba, hogy a bennszülöttek jogaiért küzdjön Második megtérése az volt, amikor ő is domonkos lett (1524-ben). Továbbra is az indiánok védője maradt Összesen hétszer kelt át az óceánon a bennszülöttek érdekeit védeni. Fő műve: Historia de las Indias (Az Indiák története) Ellenfelei között voltak ferencesek, és egy laikus teológus, Gines Sepúlveda Ő szilárdan védte a háborúk (beleértve a vallásháborúk) jogosságát. Las Casas-szal szemben, védte a spanyol hódítás jogszerűségét Fő tézise az volt, hogy a barbárokat kényszeríteni kell a jóra, azaz a vallásra, különösen amikor

ezt olyan kis véráldozattal meg lehet tenni Francisco de Vitoria OP, salamancai teológiai tanár, a nemzetközi jog atyja, De iure belli c. művében teológiailag is megalapozza Las Casas érveit. Állítja, hogy az indiánok emberi lények, földjeiket nem lehet elfoglalni Nem lehet őket a hitre kényszeríteni A természetjognál fogva, minden ember egyenlő. A spanyoloknak joguk van átutazni az indiánok területein (kommunikáció jogának előzménye), azzal a feltétellel, hogy nem sértik az indiánok jogait. Nem igazolható a hódítás azzal, hogy az indiánok közben védik a területeiket. Lehetséges az olyan háború, amely meg akarja szabadítani az indiánokat embertelen és barbár szokásaiktól, de ha sikerült ezt a cél t elérni, nincs több jogalap az indián területek elfoglalására. Az erőszak tehát nem megengedett eszköz az igaz hit terjesztésére. 1550-ben V. Károly előtt nyilvános vitát folytatott Las Casas és Sepúlveda A vitában nem

sikerült Las Casasnak teljes győzelmet elérnie: mindkettőjüknek hallgatást parancsoltak. 4 A vitába a pápák is bekapcsolódtak. III Pál pápa 1537-ben Pastorale Officium c bullájában elítélte a rasszista téziseket: az indiánok emberek, akik alkalmasak az üdvösség elnyerésére; nem szabad őket megfosztani szabadságuktól. Az indiánok rabszolgaságba taszításáért kiközösítés jár A következő dokumentum, Veritas ipsa szerint minden adás-vételi szerződés rabszolgákkal kapcsolatban semmis Ezek a kijelentések ma banálisnak tűnhetnek, akkor nem voltak azok. Olyannyira, hogy V Károlynak sikerült elérnie, hogy a pápa visszavonja a rabszolgaságért járó egyházi büntetéseket A tiltást egyébként megismételte VIII Orbán 1639ben és XIV Benedek 1741-ben Sikertelenül A rabszolga-kereskedelem virágzott; sőt előfordult, hogy kolostorok is tartottak rabszolgákat Még megdöbbentőbb, hogy a teológusok rá se hederítettek a pápai

megnyilatkozásokra. Sepúlveda például még 13 évvel a Veritas ipsa után is nyíltan hirdette, hogy az indiánok alsóbbrendűek. A domonkosok és jezsuiták hosszú harca annyi eredményt elért, hogy a spanyol törvényhozás lassan kedvezőbb lett az indiánok számára, miközben az angolszász kolóniáké változatlanul ellenséges volt (tiltották a vegyes házasságot, tagadták a meszticek és mulattok tulajdonjogát, törvényesnek ismerték el a kollektív felelősséget). Las Casasnak az indiánok védelmében volt egyszer egy olyan ötlete, amelynek bizonyára nem látta előre a következményeit (később egyébként visszavonta). A szükséges munkaerőt Afrikából kellene importálni, mert a négerek erősebbek A rabszolga-kereskedelem igazán a 17. században virágzott fel, amikorra az arany- és ezüstbányák kimerültek, de a cukor- dohány-, gyapotültetvények annál nagyobb bevételt hoztak Az afrikai rabszolga-kereskedelmet kezdetben a portugálok

uralták, a 18. század elejétől pedig az angolok A négereket bennszülött kereskedők fogdosták össze és adták el alkoholért, fegyverekért cserébe. Sokan közülük már a tengerpartra szállítás közben meghaltak, még többen a tengeri út brutális körülményei miatt A kereskedőknek megérte, ui az Afrikában 20 forintért vásárolt rabszolgát 800-ért lehetett eladni Amerikában. 1511 és 1800 köz ött becslések szerint több mint 10 millió négert vittek Amerikába. ÉszakAmerikában nagyobb volt a rabszolgák aránya, és az életfeltételek is keményebbek voltak (még a 19. század elején is, a gazdájuk elválasztva eladhatta a családokat, tilos volt megtanulniuk írni és olvasni stb) A tiltások, pápai kiközösítések hatástalansága több tényezőtől függött. Gyakorlatilag lehetetlen volt a kereskedők erkölcstelenségét legyőzni A hierarchia egy olyan rendszerrel találta magát szembe, amely mind jobban megszilárdult és az amerikai

társadalom oszlopának tűnt: egyszerűen nem tudták elképzelni az élet működését rabszolgák nélkül. Gyakran a püspökök is inkább hallgattak. Másrészt a morálteológusok egyetértése is hiányzott: gyakran elfeledkeztek a római megnyilatkozásokról vagy egyszerűen megideologizálták a bevett gyakorlatot Pl olyan érvekkel, hogy lehetséges, hogy a négereket igazságos háborúban fogták el, vagy önként mondtak le szabadságukról. Sőt, szabad rabszolgává tenni azt a négert, akit másképp megölnének: voltaképpen tehát jó szolgálatot tesznek nekik ezzel. És mivel Amerikában nem lehet kideríteni, hogyan lettek az egyes négerek rabszolgává, ezért megengedett a megvételük. A teológusok belemerültek ebbe az absztrakt érvelésbe, és nem voltak hajlandók tudomást venni a valóságról. A morálteológusokkal ellentétben, egyes rabszolga-kereskedők később a megbánás jeleit mutatták, bár ez nem tartotta őket vissza. A hierarchia egyes

tagjai is részt vettek a rabszolga-kereskedelemben, pl. a zöldfoki klérus ebből élt, és az ottani jezsuiták pedig százalékot kaptak Kevesen tiltakoztak. Végül a rabszolga-kereskedelem a francia forradalom miatt megváltozott társadalmi-gazdasági viszonyok miatt szűnt meg (ahogy pl. a kommenda-rendszer is), továbbiakban már nem fizetődött ki Közben a keresztény erkölcsi érzékenység is finomodott 4. A Szent Tamás-keresztények Indiában 5 Xavéri Szent Ferenc nyomán, a legtöbb misszionáriust a Távol-Kelet vonzotta. Indiában Akbar uralkodó többször hitvitára hívta a jezsuitákat, de nem tért meg. Amikor a portugálok megérkeztek Indiába, gyorsan találkoztak a Tamás-keresztényekkel, akik a Malabár-part közelében éltek (mai Kerala állam, ahol ma a katolikusok 30% körül vannak). Ma is azt állítják, hogy a Tamás apostol által megtérítettek utódai Az biztos, hogy a kereszténység már a 4. században elérte Indiát,

Mezopotámiából érkező papok hatására (mai Irak) és hogy a keresztények azóta egy szolid kisebbséget képviselnek. A káld pátriárkákkal mindvégig kapcsolatban maradtak, és a szír-káld (malabár) rítust vették fel. Mai napig vita tárgya, hogy elszakadtak-e Rómától a nesztoriánus hatások beszüremkedése miatt. A portugál misszionáriusok gyanakodva néztek rájuk, és vissza akarták állítani a teljes egységet Rómával, elfogadtatni a khalkedóni hitvallást, és latinizálni a rítusukat. A diamperi zsinat (1599) fontos lépés volt efelé, ti. hogy a portugál hierarchia alá rendeljék őket, és latinizálják a liturgiát, amit sokan nem ismertek el A 17 században egy részük elfogadta a latin rítusú vikáriusokat, de megőrizte saját rítusát (szír-káld vagy malabár) Egy kisebb csoport visszautasította a vikáriusokat és bevezette a szír-antióchiai (malankár) rítust. Ezek egy része a 19 században egyesült Rómával és megtartotta

rítusát. A történet mutatja a portugál valláspolitika korlátait: nem tisztelte a helyi hagyományokat, összekeverte a katolicizmust és a nyugati kultúrát, ahogy annak idején a zsidókeresztények azonosították a kereszténységet a zsidó hagyományokkal. 5. A kínai és malabár rítusok kérdése 5.1 A vita okai – A keresztény elvek adaptálásának nehézsége a különböző nemzetek civilizációjához Mindenki egyetértett abban, hogy a katolicizmust nem lehet egyetlen meghatározott civilizációval sem azonosítani, hanem alkalmazkodhat a különböző nemzetek hagyományaihoz. A gyakorlatban persze a szétválasztás nem ennyire egyértelmű. Ld a zsidókereszténység problémáját Később az egyház hosszú viták és fájdalmas felismerések útján tudatosította, hogy különbözik a római birodalomtól, amely pusztulásra volt ítélve. A 14 s zázad elején pedig világossá lett, hogy az Egyház nem kötődik feloldhatatlanul a német nemzet szent

római birodalmához. Ez a probléma újra megjelent, amikor a misszionáriusok magas kultúrájú népekkel találkoztak (a probléma nem jelentkezett pl. Amerikában) Kínában, Japánban, Indiában az Egyház meddig fogadhatja el a kereszténység számára teljesen idegen kultúrát? Melyek azok a szokások, amelyeknek nincs vallási jelentőségük, ezért a katolicizmus asszimilálhatja őket? – különböző evangelizációs módszerek A domonkos és ferences misszionáriusok, legalábbis működésük kezdetén, nem számítottak emberi eszközökre, hanem csak az isteni kegyelem segítségére. Nem akarták a politikai és szellemi elit szimpátiáját megszerezni, a tudományokkal nem törődtek, rögtön a kereszt misztériumát kezdték prédikálni, a morális és a dogmatika területén szigorúak voltak, minden rubrikát be akartak tartani. Nem törődtek a Kínába való belépési tilalommal A megtérés számukra az addigi hagyományokkal való teljes szakítást

jelentette Rögtön érméket, rózsafüzéreket, szenteltvizet kezdtek osztogatni, ahogy Amerikában az indiánoknak. Később, a kezdeti hibákat felismerve kezdtek alkalmazkodni külsőleg a kínai szokásokhoz A koldulórendek tagjai illetve a világi papok egyébként is az egyszerűbb emberek között működtek, nem úgy, mint a jezsuiták. A közvetlen és látványos siker érdekelte őket A jezsuiták ezzel ellentétes módszert választottak, már a többi misszionáriusok megérkezése előtt. Minden jezsuitának ajánlotta az alkalmazkodást Alessandro Valignano SJ, egész Távol-Kelet vizitátora Japánban Kínában Matteo Ricci olasz jezsuitának és társának sikerült bejutnia az országba 1583-ban. Célul tűzték ki, hogy a legnagyobb tiszteletben tartják a nemzeti hagyományokat és tradíció- 6 kat; nem erősködnek azon, hogy az Evangélium Konfucius felett áll; felhasználják a tudományt, mint evangelizációs eszközt a tanultak megnyerésére;

tisztelik a császári törvényeket (csak privatim prédikálnak). A kínaiak kíváncsiságára alapozva Ricci kiállítást rendeztek órákból, matematikai eszközökből. 1594-ben bebocsátást nyert a mandarinok közé Több apologetikai és csillagászati munkát is írt Mikor 1610-ben meghalt, már 25000 kínai katolikus volt. – külső okok Ezek súlyosbították a helyzetet. A problémát még komplikáltabbá tette a különböző származású misszionáriusok jelenléte, valamint a koldulók és a jezsuiták közti ellentét 5.2 A vita tárgya 1) Isten nevére lehet-e használni a Tien (ég) és Sang-ti (legfőbb úr) kifejezéseket, vagy ezek panteisztikus ízű szavak; 2) a halott ősök és Konfucius tisztelete megengedhető-e. Minden családban vannak asztalkák, melyek előtt mindenki meghajol és tömjént éget meg gyertyát gyújt. A kérdés, hogy ezek pusztán társadalmi kötelezettségek, vagy van vallási jelentőségük is. 3) a böjt enyhítése; 4)

célravezető-e rögtön a kereszt prédikálásával kezdeni, és így sokaknak botrányt okozni Hasonlóak voltak a nehézségek Indiában, ahol Roberto De Nobili SJ az indiai aszkéták életstílusát utánozta, és csak a felsőbb kasztokhoz fordult, hogy ne okozzon zavart, és az áttérőknek megengedett bizonyos szokásokat (hajvágás bizonyos módon, a kasztok jellegzetes viseletei stb.) Ő rájött, hogy az indiai társadalmat úgy nyithatja meg a kereszténység felé, ha indiai fogalmakat használ Előtte a megtérőket arra kényszerítették, hogy portugál módon öltözzenek, portugál neveket vegyenek fel Nobili viszont kihirdette, hogy az ő rangja megfelel a rádzsának (indiai fejedelem), és meg is kapta ezt a tiszteletet. Megtanult szanszkritul is (ő az első európai), a Védákat fejből idézte. Próbálták leállítani, de a generális megvédte Később problémák támadtak akörül, hogy kell-e a nyállal való megkenést alkalmazni a keresztségnél,

amit az indiaiak undorítónak találtak, és hogy kell-e a jezsuitáknak a páriákat is látogatniuk (a pápa úgy döntött, hogy igen). 5.3 A probléma kibontakozása Az első viták a jezsuiták között csillapodtak elöljárói közbelépésre, akik támogatták az adaptációs módszert. A helyzet akkor lett súlyos, amikor Kínába más rendek is érkeztek Morales OP kérdésekkel fordult a Propaganda kongregációhoz, amely 1645-ben megtiltotta az addigi engedményeket, mint bálványimádást. A jezsuiták nem hagyták annyiban, 1656-ban végül a Szent Officium ellentétes értelemben döntött. Ti hogy nem megengedettek, ha valóban bálványimádásról van szó De Róma nem döntött még véglegesen A 17. század végén újra indul a támadás a kínai rítusok ellen Ekkor kb 300000 keresztény volt Kínában. Ezúttal a jezsuiták írattak Khang-szi császárral egy nyilatkozatot, hogy Konfucius és az ősök tisztelete pusztán polgári szertartás De 1704-ben XI

Kelemen pápa megtiltott minden rítust A helyzetet súlyosbította a pápai legátus ostoba viselkedése, pedig nagy remény lett volna a Vatikán és Kína közötti hivatalos kapcsolatok felvételére. A császár feldühödve ekkor megtiltotta, hogy olyan misszionáriusok működjenek, akik nem ismerték el törvényesnek a rítusokat. A császár végül kiűzte a misszionáriusokat, betiltotta a kultuszt A jezsuiták Rómához fellebbeztek, és szabadnak tartották magukat, amíg végleges válasz nem érkezik. Emiatt sokan engedetlenséggel vádolták őket (Európában pedig a janzenisták mindent megtettek, hogy ezt kihasználják a jezsuiták ellen) Újabb viták után XIV Kelemen minden rítust betiltott, és kötelezte a misszionáriusokat egy hűségeskü letételére. Hasonló folyamat játszódott le Indiában, ahol ugyanaz a pápai legátus (De Tournon) betiltatta az indiai rítusokat. Végül 200 évvel később, először XI. Piusz, aztán XII Piusz 1940-ben

megengedettnek nyilvánította ezeket a rítusokat Azon túl, hogy a Szentszék stratégiai hibát követett el (amiért II 7 János Pál bocsánatot kért a kínaiaktól), maga a probléma is világosabb lett. Közben a társadalom laicizálódott, és ezek a szertartások jelentést változtattak A kínai társadalom rétegeinek megfelelően is változott ezek jelentése: a városi értelmiségiek körében, ahol a jezsuiták működtek, kevesebb vallási jelentőségük volt, mint a parasztok körében, ahol a többi misszionáriusok tevékenykedtek. Mindenesetre ezek a szentszéki döntések gyászos következményekkel jártak a virágzó kínai misszióra nézve. Nyugaton pedig e viták miatt csak növekedett az egyet nem értés egyházon belül. 6. A redukciók Paraguayban 6.1 A redukciók eredete A 17. század elején az egyik jezsuita missziós elöljáró akarta megkísérelni szervezettebb módon, amit már máshol is próbáltak Amerikában: rávenni a

bennszülötteket arra, hogy feladják a nomád életmódot és szervezett falvakban telepedjenek le, ahol magasabb lehetett volna az életszínvonaluk. Így születtek meg az első redukciók, amelyek célja az indiánok szellemi-lelki és anyagi életének jobbítása volt: a fix lakóhely minden civilizációs tevékenység alapja volt, és a bennszülött telepek létrehozása azzal is járt, hogy sikeresen távol tartotta az indiánokat az európai gyarmatok rossz példáitól. A redukciók területe kiterjedt a mai Paraguayra (a guarani indiánok körében), de azon kívül elérték a mai Argentína, Uruguay, Bolívia, Brazília területeit is. A 18 s zázadban végül 33 redukció volt, összesen mintegy 100-150.000 indiánnal A redukciók két tulajdonsága járult hozzá a sikerhez. Az egyik az autonómia volt, ui a jezsuiták biztosították számukra a rettegett fehér gyarmatosítóktól való függetlenséget: a redukciók ugyanis közvetlenül az alkirálytól függtek,

Madridnak pedig bizonyos adót fizettek. De az érem másik oldala, hogy ez a függetlenség a jezsuitáktól való teljes függéssel járt együtt: a paternalizmus is magas fokon volt. 1630 körül a redukciók nagy veszteségeket szenvedtek a rabszolgakereskedők támadásai következtében, akik több ezer indiánt elhurcoltak vagy megöltek. Ezért a jezsuiták engedélyt kértek és kaptak a királytól, hogy a bennszülöttekből fegyveres egységet állíthassanak fel. Amikor a rabszolgavadászok visszatértek, a támadásukat keményen visszaverték. 6.2 A redukciók megszervezése A falvak mindenhol hasonló felépítéssel rendelkeztek. Középen volt a templom, az atyák lakóhelye, a tárolóhelyiségek, körben pedig a bennszülöttek kunyhói A templomok gyakran hatalmasak voltak. A lelki irányítás teljesen a jezsuiták kezében volt; az egyéb adminisztráció elméletben a bennszülöttekre volt bízva, de ez csak a látszat volt, mert ők nem tettek semmit a

jezsuiták jóváhagyása nélkül. A redukciókba való belépés tilos volt minden külső embernek, kivéve a püspököt és a kormány képviselőjét. Az élet meghatározott rend szerint folyt, meghatározott időt fordítottak imára, pihenésre stb Minden családnak volt egy darab földje, amelynek terményeivel szabadon rendelkezett, ezen kívül közre kellett működniük a közös földek művelésében is. A misszionáriusok voltak a bírók Ebben a rendszerben az indiánok meglehetős civilizációs fokot értek el három nemzedék alatt: nemcsak a földművelést sajátították el, hanem a különböző művészeteket is. 6.3 A redukciók vége A 18. században a jezsuiták ellenségei Európában kihasználták azt a hírt is, hogy a jezsuiták óriási gazdagságot halmoztak fel Amerikában, hadsereget szerveztek a bennszülöttekből. A redukciók végét azonban a spanyolok és portugálok közötti ellenségeskedés okozta. A spanyolok 1750-ben egy

határszerződéssel a portugáloknak adták annak a területnek egyharmadát, ahol a redukciók voltak, cserébe megkapták a Plata folyó bal partját 30000 i ndiánnak 8 kellett elhagynia lakóhelyét, vagy behódolni a portugáloknak. Inkább ellenálltak, de két év alatt legyőzték őket. Az indiánok elhagyták a redukciókat, és máshol próbáltak újrakezdeni Néhány évvel később a jezsuitákat teljesen kiűzték a spanyol gyarmatokról. 6.4 A redukciók megítélése A redukciók története több érdekes kérdést felvet. A jezsuita paternalizmus valóban helyes nevelési módszer volt? 150 év alatt a jezsuiták miért nem törődtek azzal, hogy bennszülött klérust neveljenek? Nem lehetett volna a paternalista irányítás helyett lassan a bennszülötteket is bevonni a kormányzásba? Összességében a jezsuiták úgy tűnnek fel, mint kiváló lelkipásztorok, akik igazán szívükön viselik a rájuk bízottak javát, de politikailag talán kicsit

rövidlátók voltak. 7. A misszió Japánban Az ázsiai missziók nagy ösztönzést kaptak Xavéri Szent Ferenc (1506-1552) fáradhatatlan energiája révén. Ő 1541-ben szállt partra Goában, 11 év alatt elérte India déli partjait, Ceylont, és 1549 augusztusában Japánba érkezett, ahol kb két évet tartózkodott Onnan visszatért Indiába, és haszontalanul próbált meg Kínába érni; a kínai partok előtt halt meg. Az ő halála után a kereszténység Indiában nem terjedt el túlságosan a bennszülöttek körében, nem utolsósorban az európaiak rossz példája miatt, de főként az alkalmazott evangelizáló módszer miatt, amely tabula rasa-t akart csinálni, felszámolni az ősi indiai civilizációt. Úgy tűnt, hogy az az ázsiai ország, ahol az egyház a legnagyobb sikerekre számíthat, Japán lesz. A már említett Alessandro Valignano, a távol-keleti missziók elöljárója, határozottan az alkalmazkodás híve volt. A sikerhez az is hozzájárult, hogy

sok japán vágyott egy tisztább vallásra, valamint az is, hogy a központi hatalom gyenge volt, a helyi hatalmasságok, a daimio-k, örültek minden alkalomnak, ami a Mikádóval szembeni függetlenségüket támogatta. Mindez hozzájárult a kereszténység terjedéséhez A 17 század elején szerény számítások szerint is 300.000 megkeresztelt volt már Japánban, ami elég nagy szám, főleg ha belegondolunk, mekkora nehézségekkel kellett megküzdeniük a misszionáriusoknak (az út Japánba Lisszabonból 2-3 évet vett igénybe; a Kínába küldött 6000 jezsuitából kb. 100 érkezett meg, a többiek útközben meghaltak). Sajnos a helyzet gyökeresen megváltozott a 16-17. század fordulóján, több okból kifolyólag: erős központi hatalom alakult ki, amely az egyház létét végül a legfőbb végrehajtó hatalomnak rendelte alá, aki nem a császár volt, hanem a Sógun; azt a félelmet, hogy a misszionáriusok az európai gyarmatosító hatalmak politikai vagy

legalábbis gazdasági előrenyomulásának előőrseit képezik, megerősítette több spanyol és portugál kereskedő viselkedése; néhány helyi nagyúr az európaiakban akart támaszt találni a császár elleni intrikákhoz; amikor a F ülöpszigetekről domonkos és ferences misszionáriusok érkeztek, hamar elkezdődött a vita az evangelizációs módszereken. Az első keresztényüldözés a 16 század végén tört ki Hideyoshi sógun kezdeményezésére (Nagaszaki vértanúk, 1597). 1614-ben újabb üldözés tört ki Jeyasu sógun alatt, amely kegyetlenségben az ókori keresztényüldözésekkel vetekszik. 1638-tól minden misszionáriust kitiltanak az országból; 1640-ben az egyik keresztény többségű területen felkelés tört ki, ami még súlyosbította a helyzetet. Végül akiről azt gyanították, hogy idegen vallás híve, annak meg kellett taposni a feszületet Tragikus esemény volt 1633-ban a j ezsuita provinciális aposztáziája, aki három órai

kínzás után feladta (ennek alapján íródott Endo Suszaku japán író Némaság c. regénye) Több rendtársa ment utána Japánba, hogy visszatérítse, vagy saját vértanúságával vezekeljen helyette, de közülük is többen aposztaták lettek a kínzás következtében. Bár a kereszténység be volt tiltva, mégis egy kis csoport, néhány ezer ember titokban megőrizte a hitet, apáról fiúra örökítve, papok nélkül, több, mint 200 éven át. Amikor a 19 század második felében japán kénytelen volt megnyitni kapuit az európaiak előtt, visszatérhettek az első misszionáriusok. Az egyik francia pap a Nagaszakiban épült templomban imádkozott, 9 amikor egy kisebb csoportot látott bejönni a templomba a közeli faluból. Megkérdezték tőle, hogy házas-e, és hogy tiszteli-e Szűz Máriát, azaz hogy katolikus-e vagy protestáns. Amikor azt válaszolta, hogy katolikus, azt mondták: „mindannyiunk szíve olyan, mint az öné.” 2. AZ EGYHÁZ AZ

ABSZOLUTIZMUS KORÁBAN 1. Az abszolutizmus A kontinens politikai-társadalmi-gazdasági helyzete a 1 7-18. században több hasonlóságot mutat, olyannyira, hogy ezt a kort az abszolutizmus korának nevezhetjük. Ide tartozik még a restauráció korszaka is, azaz a francia forradalmat követő korszak (1815-1848), pontosan azért, mert a forradalom előtti helyzetet akarja visszaállítani. A korszakot lehetne még barokk kornak is nevezni, vagy az ancien régime-nek. Ez utóbbit Alexis de Tocqueville könyve, A régi rend és a forradalom terjesztette el. 1.1 Az abszolutizmus okai Az abszolutizmus egy, a középkorban keletkezett folyamat végpontja: az uralkodó harcolt a nemesség ellen, és megszűnt a különbség vallási és világi hatalom között. A nemesség félreállítása után pedig sikerült az egyéb elemeket is kiküszöbölni, amelyek korlátozták az uralkodó hatalmát (parlament, rendi gyűlés stb) Ez a folyamat sikeres volt Franciaországban, Angliában,

Spanyolországban (utóbbi két országban az uralkodó ilyen törekvéseit segítette az Újvilágból átáramló rengeteg kincs) Németországban pont az ellenkezője történt: a fejedelmek önállósodtak (Wesztfáliai béke ezt szentesítette 1648-ban). A hatalom egy kézbe sűrítését segítették a vallási viszonyok is: a protestáns országokban szükség volt olyan tekintélyre, amely stabilitást ad az új vallási irányzatoknak, s így létrejött az uralkodó felsőbbsége az új egyházak felett. A katolikusnak maradt országokban pedig az uralkodónak az egyház felett gyakorolt felügyeletét igazolta az eretnekség elleni harc szükségessége. Politikai értelemben az abszolutizmus azt jelenti, hogy az uralkodó kifelé minden tekintélytől eloldottnak (ab-solutus) nyilvánítja magát, belülről pedig minden hatalmat a saját kezében koncentrál. Kifelé nem ismeri el a cs ászári hatalmat, és a p ápának sem engedi meg, hogy szentesítse tekintélyét.

Belülről az abszolutizmust a hatalom koncentrációja jellemzi, a növekvő egyöntetűség az adminisztrációban Az uralkodó nincs alávetve a törvénynek, hangsúlyozza Jean Bodin jogfilozófus is Az alattvalók teljesen ki vannak zárva a politikai életből és semmi sem biztosítja a jogaikat. Pl az uralkodó egyszerű parancsára bárkit letartóztathatnak A helyi autonómiát korlátozzák, helyette a király által kinevezett intendánsok irányítanak. Kialakul a hivatásos hadsereg, amely a király közvetlen szolgálatára áll. Az egységesítés nem jelenti azt, hogy minden privilégiumnak vége szakad (ezt csak a francia forradalom éri majd el). A társadalom szempontjából, az abszolutizmus alapja a különböző osztályok közötti egyenlőtlenség, más szavakkal a privilégium, amely némelyeknek jár, másoknak nem. A privilégiumokban a társadalom kis csoportja részesül, szemben velük a tömeg, amely nem hallathatja hangját, mert nincsenek politikai

jogai, beletörődését pedig a belénevelt vallási tan is megerősíti. Társadalmi privilégiumok: kizárólagos lehetőség bizonyos funkciók betöltésére, legfőképp a hadseregben; közteherviseléstől való mentesség, megkülönböztetett hely a színházban, templomban. A nemesek nem végezhetnek kereskedelemi tevékenységet és kétkezi munkát, ami méltatlan a szabad emberhez (pogány felfogás!). Ehelyett a király mellett élik az udvar pompás életét Ennek van politikai célja: az udvari élet lefoglalja a nemeseket, akiket így a politikából könnyebb kizárni 10 Jogi privilégiumok: az elsőszülött fiú egyben örökli a birtokot, amely nem osztható meg (ez a hitbizomány intézménye, Mo-n 1687-től érvényes). Csak a nemeseket illette meg, így biztosították az örökség (és hatalmuk) érinthetetlenségét A nemesekre enyhébb büntetések vonatkoztak, külön bíróság volt a számukra Gazdasági privilégiumok: adómentesség, feudális

jogok. Gazdaságilag az abszolutista berendezkedés jellemzője a merkantilizmus, amely a gazdaságot alárendeli a politikának, és biztosítani próbálja a monarchia számára a szükséges eszközöket az imperialista politika fenntartásához. Mivel azt gondolják, hogy a gazdagság mértékét a készpénz jelenti, ezért minden pénzt az állami kasszában akarnak tartani. Ezt az export növelésével és az import akadályozásával akarják elérni (magas vámilletékek az importra) Ennek ellenére az abszolutista kormányok állandó anyagi nehézségekkel küzdenek, melyen újabb és újabb adók kivetésével próbálnak enyhíteni. A külpolitikát az imperializmus jellemzi Franciaország „természetes határai” felé tör, és meg akarja szerezni az európai hegemóniát Anglia és Hollandia a tenger feletti uralomért küzdenek. A 18 században változik a helyzet: Franciaország túlsúlyát kiegyenlíti Anglia-Hollandia, illetve Keletről a Habsburg-birodalom

(amely immár megszabadult a török veszélytől). Az abszolutizmuson belül megkülönböztetjük: a) tiszta abszolutizmus (XIV. Lajos kora): az állam az uralkodó tulajdona b) felvilágosult abszolutizmus (17. század): az uralkodók nem ismernek el semmilyen politikai szabadságjogot, de jobban gondoskodnak alattvalóikról, hangsúlyozott jurisdikcionalizmus c) a restauráció, kompromisszum a régi és az új között, a napóleoni adminisztratív egységesítés megőrzése, de a politikai szabadságjogok elutasítása. A kor (16-18. század) egyéb jellemzői a következők: A 18. században – két évszázados stagnálás után – komoly demográfiai növekedés kezdődik, az éhínségek, gyermekhalandóság ellenére. 1600-ban Európának kb 90 millió lakosa lehetett, 1700-ban 115 millió. A 18 században az a változás, hogy a születésszám állandósul, de a halandóság csökken és az élettartam nő 1500 és 1800 között a világ lakossága megduplázódik, 400

millióról 800 millióra. Ezzel párhuzamosan kezdenek az igazi nagyvárosok kialakulni. Amszterdamnak 40000 l akosa van 1514-ben, 1685-ben pedig 185000 A 18 század elején Párizs és London a két metropolisz, 400000 lakossal A világkereskedelemben két protestáns ország jár elől, Hollandia és Anglia. De az utazás voltaképpen változatlan maradt a v askortól a 18 század végéig Az utak viszont javulnak, és lassan elkezdődik a hivatalos postaszolgáltatás, először a kormányok, aztán a nagy kereskedelmi cégek számára. 2. A hivatalosan keresztény társadalom Egy alapelv inspirálja az abszolutizmust, ami a vallás társadalmi szerepét illeti: tökéletes párhuzamnak kell uralkodnia a pol itikai-polgári-világi és a lelki-vallási-természetfeletti rend között. Ez természetesen nem kimondott alapelv volt Nem a két szféra teljes szétválasztását kell ezen érteni, hanem ellenkezőleg azt, hogy a két társadalom szorosan együttműködik ugyanazon cél

– ti. az ember java – érdekében Konkrétabban, a politikai és egyházi társadalom között érzékelhetően csökken a különbség, amely a lényeget, célt, sajátos eszközöket jellemezte: a civil társadalom kezdi magára venni az egyházi társadalom egyes jellegzetességeit, és fordítva. Azaz, amit tilt vagy megenged a vallás rendje, azt meg kell hogy tiltsa illetve engedje a polgári rend is, néhány kivételtől eltekintve. Ez a mentalitás teljesen ellentétes a 1920 századival, amely teljesen szét akarja választani a k ét szférát, de a t endencia annyiban maradt, hogy ma az Egyház akarja a magáévá tenni a demokratikus társadalom struktúráit és tipikus módszereit. 11 A trentói zsinat utáni ekkléziológia magán viseli Bellarmin Szent Róbert SJ befolyását. A nagy apologéta Controversiae c. művében sokat ír az Egyház természetéről, és a következő szempontokat húzza alá: az Egyház látható (a lutheránus congregatio

sanctorum-mal szemben), hierarchikusan felépített (feje a pápa, Krisztus helytartója), benső kapcsolatban áll Krisztussal, tévedhetetlen. Bellarmin egyházképe tehát nem egyoldalú, ahogy azt később szerették hangsúlyozni De adott két maradandó egyházdefiníciót (az egyik: keresztség, közös hit, alávetettség a pásztoroknak): az Egyház emberek olyannyira látható és érinthető társasága, mint a római népé, vagy a francia királyságé, vagy a velencei köztársaságé. Ez a definíció érthető a protestánsellenes kontextusból, de azt sem szabad elfelejteni, hogy utána Bellarmin igyekszik hozzátenni a Szentlélek ajándékait, a hit, reményt, szeretetet, amelyek a minimum, hogy valaki az Egyház része legyen. Később az Egyház láthatóságának hangsúlyozása nemcsak a protestánsok elleni érvként szolgált, hanem azon jurisdikcionalisták ellen is, akik tagadták az Egyháznak az államtól való függetlenségét De a látható és

érinthető társaság kifejezéstől már csak egy lépés a societas perfecta, amely egyoldalúan hangsúlyozza az intézményes külső dimenziót és elfeledkezik a szentségiről Ez a nézőpont uralkodó lett, mígnem a 19. században néhányan – pl Newman és Rosmini – elkezdték feleleveníteni a misztikus testnek a képét De a döntő az volt, hogy e definíció szerint, az Egyháznak megvannak az összes eszközei, hogy elérje céljait, és az Egyház az államtól független; végül többé vagy kevésbé akaratlanul is azt gondolták, hogy az Egyház olyan, mint egy, az államhoz nagyon hasonló társaság, amelynek analóg struktúrái vannak és ezért az eszközei is hasonlóak (pl. kényszerítés) Hogyan valósult meg a hivatalosan keresztény társadalom? 2.1 A királyok isteni joga Az abszolutizmus gyorsan elméleti megalapozást keresett: sok író a királyi hatalomnak vallásos jelentőséget tulajdonít. Az uralkodó egyedül Istentől nyeri a hatalmát,

közvetlenül (nem a pápán keresztül). Ő tehát Isten helytartója a földön, Isten látható képe Ezt fejezi ki a koronázási és felkenési szertartás A király így emberfeletti jelleget nyert, és egy régi hagyomány gyógyító képességet is tulajdonított neki. Az őket támogató közvetlen isteni segítségről meg voltak győződve az uralkodók maguk is. A király csak Istennek volt felelős, semmilyen emberi törvény nem kötötte Az alattvalók feladata a vak engedelmesség volt Felkelésre, tiltakozásra semmilyen legitim ok nincs, legfeljebb imádkozni lehet az uralkodó megtéréséért 2.2 A politikai egység a vallási egységen alapul A középkori Európa vallási egységének felbomlása után egyre fontosabb lesz a vallási egység megőrzése az egyes királyságokban. Általános meggyőződés, hogy a különböző nyelvű, szokású alattvalókat leginkább a vallás tudja összefogni Aki tehát nem követi az uralkodó vallást, annak nincsenek

politikai (hivatalokból való kizárás) és polgári jogai (szabad lakóhelyválasztás, szabad foglalkozásválasztás, tulajdonhoz való jog) Ennek az elvnek az alkalmazása változó. Pl Franciaországban az 1598-as nantes-i ediktum nyomán (1685-ös visszavonásig) a protestánsoknak vannak bizonyos jogai, ugyanígy Lengyelországban is Angliában és Írországban viszont a katolikusoknak nincsenek meg az alapvető szabadságjogaik egészen 1793-ig, nem beszélve a politikaiakról. 1829-től van szó katolikus emancipációról a szigeteken 2.3 A katolikus vallás államvallás Az abszolút állam hivatalosan elismeri, hogy a katolikus vallás az egyetlen igazi, az Egyház szuverén társaság bizonyos határokon belül. A katolikus vallás érdekei szorosan összekapcsolódnak az állam érdekeivel: ez a trón és az oltár szövetsége Következésképpen, a király kötelességének gondolja a vallás védelmét és előmozdítását. 12 – az uralkodó olyan

struktúrákat akar teremteni és fenntartani, amelyek megkönnyítik az alattvalók vallási kötelezettségeinek megtartását; sőt ösztönzi is őket azok teljesítésére. – az uralkodó védi a vallást, megakadályozza a prozelitizmust, megtiltja a vallásellenes könyvek terjesztését. – a vallás elleni bűnök felségsértésnek számítanak. 2.4 A polgári és egyházi törvények harmóniában vannak Az állam elismeri az egyházi törvényeket, sőt állami erővel támogatja meg azok betartását. Az állam szép lassan beleszólást szerez a h ázasságba. Megjelenik a p olgári házasság elmélete, aztán gyakorlata is (először Hollandiában és Angliában). Törvények védik a vasárnapot (megbüntetik, aki boltot kinyit vasárnap stb.) Jellemző a sajtócenzúra esete Kezdetben csak egyházi cenzúra van, később az állam is elkezd cenzúrát gyakorolni, és az Egyházra csak a vallási témák maradnak. Még később az állam kontrollálja az egyházi

kiadványokat, pl ellenőrzik a püspöki pásztorleveleket, betiltják Bellarmin katekizmusát 2.5 Az egyházi hatalomnak lehetősége van a kényszerítésre A püspöknek, elöljárónak lehetősége van arra, hogy az állam nyújtotta eszközöket vegye igénybe pl. a nyilvános bűnösökkel szemben Így pl büntetik a káromkodást, Mexikóban az ágyasságot. Az inkvizíciónak és a kolostoroknak saját börtönei voltak 2.6 A munka keresztény szervezése Minden munkásnak egy céh tagjának kellett lennie. A céh feladata egyaránt volt vallási és gazdasági. Kizárta a konkurenciát, fixálta az árakat, védte a tagok jogait A céh intézmény tipikusan középkori volt, gazdasági előnytelenségei nyilvánvalóak. Csak a francia forradalom tudta eltörölni. A céhnek viszont voltak komoly vallási-karitatív célkitűzései is Csak katolikusok lehettek tagjai értelemszerűen, saját templomuk volt gyakran, saját lelkészük volt, a tagoknak különböző vallási

rendezvényeken kellett részt venniük (körmenetek, tagok temetése, prédikációk). 2.7 Az egyházé a karitatív munka és a nevelés monopóliuma Az államot a 18. századi nem érdekli az oktatás, amely ezért különböző szerzetesrendek kezében marad (jezsuiták, piaristák, keresztény iskolatestvérek – utóbbi kifejezetten a nép számára) A lányok helyzete még rosszabb volt, csak a nemes származásúak juthattak oktatáshoz Az egyetemek is lényegében egyházi intézmények maradnak, egészen Napóleonig. Ugyanezt lehet elmondani a kórházakról, bár néhány helyen voltak laikus kezdeményezések is. 2.8 A mentességek/kiváltságok Az Egyház számos mentességgel rendelkezik. Így pl az egyházi javak adómentesek, és elidegeníthetetlenek Ez volt a holtkéz intézménye (Magyarországon is érvényben volt) Ennek is megvoltak a visszásságai. Sokan pl azért vették fel a tonzúrát, hogy a saját birtokuk adómentes lehessen Így viszont a szegényebb

rétegekre aránytalan adóterhek jutottak A tizedhez való jog is fennmaradt. Létezett továbbá a szintén középkori asylum-jog (üldözöttek kolostorokban és templomokban menedéket nyerhettek) Az egyháziak mentesek voltak a hadviseléstől, és külön egyházi bíróság ítélkezhetett csak felettük (forum ecclesiasticum). Az államnak persze ez utóbbi nem tetszett A mentességekből rengeteg konfliktus adódott állam és Egyház között. Az abszolutisztikus állam nem engedhetett meg saját területén egy másik hatalmat, amely teljes joghatóságot követelt magának egy olyan szektor felett, melynek csak kevés köze volt a v allási szférához, viszont sok kihatása volt a társadalmi rendre. Amint az állami tudat egyre erősödik, úgy lesz egyre erősebb az ellenállás az egyházi mentességekkel szemben, egészen addig, hogy az állam akarja kontrollálni az Egyház összes tevékenységét. Az Egyház viszont úgy gondolta, 13 hogy ezek a struktúrák

elengedhetetlenek küldetésének teljesítéséhez, komoly veszély nélkül nem mondhat le róluk. Ezért egész tan alakult ki a mentességek védelmében, ti hogy azok isteni eredetűek, még a mérsékeltebbek is azt mondták, hogy az Egyház természetéből következik, hogy joga van az összes eszközökhöz célja elérésére. Arra nem gondoltak, hogy ezek a privilégiumok egy esetleges történeti szituáció gyümölcsei. A római kúria és a püspökök rengeteg energiát pazaroltak ezeknek az anakronisztikus struktúráknak a védelmében. Ilyen típusú konfliktus volt Velence és V. Pál pápa között Velence elutasította, hogy az egyházi bíróságnak szolgáltasson ki két közbűntényes papot. V Pál úgy gondolta, hogy ez már-már a pápai primátus tagadását is magába foglalja, ezért 1606-ban interdiktummal sújtotta a várost. A köztársaság viszont fővesztés terhe mellett megparancsolta a papoknak, hogy ne kövessék a pápai utasítást (nem lett

volna szabad kiszolgáltatni a szentségeket), és egyúttal kiűzte a városból a pápához hű szerzeteseket (jezsuiták, kapucinusok). Az európai közvélemény mint a m odern laikus állam bajnokát ünnepelte Velencét, amely világi ügyekben nem ismert el maga felett senkit, csak az isteni hatalmat. Végül a helyzet úgy oldódott meg, hogy a pápa visszavonta az interdiktumot, a város kiadta a két papot Franciaországnak, amely végül kiadta őket a pápának. A győzelem tehát egyértelműen Velencéé lett, amely nem hajolt meg a pápa előtt, és a kiűzött jezsuitákat sem fogadta vissza. A pápaság presztízsén viszont súlyos csorba esett. Ettől függetlenül a kúria politikája változatlan maradt: konkordátumokban akarta megőrizni ezeket a p rivilégiumokat. A Szentszék és a h ierarchia a 17-18 században ugyanazt a hibát követte el, mint a későközépkori pápák, akik minden áron fenn akarták tartani szupremáciájukat Európa felett, ahelyett,

hogy az új helyzethez alkalmazkodtak volna. Most a cél az idejétmúlt privilégiumok megvédése volt Nehéz volt ugyanis megkülönböztetni két dolgot: az esetleges történeti struktúrákat és az Egyház küldetése függetlenségének védelmét Az egyház nem mert egyetlen ponton sem engedni, mert azt hitte, a sornak nem lesz vége. És végülis, miért ő mondjon le egyedül a privilégiumairól? És úgy is lehetett okoskodni, hogy a privilégiumok megszerzése az állam részéről csak az igazi cél elrejtése, ami viszont a társadalom laicizálása. A mentalitás érthető, de meg kell jegyezni, hogy az eredmények inkább negatívak. A privilégiumokat nem sikerült fenntartani, viszont mélyült a szakadék az állam és az Egyház, az Egyház és általában a modern világ között, a klérus pedig mind jobban szegregálódott: a modern világ az egyházzal ellentétben fog megszületni. 3. Az állam által ellenőrzött Egyház Az állam által az Egyháznak

nyújtott segítő jobb csak egy aspektusa az állam-egyház viszonynak az ancien régime korában. A másik fele, hogy az állam az Egyház minden tevékenységét kontrollálja Azt mondhatjuk, hogy az állami segítség túlnyomóan jellemző a 17 században, míg a 18. századra inkább az Egyháznak az állam alá rendelése jellemző Azok az elméletek, amelyek az államnak széles előjogokat biztosítanak egyházi ügyekben – azaz a jurisdikcionalizmus – már a középkor végétől elkezdenek fejlődni. Fő exponensei a következők: gallikán cikkelyek, Febronius, Sarpi, Pierre Pithou és még sokan mások. A gyakorlatban az elmélet híres alkalmazója II József Sikeresebb és népszerűbb volt testvére, Péter Lipót, Toscana nagyhercege 1765-1790, aztán II József utódja a császári trónon 17901792 (nálunk II Lipót néven) Az abszolút uralkodókat ebben három tényező mozgatja: egy nemzetek feletti hatalommal szemben az állam hatalmának védelme, amely az

ellenőrzést szeretné kiterjeszteni az alattvalók egész életére; hogy gazdasági problémákat oldjon meg; igazi vallási küldetéstudat az egyházi visszaélések kiküszöbölésére. A jurisdikcionalisták nem tagadják az Egyház szabadságát elvben, hanem csak a lelkiismereti dolgokra korlátozzák, kizárva azt, aminek hatása lehet a 14 külső rendre. Tehát az államra tartozik pl a püspökök kinevezése, az egyházi vagyon kezelése, sőt a kultusz is Így az Egyház a sekrestyébe szorul vissza (a kommunista egyházpolitika sokat merített innen). Ez a mentalitás a latin országokban öröklődik az abszolutisztikus kormányokról a liberálisra, amely sosem szabadul meg a jurisdikcionalizmustól 3.1 Az állam jogai az Egyházzal szemben: 1) az Egyházat legalább elméletben védő jogok: az állam az Egyház egységének garanciája. 2) ius reformandi: az uralkodó bevezethette az általa szükségesnek ítélt reformokat a visszaélések

kiküszöbölésére. Ezek helyénvalóságát természetesen az állam állapította meg 3) ius inspiciendi: az állami felügyelet joga az egyházi tevékenységek felett. Ez a helyi egyház és a Szentszék közötti kapcsolatok felügyeletét is jelentette, az állam őrködött pl a szerzetesi fogadalmak letételén (állami engedély kellett a szerzetbelépéshez), ellenőrizte az egyházi javak kezelését 4) ius nominandi: az uralkodó nevezte ki a püspököket, apátokat. Ennek a jognak az eredete országonként különbözött. Franciaországban pl az 1516-os konkordátum megadta a királynak ezt a j ogot. Ez a h elyzet lényegében változatlan maradt 1905-ig, amikor érvénybe lépett az egyházat az államtól szétválasztó törvény. A pápára ebben a szisztémában az maradt, hogy a kiválasztott jelölteknek megadja a kánoni beiktatást. De ezt a privilégiumot lassan minden ország uralkodója megkapta. (Magyarországon is ez volt a helyzet, viszont a Szentszék a

magyar királyok főkegyúri jogát sosem ismerte el hivatalosan Ettől függetlenül ez élt egészen 1927-ig. IV Károly halála után lehetőség lett volna, hogy a kormány erről a jogról lemondjon, de ezt a püspökök sem akarták Sőt maguk a magyar püspökök akarták javasolni a Szentszéknek, hogy a kormány terjesszen fel jelölteket, és a pápa ezek közül válasszon egyet 1927ben létrejött egy egyszerű megállapodás – intesa semplice – amelynek értelmében a Szentszék választja ki a jelöltet, de a személyről tárgyal a kormány képviselőjével.) Egyedül Németországban maradt a v álasztás joga a k áptalanoké (az 1448-as bécsi konkordátum következményeképp) Ez a rendszer teljesen megszokott lett egyházi részről is (micsoda változás az invesztitúra-harchoz képest!), hiszen, mint mondták, végülis az uralkodó ismeri legjobban a jelölteket. 5) ius exclusivae: az uralkodó kizárhatott egy nem kívánatos személyt bármilyen egyházi

hivatalból. A legfeltűnőbb gyakorlása ennek az uralkodók által, a vatikáni követeken keresztül gyakorolt vétó volt a konklávékon. Sokszor alkalmazták is Végül X Piusz tiltotta meg latae sententiae kiközösítés terhe mellett, hogy bármilyen világi hatalom beleszóljon a pápaválasztásba. (Az ő megválasztásakor ui a Monarchia megvétózta Rampolla államtitkár megválasztását, akiről azt gondolták, hogy ellenséges a központi hatalmakkal szemben) De az idők akkorra már megváltoztak 6) ius placeti (placetum regium): római és helyi egyházi döntések (pl. a dogmatikai jellegű kijelentések, házassági felmentések, külföldi prédikátorok meghívása, kitüntetések engedélyezése stb.) kihirdetéséhez kellett az állami engedély Az államnak arra is joga volt, hogy a neki nem tetsző egyházi javadalmasok javadalmait elvegye (pl. ha valaki hűséges volt Rómához, gyorsan így találhatta magát) 7) ius appellationis: papok és hívek

egyaránt az államhoz fellebbezhettek az egyházi hatalom rendelkezései ellen. Ha pl a püspök elmozdított egy erkölcstelen életű papot, vagy egy plébános megtagadta a feloldozást valakitől, megmaradt az államhoz való fordulás joga Mindezek mellett megmaradt a kommenda-rendszer. Ezt a szokást, ami Nagy Károly idejében keletkezett, már a trentói zsinat próbálta megszüntetni, sikertelenül Ennek a szisztémának a következménye volt az apátságok sanyarú anyagi és még sanyarúbb spirituális helyzete A kommenda-rendszer összefügg a hitbizomány privilégiumával, ti. hogy a nemesi családokban az elsőszülött fiú örökli egyben a birtokot Az apátságok a többi gyermekek (beleértve a 15 törvényteleneket is) ellátására szolgáltak. A 18 században az apátságok 4/5-e volt kommendában. A rendszer tehát a francia forradalomig tartott A protestánsok is részesülhettek ebben, sőt egy személynek több kommenda is juthatott (így pl Mazarinnek

22) Condé herceg fia 1642-ben tizenhárom évesen lett Cluny apátja. Lényegében a kommenda-rendszer az egyik legkiáltóbb példája annak, hogyan lehet a vallást eszközként felhasználni az uralkodó osztály hasznára. A jelenség ismerős: előfordulhat a klérus érdekében (mentességek formájában), vagy a laikusok érdekében A trentói zsinat tiltása ellenére minden úgy folyt, ahogy korábban, sőt rosszabb lett a helyzet. A hierarchiából hiányzott a határozottság a megszüntetéshez, másrészt pedig csak a társadalmi-gazdasági viszonyok megváltozása hozhatott eredményt igazán. A kommenda-rendszer ellenére, a szerzetesrendek viszonylag függetlenek tudtak maradni, mert a helyi elöljárók kinevezése nem esett állami kontroll alá. Ezért is a rendek szálka voltak az állam szemében, amely legalább a legfőbb elöljárók választását akarta befolyásolni. Ez csak részben sikerült, a rendek általában politikailag másodrendű országból

származó generálisokat választottak (nem spanyolt vagy franciát). Sok uralkodó akart különböző rendekben nemzeti ágat létrehozni, saját vikáriussal. Mivel ez sem járt sikerrel, az abszolutista kormányok lejárató kampányt folytattak a s zerzetesi élet ellen, amely a f elvilágosodás befolyása alatt, a 18. században érte el csúcspontját: a szerzetesek tevékenységét korlátozták, annak reményében is, hogy a rendházak vagyonából hasznot húzhatnak Különösen a haszontalannak tartott koldulórendek szenvedtek sokat. Az állam természetesen igyekezett befolyást gyakorolni a kúriára; nyomást gyakoroltak a pápára, hogy a bíborosok kinevezésében politikai kritériumokat kövessen. A pápáknak nem volt könnyű ellenállni a követek állandó ostromának. Különösen, hogy tudták, ellenállásuk negatív reakciókat eredményezhet. Az így kinevezett bíborosok (közülük kerültek ki a szentszéki követek is) aztán a kinevezésüket

előmozdító államhoz lettek hűségesek és annak az ügyeit mozdították elő. (Volt olyan bíboros is, aki a pápa levélbeli bizalmas közléseinek másolatát továbbította az uralkodónak, miközben a szavát adta a pápának, hogy a tőle kapott leveleket senkinek sem mutatja meg). A katolikus uralkodók befolyása, amelyet saját bíborosaikon keresztül gyakoroltak, döntő volt a pápaválasztásban. A pápaválasztás az egész újkorban olyan esemény volt, amelynek több volt a politikai, mint a vallási jelentősége. A 16 században a pápaválasztás a Habsburgok és Franciaország között Itália uralmáért folytatott harc részét képezte. A bíborosok különböző csoportokra oszlottak: különböző nemzeti csoportok, az elhunyt pápa által kinevezett bíborosok, az Egyház javát szem előtt tartók (utóbbiak voltak a „zelanti”, a buzgók). Egyik csoport sem volt elég erős, hogy a saját jelöltje győzzön, de kizárhatott mást. Ezért is

érthető, hogy az újkor összes pápája miért olasz (VI. Hadriántól 1978-ig) Remélhető volt ui, hogy az olasz pápa kevésbé fog függeni a spanyol és a francia uralkodótól. Az a tény, hogy Itália politikai jelentőségét az újkorban elvesztette, nagyon nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy súlyánál sokkal nagyobb mértékben vett részt az Egyház kormányzásában. Érthető az is, hogy miért választottak gyakran nagyon öreg bíborosokat pápává: minél rosszabb állapotban volt, annál kevésbé jelentett veszélyt. Az Egyház kereste a lehetőséget, hogyan tudná magát ezektől a támadásoktól megvédeni. Elsődleges módszer volt az uralkodó osztály fiainak keresztény nevelése, a jezsuita kollégiumokban. A laicista és antiklerikális befolyást azonban nem sikerült teljesen megszüntetni Az udvari gyóntatók is próbáltak befolyást gyakorolni az uralkodóra (jezsuiták pl. a francia királyok gyóntatói) De Paul Szent Vince pl az

uralkodó tanácsadója volt, és mint ilyen, pozitíve tudta befolyásolni a püspökkinevezéseket. Az Egyház védelmét főleg a konkordátumok látták el, amelyek megsokasodnak az újkorban. Csak a francia forradalom vetett nagyrészt véget a jurisdikcionalizmusnak, és egy ellenreakcióval a k ét szféra totális szétválasztását érte el. A privilégium helyébe egyenlőség jött, a 16 mentesség helyébe a jog, az egység helyébe a szétválasztás, úgyhogy sok laikus katolikus ezt lelkesen fogadta, mint ami előnyös a gyakorlatban. 4. Az elvilágiasodott egyház (az egyház belső élete a 17-18 században) 4.1Pozitív szempontok 1. Gyakori és tömeges szentségekhez járulás, nemcsak a 17, hanem a 18 században is Valószínű, hogy még a 18. század elején is szinte mindenki szentségekhez járult Húsvétkor A lelkivezetők, pl. Szalézi Szent Ferenc, ajánlják a heti áldozást, néhányan a napit is Különösen Itáliában elterjed a

szentségimádás, amikor ünnepélyesen kihelyezik az oltáriszentséget a templomokban két napra. Még elterjedtebb a május és október, mint Szűz Mária hónapjai 2. A hősies életszentség megvan az újkorban is A 16 század a szentek századának is mondható De a két következő századból sem hiányoznak Pl Keresztes Szent Pál (passzionisták alapítója), Liguori Szent Alfonz, Labre Szent József Benedek; Szalézi Szent Ferenc és De Paul Szent Vince; Boldog XI. Ince pápa Franciaországban a 17 században érkezik el a misztika százada: Madame Acaire, aki a sarutlan kármelitákat telepíti le Franciaországban, Marie Guyart (Marie de l’Incarnation), özvegy, majd orsolyita, Kanadában misszionárius, Bérulle bíboros stb. 3. Új szerzetesi intézmények születnek A 16. századi felpezsdülés után, a 17-18 század inkább megállás De itt is születnek fontos intézmények. A 17 században a piaristák, a lazaristák, a trappisták, a keresztény

iskolatestvérek, a 18 században a redemptoristák és a passzionisták A piaristák (Kegyes Iskolák Isten Anyjáról nevezett Szegény Szabályozott Papjainak Rendje) 1601-ben kezdődnek (ekkor lesznek egyszerű fogadalmas kongregáció), amikor José de Calasanz (1557-1648) spanyol pap többévi apostolkodás után Rómába ment (1592-ben, először azért, hogy egyházi javadalmat szerezzen), és látta, hogy a szegényebb társadalmi rétegek fiai milyen emberi és vallási elhagyatottságban vannak. Ingyenes iskolákat nyitott a számukra, ahol írni-olvasni-számolni, és a keresztény hit igazságaira tanítják őket Közben segítők jöttek, akikből nemsokára autonóm rend lett (1621) Az ő eredetisége abban állt, hogy felfedezte, a szegény gyerekeknek is joguk van a műveltséghez. Az iskolákban világiakkal működött együtt (Galileivel tk.) A rend gyorsan fejlődött, közbe szólt viszont egy belső krízis Az alapítót belülről megvádolták, és

egyenetlenség volt a rendben a tanító klerikusok és a tanító laikusok között, akik szintén papok akartak lenni. Ezek következményeképpen az alapítót felfüggesztik a generálisi hivatalból (1643), 1647-ben pedig X Ince eltörli a rendet Szent Józsefnek úgy kellett meghalnia, hogy rendjét eltörölték. A közösség 1669-ben született újjá hivatalosan. A nehézségek ellenére gyorsan elterjedt egész Európában Iskoláiknak jó hírük lett, és nem álltak meg az elemi oktatásnál. Közben, több kísérlet után 1666-ban VII. Sándor pápa elismerte a ciszterci renden belül a szigorú obszervanciát. De csak akkor indult igazi fejlődésnek, amikor Armand-Jean Le Bouthillier De Rancé (1626-1700) belépett a La Trappe ciszterci kolostorába, amelynek egyébként 11 éves korától kommendátor apátja volt. 1657 körül elkezdett megtérni, egy másik ciszterci kolostorban noviciátust végez, 1664-ben saját kolostorának reguláris apátja lesz, és

bevezeti a szigorú obszervanciát. Ez visszatérést jelentett az eredeti ciszterci eszményhez, Rancé értelmezésében. Hosszú liturgikus ima, állandó hallgatás (ez szigorúbb volt, mint az eredeti ciszterci gyakorlat), böjt, hosszú kétkezi munka, állandó bűnbánati gyakorlatok. Rancé számára „A szerzetesek azok az emberek, akik életük minden pillanatában felajánlják Jézusnak a bűnbánattartás áldozatát, saját bűneikért és a világ bűneiért.” Dom Mabillon bencés tudóssal hosszú irodalmi vitát folytatott a tanulmányok helyéről a monasztikus életben. Rancé szerint az igazi szerzetes nem szentelheti magát a t udománynak. A tudományos teológia a papoknak való, akiknek a feladata a nép tanítása, de a szerzetes feladata az, hogy a bűneit sirassa. A kolostorok Rancé szerint az isteni harag villámhárítói Szigora ellenére volt benne 17 szívjóság és bölcsesség, és azt is tudta, hogy végül is a szeretet az, ami számít. La

Trappe sok hivatást vonzott: amikor Rancé belépett, 10 szerzetes volt, halálakor pedig 300. A lazaristák, azaz a misszió kongregációja, De Paul Szent Vince alapította 1625 körül, mint közösségben élő papok társulatát, akik a papok nevelésére és a népmisszióra szentelték magukat. 1633-ban hagyta őket jóvá VIII Orbán pápa A keresztény iskolatestvéreket 1681-ben alapította De La Salle Szent János, laikusokból álló rend, kizárólag anyanyelven tanították a szegényebbek gyerekeit. A 18. század elején Keresztes Szent Pál alapította a passzionista kongregációt, akik egyesítették a szemlélődő életet (az Úr szenvedésének kultusza) és az apostolkodást (népmissziók) 1732-ben Liguori Szent Alfonz megalapította a Legszentebb Megváltó kongregációját (redemptoristák), akik teljesen a n épmisszióra szentelték magukat, azaz a n ép emberi és keresztény nevelésére, főleg Dél-Itáliában. 4. A barokk kor kultúráját még

nagyrészt a katolicizmus inspirálta, sok területen mutatott rendkívüli alkotóerőt. A 17 század közepéig Spanyolország dominál, utána Franciaország Rómában Bernini és Borromini alkot. 5. A Szent Szív-tisztelet, amely a középkorra megy vissza, új ösztönzést kap több szent működése nyomán Szent Alacoque Margit Mária (látomások 1673-1675), és lelkiatyja Colombiére Szent Kolos SJ, illetve Eudes Szent János mozdítják elő. Maga a kultusz a janzenizmus túlzásainak kiegyensúlyozója lett. A Szentszék kezdetben nagyon visszafogottan viselkedett, visszautasította az ünnep jóváhagyását is. Nem volt még ugyanis világos, milyen értelemben lehet tisztelet tárgya Jézus fizikai szíve. Az ellenzőknek nem tetszett az ikonográfia (túlzott naturalizmus és egy nőies Jézus-kép, túl szentimentális), illetve szerintük a kultusz külsőséges és homályban hagyja Jézus istenségét. A Szent Szív-kultusznak lassan sikerült csak megszabadulni a

konzervatív, legitimista, nacionalista mellékzöngéktől, de akkor sikerült kinyilvánítania a benne rejlő nagy igazságokat; de ez csak egy évszázaddal később következett be. 6. Az Egyház: a mindennapi élet tengelye A hétköznapokat a nagy vallási ünnepek sora töri meg. A rendkívüli ünnepek mellett, vannak körmenetek (a vegyes vallású országokban kateketikai és apologetikus funkcióval). A sok hétközbeni ünnep sok morális és társadalmi problémát szült, ezért csökkentette őket VIII. Orbán pápa 1642-ben, de még mindig maradt 90. Sok püspök kérte, hogy egyes ünnepeken lehessen dolgozni, a misehallgatás után. A prédikálást vidéken eléggé hanyagolták, a városokban ünnepi alkalomnak számított, másfél órát is eltarthatott, pláne egyéb szórakozás hiányában A világi papság még mindig kevésbé volt felkészült a prédikálásra, mint a szerzetes A 16. s zázadban a prédikációk nagy részében a hit alapvető igazságait

magyarázzák A 17 században a központ a szigorú ítélőbíró Krisztus bemutatása lesz, a 18. században a probléma már a kereszténység védelme a felvilágosodás ellen. Terjednek a népmissziók, amit a jezsuiták kezdenek el, beszállnak a kapucinusok, lazaristák is. Ezt néhány papból álló csoport végezte, szeptembertől áprilisig A helyi papság nem mindig örült nekik A helyi dialektusban prédikáltak A cél az volt, hogy minél többen gyónjanak (rajtuk kívül nem volt elérhető más pap, csak a saját plébános). A jezsuiták inkább a bűnbánattartásra koncentráltak, a lazaristák a katekézisre (hit alapvető igazságait igyekeztek tanítani, nagy volt a tudatlanság) A missziósok beszámolója a képzeltnél kevésbé keresztény társadalmat tár elénk; sok helyen nagy a tudatlanság, kirívó morális problémák is vannak. De úgy tűnik, a katekézis elég intenzív volt, legalábbis biztos, hogy sok katekizmus állt rendelkezésre (a

Catechismus Romanus 1566-ból, Canisiusé, Bellarminé). A katekéták sok esetben laikusok voltak. Az egyháziak sokszor állandó vonatkoztatási pont voltak, polgári, társadalmi, pszichológiai menedék. 18 A pozitívumokat tehát így foglalhatnánk össze: papok és laikusok nem kis csoportjának őszinte törekvése az életszentségre, a keresztény szeretet élénk kisugárzása, vágy a (babonától, mágiától) megtisztított hitre. 4.2 Negatív szempontok A társadalom két kasztra oszlik: a privilegizáltak kis csoportja, akiknél a gazdasági jólétet gyakran erkölcstelenség kíséri és erős szkepticizmus, a másik oldalon pedig a nyomorban élő tömeg. Ebben a társadalomban jelenik meg egy gazdag egyház, amely kevéssé, vagy egyáltalán nem érzékeny a szociális problémákra Az egyház gazdagsága Minden kérdés ellenére egyértelmű, hogy az egyháziak több kategóriája eléggé komoly anyagi javakat élvez. A pápák is osztják a kor

mentalitását, és tekintélyüket fényűzéssel, építkezésekkel akarják növelni A Vatikán már kicsi volt, ezért XIII Gergely pápa felépíti a Quirinalén a másik palotát, amely VIII. Kelementől a pápák székhelye lett (ma az olasz köztársasági elnök székhelye) A bíborosok is óriási luxus közepette éltek Borromeo Szent Károlynak megtérése előtt 12 kommendatúrája volt, és házi személyzete 150 főre rúgott Néhány hiteles szent volt, aki valóban a s zegénységet szerette; egyébként bizonyos triumfalizmus uralkodott, amely elhitette sokakkal, hogy a földi siker az igazi egyház jele. A gazdagság ára viszont az állammal szembeni függetlenség feladása volt. A szociális problémával szemben (akkor még nem nevezték így), különböző hozzáállások léteztek az egyházon belül. Sok teológus is a korszellemnek megfelelően a minimálisra csökkentette az alamizsna kötelezőségét morális szempontból Ezzel szemben Bellarmin

állította, hogy az alamizsna a mohóságból elvett javak visszaszolgáltatása, ezért a véleményéért kapott is a fejére a cenzúrától. Voltak, akik szociális reformot terveztek Az egyik irány állami beavatkozást akart (a koldusok kényszerbezárása – ez több országban meg is valósult), a másik ezt ellenezte. A 18 században a mentalitás is megváltozik, a szegény többé nem Istentől megáldott, hanem elkerülhetetlen jelenség Problémát okozott az egyháziak túl nagy száma. A 18 században 1 pap jutott 40/50 lakosra A rengeteg egyházit, akiknek munkájuk nem nagyon volt és ezért ráértek nyugtalankodni, el is kellett tartani, ami nagy probléma volt. A püspökök sok méltatlant is kénytelenek voltak felszentelni, hogy gondoskodjanak az alapítványi misék elmondásáról. A papképzés sok kívánnivalót hagyott. A trentói dekrétumot a szemináriumok felállításáról csak késéssel valósították meg. Franciaországban 1789-ben még 32 e

gyházmegyében nem volt szeminárium. A tanulmányok időtartama sok helyen három héttől három évig változott Komoly papképzés folyt viszont a lazaristáknál és a szulpiciánusoknál, és Itália egyes nagy szemináriumaiban. A püspöki székek az arisztokrácia számára voltak fenntartva. Kevés Borromeohoz hasonló egyéniség volt a 17. században, az egyházi szellem dekadenciája volt jellemző A kor egyik jellegzetessége az abbé figurája, aki másodszülött, de viszonylagos jólétnek örvend, élete szalonokban telik. Lelkipásztori munkát végző papból viszont hiány volt. A legtöbb megélhetési pap ugyanis, arra szorítkozott, hogy elmondja a misét, hogy így élvezhesse a kegyes alapítvány gyümölcseit. Sokan voltak nemesi családoknál nevelők A női szerzetesség körében, nem lehetett véget vetni a kikényszerített hivatásoknak, ui. a női kolostorok nagy része arra szolgált, hogy az anyagi gondok miatt férjhez nem adható lányokat ott

elhelyezhessék. Sok kolostorban volt a fegyelem meglehetősen laza. De ez nem a teljes kép, ott volt pl XV Lajos egyik lánya, aki kármelita lett, és a compiégne-i apácák is, akik a forradalom alatt lettek vértanúk. Az egyháziak dekadenciája magával hozta a l aikusok lazulását. A francia királyoknál nem ritka, hogy kvázi nyilvánosan szeretőt tartanak. Az uralkodó osztály nem mélyen keresztény: jellemző a vallás eszközzé tétele, az erkölcsi érzékenység fokozatos eltűnése. 19 Az egyház túlzottan bízik saját hatalmában Ez jellemző az egyház külső és belső életére egyaránt. Az egyházon kívül állok felé a jellemző magatartás a türelmetlenség A felvilágosodásig senkinek nem jut eszébe a nemkatolikusok jóhiszeműségét vélelmezni. Ugyanígy gyanúval tekintettek minden helyi különbözőségre Az ideál az egységes hit és egységes fegyelem volt A keleti rítusú katolikusokra is gyanúval tekintettek Rómából

(honfitársaik pedig eleve árulónak tartották őket), és hangoztatták a római rítus felsőbbrendűségét (Már a 19 századi pápák változtattak ezen) A keleti rítusokat pedig próbálták latinizálni Az Egyház önmagát egyre inkább ostromlott várként látta: ez általános bizalmatlanságot szült minden iránt, ami a másik oldalról jöhet, és sok fájdalmas félreértéshez vezetett. Spanyolországban a 16 században elterjedt a gyanú a misztikusok iránt (így pl feljelentették az inkvizíciónak Szt Teréz írásait) Ide tartozik a Galilei-ügy is, amelyben a hagyományos vallásosság és egy új világnézet ütközött, amely nem ellenkezett a hittel, de úgy tűnt, hogy aláássa az alapjait. Ekkor a ptolemaioszi világkép volt érvényben, amely egyezni látszott a Szentírás több helyével Elsőként Kopernikusz lengyel kanonok vetetette fel a heliocentrikus világkép lehetőségét 1543-ban, az ő művét a protestánsok is kritizálták. Galilei

1611-es felfedezéseivel (Juppiter holdjai, napfoltok) még jobban megrendítette a heliocentrikus világképet, de döntő bizonyítékokat sem akkor, sem később nem tudott szolgáltatni A hagyományos nézet hívei úgy gondolták, hogy ezeket a jelenségeket másképpen is meg lehet magyarázni. De a vita gyorsan átterjedt a Szentírás magyarázatára: szó szerint kell-e venni egyes kifejezéseit, vagy azok nem szándékoztak tudományos magyarázatot adni? Már Ágoston ez utóbbi úton járt De Genesi ad litteram c. művében, de az ő egzegézisét már régóta elfelejtették, és szinte mindenki a szó szerinti magyarázatot képviselte (Ld. Józsue megállította a napot) Galilei azzal válaszolt kritikusainak, hogy a Szentírás nem azt tanítja, hogyan megy az ég, hanem hogy hogyan megyünk az égbe. De épp ez a beavatkozása az egzegézisbe volt a legártalmasabb számára A Szent Officium 1616-ban kijelentette, hogy az a nézet, amely szerint a nap a világ

központja, filozófiailag hamis és eretnek, mert ellentmond a Szentírásnak. Galilei nem hallgatott, hanem 1632-ben újabb műben védte az igazát, ahol a régi nézetet egy együgyű alak képviselte. Ezt újabb per követte, 1633-ban Galilei kénytelen volt megtagadni a kopernikuszi rendszert, és házi elzárásra is ítélték Csak 100 évvel később lehetett a műveit publikálni, amikor Newton felfedezte már a gravitációt II János Pál rehabilitálta Az egyházi mentalitásra nagyon jellemző a pasztorális gyakorlat: a v asárnapi misehallgatást és a húsvéti áldozást szigorúan ellenőrizték a plébánosok. Húsvétkor át kellett adni a nagyböjt elején kiosztott cédulát 1; így ki lehetett szűrni a mulasztókat, akiket így mindenféle büntetésekkel lehetett sújtani (nem lehetett keresztapa pl.) Csak a francia forradalom után eszmélt fel a hierarchia, hogy új lelkipásztori módszerekre van szükség, amely a l elkiismeret nevelésén alapul, és nem

a kényszeren. A trentói zsinat utáni egyház lelkisége devocionális. Ennek van egy pozitív és egy negatív jelentése. Negatíve, azt jelenti, hogy a jámborságból hiányzik a biblikus és liturgikus megalapozás A Szentírás csak annak volt hozzáférhető, aki tudott latinul Az anyanyelvi szentírásolvasáshoz a helyi püspök vagy inkvizítor engedély volt szükséges Ez a tiltás 1757-ig volt érvényben, amikor XIV. Benedek engedélyezte a népnyelvi fordításokat, amelyeket szentszéki engedéllyel publikálnak, mindig jegyzetekkel De a Szentírás olvasása azért továbbra is gyanús maradt. Mindenesetre a tiltásnak csak a műveltebb rétegekre volt hatása, nem a tömegre, hiszen az analfabéták aránya kb 75% volt Ennél is súlyosabb következményekkel járt a trentói zsinat azon döntése, hogy a misét latinul kell celebrálni. A zsinat azt is elrendelte, hogy a papnak megfelelő népnyelvi magyarázatokat 1 Voltaire: „Ha lenne százezer emberem,

tudnám, mit csinálnék, de mivel nincs, elmegyek áldozni Húsvétkor, és hívjatok képmutatónak, ameddig csak akartok.” 20 kell fűznie a liturgiához, de ez nem valósult meg. Kísérletek történtek népnyelvi misszálék publikálására, de ezek sikertelenek maradtak, mert általában janzenista körökből jöttek. A pozitív aspektus azt jelenti, hogy a devocionizmus más táplálékot keres a lelkiségnek, mivel a Szentírás és a liturgia hozzáférhetetlen: szentséglátogatás, keresztút, rózsafüzér, aktív részvétel a misén Krisztus szenvedésének elmélkedésén keresztül. Sok esetben viszont olyan gyakorlatok lettek népszerűek, melyek a belsőre kevéssé voltak hatással: külsődleges szentkultusz, kétes ereklyék gyűjtése, különleges kegyelmekkel rendelkező képek tisztelete Ez a fajta vallásgyakorlat az erkölcsiséggel nem nagyon volt kapcsolatban. A mágia maradványai is megvannak még, pl. félelem a boszorkányoktól Ugyanilyen

élénk a megszállott félelem az ördögtől, sokszor egyébként nagyon aktív személyek esetében is. Gyakran jelentenek fel az egyházi hatóságnál olyanokat, akik szövetséget kötöttek az ördöggel. Ezt onnan lehet felismerni, hogy a vádlott testének egyes részei érzéketlenek a szúrásra De a hierarchia igyekezett megtisztítani a vallásosságot a kétes, babonagyanús elemektől Ebben az időszakban a püspöki látogatások eléggé ritkák, ennek az a negatív következménye, hogy a papok izolálódnak, másrészt a bérmálást sokat kell halasztgatni. A templomokban a pap vasárnaponként egyedül misézett, a hívek maguk imádkoztak, és a rendes vasárnapokon szinte senki sem áldozott. Hétközben nem volt mindennap mise, ha volt, nem volt áldoztatás, sem prédikáció, sem ének. Mi ennek a pasztorális gyakorlatnak az eredménye? Gabriel Le Bras híres egyház- és jogtörténész szerint, a szentségekhez való járulás (amely amúgy sem volt annyira

egységes, mint amennyire gondolnánk) csak az egyik jellemzője a vallásosságnak, épp a legfelszínesebb. Azt a szellemiséget kell inkább megvizsgálni, amely a katolikus tömegeket eltöltötte, az erkölcsiséget, hogy valóságosan meg tudjuk ítélni az ancien régime társadalmának ragaszkodását a kereszténységhez. Le Bras arra a következtetésre jut, hogy a keresztény Franciaország ebben az időszakban mítosz volt. A 19 század látszólagos elkereszténytelenedése csak egy már létező helyzet megnyilvánulása, amelyet addig eltakartak a hivatalos struktúrák Nem feledkezhetünk el az erős konformizmusról, amelyet nagy adag szkepticizmus és képmutatás kísért Összefoglalva, elmondhatjuk, hogy az ancien régime népébe mélyen belevésődtek a katolicizmus igazságai, azokat vita nélkül elfogadta. Ez a hit a különböző társadalmi osztályok kulturális szintjein fejeződik ki A nép kapcsán nem alternatív kultúráról van szó, hanem a szent

különféle érzékelési szintjeiről. Ez a hit végül alig befolyásolja a gyakorlati életet, gyakran komoly erkölcsi visszaélések is előfordulnak, de ezek nem homályosítják el a bűn tudatát. A 18. század végi felfordulás (a forradalom) ilyen körülmények között megtisztító hatással is bírt. 5. A vallási türelem eszméjének eredete A vallási türelmetlenség a középkor közös öröksége volt. Mindenki meg volt győződve, hogy a vallási egység a politikai egység egyedüli alapja. Ez a mentalitás él tovább az újkorban, nemcsak a katolikusok, hanem a protestánsok körében is. 5.1 Az újkor elvei A protestantizmus által okozott szakadás újra előhozta a különböző vallások együttélésének, és ezzel együtt a vallási türelemnek a problémáját. Az összes vallás az exkluzivizmuson alapult dogmatikailag De sokáig a tolerancia mind a katolikusok, mind a protestánsok szemében súlyos bűnnek tűnt az igazság, a szeretet és a

társadalom ellen. Érvek a tolerancia ellen a) a türelem bűn az igazság ellen. Ha eltűrjük a tévedést, akkor ezzel a tévedést és az igazságot egy szintre helyezzük, azaz indifferentizmusba (vallási közömbösség) esnénk b) bűn a szeretet ellen: a tévedést eltűrni azt jelenti, hogy oly sok lélek örök kárhozatának veszélyét nem akarjuk elhárítani. „Az elvakult eretnekeknek jótétemény, ha meghalnak: ugyanis minél tovább élnek, annál több tévedést gondolnak ki, és annál nagyobb büntetésre 21 lesznek méltók” – írja Bellarmin. Ha vallásszabadság van, akkor szabadon lehet eretnekségbe taszítani sok ártatlan lelket. Senki nem gondol arra, hogy az eretnekek jóhiszeműek c) bűn a haza ellen: ha megengedjük a vallási pluralizmust, akkor ezzel aláássuk a nemzet és az állam egységét. Érvek a tolerancia mellett Az ellentétes áramlat egyre erősebb lesz a mind hosszabb és véresebb vallásháborúk miatt. a) dogmatikai

minimizmus, később nyílt indifferentizmus: a lényeg az ortopraxis, nem a dogmák. Hiszen úgysem lehetünk semmiben sem biztosak A felvilágosodás pártolja majd a relativizmuson alapuló türelmet, amely megfér a katolicizmus elleni lehető legnagyobb intoleranciával. A katolikus egyházat viszont a még nagyobb megmerevedés felé sodorta b) a békés együttélés szükségessége: ezt a tények kényszerítik ki, és a kisebb rossz elve igazolja. Ezt az elvet már Szt Tamás belátta: „bármennyire is vétkeznek a hitetlenek saját rítusaikban, mégis el lehet őket tűrni vagy valamilyen jó érdekében, ami tőlük származik, vagy valamilyen rossz elkerülése miatt” Néhány teológus elkezdett arról beszélni a 16 század végén, hogy mint tézist, mint abszolút elvet, el kell ítélni a toleranciát, de mint hipotézist, gyakorlati alkalmazást el lehet tűrni speciális körülmények között, a nagyobb rossz elkerülésére. Ez az elv inspirálta az

augsburgi és vesztfáliai békéket. (Vagy az 1568-as tordai országgyűlés határozatát Erdélyben, amely legitimnek fogadta el a katolikuson kívül az evangélikus, református, unitárius vallást, de az ortodoxot nem. Ez nem annyira a vallási türelem korai megnyilvánulása volt, hanem egy kompromisszum olyan erők között, amelyek közül egy sem volt elég erős, hogy a másikat legyőzze. Mindenesetre a katolikusok jártak a legrosszabbul, mert püspökük sem lehetett.) c) a vallási és politikai egység szétválása: különböző az Egyház és az állam illetékességi területe, különböző az alapjuk is. Az uralkodó nem kényszerítheti rá egyik vallást sem az alattvalóira Ugyanezt az elvet dolgozzák ki a természetjogi gondolkodók (Samuel Pufendorf, Hugo Grotius): a lelkiismereti szabadság minden alattvaló természetes joga. Az eretnekség értelmi tévedés, az állam nem üldözheti. Itt merül fel tehát érvként az emberi személy méltósága, és

hogy a lelkiismeretet nem lehet kényszeríteni. A türelem lassan a modern civilizáció lényegi követelménye lesz. Különbözőek a motívumok: felvilágosult szellem, az emberi személy méltóságának még homályos elismerése, az állam feladatának új értelmezése, amely veszélyesen hajlik az indifferentizmusra, de egyúttal éppen ezért türelmesebb is. Mindezek vezetnek az Emberi és polgári jogok nyilatkozatához 1789 augusztus 26-án, amely kijelenti, hogy senkit nem lehet zaklatni vallási nézetei miatt. 5.2 A megvalósulás 1. Vallásháborúk (Szent Bertalan-éj: XIII Gergely pápa Te Deumot mondat és emlékérmet veret). 2. A nantes-i ediktum 1598 Nemcsak Franciaországban volt bizonyos tolerancia, hanem pl. Lengyelországban is (Báthory István is toleráns volt), illetve hozhatnánk Erdély példáját. 1561-ben hosszú háború után Savoya hercege megengedte a v aldiaknak, akik református nézeteket vettek át, de önállóak maradtak, hogy szabadon

gyakorolhatják vallásukat a szülőföldjükön. 3. A vesztfáliai béke (1648) A harminc éves háborút lezáró béke fontos cikkelyei: egyenlő jogok a katolikusoknak, luteránusoknak és kálvinistáknak; az uralkodó nem kényszerítheti rá alattvalóira a saját vallását; engedélyezi a házi vallásgyakorlást azoknak, akik nem az államvallás követői. Az egyenlő jogok biztosítása miatt X Ince érvénytelennek nyilvánította azokat a cikkelyeket, amelyek sértik a katolikus vallást. 4. Visszalépés: Test Act (1673), a nantes-i ediktum visszavonása (1685) 22 Anglia volt ekkor a legintoleránsabb ország vallási szempontból. II Károly 1672-ben részleges vallásszabadságot adott a katolikusoknak, de egy évvel később vissza kellett vonnia, sőt minden állami funkcionáriust olyan eskü letételére kényszerítették, amelyben benne volt az átlényegülés tagadása. (Test Act) A nantes-i ediktum visszavonásának több oka volt: dicső tettet akart

végrehajtani, amire elődei nem voltak képesek, ti. a v allási egység helyreállítását; abban reménykedett, hogy így megmutathatja XI. Ince pápának (akivel nézeteltérései voltak), hogy őszintén akarja az igaz hit védelmét; arra számított, hogy így ellensúlyozhatja (Habsburg) I. Lipót császár sikereit 1683-as bécsi győzelme után. 5. Az amerikai forradalom A Függetlenségi Nyilatkozat preambuluma 1776. július 4-én (Thomas Jefferson alkotása) ezt tartalmazza: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta föl, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.” Az első 13 állam alkotmánya pontosította ezeket a jogokat: a vallásszabadság az ember veleszületett joga. Az amerikai forradalom három vívmánya: a polgárok jogai

függetlenek a vallásuktól; az állam nem illetékes doktrinális és vallási ügyekben; a szabadság a vallás szükséges alapja 6. II József türelmi rendelete 1781 Ebben észrevehető a felvilágosodás hatása. Bár a katolicizmus marad az államvallás, mégis katolikusok és nemkatolikusok egyenlők a törvény előtt, hivatalok vállalásánál nem számíthat az illető vallása. Szabad vallásgyakorlatot engedélyezett és korlátozott nevelési tevékenységet a protestánsoknak és az ortodoxoknak. Magyarországon a protestánsoknak engedélyezte templom építését olyan helyeken (torony nélkül), ahol 100 család élt (előtte csak az artikuláris helyeken 2, az 1731-es Carolina Resolutio értelmében. Az Egyház hozzáállása a vallási türelemhez Meg kell különböztetni Egyházon belül a laikusokat, helyi hierarchiát, Rómát, a teológusokat. A két utóbbi kategória végig nagyon ellenséges volt a t olerancia eszméjével kapcsolatban, mert abban csak

egy aspektust látott: az igazság jogainak megsértését, amelyet így egy szintre helyeznek a tévedéssel, és azt, hogy így az Egyház jogai sérülnek. A kormányzati hatalommal rendelkező laikusok általában támogatták a toleranciát a gyakorlatban. A pápaság főként az abszolút igazság védelméért aggódott, és eleve ellenséges volt minden eszmével, amely nem tőle származott. Így sajnos a vallási türelem eszméje sem kifejezetten vallásos körökben született meg Mindenesetre Róma mindig hű maradt ahhoz az elvhez, hogy nem lehet senkit sem a hitre kényszeríteni, aki nincs megkeresztelve. 3. A JANZENIZMUS A janzenizmus egy saját dogmatikai, morális, lelkiségi elemekkel rendelkező egyházi mozgalom, irányzat a 17-18. században, szent ágostoni gyökerekkel Létrejötte egyrészt reakció a 17. századi elméleti és gyakorlati morális laxizmusára, másrészt a kegyelemről szóló vitáknak a végletekig fokozása. Olyan kérdések vetődnek fel

újra, melyeket a reformáció tett fel, és a trentói zsinaton felmerültek, de nem dolgozták ki őket részleteiben, ezért továbbra is erjesztő hatásúak voltak. Nem egységes mozgalom, és egészében nem lehet eretneknek mondani Fő célja az igazi keresztény jámborság helyreállítása. 2 1681-es Diploma Leopoldinum-ban meghatározott helyek. 23 1. A janzenizmus okai 1.1 A gyakorlati és elméleti laxizmus Az elméleti laxizmus több teológus körében terjedt el, akik először a kazuisztikában mélyedtek el (tipikusan Trentó utáni tendencia az érdeklődés a konkrét esetek iránt), aztán laxizmusba csúsztak. A salamancai iskola fejleszti ki a probabilizmust: lényegében arra az elvre épül, hogy nem lehet olyan kötelezettséget róni valakire, amelynek nem teljesen biztos a léte. Maga a probabilizmus rendszere azt mondja, hogy döntéshelyzetben követhető egy csak valószínű vélemény is, ha indokolva van, még akkor is, ha az ellenvélemény

valószínűbb, vagyis már akkor is mentesnek tarthatjuk magunkat a kötelességtől, ha a nagyobb valószínűség a kötelezettség mellett szól. Ezzel a rendszert a kazuisztikára alkalmazva, sok olyan tettet lehetett helyeselni illetve legitimálni, amit a keresztény érzület visszautasított. Így pl megengedettnek tekintették egyes esetekben a párbajt, az abortuszt, a gyilkosságot, nagyon elnézően tekintettek a házasságtörésre. Több rend teológusai képviseltek ilyen nézeteket, köztük jezsuiták is, akiket Pascal célba vett (Thomas Sanchez, Gabriel Vasquez és társai) Több 17 századi teológusra joggal alkalmazták a dicséretet: „Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Ezeket a n ézeteket több pápa elítélte. DS 2021-2065; 2101-2169; 2301-2332 A morális laxizmusnak a pasztorális, társadalmi háttere, hogy ez az irányzat a követelmények minimumra való csökkentésével a lehető legtöbb embert, különösen az

arisztokráciát, benn akarja tartani az Egyházban. 1.2 A kegyelemtani viták A trentói zsinat nem tisztázott minden lehetséges kérdést, csak két biztos pontot hangsúlyozott, az ember szabadságát és az isteni kegyelem hatékonyságát, de a kettő összeegyeztetése titok maradt. Leuvenben Michel du Bay (Baius) vallon egyetemi tanár Lutherhez és Kálvinhoz közel álló nézeteket hirdetett. Tagadta az ember paradicsomi állapotának természetfeletti mivoltát, szerinte az az ember természetéhez tartozott, és ebből levezette, hogy az eredeti bűn után az ember teljesen megromlott, elveszítette szabad akaratát, és nem tud ellenállni a k egyelemnek Isten kegyelme így az emberi szabadsággal szemben érvényesül. Baius nézeteit 1567-ben elítélte V. Piusz pápa DS 1980 A 16. század végén kezdődött a tomista-molinista vita a domonkosok és a jezsuiták között: előbbiek Domingo Bañez OP vezetésével (+1604) a k egyelem hatékonyságát a k egyelem

belső természetének tulajdonították. Isten tévedhetetlen hatása a kegyelem, ami kiváltja az ember szabad beleegyezését. Isten mindenkit saját természetének megfelelően mozgat, az embert saját szabad akaratán keresztül. Tehát nem az emberi hozzájárulás teszi hatékonnyá a kegyelmet. Itt a lényeg, hogy Isten elsődleges ok-voltát, szuverenitását akarja kiemelni Az nem derül ki viszont, hogyan szabad az ember. A jezsuiták Luis Molina SJ (+1600) vezetésével a kegyelem hatékonyságát azzal magyarázták, hogy az ember előzetesen szabadon beleegyezik, ezt Isten előre látja, de ez az előre látás független attól a döntéstől, hogy megadja a kegyelmet; hanem Isten a scientia media-val (közbenső tudás) ismeri az ember szabad cselekedeteit, és tudja, hogy az ember az adott helyzetben mit tenne. 3 Így az emberi beleegyezés teszi hatékonnyá a kegyelmet. Itt az a gond, hogy az elsőbbség az emberé, nem Istené A két nézet megvizsgálására

külön kegyelemügyi kongregációt állítottak fel (Congr. de auxiliis). Végül a két párt azt az utasítást kapta 1607-ben, hogy szabadon tanítható mindkét nézet, és ne ítéljék meg a másik ortodoxiáját (DS 2010). 3 hatékony kegyelem (gratia efficax): amely elérte célját, kiváltotta az üdvös cselekedetet; elégséges kegyelem (gratia sufficiens): amely nem váltott ki üdvös cselekedetet. 24 2. A janzenista mozgalom főszereplői Cornelius Janssen (1585-1638) flamand teológus, Leuvenben tanít, később Ypres püspöke volt, a pestises betegek ápolása közben halt meg. Fő műve, az Augustinus, posztumusz jelent meg. Maga a mozgalom róla kapta a n evét, holott gyakorlati megvalósítója nem annyira ő volt, hanem Jean Du Vergier De Hauranne (Saint-Cyran), akit Richelieu bíboros letartóztatott. Janssen célkitűzése az volt, hogy Ágoston eredeti szándékát feltárja, új teológiát alapítson, amely mentes a molinizmustól és a

racionalizmustól. Saint-Cyrannak is ez volt a szándéka: az egyház egykor tiszta vízzel teli folyómeder volt. Ma a f olyam ugyanaz, de mások a v izek, ezért meg kell tisztítani a folyammedret, hogy az egykor tiszta víz folyhasson benne. SaintCyran két segítőt is szerzett, Antoine (1612-1694) és Angelique Arnauld-ot Előbbi írásaiban védte meg a mozgalmat, és be akarta bizonyítani, hogy csak régi eszméket véd Leghíresebb műve: De la fréquente communion (A gyakori áldozásról; 1643), ami valójában a ritka áldozásról szól. Ebben kifejti az ősegyház rendjét, amely nem engedte a bűnösöket áldozni, ha csak nem hosszú bűnbánattartás után. Az Eukarisztia nem gyógyszer a gyengéknek és tisztulni vágyóknak, hanem a szentek jutalma A gyakori áldozás súlyos károkat okoz, és ezért a laxista pasztorális gyakorlatot követő jezsuiták a felelősek. A könyv óriási sikert aratott Armauld vezeklésként a szentáldozástól való teljes

távolmaradást ajánlotta. 15 évvel később Arnauld publikálta Borromeo szigorú utasításait, mely szerint a gyóntatók nem oldozhatták fel a visszaeső bűnösöket. Ez a gyakorlat egész Franciaországban elterjedt Jacqueline Arnauld, a húga 7 évesen került a Port-Royal-des-Champs ciszterci monostorba. 11 évesen már apátnő (nem választott, természetesen) Élete nem volt jobb vagy rosszabb más kikényszerített hivatásoknál, de egy kapucinus prédikációja egyszer csak megtérítette. Attól kezdve mag akarta reformálni a kolostort, és bevezette a ciszterci regula teljes megtartását. Nagy szent lehetett volna, de hiányzott belőle az alázat, a kiegyensúlyozottság és az okosság Először Szalézi Szent Ferenc volt a lelkivezetője, ő még mérsékelni tudta a túlzásait Utána Saint-Cyran viszont az embertelen szigorra ösztönözte. Port-Royal így igazi lelki központja lett a janzenistáknak Az apácákról azt mondták, hogy tiszták, mint az

angyalok, de gőgösek, mint az ördögök. Követve Antoine Arnauld tanácsait, igen ritkán járultak szentáldozáshoz, Angélique 1636-7-ben még Húsvétkor sem áldozott, és ezt nagyon jámbor dolognak tartották. Az Eukarisztia számukra nem a szeretet szentsége volt, hanem valami érthetetlen, megközelíthetetlen, félelmetes szentség. Több híresség is költözött a kolostor területén lévő remetelakokba, így Racine, Pascal stb. Utóbbi egy misztikus élmény hatására mély vallásosságra tér meg, és a janzenisták szövetségese lesz, különösen a jezsuiták elleni harcban. 3. A janzenizmus alapelvei 3.1 Dogmatikai szempont Janssen Baius tanait követi nagyjából (lényegében közel áll Luther és Kálvin álláspontjához). Mivel szerinte Ágoston először világította meg az Egyház számára a kegyelem igazi tanítását, és mert az Egyház annyiszor jóváhagyta Ágostont és nem lehetséges, hogy saját magának ellentmondjon, ezért a

tanítóhivatali dokumentumokat úgy kell értelmezni, hogy ne legyenek összeütközésben Ágoston tanaival. Ebben a szellemben Janssen tagadja az ember bűnbeesés előtti állapotának természetfeletti voltát. Következésképpen az emberi természet a bűnbeesés után teljesen megromlott, elvesztette igazi szabadságát, és csak a külső kényszertől mentes, de belülről determinált. Az ember akarata tehát szükségképpen azt az impulzust követi, amelyiket éppen kapja, ez lehet a kegyelem, ha valaki megkapja, de magától csak saját rendezetlen vágyait, a konkupiszcenciát követi. A kegyelem ugyanis nem adatik meg mindenkinek Janssen kiélezi a k egyelem hatékonyságát és ezzel lerombolja az em beri szabadságot, ami 25 csak névleg marad szabadság. Az Egyház beszél hatékony és elégséges kegyelemről, Janssen csak a hatékony kegyelemről. Ennek az a következménye, hogy Krisztus nem halt meg mindenkiért, csak a választottakért, és csak ők kapnak

kegyelmet Egyesek szerint innen jön a tendencia, hogy Krisztust a kereszten nem kitárt, hanem az ég felé nyújtott karokkal ábrázolják. Mindenesetre világos az a törekvés, hogy a janzenizmus az Egyházat egy olyan társaságból, ahol mindenkinek helye van, vagy a tengerbe vetett hálóból, amelybe beleférnek a bűnösök is, amennyiben bűnbánatot tartanak, át akarja formálni a néhány kiválasztott szűk csoportjára 3.2 Morális szempont A morális és a dogmatikai szempont között inkább csak pszichológiai összefüggés van, nem logikai. Egy olyan Istennel szemben, aki sorsunk abszolút bírája, aki tetszése szerint választ ki egy kis csapatot az üdvösségre, és csak értük hal meg, a legmegfelelőbb viszonyulás a félelem, nem a szeretet. Ezért a janzenisták elutasítják a probabilizmust, negatívan néznek a hitetlenek és a bűnösök cselekedeteire, amelyek mindig bűnösök (szemben a trentói zsinattal), mert egy belsőleg romlott természet

gyümölcsei; elítélik a kevésbé tökéletes bánatot (attritio), amely nemcsak elégtelen a bűnbocsánat elnyerésére gyónáson kívül, hanem önmagában erkölcstelen is. Elhalasztják a feloldozást abban az esetben, ha nincs remény a visszaeső bűnös esetében a kitartásra, illetve amíg valaki el nem végzi a penitenciát. Állítják, hogy a tudatlanság nem mentesít a bűn alól; halmozzák a teljesítendő feltételeket az áldozáshoz A kegyelmet ugyan a s zentségeken keresztül kapjuk, de kevesen méltók rájuk, ezért inkább cél lesznek, nem eszköz. Megvetik az emberi természetet, leértékelik a házasságot a tisztasággal szemben; azt gondolják, hogy az üdvösség elnyerése és a tökéletesség csak a világot elhagyva könnyű; kritizálják a Mária-tisztelet több vonását Így aztán van olyan apáca, aki kimegy a gyóntatószékből a feloldozás előtt, mert nem érzi magát méltónak rá; Antoine Arnauld inkább nem megy el elbúcsúzni

haldokló édesanyjától, hogy ne engedjen a természetnek. 3.3 Egyházfegyelmi szempont Az egyháznak, amely házasságtörővé és hűtlenné vált, teljesen meg kell újulnia, úgy, hogy visszatér a kezdetekhez, és kiszűri a 15 évszázad alatt bevezetett újdonságokat. Mivel isteni alkotás, ezért az Eyház nincs alávetve a fejlődésnek. Ezért nem szeretik a különféle ájtatossági gyakorlatokat, a devocionizmus megnyilvánulásait. A gyakorlatban a janzenisták felértékelik a püspök hatalmát, és leértékelik a pápáét, és a tévedhetetlenséget az egész Egyháznak tulajdonítják. Lassan a janzenisták megbarátkoztak a polgári hatalommal is, amelynél támogatást kerestek, így a mozgalom, különösen Itáliában a 18. s zázadban, hasonló lett a jurisdikcionalista mozgalomhoz. 4. A viták Franciaországban a 17 században 1642-ben az Index-kongregáció elítélte az Augustinust, a j ezsuiták hatására. 1643-ban VIII Orbán In eminenti kezdetű

bullájában megismételte az elítélést, mert tételei közel állnak Baiuséihoz. Később francia püspökök kérésére hosszas vizsgálat indul, ennek a végén 1653ban X Ince eretnekként elítélt 5 tételt a könyvből (DS 2001-2005), melyek ugyan szó szerint nem voltak benne mind, de hűségesen kifejezték a gondolatot. A janzenisták nem akartak nyíltan ellenállni, de nem akarták elfogadni sem a bullát, ezért először azzal védekeztek, hogy az elítélt állítások nem voltak benne a könyvben. Ezután Arnauld kitalálta a quaestio iuris és a quaestio facti különbözőségét: az Egyház tévedhetetlen, amikor eretnekként elítél egy tételt (ez a quaestio iuris, a jogi kérdés), de nem tévedhetetlen abban, hogy egy adott tételt valóban tartalmaz-e egy könyv, és amikor tisztázni akarja, hogy egy bizonyos állításnak mi a szerző által szándékolt értelme (quaestio facti, ténykérdés). Vagyis, egy állítást lehet a keletkezési kontextusán

kívül vizsgálni, és ilyen hely- 26 zetben különböző jelentései lehetnek; de lehet abban a kontextusban is tanulmányozni, amelyben keletkezett, és ebben az esetben a figyelmes egzegézis eldöntheti, mi az objektív értelme. Esetünkben arról volt szó, hogy pontosítani kellett, mi az Augustinus-ban található tételek pontos értelme. Arnauld és a római kúria interpretációja különböző volt, Arnauld pedig azt válaszolta, hogy az Egyház nem tartható tévedhetetlennek abban, hogy meghatározza, mi egy bizonyos kifejezésnek a szerző által szándékolt értelme: az Egyház csak általánosságban ítélhet el tanokat, nem úgy, mint egy konkrét személy tanait. Az első esetben, a hívő köteles belülről is elfogadni az Egyház döntését szerinte, míg a második esetben csak engedelmes hallgatásra kötelezhető. Erre válaszul 1656-ban VII. Sándor pápa kiadta az Ad sanctam beati Petri sedem kezdetű konstitúcióját (DS 2010-2012), melyben

kinyilvánította, hogy az öt tétel valóban benne volt az Augustinus-ban, és hogy a szerző által szándékolt értelemben lettek elítélve. A következő évben a gallikán klérus gyűlése megparancsolta az ellenállóknak, hogy írjanak alá egy formulát, melynek értelmében elfogadják a római dekrétumokat belülről is. Arnauld és a Port-Royal apácái nem engedelmeskedtek. 1664-ben Párizs érseke interdiktummal sújtotta ezért a monostort, és sok apácát áthelyezett máshová Végül az ellenálló püspökök is aláírták, de ugyanakkor egy titkos dokumentumban kinyilvánították, hogy hűségesek az Arnauldféle engedelmes hallgatáshoz 1656-57-ben írta meg Pascal Lettres à un provincial (Vidéki levelek) c. művét, amely név nélkül jelent meg. Pascal briliáns módon védi meg ebben a janzenistákat, stílusa kiváló, és sikerül benne nevetségessé tennie a jezsuitákat. Megtámadja a kazuisztika és a probabilizmus alapelveit, s azt állítja,

hogy az utóbbit csak a jezsuiták vallják. Arnauld szerinte csak azt mondja, amit Ágoston mondott. Próbálja bizonyítani, hogy a nemtudás nem mentesít a vétkezés alól (Krisztus is meg akar bocsátani az őt keresztre feszítőknek, holott azok nem tudták, mit tesznek). Támadja a jezsuiták pasztorális gyakorlatát, akik mindenkihez alkalmazkodni akarnak: így törvényesnek ismerik el a restrictio mentalis-t, feloldozzák a szokásból vétkezőket, megelégszenek jámborsági gyakorlatokkal, hogy biztosítsák a mennyországot, anélkül, hogy belső megtérést követelnének. Ezzel kapcsolatban, bár igaz, hogy Pascal túl messzire ragadtatta magát, tagadhatatlan mégis, hogy a levelek egyesek valódi túlzásainak valódi kritikáját tartalmazzák. Ilyen értelemben a mű a keresztény lelkiismeret egészséges reakciója, amely elutasítja a legalizmust és laxizmust, és a kazuisztika túlzásait, és elutasítja, hogy a keresztény élet pusztán az előre

meghatározott norma alkalmazása legyen az egyes esetekre. Összességében viszont a Levelek ártalmasabbak voltak, mint hasznosak, mert az Egyház ellenfelei ebből merítettek érveket, és nagyon rossz színben tüntette fel a jezsuitákat is, amit ellenfeleik szintén bőven kihasználtak. A másik probléma az volt, hogy Pascal művéből úgy tűnt, nincs más alternatíva: ha valaki nem akar legalista farizeus lenni, amit a hivatalos egyház képvisel, akkor nincs más választása, mint a lázadó, de belső értékekben gazdag kereszténységhez csatlakozni, amit a Port-Royal képvisel. Innen már csak egy lépés a laikus morál létrehozása Mindennek ellenére, az Egyház megbocsáthatja Pascalnak ezt is, mert benne egy igazi misztikus is található. 5. Újabb viták Franciaországban a 18 században A 18. század elején kiújult a vita az engedelmes hallgatás szabad megengedettségéről 1705ben XI Kelemen Vineam Domini kezdetű bullája felújította XIV Lajos

kérésére X Ince és VII. Sándor elítéléseit Az ellenállás mindazonáltal tovább folyt, ismét a Port-Royal volt a központ, amelyet újra interdiktummal sújtottak, végül pedig 1709-ben elűzték innen az apácákat, a kolostort pedig néhány év múlva királyi parancsra lerombolták. 6. A janzenizmus értékelése Mik a mozgalom következményei? Nem lehet az érdemeiről megfeledkezni: a dogmatika terén, ösztönözte a misztérium érzésének újjáéledését, felmagasztalta az isteni mindenhatósá- 27 got, amely előtt a csendes imádás a megfelelő, a morálisban reakciót jelentett sok keresztény langyosságára és kompromisszumaira. Ebben az értelemben a janzenizmus a j ámbor humanizmus ellenzéke lett: Franciaországban a tisztább kultuszt mozdítják elő, vágynak a bensőségesebb vallásra Ezeket a II vatikáni zsinat is elfogadta A morális szintjén kiütköznek a negatívumok: eltávolította a h íveket az áldozástól, és ez a tendencia

sokáig tovább élt, még nagyon jó papok esetében is. Sokan csak ebben voltak janzenisták. A rigorizmus sokakat elbátortalanított, mert felmagasztalta ugyan a kegyelem hatékonyságát, de ugyanakkor elérhetetlen eszményt is állított a hívek elé. Így könnyen mentség lehetett a szenvedélyek elleni harcról való lemondásra, és a belső megújulásért folytatott harc kerülésére. Ha úgyis minden a kegyelemtől függ, ha hiányzik a belső szabadságunk, mire jók az erőfeszítéseink? Amint az máskor is megtörtént már, az extremizmus épp ellenkező hatást ért el: sokak számára a rigorizmus megnyitotta az utat a gyakorlati laxizmushoz. Ezt két tényező segítette elő. Egyrészt, a janzenizmus nem tulajdonít kellő jelentőséget az emberi természetnek, mert azt teljesen romlottnak tartja (a hitetlenek jótettei is bűnösek, ami nem irányul közvetlenül az örök életre, az nem jó) Így felborul az egyensúly természetes és természetfeletti

között, a természetfelettit nem támaszkodik a természetre, amely így garantálná a stabilitását. Ezt a lelki életet a fordított piramishoz lehet hasonlítani, amely a csúcsán áll. Másrészt, a janzenizmus az egyházat a választottak kis közösségének tartotta, akik hálát adhatnak az Úrnak, mert nem olyanok, mint a többi. Ebből a szempontból a janzenizmus újabb fázisa az örök kísértésnek az Egyházban, ti. hogy az Egyházból választottak kis csapata legyen A janzenizmussal megerősödött az a lelkiség, amely a mindenható, elérhetetlen Úr imádását helyezi a központba, aki szuverén módon dönt az emberek sorsáról, az Atya iránti szeretet helyett. A janzenisták leértékelik a külső vallási gyakorlatokat is, de így elhanyagolják az ember összetett, test-lélek valóját Ezeket a janzenista tendenciákat felerősíti majd a felvilágosodás: így átesnek a ló túlsó oldalára, elítélik a rózsafüzért, novénákat stb Az ima is

elmélkedés lesz a hitigazságokon. A 19 században majd az ellentétes irány fog győzni, amely értékeli az érzelmet, fantáziát. Röviden, a janzenizmus egy szigorú, hideg, kevéssé személyes vallásosságot hozott, amely inkább az értelmiség igényeinek felelt meg, nem a tömegnek Az egyházfegyelem szempontjából, a j anzenizmus gyengítette az Egyházat az állandó obstrukcióval, amely egyesítette a látszólagos engedelmességet az elveikhez való elvakult ragaszkodással, miközben anakronisztikus módon vissza akarták vezetni az Egyházat az eredeti tökéletességéhez, ami egyébként sohasem létezett. Valójában a janzenisták ki akarják vonni az Egyházat a történelmi fejlődésből, és védik a dogma és a morális változhatatlanságát, a hierarchia viszont védi a fejlődés létjogosultságát. A janzenista taktika elterjesztette az ellenállást az Egyházon belül, ami azóta sokszor megjelent a laikusok körében az Egyházban, akik az

Egyházon belül akarnak maradni, de saját szájuk íze szerint akarják értelmezni a törvényeit. A janzenisták ellenállásának másik negatív következménye, hogy rengeteg energiát elvett az Egyháztól: az apologetika és a teológia főhelyén a hatékony kegyelemről szóló viták álltak, miközben a felvilágosodás már a személyes Istenbe vetett hit alapjait ásták alá. Ezek után objektíven tudjuk megítélni azt a laikus történészektől sokat emlegetett tételt, mely szerint a janzenizmus extrém kísérletet képvisel arra, hogy az Egyháznak hiteles vallásosságot adjon, és ezt a kísérletet a római kúria reakciója győzi le. 4. A GALLIKANIZMUS 1. Előzmények A konstanzi zsinat utáni zavaros helyzetben Franciaország gyorsan megerősítette a bourges-i Pragmatica Sanctio-ban (1438) a konciliarista elméletet és saját viszonylagos függetlenségét 28 Rómától, a pápa hatalmát a minimumra csökkentve a francia egyház felett. Az 1516-os

bolognai konkordátum továbbra is a francia királynak tulajdonította azokat a privilégiumokat, melyeket a Pragmatica Sanctio-ban megszerzett. Egész Franciaországban elterjedt ez a szellemiség, amely ellenséges volt a pápai hatalommal szemben, féltékenyen őrizte saját függetlenségét és szokásait. Ezen belül két irányzatot különböztethetünk meg: egyházi gallikanizmus, amely lényegében a hatalmat akarta áthelyezni a centrumból a perifériára, és gyakran összefért a legszigorúbb ortodoxiával; és a politikai gallikanizmus, a cezaropapizmus örököse, amely hajlott arra, hogy elfogadja a polgári hatalom beavatkozását a vallási kérdésekbe. Rómából nézve úgy tűnt, hogy a kettő között szoros kapcsolat van, és az egyházi gallikanizmus szükségképpen politikaihoz vezet. Az újabb kutatások szkeptikusabbak, sokan védték az uralkodóval szemben az Egyház jogait és szabadságát, ugyanakkor viszont a püspöki hatalom védelmében

ellentétbe kerültek a kúriával is 2. A regália-vita Az első komoly incidens a pápa és XIV. Lajos között XI Ince pápasága (1676-1689) alatt kezdődött, az ún. regáliák miatt A regália a francia királyoknak a középkorba visszavezethető joga, ti hogy széküresedés esetén egyes egyházmegyék javait a király igazgatta és gyümölcseit élvezte (ez volt a világi regália), valamint eladományozhatta az egyházmegye javait anélkül, hogy a lelkek gondozását is rábízta volna (ezt hívták lelki regáliának). XIV Lajos a lelki regália jogát 1673-ban és 1675-ben az összes egyházmegyére kiterjesztette. Csak két püspök tiltakozott ez ellen. XI Ince (akinek nagy szerepe volt a török elleni felszabadító háború szponzorálásában), határozott jellem volt, és nem tűrt beavatkozást az egyházi ügyekbe, de nem volt elég felkészült sem a t eológia, sem a diplomácia terén. Hosszas hezitálás után három brévében tiltakozott, amelyben az

isteni haraggal fenyegette meg a királyt. 1680-ban XIV. Lajos kompromisszumos megoldást javasolt, de a pápa nem engedett Közben a francia papság rendes gyűlése 1680-ban nem szólt bele a vitába, csak sajnálkozott miatta. 3. A gallikán jogok kinyilvánítása 1682-ben 1681-ben megnyílt a papság rendkívüli gyűlése, ahol nyitóbeszédében Bossuet püspök arról beszélt, hogy a francia egyház ősi szabadságjoga a világi ügyekben való teljes függetlenség Rómától. 1682-ben XIV Lajos nyilatkozatai tovább csökkentették a regália jelentőségét, úgyhogy a gyűlés már teljesen elfogadhatónak találta XI Ince, akit rosszul informáltak, kitartott a tiltakozás mellett, és elutasította a papság levelét, melyben kérték a pápát, hogy fogadja el a király döntését, amely kedvezőbb helyzetet teremtett az egyház számára, mint az 1673 előtti. Ezt követte az elégedetlen papság részéről az ún. gallikán cikkelyek jóváhagyása, melyek királyi

parancsra készültek el. A négy cikkely állítja, hogy az uralkodó világi ügyekben teljesen független, hogy a zsinat a pápa felett áll, a konstanzi zsinat határozatainak értelmében, hogy a pápa tévedhetetlensége a püspökök jóváhagyásától függ, és hogy a gallikán egyház ősi szokásai sérthetetlenek. A nyilatkozat, ha a közvetlen kontextust nézzük, válasz volt XI Ince pápa ügyetlen diplomáciájára Tágabb kontextusban vizsgálva, ez úgy tűnik, mint egy hosszú láncolat utolsó darabja: most a gallikán alapelvek, végleges formát nyernek. XIV Lajos kötelezővé tette a gallikán cikkelyek tanítását a szemináriumokban. XI. Ince ugyan kifejezte nemtetszését és semmisnek nyilvánította a regáliáról szóló királyi rendelkezéseket, de a négy cikkelyről nem nyilatkozott nyilvánosan. Viszont megtagadta a kánoni beiktatást azoktól a püspökjelöltektől, akik az 1681-2-es gyűléseken részt vettek. A későbbi pápák sem ítélték

el nyíltan a cikkelyeket, csak jogilag semmisnek nyilvánították őket. Végül XII Ince pápa és a napkirály hallgatólagos kompromisszumra jutottak Róma hosszú harca gyümölcsözőnek bizonyult, megvédte függetlenségét a világi hatalommal szemben, és megmutatta a f rancia klérusnak, hogy szükséges az ellenállás még az uralkodóval szemben is. 29 A gallikán viták összekapcsolódnak a 18. században a janzenista vitával Voltak olyan jezsuiták is, akik a gallikán elvekhez csatlakoztak, csakhogy szövetségeseket találjanak a janzenisták ellen. 4. A gallikanizmus hanyatlása és vége A pápai hatalom presztízse nagyon megnőtt a 19. század elejétől Ehhez hozzájárult VII Piusz pápának Napóleon által okozott szenvedései, aki ellen mert állni a császárnak, amikor a lelkiismerete azt parancsolta. Hozzájárult még ehhez a romantika, az, hogy többé nem lehetett szilárd támaszt találni a liberális laikus államban, és legfőképp IX. Piusz

egyházpolitikája, aki tudatosan maga köré akarta gyűjteni az egyetemes Egyházat. Ezt segítette elő a nagy nemzeti szemináriumok alapítása Rómában, a római kongregációk mind nagyobb befolyása az egyházmegyei ügyekbe, püspökök gyűlései Rómában, a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának kihirdetése, amelyben a püspököknek csak másodlagos szerep jutott. Bizonyos ellenállás azért maradt Franciaországban, különösen a szerzetesek exemptiójával kapcsolatban. A végső csapást a gallikanizmusnak az I. vatikáni zsinat adta 1870-ben, amikor kijelentette, hogy a pápai tévedhetetlen döntésekhez nem kell a püspökök hozzájárulása. (ex sese, non ex consensu Ecclesiae). Tanította továbbá a pápa egész Egyházra kiterjedő joghatóságát Összefoglalva: a trentói és I. vatikáni zsinat között élénk harc folyt az Egyházban a centrifugális és centripetális erők között (amelyeket a 19 században ultramontánnak hívtak) A harc csak a 19. s

zázadban ért véget, IX Piusz restaurációs és központosító munkáságával Ez a központosítás, a pápához való bensőséges ragaszkodás megengedte az Egyháznak, hogy kisebb nehézséggel vészelje át az abszolutizmus és a liberalizmus támadását, mert erősebbé tette az Egyházat az állammal szemben. A központosításra való törekvés egyébként alulról is jött: így próbáltak védekezni a jurisdikcionalizmus ellen. Természetesen, ez az előny hátrányokkal is járt együtt, amelyek egyre érezhetőbbé váltak, amikor a veszélyek lecsökkentek és a periféria ellenállása alábbhagyott, az egyesítő törekvések viszont erőteljesebbek lettek: az egységen sokszor egyformaságot értettek, és emiatt sokszor feláldoztak régi és tiszteletre méltó helyi szokásokat (római liturgia bevezetése Franciaországban); gyakran a püspöki hatalmat Rómából aprólékosan ellenőrizték, anélkül, hogy elégséges autonómiát adtak volna nekik, és

gyakran függővé tették őket alsóbb rangú kúriai tisztviselőktől. A II vatikáni zsinat ebben az értelemben új egyensúlyt hozott azzal, hogy hangsúlyozta a püspöki kollegialitást és a püspökök hatalmát. 5. A FELVILÁGOSODÁS ÉS A REFORMOK 1. A felvilágosodás 1.1 okok A felvilágosodás nagyrészt két filozófiai rendszernek a gyümölcse, az empirizmusnak és a racionalizmusnak (Descartes). Az empirizmus szerint minden ismeret az érzékekből ered, és nincs is más ismeret, nincsenek apriori ideák, és a kísérletező módszert mozdítja elő. A racionalizmus abszolút értéket tulajdonít az értelmi megismerésnek, amely az érzékektől függetlenül fejlődik, az igazság egyetlen kritériuma az ész, amely birtokolja az elsődleges elveket, melynek minden tudásunk a következménye, és amihez a valóság alakul. Bár látszólag ellentétesek, de vannak közös szempontjaik, mert mindkettőben a szubjektum az igazság kritériuma, és

visszautasít mindent, ami azt meghaladja (az az igaz, ami igaznak tűnik az érzékeimnek/az eszemnek, azaz végsősorom nekem). Innen könnyű eljutni a felvilágosodás alapvető meggyőződéséhez, ti. hogy az ember teljesen elég saját magának A felvilágosodás véget akar vetni a múlt homályának. Ami a reneszánszban már konfúzabb módon ugyan, de ott volt, most a felvilágosodásban teljes tudatossággal jelenik meg. A reneszánsz ugyan meg- 30 lazította a hagyomány érvényességét, de nem szüntette meg. Ebben is döntő változást hoz a felvilágosodás. Abszolúte mentesíteni akar a történelem terheitől Kant írja: „A felvilágosodás az ember kilépése önhibájából fakadt kiskorúságából. A kiskorúság pedig nem más, mint annak a képességnek a hiánya, hogy az ember saját értelmét idegen értelem vezetése nélkül használni tudja. Ez a kiskorúság saját hibánkból ered, ha oka nem az értelem, hanem az elhatározás és a b

átorság hiánya Sapere aude. [merj tudni] Ez tehát a felvilágosodás jelszava.” 1.2 Lényeges vonások – hit az észben: mivel az emberi értelem mindig és mindenhol ugyanaz, ezért az igazság egyetlen és abszolút normája. Az értelmet kell követni, hogy a tapasztalatból levonhassuk következtetéseinket. Descartes apriori elméletét elvetik, a f elvilágosodás hívei gyanakvással tekintenek a nagy filozófiai rendszerekre. A felvilágosodás a természetjogról is egészen másképp gondolkodik: szerintük az az emberi ész teremtménye és igénye. (Aquinói Tamás szerint még, csak az alapelvek változhatatlanok, és azok is a teremtmények természetének, a létnek magának az igényei, amelyek a tudaton keresztül lesznek nyilvánvalók, és magának Istennek az értelmét tükrözik.) Az emberi ész saját erejéből felfogja ezeket a normákat. Az észbe vetett abszolút bizalom következtében precíz, sérthetetlen normákat állapítanak meg, melyek

függetlenek minden hagyománytól, a történelemtől. – bizalom az emberi természetben: az ember önmagában jó, nem rontotta meg a bűn, nincs szüksége a megváltásra, amely felülről éri el. Tagadják az eredeti bűnt, az eredeti boldogság elvesztését. Az ember majd saját erejéből megszerzi magának a boldogságot, felfedezi az igazságot és azt fogja követni, ami jó. A romlás csak a rossz elvekből fakadó rossz törvények következménye, de az ember képes megtalálni egyedül a szükséges gyógymódot, külső segítség nélkül. Megszületik a jó vadember mítosza, aki egyszerű és jó, és az erdők mélyén, a kultúra romboló hatásától távol él – a múlt megvetése: a múlt a sötétség korszaka, a jelen és a jövő a fényé. Az Egyház a felelős, amiért eddig a sötétség homálya borította a társadalmat, és a szabad embert a transzcendens kinyilatkoztatás rabszolgájává tette. Kifejlődik a nyílt ellenségesség az Egyházzal

szemben, olyannyira, hogy néhányan el is akarják pusztítani teljesen. – optimizmus: a felvilágosodottakat szinte prófétai vagy messiási buzgalom vezeti: elkezdődik az aranykor, az emberi történelem új korszaka. Az ész, a türelem minden akadályt eltávolít Szintén fontos jellemző az egyházi hatalomtól, külső isteni normáktól való függetlenség. Heidegger szerint a modern idők lényege látható az emberben, aki meg akar szabadulni a középkor kötelékeitől, hogy megtalálja a személyes szabadságot. Az ember lényege változik meg, amennyiben alany lesz; a továbbiakban minden másnak az alapját ő adja. Heidegger szerint nem létezik antik vagy középkori világkép igazából, hanem a világ, mint világkép kifejezetten a modern kor találmánya. A kereszténység elveszíti monopóliumát. Mivel az ismeretek bővülnek földrajzi és vallástörténeti tekintetben, ezért a kereszténység egy lesz a többi vallás közül A szekularizáció

folyamata főleg az intézményes kereszténységet érinti A kereszténység többé már nem a társadalmi élet horizontja A 18 századig a kereszténység úgy jelent meg, mint a cselekvés és gondolkodás axiómája olyanok számára, akik a kereszténységben éltek A vallás adta a világ és az ember alapelvét. A változás annak felfedezésében van, hogy az ember és a társadalom fennmaradhat egy pusztán emberi rendben. A teológia elveszíti elsőségét a filozófiával szemben; a teológus egy specialista a többi között 31 1.3 Az elvek gyakorlati alkalmazása – a vallásban: minden vallást elutasítanak, amely közvetítő akar lenni Isten és ember között. Így csak egy természetes vallás marad, a deizmus, amelyben Isten ismeretlen marad, és amely tagad minden isteni közbeavatkozást a világ folyásába, de aláhúzza a vallás etikai vonatkozását. A tökéletes legfőbb lény tökéletes világot alkotott Ezért a világ nem szorul rá további

utólagos beavatkozásra. Így lehetetlen a csoda, a megtestesülés, a kinyilatkoztatás Mivel Isten nem avatkozik be a világ életébe, ezért nem is állít követelményeket az ember elé Egyedüli követelmény az erkölcsös élet A deizmusból már csak egy lépés az ateizmus, sokan meg is teszik ezt a lépést. (Holbach báró pl) – az erkölcsben: az erkölcs nem a természeti törvényen alapul, amely az örök isteni törvény megvalósulása, hanem az emberi akarat és ész követelménye. Az alaptézis: etiamsi deus non daretur. (mintha Isten nem létezne) – a pedagógiában: a fiataloknak szabadon kell eljutniuk az igazságra, anélkül, hogy passzívan átvennék a nevelőtől. Maguktól kell megszerezniük az ellenőrzést saját szenvedélyeik felett (Ld. Emil, avagy a nevelésről) A vallásos nevelés ráér később – a politikában: az uralkodónak biztosítania kell alattvalóinak boldogságát, de az alattvalóknak nincsenek politikai jogai, és mindent

tőle kell, hogy várjanak. Az abszolút uralkodói hatalom tehát az alattvalók javát akarja szolgálni Irodalmi példák: Voltaire: Candide, Montesquieu: Perzsa levelek (1721). Ebben széltébenhosszában bemutatja az egyházi visszaéléseket, a klérus romlottságát, a dogmák értelmetlenségét A klérus haszontalan vitákra fecsérli idejét a kegyelemről, és a kazuisztikával kimutatja szinte mindenről, hogy szabad. Tudatlanságával megakadályozza a t udomány haladását, türelmetlenségével háborúkat okoz „Felforgatjuk a társadalmat, hogy olyan vallási tanítást erőltessünk rá, amely egyáltalán nem fontos” – adja egy pap szájába A legjobban a szentháromság és az eukarisztia dogmáját kritizálja, melyeket a többinél hatalmasabb mágus, a római pápa erőltet mindenkire rá. 2. A 18 század vallási és egyházi reformjai a felvilágosodás jegyében Sok európai uralkodó a reformeszméktől vezetve politikai-vallási-gazdasági-társadalmi

megújulásnak lett a motorja, a felvilágosodás hatására. Ezeknek a reformoknak vannak valóban pozitív oldalai. Ld Pl a későbbi II Lipót sikeres reform-tevékenységét Toscanában (pl kínvallatás, halálbüntetés megszüntetése) A másik tipikus példa II. József, aki testvérének mértéktartása és bölcsessége nélkül működött Már Mária Terézia alatt elkezdődtek az egyházi reformok, de fokozatosan, és Rómával konzultálva. 1768-tól az eg yházi ügyekre is nagy befolyással volt Kaunitz kancellár Így az elv az lett, hogy minden egyházi ügyet, aminek bármi befolyása volt a társadalomra, egyoldalúan az államnak kellett intéznie. De ezeket az elveket elég rugalmasan alkalmazták 1780-tól viszont a lehető legtökéletesebben próbálták őket kivitelezni, Róma nélkül. Természetesen II Józsefnek is nagy érdemei vannak az adminisztráció reformjában, a modern, centralizált állam létrehozásában. Vallási téren, szimpátiával

nézte a katolikus felvilágosodást, amely a barokk sokszor külsődleges és túlzó jámborsági formáira reagált. Így elősegítette a katolikus teológia megújulását is, előtérbe került a forrásokhoz való visszatérés, az egzegézis, az egyháztörténelem. II. József egyházi működését négy cél köré lehet csoportosítani – szükséges volt, hogy az egyház teljesen állami kontroll alá kerüljön. Ehhez meg kellett tiltani minden kapcsolatot Rómával Egyrészt felújította a placetum-jogot, korlátozta az egyházi mentességeket, megtiltotta a Rómához való fellebbezést, azt, hogy a szeminaristák a Germanikumban tanuljanak (helyette Páviában alapított szemináriumot), a házasságot állami hatáskörbe utalta (Róma helyett ő szabályozta a felmentéseket). 32 – a klérus gazdasági helyzete újrarendezést kívánt; ezért sok elvett egyházi vagyonból megalapította az ún. Vallásalapot, innen fizette a gyenge javadalmú

plébánosokat, és sok új plébániát szerveztetett meg – Alapjaiban reformálta meg az egyházi tanulmányokat, generális szemináriumokat állított fel, Magyarországon kettőt (Pesten és Pozsonyban), az egyházmegyeieket bezáratta. A programban a pozitív tudományok kaptak hangsúlyt, ebben volt előny is De sok kifejezetten jurisdikcionalista irányzatú szövegeket tettek kötelezővé. A lényeg az, hogy a pap legfőképp állami hivatalnok, erkölcsnemesítő, erre a gyakorlati feladatra kellett felkészíteni. A tanároknak a Bécsben jóváhagyott szöveghez kellett igazodniuk A házi könyvtárakban a felvilágosodás szerzőinek műveit kellett elhelyezni; a papnevelés elemi kellékei azonban hiányoztak (pl. kápolna) – a császár szabályozta a lelkipásztorkodást is. Az egyházmegyék határait az államiakhoz igazította. Újrarendezte a plébániarendszert demográfiai szempontok szerint, ez a jozefinista reformok legtartósabb és legpozitívabb része.

A kolostorok egyharmadát is eltörölte (pannonhalmi bencések, premontreiek, pálosok stb) Eltörölte a körmeneteket, Mária-kongregációkat, csökkentette az ünnepek számát, szabályozta az istentiszteleteket (egy templomban max. két oltár, mise csak egynél egyszerre), megtiltotta a közös zsolozsmát, mint ami ártalmas az egészségre. A pap többé nem a kegyelem kiosztója, hanem nevelő, erkölcsnemesítő, a közrend őre Így a rendőrség, az államhatalom segítője lett, aki a tolvajoktól is védett, a népbe megpróbálta beleverni a hetedik parancsot, mezőgazdasági ismereteket oktatott. A prédikáció feladata a t anítás volt, a kultusz egyre inkább antropocentrikus lett, célja az ember erkölcsösítése volt. Az osztrák hierarchia nagy rész nem helyezkedett szembe a császárral. Migazzi bécsi érsek és Batthyányi József prímás azonban tiltakoztak (a türelmi rendelet ellen is). VI. Piusz pápa, hogy megpróbálja Józsefet visszafogni,

személyesen utazott Bécsbe 1782 tavaszán. Ott maga celebrálta a nagyheti szertartásokat A császár nagy tisztelettel fogadta Lényegi változás azonban nem állt be, a reformok folytatódtak. Ráadásul a pápa látogatása, melyet a császár a következő évben viszonzott, azt a látszatot keltette, hogy minden a legnagyobb rendben van, és a pápa jóváhagyta a jozefinista reformokat. Ebből is látszik a felvilágosodás reformjának kettős arculata: egyfelől igazi társadalmi fejlődésről van szó, amelyből azonban minden vallásos inspiráció hiányzik, sőt gyakran ellenséges az Egyházzal szemben. De a komoly lépések tagadhatatlanok Így pl hogy a népoktatás elindul, az ismeretek bővülnek, az iskolai oktatásnak több köze lesz a valósághoz, a pozitív tudományok nagyobb hangsúlyt kapnak, (jog, történelem, közgazdaságtan), új mezőgazdasági módszerek terjednek el. És főként az állam újul meg: ekkor születik voltaképpen a modern állam,

amely majd a francia forradalommal lesz felnőtt. A privilégiumokat korlátozzák, javul az adórendszer, a másvallásúak is viselhetnek közhivatalt: az állam egyformán lesz mindenkié. Megváltozik a bűnvádi eljárás: a kínvallatás eltűnik, lassan elmúlnak a boszorkányperek (utolsó Svájcban). Elsőként Hollandia és Spanyolország (!) törölte el ezeket a 18 század elején De ezzel együtt nem feledhető a felvilágosodás zsigeri egyházellenessége, az új tolerancia apostolainak türelmetlensége. A helyzetet súlyosbította a klérus megosztottsága, az egység hiánya a pápával. Az Egyház gyengesége annak is köszönhető, hogy sok püspök könnyen megadta magát az állami nyomásnak. Az államhatalmat azonban az is cselekvésre indította, hogy az egyház saját maga nem tudott sok visszásságnak véget vetni, és nem bírt az új időkhöz alkalmazkodni. A katolikus felvilágosodással kapcsolatban még mindig megoszlanak a vélemények Mennyire volt

ez végzetes az Egyházra nézve? A mai vélemény a negatívumok mellett kiemeli a mély vallásos meggyőződést is, ami ezeket a reformokat vezette. Mindenesetre az egyház egyre jobban megmerevedett a teljes elítélésben és negatív védekezésben. Így pl az Egyház indexre tette az Enciklopédiát, egyébként teljesen érthető okok- 33 ból, hiszen a művet a keresztényellenes szellem hatotta át. De az mindenképpen kár, hogy nem lehetett rá hasonló, keresztény szellemű munkával válaszolni. Hiányzott a hierarchiából és a pápaságból a szükséges pszichés biztonságérzet, hogy a helyzetet tisztázza és hiányoztak a tehetségek is, akik ezt a vállalkozást végbevihették volna. Nincsenek a 18 században eredeti katolikus filozófusok, sem hatásos apologéták, akik bemutatták volna, a katolikus dogma hogyan felel meg a század igényeinek Ehelyett a tehetségesek energiái olyan kérdések megválaszolására fecsérlődtek, mint a kazuisztika, a

hatékony kegyelem kérdése és hasonlók. A janzenizmusnak is közvetett felelőssége van itt, mert az Egyház legjobb tehetségeit abban a helyzetben másodlagos vitákkal kötötte le. Több tényező összessége járult hozzá, hogy a modern civilizáció és az Egyház között szakadék alakult ki, és hogy az Egyház egy nehezen elfoglalható vár kis védőcsapatához lett hasonló. Ezek a tényezők: sok 18 századi pápa gyengesége, sok egyházi elvilágiasodása, a janzenizmus körüli krónikus viták, az egyházi kultúra relatíve alacsony színvonala, komoly tudósok hiánya stb. A felvilágosodás maradványa, hogy a nyugati mentalitásba belegyökerezett (legalábbis a társadalom vezető rétegeit illetően) egy erős racionalizmus, amely a legjobb esetben elismeri Isten létét, de a kinyilatkoztatást nem, és elfogad egy pusztán természetes morált. A Szentszékből pedig hiányzott a megkülönböztetés képessége, hogy mentse, ami menthető; ehelyett

megragadt a status quo védelmében, védte a vallásilag elkötelezett államot, amely az Egyházat támogatja. Ennek lesz a következménye, hogy az új világ az egyházzal szemben állva születik meg. 3. A jezsuita rend eltörlése 3.1 Az ellenségesség okai A jezsuiták több, mint két évszázados működésük során sok ellenséget szereztek. Legádázabb ellenségeik a janzenisták voltak, akiket a rend kemény propagandával támadott. Másrészt a jezsuiták is sokszor csináltak olyanokból is janzenistát, akik még csak nem is szimpatizáltak velük. Az ellenségesség másik fő oka a Távol-keleti missziókban folyó rítusvita volt, amikor ellenségeik azzal vádolták meg őket, hogy bálványimádást engednek meg, másrészt pedig, hogy engedetlenek a Szentszékkel szemben. Sokakat zavart, hogy a jezsuiták olykor a katolikus oktatás monopóliumára törekedtek Ez az ellenségesség nem lett volna elég a rend eltörléséhez, ha nem csatlakoztak volna

hozzájuk a Bourbon-udvarok, mert úgy gondolták, hogy az abszolutista kormányzat legnagyobb akadályai ők. De több uralkodó, mint pl Mária Terézia, Katalin cárnő, a püspökök jó része támogatták őket. Egy váratlan esemény újabb tápot adott a jezsuitaellenességhez 1750-ben a paraguay-i redukciók indiánjai fellázadtak Spanyolország ellen. Ez egy spanyol-portugál határszerződés következménye volt, melyben Spanyolország a redukciók egy részét átengedte a portugáloknak cserében a Rio de la Plata bal partjáért. Az indiánoknak el kellett hagyniuk földjeiket, erre fegyvert fogtak, és ellenálltak. A lázadás szításával rögtön a jezsuitákat vádolták meg Ők valójában megpróbálták lebeszélni az indiánokat, sikertelenül Eközben Portugáliában abszolút befolyást szerzett Pombal márki, tehetséges államférfi, aki a felvilágosult abszolutizmus eszközeivel akarta kihúzni országát a süllyedésből. 1759-ben egy, a király elleni

merényletben való bűnrészességgel vádolták meg a jezsuitákat. Ezért a nem-portugálokat száműzik, a portugálokat pedig börtönbe vetik. Franciaországban a püspöki kar nagy része védte a jezsuitákat. De sok ellenségük volt kormánykörökben is Végül XV Lajos azt javasolta, jöjjön létre autonóm jezsuita rend Franciaországban, egy külön vikárius vezetésével XIII Kelemen pápa ezt a híres szavakkal utasította vissza: sint ut sunt, aut non sint. (legyenek, ahogy vannak, vagy ne legyenek) Ezután a párizsi parlament elrendelte a társaság feloszlatását (1762). Itt már a felvilágosodás harcáról volt szó az egyházi homály ellen. 34 Spanyolországból egy éjszaka alatt hajóra rakták az összes jezsuitát, és Civitavecchiába szállították őket (Róma kikötővárosa). E mögött több vád állt a jezsuiták ellen, ti hogy a monarchia ellenségei, a jezsuita engedelmesség nem fér össze az államhoz való hűséggel és hasonlók

1769-ben több állam is hivatalosan kérte XIII. Kelemen pápától a társaság feloszlatását, de ő nemsokára meghalt. Az új pápa, XIV Kelemen, nem volt erős egyéniség, már a konklávé után néhány héttel megígérte, hogy fel fogja oszlatni a jezsuitákat. Három évig azonban ellenállt az erős, többoldali nyomásnak A jezsuiták utolsó támasza, Mária Terézia akkor adta fel a jezsuiták védelmezését, amikor Franciaország ezt szabta Marie Antoinette és a t rónörökös házassága feltételének. Így 1773-ban a pápa kiadta a Dominus ac Redemptor kezdetű brévét, amely a feloszlatás céljául a tartós béke elnyerését jelöli meg. Lorenzo Riccit, a társaság generálisát letartóztatták, és az Angyalvárban halt meg Egy kis csoport lengyel jezsuita túlélte a feloszlatást Fehéroroszországban, mert Katalin cárnő nem engedte kihirdetni a pápai brévét. A jezsuita rendet 1814-ben állította vissza VII. Piusz, mint garanciát az

antiklerikális liberalizmus ellen A feloszlatás mindenképpen vereség volt az Egyház és a pápaság számára: a királyi jurisdikcionalizmus részéről elszenvedett sérelmek lezárása. Óriási károkat okozott a misszióknak is, bár az is igaz, hogy a francia forradalom pár évvel később úgyis elsöpört mindent A pápa viselkedésének helyességén vitatkoznak a történészek, mindenesetre nagy mozgástere nem volt. Az Egyház és az állam közötti szakítás elképzelhetetlen volt még A Társaság feloszlatása egy nagy dráma első felvonása, ami folytatódni fog az összes rendek feloszlatásával és végül a pápa elfogatásával. 6. A FRANCIA FORRADALOM A 18. század második felében – amint azt láttuk – Európa egyes államaiban (a Habsburg államokban, III Károly Spanyolországában, Poroszországban, Tanucci és IV Ferdinánd Nápolyi királyságában, Szárd királyságban) társadalmi-politikai reformok sorozata indult útjának, melyeket a kor

követelményei kényszeríttettek ki. Összességében ez az összetett folyamat akkor is pozitívan értékelendő, még ha bizonyos tényezők hatását csökkentették, mint pl. a felvilágosodás egyes eszméi, melyek eredetileg tulajdonképpen a folyamat alapját képezték, a népben mélyen gyökeret vert ősi tradíciók figyelmen kívül hagyása, az állam erőteljes beavatkozása az egyházi kérdésekbe. Mindezek ellenére a reformfolyamat jelentős mértékben hozzájárult a modern állam kialakulásához Franciaországban azonban, ahol a felvilágosodásnak ugyan erős bázisa volt, a reformfolyamatok nem indultak be, sőt lényegében a szükségességüket sem érzékelték. És a század végén pontosan Franciaországból indult ki az a radikális mozgalom, mely Európa arculatát gyökeresen átrajzolta. A francia forradalmat semmiképpen sem szabad sátáni forradalomnak tartanunk, melyet a hitetlenség indított volna a vallás ellen, és amelynek végső célja

az Egyház teljes elpusztítása lett volna. A francia forradalom kiváltó okai ennél sokkal összetettebbek: csak részben filozófiai és vallási természetűek, inkább politikai, társadalmi és gazdasági jellegűek. Mindenesetre a forradalom, mely kezdetben az abszolutista államrendszer és a hozzá kapcsolódó struktúrák megdöntését tűzte ki célul maga elé, hamar vallásellenes jegyeket öltött. Elsőként egy a Szentszéktől független nemzeti egyház létrehozását célozta meg, majd ennek kudarca után komoly erőket bevetve a társadalom keresztény jellegének eltörlésére törekedett. A francia forradalom vallásellenessége a 19. és 20 század folyamán számos követőre talált Európában és Latin-Amerikában. A katolikus egyház hatalmas veszteségeket (jelentős emberveszteségeket is) szenvedve és megtörve ugyan, de túlélte a küzdelmet 35 1. Az egyház elleni harc Az egyre mélyülő válság arra kényszeríttette XVI. Lajost, hogy 1789

májusára összehívja rendi gyűlést (a nemesség, a klérus, és „a harmadik rend” képviselőinek gyűlését). A papság 296 küldöttje közül 47 püspök és 208 pedig plébános volt. Az alsópapság számbeli többsége tette lehetővé azt, hogy a klérus szövetséget kötött a harmadik renddel. Ez a szövetség döntőnek bizonyult a rendi gyűlés történetében, mely az uralkodó gyengeségének is köszönhetően rövid időn belül alkotmányozó nemzetgyűléssé alakult át. A feudális jogok és privilégiumok eltörlését (augusztus 4.) és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát (augusztus 26.) követően egymás után több egyházellenes rendelet látott napvilágot: A papság javadalmainak bekebelezése (november 2) és eladása, a szerzetesrendek feloszlatása (1790 február 13) A két rendelet (az első csak részben oldotta meg az államkincstár gondjait) követendő példává vált a 19 század szinte minden liberális állama számára Még

ennél is súlyosabb volt a papság polgári alkotmányának megszavazása (1790. július 12.): ez elrendelte az egyházmegyék átrendezését (megyénként egy egyházmegye, vagyis az egyházmegyék száma 135-ről 83-ra csökkent), a püspökök és a plébánosok nép által történt megválasztását, valamint a pápai kinevezés vagy megerősítés mellőzését, a papság állami javadalmazását és a h elyben lakási kötelezettséget. Ily módon az Egyház teljesen az állam befolyása alá került. Mindez egyoldalúan került megvalósításra: a Rómával való megegyezésre kísérlet sem történt November 27-én rendelet született a püspököknek, a plébánosoknak és az egyházi hivatalt viselőknek a polgári alkotmányra történő eskütételi kötelezettségről. A püspökök négy kivételével megtagadták az eskütételt, s arra kényszerültek, hogy elhagyják az országot, s Angliába, Itáliába és Németországba meneküljenek. Az alsópapság fele

azonban letette az esküt. Franciaország tehát két részre oszlott: „alkotmányos” és „szembehelyezkedő” (refraktárius) papokra. Ennek következményeiről ld François Furet: A francia forradalom története, 100. „Úgy tűnik, hogy a vallási tényező szerepét nem kisebbíthetjük az ellenforradalom összetevőinek elemzésekor. Viszont az is világos, hogy ez a vallási tényező azonnal politikai problémává alakult, abban a mértékben, ahogy először az abszolút monarchia, majd a forradalom az államnak alárendelt testületté tette a katolikus egyházat. [] 1791-ben az egész katolikus egyház fizette meg annak az árát, hogy megegyezett az abszolutista állammal: a janzenista bosszú, a gallikanizmus jegyében, csak felerősítette a politikai alárendeltséget. Ezután papjaira hárult a választás Róma és Párizs, az egyház egyetemessége és az állampolgárság, a belső meggyőződés és az állami tekintély között. És a papok mögött,

vagy velük együtt, a katolikus ország hívőinek milliói értették meg és tették magukévá e vallási és politikai dilemmát Ha meg akarjuk érteni, hogy ez az 1790–91-ben kettős szinten gyökerező konfliktus mennyire komoly volt, elegendő megvizsgálni eljövendő tartósságát: a XX. századi Franciaországban a vallásgyakorlat területeit ábrázoló térkép – ami egyébként többé-kevésbé azonos a politikai jobboldal térképével – nagyon hasonlít az esküt megtagadó területek 1791-es térképére. A konfliktus súlyosságát bizonyítja az is, hogy a polgári alkotmánnyal kibontakozó válság határozta meg a XIX. századi, sőt részben a XX századi Franciaországot is” 36 Mialatt fáradtságos munkával az alkotmányos egyházat szervezték (83 püspököt választottak és szenteltek föl többnyire Talleyrand, Autun egykori püspöke közreműködésével) VI. Piusz egyes francia püspökök korábbi nyilatkozatainak irányvonalát

követve 1791. m árcius 10-én és április 13-án elítélte a papság polgári alkotmányát. A püspökszenteléseket érvénytelennek és szentségtörőnek nyilvánította, az „alkotmányos papokat” pedig felfüggesztette Későbbi nyilatkozataival arra szólította föl a híveket, hogy bojkottálják az esküt tett papok által vezetett szertartásokat. Két egyház állt tehát egymással szemben Vidéken a hívek többsége a Szentszékhez hű maradt papságot követte. Az események felgyorsultak. 1791 szeptemberében az alkotmányozó nemzetgyűlést feloszlatták, helyét átvette a Törvényhozó Nemzetgyűlés (1791-92), melyet kezdetben a girondisták tartottak irányításuk alatt. A Törvényhozó Nemzetgyűlés 1792 április 20-án hadat üzent Ausztriának, mely többször is megfenyegette Franciaországot. Kezdeti váltakozó hadi szerencse után szeptember 20-án a f rancia csapatok Valmy mellett megállítják az osztrák-porosz hadsereget (Verduntől

nyugatra). Ezzel kezdetét veszi a győzelmek sorozata, a forradalom megkezdte győzedelmes menetelését Európába. A szinte kézzel tapintható feszültség, a mindenütt árulókat gyanító közhangulat, egyesek ravasz számítgatásai (melyekkel a fanatizált fegyveres tömegeket próbálták a maguk érdekeik szerint irányítani), és az antiklerikalizmus (melyet a nemesek és a papok nagy számának külföldre menekülése csak egyre fokozott) oda vezettek, hogy szeptember 2 és 4 között a párizsi börtönökben több mint ezer „gyanús” személyt mészároltak le. A vérengzésnek, melyet ma megérthetünk, de nem igazolhatunk, mintegy 300 pap is áldozatul esett. A katolikus egyház és a forradalom között mély, sokáig áthidalhatatlan szakadék nyílt. A nemzeti egyház megalapításának gondolatát felváltotta a nyílt vallásellenes harc, és a francia társadalom keresztény jellegének megszüntetésére irányuló nyílt kísérlet. A harmadik gyűlés, a

Nemzetgyűlés (1792-95), különösen a jakobinus diktatúra ideje alatt (1793–4-ben, Robespierre bukásáig és haláláig: 1794. július 28) szervezett üldözést folytatott a papok és a szerzetesek ellen. Az esküt megtagadó egyháziakkal szembeni szankciók súlyosbodtak, a kivégzések száma megsokszorozódott Párizsban több tucat pap és szerzetesnő olyan méltósággal nézett szembe a halállal, mely a jelenlévőkre is mély benyomást tett. A tizenhat compiégne-i karmelita apáca példája csak egy a sok közül. Ők a vérpadon elöljárójuk előtt egyenként megújították szerzetesi fogadalmukat. Robespierre bukása után az üldözés alábbhagyott. Minthogy a forradalmi naptár szerint július 28-a a thermidor hónapra esett, ezért a következő időszakot thermidori köztársaságnak neve- 37 zik. Ugyanakkor a hatalom új birtokosa, a Direktórium (1795-97) az 1797 s zeptemberében végrehajtott államcsínyt követően felújította az egyházellenes

harcot. Számos, korábban feledésbe merült törvényt ismét hatályba helyeztek: az esküt megtagadók jelentős részét Guyanára száműzték, ahol a nehéz éghajlati viszonyok és a kegyetlen bánásmód következtében életüket vesztették Másokat vízbe fojtottak (például Nantes városában), vagy pedig öreg hajókra zsúfoltak, melyeket elhagyatott kikötőkben várakoztattak. Mindeközben a Notre-Dame-ban az ész istennőjét ünnepelték (1793. november), bevezették a legfőbb lény kultuszát (1794 május), új naptárt alkottak, mely 1806-ig érvényben marad Ezek az intézkedések természetesen azt a célt szolgálták, hogy a hétköznapi életből a régi vallásnak még a nyomait is eltűntessék (a vasárnapokat fölváltották tíznaponta a dekád-ünnepek). Ugyanakkor az alkotmányos egyház is haldoklott. Egy éven belül két egyházi törvény is született. Az első 1793 szeptemberében, az esküt tett papságot szegény állami kegydíjasok

szintjére süllyeszti le, a második 1794 szeptemberében, kijelenti, hogy a köztársaság nem vall magáénak semmilyen vallást, és nem támogat semmilyen kultuszt. Ezzel egyidejűleg a hatóságok nyomást gyakoroltak az „alkotmányos papokra”, hogy azok elhagyják hivatásukat Engedett a nyomásnak Gobel, Párizs „alkotmányos érseke” is, aki viszont később a börtönben megtért és az Egyházzal kibékülve halt meg. A jakobinusok a nős papságot tartották ideális megoldásnak. Valószínűleg közel járunk az igazsághoz, ha a nős papok számát négy-ötezerre tesszük. Nem feledkezhetünk meg arról a több ezer papról sem, akik ezekben az években titokban gyakorolták a hivatásukat, arra kényszerülve, hogy éjszakánként csűrökben misézzenek, és tartózkodási helyüket állandóan változtassák. A francia papságra újabb probléma nehezedett. A papság polgári alkotmányára teendő eskü kötelezettsége után 1792-ben, 1795-ben és 1797-ben

a papságot három újabb esküre kötelezték: a köztársaságra, az alkotmányra és az új törvényekre. Ezek közül a legsúlyosabb az 1797es volt, melynek szövegébe belefoglalták a monarchia iránti gyűlölet kinyilvánítását is Az esküt megtagadó papság kettészakadt. A mérsékeltek, mint Emery, a szulpiciánusok vezetője, a monarchiával szembeni gyűlölettől eltekintve elfogadhatónak találták az eskük letételét, mivel elsősorban a várható lelkipásztori előnyökre helyezték a hangsúlyt. Az eskü letétele ugyanis némi nyugalmat és szabadságot hozhatott a lelkipásztorkodásban. A külföldön élő püspökök és a köztársaság elszánt ellenfelei szinte kegyetlen keménységgel ítéltek el minden engedményt. A forradalmat és a köztársaságot a sátán művének tartották, ezért az engedményekre hajló mérsékelteket mélyen megvetették Sajnálatos módon az eset hosszú időre megosztotta az egyházat, s ez a megosztottság a

francia egyház 19. századi történelme vezérfonalának is nevezhető 2. Az egyház elleni harctól a pápa közvetlen megtámadásáig 1792-től kezdődően a belső vallásellenes harccal egyidejűleg zajlott az Ausztria és Poroszország elleni háború, melynek eredményeként Franciaország birtokba vette Belgiumot egészen a Rajna partjáig. 1795–99 között (Napóleon államcsínyéig) a Direktórium irányította a Francia Köztársaságot, amely vallásszabadságot hirdetett meg. Az itáliai fronton azonban a helyzet többé-kevésbé változatlan maradt mindaddig, míg 1796ban a 27 éves Bonaparte Napóleon át nem vette a hadsereg irányítását. Miután kiszorította az osztrákokat, a végső győzelmet előkészítendő, Napóleon lerohanta Romagnát. 1796 júniusának végén arra kényszeríttette VI Piusz pápát, hogy Bolognában fegyverszünetet kössön vele. A fegyverszünet értelmében a pápaságnak át kellett adnia Bolognát, Ferrarát és Anconát A

Direktórium azonban nem elégedett meg ennyivel. Egy bréve kiadását követelte a pápától, melyben felszólítja a katolikusokat, hogy fogadják el a köztársaságot. A pápa a dokumentum tervezett szövegében felszólította a franciákat, hogy „vessék alá magukat azoknak, akik a ha- 38 talmat birtokolják”, ugyanakkor kérte őket arra is, hogy „ne higgyenek azoknak, akik a Szentszék tanításától eltérő tanokat hirdetnek”. Ez bátor lépés volt a pápa részéről, mely a republikánus kormányt kedvező helyzetbe hozhatta A szélsőségesek azonban azt követelték, hogy a pápa vonja vissza az összes, 1789 után Franciaországgal kapcsolatban tett nyilatkozatát. Vagyis azt akarták elérni, hogy nyilvánítsa semmisnek a papság polgári alkotmányának elítélését és rehabilitálja az „alkotmányos” papokat. Képtelenség volt azt elvárni, hogy a pápa megtegye ezt a lépést. A bréve tehát nem vált hivatalossá 1797. februárjában a

bolognai tűzszünet feltételei a tolentinói békeszerződésben lettek rögzítve A béketárgyalások során nem kevés probléma merült fel Napóleon kikényszerítette Avignon és Venaissin grófság átengedését, Emilia-Romagnáról és Anconáról való lemondást. Magas hadisarcot vetett ki és újabb műkincsekre tett szert. Nem került viszont szóba a korábbi elítélő nyilatkozatok visszavonása. A Pápai Állam területének nagy része elveszett, de az alapelvek sértetlenek maradtak. Ez még a párbeszéd időszaka volt. De az 1797 december végén kitört zavargások után a francia csapatok támadásba lendültek, és 1798 f ebruár 2-án elfoglalták Rómát Az immár 80 éves és félig lebénult VI. Piusz 20-án a város elhagyására kényszerült Hosszú ideig Siénában majd Firenzében tartózkodott. 1799 márciusának végén a félholt pápát Franciaországba rendelték, aki július 14-én érkezett meg fogolyként Valence városába, ahol augusztus

végén elhunyt 3. VII Piusz és Napóleon A konklávé 1799. december 1-én Velencében, a Szent Márk térrel szembeni San Giorgio szigetén kezdte meg munkáját 1800 március 4-én végül Barnaba Chiaramonti bíborost, Imola püspökét választották meg (VII. Piusz), aki már 1797 ka rácsonyán az evangéliumról és a demokráciáról szóló prédikációjában is tanúbizonyságot tett visszafogottságáról, és békére törekvő természetéről. Pápaságának programja: ragaszkodás az alapelvekhez, alkalmazkodás a körülményekhez. Eközben Napóleon visszatért Egyiptomból, megszerezte a hatalmat (1799. november 9), Marengónál legyőzte az osztrákokat és helyreállította a francia uralmat Itália fölött. Eljutott arra a felismerésre (s ez némileg Nagy Konstantinra emlékeztethet), hogy az egyház elleni harc alapvetően értelmetlen, s ezért békejavaslattal állt elő. Kész volt arra is, hogy föláldozza az „alkotmányos” püspököket. De le akart

számolni az ancien régime főpapjaival is, hogy elkerülje a győztesek és a legyőzöttek közötti ellentéteket. Abban bízott, hogy a maga oldalára állíthatja a katolicizmushoz hű néprétegeket is. A vallás ellenőrzésével céljai megvalósításának szolgálatába kívánta állítani az egyházat VII Piusz óvatos lépéseket tett ugyan, de nagyon bízott abban, hogy a Napóleon által vázolt új perspektívák visszaadhatják az egyház széleskörű szabadságát Franciaországban. Napóleon kívánságára a tárgyalások Párizsban zajlottak 1800. novemberétől 1801 júliusáig A megbeszélések során kialakult patthelyzetet csak Consalvi, a Szentszék egyik legnagyobb államférfiának személyes fellépése oldotta meg június végén. Július 15-én Consalvi, Joseph Bonaparte, Napóleon testvére, valamint négy képviselő (mindkét fél részéről kettő) aláírták a megegyezést. Robespierre álma Franciaország vallástalanná tételéről

szertefoszlott Az 1801-es, Franciaország és a Szentszék között megkötött konkordátum, mely lényegében 1905-ig érvényben maradt, elismerte a katolicizmust, mint a franciák többségének vallását, s helyreállította a katolikus kultusz szabadságát. A Szentszék ezzel lemondott arról a kiváltságos helyzetéről, melyet az ancien régime idején élvezett, de egyúttal újabb alkalom is kínálkozott arra, hogy a világi hatalommal újra egységben visszaállítsák a trón és az oltár szövetségét, valamint a katolicizmus szellemi és erkölcsi tekintélyét. A konkordátum előírta az egyházmegyék újrarendezését (melyek száma hatvanra csökkent), s lemondásra szólította fel „a francia püspökségek élére kinevezetteket” (ezzel a gondosan kiválasztott kifejezéssel fel- 39 szólították mind az „alkotmányos”, mind pedig a legitim püspököket). A püspöki kinevezések joga az első konzult és utódjait illette. Új püspöki kar

került tehát felállításra, melynek tagjai között 16 az ancien régime-hez kötődő püspököt (akiket azonban más püspöki székekre helyeztek át), 12 „ alkotmányos” püspököt (akik csak vonakodva és nem mindig egyértelműen tagadták meg múltjukat), és 32 újszentelt püspököt találunk. Ezzel egyidejűleg sor került a megmaradt plébániák újjászervezésére (a 30 ezerből mindössze 3 ezer maradt). Napóleon egyértelműen arra törekedett, hogy a két szembenálló felet hallgatólagos megegyezésre kényszerítse. Ezért igyekezett a múltra fátylat borítani, s előnyben részesíteni mindazokat, akik a megegyezés híveinek bizonyultak. Az újonnan kinevezettekről egyébként – legyenek azok „alkotmányosak” vagy sem – általánosságban elmondható, hogy jó és buzgó lelkipásztorokként működtek. Napóleon a konkordátum létrejöttét a következőképpen kommentálta, kíméletlen gyakorlatiassággal: „Ötven emigráns és A nglia

által pénzelt püspök irányítja napjainkban a f rancia papságot. Meg kell törni hatalmukat; ehhez szükséges a pápa tekintélye Megfosztja őket tisztségüktől, vagy lemondatja őket. Kinyilvánítjuk, hogy mivel a katolicizmus a franciák többségének vallása, meg kell szervezni kultuszát. Az első konzul kinevez ötven püspököt, a pápa beiktatja őket Ők nevezik ki a plébánosokat, akiket az állam fizet Esküt tesznek Azokat a p apokat, akik nem engedelmeskednek, deportáljuk A felettesek feladata lesz, hogy megbüntessék azokat, akik a kormányzat ellen prédikálnak. A pápa megerősíti a papság javainak eladását: ezzel szentesíti a k öztársaságot. Salvam fac rem gallicam [Mentsd meg a francia köztársaságot], ezt fogjuk énekelni. A bulla megérkezett Csak néhány kifejezést kell megváltoztatni benne Azt fogják mondani, hogy pápista vagyok, de én semmi sem vagyok. Egyiptomban mohamedán voltam, a nép érdekében itt katolikus leszek.” 4 A

konkordátumot ugyan mindkét fél gyorsan ratifikálta, Napóleon mégis jelentős késéssel 1802. április 18-án hirdette ki A konkordátumhoz azonban csatoltak 77 úgynevezett organikus cikkelyt, melyek egyfajta gallikán szellemiségű egyházjogi kódexet alkottak Az ajtón kitessékelt gallikanizmus az ablakon tért vissza. Az uralkodói placet ismét megerősítést nyert. Bevezetésre került a ius appellationis, mely lehetővé tette az egyházi döntések megtámadását világi hatóságoknál Papszentelésre csak alapos ellenőrzés után kerülhetett sor Az egész országban csak egy, az úgynevezett napóleoni katekizmus lett használható. A cikkelyek kötelezően előírták, hogy az egyházi házasságkötést meg kell előznie a polgári esküvőnek. Különösen ez utóbbi rendelkezés mért súlyos csapást a hagyományos rendszerre. Az 1804ben kiadott polgári törvénykönyv megerősítette a házasságnak ezt a liberális szemléletét, mely az egész 19.

századi Európára jellemző A következő években VII. Piusz egyre több engedményt volt kénytelen Napóleonnak adni 1804-ben arra kényszerült, hogy Párizsba utazzon és a Notre-Dame-ban Napóleont császárrá koronázza. 1809. májusában Napóleon annektálta az egyházi államot A döntést június 10-én díszlövések mellett hirdették ki Rómában A 10-ről 11-re virradó éjszaka a templomok falaira kitűzték VII Piusz bulláját, mellyel kiközösítette az annexió kitervelőit és végrehajtóit Válaszul július 5. éjszakáján a franciák betörtek a Quirinale-palotába, és egy fillér nélkül útnak indították VII Piuszt és utolsó államtitkárát, Pacca bíborost Kimerítő utazás után VII Piusz magára maradva érkezett meg Savonába, ahonnan 1812. májusában továbbszállították Fontainebleau-ba A Fontainebleau-ben teljes elszigeteltségben élő, beteg, depresszióval küzdő pápa végül 1813. j anuár 25-én aláírt egy új konkordátumot,

mely gyakorlatilag kiszolgáltatta őt a császár kénye-kedvének. Súlyos depressziója ellenére, vagy talán éppen ezért három nappal később írásos nyilatkozatban ismerte el hibáját, és semmisnek nyilvánította az egyezményt. 4 Idézi Furet: A francia forradalom, 259. 40 1814. január 12-én Napóleon elrendelte, hogy szállítsák vissza a pápát előbb Savonába, majd március 10-én Rómába. Mialatt Napóleon május elején Elba szigetére húzódott vissza (ahonnan 1815 j úniusában, a waterloo-i csata után áthelyezték Szent Ilona szigetére) VII Piusz május 4-én visszatért Rómába. Hamarosan Rómában, a nagylelkű és megbocsátó VII. Piusznál talált menedéket Leticia aszszony, Napóleon anyja és több rokona 4. Az egyház Franciaországban 1800 és 1814 között Az istentiszteleti szabadság többnyire biztosítva volt, az egyházmegyéket és a plébániákat újjászervezték, lehetőség nyílt szemináriumok nyitására, valamint

kórházi szolgálatot ellátó női kongregációk alapítására. A francia egyházra ezekben az években talán legjobban a kettőség a jellemző: a papságban és a püspöki karban egymástól teljesen eltérő felfogású egyháziak élnek és működnek egymás mellett. A múlt, mely némelyek esetében a papság elhagyásáról, majd az ahhoz való visszatérésről szólt, míg mások esetében a hősies, megalkuvás nélküli kitartásról, a várakozásról és a bujkálásról, mindannyiukat kínozta. A hívek jelentős része már évek óta nem járult szentségekhez, a rendezetlen házasságokat a papok próbálták meg rendezni, amennyire lehetett. 5. A francia forradalom megítélése a történetírásban – A kortársak és később a 19. század első felének történészei, az események hatása alatt inkább a negatívumokat látják, mint pl. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról c műve Ő azzal vádolta a forradalmat, hogy minden hagyományt

felborított, erőszakosan felforgatta a rendet. Mások szerint a forradalom utópisztikus volt, megakasztotta az ancien régime meghaladására irányuló lassú folyamatot. – a katolikus apologetika hosszú időn keresztül szigorúan elítélte a forradalmat, főként az egyházüldözést emelve ki. De az apologetika nemcsak a visszaéléseket, támadásokat ítélte el, hanem a forradalom elveit is, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit; szerinte a forradalom a m odern társadalom aposztáziájának utolsó lépése, amely a reneszánsszal kezdődött, a reformációval és a felvilágosodással pedig folytatódott. – a modern kritika szerint, a forradalom ugyan egyenlőségről beszélt, de ezt az egyenlőséget a polgárság használta ki igazából, a származás adta privilégium helyébe a vagyon adta privilégium került. Párizs és a vidék népe nem magáért, hanem a polgárság győzelméért harcolt – a pozitív értékelés azt hangsúlyozza, hogy a

forradalmat valójában keresztény, evangéliumi elvek ihlették. Túlzásait pedig azzal mentegetik, hogy ez minden forradalomnak sajátsága A forradalomban született meg a vallásszabadság, a politikai egyenlőség, hangsúlyozzák a katolikus liberálisok. 6. A forradalom következményei Röviden megfogalmazva: a francia forradalom lerombolta az ancien régime politikaitársadalmi-gazdasági struktúráinak jelentős részét, és megvetette egy új társadalom alapjait. Arra törekedett, hogy konkrét formákat adjon a 17. század folyamán fokozatosan kialakuló eszméknek és alapelveknek. A kiváltságokat fölváltja az egyenlőség eszméje, az uralkodó abszolút tekintélyét pedig a népfölség elve és a szabadság eszméje. És mivel a társadalmi kényszer nem befolyásolja többé a vallási életet, a vallásgyakorlat 10 év alatt (1789-től) 90%-ról 10-15%-ra esett vissza. A társadalmi szokások tehát a 18 században eltakarták a vallásosság

visszafejlődésének mértékét. 41 6.1 A francia forradalom pozitív vonásai A pozitív vonásokat tulajdonképpen az egyenlőség és a szabadság eszméjének győzelmében ragadhatjuk meg, melyek az 1789. augusztus 26-án ünnepélyesen kikiáltott alapelvek magvát képezik. Egyenlőség: Az állampolgári jogok nyilatkozata többször is kijelenti: „az emberek szabadnak és egyenjogúnak születnek, és azok is maradnak. A társadalmi megkülönböztetések csak a köz javát szolgáló tevékenységen alapulhatnak” (1. cikkely); „Minthogy az állampolgárok a törvény előtt egyenlők, erkölcsét és tehetségét érintő megkülönböztetéseken kívül minden polgár megkaphat minden méltóságot, állást és beosztást” (6. cikkely); „A közhatalom fenntartására, a k özigazgatás költségeinek fedezésére közadóra van szükség Ezt egyenlően kell elosztani az összes állampolgár között, képességeik arányában” (13. cikkely) A

kiváltságra alapozott rendszer véget ér, illetve a származáson alapuló és törvények által szentesített kiváltságokat fölváltják a vagyonból származó kiváltságok. Az alapelv alkalmazása igen széles kört érintett. Az egyes családok szintjén eltörölték a hitbizomány intézményét Az egész társadalmat érintette az az intézkedés, mely visszavonta a gazdasági kiváltságokat, és egész társadalmi osztályok adómentességének vetett véget. A haladás inkább nevezhető elméletinek, mintsem gyakorlatinak: a közteherviselés elosztásának terén az igazságtalanságok továbbra sem szűntek meg (a nagy ingatlan tulajdonosok az egyszerű munkásokkal és kézművesekkel szemben továbbra is előnyben részesültek). A forradalom által eltörölt nemesség a restauráció révén újjáéled, de egykori gazdasági és társadalmi kiváltságait már nem kapja vissza. Megszűnik a felekezeti alapon gyakorolt diszkrimináció. Ezzel párhuzamosan az

egyháziak – kiket az állam immáron közönséges, jogokkal és kötelezettségekkel bíró állampolgároknak tekint – elveszítik az állami törvényekkel szembeni immunitásukat. Az egyenlőség elvét a közigazgatásban is érvényre juttatják. Megszületik a modern, központosított állam, egységes jogrendszer kerül bevezetésre az egész ország területén Megszűntetik az ország ősi területi felosztását, melyben minden egyes terület saját törvényekkel és jogszokással rendelkezett. Az új területi felosztás tisztán közigazgatási szempontokat követ Az újonnan létrehozott közigazgatási egységek élén prefektusok álltak. Az egyenlőség elve mellett a szabadság elvét kell kiemelnünk, melyet a Polgári Jogok Nyilatkozata így határoz meg: „A szabadság abban áll, hogy mindent megtehetünk, ami másnak nem árt.” (4cikkely) A szabadságnak tehát csak egyetlen korlátja van, mások szabadsága Az alapelv a politikában kerül

alkalmazásra, ahol a királyok isteni jogát felváltja a népfelség elve (3. cikkely: „minden főhatalom lényegénél fogva a nemzetben gyökerezik”) A népfelség elvéből származnak a hatalomgyakorlás különböző formái, melyek megosztása az egyensúly fenntartását és az önkény lehetőségének kiküszöbölését biztosítja (16. cikkely) Így tehát lassan és fokozatosan a tiszta alkotmányos monarchiát, melyben a miniszterek az uralkodónak felelnek, felváltja a parlamentáris monarchia, melyben a miniszterek a parlament bizalmát élvezik, s annak tartoznak felelőséggel. Nem kevésbé jelentős a vélemény- és sajtószabadság elismerése sem (10. és 11 cikkely: „minden állampolgár szabadon beszélhet, írhat és nyomtattathat”). Ennek közvetlen és konkrét alkalmazása a cen zúra eltörlésével valósult meg (1791 szeptember 3) A vallás terén is hasonló szabadság érvényesült: „senkit sem szabad meggyőződése, még vallási

meggyőződése miatt sem zaklatni” (10. cikkely) Ez a cikkely implicite elismeri minden vallás gyakorlásának és terjesztésének jogát A Nyilatkozat szellemisége szerint a k ölcsönös tiszteletnek el kell jutnia oda, hogy senki ne akadályozza az olyan vélemények terjesztését, melyeket ő maga nem fogad el. Az alapelvnek tehát így kell hangzania: „nem helyeslem azt, amit mondasz, de a halálig küzdeni fogok azért, hogy szabadon mondhasd”. A vélemények szabad ütköztetésétől az igazságra való gyors eljutást várták (naiv, de történelmi szempontból termékeny opti- 42 mizmus, még ha nyilvánvaló is az a veszély, melyet a felkészületlen osztályok számára hordoz). A gazdasági szférában a régi céhek monopóliumait és kiváltságait felváltja a szabad kereskedelem és a szabad verseny. Ezt és az imént fölsorolt törvényeket, melyek a francia forradalom alapelveit átültették a gyakorlatba, az európai országok hamarosan

átvették. Ez egyértelműen azt jelzi, hogy az említett törvények nem egyfajta apriorisztikus ideológia termékei, hanem a társadalomban élő és a kor szellemiségének megfelelő valós igények kielégítésére törekedtek. A gyakorlati hiányosságok ellenére (a teljes jogegyenlőség elérhetetlen ideál) 1789 alapelvei mélyen áthatották a modern ember gondolkodásmódját, s nagymértékben ösztönözték az egyenlő méltóságon alapuló társadalom létrehozására irányuló törekvéseket. Ebben az értelemben a francia forradalom és az Emberi és Polgári Jogok 1789 augusztus 26-án történő ünnepélyes kihirdetése fontos előrelépés az emberiség történetében. 6.2 A francia forradalom negatív szempontjai A forradalom – miközben az önkényre és a kiváltságokra épülő rendszer lebontására tett igazolható lépéseket – annyira túlhangsúlyozta a szabadság és az egyenlőség alapelveit, hogy a valóság más szempontjai teljesen

háttérbe szorultak. A szabadság és az egyenlőség eszméi mítosszá váltak, abszolutizálódtak, ami azzal a veszéllyel járt, hogy a konkrét megvalósításuk még nehezebbnek bizonyult. A francia alkotmányozó képviselők – felvilágosult eszméik következményeképpen – az emberi természetet önmagában – mint romlatlant, az igazság befogadására és a jóra mindig készen állót – szemlélték, s ezzel ténylegesen megnyitották az utat a szegényebbekkel szembeni esetleges visszaélések előtt. Az említett két szemponthoz (a felvilágosult eszmék elvontsága, valamint a helyes mérték megtartásának természetes nehézsége) társul egy harmadik, egészen más természetű tényező is: az ipari forradalom. Az ipari forradalom kezdetei a 1 8 század közepéig nyúlnak vissza, de az igazi robbanás a 19. század elején következett be Az embert felváltotta a gép, az ipar és a modern kapitalizmus alapjai megszilárdultak, s ezzel kialakult egy új,

kiváltságokra és önkényre épülő rendszer, melyben a szabadság és az egyenlőség sokak számára ismét csak az illúziók világában létezett. Amikor a legnagyobb szükség lett volna a kialakult helyzet gyors és hatékony orvoslására, az új rendszer elvontsága éppen akkor fosztotta meg az elnyomott rétegeket a szabadulás minden lehetőségétől. A francia forradalom és az ipari forradalom ötvöződése az individualizmus kialakulásához és a proletariátus nyomorához vezetett, míg a szabadság mítosza meghatározónak bizonyult az egyházi befolyás elleni harcban. 1. Az egyenlőség túlhangsúlyozásából fejlődik ki tehát az individualizmus Az állampolgárok szabadságának és egyenlőségének védelmében az állam eltörölte a céheket A munkaszerződéseket, melyek két egyén szabad elhatározásából jönnek létre, be kell tartani. Ezzel szemben a szabadságjogok megsértése lenne, ha az állam bevezetné a kötelező jellegű kollektív

szerződést, vagy bármi módon beleszólna a konkrét munkafeltételek alakításába. Míg tehát az egyenlőség elvont alapelvének tisztelete miatt, s az érdekvédelem hiányában a munkások teljesen magukra maradnak, és a munkaadókkal szemben kiszolgáltatottakká válnak, az állam nem hajlandó fellépni tényleges szabadságuk védelmében. S mindezt abban a meggyőződésben teszi, hogy a pozitív jogot védelmezve a közjó érdekében munkálkodik. A társadalom ily módon önmagukban zárt, ajtó és ablak nélküli egységek összességévé válik. A közjó pedig úgy tűnik, nem más, mint az egyéni javak egyszerű összege. A végeredmény: hatalmas vagyonok halmozódnak fel kevesek kezében, míg a tömegek a korábbi korokhoz képest talán nagyobb, de mindenképpen feltűnőbb mértékben szegényednek el. A társadalmi 43 diszkrimináció újjáéled. Mindez természetesen fokozatosan fejlődik ki, de azt bátran állíthatjuk, hogy a társadalmi

kérdés igazából a forradalomban gyökerezik 2. A szabadság és az egyenlőség mítosza nem csak a kevésbé tehetős társadalmi rétegeknek okozott károkat, hanem új lendületet adott a 18. századi elvilágiasodásnak és az egyházi befolyás csökkentésére irányuló törekvéseknek A szabadság eszméjének szüntelen védelme a törvényhozói hatalom megerősödéséhez vezetett a végrehajtói hatalom ellenében. Ebből származik a p arlamentáris rendszer, mely azonban többször is rossz értelemben vett parlamentarizmussá fajult. (véget érni nem akaró és teljesen meddő parlamenti viták, stabil parlamenti többség hiányában kirobbanó sorozatos kormányválságok, a biztonságot és a közjó előmozdítását garantálni tudó tekintély hiánya.) Ebből a parlamentarizmusból fejlődött ki aztán az erőskezű hatalom iránti igény: a szabadosság lerombolta a szabadságot és megnyitotta az utat a diktatúrák előtt. Ez volt Európa tragédiája a

19 és a 20 század fordulóján Ezzel egyidejűleg – részben az egyháznak az ancien régime-ben elfoglalt különleges helyzete miatt, részben pedig az abszolút igazság létét tagadók tipikus intoleranciája miatt – a vallásés véleményszabadság számos esetben Egyház- és katolicizmusellenes harccá alakult át. Nem csak az igazság és a tévedés került egy szintre, hanem egyesek a legkülönbözőbb módokon a katolikus vallás tényleges elnyomására törekedtek. Mindeközben a társadalom egyre inkább elvesztette vallásos jellegét. A forradalmat követő laicizálódási folyamat egyik legfontosabb szempontja kétségtelenül az új, teljesen laikus állam-fogalom kifejlődése, amely teljes hatalmat kíván a polgárok felett, saját erkölcsiséget épít ki (ld. pl polgári házasságkötés, polgári törvénykönyv) 3. A francia forradalom következményei még világosabban kidomborodnak az ancien régime társadalma és a l iberális társadalom gyors

összevetése révén. A liberális társadalomban igaz és hiteles értékek állnak a középpontban és élveznek különleges védelmet, melyeket talán ezzel a m eghatározással foglalhatunk össze: az emberi személy méltóságának mélyebb megértése. Ezzel párhuzamosan viszont éppen ezen értékek végső alapja, s ezáltal maga az emberi méltóság kerül veszélybe. A liberalizmus a kereszténységgel összeegyeztethető, vagy teljes mértékben kereszténynek mondható elveket megfosztja keresztény alapjuktól, s nem enged teret a természetfölöttinek, hogy az az evilági rendet felemelje és tökéletesítse. Ezzel ellentétben az abszolutizmus társadalmában a k eresztényi alapelvek nem bontakozhattak ki koherens módon, s így végső soron a természetfölötti nem nyújthatott elégséges védelmet az evilági rendnek. Más szavakkal, a modern társadalom a 16. századtól a francia forradalomig az egyes emberi tevékenységi körök autonómiáját hirdeti,

mely (eltekintve a valóban jogos autonómiától és az egyes területek szükségszerű megkülönböztetésétől) a teljes szakadás és függetlenség veszélyével jár. A hiten közvetlenül nem alapuló filozófia autonómiája a racionalizmushoz vezet, mely kizárja a megismerés minden más formáját. Az az autonóm politika, mely kizárva a túlvilági szempontokat csak az evilági közjó megteremtését tűzi ki maga elé, s vonatkozási pontjait nem az egyházban keresi, az elvilágiasodáshoz vezet A laicizmus elveti az egyház befolyását a társadalomra, s a természetfölötti végső célt, mely felé az ember irányul, nem veszi figyelembe. Ellenkezőleg, arra törekszik, hogy a vallási szempontokat száműzze a politika minden területéről. 4. További, az egyház szempontjából rendkívül lényeges következmény a korábban birtokolt anyagi javak és hatalom jelentős részének elvesztése. Az 1789 novemberében, Franciaországban végrehajtott

államosítás (ha eltekintünk az abszolutista államok bizonyos korábbi intézkedéseitől) csak az első példa arra, ami a 19. században gyakran megismétlődik az óceán mindkét partján. Németország hamar követte Franciaország példáját az egyházi fejedelemsé- 44 gek szekularizációjával (1803), melyek ugyan a középkor jellegzetes maradványaiként pusztulásra voltak ítélve, de a 18. század végén még erős gyökerekkel rendelkeztek Az 1801-ben Franciaország és Ausztria között megkötött Lunéville-i békeszerződés 7. cikkelye kimondja, hogy az örökös német fejedelmek területi veszteségeit egyházi birtokokkal kompenzálják. A cikkely gyakorlati alkalmazása felülmúlt minden előzetes várakozást A végleges rendelkezés 34. és 35 cikkelye a püspökök, a székesegyházi káptalanok, az apátságok és a kolostorok társaskáptalanjainak vagyonát a világi fejedelmeknek engedte át Annak lehetősége ugyan megmaradt, hogy ezeket a

javakat szociális célokra fordítsák, a végső döntés azonban a helyi uralkodó hatáskörébe tartozott. Ezzel a kölni, trieri és mainzi választófejedelemség, s a többi, kisebb egyházi fejedelemség megszűnt, s alapvetően megváltozott az egész birodalom politikai arculata. Ennek a mély változásnak egyértelmű jeleként 1806. augusztus 6-án I Ferenc lemondott a német-római császári címről. Lemondásával végleg összedőlt a középkori európai társadalom egyik alappillére, mely a 14. századtól kezdve fokozatosan veszített jelentőségéből, s a vesztfáliai béke óta pedig csupán árnyéka volt önmagának Az immáron anakronisztikus cím eltűnése nem volt más, elismerése egy ténylegesen már régóta fennálló helyzetnek Az egyházi fejedelemségek megszűnése megfelelt a modern kor általános, a két hatalom világos szétválasztását szorgalmazó elvárásainak. Az egyház szempontjából mindenesetre súlyos következményekkel

járt: a püspökök, s általában a német klérus a gazdagságból, s a hatalmi pozícióból kiesve társadalmilag és anyagilag szerényebb körülmények közé kerültek. Ez hamar nehézségeket okozott mind a lelkipásztor munkában, mind pedig a papképzésben, ugyanakkor lehetőséget kínált a lelki elmélyülésre is. Ami hatalmas méreteket öltve megtörtént Németországban, hamarosan más országokban is végbement. Az egyházat a forradalom elszegényítette, és megfosztotta egykori politikai hatalmától De tényleg kárt szenvedett-e ezzel, vagy inkább Rosmininek van igaza, aki az Egyház gazdagságát Saul fegyverzetéhez hasonlította, ami Dávidot lebénította, s aki így kiáltott fel: „Hol találunk egy gazdag klérust, melynek van elég bátorsága ahhoz, hogy a szegénységet válassza?” Rosmini egyedüliként belátta azt, hogy elérkezett az óra, mikor az Egyház elszegényítése egyet jelentett megmentésével. 7. AZ EGYHÁZ ÉS A LIBERÁLIS

KORMÁNYZAT 1. Egy hivatalosan nem keresztény társadalom 1.1 Alapelvek A társadalom és az Egyház általános feltételrendszere homlokegyenest ellenkezik azzal, amit az ancien régime fő jellemzőit vizsgálva láttunk. Ez egy összefoglaló szintézis, olyan valós folyamatokról, amelyek – különböző mértékben – csaknem minden országban fellelhetők, vagy ha úgy tetszik, olyan eszményt mutatnak be, amelyet a liberális államok (nem az abszolutista államok, mint Oroszország és a Török Birodalom) igyekeznek megközelíteni, de amely ténylegesen csak meglehetősen eltérő mértékben válik valóra a konkrét körülményeknek megfelelően, és amely az egyes országokban minden esetben fokozatos fejlődés során valósul meg. A liberális társadalom politikai rendszerében a valláshoz fűződő kapcsolatok terén legnagyobb hatással bíró alapelv homlokegyenest ellenkezik azzal, amelyet az ancien régime lényegi vonásainak felvázolása során

láttunk; és ebben az esetben ezt az alapelvet az írók és a politikusok kifejezetten meg is fogalmazzák: az egyház és az állam szétválasztása, a szeparatizmus. Emellett az elv mellett számos szerző síkra száll, akik korukban kétségkívül jelentős befolyást gyakoroltak a közvéleményre, de különböző megfontolásból 45 A központi eszmét mindenesetre talán a következő szavakban lehetne összefoglalni: a világipolitikai-polgári és a lelki-vallásos-természetfeletti rend nemcsak eltérőek, hanem teljességgel különállóak. Az állam és az egyház két olyan útvonalon halad, amelyek soha nem találkoznak (a két párhuzamos út példázata a 1 9. és 20 század államférfiai számára kedves motívum), és amelyek semmilyen viszonyban nem állnak egymással. A polgári társadalomnak közösségi természete van, a vallás azonban teljesen egyéni kapcsolat Istennel A társadalom egyedüli célként a földi életre korlátozott, világi

jólétet tűzi maga elé, míg a vallás a földöntúli, örök életre vonatkozik A társadalom nem sértheti a lelkiismeret szentélyét, nem kísérelheti meg rákényszeríteni magát, míg a v allási élet a l élek mélyén folyik: nincsen tehát semmi közös elem a polgári társadalom, az állam élete, valamint a vallás és az Egyház élete között, és ezért mindkét szervezet kölcsönösen figyelmen kívül hagyhatja és kell is, hogy hagyja a másikat. Mindemögött az emberi természetről, társadalomról szóló két teljesen eltérő elképzelés van. a) az ember, akit az eredeti bűn megsebzett, emberi hivatását nem teljesítheti pusztán az ész fényében; a társadalmi egyenlőtlenség az eredeti bűn leküzdhetetlen következménye, és csak a hatalom által (amely Istentől ered, és nem egy társadalmi szerződésből) megállapított törvényeknek való engedelmesség teszi képessé az embert, hogy megtalálja hiteles természetét. A keresztény

társadalomban lehetséges mindez, ahol az ember, az Egyház oltalma alatt, megmenekülhet bűnös természetének valóságától, és a lehető legjobb módon élhet az ésszel és a szabadsággal. Ez a teológiai elképzelés megijed és végül elutasítja az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát b) a m ásik elképzelés a felvilágosodás racionalista filozófiájáé és az angolszász politikai liberalizmusé. E modell szerint, mivel az a rendszer, hogy a politika és a társadalmi élet a vallásra épül, hajótörést szenvedett, új súlypontot kell találni, amelyre fel lehet építeni az új politikai és társadalmi rendet Ez a súlypont az emberi individuum lesz, akinek természetes jogai vannak, melyeket az ész fel tud fogni és amelyek mindenki számára elérhetőek. Nem a hiten alapul a társadalmi rend egysége, és nem is az legitimálja a politikai hatalmat, hanem a liberális demokrácián; ettől lehet várni az emberi méltóság tiszteletét és a

társadalmi békét. Természetesen, a széles körben elterjedt liberális hozzáállással szembeni nyilvánvalóan elkerülhetetlen, ellenállhatatlan védekezésként – amely összekeverve a vallás valóságát a mindenféle társadalmi kapcsolatot nélkülöző, pusztán lelki valósággal, az egyháznak az állam alá rendelését eredményezte, úgymond a s ekrestyébe zárva azt – a 19. század jelentős részében még az egyházról, mint societas perfectaról alkotott felfogás maradt az uralkodó, amely oly nagy befolyást gyakorolt a 18. században A 19. század ekkléziológiája Az Egyházat lényegében úgy tekintették, mint azonos méltóságú, ugyanolyan hatékony és biztos, egyenrangú közösséget Az Egyházról, mint Krisztus misztikus testéről, mint az államtól természetében, céljában, eszközeiben igen eltérő közösségről alkotott elképzelés semmi esetre sem hiányzik; az első évtizedektől kezdve fellelhető szerzőknél: Rosmini Az

egyház öt sebéről című művében, de a római iskolánál (Schradernál, Passaglianál, és a Collegio Romanóban nevelkedett német Scheebennél) vagy Möhlernél is. A püspökök és teológusok nagy része azonban más véleményen volt: a misztikus test fogalma a láthatatlan és misztikus vonások hangsúlyozása miatt – amelyek másodrendűvé teszik és elhanyagolják a látható és jogi szempontokat, és ezáltal megfosztják az Egyházat a v édekezés szükséges eszközeitől – homályosnak, zavarosnak, nem eléggé biblikus megalapozottságúnak és veszélyesen egyoldalúnak tűnt. Ezért az I vatikáni zsinaton Schrader vázlatát Kleutgen átfogalmazta, ekkor eltűnik az Egyháznak misztikus testként való ábrázolása. Ebben az időben a liberális politikai iskola azt tanítja, hogy a két – vallási és politikai – szférának önálló, eltérő törvényei vannak. Amit azonban az Egyház tilt, illetve megenged, azt megengedni, illetve megtiltani az

államnak nemcsak lehetősége, hanem gyakran kötelessége is. Mindenesetre a törvények és tiltások esetleges egybeesése pusztán anyagi jellegű lehet, 46 hiszen az állami közbeavatkozást csupán az evilági közérdek szükségletei igazolják, míg az egyházit a természetfeletti, vallásos motívumok. Az alapelvet A C Jemolo így foglalta össze: „ [] az állampolgár a bölcsőtől a sírig egyszer sem találhatja magát szembe egy olyan állammal, amely számon kéri tőle vallási hovatartozását [] A jogalkotás és a jogalkalmazás [] soha nem szolgálhat arra, hogy az állam rendjében érvényt szerezzen az egyházi hatóság parancsainak, tiltásainak vagy büntető szankcióinak”. Ezt a felfogást, amihez gyakorlatilag jórészt hozzá vagyunk szokva, hatásosan foglalja össze a Quanta cura kezdetű enciklika, amelyben IX. Piusz 1864-ben – megfelelő megkülönböztetések nélkül együttesen elítélve őket – megkísérelte szintetizálni azokat

a fő téziseket, amelyek a modern világ alapjául szolgálnak. Megszűnik tehát az államot „az Egyház világi karjának” tartó felfogás, mint ami alapvetően ellentétes a modern felfogással, amely az ilyen felfogást az állam és nem kevésbé az Egyház tiszteletére, méltóságára nézve sérelmesnek tekinti. Az állam sem adhat speciális kiváltságokat az Egyháznak, mint független és elsődleges, jogi személyiséggel bíró vallási közösségnek, mert ez a katolikus Egyháznak az állam részéről való elismerését jelentené, vagy legalábbis annak az alapelvnek megsértését, amely minden, bármely vallású állampolgárt egyenlőnek tekint. 1.2 A szétválasztás elvének leglényegesebb konkrét alkalmazási területei 1. A társadalom és a hatalom pusztán emberi, megegyezésen alapuló eredete A társadalom és a h atalom az emberek szabad megegyezéséből, kifejezett vagy hallgatólagos konszenzusból születik, nem pedig magában a dolgok

lényegében rejlő, és ennél fogva végső soron Istenből fakadó szükségszerűségből. A hatalom birtokosainak tehát csak olyan jogaik vannak, amelyeket az emberek rájuk átruháztak. Ez ellentmondani látszott a bibliai „nincsen hatalom, csak az Istentől” – elvvel. Annak ellenére, hogy az eltérő elméletek igen különbözőek lehetnek, általában elfogadott nézet, hogy a hatalommal felruházott személy csupán megbízott, mintegy eszköz a nép számára, akit saját érdekében használhat, és akit így kedve szerint letehet. A hatalom mindenesetre elvesztette azt a különleges szakrális jellegét, amely oly tipikus volt az ancien régime-ben, s a hatalom birtokosai politikai döntéseikért felelősséggel tartoznak a népnek. A forradalom pedig – legalábbis visszaélés esetén – minden további nélkül megengedett. 2. A politikai egység a politikai érdekek azonosságán alapszik Az állampolgárok ugyanazon politikai közösség részének

tekintik magunkat, mert ez a politikai közösség (és egyedül ez) jelenti mindenki számára a közjó garanciáját és legfőbb eszközét. A 19 században továbbra is léteznek többnemzetiségű államok, amelyek más nemzetek egyes részeit is uralmuk alá vonták, mint Ausztria-Magyarország, Németország és Oroszország. De ekkor már minden államban megengedik, hogy egyazon államon belül különböző vallások éljenek egymás mellett, melyek tagjai kivétel nélkül mind teljes jogú állampolgárok. Már nincsen értelme a felekezeti alapon történő állami és politikai diszkriminációnak, és – az antiszemitizmus rövid és átmeneti felelevenedése ellenére – mind a zsidók, mind a protestánsok, és ugyanígy a protestáns országokban a katolikusok, a heves ellenállás ellenére előbb vagy utóbb megszerzik a politikai és állampolgári jogok összességét. Ezt nevezzük politikai emancipációnak. 5 Az alapelv két egymásnak megfelelő jelenséget

tartalmaz: egyrészről a katolikusok, más részről pedig a protestánsok és a zsidók emancipációját. Ez az egyes országokban fokozatosan kerül elfogadásra. Skandináviában a 20 század elejéig „államvallás” marad a protestantizmus, ami nemcsak az uralkodót, hanem a minisztereket, hivatalnokokat és tanárokat is kötelezi arra, hogy a hivatalos felekezethez tartozzanak. 5 Magyarországon 1848.XXtvc: teljes vallási egyenlőség, a katolicizmus államvallás jellegének feladása 47 Bizonyos megszorításokkal azt lehet mondani, hogy a felekezeti állam meghaladására előbb a katolikus országokban került sor, és csak jelentős késéssel néhány protestáns és ortodox államban (különösen a skandinávoknál és az oroszoknál). De azt is meg kell jegyeznünk, hogy a katolikus országokban a felekezeti megkülönböztetések megszüntetése a vallásukat egyáltalán nem gyakorló liberális laikusok csekély kisebbségének, illetve a hierarchiával

és a római kúriával nyíltan szembehelyezkedő liberális katolikusoknak volt köszönhető (Magyarországon is hasonlóan történt). A Vatikán, legalábbis IX. Piusz pontifikátusa idején, hű maradt a katolikus állam elvéhez, amely felekezetek szerint különbözteti meg az állampolgárokat. A Szentszék – a hierarchia nagy részének, ha nem is az összes püspöknek támogatásával – a 19. század folyamán állandó jelleggel a szétválasztás elvének megerősödése ellen küzdött, amelyet – mint már utaltunk rá – úgy értelmeztek, mint mindenféle vallási befolyásnak a társadalmi rendből való kizárását, és mint ürügyet arra, hogy az állam súlyos beavatkozása az egyház életébe folytatódjék. Ahogyan a következőkben világosan látni fogjuk, nem lehet teljes bizonyossággal azt mondani, hogy ez az értelmezés megalapozatlan lett volna A gyakorlatban azután a jogi egyenrangúsítás elégtelennek bizonyult, amíg nem követte

tényleges egyenlőség. A felekezeti megkülönböztetés maradványai – Nagy Britanniában az íratlan törvény, Svájcban és Norvégiában az alkotmány erejénél fogva – mindenesetre ma csupán annyiban élnek tovább, amennyiben az az uralkodóra vonatkozik (és néha a magasabb rangú hivatalnokok esetén). Különös visszhangja volt a katolikusok emancipációjának Nagy-Britanniában. Csak a 18 század végén (1791) adták meg nekik az istentiszteleti szabadságot, az állami hivatalvállalás jogát alsóbb szinten, és a parlamenti választásokon a csupán aktív és nem a passzív szavazati jogot (ami az Írország és Anglia között 1800-ban létrejött politikai-adminisztratív egyesülést követően már egységes volt a két sziget számára). A teljes egyenjogúságról 1808-tól beszéltek, de az angol kormány által állított feltételek miatt (beavatkozás a katolikus egyház életébe) az országukban abszolút többséget képező és ezért

semmiféle kisebbrendűséget nem érző ír katolikusok és az angol katolikusok közötti nyílt megosztottság miatt (utóbbiak csekély kisebbséget képezve észrevétlenül kívántak élni és készek voltak bármiféle engedményre), valamint magában a r ómai kúriában tapasztalható véleménykülönbségek miatt, eredménytelenül. Daniel O’Connell ír ügyvéd érdeme volt, hogy diplomáciai szintről demokratikus síkra terelte a kérdést azáltal, hogy újra életre keltett egy régi egyesületet. Ennek az lett az eredménye, hogy összefogta, és mozgásba hozta csaknem az összes ír katolikust O’Connell jelöltként indult az 1828-as választásokon Népszavazás jellegű megválasztását követően megtagadta a törvény által előírt eskü letételét, amely többek között a transzszubsztanciáció tagadását is tartalmazta Az írországi politikai helyzet ekkor azonban olyan súlyos volt, hogy IV György, minden ellenérzése ellenére arra

kényszerült, hogy 1829-ben szentesítsen egy törvényt (Catholic Emancipation Act), amely anakronisztikus hangja és néhány fennmaradó korlátozás (melyek egy részét, mint például a jezsuitáknak a királyságban való letelepülési tilalmát, soha nem alkalmazták) ellenére elismerte a katolikusok széleskörű jogi egyenlőségét. Az egyház mindenesetre ezért az elismerésért nem fizetett azokkal a súlyos kormányzati beavatkozásokkal, amelyek az 1813. és 1825 között kifejlesztett első javaslatokban az emancipáció áraként szerepeltek. Csak később, előbb 1854-ben és 1856-ban részben, majd Gladstone 1871-es University Tests’ Act-jával gyakorlatilag korlátozás nélkül, engedték a katolikusokat és általában a nemanglikánokat az oxfordi és a cambridge-i egyetemekre. További lépést jelentett a teljes jogi egyenlőség felé az 1927-es Catholic Relief Act. Közben 1850-ben helyreállították a katolikus hierarchiát is Angliában.

Általánosságban azt mondhatjuk el, hogy a liberális alapelveket – többé-kevésbé, hiszen nem feledkezhetünk meg a Kulturkampfról és a katolikus egyház európai, közép- és dél-amerikai 48 küzdelmeiről – a latin államokban alkalmazták, míg a keleti-szláv országok és Törökország megmaradtak a régi felekezeti állásponton. Az oroszországi helyzet igen súlyos volt a katolikusokra nézve. Az ember akkor számított „orosznak”, ha az állam által elismert vallást, az ortodoxiát követte. A gyakorlatilag a cárnak alávetett, úgynevezett „Lengyel Királyságban” bizonyos megszorításokkal megtűrhették a latin rítusú katolikusokat (akik lengyelek voltak), akik a népesség többségét képezték: itt sem hiányoztak azonban súlyos állami ellenőrzések és beavatkozások, amelyek 1870. táján néhány egyházmegye megszüntetésében és abban a kísérletben tetőztek, hogy a paraliturgikus szertartásokon bevezessék az orosz nyelvet.

Még súlyosabb volt az örmények sorsa. Ez a törököktől körülvett nemzet, századokon keresztül, igen súlyos próbatételek közepette megőrizte saját önazonosságát és keresztény hitét Az örmények általában, de különösen a katolikusok, rossz bánásmódban részesültek a török állam részéről. Ez a rossz bánásmód a 19 század végén mészárlássá fajult, amelyben elválaszthatatlanul keveredtek rasszista, politikai, vallási elemek Az 1878-as Berlini Konferencián az örményeknek adott garanciák ellenére (61 cikkely), 1894 és 1896 között körülbelül 100.000 örményt gyilkoltak meg kegyetlenül a mai Iránnal határos területeken Újabb vérfürdőre került sor 1909-ben Adanában (Kilikiában, nem messze Tarsustól), amelynek 20000 örmény esett áldozatul. Még súlyosabbak voltak az első világháború alatt ismételten végrehajtott tömegmészárlások, nem utolsósorban az „ifjútörököknek” régi hagyományokhoz való

hűsége miatt: a törökök alá rendelni minden más népcsoportot, az iszlám abszolút uralmát érvényre juttatni minden nem muzulmán elem feletti. Körülbelül 600000 örményt gyilkoltak meg. 30000 örmény katolikus halálával is számolhatunk A mészárlások folytatódtak 1919 és 1924. között (Ld erről Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja c regényét) Azt mondhatjuk tehát, hogy a liberalizmus elvont alapelveinek egy összetett, sokoldalú valóság felel meg, amelyet nehéz a priori megalkotott sémákba illeszteni, és hogy a lelkipásztorok arra törekedtek, hogy a kisebbségek jogait védelmezzék. Elméletileg minden világos volt, amikor a kisebbség egységes volt, kétségtelen többségben egy adott területen (Kanadában, Québec tartományban; Poroszországban Posnaniában). Nehezebbé válik ez, amikor – mint Triesztben, Erdélyben, Trentó vidékén – ugyanazon térségben két lényegileg egyenlő számú csoport áll szemben egymással. 3.

Vége az „államvallás” fogalmának és a teljes lelkiismereti szabadság elve érvényesül „A vallás fogalma nem alkalmazható az államra”: egyrészt, mivel az kollektív és társadalmi természeténél fogva ellentétben áll a vallás kizárólag individuális jellegével, másrészt egy adott vallás igazságának megítélésében való inkompetenciája miatt, amire Locke már a Toleranciáról írott levelében figyelmeztetett, végül azon tisztelet miatt, amellyel az állam minden állampolgárának tartozik, bármilyen kultuszhoz tartozónak is vallja magát. Igazságtalannak számítanak azok a különleges büntetések, amelyekkel korábban azokat sújtották, akik az államvallás ellen vétettek. Ezeket most már egyszerűen olyan mértékben veszik figyelembe, amennyiben az állampolgárok egy adott csoportja számára kedves lelki örökség elleni sérelemként értelmezhetők. És az a vélemény válik uralkodóvá – ahogy arra nem minden botránkozás

nélkül figyelmeztet a Quanta cura –, mely szerint a „lelkiismereti és vallásszabadság minden ember veleszületett joga, amelyet minden helyesen szervezett világi társadalomban el kell ismerni, és törvénnyel kell védelmezni”, és hogy „semmilyen világi vagy egyházi hatalomnak nincsen joga megakadályozni bárkit is, hogy nyilvánosan megvallja, és hangosan terjessze írásban vagy más módon saját meggyőződését”. Már magának a toleranciának fogalmát haladják túl, amennyiben az megkülönböztetést tesz az eltérő vélemények között. A toleranciát felváltja egy másik, kifejezőbb fogalom: a lelkiismereti szabadság A társadalom nem tehet különbséget és nem is kell különbséget tennie igazság és tévedés között, ezért minden vallásfelekezetnek egyenlő jogokat kell elismerni. 49 A gyakorlatban azonban, legalábbis a latin országokban, nem elégedtek meg ezen elvek elméleti vagy konkrét érvényesítésével, hanem az összes

vallás szabadságának és egyenlőségének igénye sok esetben az egyházzal szembeni nyílt ellenségeskedést és a társadalmi berendezkedés alakításában mindenfajta transzcendens szemlélet visszautasítását jelentette. Miként az a történelemben gyakran előfordul, az átmenet egyik végletből a másikba most is elkerülhetetlennek bizonyult: csak lassan, mindkét részről komoly nehézségekkel küzdve indult meg a közeledés egy valódi egyensúly felé, amely azonban mindig bizonytalan és mindig megújításra szorul. 4. A polgári törvények nem veszik figyelembe a kánonjogot Az állam nem ismeri el az egyházi törvényeket, azokat nem emeli törvényerőre, és sok esetben szabadon követhet teljesen eltérő kritériumokat. Ennek az alapelvnek eléggé széles az alkalmazási köre. Eltörlésre kerültek azok a t örvények, melyek igyekeztek az alattvalókat vallásgyakorlásra, az ünnepi munkaszünet megtartására, az egyházi szertartásokon való

részvételre kényszeríteni. Ezt a p roblémát nehézségek közepette, két teljesen ellentétes irányzat között próbálták megoldani. Az egyik oldalon az adott vallás ünnepnapjaihoz kapcsolódó vallásos kötelezettségek meg nem tartásának szabadsága érvényesül, akár elismeri az állam ezeket az ünnepnapokat, akár nem Más részről a Szentszék igyekezett néhány konkordátumban különleges állami támogatást kicsikarni az ünnepek megtartásához (megállapodás Kolumbiával 1893. július 3-án: az üzletek legyenek zárva a plébániai mise alatt) A modern állam logikus módon nem tulajdonít semmilyen különleges jogi értéket az egyházi személy, pap, a s zerzetes helyzetének: az állam számára továbbra is a többi állampolgárral azonos jogokat élvező állampolgár marad, és ezeket a jogokat az állam törvényesen nem tekintheti megszűntnek. A polgári házasság bevezetését a modern állam egyik legnagyobb győzelmének tekintették. Az

állam ezzel nem csak azt állította, hogy egy, az egyházi beavatkozás által kezéből kivett területet szerzett vissza, hanem megerősítette az állampolgárok vallási különbségek nélküli egyenlőségét is. Biztosította továbbá számukra a lelkiismereti szabadságot, megszabadítva őket attól, hogy meggyőződésükkel ellentétes szertartásoknak kelljen magukat alávetniük. A polgári házasság kötelező bevezetésére valójában a latin országokban került sor. Nem kodifikálták az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában és a skandináv államokban Ezen országok közül sokban (nem Olaszországban) még azt is meghatározták, hogy a polgári házasságnak meg kell előznie az egyházit Ami a latin liberális jogászok számára az állam veleszületett jogának visszaszerzését jelentette, azt az egyház egy olyan területre való állami beavatkozásnak tekintette, amelyet a trentói zsinat saját hatásköreként határozott meg. A polgári

házasságnak mindenesetre többé-kevésbé közvetlen következménye volt a válás lehetősége lesz. A francia forradalom egyik legfontosabb vívmányának, a sajtószabadságnak azonnali szükségszerű következménye volt az egyházi cenzúra megszüntetése. A gyakorlatban a t eljes sajtószabadság fokozatosan érvényesült a 19. század közepe táján Az első időszakban a kormányok megelégedtek azzal, hogy szinte teljesen megszüntették az egyházi cenzúra világi szankcióit, és megengedték, hogy az újságok a kortárs történelem és a közigazgatás kérdéseit tárgyalják, fenntartva azonban az állami cenzúrát. A túl későn bevezetett szabályozás hamar meghaladottá vált, és az alkotmányos kormányzat bevezetésével a sajtó szabadsága kifejezetten elismerést nyert, s minden előzetes cenzúra megszűnt. Maga az egyház ha nehézkesen is, de alkalmazkodott az új helyzethez. 5. Különböző, korábban túlnyomórészt az Egyház által végzett

tevékenységeket, most az állam követel magának Ezt a hierarchia elégedetlensége kíséri. Gondoljunk a polgári állam korábban nem létező, és jórészt a plébániai anyakönyvek által helyettesített anyakönyveinek vezetésére, amelyek nyilvánvalóan a plébánosokra voltak bízva, de amelyeket az állam mégis hivatalos dokumentum- 50 ként ismert el; a temetők fenntartására, számos karitatív tevékenység irányítására a gyermekmenhelyektől a kórházakig, amelyeknek a felebarát irányában Krisztus nevében végzett karitatív tevékenységét az állam által az állampolgároknak nyújtott közsegély váltotta fel. Egyébként a s egélyezés fogalma is fokozatosan és lassan túlhaladottá vált, hogy átadja a h elyét a szociális gondoskodásnak és a biztosításnak, egy olyan fejlődés során, amely nem csak egyre nagyobb tömegekre terjesztette ki ezeket a javakat, hanem ezt a segélyt tényleges jognak ismerte el. Különös jelentőséggel

bírt az oktatásnak a lakosság egyre szélesebb rétegeire történő fokozatos kiterjesztése. Egyidejűleg azonban a közoktatást és köznevelést teljességgel megfosztották vallásos jellegétől: a világi nevelés vette át a keresztény nevelés helyét, amit a családba és a plébániákra száműztek. Nem maradt ellenben holt betű az állam egyetemi monopóliumáról szóló napóleoni terv: az eg yház által létrehozott egyetem, amelyben a t eológiai karé volt a főhely, most világi, az állam által ellenőrzött, többé-kevésbé tág autonóm keretek között működő intézménnyé vált, és a teológia egyre korlátozottabb helyet foglalt el benne, míg teljességgel ki nem zárták azt a latin országokban. 6. Az ancien régime-re jellemző mentességek vége A liberális állam folytatja, és győzelmesen befejezi a mentességek elleni küzdelmet, amelyet az abszolút állam már megkezdett. Az abszolút államot támadásra ösztönző legalapvetőbb

motivációkhoz, melyek lényegében a saját tekintély és szuverenitás megkerülhetetlen és kötelező védelmére korlátozódtak, most a forradalom utáni időszakban újabb megfontolások csatlakoznak. Az egyháziak, bár vallásos küldetésüket teljesen szabadon gyakorolhatják, azt illetően, ami nem ennek végzéséből fakad, nem bírnak semmiféle különös joggal, hiszen mint a többihez teljesen hasonló állampolgárok ugyanazokat a jogokat élvezik és szükségszerűen ugyanazoknak a törvényeknek vannak alávetve. A régi kiváltságok védelmezése ma a papokra bízott vallásos küldetéssel való visszaélésnek, az Istentől a lelkek javára rájuk bízott lelki hatalom saját érdekükben való kihasználásának tűnne. A kiváltság a jogtalanság szinonimájává vált és ösztönös felháborodást kelt: ebben az esetben a vallás lelkészei számára adott kiváltság éppen a vallás és az egyház kárára válna. Gyakorlati téren a kiváltságok

védelme az egyház részéről történelmileg terméketlen volt, és a Szentszéknek a 19. században fokozatosan el kellett ismernie a különböző európai államokban ténylegesen létrejött helyzetet Ha a kiváltságok meg is szűntek, hosszú időre sok államban megmaradt még a püspökök állami kinevezése, amit az egyház elismert és konkordátumok garantáltak. Néha vitatkoztak arról, hogy vajon az államnak van-e joga kinevezni a püspököket, vagy csupán püspökjelölteket állíthat. De akár kinevezésről, akár jelölésről volt szó, a valóság ugyanaz volt: a pápa köteles volt az állam által kijelölt személyt az adott egyházmegye élére helyezni Ténylegesen csak az Egyesült Államokban, Belgiumban és Nagy Britanniában nevezte ki közvetlenül, az állam bármiféle hivatalos beavatkozása nélkül a Szentszék a püspököket. Maga a római kúria csaknem természetesnek találta a püspökök állami kinevezését; ez az eg yház és az

állam közötti azon egység logikus következményének látszott számára, amelyet a szétválasztást támogató liberálisokkal szemben védelmezett. 2. Az úgynevezett szeparatizmus: az elvek és a valóság közti űr a különféle országokban A egyház és az állam szétválasztását a 1 9. század folyamán bizonyos mértékben mindenhol helyeselték, elméletbe foglalták, hirdették. Az egyes esetekben azután különbözőképpen valósították meg, de semmiképpen sem találunk olyan államokat, amelyeket ne érdekelt volna a különböző egyházakban, mindenekelőtt a katolikus egyházban konkrétan kifejezésre jutó vallásos jelenség. Általánosságban azt lehet mondani, hogy az egyházi mentességek megszüntetése és előbb a polgári házasság, majd pedig a válás bevezetése minden típusú szétválasztásra jellemző. A házassági szabályok mindazonáltal eltérőek, mert a tiszta szétválasztás esetén 51 fakultatív, a vegyes és az

ellenséges szétválasztás esetén pedig kötelező a polgári házasság. A 19. század folyamán a valóságban a következő négy alapesettel találkozunk 2.1 A tiszta szétválasztás Ez az angolszász liberalizmus alapelveinek és irányzatainak felel meg és alapvetően különbözik a latin államok konok, néha minden vallással szembeni ellenségességgé fajuló antiklerikalizmusától, amely egy különleges történelmi helyzet gyümölcse (az egyház döntő befolyására adott reakció, még ha olyan filozófiai motívumok is szerepet játszottak benne, mint az immanentisztikus és racionalista felvilágosodás). A tiszta szétválasztás nem zár ki valójában egy transzcendens felsőbbséget, és független a racionalista filozófiai előfeltevésektől (Ld. az amerikai dollár feliratát: In God we trust). Nem azonos a közömbösséggel, még kevésbé az állami ateizmussal, hanem csupán az illetékességi területek tiszteletben tartását jelenti. Nincsen

külön államvallás, az állam teljes szabadságot biztosít az állampolgároknak az istentisztelet és vallásos tevékenység terén Az egyház semmiféle segélyt nem kap az állam részéről, még az iskolák fenntartására sem, de teljes szabadságot élvez a püspökök és minden egyházi tisztség kinevezésében. Mentesíti viszont az állam az egyházi személyeket a katonai szolgálattól, elismeri az eg yházi házasság polgári hatályát – ezen a p onton igen távol maradva az európai szekularizmustól, amely ennek elismerésében az állam megalázását látja. A tiszta szétválasztás mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államokra jellemző. Ez a helyzet akkor és azóta is a püspöki kar támogatását élvezte. A szétválasztás helyett egyébként inkább két, a valóságban bizonyos együttműködésben összekapcsolódó közösség kölcsönös függetlenségéről lehetne beszélni, még ha ez az együttműködés csak néhány területre

korlátozódik is. Naiv dolog volna azonban azt feltételezni, hogy a szétválasztás rendszere nem állította a fiatal amerikai egyházat súlyos jogi problémák elé, hogy a püspökök kinevezésének rendszere kezdettől fogva békésen volt szabályozva, és hogy a katolicizmus az erős protestáns többség mellett általában nyugodtan tudott élni. Nem hiányoztak az intolerancia súlyos esetei sem a katolikusokkal szemben, amelyeket mindenekelőtt a bevándorlási hullámmal szembeni mozgalom támogatott. A 19 században több évtizeden keresztül továbbra is bizalmatlanság és kevéssé leplezett megvetés övezte a katolikusokat, ennek nyomai máig élnek; nagy áttörés volt J.F Kennedy megválasztása, aki az USA első katolikus elnöke lett. 2.2 Részleges szétválasztás Az állam nem tekinti magát illetékesnek vallásos kérdésekben, az egyházat magántársulatnak tekinti, bár elismeri néhány kiváltságát, amelyekkel a törvény a közjó érdekében

az erkölcsi személyeket felruházza. Erre a rendszerre (a többségében katolikus) Belgium nyújtja a legjellemzőbb példát Az 1815-ös bécsi kongresszus jóváhagyta a (többségében protestáns) Hollandiával való egyesülést, amiről rövidesen kiderült, hogy nem volt szerencsés lépés Ebben a helyzetben a monarchiával szembenálló katolikusok és liberálisok helyzetének hasonlósága, amelyet az egyik esetben a vallás és oktatás szabadságának védelme, a másikban a sajtószabadság és a végrehajtó hatalom parlament előtti tényleges felelősségének követelése motivált, hamarosan a két áramlat szövetségéhez vezetett. A 19 század történetében először, 1828-ban a katolikusok és a liberálisok egységfrontba tömörültek. Kétségtelenül ez volt az 1830-ban Hollandiától való elszakadáshoz és új uralkodó, a szász királyi házból származó I. Lipót vezetése alatti független belga állam megszületéséhez vezető forradalom

sikerének egyik döntő tényezője. Az új alkotmány – természetesen e szövetség pozitív hatásaként – elismerte az egyház teljes szabadságát A belga katolikusok ugyanakkor ezen biztosítékok mellett a liberális alapelveket szinte érvénytelenítő 117 cikkellyel elérték, hogy „a vallási szolgálatot teljesítők fizetését és nyugdíját az állam fizesse” Ezzel mintegy ellentételezték a forradalom alatt végrehajtott vagyonelkobzásokat 52 Így Belgium lett az egyetlen európai ország, ahol az egyházat a pápa kormányozta: egyedül Belgiumban – ha nem tekintjük a még nem teljesen szabad Írországot – nevezte ki közvetlenül a pápa a püspököket. A gyakorlatban azonban, bár a törvény betűje szétválasztotta a két hatalmat, inkább az egyház és az állam képviselőinek szívélyes viszonyán alapuló együttműködés valósult meg. Az egyház így elérte a legtöbbet, amit elérhetett: teljes szabadságot és ezzel együtt a

kormány részéről némi támogatást is. Rómában viszont nem vették észre az elért sikert és továbbra is aggodalommal figyelték a b elga katolikusok viselkedését, félve a túlzott liberális befolyástól. Semmilyen elítélés nem következett be, és amikor a Mirari vosban (1832) XVI Gergely ünnepélyesen elítélte a modern liberalizmust, Róma tudta, hogy a megrovás kárt okozna a belga egyháznak, és mint kivételt, eltűrte ennek az államnak helyzetét. XIII Leóig kellett várni, hogy ez a hallgatás az alkotmány fenntartására buzdító kifejezett bátorítás legyen. 2.3 Ellenséges szétválasztás Minden latin országban, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, és Latin-Amerika különböző államaiban kifejlődik, mint az ancien régime-re jellemző, az Egyház és az állam közti túlzottan szoros egységre adott természetes reakció. Arról lehet vitatkozni, hogy a mögötte húzódó összetett valóság

leírására a szétválasztás-e a legmegfelelőbb kifejezés, sokan a „felekezettől független jurisdikcionalizmus” terminust részesítik előnyben. A jurisdikcionalizmus ebben az értelemben egy általános irányzatot jelent, amely a történelemben kétféleképpen valósult meg: az ancien régime-ben azzal az elméleti céllal, hogy védje az abszolút állam által a társadalom és a monarchia számára hasznosnak tartott egyházat és vallást; a l iberalizmus korszakában azzal a cél lal, hogy az államot megvédje a beavatkozásoktól és mindazoktól a veszélyektől, amelyeket az egyház jelent a polgári társadalom számára. Ebben a második esetben a jurisdikcionalizmus nemcsak hogy nem ismeri el az egyházat, mint szuverén, független, törvényhozó hatalommal rendelkező közösséget, hanem sok esetben még azokat a jogokat sem adja meg neki, amelyek a magántársulatokat megilletik, és amelyeket normális esetben a jurisdikcionalista kormányzat biztosít

számukra (birtokláshoz való jog). Érdemes kiemelni, hogy – legalábbis a latin államokban – a liberálisok csaknem mindig szigorúan jurisdikcionalista kritériumokat alkalmaztak, miközben továbbra is szétválasztásról beszéltek: a „szétválasztás” kifejezés csempészárut leplező címkévé, a liberálisoknak a szabadság tényleges sérelmét elfedő kedves szavává vált. Ebből a szempontból, mind igazabbnak tűnik Tocqueville tétele az abszolutista és liberális kormányzat közötti folytonosságról. A 19. század folyamán, legalább fő vonalaiban, a fent említett országokban bizonyos folyamatossággal megvalósított és többnyire a szétválasztás névvel illetett kezdeményezések a következőképpen foglalhatók össze: a polgári házasság és a vál ás bevezetése; az egyházi javak elkobzása; iskolaállamosítás; a szerzetesrendek feloszlatása és néhány esetben, ritkábban, a világi papság kiűzése. Az imént összefoglalóan

jelzett jelenségek – miként már utaltunk rá – a latin országokban mindenütt megvalósulnak, de természetesen nem ugyanazokban az években. Olaszországban pl. a risorgimento a puszta területi egyesítéstől meglehetősen eltérő, inkább világi, azaz az egyház mindenfajta, valós vagy vélt, védnökségét lerázni kívánó, és sok tekintetben nyíltan egyházellenes állam létrehozására jellemző karaktert kap. Ugyanezek az események megismétlődnek Latin-Amerikában, ahol az egyes államokban itt sem egyidejűleg, – leegyszerűsítve – három különböző fázis követi egymást. Első lépésben a függetlenedés az állam és az egyház közötti szoros kapcsolatok megőrzését jelentette, amenynyiben az állam a 19. század előtt Spanyolország által gyakorolt patronátust magának követelte, és ezt a jogot fokozatosan a Szentszék részéről is elismerték Második lépésben a liberális mentalitás befolyásaként, valamint a klérus bizonyos,

még a szükséges reformokkal szemben 53 is ellenséges és a konzervatív körökhöz túlzottan kapcsolódó szektorainak taktikai hibái miatt, sor kerül az ellenséges szétválasztásra. Csak harmadik fázisként kerül sor – legtöbb esetben a 19. század végén és a 20 század elején – enyhülésre, amelyet egy valóban szétválasztás-párti, tehát az államosító és antiklerikális iránytól eltérő, kormányzat hoz magával. Milyen hatása volt az egyház belső életére az egyházi javak elvétele (szekularizációja)? A válasz nem lehet egyoldalú. Jórészt biztosan megszűntek az ancien régime-re jellemző érdekhivatások, a lelkipásztorkodásban nagyobb hangsúlyt fektettek a kegyelem hatékonyságára az emberi eszközök helyett, megerősödött az egyház természetfeletti vonása. Ugyanakkor a felső, de mindenekelőtt az alsópapság néhány vidéken szélsőségesen nyomorúságos helyzetbe került, és ez hozzájárult az alsópapság

méltóságának elvesztéséhez, buzgósága kihűléséhez és megfosztotta a kultúrája frissítéséhez és a kezdeményezések megalapozásához vagy végbeviteléhez szükséges eszközöktől. Az előnyöknél – legalábbis történelmi távlatban és hosszútávon – talán kisebb károkat részben el lehetett volna kerülni az egész lelkipásztorkodás átszervezésével, míg sok energiát vitt el a fennmaradt javak államosítástól való megmentéséért, talán jogos indítékkal indított számtalan per, amelyek azonban végül túl sok erőt kötöttek le és vontak el a fő feladatoktól. Ami a szerzeteseket illeti, ők gyakran voltak a 19. században a szokásos, II József ideje óta ismételt vádak célpontjai: az intézmény haszontalansága, az eredeti szellemiségtől való eltávolodás stb. A szerzetesi élet megszüntetését elrendelő törvények alkalmazása eltérően valósult meg az egyes országokban Olaszországban a szerzetesek megelégedve egy

csupán formális tiltakozással, ellenállás nélkül engedtek a h atósági felszólításnak Franciaországban gyakran választották a zajos összetűzések előidézését, amikor házaikban elbarikádozták magukat. A liberális kormányok másik kedvelt célpontjai a katolikus iskolák voltak, amelyeket az egyház ellenfelei mindig veszélyesebbnek tekintettek magánál a vallásnál. Ezen a téren is egy közös vonást figyelhetünk meg az egyes országokban, amely természetesen eltérő mértékben valósult meg: a püspöki kar iskola feletti mindenfajta ellenőrzési jogának kizárása (ezt az ellenőrzést a Szentszék a 19. század konkordátumaiban több ízben követelte és megkapta); a nyilvános iskolákban a hitoktatás és minden olyan intézmény megszüntetése, amely az egyháznak lehetővé teszi a fiatalok hatékony befolyásolását; később a minden felekezeti iskolának nyújtott állami támogatás eltörlése és végül, lehetőség szerint, a szabad

oktatás teljes és egyszerű megszüntetése. Ez történt Hollandiában és Belgiumban is Franciaországban az Egyházzal szembeni ellenségesség két jól elkülöníthető fázisban alakul ki: a 18. s zázad végén a forradalom alatt, és a következő század végén A forradalom alatti egyházellenes küzdelem fő eseményei ismertek: az egyházi javak konfiskálása 1789. novemberében; a s zerzetesrendek feloszlatása 1790 februárjában; a papság egyházi alkotmánya ugyanazon év júliusában. Új küzdelem alakul ki a 19. és a 20 század fordulóján Az ellenségesség megszokott összetevőihez más okok kapcsolódtak; többek között a számos katolikus által nyilvánosan kimutatott ellenérzés az 1870. után – sok az egyháztól távolálló francia helyeslésével – Franciaországban győzelemre kerülő köztársasági államformával szemben A küzdelemnek új lendületet adott a Dreyfus-ügy, mert a katolikusok erőteljesen támadták ezt a főbenjáró

árulás miatt 1894-ben örök száműzetésre ítélt zsidó tisztet, akit hasonló szenvedélyességgel védett sok szekularizációt valló és antiklerikális személy, többek között a természetfelettit tagadó verizmus irányzatát vezető regényíró, Émile Zola. Amikor 1899-ben Dreyfust lényegében ártatlannak ismerték el (a teljes rehabilitációra csak 1906-ban került sor), a katolikusellenes izgatás tetőfokára hágott. 1879 és 1905 köz ött egy sor egyházellenes törvény követte egymást a katolikus iskolákkal szemben, a szerzetesrendek újbóli feloszlatása, a közélet szekularizálása. A kérdés XV Benedek (1914-1922) alatt függőben maradt, mert míg a helyzet romlásával a pápa kész volt a ki- 54 egyezésre, a püspöki kar nehézségeket támasztott. A Vatikán és Párizs közötti kapcsolatok azonban a papságnak a háború alatt tanúsított abszolút hűsége és hazafisága miatt ismét szívélyessé váltak, és Jeanne d’Arc

világos politikai jelzésértékű szentté avatása után (1920), 1921ben helyreálltak a normális diplomáciai kapcsolatok. A francia példából lemérhető az állam és egyház közötti kapcsolatok alakulása a modern kor liberális államaiban: az ancien régime-ből fennmaradó kiváltságok rendszeréről, teljesen szekularizációs törvényhozással, a konkordátum felmondásával és a diplomáciai kapcsolatok megszakításával az ellenséges szétválasztás rigorózus alkalmazására térnek át. Később, különböző okok közös eredményeként a feszültség csökken és fokozatosan egy modus vivendi jön létre, ami ha nem is jelent visszatérést a korábbi állapotba, mégis a korábban megsértett alapvető jogok jó részét biztosítja az egyház számára. Olaszországban a szekularizáció szorosan összefonódott a római kérdéssel, így felmerül a kérdés, hogy a szekularizációs törekvések határozták-e meg a p ápának a világi hatalom

védelmezésében való hajthatatlanságát, vagy pedig ez indította reakcióképpen a piemontiakat a szekularizáció útjára: időrendileg az első szekularizációs törvények korábbiak a római kérdésnek, ha nem is a születésénél, de teljes súlyával való jelentkezésénél. 1866-67-ben pl az összes szerzetesrendeket feloszlatják, javaikat elkobozzák. Németországban a Kulturkampfot Bismarck az egyház ellen 1871-ben indítja el. Lehet vitatni, hogy itt is ellenséges szétválasztásról van-e szó, vagy más módszerekről: ez azonban teljességgel másodlagos. A német kancellárt (aki protestáns volt, mint általában a poroszok) – nem sokkal a Franciaország felett aratott győzelem és a Német Császárság (Reich) kikiáltása után – több ok késztette az Egyház megtámadására: biztosan szerepet játszott a német szellemiség jó részének Rómával szembeni ősi, hagyományos ellenségessége; az újjáalakult keresztény ihletésű politikai

párt, a Centrum (Zentrum) megnövekedett jelentőségéből fakadó ingerültség; az a félelem, hogy a pápai tévedhetetlenség dogmája politikai következményekkel jár, és arra indítja a katolikus egyházat, hogy politikai kérdésekben is legfelsőbb bírónak tüntesse fel magát; a különböző felekezetek egyenlő szabadságra való jogát a közjó figyelembe vételével elismerő valódi liberális mentalitás hiánya a kancellárban. Egy 1871 és 1875 k özötti törvénysorozat érvényre juttatta az iskolák államosítását, szinte minden szerzetes kiűzését, kezdve a jezsuitákkal; a szemináriumok és a papság nevelésének állami ellenőrzését; bármilyen egyházi hivatalba való kinevezésnek állami beleegyezéshez való kötését (Anzeigepflicht); a régi ius appellationis felújítását; a polgári házasság bevezetését (1875). A német püspökök ellenállása igen energikus volt, és meglepte az erre nem számító Bismarckot, aki így

reagált a parlamentben: „Nem megyünk Canossába, sem a valóságban, sem lelkiekben” (nem hajlunk meg!). 11 porosz püspök közül 5-en több hónapot töltöttek börtönben IX Piusz – aki erőteljesen a püspökök mellé állt – halálakor lassan a t örvények „nem-alkalmazására” került sor 1885. és 1887 között szokás szerint nem az egyik fél győzelme, hanem egy elviselhető kompromisszum következett. Az állam és az egyház nem kívánta már a küzdelem folytatását, Bismarck a szocialista előretöréstől kezdett félni és számolt a kétfrontos harc nehézségével A pápa attól tartott, hogy az idő Bismarck javára játszik 1886 és 1887 között az egyházellenes törvényeket nagyjából eltörölték Érvényben maradt az iskolák államosítása, a polgári házasság, a jezsuiták belépésének tilalma (amit a gyakorlatban a kormány elnéző jóindulatával gyakran megszegtek), az egyházi tisztségekre való kinevezésekhez szükséges

állami beleegyezés. A többi országokhoz hasonlóan a német katolikusok is kiállták a próbát, de végül egyfajta gettóba száműzték magukat: magukba zárkóztak, és így elveszítették szellemi, szociális és lelki befolyásuk jórészét. Ritkák voltak tehát, mint egyébként Olaszországban is, az olyan nagy egyetemi tanárok, akik nyíltan megvallották volna katolikus hitüket. 55 2.4 A konkordátumok rendszere A Vatikán mindig előnyben részesítette a konkordátumos megoldást a szétválasztással szemben, úgy vélvén, hogy az előbbi megoldás jobban megfelel a független és szuverén közösségnek tartott egyház természetéről vallott sajátos alapelveknek; hogy ez egy jogi garanciát jelent az állami beavatkozások veszélyével szemben és – legalább bizonyos mértékben – biztosítja azt a t ámaszt, amire véleményük szerint szükség van. Ezért a l iberalizmus korszakában, a megelőző időszakhoz képest nagyobb sűrűséggel,

tovább növekszik a konkordátumok száma: VII. Piusztól X Piuszig mintegy harminc konkordátumot kötöttek meg Ezek közül némelyik, mint például az Ausztriával (1855) kötött, a liberális irányzatokkal nyilvánvalóan ellentétes hagyományos alapelvek megerősítéséről tanúskodtak. Más konkordátumok ellenben a régi és új közötti kompromisszumot jelentették. Ilyennek lehet tekinteni a n éhány német állammal, Hollandiával és néhány svájci kantonnal kötött konkordátumot. A megállapodások tárgya legtöbbször az egyházmegyék körülhatárolása, a püspökök kinevezésében alkalmazott módszerek, az egyházi javak kezelése voltak. A reális lehetőségek figyelembe vételével a kúria nemcsak az egyház szabadságát követelte vissza, hanem a kormány támogatását is: a gyakorlatban lemondott viszont, akár a puszta elvi nyilatkozat elkerülésével is, a hagyományos mentességekről. Ezeknek a konkordátumok nem mindig voltak hosszú

életűek, vagy a kormányok mondták fel őket, vagy maga a Szentszék vette észre, hogy a nagyobb manőverezési szabadság érdekében alkalmasabb lemondani a megegyezésről. 3. Hagyomány és modernség között: az egyház, amely saját önazonosságát keresi Az Egyház helyzete a 19. században korántsem tűnt rózsásnak A Szentszék tekintélye a nemzetközi politikában szinte teljesen eltűnt; a pápai követeket kizárják a nagy béketárgyalásokról (pl. a Versailles-i békéből is); az egyház világi hatalma teljesen megszűnik A laicizáló törvények megfosztják az egyházat a m egélhetési alaptól, megnehezítik a k ultúra megszerzését, elzárják az egyházat a hatékony apostolkodási módszerektől. Még súlyosabb azonban az a szakadék, amely az egyház és a modern világ között alakul ki, amelyekről úgy tűnik, hogy ellenkező irányba haladnak. A kortárs társadalom a szabadság ideáljáért lelkesedik, az Egyház pedig előszeretettel az

abszolutista rendszerekkel szövetkezik, Ferenc József Ausztriájával és III. Napóleon Franciaországával Az új történeti és természettudományos felfedezések fényében új hipotézisek keletkeznek a világegyetem eredetétől: az egyház gyanakvással néz az új tudományos eszmékre, és eredménytelen tiltásokkal próbál védekezni. A modern kultúrát áthatja az idealizmus és a pozitivizmus, és közben beteljesedik az értelmiségi polgárság aposztáziája, amely a 18 században kezdődött el Ehhez járul most a proletariátusé, amely számára a szocializmus nyújt a katolikus egyházénál sokkal hatékonyabb segítséget a megváltáshoz. (a katolikusok csak a beletörődés üdvös voltáról beszéltek). Vannak azonban optimizmusra okot adó jelek is. Az Egyház, megfosztva sok emberi, gazdasági és politikai eszköztől, amelyre korábban tevékenységének hatékonyságát alapozta, jobban megértette a kegyelem, a szabadságra alapozott hit

jelentőségét, azt a bensőséges szolidaritást, amely az egyházat a szegény és szenvedő Krisztushoz kötötte, és evilági tehetetlenségéből új és mély vitalitást merített. Ebben az értelemben, a gazdagság elveszítése, a szabadság által támasztott konkurencia pozitív hatást gyakorolt az egyházra, és tevékenyégét mélyebbé és hatékonyabbá tette Az igazi nehézség abból eredt, hogy szükség volt arra, hogy az egyház tevékenységét, struktúráit az új történeti-politikai klímához alakítsa. A 19 s zázad nagy részében, a Vatikán és a püspökök nagy része ellenállt ennek, főleg azért, mert állandóan támadva érezték magukat. A klíma csak a 19. század második felében változik meg, kb IX Piusz halála (1878) után 56 3.1 A forradalmak utáni helyzet közös jegyei – Az Egyház összességében függetlenebb és szabadabb. Mindazonáltal világos, hogy a szétválasztás rendszere nem jelent teljes érdektelenséget az

állam részéről De a liberális kormányok részéről az Egyházat ért támadások teljesen elszakították az egyházat a világi hatalomtól: a trón és az oltár szövetsége, ami az ancien régime sajátossága volt, felbomlott Ennek a szakításnak az eredménye, hogy X. Piusz pápa 1904-ben megtiltott minden kormányzati beleszólást a pápaválasztásba; illetve a két vatikáni zsinat teljes szabadsága Az első vatikáni zsinat összehívásakor a pápa nem hívta meg az ősi katolikus államok fejeit (ez az első ilyen alkalom a történelemben) (Tkp az invesztitúraharc itt fejeződött be, de nincs arra garancia, hogy ne kezdődhetne újra. Az Egyház történetét mindig végigkíséri ez a problémakör, az egyház és az állam viszonya) – Az állammal szemben egyre szabadabb Egyház szorosabbra fűzi sorait feje, a pápa körül. Az ultramontanizmus, a 19. század egyik fő ismertetőjegye, oka és egyszersmind következménye a polgári társadalomtól való

nagyobb megkülönböztetésnek Az ultramontanizmusnak különböző okai vannak: VII. Piusz pápa presztízse és IX Piusz elbűvölő egyénisége; az állam szent jellegének elvesztése, amely nem oltalmazza az Egyházat és így arra kényszeríti a püspököket, hogy a pápával való szorosabb egységben keressenek menedéket; egyes írók, mint de Maistre és Lamennais tevékenysége, akik a pápaság előjogait népszerűsítik; egyes papok akciói, akik a pápához fordultak közvetlen feletteseikkel, a püspökökkel szemben; a Szentszék stratégiája, amely maga köré akarta gyűjteni az egyházat, hogy jobban ellen tudjon állni a laicizálódás folyamatának. Az ekkléziológia mind jobban aláhúzza a pápa előjogait és szerepét. A pápára úgy tekintenek, mint az egyház jogainak forrására, mint olyan tekintélyre, akitől minden döntés származik Később a második vatikáni zsinat fogja ezt a folyamatot visszafordítani, kiegyensúlyozni: a pápa az

Egyház feje, amenynyiben ő a püspöki kollégiumnak a feje. Ez a f olyamat nagyobb centralizációt eredményez (a római kongregációk beleszólnak az egyházmegyék életébe), nagyobb egyformaságot az egyházfegyelemben (mindent ugyanúgy csinálunk mint Rómában, attól vagyunk katolikusok); a lelkiségben nagyobb hangsúlyt kap az egyetemes egyházhoz tartozás tudata. – A világi papság helyzete eléggé különböző Amerikában és a kontinensen. Az USA-ban sokáig paphiány volt, melyet bevándorló papokkal pótolnak. Dél-Amerikában a p apság létszámával nem volt probléma, de a mennyiség mögött nem volt minőség, főként a kontraszelekciónak és az izoláltságnak a következményeképpen Különösen vidéken, a nép két-három évente látta a plébánost, volt, aki gyerekeivel együtt vette fel a k eresztséget. Európában viszont megszűnőben van az ancien régime-re jellemző, egyháziak tömege Itáliában pl a század közepén 200 lakosra

jutott egy pap Miközben a papság létszáma csökken, a minőség és a képzettség javul. Azt viszont meg kell jegyezni, hogy a klérus morális és szellemi fejlődésének ára nagyobb elzárkózás volt a társadalomtól – A szerzetesrendek helyzetét egyszerre jellemzi krízis és ígéretes fejlődés. A krízist főként a jurisdikcionalizmus és a forradalmak okozták: a hasznosság érdekében, a férfirendek egyre jobban hasonultak a világi papsághoz, a közös életet nem tartották; gyér volt a szerzetesi képzés és a jelöltek kiválogatása. Később XIII Leó próbál centralizáltabb formát adni több rendnek: a bencéseket 14 kongregációba gyűjti, egy generális apát vezetése alatt; az obszerváns ferencesek négy ágát egyetlen családban egyesíti (OFM). Új intézmények is alakulnak, mint pl. a szaléziak (akik dinamikus, élettel teli kereszténység-modellt tudnak az ifjúság elé állítani), Christian Brothers Az igazi újdonság viszont a

rengeteg, aktív életet élő női kongregáció megalakulása. Ezeket csak 1900-ban ismeri el igazi szerzetesi intézményeknek XIII. Leó pápa Ezeknek az intézményeknek a nagy része betegápolással, neveléssel foglalkozik, éppen akkor, amikor a forradalmak nyomán a laicizálódás fenyegeti az egyházat A fejlődés tart a 20 században is A 57 megszentelt élet története folyamán sosem volt tapasztalható ilyen erős, alulról jövő kezdeményezés, minden szervezés nélkül, melyet az intézményes egyház hiába akar féken tartani. – Közben lassan véget ér a j anzenista-antijanzenista vita. A pasztorális elnézőbb lesz, a probabilizmus győzedelmeskedik. Olyan lelkiség alakul ki, amely jobban kielégíti a tömegigényeket, gyakori szentségekhez járuláson, Mária-tiszteleten alapul, fontos a Szent Szívkultusz, a különböző jámborsági gyakorlatok, szentségimádások, kilencedek, kongresszusok A Mária-tiszteletet erősíti a Szeplőtelen

Fogantatás dogmájának ünnepélyes kihirdetése (1854), és a lourdes-i jelenések (1858). A gyakori szentáldozást egyesek ajánlják, de a 19 században még nem terjed el. Az eukarisztikus jámborság egyre terjed 1881-től jönnek szokásba az eukarisztikus jámborság tömeg-megnyilvánulásai, az eukarisztikus kongresszusok, végül X. Piusz 1905-ben végleg túllépte az áldozással kapcsolatos antijanzenista felfogást: az áldozás gyógyszer a bűnösöknek, és a szentáldozáshoz való járulásnak csak két feltételét említette: a kegyelmi állapotot és a helyes szándékot 1910-ben szintén X Piusz volt az, aki az első áldozás időpontját előbbre hozta: elégséges volt, hogy a gyermek meg tudja különböztetni a rendes kenyeret az Eukarisztiától. Ez a két rendelkezés óriási változást eredményezett: ha 1650-ben beléptünk pl. Párizsban egy katolikus templomba, akkor max. néhány áldozót láthattunk 1950-ben ugyanott pedig szinte az egész

templom áldozik, és ez a tendencia azóta is folytatódik. Ebből a jámborságból hiányzik még a liturgikus orientáció, a liturgikus mozgalom csak később kezdődik A misén való részvétel („misehallgatás”) még teljesen devocionális, legnagyobb részt a latin nyelv miatt. – A lelkipásztorkodás tisztább lesz és jobban tiszteli az emberi személy méltóságát. A világi hatalom elvesztése (a Pápai Állam megszűnése) megnövelte a pápa tekintélyét és méltóságát: többé nem egy állam feje, hanem Krisztus helytartója. Hasonló – csak kisebb méretben – történt a püspökökkel (megszabadultak sok adminisztratív gondtól, amikor rengeteg egyházi intézmény állami kézbe került). Egyre inkább látszik, hogy az ancien régime-ben megszokott, pszichológiai nyomásra építő eszközök nem hatékonyak, a meggyőzésre kell építeni. A fejlődés azonban lassú A „húsvéti cédulák” szokása (amellyel azt ellenőrizték, hogy valaki

eleget tett-e a húsvéti gyónás-áldozás kötelezettségének) egészen 1870-ig él a Pápai Államban. De közben már látszódnak az új lelkipásztorkodás körvonalai. Az apostolkodás egyik sarokköve a plébánia lesz, a másik pedig a katolikus iskola A prédikációt támogatja a katolikus sajtó (műfajok: aszketikus és hagiográfiai művek publikálása a műveltebbek részére; népszerű művek sorozata; katolikus heti- és napilapok). – A lelkipásztorkodás hagyományos formái mellett, teljesen új formákban fejlődik ki a laikusok apostoli tevékenysége. A laikusok belépése az Egyház jogaiért vívott harcba óriási újdonság és Isten népe életének egyik fontos pontját képezi A korábbi időkben a laikusok tevékenysége a karitászra korlátozódott: az Egyház és állam kapcsolatát a csúcson oldották meg Most viszont éppen ezt a missziót vállalják a laikusok. Kezdetben ezt a hierarchia bizalmatlanul nézte, ezt később felváltotta a

hivatalos megbízatás és elismerés Háromféle kezdeményezést különböztethetünk meg: a) különböző kulturális, karitatív, szociális, liturgikus stb. célú egyesületek; b) keresztény elveken alapuló pártok a katolikusok képviseletére, ez a katolikus állam helyébe jött (Centrum-párt Németországban 1870-1933, Magyarországon a Néppárt, gr Zichy Nándor alapítása 1895-től); c) az Egyház védelme, de a politikán kívül, az Actio Catholica stb. A katolikusok politikai tevékenységével kapcsolatban mindig két veszély merült fel: az integrizmus (a katolikus tan tökéletes megvalósítása a politika eszközeivel) és a felekezetnélküliség. Különösen az első miatt támadtak feszültségek a hierarchiával, amely ezt akarta számon kérni a katolikus pártokon. A laikusok tehát jelen vannak az Egyház életében a 19. században, és különböző karitatív, szociális és politikai feladatokat vállalnak. De hozzá kell tenni, hogy a laikusok

helyzete mindenképpen alárendelt, eszköz-szerű, egy teljesen hierarchikus egyházban, ahol a tényleges 58 hatalom a klérus kezében volt. X Piusz pápa katekizmusa 1913-ból jól kifejezte ezt a piramisszerű gondolkodást az egyházról: ezek szerint, a hívek azok a megkereszteltek, akik vallják az igaz hitet, részesülnek a szentségekben és engedelmeskednek pásztoraiknak Az 1917es CIC pedig egyenesen nem vesz róluk tudomást A nők szerepe a laikusok között még nagyon korlátozott volt. John Stuart Mill 1869-ben javasolta, hogy a nőket egyenlő jogok és fizetés illesse meg Ez a vélemény több évtizedig utópia maradt A nők lassan nyerik el azt a jogot, hogy a felsőoktatási intézményekbe beiratkozhatnak (általában a 19 század 70-es éveitől) A nők a legtöbb országban az első világháború után nyerik el a választójogot. Csak a 19 század végén kezdődnek el az ún feminista mozgalmak, akik több jogot vagy teljes egyenlőséget követeltek

a nőknek A hierarchia és a klérus bizalmatlanul nézték mindezt. X Piusz pápa kifejezetten ellenezte a női választójogot Természetesen voltak nyitottabb elmék is, a kléruson belül is, akik szimpátiával figyelték az első keresztény inspirációjú női kongresszusokat. – Miközben az Egyház a l aicizálódás ellen védekezett az óvilágban, addig a missziós tevékenység új lendülettel folyt a 19. században, amely szinte teljesen összeomlott a forradalmak alatt. A missziós mozgalom egyre népszerűbb lett, és a misszionárius figurája is egyre jobban elnyerte a tömegek tetszését. Az új lendület több tényező következménye volt: a romantika felmagasztalta az egyház civilizációs tevékenységét; az új felfedezések (különösen Afrikában); többek prédikációja, amely a hívek körében válaszra talált. Természetesen a m issziós munka még anakronisztikus sémákhoz kötődött, amelyek az evangelizálást az európaivá tétellel

kapcsolták össze (ez a hozzáállás XV. Benedek és XI Piusz pápasága alatt múlt csak el) A missziót nagyon támogatták az európai kormányok, egyáltalán nem érdek nélkül; olyan teológián alapult, amely már akkor is majdnem idejét múlt volt, azaz az üdvösség lehetőségét a látható Egyház kereteire korlátozta, és nem ismerte fel a keleti vallások értékeit. Mindez nem feledteti a katolikusok sok-sok áldozatát a missziók érdekében. Új missziós intézmények is születnek, mint pl. SVD (alapította 1875-ben Arnold Janssen), fehér atyák (Afrika misszionálására) stb. A misszionárius erőfeszítések főleg Afrika (Uganda, Szudán, Kongó), Kína, Japán, Indokína, Óceánia felé irányultak. Az erőfeszítéshez képest kevés eredménnyel járt Kína és Japán misszionálása, mert nagyon kötődött az idegen hatalmak közbelépéséhez. Japán ismét csalódást okozott (bár egy kis csoport a 16 s zázadtól folyamatosan megtartotta a

hitet), és a keresztények Kínában is kisebbség maradtak Indokínában viszont (mai Vietnam) a 20 század elejétől virágzó kereszténység alakult ki. Afrikában, de máshol is, a misszionáriusok szinte szükségképpen úgy tűntek fel, mint a gyarmatosítás folyományai. Kínában pl a misszió csak a nankini és tien csini szerződések (1842, 1858) után lett lehetséges, amelyek lezárták az ópiumháborút. Nagy-Britannia megszerezte az ópium kereskedelmének jogát Egy bizonyos fokig egész biztos, hogy a kínaiak számára kereszténység és ópium összekapcsolódtak (persze a droghasználatot a misszionáriusok elítélték). Mindenesetre a misszionárius sok helyen úgy tűnt, mint akit a gyarmatosító hatalom funkcionáriusai védenek. – A 19. században végig jellemző a keleti egyházakkal szembeni bizalmatlanság, bár a pozitív momentumok közé sorolandó, hogy IX Piusz pápa 1853-ban felállította a gyulafehérvári görög katolikus érsekséget.

Csak XIII Leó pápasága alatt érvényesültek más eszmék, ti hogy a katolicizmus nem azonos a latin rítussal; a keleti rítusokat kezdték védeni, nemcsak eltűrni. – A katolikus teológiában XIII. Leó tevékenysége fontos, aki a teológia tomista szellemű megújítását szorgalmazza. Ld Aeterni Patris enciklika 1879, amely Szent Tamást ajánlja Aquinói Szt. Tamást felfedezik tanítása alkalmas eszköz a modern problémák leküzdésére, a hit és az ész összebékítésére. Mindez történeti kutatást, Tamás újrafelfedezését (műveinek kritikai kiadását – Editio Leonina – jelentette. A tübingeni iskola (alapítója J M Sailer) „felfedezi” a történetiséget; munkájuk igen fontos, Róma nem nézi őket nagy szimpátiával 59 A 19. s zázadban a pozitív teológia (biblikum, egyháztörténelem, patrológia, dogmatörténet) lemarad a protestánsok mögött. Ha az összképet nézzük, látjuk az Egyház helyzetének különbözőségét az

egyes kontinenseken. Latin-Amerikában az Egyházat súlyos anakronizmusok súlyosbították, és az állammal való túl szoros kapcsolat, ami sok antiklerikális reakciót produkált. Az Egyesült Államokban egy új Egyház született, amelynek súlyos problémák közepette, de sikerül megőrizni a sok ezer bevándorló hitét. Európában az Egyház küzd a szekularizációval, de nem könnyen találja meg a saját útját. Két egymást kiegészítő szempontra kell odafigyelnünk: egyrészt a hagyományos erkölcsi viselkedés legalább külső tartóssága, és közben a sajátos értelemben vett vallásgyakorlat minél szélesebb körű elhagyása. A polgári erkölcs még áll: ez a házasság, rend, haza sok évszázada bevett értelmezését jelenti; fontos a külső tiszteletre méltóság (ún. viktoriánus erkölcs), de sok hiteles keresztény érték elsikkad. A prostitúció pl továbbra is gyakorlat; a polgári házasság és temetés még nagyon ritka eset; a

házasságon kívül született gyerekek aránya nem múlja felül a 7-8%-ot, és a válás sem terjedt még el. De ezzel szemben a hit és a vallásgyakorlat állandóan süllyed Ez különösen a városokra jellemző (pl 50%-ra süllyed, illetve egyes francia tartományokban a felnőtt férfiak 5%-a, a nők 30%-a gyakorolja a vallását Az egyház tehát diaszpóra állapota felé halad, azaz olyan kisebbség lesz, amely egy nagyrészt hitetlen és az egyháztól távoli tömeg közé van elszórva A nagy szentek persze ebből a századból sem hiányoznak, sőt (Kis Szt Teréz, ars-i plébános, Don Bosco) 8. AZ EGYHÁZ ÉS A LIBERALIZMUS Az előzőekben a 19. század történetének végeredményeit néztük, és nem azt a lassú, nehéz folyamatot, ami idáig vezetett. A francia forradalommal született új világgal szemben, amikor a régi és az új harca még tartott, és úgy tűnt, hogy a restaurációval az abszolutizmus győzelmesen újjászületik haló poraiból, milyen

hozzáállást kell tanúsítaniuk a keresztényeknek? Ebben a helyzetben persze, kellő történelmi távlat nélkül, gyakran az új helyzet negatívumai domináltak. Kettős tendencia alakult ki tehát: egyik oldalon az intranzigensek (akik semmilyen kompromisszumot nem kötnek), más néven ultrák, a másik oldalon pedig a katolikus liberálisok. 1. Az intranzigensek Az intranzigensek kiindulópontja: a liberalizmus bűn. A katolikus sajtó tele volt ilyen véleményekkel: a szabadság az ördög barátja, mert számtalan bűnnek nyit utat, a lelkiismereti szabadság őrültség, a sajtószabadságot nem lehet eléggé sajnálni. Az ellenséggel minden kapcsolatot be kell szüntetni, lerombolni a hidakat, nehogy valami is beszüremkedjen az ellenség eszméiből. Több elem formálja ezt a mentalitást: erős konzervativizmus, amely minden korban megtalálható, de új ösztönzést kap a forradalom borzalmaitól, az újtól való félelem; a tekintélytisztelet; a régi

hagyományok tisztelete; a rend preferálása más fontos értékekkel szemben, mint pl. igazságosság; a végleges megoldások kedvelése, amelyek felülről jönnek; a meggyőződés, hogy a kinyilatkoztatásban megtalálható a konkrét és közvetlen válasz minden problémára (fundamentalizmus). A jelszó: minden újdonság a politikában forradalom, a filozófiában tévedés, a teológiában eretnekség. Úgy tűnt, hogy az abszolutizmus a legjobb politikai rendszer, benne a trón és az oltár szövetségével, XIV. Lajos kora volt az egyház aranykora Jelen volt az egyházban mindig visszatérő manicheus elképzelés is, amely különösen a pusztán természetes alapokra helyezkedő társadalmakkal szemben fordul elő, ti hogy minden rossz, ami nincs a természetfeletti rend szintjén Így pl: „A modern filozófia története nem más, mint az ember intellektuá- 60 lis aberrációinak története; az emberé, aki saját gőgjének örvényére van hagyatva. []

Joggal lehetne mondani: ez a történet az emberi ész patológiája.” – írja Cornoldi SJ, a Civiltà Cattolica szerkesztője 1870-ben. A modern történelem lényegében progresszív aposztázia, amely a forradalommal éri el a csúcsát. Ezért a legártatlanabb újdonságokat is bizalmatlanul nézik. XVI Gergely pápa nem engedte meg a Pápai Államban sem a v asút bevezetését, mert megkönnyítik a k özlekedést és így a liberális eszmék terjedését is, de még a gázvilágítást sem (mert az éjszakai összejövetelek tartását segíti elő). Többeknek az volt a véleménye, hogy a kultúra káros a tömegekre, ezért nem kell a népoktatást forszírozni. Ugyanígy ellenezték a nők oktatását is, végül a liberális konkurenciától való félelmükben nyitották meg az elsőket. A liberalizmus elleni kritikának persze voltak magasabb motívumai is. Az intranzigensek a liberális eszmerendszer alapvető hiányosságait is támadták, ti. hogy az emberi ész

az igazság egyetlen kritériuma A liberálisok arról is elfeledkeztek, hogy az eredeti bűnnek maradandó következményei vannak; rendszeres indifferentizmust hirdetett, amely az ateizmust és minden vallást egy szintre helyezett, az államot tette meg az emberi személy jogainak egyetlen forrásává, a vallás társadalmi funkcióját a minimálisra csökkentette és az egyéni lelkiismeretbe utalta (amikor nem tagadta teljesen). Ezek voltak azok a tévedések (és amelyek konkrét, az Egyházat támadó cselekedetekben testesültek meg), amelyek az intranzigenseket ellentámadásra ösztönözték. Bár nem sok esélyük volt, mert a liberálisok keményen nyomultak előre az iskoláztatás terén és a szorosabban vett vallási téren is, mégis az intranzigensek állhatatosan harcoltak, egy kételyektől és bizonytalanságoktól mentes hit által támogatva. Hogy akciójuk eredményesebb legyen, kapcsolatukat még szorosabbra fűzték Rómával, és a pápa előjogait

hangsúlyozták Ők voltak az ultramontanizmus legnagyobb támogatói Gyakorlati téren, az intranzigenseket a társadalom keresztény struktúráinak védelme érdekelte, hogy így elősegíthessék a hívek számára vallási kötelezettségeik teljesítését. Számukra az Egyház hatalmas nyáj, amelynek részei a g yengék is, akik képtelenek arra, hogy kitartsanak a vallás mellet pusztán egyéni meggyőződésből és ellenálljanak a környezet nyomásának. Nekik tehát szükségük van a struktúrák támogatására A maihoz hasonló probléma tehát már akkor is felmerült: mondjanak le a struktúrákról, hogy helyette egy heroikusabb és belső meggyőződésen alapuló kereszténységet teremtsenek, vagy küzdjenek a szekularizáció ellen, hogy a gyengéket védjék? Az intranzigensek a kérdés második fele mellett döntöttek, és ezért sürgették az állami támogatást. Bizalmatlanul néztek emiatt az államtól elválasztott egyházra A társadalom keresztény

és vallásos dimenzióját védve azonban taktikájuk vitatható, sőt történelmileg hibás volt. Az intranzigensek számára a k eresztény társadalom az ancien régime társadalma volt: azaz úgy gondolták, hogy a keresztény elveket csak egyféle módon lehet a valóságra alkalmazni. Továbbra is a hierarchikusan felépített, privilégiumokon alapuló társadalmat védték (a francia forradalom után!), azt hitték, hogy a katolikus hitet védik, ha ellenzik a nemkatolikusok emancipációját (ld. a magyar püspökök, akik főrendiházi tagként ilyen okokból ellenezték a zsidóság bevett felekezetté nyilvánítását), a sajtószabadságot, a parlamentáris rendszert. Az 1831-2-es, oroszellenes lengyel felkelés alkalmával pl. XVI Gergely pápa, engedve a(z ortodox) cár nyomásának, két alkalommal szólította fel a lengyel püspököket, hogy vessék alá magukat a cárnak; az európai liberális, nacionalista körökben ez nagy visszatetszést keltett. (a pápa

másik levelét, amelyben tiltakozott az oroszok visszaélései ellen, Moszkva eltitkolta). Hasonló módon a Szentszék nem támogatta nyíltan az ír katolikusok politikai emancipációjáért folyó küzdelmet sem. A francia intranzigensek főbb képviselői: Joseph de Maistre, Félicité de Lamennais, Louis Veuillot. 61 Joseph de Maistre (1753-1821), fiatalon szabadkőműves, utána a teljes ellenkezője, kortársainak racionalizmusával szembeállítja a Gondviselésbe vetett szilárd hitet, amely megbüntette a forradalmi Franciaországot, és az egyházat a pápán keresztül vezeti. Fő műve, a Du Pape (A pápáról; 1819) a pápai tévedhetetlenséget magasztalja. Teológiai alapja gyenge volt, szerinte a tévedhetetlenség minden tekintélynek a tulajdonsága; az egyháznak szinte csak a jogi valóságát hangsúlyozta, ti. az Egyház szerinte a tekintély elvének megtestesülése A könyv így nagyban hozzájárult az ultramontanizmus megerősödéséhez. Nagyobb

befolyást gyakorolt Felicité de Lamennais (1782-1854), tisztán értelmiségi, nyugtalan lélek, hosszú fejlődésen ment keresztül. Először intranzigens, aztán liberális, élete végén az Egyházat is elhagyta. Lamennais után a francia intranzigensek igazi vezetője Louis Veuillot lett (1813-1883), a L’Univers című lap szerkesztője, igazi polémikus. Alapvető eszméi: a tévedésnek sosem lehet ugyanaz a joga, mint az igazságnak; az emberek vagy jók, vagy rosszak, és mindenki, aki másképp gondolkodik, szükségképpen az utóbbi kategóriába tartozik; sőt ezeket rosszhiszeműnek és árulónak is tartotta. Ugyanolyan erőszakosan lépett fel az antiklerikálisok és a hívő katolikus liberálisok ellen is. Egy példa: 1850-ben az ún. Falloux-törvény a katolikusok javára rendezte az iskolaügyet: a katolikusok szabadon taníthatnak alap- és középfokú iskolákban. Veuillot támadta a törvényt, mert nem ismeri el nyíltan az egyháznak a tanításhoz

való jogát, hanem a mindenki számára érvényes tanítási szabadság liberális elvéből indul ki, és nem ad tanítási monopóliumot az egyháznak. Végül magának a pápának kellett őt mérsékletre intenie Veuillot viszont azt hangsúlyozta, hogy „Ha valamit sajnálni lehet, az az, hogy Husz Jánost nem ítélték korábban máglyára, és hogy Lutherrel nem tettek ugyanígy”, ebben az esetben ugyanis rengeteg ember menekülhetett volna meg a kárhozattól. Érdekes módon azonban, Veuillot sokkal nagyobb szociális érzékenységet mutatott, mint ellenfelei, és hatékonyan működött azért, hogy a klérus és a nép körében elterjessze a pápa szeretetét is. Az intranzigens mentalitást képviselte a Szentszék és Ausztria között megkötött 1855-ös konkordátum is, amely a jozefinizmus utolsó maradványait is igyekezett eltörölni. 2. Az intranzigencia megítélése Az általános ítéletalkotás szinte lehetetlen, egy időben és térben ennyire

kiterjedt mentalitás esetében. A liberálisok és az intranzigensek közötti vita azonban sokkal keményebb volt, mint ma gondolnánk, és ezért a felelősség nagyobb részt az intranzigenseket terheli. További negatívum, hogy az intranzigensek a tekintély krízisét idézték elő az Egyházon belül, amikor több ízben a püspökeik ellen uszították a papokat, azon a címen, hogy inkább a pápa óhajainak akarnak engedelmeskedni. (mindig könnyebb egy távolabbi tekintélynek engedelmeskedni, mint egy közelinek). Pozitívum, hogy a liberális eszméket alapvető kritikával illették, ezzel sokakat kijózanítottak, akiket indokolatlan kisebbségi érzés sújtott a liberálisokkal szemben, és elfeledkeztek a liberalizmus veszélyeiről. Gyakorlati téren értek el eredményeket a laicizálódás ellen Még hatékonyabb volt tevékenységük a 19 századi centralizáció elősegítésében, amely erősebbé tette az egyházat. Az idők jeleit azonban nem ismerték fel,

így pl azt sem, hogy a demokráciának lehetnek hosszú távú előnyei. 3. A katolikus liberálisok A liberálisok fő törekvése 1789 eszméinek megtisztítása és befogadása volt. Leginkább az motiválta őket ebben, hogy a hagyományos hit és a francia forradalommal született új politikai klíma termékenynek és ösztönzőnek bizonyult. Egyrészt, mert arra ösztönözte a katolikusokat, hogy új módon fogják fel a vallásos és civil társadalom közötti kapcsolatokat, másrészt jobban aláhúzta az egyház olyan aspektusait, amelyek a Trentó utáni korszakban homályban maradtak. 62 Ha az Egyházat mindenhol támadják, akkor ezt nem a k ereszténység és a liberális eszmék közötti összeférhetetlenség okozza, hanem az, hogy a katolikusok többsége még nem fogadta el az új politikai rendszert, és szívük mélyén még az abszolutizmus hívei. Az Egyháznak éppen az a feladata, hogy ebben az új helyzetben találja meg a változhatatlan vallási

elvek és az új történelmi-politikai körülmények összhangját. Hiszen az Egyháznak mindig is ez volt a küldetése, ti. hogy megtisztítsa és felemelje egy korszak nem mindig tiszta ideáit „Ha az Egyház nem halad együtt a népekkel, a népek az egyház nélkül fognak továbbhaladni.” Ezért most az „apologéták” ki akarják mutatni a vallás és a szabadság közötti összhangot. Továbbá, az sem igaz, hogy az Egyház helyzete mindenestől kedvező lett volna az ancien régime alatt. Ezt mutatta ki Antonio Rosmini-Serbati is, Delle cinque piaghe della Santa Chiesa (Az egyház öt sebéről) c. művében, ti hogy mennyire szűkös is volt az a szabadság, amellyel valójában az egyház az ancien régime alatt rendelkezett. Különösen azt fájlalja, hogy a polgári hatalom nevezte ki a püspököket: „Úgy hiszem, hogy jobb a szabadság, mint a privilégiumok.” Ugyanezt vallotta Montalembert és Lamennais Franciaországban 1830 kör ül, Ignaz Döllinger

Németországban. Ebben a liberálisok mind egyet értettek Persze a valóság nem volt ilyen egyszerű. Cavour 1861-ben meghirdette: szabad egyház a szabad államban Az ő számára lényegében ez a formula azt jelentette, hogy nem ismeri el az egyházat, mint önálló, egyedi jogokkal rendelkező intézményt. Másrészt voltak pozitív aspektusok a liberalizmusban, amelyeket a következőképpen lehet összegezni: az emberi személy méltóságának nagyobb tisztelete és jobb elismerése. Montalembert pl. rámutatott arra, hogy a modern szabadságjogok egyik legpozitívabb aspektusa a hitre való kényszerítés megszűnése volt Komoly filozófiai munkát igényelt azonban annak kimutatása, hogy mi az igaz tartalom a modern szabadságjogokban, és ezek megalapozása egy, az eredetitől (felvilágosodás, naturalizmus) különböző kontextusban. Így pl. Newman Letter to the Duke of Norfolk c művében (Levél Norfolk hercegéhez; 1875) kiemeli a lelkiismeret elsőbbségét,

mint ami a cselekvés legvégső normája, és ami nem zárja ki, hanem implikálja a felsőbb törvényre való hivatkozást. Végül a katolikus liberálisok rámutattak annak a politikának a kettősségére és ellentmondásosságára, amely magának követeli a szabadságot, amikor kisebbségben van, de másoktól megtagadja, amikor többségben van. Az egyház szabadságát csak az általános szabadság elvére apellálva lehet megőrizni IX Piusz pápa ezt képtelen volt belátni A liberálisok védik a demokrácia intézményét is, mint ami már bizonyos fokban létezett középkori intézményekben is; nem a demokrácia a protestantizmus terméke, hanem az abszolutizmus. A politikai szabadság a fejlődés jele A katolikus liberálisok sok országban szimpátiával figyelték a nemzeti szabadságküzdelmeket Szerették volna jobban szétválasztani az egyházat és az államot, mert mindkettőnek más a célja Az Egyházon belül, a liberálisok szót emeltek a laikusok

aktív bevonásáért, több helyen téma lett, hogy vezessék be a népnyelvet a liturgiába. a laikusokat vonják be a püspökök választásába A teológia területén felmerül (Möhler és Newman részéről) a tanfejlődés fogalma, míg a tübingeni iskola (Schrader) illetve a római jezsuiták (Passaglia) felelevenítik a misztikus test gondolatát, az egyház karizmatikus aspektusát. Ezek az eszmék sok mindenben a II vatikáni zsinatot előlegezik meg. Szerintük ez a belső megújulás a f eltétele annak, hogy az Egyház megszerezze az igazi szabadságot, és újra befolyást gyakorolhasson a társadalomra; ez akkor következhet be, ha a spontán módon elfogadott keresztény elvek irányítják majd a társadalmat. Ezek az elvek és programok azonban nem mindig voltak teljesen világosak és hibátlanok. A szabadság felmagasztalásában, a liberálisok sokszor elfelejtették vagy alábecsülték a negatív következményeket, a lelkiismeret elsőbbségének

kiemelésekor elhomályosodhatott a lelkiismeretnek az a kötelezettsége, hogy keresse az objektív normát és ahhoz alakuljon; ez individualizmushoz és a közjó elhanyagolásához vezethetett. Az állam teljes laicizálása oda vezet- 63 hetett, hogy a politika minden spirituális fogódzópontot elveszíthetett. Továbbá állam és Egyház szétválasztását igen kevés helyen alkalmazták megfelelően A hierarchiának tehát volt oka, hogy távolságtartó legyen. A kúria azt az irányvonalat követte, hogy az egyházon belüli reformok és engedmények (laikusok bevonása, stb.) gyengítenék a pápai tekintélyt, növelnék az ellenzék igényeit és megnyitnák az utat a forradalomhoz. 4. Események és főszereplők A L’Avenir és elítélése a Mirari vos enciklikában (1832, DS 2730-32) A L’Avenir c. újságot 1830-ban alapította Lamennais (akkorra már liberális kezdett lenni) barátaival: Montalemberttel és Lacordaire-rel együtt. Mottója: Isten és

szabadság Irányvonaluk kezdettől fogva világos volt: a kereszténység és a szabadság szövetsége; az Egyház és az állam szétválasztása, azaz a k onkordátum felmondása és lemondás az állami szubvencióról; szabad püspökkinevezés; félénk javaslatok a szociális kérdés megoldására; minden szabadságjog visszaszerzése (tanítás, istentisztelet). Szinte azonnal elkezdődtek a polémiák is, a cikkek gyakran agresszív tónusa, átgondolatlan tartalma, illetve bizonyos püspökök kritizálása miatt. A szerkesztők azt remélték, hogy a Szentszék explicite jóvá fogja hagyni az újságot, amikor ez nem történt meg, elhatározták, hogy személyesen mennek Rómába a pápai jóváhagyásért. A jóváhagyás helyett pár hónap múlva XVI. Gergely pápa kiadta a Mirari vos kezdetű enciklikát, melyben válogatás nélkül elítélte a vallási és politikai liberalizmus minden elvét Elítélte az indifferentizmust (mindegy, hogy kinek milyen a vallása,

lényeg az, hogy erkölcsös legyen és akkor üdvözülhet), és a lelkiismereti szabadságot, mint őrültséget. „Mi rosszabb a léleknek, mint a tévedés szabadsága?” Az enciklika név nélkül ugyan, de elítélte a L’Avenirt; a három szerkesztő, Lamennais, Montalembert és Lacordaire alávetették magukat. Lamennais két év múlva elhagyta az Egyházat; Lacordaire viszont domonkos lett, és ő lett a rend visszaállítója Franciaországban A Mirari vos gyakorlati téren a liberális katolikusok irányvonalának elutasítását jelentette; doktrinális szempontból elítélte a lelkiismereti szabadságot, mint az indifferentizmus következményét, anélkül, hogy észrevette volna, hogy lehetséges másféleképpen is felfogni a lelkiismereti szabadságot. Másrészt viszont Róma ugyanakkor hallgatólagosan jóváhagyta a belga katolikusok viselkedését, akik felesküdtek az államot az egyháztól szétválasztó alkotmányra. A pápai elítélés tehát nem volt

annyira abszolút, amilyennek látszott. 5. A liberális katolicizmus további fejlődése Franciaországban a katolikus liberalizmus újjáéled 1848 után, főként Charles de Montalembertnek köszönhetően, aki kiváló szónok, a parlament tagja, és nagyhatású író is volt. Ő főként a katolikus oktatás szabadságáért küzdött Franciaországban a polémia az egyház és állam viszonya, állami támogatás vagy autonómia, konkordátum vagy szétválasztás körül folyt. Németországban két teológiai irányzat ütközött össze, a mainzi és a tübingeni. Előbbiek (nagyrészt a római Collegium Germanicum-Hungaricum volt növendékei) a római határozatoknak való szigorú engedelmességet hangsúlyozták, a skolasztikus módszert szerették, a teológia oktatását zárt szemináriumokban kedvelték (ahol el lehetett kerülni a liberális befolyást). Heinrich Denzinger az egyik híres képviselőjük. A másik teológiai irányzatot több egyetem is képviselte,

dialógust akartak kezdeményezni a korabeli filozófia új tendenciáival. Tübingenben hangsúlyozták, hogy a teológiának nagyobb autonómiára van szüksége, különösen egy olyan országban, ahol a katolikus oktatás állandó kapcsolatban áll a protestánsokkal. Kihangsúlyozták a római teológusok hiányosságait a pozitív teológia, főként a történelem és az egzegézis területén Egyik híres képviselőjük volt Ignaz Döllinger, a teológiatörténet jeles művelője. Ő hangsúlyozta hogy a teológiának mindkét szemét, a s pekulatívat és a történetit és használnia kell; a neoskolasztikából ez hiányzik. A 64 teológia szerepét a prófétai szerephez hasonlította a tanítóhivatal mellett. Voltaképpen a tanítóhivatal és a teológia kapcsolatának meghatározásáról volt szó, ami már régóta kérdés volt Döllinger azért emelt szót, hogy a teológiának elsősorban nem az a feladata, hogy a tanítóhivatal kijelentéseit közvetítse,

hanem kritikai munkájával elő kell azokat készítenie. Teológia és magisztérium között komplementaritás van. Itáliában a polémia a római kérdés körül folyt. Az olasz liberális katolicizmus legfontosabb képviselője eszmei téren a már említett Antonio Rosmini Serbati (1797-1855) volt. Tevékenységének fő célja a kereszténység kibékítése volt a modern ideálokkal 1832-3-ban írt művében (Delle cinque piaghe) bemutatja azokat a bajokat, melyek az egyház helyzetét súlyosbítják: a nép nem vesz részt a liturgiában, a klérus szellemileg és lelkileg középszerű, a püspökök nincsenek egységben, az állam beleszól a püspökkinevezésekbe, az egyházi javakat rosszul kezelik. 6. A katolikus liberalizmus megítélése Minden liberális katolikus lényegi érdeme, hogy minden lehető módon felhívták arra a figyelmet, hogy egyetértésre kell jutnia az Egyháznak a modern világgal. Helyesen húzták alá a trón és oltár szövetségének

veszélyeit. De hiányzott sok esetben az eszmék teológiai elmélyítése. További negatív szempont, hogy a liberálisok nem vették észre a szociális probléma nagyságát, és gyakran csak jóindulatú paternalizmusban merültek ki. Egyrészt, mert többségben polgári származásúak voltak, másrészt mert főleg a liberális szisztéma előnyeit látták, és nem a hátrányait; továbbá semmilyen téren nem kedvelték az állami beavatkozást. 7. IX Piusz pápa Syllabusa Bár a Mirari vos már nyilatkozott a modern szabadságeszmékről, de láttuk, hogy itt még többféle értelmezés volt lehetséges, különösen, hogy az enciklika megmaradt az általánosságok szintjén. 1848-ban a szabadság iránti lelkesedés újra feléledt, sokak számára úgy tűnt, hogy nemsokára létrejön az egység a szabadság és a vallás között. De utána jött 1849 kiábrándulása, és a reakciós helyzetben újra felhangzottak azok a vélemények, melyek szerint a szabadság

veszélyes a hitre, az államra, az állampolgárokra. A szabadság ajtót nyit a vallási közömbösségnek, ateizmusnak, kommunizmusnak, anarchiának Nem lenne-e alkalmas ebben a h elyzetben ünnepélyesen elítélni egyenként ezeket a tévedéseket? Az első alkalommal ez a kérdés 1849-ben merült fel. Újabb lökést jelentett, hogy 1863-ban megjelent Ernest Renantól Jézus élete, amely nagy visszhangot váltott ki. Végül 1864-ben jelent meg a Quanta cura kezdetű enciklika, illetve egy jegyzék, a Syllabus (DS 2901-2980), amely 80 tételt ítél el Mivel nagyon siettek a publikálással, a szöveg korántsem tökéletes. A Quanta cura hangneme még negatívabb, ami korunkat illeti A főbb témák: panteizmus, naturalizmus, racionalizmus, vallási közömbösség; a házasságot érintő tévedések; az egyház és állam viszonyát érintő tévedések (jurisdikcionalizmus, liberalizmus). A legsúlyosabb az utolsó négy tétel, amely 1789 örök elveit ítéli el: a

vallás-sajtó- és gondolatszabadságot, valamint állítja, hogy a katolikus vallásnak államvallásnak kell lennie. Az utolsó tétel az, hogy a római pápa nem engesztelődhet ki a fejlődéssel, a liberalizmussal és a modern társadalommal. Miközben az enciklika nem keltett nagyobb hatást, a Syllabus annál inkább, már rövidsége és stílusa miatt is. Az intranzigensek azt gondolták, hogy a pápai elítélés a liberalizmus minden formájára kiterjed, azaz a katolikus liberalizmust is, melyet a legjobb szándékok vezettek. A radikális liberálisokat megerősítette a Syllabus ellenségességükben, Franciaországban pl. államilag betiltják a templomi felolvasását A katolikus liberálisok elkeseredtek, hiszen úgy tűnt, hogy több évtizedes munkájuk egy pillanat alatt romba dőlt. A kúria, látva a nemvárt reakciót, javítani akart, és azt kereste, hogyan tudná csökkenteni a 80 tétel jelentőségét. Néhányan azzal érvelnek, hogy a vallási türelem,

szabadság nem abszolúte 65 lett elítélve, kisebb rosszként eltűrhetők. Később XIII Leó pápa hasonlóan fog érvelni enciklikáiban: bár jog nem alapulhat tévedésen, de az egyház nem tiltja, hogy a nagyobb rossz elkerülése érdekében az állam eltűrjön valami olyant, ami nem felel meg az igazságnak XI Piusz majd 1931-ben Non abbiamo bisogno kezdetű enciklikájában, melyben a fasizmust bírálta, megkülönbözteti a lelkiismereti szabadságot, mint ami elfogadhatatlan, mert az embernek az Istentől való teljes függetlenségét tanítja, és a lelkiismeretek szabadságát, amely az egyéni lelkiismeret jogait jelenti, és amelyet védeni kell a totalitárius állammal szemben. XII Piusz a közjó érdekében tartotta alkalmazhatónak a türelmet. Elsőként XXIII János pápa hivatkozott a helyes lelkiismeret jogaira a Pacem in terris enciklikában. 100 év kellett ahhoz, hogy az egyház különbséget tegyen a lelkiismereti szabadság többféle

értelmezése között. A Dignitatis humanae majd elfogadja a lelkiismereti szabadságot, mint ami az emberi személy méltóságából következik. Komoly tanbeli fejlődésről van tehát szó, de nem ellentétről A Syllabus úgy ítélte el a lelkiismereti szabadságot, ha azt a vallási közömbösség következményeképpen tekintik. Hasonlóképpen hosszú idő telt el, amíg 1944. karácsonyi rádióbeszédében XII Piusz elítélés nélkül szólt a demokráciáról. Ehhez a fejlődéshez nagyban hozzájárult az egyház félelme a totalitárius rendszerektől. A Syllabus viszont sokak számára a katolikus sötétség eklatáns példája. Az 1864-es dokumentumra sokan úgy tekintettek, mint az egyház által a modern társadalom ellen intézett sorozatos támadások újabb darabjára. A Syllabus így nem érte el célját A szekularizációnak nem tudott gátat vetni. Tovább mélyítette a szakadékot a modern világ és az egyház között A tévedések felsorolása sem

volt szerencsés, mert súlyos örökségként nehezedett az egyházra. Pozitív hatás, hogy ösztönzést jelentett a kérdések további elmélyítésére 9. A RÓMAI KÉRDÉS – A PÁPÁK ÉS AZ EGYHÁZI ÁLLAM A Napóleon által megszüntetett Pápai Államot a bécsi kongresszus minden nehézség nélkül visszaállította 1815-ben. Az Egyházi Állam fenntartása azonban nagy nehézséget jelentett a pápaság számára: ez volt Európában az egyetlen, kizárólag egyháziak által igazgatott állam (micsoda anakronizmus!), továbbá az olasz nemzeti egységtörekvéseket is akadályozta a Pápai Állam léte. A carbonarik és a szabadkőművesek titkos szövetségeiben megjelenő forradalmi nyugtalanság nem egyezhetett bele egy olyan állam létezésébe, amelyet szigorú abszolutista-monarchista elvek alapján kormányoztak A VII Piuszt követő pápák mind a reakciós irányzatot követték, és a nemzeti újjászületési mozgalmat egyáltalán nem támogatták.

1849től kezdve a Pápai Állam csak francia segítséggel tudott fennmaradni 1846-ban lett pápa IX. Piusz (1846-1878), pápasága az eddigi leghosszabb Ő magát elsősorban hívei pásztorának látta, aki az egyház szabadságát nagyon a szívén viselte Jósága, szívélyessége népszerűvé tette, sőt néhányan még liberálisnak is gondolták (ami nem volt igaz) Hiányosságai közé tartozott viszont túlzott indulatossága és meggondolatlansága, politikai tájékozatlansága, és az, hogy teológiai műveltsége nem volt túlságosan mély. A kort is alapvetően negatívan értékelte Az 1848 forradalom előtt (1846-7-ben) a pápa több reformot vezet be, amelyek a n épnek korlátozottan bár, de beleszólást biztosítottak a politikába, amnesztiát hirdetett stb. Mindezzel, és egyéb, félénk reformjaival azt a hatást keltette, hogy az olasz nemzeti mozgalom mellé állt. 1848-ban végül alkotmányt bocsátott ki: ekkor pedig mindenki azt várta tőle, hogy az

Ausztria elleni nemzeti háború élére áll majd, és kvázi kereszteshadjáratot hirdet. IX Piusz viszont felmérte, hogy mint az egyetemes Egyház feje, ezt nem teheti meg, és ilyen értelmű nyilatkozatot adott ki. Ekkor megfordultak az érzelmek, mindenki hazaárulónak tartotta a pápát Sokan feltették azt a kérdést is, hogy a pápa egyházfői szerepe összeegyeztethető-e egy olasz fejedelem kötelezettségeivel. Innen már csak egy lépés volt az a következtetés, hogy ha a pá- 66 pa világi hatalma ártalmas Itáliának, akkor meg kell szüntetni. Közben Rómában a helyzetet már nem tudta uralni a pápa: miniszterelnökét, Pellegrino Rossit meggyilkolták a radikálisok, kitör a f orradalom. A pápa Gaetába menekült, erre kikiáltották a köztársaságot (1849) Pár hónappal később a pápa francia-osztrák segítséggel visszavette Rómát, és visszaállítja az abszolutista rendszert. 1860-ban Garibaldi elfoglalta a Nápolyi királyságot,

szeptemberben pedig Cavour, piemonti miniszterelnök elfoglalja a Pápai Állam nagy részét. IX Piusznak csak Róma közvetlen környéke maradt 1861-ben kikiáltották az olasz királyságot Piemont vezetésével 1870-ben pedig, amikor a francia csapatokat visszavonták az időközben kitört francia-porosz háború miatt, Róma is elesett. II Viktor Emmánuel beköltözött a quirinali palotába, a pápa pedig a Vatikán foglyának nyilvánította magát. Az új kormány 1871-ben elfogadja az ún garanciatörvényt, amely évjáradékot biztosított a pápának és uralkodónak kijáró tiszteletet, valamint az egyházi funkciók szabad gyakorlását Az egyházi javak előzetes elkobzását is szentesítette, de a pápának adta a Vatikán, a Castelgandolfo-i pápai palota és a nagy bazilikák területét A pápa természetesen elutasította a törvényt, és 1874-ben megtiltotta a katolikusoknak a választásokon való részvételt. Ennek az lett az eredménye, hogy a

radikálisok még nagyobb teret nyernek; távolabbi következmény a növekvő antiklerikalizmus, az olasz kormányzat egyre egyházellenesebb irányba való tolódása (egyébként is ez volt a szabadkőművesség aranykora Olaszországban). Szintén távolabbi következmény a „katolikus kulturális gettó” kialakulása, az autentikus katolikus kultúra hiánya Olaszországban, amely egyesítette volna az eredeti keresztény inspirációt, a modern világ tudományos eredményeinek elfogadását, és a s zabad kutatást és kifejezést. Ez a hiány volt a modernista krízis alapja A több, mint 1000 éves Pápai Állam megszűnése nagy előny volt az egyetemes egyház számára, hiszen megszabadult az anakronisztikus struktúráktól, amelyek inkább akadályozták, mint segítették, megtisztult és nagyobb szabadságot nyert. „Akkor történt meg, hogy a pápaság szokatlan erővel kezdte ismét gyakorolni az igazság tanítómesterének és az Evangélium tanújának

feladatát, úgy hogy olyan magas szintre emelkedett az egyház lelki kormányzásában és a világra való erkölcsi kisugárzásban, mint korábban soha” – mondta G. B Montini, a későbbi VI. Pál pápa 1962-ben Mindenesetre a római kérdés nyitott maradt 1929-ig. Akkor a Mussolinival kötött Lateráni szerződésben a pápa formálisan is lemondott az egyházi államról, cserébe megtartotta szuverenitását Vatikán állam és a főbb bazilikák felett. Ezen kívül a pápa konkordátumot is kötött az olasz állammal, amely rendezte egyház és állam viszonyát. 10. AZ ELSŐ VATIKÁNI ZSINAT 1869-70 1. Okok IX. Piusz uralkodásának kezdetétől fogva igyekezett restaurálni a keresztény társadalmat, olyan módon, hogy kiemelte az eredeti bűn okozta romlást és a természetfeletti segítség szükségességét. 1854-ben a Szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirdetése, valamint 1864-ben a Syllabus (1864) is ezt a célt szolgálta. Épen ez utóbbi kapcsán

merült fel, hogy a modern kor tévedéseinek elítéléséhez elégséges-e a pápai elítélés, illetve nem lenne-e még hatékonyabb az egész püspökség támogatásával? Kezdetben tehát ez volt a zsinat összehívásának fő motívuma: a pápa arra gondolt, hogy az elkezdett harcot kibővíti és a püspökök támogatásával még sikeresebbé teszi. 1854, 1864, 1870 tehát egyetlen kampány három egymást követő, egymással összefüggő fázisát képezik: a cél az elméleti és gyakorlati racionalizmus ellen ugyanazt tenni, amit a trentói zsinat tett a 16. században a protestánsok ellen, tehát megerősíteni a kereszténység alapvető igazságait. 67 2. A zsinat előkészítése A zsinatra meghívást kaptak a püspökök, szerzeteselöljárók; vita támadt arról a kérdésről, hogy meghívják-e az államfőket, (ahogyan ez az összes megelőző egyetemes zsinatokon történt) vagy sem. De az idők sokat változtak a trentói zsinat óta, Egyház és

állam már sok országban szétvált, így végül is a meghívás elmaradt Levelet intéztek viszont az elszakadt keletiekhez és a protestánsokhoz, felhívva őket a visszatérésre és a zsinaton való részvételre, természetesen ezt provokációnak értelmezték mind a protestánsok mind az ortodoxok A zsinati határozatok előkészítését egy főleg római teológusokból álló csoport végezte; sok nagy teológus hiányzott innen: Newmant hívták ugyan, de nem ment el, részben azért, mert bizalmatlan volt a kúria egyházkormányzási elveivel szemben; Ignaz Döllingert viszont nem is hívták. Viszont részt vettek más, jelentős teológusok, mint Schrader, Perrone, Franzelin, Hefele. 1869. november végén megjelent a zsinat működési szabályzata, amelynek értelmében egyedül a pápának volt joga vitakérdéseket a zsinat elé terjeszteni (Ebben is különbözött Trentótól az első vatikáni zsinat, ott. ui maguk a résztvevők alakították ki saját

működési elveiket) Már a zsinat megkezdése előtt felmerült a pápai tévedhetetlenség kérdése. Néhány püspök kifejezetten kérte, hogy a zsinat definiálja ezt. Közben a Civiltà Cattolica egy cikke – pápai jóváhagyással – felröppentette, hogy Róma támogatja egyes extrém francia ultramontán körök óhaját (Louis Veuillot), hogy a zsinat közfelkiáltással szavazza meg a pápai tévedhetetlenséget. Természetesen a dogma ellenzői is hangot adtak érveiknek: akiknek nem volt tiszta fogalmuk a dogmafejlődésről, a szentírási bizonyítékokat hiányolták; mások egyes pápáknak a tévedhetetlenséggel ellentmondó viselkedését hozták fel érvül (pl. Honorius pápa a monotheléta válság idején) Végül a gallikanizmus utolsó hívei a püspökök jogait féltették a pápai tévedhetetlenségtől A cikk megjelenése után néhány héttel Döllinger Janus álnéven megjelentette A pápa é s a zsinat c. cikkeit, amelyekben kritizálja a pápai

primátus gyakorlásának konkrét módját (a primátust magát isteni eredetűnek fogadja el), ami szerinte zsarnoki, és egy jogtalan fejlődés végeredménye. 1869 szeptemberében a német püspökök bizalmas levélben hívták fel a pápa figyelmét a definíció inopportunus (alkalmatlan) voltára. Ez a levél, és a többi ellenző hang ellentétes hatást ért el: mivel elindult a polémia, sőt nyilvánossá is vált, a probléma nem maradhatott megoldatlan, hogy ne maradjon kétség senkiben sem. Az antiinfallibilisták sem voltak kevésbé buzgó katolikusok: mivel a kérdés nem volt még eldöntve, ezért a vita teljesen szabad volt. De mindenesetre ők alkották a kisebbséget A többség kívánta a tévedhetetlenség definiálását, tehát nem a pápa kényszerítette a dogmát az Egyházra. 3. A viták a zsinat alatt A zsinat 1869. december 8-án nyílt meg, több mint 700 résztvevővel (közülük 200 olasz) A püspökök rögtön két csoportra oszlottak,

infallibilistákra (a dogma mellett), és antiinfallibilistákra (ők voltak a kisebbség). A dogma mellett voltak: az összes spanyolok, belgák, a missziós területek püspökei, svájciak, angolok (Manning bíboros), franciák fele, USA püspökeinek kétharmada, az olaszok túlnyomó többsége. Ellene foglaltak állást az osztrákok, németek, magyarok, és sok francia püspök (Vezető egyéniségek: Dupanloup orléans-i püspök, Ketteler mainzi püspök, Strossmayer diakóvári püspök, Rauscher bécsi érsek.) Rögtön a zsinat kezdetén négy bizottságot választanak meg, amelyekből azonban kihagyják a kisebbség képviselőit Ez mindenképpen ártott a zsinatnak A zsinat először a hitről szóló tervezetet tárgyalta, amelyet Franzelin készített elő, de túl hosszúnak, homályosnak és polémikusnak találták a zsinati atyák, ezért elvetették. A pápa csalódott, mert arra számított, hogy az összes tervezetet különösebb vita nélkül elfogadják.

Közben módosították a zsinat ügyrendjét, és bevezették, hogy a szavazásoknál elégséges az 68 50 % plusz egy szavazat. Ezt a kisebbség nehezményezte, mert ezzel feladták a morális egyhangúság elvét, ami addig hagyomány volt a zsinatokon Végül viták és módosítások után elfogadják a Dei Filius konstitúciót (DS 3000-3045), amely négy fejezetből áll (1. Isten mindennek a Teremtője; 2 a kinyilatkoztatás szükségességérről; 3. a hitről; 4 a hit és az ész viszonyáról) Tanítja azt, hogy Isten léte természetes ésszel a teremtésből felismerhető A természetfeletti kinyilatkoztatás szükséges a természetfeletti igazságok felismeréséhez, melyek a Szentírásban és a hagyományban találhatók Hit és ész között nem lehet ellentét. A konstitúció elítélte mindazokat a tanokat, melyek vagy alábecsülik, vagy leértékelik az ész szerepét. Egyrészt a racionalizmust, amely kizárja a kinyilatkoztatás lehetőségét, másrészt a

f ideizmust (amely tagadja a h it racionális alapjait) és a tradicionalizmust (mely szerint az ember képtelen magától felismerni az alapvető metafizikai igazságokat). Az egyház tehát megmutatta bizalmát az emberi értelem erejében, még ha határait is elismeri. 3.1 A vita az infallibiltásról A pápai tévedhetetlenség kérdése kezdettől fogva foglalkoztatta a zsinat résztvevőit. Már december végén Manning bíboros elkezdett aláírásokat gyűjteni azért, hogy a zsinat tárgyalja a kérdést, négyszázötvenen csatlakoznak. Az ellenzék sem tétlenkedett, 150-en írtak alá különböző antiinfallibilista tételeket Azaz körülbelül a résztvevők ötöde ellenezte a dogma kihirdetését 1870 márciusában a p ápa bejelentette, hogy a zsinat tárgyalni fogja a k érdést Így az egyházról szóló, készülőben lévő konstitúció (Pastor aeternus) végére illesztettek egy függeléket a tévedhetetlenségről. A vita két hónapon keresztül tartott

Mivel hivatalos sajtóközlemények nem voltak a zsinat részéről, de a sajtó már sok mindent megtudott, titoksértésből kifolyólag, így nagy ellenkampány is beindult. Az ellenzék képviselői azt hangsúlyozták, hogy a pápa az Egyházzal együtt tévedhetetlen, mint annak a képviselője; Honorius pápa esetét hozta példának Hefele püspök, a híres zsinattörténész arra, hogy a pápának nem minden tette tévedhetetlen – ezt a Manning bíboros és mások által képviselt extrém nézetek ellen. A Pastor Aeternus 3. fejezete szól a pápa jurisdikciós (joghatósági) primátusáról: ezek szerint a pápa birtokolja a legfőbb hatalmat az egész Egyház felett; ez a hatalom közvetlen, rendes (nem delegált), püspöki Másrészt a püspökök sem egyszerűen végrehajtók, hanem ők is rendes, közvetlen püspöki hatalommal rendelkeznek. További tisztázásra várt a püspökök és a pápa hatalmának viszonya (ezt majd a második vatikáni zsinat teszi meg).

Ez a definíció egy több évszázada tartó folyamatot zárt le, amely most a centripetális erők győzelmével zárult. Júniusban kezdődött el a 4. fejezet vitája a pápai tévedhetetlenségről A túlzó irányzat szerette volna úgy megfogalmazni az erről szóló definíciót, hogy a lehető legnagyobb körre terjeszti ki (azaz, hogy a pápa minden megnyilatkozása tévedhetetlen). IX Piusz támogatta ezt az irányzatot, de nem erőltette A kisebbség viszont mindenképpen a pápai tévedhetetlenség kritériumaként be akarta tenni a d ekrétumba a püspökök egyetértését A végső változatba ez nem került bele. A tévedhetetlenség minden pápának tulajdonsága, a kinyilatkoztatott igazságokra vonatkozik. A pápát nem szeparálta a dekrétum az egyház egészétől, mert szükségszerűen feltételezi nemcsak azt, hogy a test (az Egyház) ragaszkodik a fő tanításához, hanem azt is, hogy a fő csak olyan dolgot tanít vagy definiál, ami része a

kinyilatkoztatott hagyománynak, tehát a test is már elfogadja és hiszi. A vita egyre jobban élesedett, a hittani bizottság vezetője, Bilio bíboros konszenzusra törekedett az ellenzékkel. Ez a pápát nagyon zavarta Végül IX Piusz kifejezett parancsára vették be a dekrétum szövegébe, hogy a pápa ilyen döntései saját magától tévedhetetlenek és nem az egyház egyetértése miatt („ex sese, non autem ex consensu ecclesiae”). Július 17-én, a végső szavazás előestéjén a kisebbség hosszú vita után úgy döntött, hogy nem vesz részt a szavazáson, hanem rögtön távozik Rómából (55-en, köztük a magyar püspökök is) Végül július 18-án, hatalmas hurrikán és sötétség közepette megszavazták a Pastor Aeternus konstitúció szövegét. Másnap kitört a háború Poroszország és Franciaor- 69 szág között, a legtöbb püspök elutazott, szeptemberben Rómát elfoglalták az olasz csapatok, október 20-án pedig felfüggesztik a

zsinatot meghatározatlan időre. Azok a püspökök, akik nem voltak jelen a végső szavazásnál, előbb vagy utóbb kijelentették, hogy elfogadják a zsinati határozatot. A német püspökök a teológiai professzoroktól is elfogadási nyilatkozatot kértek Ignaz Döllingert, aki nem volt erre hajlandó, kiközösítik 1871ben Tanítványaiból alakult az ókatolikus egyház, amely kezdetben csak a tévedhetetlenséget utasította el, nemsokára azonban sok dogmatikus és fegyelmi újítást vezettek be. Ausztria pedig egyoldalúan felmondta az 1855-ös konkordátumot, arra hivatkozva, hogy az egyik fél állapotában közben lényeges változás állt be. 4. A zsinat megítélése Az első vatikáni zsinat és az azt megelőző trentói között telt el a leghosszabb idő. Ez nem volt véletlen, hanem történelmi szükségszerűségnek felel meg. Korábban, az abszolutizmus idején nem lett volna lehetőség állami, politikai beavatkozás nélküli zsinatra. További

kérdés, hogy IX. Piusz mennyire adott igazi szabadságot a zsinatnak, mennyire gyakorolt nyomást annak érdekében, hogy elérje óhajtott céljait, amelyek az ő presztízsét és hatalmát növelték Azt mondhatjuk, hogy ugyan a zsinat belső szabadsága nem volt teljes, de ahhoz elégséges volt, hogy a különböző irányzatok tisztán megmutatkozzanak, és hogy a többség véleménye tiszteletben legyen tartva. Az ellenzék működése pozitív volt, mert hozzájárult az extrém tételek elvetéséhez és egy igazi egyensúly eléréséhez A viták végül is a IX Piusz által óhajtott céltól eltérő eredményre vezettek, hiszen a megszavazott tétel szerint az infallibilitás csak az ex cathedra tanításra vonatkozik, az enciklikák és egyebek nem esnek bele (mint pl. a Syllabus) 5. A zsinat hatásai A zsinat hirtelen félbeszakítása miatt a tervezett program nagy része elmaradt (50 tervezetből kettőt tárgyaltak meg). A pápa joghatósági primátusáról és a

tévedhetetlenségről szóló definíciók közvetlen hatása az lett, hogy a gallikanizmus maradványai is eltűntek A püspökök és a pápa viszonyát az I. vatikáni zsinat nem tisztázta teljes mértékben, erre majd a II vatikáni zsinaton fog sor kerülni, egy teljesebb egyházkép fényében. Összefoglalva, a zsinat nagy előnyt jelentett az egyházra nézve, még ha sokszor csak közvetettet. Nem nyitott új korszakot az egyház életében, mint a trentói vagy a II vatikáni, de végső következményeihez vitte azokat a tendenciákat, amelyek már a trentói zsinaton jelen voltak, de a kedvezőtlen történelmi körülmények miatt nem fejthették ki teljes hatékonyságukat. Az I vatikáni zsinat tehát még a trentói zsinat utáni korszak része. 11. AZ EGYHÁZ ÉS A SZOCIÁLIS KÉRDÉS 1. A szociális kérdés általában 1.1 A proletariátus helyzete Az ipari forradalom eredményeként hatalmas gazdagság halmozódott fel kevesek kezében, míg a s zéles

társadalmi néprétegek nem részesülhettek annak gyümölcseiben. A gazdasági hatalom koncentrálódása természetes következményként azt hozta magával, hogy a politikai élet irányítása is egy szűk csoport kiváltságává vált. A munkavállalók szociális helyzetét Marx Tőké-je és Dickens regényei valósághűen adják vissza: 16-17 órás munkanapok, embertelen lakáskörülmények, nők és gyermekek alkalmazása, a beteg- és balesetbiztosítás teljes hiánya, alultápláltság, igazságtalanul alacsony munkabérek. A falusi népesség hasonló nyomorban volt kénytelen élni Az ipari és mezőgazdasági proletariátus – egy-egy vérbefojtott 70 felkelés után – a vezető társadalmi osztályok képviselőitől vigasztalásként csak a türelemre és beletörődésre való biztatást kapja. 1.2 A szociális kérdés fejlődése: a liberális gazdaság és az ipari forradalom A tudományos felfedezések és azok gyakorlati, ipari szintű alkalmazása

mellett fontos tényezőnek bizonyultak a többek között Adam Smith által kidolgozott és propagált gazdasági tételek. Ezek a közgondolkodás által tudományosnak tekintett és ezért vitathatatlannak tartott tanok egyrészt új lendületet adtak a vállalkozóknak, másrészt viszont hozzájárultak önzésük kifejlődéséhez. A Smith-i tanrendszer négy fő jellemvonása: az erkölcsi elvek feladása a gazdasági életben, szabad verseny, az állami felügyelet és beavatkozás megszüntetése a gazdaságban, individualizmus. Az emberi tevékenységek autonómiáját hirdetve a kor gondolkodása száműzi az erkölcsi elveket a gazdaságból: a g azdaságnak megvannak a m aga törvényei, melyek nem találnak kapcsolódási pontokat az erkölcshöz. Az olyan kategóriáknak, mint „igazságosság” és „igazságtalanság” a gazdasági életben nincsen értelmük A bér nem más, mint árucikk, melyet a kereslet-kínálat viszonya határoz meg. Mértékének

meghatározásakor a gazdasági szempontokon kívül semmilyen más szempont nem vehető figyelembe A szabad verseny felváltja az abszolutista államok tervgazdálkodását és merkantilista gazdaságpolitikáját, valamint a középkori céhrendszert. Eltűnnek a gazdasági életet szabályozó állami törvények Elterjed a s orozatgyártás Míg korábban a kereslet irányította a t ermelést, most magának a termelésnek (a sorozatgyártásnak) kell szinte provokálnia a keresletet. A szabad verseny megrostálja a gazdasági élet szereplőit: csak a legjobbak maradhatnak fenn Ösztönzi az árucikkek folyamatos tökéletesítését és a fogyasztás növekedését Ugyanakkor a szabad verseny első áldozatai maguk a munkavállalók, mivel a munkaadók folyamatosan az ő bérük lefaragásával és munkaidejük növelésével kívánják csökkenteni a termelési költségeket. Az állam nem avatkozhat bele a gazdasági folyamatokba. Az állami beavatkozás haszontalan, káros

és igazságtalan lenne Haszontalan, mert maga természet állítja vissza a szükséges egyensúlyt. Káros, mert késleltetné a természetes folyamatok kifejlődését Igazságtalan, mert korlátozná az egyéni szabadságjogokat. Az alapelveihez hű liberális állam hatalmas késéssel és csak óvatos kezdeményezésekkel közelít a szociális kérdéshez. A színfalak mögött ugyanakkor gyakran a vezető politikai rétegek és a gazdag polgárság szövetségének lehetünk tanúi Az államnak a gazdaságtól való távoltartásának tétele valójában azt takarta, hogy a tőke maga alá gyűrte az államot. Az individualizmus szemléletének elterjedése általánosságban a tulajdon társadalmi funkciójának elvesztését jelenti, de nagyon hamar megmutatkoztak a konkrét következményei is: a kollektív szerződések megkötésének és a szakmai egyesületek (korporációk) alapításának tilalma. A liberális jogszemlélet a munkaszerződések megkötésekor a

legnagyobb szabadság elvét hirdeti. Ha a munkaadó és a munkavállaló között létrejött egy szerződés, akkor azt senki sem (az állam sem) módosíthatja. A szerződés feltételeinek kidolgozása kizárólag a szerződő felekre tartozik. A szakmai egyesületek sértik a szabadság és az egyenlőség alapelvét és akadályozzák a gazdasági erők szabad játékát A gazdag polgárság ezzel lényegében az „oszd meg és uralkodj” régi tételét alkalmazta, s az egyetlen fegyverének, a számbeli fölényének alkalmazásától megfosztott munkavállalói réteget teljes mértékben kiszolgáltatta a munkaadóknak. 1.3 A laikus kísérletek: az utópista szocialisták, a szindikalizmus és a tudományos szocializmus Míg a liberális kormányzat szinte tétlenül nézi a proletáriátus tragédiáját, melyért felelőséggel is tartozik, a szociális kérdés megoldásával három különböző áramlat is próbálkozik: az utó- 71 pista szocialisták csoportja,

a szindikalista mozgalom és a marxizmus, mely az elméleti elemzéstől hamar eljut a gyakorlati lépésekig. Az utópista szocialisták csoportját azok a 19. század első évtizedeiben alkotó szerzők alkotják, akik mellőzve a gazdasági-társadalmi folyamatok konkrét tanulmányozását, a társadalmi kérdést elvont eszmék és íróasztal mellett kiötlött fogalmak megalkotásával kívánták megoldani. A Saint-Simon, Fourier és Pierre Proudhon által propagált tételek nem gyakoroltak különösebb hatást a közgondolkodásra. Ezzel egyidejűleg viszont a szindikalizmus egyre nagyobb jelentőségre tett szert. A szakszervezeti mozgalom (mely egyre szorosabban kötődött a szocialista párthoz) Angliában indult útjára, természetes reakcióként arra az izolációra, melybe a szakmai egyesületek eltörlése taszította a munkavállalókat. A szakszervezeti mozgalom kettős – az állammal szembeni, külső, és a munkásosztályhoz kapcsolódó, belső –

fejlődésen ment keresztül Az illegalitás éveit a viszonylagos tolerancia időszaka követte, melyet a teljes jogi elismerés váltott fel. A jogi elismeréssel a szakszervezetek megkapták azt a feladatot is, hogy a munkaszerződéseket szabályozzák, valamint azt a jogot, hogy alkalmazzák a munkásosztály klasszikus fegyverét, a munkabeszüntetést. Belső fejlődésük kezdeti szakaszában a szakszervezetek kölcsönös segélyező egyesületekként működtek, amiket a munkaadók is jó szemmel néztek A kölcsönös segélyező egyesületek azonban hamar kiterjesztik feladatkörüket, s a munkásosztály általános felemelését is kezdik céljuknak tekinteni, valamint felvállalják a közvetítést a munkások és a munkaadók között. Fejlődésük végső fázisban viszont már szinte kizárólagosan a kapitalizmus elleni harc megszervezését és a munkásosztály érdekeinek képviseletét (főleg a kollektív munkaszerződések megkötésekor) tekintik elsődleges

feladatuknak. Míg a szakszervezeti mozgalom elsősorban szociális-gazdasági téren mutatott aktivitást, addig a marxi tudományos szocializmus határozottan a politika színpadát célozta meg. 1848 februárjában német nyelven Londonban jelenik meg a Kommunista Kiáltvány, mely a szocialista mozgalomban hasonló helyet foglal el, mint Az emberi és állampolgári jogok nyilatkozata a liberalizmus történetében. A történelmi materializmus szellemében Marx és Engels az emberiség történetét a szüntelen osztályharc optikáján keresztül szemléli. A modern korban a polgárság sikereinek, az ipari fejlődésnek, a tőkefelhalmozódásnak és a proletariátus számbeli növekedésének köszönhetően az osztályharc fokozódik. Az osztályharc eredményeként eltűnik a magántulajdon, a tőke államosításra kerül, megszűnik a család, a haza és a nemzetiség: Világ proletárjai, egyesüljetek! Marx célja világos: megteremteni a munkásosztály gazdasági

alapokon nyugvó osztálytudatát, a mozgalmat nemzetközivé tenni, valamint forradalmat hirdetni. Marx elméleti síkon mozog, hatása viszont jól kimutatható a 19-20 század fordulóján megalakuló szocialista pártokban. Míg Angliában a szocialista párt megalakulása előtt a szakszervetek (Trade-Unions) jelentős eredményeket értek el a munkások helyzetének javítása érdekében, addig ez a feladat a kontinens országaiban (különösen azokban, ahol a katolikusok történelmi hagyományaikat követve visszahúzódtak a politikai élettől) a szocialista pártokra hárult. A szocialista pártokat ugyanakkor belső viszályok és széthúzás jellemezték: a forradalmárok elsősorban sztrájkok szervezésével és az ipar államosítása igényének hangoztatásával tűntek ki, míg a reformerek hajlottak a kormányzattal való megegyezésre A szocialista pártok politikai aktivitása természetesen jelentősen megkönnyítette a szakszervezetek harcát, mely a 20.

század elején már jelentős eredményeket tudott felmutatni (munkaidő csökkentés, heti pihenőnap, fizetett szabadság, biztosítás). Mindazonáltal a m arxi eszméken alapuló szocialista ideológia a m unkásosztályt nem csak a polgársággal és a liberális állammal állította szembe, hanem az Egyházzal is, s jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a munkásosztály szinte teljesen elveszett az Egyház számára. 72 2. A katolikusok lassú eszmélése Míg a liberálisok a helyzet fenntartására, a szocialisták és a szakszervezetek pedig teljes megváltoztatására törekedtek, addig az egyházi hierarchia és a világi katolikusok kevés kivételtől eltekintve (a kivételek száma azért sokkal magasabb, mint ahogy azt a közgondolkodás vélelmezi) jelentős késéssel reagáltak a szociális kérdésre. Az egyházon belül majd’ egy évszázadon keresztül két eltérő magatartásforma és irányvonal figyelhető meg Az első irányvonal követői

beletörődésre, a szegénység elfogadására, annak vallási értékének felismerésére buzdítottak, megelégedtek karitatív akciók szervezésével, s határozottan elutasítottak minden változtatásra irányuló törekvést („Szegények mindig lesznek veletek.”) Ezzel szemben fokozatosan és lassú érlelődés következtében kialakult azok csoportja is, akik kezdték felismerni és elismerni a munkások jogait, s egyre inkább elfogadhatónak találták ezen jogok kollektív védelmét is A többség visszafogottságát az alábbi tényezők magyarázzák: a nemességhez vagy a polgári értelmiséghez tartozó katolikusok arisztokratikus-konzervatív mentalitása; a gazdasági szabadság korlátozásától való félelem (ez azt a l átszatot kelthette volna, hogy egyesek vissza kívánnak térni az ancien régime zárt gazdaságához); bizalmatlanság a műveltség kiterjesztésétől az alacsonyabb társadalmi osztályok irányába; a fennálló hierarchikusan

szervezett társadalom megszokottsága, melyben az alsóbb társadalmi osztályok a vezető rétegektől várják igényeik kielégítését. Ezen túlmenően az állammal szembeni alapvető bizalmatlanság igen jellemző volt a katolikus körökre (mind a liberális katolikusok, mind pedig az intranzigensek körében), ezért a szociális kérdés megoldásán fáradozó katolikusok gyakran ütköztek akadályokba: azzal a hatalommal kellett volna együttműködésre törekedniük, melyet nem egy esetben tulajdonképpen illegitimnek tartottak. Az 1848-as forradalmak és más felkelések egyház- és hitellenes éle, a szocializmus és a kommunizmus réme ösztönös félelmet keltett a katolikusokban, s ez a fennálló rend, a m agántulajdon és a h it védelmének sajátos és veszélyes keveredéséhez vezetett. Bizonyos esetekben (különösen Franciaországban és Olaszországban) némely egyházi és világi személyek meggondolatlan kezdeményezései szükségszerűen

kiváltották a hierarchia nemtetszését. 3. A konzervatív irányvonal Az egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásait hosszú időn keresztül az alábbiak jellemezték: a magántulajdon védelme, a szocializmus és a kommunizmus totális, beható elemzést mellőző elutasítása, buzdítás a türelemre és a beletörődésre. A kommunizmus és a szocializmus elítélése 1846-tól kezdődően a pápai megnyilatkozások vissza-visszatérő eleme (1846: Qui pluribus, 1864: Quanta cura és a Syllabus). IX Piusz enciklikái ugyan elítélik a gazdasági életre jellemző erkölcstelenségeket is, de ezek eltörpülnek a kommunizmus veszélyei mellett. Egyházi körökben sokan sokáig úgy gondolták, hogy a kommunizmusra nem érdemes időt pazarolni. Az I Vatikáni zsinatot előkészítő bizottság is úgy vélte, hogy a kommunizmus tévedéseinek nem szükséges külön dokumentumot szentelni, mivel azokat már más dekrétumokban elítélték („a kommunista eszmék olyan

rémálmok, melyekkel egy zsinatnak nem illik foglalkoznia”). Kezdetben XIII Leó is hasonló nézeteket vallott: a Quod Apostolici Muneris (1878) kezdetű enciklikában és más megnyilatkozásaiban még egyszer elítéli a szocializmust, védelmébe veszi a magántulajdont, a gazdagokat felszólítja, hogy feleslegüket osszák meg a szegényekkel, a szegényeket pedig arra inti, hogy fékezzék vissza ambícióikat és védelmezzék a fennálló rendet. A Tanítóhivatal megnyilvánulásai még arról tanúskodnak, hogy ekkor az Egyház igazából még a szociális kérdés megértésének átmeneti szakaszát élte. A hierarchia (mely maga is ezernyi kötelékkel kapcsolódott a feudális rendhez) elemi érdeke azt diktálta, hogy a fennálló 73 helyzet semmiképpen se változzék. Következésképpen a keresztény szociális mozgalom számos esetben a hierarchia kemény ellenállásába ütközött 4. A tulajdonképpeni szociális irányvonal 4.1 Az első korszak

(1870-78-ig) A konzervatív irányvonal és szemléletmód mellett fokozatosan teret nyert az egyházon belül egy újfajta, dinamikus és konstruktív gondolkodásmód is. Kialakulásában három korszakot különböztethetünk meg: 1. A kezdetek 1870-ig (vagy 1878-ig, IX Piusz haláláig), 2 X III Leó első évei a Rerum Novarum megírásáig (1891), 3. A Rerum Novarum-tól napjainkig Az első korszakot a még kiforratlan reflexiók és a k aritatív tevékenységre korlátozódó, szervezetlen kezdeményezések jellemzik. A második korszakban már termékeny vita folyik az úgynevezett keresztény társadalmi tanításról, a gyakorlati megvalósítás azonban még kudarcot vall, mivel a kezdeményezésekben részt vevők képtelenek túllépni a paternalizmus korlátjain és elismerni a társadalmi osztályok alapvető egyenlőségét és a munkások jogait. A harmadik korszak meghozta az elméleti tisztázást és a hatásos kezdeményezések lehetőségét, melyek azonban a

történelmi valóság megváltozásának köszönhetően immáron elkésetteknek bizonyultak. Az első korszakra jellemző karitatív jellegű kezdeményezések közül meg kell említeni Frederic Ozanamot és a Xavéri Szent Ferenc Társaságot (Franciaország), Don Bosco, Cottolengo és Murialdo művét (Olaszország), valamint Adolf Kolping nevét. Ezek a kezdeményezések (Kolping művén kívül) azonban igazából nem a munkásrétegek között terjedtek el, hanem inkább a kézművesek között találtak kedvező visszhangra, s képtelenek voltak kilépni a paternalizmus keretei közül, miközben a munkásmozgalom éppen az ellenkező irányba mozdult el. Elméleti szinten nem volt hiány a kapitalista társadalom visszásságait és embertelenségét bíráló művekben. Ezek azonban teljesen hatástalanok maradtak, mivel a szerzők nagy része képtelen volt megoldásokat is kínálni a bajokra (pl az állam közbeavatkozását) Másrészt pedig a katolikus szerzők

legföljebb az iparosok lelkiismeretére apellálhattak: a forradalmat és az erőszakot természetesen elvetették, ami pedig a marxizmus legfőbb pszichikai és politikai erejét képezte. A katolikus szerzők közül megemlítjük de Bonald, Lamennais, Curci, Liberatore, és a keresztény szociális tanításra nagy hatást gyakorló mainzi püspök, Emmanuel von Ketteler nevét. Ebben a korszakban a kezdeményezések és az elméleti viták a perifériára jellemzőek: Róma nem akadályoz, de nem is bátorít. Megismétlődik az, ami az egyház történetében oly sokszor lejátszódott: a kezdeményezés alulról indul ki, Róma először kivár, majd közbelép, hogy a beindult folyamatokat irányítása alá vonja. 4.2 A második korszak (1891-ig): problémák és főszereplők Az 1870-71-es évek meghozzák a fordulatot: míg 1848 forradalmai negatívan hatást váltottak ki a katolikusokban, addig az 1871-es párizsi események ösztönzőleg hatottak a katolikus világra. A

párizsi kommün felnyitotta a katolikusok szemét, bár tagadhatatlan, hogy a többség figyelmét inkább az újabb forradalomtól és a munkásrétegek teljes elvesztésétől való félelem irányította a szociális kérdés felé. A mozgalom jelentősebb alakjai: Ausztriában Ketteler gondolatait Karl von Vogelsang báró fejlesztette tovább. Franciaországban a konzervatív gondolkodásúak a Freppel angers-i püspök köré csoportosultak (angers-i iskola), míg a nyitottabb felfogásúak René de La Tour du Pin és Albert du Mun vezetése alatt tevékenykedtek. Nem szabad elfelednünk a Gibbons bíboros közvetítésével az amerikai kontinensről érkező véleményeket sem, aki megfontolandónak tartotta egy keresztény szakszervezet megalakításának gondolatát Meg kell említenünk az Angliában széleskörű elismertségnek örvendő Manning bíboros tevékenységét. 74 A szociális kérdés horderejét igazán megértő katolikusok belátták, hogy a karitatív

tevékenységek nem orvosolhatják a bajokat. Ugyanakkor még nem találták a v álaszt a Rerum Novarum kiadását megelőző kor három legégetőbb problémájára: a munkásszervezetek kérdése, az állami beavatkozás problémája és a jogos munkabér meghatározásának mikéntje számos vitára adott okot. A munkásegyletek vagy szakszervezetek létrehozását a katolikus társadalomtudósok többsége elvetette, mivel azok nem illeszkedtek bele a paternalisztikus szemlélet sémáiba Elképzelhetetlennek tartották, hogy a munkásosztály maga védje meg a jogait és egyedül próbálkozzon meg a törekvéseinek megvalósításával. Féltek attól – nem teljesen alaptalanul – hogy az így létrehozott szervezetek szembekerülnek az uralkodó osztály hasonló szervezeteivel, s ez ahhoz az osztályharchoz vezet, mely tökéletesein illeszkedik ugyan a marxista sémákba, viszont teljesen idegen a keresztényi eszméktől. Felvetődött ezért az olyan – a középkori

céhekhez hasonló – vegyes egyesületek létrehozásának gondolata, melyben mind a munkások, mind pedig az uralkodó osztály képviselői jelen vannak, s mely fórumot biztosíthatna a vitás kérdések békés rendezésének. Az elgondolás gyakorlati megvalósítása – Ausztria kivételével – mindenütt elmaradt. Ennek elsődleges oka az volt, hogy képviselői nem számoltak azzal a t énnyel, hogy a marxista eszmék révén öntudatára ébredt munkásosztály immáron semmilyen szinten sem kíván lemondani önállóságáról. A felvetés néhány lényegi eleme viszont rögzült a köztudatban: a munkásegyletek legitimitása, az osztályharc, mint egyetlen lehetséges kiút elutasítása, az osztályok közötti szolidaritás elfogadása, s annak a békés szemléletmódnak az elterjedése, mellyel a katolikusok a munka világának problémáira és konfliktusaira tekintettek. Miközben a vegyes egyesületek ideális felépítéséről élénken folyt a vita, egyes

helyeken már a tisztán munkásokból álló egyesületek (szakszervezetek) létrehozásán fáradoztak. Az első ilyen szervezet a püspöki kar többségének és Gibbons bíboros támogatása mellett az Egyesült Államokban alakult meg (1869: A munka lovagjai). A keresztény szakszervezeti mozgalom az 1880-as évek végén Franciaországban és Belgiumban is útnak indult. Róma egyelőre nem kívánt állást foglalni az ügyben, s ez jelentősen hátráltatta a mozgalom kibontakozását. Az állami beavatkozás problémája erősen megosztotta a katolikus társadalomtudósok táborát. A bérek megállapításának kérdése is lényegében ugyanarra a két táborra osztotta a katolikus szociológusokat. Egyesek amellett érveltek, hogy a béreket kizárólag a kereslet-kínálat törvénye szabályozhatja, míg mások a munka ellentételezése mellett a munkás és családjának szükségleteit is figyelembe veendőnek tartották, sőt egyesek a bér alatt a baleset- és

betegbiztosítást, valamint az öregségi nyugdíjat is értették Az említett viták bőséges anyagot kínáltak a pápának és felvezették a pápai megnyilatkozást. Mindeközben a katolikusok gyakorlati megvalósításokkal is próbálkoztak. ÉszakOlaszországban szakági alapon szövetkezetek, takarékpénztárak, kölcsönös segélyező pénztárak és biztosítók egész hálózata fejlődött ki Sok egyéb önzetlen kezdeményezésnek azonban még mindig az volt a hátránya, hogy a munkások teljesen kiszorultak az irányításból, s csak végrehajtó feladataik voltak (a paternalisztikus szemlélet a k ezdeményezést útjára indítók jó szándéka ellenére is megmaradt). 4.3 A Rerum Novarum és történelmi jelentősége A Rerum Novarum megjelenése (1891. május 15) lezárja a katolikus szociális mozgalom második szakaszát. XIII Leó – elődjétől eltérően – jól ismerte azokat a hatalmas problémákat, melyek az ipari társadalmat jellemezték.

Pápaságának első éveit még súlyos politikai feszültségek árnyékolták be (a római kérdés, a német, illetve a francia helyzet), de már ekkor jelezte, hogy hamarosan hozzá kíván szólni a szociális kérdéshez. A Rerum Novarum megszületésében közreműködött a jezsuita Liberatore, Zigliara OP bíboros és Mazzella bíboros. 75 A pápai tanítása négy pontban foglalható össze: 1. A magántulajdon sérthetetlen, de társadalmi funkciója is van; 2 Az állam feladatai közé tartozik, hogy a szegények védelmében fellépjen a t ársadalmi-gazdasági problémák megoldása érdekében, ugyanakkor az állam hatáskörének megvannak a maga áthághatatlan korlátjai is 3 A munkásokat emlékezteti a munkaadókkal szembeni kötelességeikre, de felhívja a figyelmet arra is, hogy az igazságosság elve alapján a munkavállalókat olyan összegű munkabér illeti, mely biztosítja az emberhez méltó életszínvonalat (a munka emberi és perszonalisztikus

szemlélete, mely szakít a k izárólagos gazdasági szemlélettel). 4 Elítéli az osztályharcot, de jogosnak tartja a munkásosztály azon igényét, hogy tisztán munkásokból álló egyesületekbe és szakszervezetekbe tömörülve megvédje a jogait. A Rerum Novarum tehát lényegében összegzi mintegy fél évszázad vitáinak és reflexióinak eredményét. A pápa jó érzékkel a legkiforrottabb elemeket ragadta meg Nem csak a liberális gazdaság dogmáin sikerült túllépnie, hanem magáévá tette azokat a merészebb elgondolásokat is, melyeket egyes konzervatívok szocialistának bélyegeztek. Különös jelentőséggel bír a szakszervezeti mozgalom elismerése, mivel ez az utolsó pillanatban, hosszú habozás után, a pápa személyes döntése alapján került bele a dokumentumba. Döntésében nagy valószínűséggel fontos szerepet játszhatott Gibbons bíboros fellépése A pápai megnyilatkozás új távlatokat nyitott az egyházon belül és új

folyamatokat indított be. Ezek eredményei természetesen csak hosszú idő elteltével jelentkezhettek. Nem maradtak tétlenek a visszarendeződést szolgáló erők sem, különösen X. Piusz pápasága alatt 4.4 A harmadik korszak: a korporatizmustól a szakszervezetekig A Rerum Novarum elismerte a szakszervezeti mozgalom létjogosultságát, de azt nem helyezte a vegyes egyesületi rendszer (korporációk) fölé. A katolikusok továbbra is a tipikusan paternalisztikus jellegű kezdeményezéseket támogatták mindaddig, míg a körülmények nyomására be nem látták azok elégtelenségét. Jellemző a bizonytalan légkörre az a dokumentum, melyet Toniolo szerkesztett (A katolikusok programja a s zocializmussal szemben, 1894). Toniolo a korporatív rendszert preferálja, de jelzi, hogy amennyiben a tőkések nem hajlandók vegyes egyesületeket létrehozni az alsóbb társadalmi rétegekkel, akkor el kell fogadniuk, hogy tisztán munkásokból álló szakmai szervezetek

fognak alakulni a munkásosztály érdekeinek törvényes képviseletére. A katolikusok tehát a korporatív rendszert tartották ideálisnak, viszont kénytelenek voltak elismerni, hogy a valóságban a szakszervezeti rendszer az életképes. A szakszervezeti mozgalommal szembeni tartózkodás okát elsősorban a sorozatos sztrájkokban találhatjuk, melyek az 1900-as évek elején megrázták az olasz társadalmat. A sztrájkhullámra való ösztönös reakció természetesen a szakszervezetek elítélése volt Időre volt szükség ahhoz, hogy a katolikusok is felfedezzék azokat az alapvető igazságokat és jogos igényeket, melyeket a szakszervezeti mozgalom magában hordozott, s elkezdjék keresni annak a módozatait, hogy miként lehetne a szakszervezeteket kivonni a szocialisták kizárólagos befolyása alól és megvetni egy keresztény szakszervezeti mozgalom alapjait. A keresztény szakszervezeti mozgalom az egyházon belül természetesen ellenzőkre is talált.

Mindazok, akik az egyes országokban nem nézték jó szemmel az elkötelezett papok és szerzetesek ténykedését, elérték a Graves de communi kezdetű enciklika kiadását, mely ugyan nem ítélte el a k eresztény szakszervezeti mozgalmat, s nem vonta vissza a Rerum Novarum kijelentéseit, mégis visszalépést jelentett. A katolikusok figyelmét ugyanis ismét a karitatív, paternalisztikus kezdeményezések felé irányította, kihangsúlyozta a társadalmi osztályok közötti különbségeket és a mozgalmak felekezeti jellegét (a keresztény szakszervezetei mozgalomra ugyanis a felekezeti elkülönülés nem volt jellemző). A szakszervezetek felekezeti elkötelezettsége, illetve interkonfesszionális jellege elsősorban Németországban okozott komoly problémát. Az úgynevezett berlini irányvonal a felekezeti 76 elkötelezettséget, míg a kölniek a felekezetfölöttiséget támogatták. Róma természetesen a katolikus szakszervezeteket részesítette előnyben,

de tolerálta a felekezetileg vegyes szervezeteket is. Az angolszász világban kizárólag a felekezetileg vegyes szakszervezetek létrehozása bizonyult járható útnak, míg Franciaországban, Belgiumban és Olaszországban a körülmények a katolikus szakszervezetek megalakítását tették lehetővé. A szakszervezeti mozgalom elleni támadások nem szűntek meg. 1914-ben a kúria konzervatív körei a Civiltá Cattolica publicistáink a segítségével elérték, hogy a pápa megtiltotta a papoknak, hogy aktívan bekapcsolódjanak a szakszervezetek munkájába. Az 1920-as években újabb támadások indultak a s zakszervezetek ellen, melyek eredményeként a S zentszék vizsgálatot indított (francia nagyiparosok egy csoportja azzal vádolta a k eresztény szakszervezeti mozgalmat, hogy marxista és szocialista eszméket hirdet). A vizsgálat azonban arra a következtetésre jutott, hogy a vádak alaptalanok Néhány évvel később XI. Piusz a Quadragesimo anno kezdetű

enciklikában (1931) visszatér a kérdésre. Az enciklika szerkesztése során figyelembe vették a különböző irányvonalak képviselőinek véleményét, s ez érződik a szövegen Az első részben a pápa még szimpátiával szól a szakszervezetekről., a második részben viszont már a korporatív rendszert részesíti előnyben A pápa szerint az ideális megoldás az lenne, ha a munkavállalók és a munkaadók szervezetei vegyes egyesületekbe (korporációkba) tömörülnének Az enciklika felhívja a figyelmet a társadalmi osztályok közötti párbeszéd szükségességére, s emlékeztet arra, hogy a keresztény szakszervezeti mozgalom sohasem fogadhatja el az osztályharc marxi tételét. Az elmélet bizonytalanság és a gyakorlati nehézségek nem akadályozhatták meg a katolikus társadalmi tanítás további fejlődését. A Quadragesimo anno előrelépést jelent a Rerum Novarum-hoz képest: kimondja a családi, s nem egyéni bérhez való jogot, felhívja a

figyelmet a monopóliumok kialakulásának veszélyére, melyek gazdasági diktatúrához vezethetnek, kiemeli annak szükségességét, hogy az ellenőrizetlen szabad verseny helyére a köz javának szemlélete lépjen, s az önkényuralmi rendszerek megszületésére reagálva, szorgalmazza az állami beavatkozás visszaszorítását a gazdaságban. Az újabb szociális enciklikák (Mater et Magistra, Populorum Progressio) a kor problémáira kívánnak reagálni, kihangsúlyozva az állami szerepvállalás szükségességét (irányt adni, ösztönözni, koordinálni, kiegészíteni és integrálni) és azt, hogy a szociális kérdés nem az egyes államok belügye. A keresztény szociális mozgalommal kapcsolatban több kérdés is fel merül: elkésett-e a k eresztény szociális mozgalom a kommunista induláshoz képest (1848-1891)? A keresztény szociális mozgalom azért kezdődött-e, hogy a fennálló rendet fenntartsa, vagy legalábbis a szocialista befolyást

ellensúlyozza (ez általában a marxista vélemény), vagy inkább tényleg a keresztény igazságosság-szeretet igényéből fakadt? Igaz, hogy a katolikus válasz valóban késett: a katolikusok csak erős késéssel tudatosították a szociális problémát, lassan haladták meg a paternalista modellt és a k orporatív mítoszt. Másrészt részben igaz a s zocialista vád sok esetben, valóban sokszor döntőbb volt a félelem a tömeges aposztáziától, főleg kezdetben; később a vallási motiváció egyesült a kifejezetten etikussal. De el kell ismerni, hogy az igazi erőt a marxizmus képviselte – úgy gondolták, ők képviselik az elnyomottak érdekeit. Szocializmus lett a társadalmi igazságosság elérésének döntő ereje, nem a kereszténység, ez azt eredményezte, hogy a gazdasági, társadalmi előrehaladás egyben az egyház és a modern világ közti szakadékot elmélyítette. 12. A MODERNIZMUS Miközben a római kérdés fokozatosan megoldódni

látszott, az egyházat újabb válság rázta meg, mely ismét felszínre emelte az Egyház és a modern világ kapcsolatának problémáját. A modernista válság tovább mélyítette az egyházi hierarchia és a modern korszellem képvise- 77 lői közötti szakadékot. Az egyházi tudományosság képviselői orvosolni kívánták az egyházi tudományokban tapasztalható hiányosságokat és lemaradásokat. A filozófiában a tekintélyelv uralkodott, a modern gondolkodók ismeretlenek maradtak, a történeti érzék szinte teljesen hiányzott. Az egyháztörténelem, mint tudomány késve került bevezetésre az oktatási rendszerbe, s még hiányoztak a megfelelően képzett oktatók és a tudományosság kritériumainak megfelelő szövegkiadások. A teológiában a spekulatív irányvonal került túlsúlyba Általánosságban elmondható, hogy a római kérdés és az erős intranzigens irányvonal megnehezítette minden kívülről érkező gondolatnak a

beszivárgását a katolikus világba. A római kúriában, különösen XIII. Leó pápaságának utolsó éveiben a jezsuita Mazzella bíboros hatására a konzervatív irányvonal uralkodott Jól jellemzik a kúriai légkört a pápának a ferences rendfőnökhöz írt levele (1898, „az újabb vélemények, melyek többnyire megtévesztőek, s az igazságnak csak az álarcát viselik”), a Revue Biblique elleni vizsgálat (1890), valamint a Biblikus Bizottság megalakítása. A pozitív, történeti és biblikus tudományok azonban éppen ezekben az években értek el jelentős eredményeket. Ez elsősorban német, s többségükben protestáns és racionalista tudósok munkájának köszönhető Ugyanakkor a hagyományos katolikus tanítás egyes fontos elemei is megkérdőjeleződtek, mint például a sugalmazás, a Teremtéstörténet értelmezése, a Pentateuchus keletkezéstörténete, Izajás könyvének az eredete, és az Újszövetség könyveinek történeti értéke. A

vita hamarosan kiterjedt Jézus istenségének és a jézusi üzenet természetének kérdésére is Égető szükség volt tehát arra (s ezt a nyitottabb szemléletű katolikusok felismerték), hogy az Egyház foglalkozzon a felvetett kérdésekkel és számoljon az újabb eredményekkel, kiválogatva és felhasználva mindazt, ami értékes Erre törekedett Blondel a filozófiában, Lagrange az exegézisben, Duchesne és Batiffol az egyháztörténelemben Nem feledkezhetünk meg a modern filozófia áramlatairól sem, melyek szinte mindegyike kivétel nélkül Kantig vezethető vissza. Kant arra a következtetésre jutott, hogy a jelenségek közé zárt emberi ész nem képes megragadni a valóságot a maga egészében. Ezért úgy vélte, hogy Isten létezését is csak egy más jellegű megismerési formára lehet alapozni. Erre Kant az erkölcsben, a kategorikus imperatívuszban lelt rá. Így a vallást ugyan „megmentette”, azonban megfosztva a természetfölötti

kinyilatkoztatás lehetőségétől egyszerű erkölcsre redukálta Kant elgondolásait Schleiermacher fejlesztette tovább, aki a K ant által nem sokra becsült érzelmet helyezte a k özéppontba. Schleiermacher szerint a v allás alapja nem a k ategorikus imperatívusz, hanem az Istentől való függés érzése. Olaszországban a Raffaello Lambruschini köré csoportosuló liberális katolikusok hasonló nézeteket vallottak. Szerintük a dogmáknak csupán negatív szerepük van, s eszközként szolgálnak, melyek megvédenek a tévedéstől és életben tartják a vallásos érzést Auguste Sabatier ezen továbblépett, amikor azt állította, hogy a kinyilatkoztatás Isten jelenlétének érzékelése bennünk, Isten bensőséges megtapasztalása, mely Jézusban felfoghatatlan módon valósult meg, s mely minden tanítványban hasonló módon kialakul. A dogmák csupán jelképei és eszközei ennek a benső tapasztalatnak, melyeknek egy állandóan változásban lévő

valóság felel meg Ezek szerint a kereszténység nem más, mint szubjektív hit, melynek nem lehetnek külső, társadalmi jegyei és nem lehet szervezeti felépítése. Maurice Blondel kísérletet tett arra, hogy megragadja ezeknek a gondolatoknak a valóságtartalmát A L’Action című művében (1893) elfogadta a kor filozófiájának alaptételét (immanencia-elv), mely szerint a megismerés egyetlen igazságkritériuma a benső tapasztalat, és erre alapozva bizonyítja a transzcendens Isten létezését. Katolikus körökben tehát a század elején széles körben elterjedt egyfajta szellemi megújulás iránti vágy, mely a legkülönbözőbb formákban talált kifejeződésre. A különböző irányzatokat, s azok képviselőit inkább hasonló irányultságuk, semmint valós kötelék kapcsolta össze Az egymástól néha lényegileg különböző irányvonalakat külön-külön kellene elemezni, mivel igen nehéz lenne közös nevező alá vonni őket. 78 A

modernisták hajlanak a d ogmák és a h itigazságok megfogalmazásainak relativizálására. Előszeretettel használnak olyan fogalmakat, mint „élet”, „fejlődés”, „vallásos tapasztalat”. E mögött az újskolasztikával szembeni ellenérzések állnak (az újskolasztika ugyanis képtelen volt kielégítő választ adni a modern történeti kritika által felvetett kérdésekre). A modernisták szerint a hit nem alapulhat a történelmen, mely azt kívánja nekünk bizonyítani, hogy a történeti Krisztus azonos a hit Krisztusával. Ezzel ugyanis feledésbe merülne az a tény, hogy a hit aktusával az ember egy egészen más területre lép. A modernisták nézete szerint a vallás (és a hit) egyszerűen az ember benső tapasztalatainak kifejeződése. Könnyedén lemondanak arról, hogy a keresztény vallásnak olyan külső tényezői is vannak, mint a transzcendens Istentől származó külső, objektív kinyilatkoztatás. A hit és az értelem között nem csak

különbséget tesznek, hanem el is választják őket egymástól. A hit szerintük irracionális döntés az ember részéről. És éppen ez a szétválasztás szünteti meg az értelem következtetései és a hit tanításai közötti ellentmondásokat, akkor is, ha azok egymással szöges ellentétben állnak. Azok a történeti következtetések, melyek szerint Jézus esendő ember volt, aki nem tett csodákat, nem érintik a Krisztusba, mint Istenbe vetett hitünket, mely benső, kifejezhetetlen tapasztalatunkon alapul. A hit teljes joggal tekintheti Krisztust Istennek Alfred Loisy (1857-1940) egzegéta és történész volt. Párizsban a Insititut Catholique-ban oktatott. 1893-ban elbocsátották állásából, s egy apácazárda káplánja lett Itt írta meg a L’Évangile et l’Église című művét (1902), mely a francia értelmiségi körökben nagy port kavart fel, kijelentéseit többen azonnal cáfolták. A kritikák és a helyi egyházi hatóságok ítéletének

hatására állításait először visszavonta, majd ismét közreadta Loisy kísérletet tett arra, hogy megoldja a történeti Jézus és az egyház (és a dogmák) problémáját azzal, hogy (tisztán történeti kategóriákban gondolkodva) jogosnak jelenti ki a Jézus utáni korszakban tett döntő jelentőségű lépéseket. Megállapításával, mely szerint „Jézus az Isten Országát hirdette, vagyis mindenki üdvösségét, ezzel szemben megszületett az Egyház” nem támadni akarta az egyházat, hanem ellenkezőleg igazolni azt, még akkor is, ha szerinte az a fejlődés, mely az egyház létrejöttéhez vezetett, nem a történeti Jézus tanításán alapul. Loisy szerint az egyház az egyetlen olyan lehetséges forma volt, mely Jézus halála után biztosíthatta az Isten Országáról szóló jézusi tanítás fennmaradását. A jézusi műnek alkalmazkodnia kellett az új történelmi körülményekhez: az új, Jézus által előre nem jelzett és előre ki nem

nyilatkoztatott helyzetekben új válaszokra volt szükség. A dogmák történelmi fejlődés termékei Párizs érseke azonnal fellépett Loisy ellen. Jóllehet a francia püspöki kar többsége nem követte őt, s XIII Leónál sem ért el eredményt, X Piuszt könnyedén meggyőzte Loisy veszélyessége felől Alig három hónappal megválasztása után, X Piusz 1903-ban a tiltott könyvek jegyzékére helyeztette Loisy öt művét, majd 1908-ban kiközösítette őt. A vallástörténet professzoraként Loisy tovább folytatta termékeny írói tevékenységét Idővel egyre radikálisabb és racionalistább nézeteket kezdett vallani. Eljutott oda, hogy tagadta a kereszténység alapjait, s kísérletet tett arra, hogy egy humanista vallással helyettesítse, melyben a Népszövetség vette volna át az egyház, Wilson elnök pedig a pápa helyét. Álláspontja mellett haláláig kitartott George Tyrrell (1861-1909) filozófus és teológus. Konvertitaként lépett be a

jezsuita rendbe Tomistából lett nagyon hamar radikális nézeteket valló teológus. A rendet hamarosan elhagyni kényszerült, de nem talált olyan egyházmegyére, mely világi papként befogadta volna Még kereste a rendből való kilépés módját, amikor a Corriera della Sera közölte egy könnyen beazonosítható „angol jezsuita” levelét, melyben a szerző kijelenti, hogy az egyházban csak úgy lehet megmaradni, ha különbséget teszünk az élő hit és a halott teológia, valamint az igazi egyház és a gyakran farizeus kormányzó hatalom között. A cikk közlése után egy hónappal azonnali hatállyal el kellett hagynia rendet, s mivel egyetlen egyházmegye sem fogadta be, automatikusan felfüggesztették. A Pascendi (1907) kezdetű enciklika kritizálása miatt nem járulhatott szentségekhez. 1909-ben halt meg Halála előtt állítólag egy papbarátjától sub conditione feloldozást nyert. 79 Tyrrell szerint a vallás nem elmélet tanrendszer, hanem

élet. A dogmáknak, melyekkel hozzávetőlegesen megpróbáljuk kifejezni benső tapasztalatainkat, a megváltozott életkörülményekhez kell alkalmazkodniuk A történeti kritika bebizonyította, hogy az Egyház hagyományos tanítása nem tartható fenn. Ugyanez vonatkozik az Egyházra, mint jogi intézményre is: mindenütt csak visszaélések és romlottság tapasztalható Az Egyház mindazonáltal szüntelenül fejlődik, s a tökéletesebb forma felé halad: a zsidó vallás átengedte a helyét a kereszténységnek, melynek most el kell tűnnie, hogy egy fejlettebb és szabadabb formáció lépjen a helyébe. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fentebb említett szélsőséges képviselők mellett a modernizmus mérsékelt irányvonala is létezett. A mérsékeltek a Róma iránti feltétlen hűségük hangsúlyozása mellett sürgették a kor problémáinak alapos tanulmányozását és a katolikus válasz megfogalmazását. A 20. század elején, X Piusz alatt azonban

megismétlődött az, ami a 19 század közepén IX Piusz pápasága idején történt: a római kúria (részben a két pápa személyisége miatt is) nem tudott, vagy nem akart különbséget tenni a különböző szempontok között. Nem vizsgálta külön a szélsőséges megnyilvánulásokat és külön a mérsékelt irányvonalakat Egy szinten tárgyalta a hitüket elvesztőket azokkal, akik hittek a transzcendentális Istenben Az modernista kezdeményezéseket mindenestül elítélte. Az elfojtott, de meg nem oldott probléma napjainkban talán még nagyobb erővel tör a felszínre X. Piusz azonnal és drasztikus eszközöket alkalmazva lépett fel a modernisták ellen A kemény fellépésre felelősségtudata, a szélsőséges irányzatok veszélyessége, képviselőik elrejtőzése, valamint a kulturális kérdések iránti érzéketlensége és tekintélyelvűsége ösztönözték Valószínűleg közvetlen környezete is ebbe az irányba terelte őt, bár a történészek

még vitatkoznak azon, hogy a pápa volt-e nagyobb hatással a k örnyezetére, vagy fordítva. 1903-tól kezdődően a modernizmussal kapcsolatos pápai megnyilatkozások rendszeressé és céltudatossá váltak. Elítélik Loisy-t, majd a pápa elrendeli az olasz egyházmegyék vizitációját 1907ben kibocsátják a Lamentabili kezdetű dekrétumot (DS 3401-3466), mely elítél 65 (többnyire Loisy műveiből kiválogatott) tételt (a Tanítóhivatal tekintélyével, a Szentírás sugalmazottságával, a dogmák természetével, Jézus istenségével, az egyház és a szentségek isteni eredetével kapcsolatban). Még az évben megjelenik a Pascendi Dominici gregis kezdetű enciklika (DS 3475-3500). A pápa keményen elítélt mindent: a modernizmust minden eretnekségek szintéziseként határozta meg Nem elégedett meg a téves tételek felsorolásával, hanem azok gyökeréig akart visszanyúlni Az enciklika elítéli: – azokat, akik elvetik az Isten létezését bizonyító

hagyományos bizonyításokat és a külső, objektív kinyilatkoztatást; – azokat, akik a kinyilatkoztatást benső, vallásos tapasztalatnak tartják; – azokat, akik a dogmákat csupán a benső tapasztalatot közvetítő eszközöknek tekintik; – azokat, akik szétválasztják a hitet és a tudományt, valamint a mítosztalanító egzegétikai módszert. A dokumentum második része szigorú intézkedéseket rendel el, melyek a s zemináriumi és egyetemi tanárok, valamint a papnövedékek ellenőrzését hivatottak szolgálni. Szigorítja az állami egyetemek látogatásának feltételeit, a cenzúrát, megtiltja a papi gyűlések összehívását, s elrendeli az egyházmegyei antimodernista bizottságok felállítását. A modernisták azonnal azt kezdték el hangoztatni, hogy félre lettek értve. 1910-ben a Sacrorum Antistitum motu proprio elrendelte az egyháziak számára az antimodernista esküt (DS 3537-3550), és megtiltotta, hogy az egyházi intézmények

növendékei újságokat olvassanak. Ezzel egyidejűleg elmozdításra kerültek azok a professzorok, akik műveikben teret engedtek a történeti kritikának. A szemináriumokat apostoli vizitátorok járták, és elmozdítottak mindenkit, akire a legkisebb árnyék is vetült A félelem és a gyanakvás légköre uralkodott mindenütt. Mindezek mellett ugyanakkor pozitív kezdeményezések is történtek. Ide kell sorolnunk a Biblikus Intézet megalapítását, a Vulgáta kritikai kiadásának előkészítését, az Egyházi Tör- 80 vénykönyv kodifikációját, valamint a kúria reformját. A nyomasztó légkör XV Benedek (1914-22) megválasztásával teljesen megváltozott. Az új pápa egyaránt elhatárolta magát mind a modernistáktól, mind pedig az integristáktól. Kérdés az, hogy nem volt-e túl magas az ár, amelyet az Egyház fizetett a modernista krízis leküzdése érdekében. Ezek az intézkedések az egyházat a világtól még jobban eltávolították, a

katolikus gettó bezárult. Késleltették továbbá az egyházi tudományok fejlődését, autentikus katolikus kultúra kialakulását, és a felvetődő kérdéseket sem sikerült megoldani, csak elfojtani. 13. AZ EGYHÁZ A NACIONALIZMUSSAL ÉS AZ ÖNKÉNYURALMI RENDSZEREKKEL SZEMBEN 1. A nacionalizmus és az önkényuralmi rendszerek kialakulása és jellege A nemzeti érzés eszméje, mely a 19. századi európai történelem egyik meghatározó tényezője volt, 1870-től kezdődően (legalábbis Olaszországban, Franciaországban és Németországban) jelentős változásokon ment keresztül Elveszítette azt az egyetemes jellegét és emberi arculatát, melynek segítségével a század elején a függetlenségükért küzdő népek még közeledni tudtak egymáshoz, s fokozatosan az erő és az erőszak eszméjévé és az imperialista törekvések hordozójává alakult át. Ezt az átalakulást több tényező váltotta ki A nacionalizmus mindenek előtt a hegeli

államértelmezés következménye, mely szerint az állam az abszolút szellem megtestesülése, minden jog forrása és az egyén fölött áll Az egyén csupán a nemzet szervezetének egy kicsinyke sejtje, mely mindenben a nemzetet szolgálja. Egyedül a nemzetnek kell fejlődnie és tökéletesednie. A nacionalizmus tehát a kötelességteljesítés és az áldozathozatal doktrínája. Más szempontból megközelítve a problémát megállapíthatjuk, hogy a nacionalizmus részben a d ekadens és futurista irodalmi áramlatoknak is terméke, melyek többek között Nietzschét tekintik előfutáruknak („a fiatalabb nemzetek a régiek fölé kerekednek”). Nem feledkezhetünk meg a mindig új piacok és erőforrások után kutató kapitalizmusról sem Megszületik a természeti kincsekben szűkölködő „proletár nemzetek” hamis mítosza, melyek végzetszerűen arra kényszerülnek, hogy harcot indítsanak az önző „vagyonos nemzetek” ellen. Ezzel a h amis mítosszal

nem egy olyan háborút próbáltak meg igazolni, melyet nem a valós szükségletek, hanem a nagytőke érdekei robbantottak ki. A nacionalizmus az egyes országokban eltérő megjelenési formákat vett fel, de az alábbi jelenségek szinte mindenütt jellemzőek voltak: a hazaszeretet nemes eszméjét a h aza bálványozása váltja fel; az állam kulturálisan és anyagi értelemben elszigetelődik; elterjed az a meggyőződés, hogy a békés egymás mellett élés utópia; jellemzővé válik más népek megvetése; a nemzetközi politika kérdéseinek megoldásában az erőszak kerül előtérbe. A 20. század elejének nacionalizmusához, mely az első világháborút kirobbantó tényezők egyik legfontosabbika, a következő két évtizedben szorosan kapcsolódik az önkényuralmi rendszerek kialakulása. Az imént felsorolt kiváltó okokhoz társul a liberális rendszerrel szembeni fokozódó bizalmatlanság, mely a parlamentáris rendszer fogyatékosságai és vezető

osztályok bizonytalankodásai miatt (képviselőik a szociális kérdésben teljes mértékben a nagytőke érdekeit szolgálták ki) már az első világháború előtt is érzékelhető volt. 1918 után a gazdasági válság hatására, valamint a legyőzöttek keserűsége és a háborús gépezet átállításának nehézségei miatt ez a bizalmatlanság hatalmas méreteket öltött. A szocializmustól való félelem egyre inkább arról győzte meg a polgárságot, a katolikusokat és mindenekelőtt az ipari és mezőgazdasági nagytőkét, hogy csak egy tekintélyuralmi rendszer képes megoldani az állam és a társadalom válságát. Az önkényuralmi rendszereket kiépítő pártok hatalomra jutását tehát a nagytőke gazdasági segítsége, a hadsereghez kötődő rétegek politikai támogatása, a rohamcsapatok erőszakossága és vezetőik szuggesztív ereje idézte elő. 81 Olaszország és Németország esetében két egymást követő fázist különböztethetünk

meg: az erőszak, valamint a formális törvényesség idejét. Az erőszak alkalmazása először lehetővé tette a fasiszta illetve nemzetiszocialista pártok számára azt, hogy a hatalmon lévő erők átadják nekik az irányítást. Majd ezt követően az államszerkezet átalakítása, a demokratikus intézményrendszer fokozatos lebontása és a parancsuralmi struktúrák kiépítése tulajdonképpen már törvényes keretek között történt meg. A folyamat a két országban eltérő eredménye vezetett. Németországban az önkényuralmi rendszer szélsőséges, rasszista és imperialista jegyeket öltött. Ezt bizonyítják az 1933-tól kezdődően megalkotott törvények és a bekövetkezett események: az értelmi és testi fogyatékosok kötelező sterilizálása, a párt radikális szárnyának és a jobboldali ellenzéknek fizikai megsemmisítése, a z sidótörvények és a k ristályéjszaka, ez eutanázia alkalmazása, és több millió zsidó meggyilkolása.

Olaszországban a gyakorlat ennél enyhébb volt, viszont a szabadságjogok elvesztését nem ellentételezte a társadalmi és gazdasági problémák megoldása A totalitárius állam: átvette azt a nacionalista szemléletet, mely szerint az egyén mindenben alá van vetve az államnak, s az állam független minden transzcendens törvénytől; behatolt az emberi élet minden területére (művészetek, divat, de még a nyelvtani szabályok megalkotásába is beleszólt!); a n emzet és a f aj mítoszára épített; kialakította a p árt vezérének személyi kultuszát. Imperialista törekvéseit a darwini fajszelekció elvével magyarázta A német és olasz fejlődéstől eltérő volt az önkényuralmi rendszer oroszországi kialakulása. A háború, a korrupció és a vezető osztályok tehetetlensége a forradalomnak csak közvetlen kiváltó okai voltak. A forradalom gondolata az állam gazdasági és politikai visszamaradottsága és félfeudális jellege miatt már

évtizedek óta érlelődött A kommunizmus hősi szakaszát (1917-1921: ez az időszak hasonlóságokat mutat fel az 1789-1794 közötti francia viszonyokkal), és a Lenin nevével fémjelzett átmeneti időszakot (1921-1924) követően Sztálin került a hatalomra. Sztálin egyrészt hozzálátott az ország gyors iparosításához, másrészt Kelet-Európa felé expanziós politikát folytatott. A Szovjetunió tehát külpolitikájában magáévá tette a cári Oroszország imperialista törekvéseit, míg a belső viszonyok tekintetében némileg javítani tudott a korábban feláldozott rétegek életszínvonalán. A szovjet rendszer eredményeinek rendkívül magas ára volt: a szabadságjogok teljes elvesztése, milliók deportálása és kivégzése, ádáz vallásüldözés. 2. Az egyház a nacionalizmussal és az önkényuralmi rendszerekkel szemben Általános megállapítások Az Egyház kezdetben szimpátiával szemlélte a nacionalizmus megerősödését és a jobboldali

önkényuralmi rendszerek kialakulását. A kezdeti rokonszenvet aztán először a távolságtartás, majd pedig a szembeszegülés váltotta fel. Tagadhatatlan, hogy a nacionalizmus bizonyos jellegzetességei nagyon sok katolikust megragadtak. Ezek közül megemlíthetőek a következők: a rend és a tekintély védelme; az áldozathozatal szükségessége felsőbb célok elérése érdekében; a trón és az oltár közötti szilárd egység igénye; a közös ellenség (a liberálisok és a szocialisták); a katolikusokban meglévő kisebbségi érzés leküzdésének lehetősége Az első világháború borzalmai után, és szembesülve a nacionalizmus imperialista vonásaival a katolikusok fokozatosan felismerték, hogy a nacionalizmus nem egyeztethető össze a katolicizmussal. Ennek tudatosításában nagy szerepet játszottak a Tanítóhivatal megnyilatkozásai Az önkényuralmi rendszerekkel kapcsolatban az egyház politikája ennél összetettebbnek bizonyult. Míg a

liberalizmussal szemben az egyház olyannyira erélyesen lépett fel, hogy annak még a tagadhatatlanul pozitív vonásait sem ismerte fel, addig az önkényuralmi rendszerekkel szemben más politikai irányvonalat követett A baloldali diktatúrákat mind a hierarchia, mind pedig a hívek túlnyomó része egyöntetűen elutasította A fasizmussal szemben 82 viszont az Egyház ingadozó magatartást tanúsított. Kezdetben kompromisszumokra törekedett, s abban reménykedett, hogy a politikai erők felhasználásával, s a konkordátumok révén, – reakcióként a l iberalizmusra – visszaállíthatja a társadalom egykori hivatalos keresztény szerkezetét. Amikor azonban világossá vált, hogy a kompromisszumok az illúziók világába tartoznak, s hogy a diktatúra megsérti az alapvető emberi jogokat, az Egyház elméleti és gyakorlati szinten egyaránt szembeszegült a rendszerrel. Az alábbiakban a problémát a kronológiai sorrendet figyelembe véve tárgyaljuk.

Megvizsgáljuk, hogy az Egyház miként reagált a nacionalizmus kialakulására, az első világháborúra, az önkényuralmi rendszerek születésére és a második világháború tragédiájára. 3. Az Egyház és a nacionalizmus kezdetei Míg a 19. századi függetlenségi mozgalmakkal kapcsolatban a Tanítóhivatal hallgatásba burkolózott, a század végén az önző nacionalizmussá fajuló nemzeti érzés, mely az imperializmus egyik előfutárának bizonyult, a katolikusok jelentős részét magával ragadta A születőben lévő nacionalizmus és imperializmus legismertebb kifejeződései a brit és a francia gyarmatbirodalom felépítése, valamint a többi államok kétségbeesett kísérletei, hogy a fennmaradó ázsiai és afrikai területeket maguknak megszerezzék. Néhány kivételtől eltekintve a katolikusok általában egyetértettek a gyarmatosító politikával, s elfogadták azt a magyarázatot, hogy a gyarmatosítást tulajdonképpen olyan misszió, melyet az

európai államok a civilizáció elterjesztése érdekében végeznek. Számos esetben katolikus főpapok is csatlakoztak a gyarmatosítás mellett érvelők népes táborához Franciaországban az erős és tekintélyelvű állam iránti szimpátia általános volt a katolikusok körében. A hadsereg is számos szállal kötődött a katolicizmushoz, hiszen a katonai pálya szinte csak a katolikusok számára volt elérhető A hatalommal és a tekintéllyel szembeni engedelmességet a katolikus tanítás egyik fontos pontjának tartották, mivel a közgondolkodás szerint az alsóbb néprétegek írástudatlanságuk miatt képtelenek lennének az egyes kérdésekben dönteni. Elterjedt volt az a nézet is, mely szerint a kritika anarchiához vezet Ebben a légkörben ment végbe az európai államok nagy részében a katolikusok és a nacionalisták közeledése. A közeledést elősegítette az a tény is, hogy a nacionalista áramlatok visszavettek kezdeti antiklerikalizmusukból

4. Az egyház és az első világháború X. Piusz halála után az 1914 augusztus 31-én kezdődő konklávé meglepő gyorsasággal választotta meg az új pápát Giacomo Della Chiesa bolognai érsek személyében, aki a XV Benedek nevet vette fel Az új pápára három fontos kérdés megoldása várt: az integristák és a mérsékeltek közötti viszály megszüntetése, a háborús konfliktus kiszélesedésének megakadályozása és a béke helyreállítása, valamint a római kérdés megoldása. Az alábbiakban a legsúlyosabb problémát, az első világháború kérdését vizsgáljuk meg. A pápa nem volt könnyű helyzetben, hiszen a háborús gépezet leállítása szinte lehetetlen is lett volna, s a közvélemény sem hajlott arra, hogy higgadtan nézzen szembe a t ényekkel. A háborús hangulat magával ragadta a katolikusokat is, akik közül sokan nem tudtak ellenállni annak a k ísértésnek, hogy a politikát és a v allást keverjék. Természetesen nem

hiányoztak olyan katolikusok sem, akik felléptek a n acionalizmus és az i mperializmus ellen, de ezzel egyidejűleg igyekeztek megőrizni az állam iránti hűségüket is. Ez a sajátos egyensúlyra törekvés jellemezte az intranzigens folyóiratokat, a Civiltá Cattolica-t és a francia Études-t Ugyanakkor nem minden katolikus volt képes egyensúlyt tartani. Különösen Franciaországban és Németországban a nemzeti egység hangoztatása volt a jellemző, mely a nehéz időkben minden polgárt össze kellett, hogy fogjon II Vilmos Berlinben kijelentette: „ne legyenek többé pártok, csak németek”. Poincaré Párizsban a franciák vallás és politika fölött álló „szent egységére” apellált. A katolikusok pedig, éppen a több évtizednyi mellőzés miatt, be akarták bizonyítani, hogy ugyanolyan állampolgárok, mint a többiek, s készek áldozatot hozni a haza 83 érdekében. 1914 októberében 93 német értelmiségi, köztük hat közismert

teológia- és egyháztörténelem-professzor, nyilatkozatott tett közzé, mely elítéli mindazokat, akik hazugságaikkal „megrágalmazzák ezt a szent háborút”, és minden lehetséges érvet felsorakoztat a német lépések igazolására. Egy hónappal később a párizsi Institut Catholique rektora, Baudrillart (1935től bíboros) és munkatársai vitairatban cáfolták a németek érveit; ez arra ösztönözte a német püspököket, hogy a pápához forduljanak tiltakozva a francia kísérlet ellen, mely a német katolikusokat úgy próbálja meg feltüntetni, mintha tévedésbe estek volna. A németek és a franciák, miközben egymást mészárolták, az Egyház hűséges gyermekeinek vallották magukat A német katolikusok legalább 1917-ig szilárdan hittek igazukban. Teilhard de Chardin a verduni mészárlással kapcsolatban nem hallatta hangját, s a háborúban is csak az önzés meghaladását látta. A közismert hitszónok és értelmiségi, Sertillanges OP

1917-ben Párizsban egyik beszédében így kommentálta a pápa béketervét: „Őszentsége, ebben a pillanatban nem hallgathatjuk meg békére buzdító szavait!” Az olasz püspöki karon belül három csoportosulás alakult ki. Egy kisebbségben lévő, nacionalista csoport a h áborúba lépés mellett érvelt, kihangsúlyozva az úgynevezett természetes határok elérésének szükségességét. A békepárti püspökök is kevesen voltak A túlnyomó többség elfogadta tényeket és közreműködött a hatóságokkal a harc szerencsés kimenetele érdekében, s különböző karitatív kezdeményezésekkel igyekezett enyhíteni a háború okozta fájdalmakat. Ebben az egyáltalán nem könnyű helyzetben próbált meg XV. Benedek lépéseket tenni a béke érdekében Emberi nagyságát mutatja, hogy kész volt vállalni a népszerűtlenséget és a kíméletlen kritikákat is Az életében sokat bírált pápát ma történészek egyértelműen a 20 század egyik legnagyobb

egyházfőjének tartják XV. Benedek politikai irányvonalának három alapvető jellegzetessége: 1 A fegyveres erőszak alkalmazásának (vagyis a háborúnak) feltétlen elmarasztalása 2 A konfliktus kiszélesedésének megakadályozására tett erőfeszítések (különösen Olaszország hadba lépésének megakadályozása) 3 Jelentős karitatív kezdeményezések A békéért folytatott küzdelmében a pápa nem elégedett meg általános érvényű felszólításokkal és a háborút elítélő nyilatkozatokkal, hanem konkrét javaslatokat is tett a szembenálló feleknek. A legismertebb kezdeményezése a hosszas és aprólékos diplomáciai munkával előkészített 1917 augusztus elsejei jegyzék, melyet a hadviselő felekhez intézett Ebben a pápa javasolja az általános leszerelést, a t engeri hajózás szabadságának biztosítását, nemzetközi döntőbíróság felállítását, a háborús károk kölcsönös leírását, az elfoglalt területek visszaadását,

és azt, hogy a Németország és Franciaország, valamint az Ausztria és Olaszország közötti területi vitákat az igazságosság és a méltányosság szellemében oldják meg. A pápa kezdeményezése nem talált pozitív visszhangra A központi hatalmak ugyan kedvezően reagáltak, de a Belgiumból való kivonulással kapcsolatban nem tettek ígéretet. A másik oldal nem is vette komoly vizsgálat alá a pápai jegyzéket, mivel azt túlságosan németbarátnak tekintette. A háború utolsó évében a pápa tartózkodott a politikai megnyilvánulásoktól, s figyelmét a kifejezetten vallási kérdések felé irányította. A háborút lezáró béketárgyalásokra a Szentszék nem kapott meghívást Ez az első pillanatban sértő mellőzés azzal az előnnyel járt, hogy a Szentszéket nem lehetett felelősségre vonni az igazságtalan és megalázó békeszerződés miatt. A mellőzés ellenére a Szentszék komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy

helyreálljon a béke az egymással szemben álló nemzetek katolikusai között (apostoli buzdítások a német és a francia püspöki karokhoz 1919-ben, enciklika 1920-ban a békéről és a kiengesztelődésről) A Szentszék teljes támogatásáról biztosította az újonnan megalakult Népszövetséget is A pápai dokumentumok olyan diplomáciai-politikai irányvonal felvállalását sürgették, mely képes felülemelkedni a békeszerződés betűjén és megvetni az új nemzetközi kapcsolatok alapjait. Jóllehet a pápa javaslatait az államférfiak semmibe vették, a politikai 84 életben szerepet vállaló katolikusok számára mégis irányadókként és ösztönző erőként hatottak. 5. XI Piusz pápasága XV. Benedek halálakor (1922 januárja) a konklávét ismét a mérsékeltek és az intranzigensek közötti harc jellemezte. Ez alkalommal azonban egyik párt sem tudott a másik fölé kerekedni, s kompromisszumként egy homo novus, Achille Ratti, milánói érsek

került megválasztásra, aki a XI. Piusz nevet vette fel Gasparri bíboros államtitkár maradt, s ez biztosította az előző pápa irányvonalának folytatását. XI. Piusz pápaságának legfontosabb ismertetőjegyei: a szekularizáció egyértelmű elutasítása; az Egyház szabadságáért és az emberi szabadságjogok biztosításáért folytatott küzdelem; a pápa mélyen meg volt győződve arról, hogy csakis az Egyház vezetheti el az emberiséget az örök üdvösségre és kizárólag az Egyház rendelkezik azokkal az alapokkal, melyre egy emberhez méltó társadalmat fel lehet építeni, ezért szüntelenül hangsúlyozta az Egyház társadalmi funkcióját (Krisztus Király ünnepének bevezetése 1925-ben). A pápa szemében az Egyház societas perfecta volt, mely fel tudja venni a harcot a m odern állam támadásaival szemben, sőt képes arra is, hogy az állam számára kijelölje azokat az alapelveket, melyeket a törvénykezésben követnie kell. Ez a szemlélet

tükröződik konkordátumokra épülő politikai irányvonalában is, bár a pápa a konkrét helyzetekben gyakran kényszerült kompromisszumokra XI Piusz tehát a 20 s zázad közepe táján még lehetségesnek tartotta a katolikus állam megvalósítását, vagy más szavakkal, rekonstruálhatónak vélte a rég letűnt keresztény világot. Azt gondolta, hogy a modern világ nemcsak elismeri az egyház jogait, hanem biztosítja kiváltságait is. Nem vette észre, hogy a megváltozott világban az Egyház csak úgy teljesítheti küldetését, ha a társadalomra ható erők egyikeként határozza meg önmagát, mely képes a párbeszédre és az általa képviselt értékeket nem az állam segítségével akarja rákényszeríteni a társadalomra. 6. Az egyház és a fasizmus 6.1 A Lateráni Egyezmény és Konkordátum Az olaszországi fasiszta rendszer kiépülését XI. Piusz óvatos optimizmussal szemlélte, mivel az a húszas években még mint a katolicizmus és a fennálló

rend védelmezője lépett fel. A Don Sturzo vezette Néppárt választási sikereit a Szentszék nem engedte kihasználni (megtiltották, hogy a szocialistákkal koalíciót kötve alakítsanak kormányt), s ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fasiszták megerősítsék hatalmi pozícióikat és előkészítsék a terepet a diktatúrának. A liberális rendszer tehát haldoklott, a diktatúra pedig születőben volt. Ebben az új politikai helyzetben felvetődött az állam és az Egyház közötti kiegyezés lehetősége, mely ugyan a lelkekben és a politika szintjén már régen végbement, de a liberálisok és III. Viktor Emmánuel elutasító magatartása miatt nem ölthetett jogi kereteket. A tárgyalások 1926-ban kezdődtek, de csak lassan haladtak előre, s többször megszakadtak (elsősorban a nevelés és az oktatás kérdésében alakultak ki jelentős nézeteltérések). 1929 elején Mussolini személyesen vette át a tárgyalások vezetését. Több tucatnyi

egyezménytervezet elvetése után 1929 február 11-én került sor a végleges szöveg elfogadására. A Szentszék kezdettől fogva két igénnyel lépett fel: egyrészt szükségesnek tartotta egy olyan szerződés megkötését, mely biztosítja a Szentszék területi szuverenitását, másrészt pedig egy olyan konkordátumot sürgetett, mely szabályozza az egyház működését Olaszországban. A kormányzat nehezen tudta elfogadni a területi szuverenitás gondolatát, s ez fokozatos területi engedményekre kényszerítette a Szentszéket. A konkordátum már kevesebb gondot okozott Mussolininek, aki ebben a megoldásban a „szabad egyház szabad államban” cavour-i elv megvalósulását látta. A Szentszék kezdetben – talán taktikai okokból – merész igényekkel 85 lépett fel (pl. keresztül akarta vinni, hogy a közoktatási intézményekben a vallási ünnepeken a tanulók a tanáraikkal együtt szervezetten vegyenek részt a szentmisén), melyeket a

tárgyalások során fokozatosan feladott, hogy lényegesebb kérdésekben eredményt érjen el. Így kerülhetett bele a konkordátumba a középiskolai hitoktatás visszaállítása, az egyházi házasságkötés polgári jogi elismerése, és a nagyobb mértékű szabadság biztosítása püspöki kinevezések és az egyházi vagyon kezelése terén. Az 1929. február 11-én aláírt Lateráni Egyezmény egy konkordátum és egy szerződés ötvözete. A szerződés többek között kimondja, hogy a katolikus vallás az olasz állam egyetlen vallása, az egyházkormányzat szerveinek illetve azok képviselőinek különleges jogi státuszt biztosít, az egyházi személyekre vonatkozó ítéletek jogi hatállyal bírnak az olasz állam számára is. Az olasz állam elismerte, hogy a S zentszék önálló diplomáciai tevékenységet folytat, biztosította a konklávék és zsinatok szabadságát, A konkordátum garantálja a lelki hatalom és az egyházi joghatóság

gyakorlásának, valamint az istentiszteletnek a szabadságát, rendezi az egyházi vagyon helyzetét és az egyháziak ellátásának kérdését, elismeri az egyházi egyesületek és szerzetesrendek jogi személyiségét, biztosítja a püspöki kinevezések szabadságát (a kormány viszont előzetes értesítést kér a jelöltek személyéről), elismeri az egyházi házasságkötés polgári jogi hatályát, bevezeti a hitoktatást a középiskolákba stb. Az egyezmény kedvező fogadtatásra talált a közvélemény részéről. Ugyanakkor bizonyos csoportosulások – nemcsak liberálisok, hanem katolikusok is – némi keserűséggel vették tudomásul azt, hogy az egyház közeledik egy diktatórikus rendszerhez. A liberális bírálatokra válaszolva és az antiklerikális fasiszták megnyugtatása érdekében Mussolini két beszédében is igyekezett csökkenteni a konkordátum jelentőségét. Kijelentette, hogy az egyház Olaszországban nem szuverén, de még csak nem

is szabad, világi hatalommal már régen nem rendelkezik, s hogy a fasiszta párt soha sem mond le az ifjúság neveléséről. XI. Piusz, aki néhány hónappal korábban Mussolinit még a G ondviselés emberének vélte, hevesen tiltakozott a d uce „eretnek, vagy még az eretnekségeknél is rosszabb” kijelentései ellen. A Lateráni Egyezmény bírálói szerint a f asizmus eszközként használta az Egyházat, hogy annak egyetemességét nacionalista politikájának szolgálatába állítsa. Az Egyház pedig ismét engedett a k ísértésnek, hogy a k atolikus állam restaurációjának érdekében a v ilági hatalom segítségét vegye igénybe. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a Szentszék már 1919-ben javaslatot tett a megegyezésre, de akkor a monarchia megvétózta a kezdeményezést. Kétségtelen, hogy 1929-ben a fasizmus politikai tőkét kovácsolt az egyezményből, még akkor is, ha az egyáltalán nem jelentette a rendszer eszmeiségének

elismerését. A Lateráni Egyezmény tehát nem érdemli meg azt a dicsőítést, melyben a kor közvéleménye részesítette, sem pedig azt az olykor kegyetlen kritikát, mely 1929 óta állandóan éri. A fejlődés egyik állomásának kell tekintenünk, melynek egyaránt megvoltak a maga előnyei és hátrányai Az akkori körülmények között lényegében pozitív előrelépésnek számított, még akkor is, ha bizonyos elemei hamarosan gyengéknek bizonyultak. 6.2 Konfliktus az Egyház és a fasiszta rendszer között Olaszországban, 1931-1939 A Lateráni Egyezmény aláírást követően az egyház és a fasiszta állam kapcsolatát a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. A harmincas években két nagy konfliktus terhelte meg a viszonyt: 1931. májusában a kormány elrendelte a katolikus ifjúsági egyesületek és a katolikus egyetemisták szövetségének feloszlatását, a párt vezetői pedig rosszallásukat fejezték ki a katolikusok politikai szerepvállalása

miatt XI Piusz a Non abbiamo bisogno (Nincs szükségünk) kezdetű enciklikával válaszolt, melyben ha nem is ítélte el en bloc a fasizmust, de megállapította, hogy a fasiszta rendszer néhány alaptétele nem egyeztethető össze a katolikus tanítással. 86 1935-36-ban az etióp háború idején XI. Piusz egyik beszédében igazságtalan hódító háborúnak nevezte azt Az Osservatore Romano enyhített formában hozta le a pápa beszédét, kiszűrve az olyan kifejezéseket, melyek irritálhatták volna a kormányzatot Néhány hónappal később a pápa még kísérletet tett arra, hogy Mussolinivel elfogadtassa az angol közvetítést, de képviselője, a jezsuita Tacchi Venturi nem járt sikerrel. 7. Az egyház és a nemzetiszocializmus 7.1 Konkordátum a Harmadik Birodalommal (1933) Míg az Egyház olasz fasiszta rendszerrel – a konfliktusok ellenére is – ki tudott alakítani egyfajta modus vivendi-t, a német katolikusok helyzete egyre súlyosbodott. Az olasz

fasizmussal való összevetéskor egyes német történészek kihangsúlyozzák, hogy a nemzetiszocializmus kezdettől fogva keresztényellenes tendenciákat mutatott fel, s ez a későbbiek folyamán egyházüldözéssé fajult (ez különösen a katolikus egyház esetében érvényes). Az is igaz viszont, hogy a Szentszék és a német püspöki kar is fejlődésen ment keresztül: a kezdeti mélységes bizonytalanság helyére egyfajta kényszer szülte készségesség lépett annak reményében, hogy ezáltal a nagyobb baj elkerülhető. Ezt aztán a fokozatos eltávolodás váltotta fel, mely azonban – továbbra is a nagyobb bajtól való félelem miatt – soha nem vezetett teljes szakításhoz. A német püspökök ellenállása, mely a nemzetiszocialista mozgalom kezdeteitől egyértelmű volt, a náci párt 1930-as választási győzelme után fokozódott Az 1932-ben Fuldában megtartott püspöki kari konferencián a püspökök kinyilvánították, hogy a

nemzetiszocializmus programja nem egyeztethető össze a katolikus hittel. Kifejezték abbéli aggodalmukat is, hogy a nácik esetleges hatalomra jutása komoly veszélyt jelenthet az Egyházra. Még 1933 februárjában is, mikor Hitler kancellár lett, a püspökök szolidaritásukat fejezték ki a nácikkal szembeszegülő Centrum-párttal. A március 5-i választások után, mely ismét a nácik győzelmét hozta, hirtelen megváltozott a helyzet. A változás valódi oka ma még vita tárgya Egyesek szerint egy esetleges konkordátum lehetősége és a Vatikánból jövő hírek megtörték a püspökök és a Centrum-párt vezetőinek ellenállását Mások szerint nagyobb szerepet játszott az, hogy Hitler színpadias fellépése és ígéretei megnyerték a közvéleményt, s ez nem maradt hatás nélkül a püspöki karban sem, mely naivan hitt a Führer által felkínált biztosítékokban. Március 23-án Hitler fontos egyházpolitikai állásfoglalást tett közzé:

kijelentette, hogy a két legnagyobb keresztény felekezetet a „német nép fennmaradásának legfontosabb zálogainak” tartja, megígérte, hogy az érvényben lévő konkordátumokat tiszteletben tartja, biztosította az Egyházakat arról, hogy megfelelő befolyással rendelkezhetnek az iskolákban és az ifjúság nevelésben, és ígéretet tett arra, hogy a Szentszékkel baráti kapcsolatokat ápol. Hitler programnyilatkozata után a püspöki kar visszavonta a pártot elítélő dokumentumát, de megerősítette a n ácik korábban már elítélt tévedéseinek elutasítását. Lényegében tehát a merev elutasítást felváltotta egyfajta óvatos várakozás. A helyzet azonban továbbra is zavaros maradt, mivel a nyilatkozatok nem álltak összhangban a katolikusokkal szembeni folyamatos gyakorlati intézkedésekkel és a faji törvényekkel (1933 március 30 és április 7) Míg a püspökök újabb és újabb biztosítékokat kértek a kormányzattól, von Papen

kancellárhelyettes (konzervatív katolikus, a Centrum-párt ellensége) Rómába utazott, hogy a konkordátumról tárgyaljon. Pacelli bíboros-államtitkár (a későbbi XII Piusz), aki tizenkét évig volt müncheni és berlini nuncius, tökéletesen ismerte a német helyzetet, amit maga a pápa is nagy figyelemmel kísért. A kérdés az volt, hogy lehet-e konkordátumot kötni egy olyan kormányzattal, mely nyíltan megsérti az emberi jogokat és programjában egyértelműen vallás- és egyházellenes eszméket vall? A jogi formulán túlmenően, mely a Szentszék és a német állam (s nem a nácizmus) között létesített volna kapcsolatot, a konkordátum az Egyház közeledését jelentette volna a hatalmon lévő politikai erőhöz. A nemzetiszocializmus mindeközben továbbra is ellenségesen 87 lépett fel a katolikus Egyházzal szemben: a régi taktika szerint a felső szinteken jóindulatú vagy semleges nyilatkozatokat tettek, míg az alsóbb szinteken kemény

támadásokat intéztek a katolicizmus ellen. Ezen túlmenően előkészületi szakaszban voltak a testi és szellemi fogyatékosok sterilizálásáról szóló, valamint a faji törvények Az állami hivatalokban folyamatban volt a zsidó származású alkalmazottak elbocsátása. Ugyanakkor a konkordátum elutasítása provokációnak tűnhetett volna a nácik szemében, s ez a n émet katolikus egyház teljes pusztulásához vezethetett volna. Ez volt a v éleménye Gröber érseknek is, aki a tárgyalások utolsó szakaszában a német püspököket képviselte. A konkordátum aláírását követően a bíboros-államtitkár elárulta a szentszéki brit nagykövetnek, hogy a nácik gyakorlatilag egy hetet adtak a Szentszéknek, hogy döntsön a konkordátum kérdésében („a nácik pisztollyal a kézben kényszerítették ki a konkordátumot”). Pacelli szerint két lehetőség állt előttük: vagy konkordátumot kötnek, vagy végignézik a német katolikus egyház

likvidálását. Az időpont is megfelelőnek tűnt, hiszen éppen azokban a hónapokban alakult át a régi szövetségi állam központosított birodalommá, s így a konkordátum az egész ország területére érvényes lehetett volna. A tárgyalások Berlin nyomására erőltetett ütemben haladtak előre: mindössze négy hónapra volt szükség az egyezmény tető alá hozásához. Két kérdés körül alakult ki hosszabb vita: 1 a katolikus szakmai egyesületek sorsa és 2. a papságot érintő rendelkezés, mely megtiltja az egyháziaknak, hogy politikai pártokba lépjenek. Az első kérdéssel kapcsolatban von Papen azt az álláspontot képviselte, hogy a konkordátumnak csak a kimondottan vallási alapon és célokkal szerveződő egyesületeknek kell garanciákat nyújtania. XI Piusz ezt „sekrestyébe való visszahúzódásként” értékelte, s határozottan elvetette. A politikai katolicizmust kész volt feláldozni, de az egyház jelenlétét a társadalomban már

semmiképpen sem Végül sikerült elérnie, hogy a konkordátum garanciákat biztosított a szociális és szakmai egyesületeknek is Azt, amit a liberális rendszerben az egyesülési szabadság biztosított, az önkényuralmi rendszerben külön cikkelyben kellett rögzíteni. A papságot érintő tilalommal Hitler a Centrum-pártra akart halálos csapást mérni. A rendelkezés végül is bekerült a konkordátumba Paradox módon a pártok feloszlatása után éppen ez a tilalom mentette meg a papokat a náci pártba való belépésre kényszerítő zaklatásoktól. A tárgyalások utolsó szakaszában a felek hozzáállásában gyökeres változás állt be. Míg Hitler korábban sürgette a konkordátum megkötését, mivel attól pozícióinak megerősítését remélte, a bekövetkezetett németországi változások tükrében már úgy gondolta, hogy talán nincs is szüksége egy olyan dokumentumra, mely esetleg még a mozgásterét is leszűkítheti. Hitler ugyanis

teljhatalomra tett szert, és feloszlatta a politikai pártokat. A nácik habozását látva a Szentszék sürgette a tárgyalások befejezését. A Birodalommal kötött konkordátummal a Szentszék már csak azt tűzhette ki célul maga elé, hogy mentse, ami menthető. A konkordátum biztosította a katolikus vallás nyilvános gyakorlását, megerősítette a teológiai fakultásokat az állami egyetemeken és a katolikus iskolákat, lehetővé tette a hitoktatást az alsó- középfokú oktatási intézményekben, engedélyezte a kórházi és tábori lelkészségek működését, és védelmet ígért minden az egyházi hatóságoktól függő egyesületnek. A konkordátumot mindkét részről sokan bírálták. A Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos lapja szerint a konkordátummal a Szentszék jóváhagyta a nemzetiszocializmust. Ezt az Osservatore Romano természetesen azonnal cáfolta. A konkordátum aláírását követően az egyház helyzete egyáltalán nem

javult. 1933 szeptemberétől 1934 végéig a Szentszék és a német püspöki kar számos jegyzékben tiltakozott a katolikus egyházat ért támadások miatt (a katolikus sajtó megbénítása, az egyesületek szétverése, papok bebörtönzése, keresztényellenes eszmék terjesztése, stb.) Természetesen felvetődik a kérdés, hogy azoknak volt-e igazuk, akik a konkordátumot illúziónak ítélték, ami egy diktatórikus kormányzat jogi felfogása szerint semmit sem ér? Vagy inkább Faulhaber bíborosnak van igaza, aki 1937-ben úgy nyilatkozott, hogy a konkordátum 88 volt az ellenállás alapja, mivel konkordátum nélkül a kormányzat már régen elsöpörte volna a német egyházat? Időközben egymás után kerültek megalkotásra a zsidótörvények, melyek kezdetben még elsősorban a zsidók befolyását kívánták csökkenteni, később azonban már kifejezetten a fajvédelem céljait szolgálták. 7.2 Konfliktus a nemzetiszocializmussal A konfliktushoz

ugyanazok az okok vezettek, mint a fasizmus esetében: a rendszer diktatórikus jellege, az oktatás és a nevelés kisajátítása, a náci tanrendszer, a katolikus tanítással teljesen ellentétes életszemlélet. Az olaszországi gyakorlattal ellentétben Németországban az elméletben lefektetett alapelvek következetesen megvalósításra kerültek A konfliktus könnyen beazonosítható forgatókönyv szerint zajlott le: míg a püspöki kar és a Szentszék ideológiai vitát folytatott a náci párttal (Rosenberg beszédei), addig a kormányzat egymás után hozta az Egyház tevékenységét korlátozó intézkedéseket (a több mint tizenötezer felekezeti iskola bezárása, a hitoktatás akadályozása és ellenőrzése, a vallási egyesületek feloszlatása, a H itlerjugend-tagság kötelezővé tétele, a szentbeszédek ellenőrzése, a katolikus sajtó megbénítása, koncepciós perek a papsággal szemben). A konfliktus két szakaszra osztható: a Mit brennender Sorge

kezdetű enciklika előtti és utáni időszakra. XII Piusz trónra lépésével egy új szakasz kezdődött, mikor a pápa még egy utolsó kísérletet tett a megoldásra, aminek kudarca után figyelmét inkább a nácizmus elméleti és gyakorlati következményeinek hatástalanítására fordította. 1937. március 14-én XI Piusz aláírta a Mit brennender Sorge kezdetű enciklikát, melynek megírására a német püspökök ösztönzése mellett egyre inkább az a belső meggyőződése vezette, hogy kötelessége a világ elé tárni az önkényuralmi rendszer hibáit és következményeit. Annak az önkényuralmi rendszernek, melyről ő maga kezdetben úgy vélte, hogy az egyház számára hasznos is lehet, s mindent összevetve jobb, mint az általa „korunk pestisének” nevezett liberalizmus. Az enciklika első része – melynek vázlatát Faulhaber bíboros írta meg három éjszaka alatt, majd Pacelli bíboros egészítette ki – összefoglalja az állam és az

egyház kapcsolatát 1933-tól kezdve. Kihangsúlyozza a konkordátumba vetett csalóka reményeket és az egyház elleni nyílt támadásokat. A második részben a pápa kifejti a katolikus tanítást, amit a nácizmus tagadott vagy félremagyarázott, elítéli a panteista vonásokat, a faj, a nép, az államfő istenítését, az Ószövetséggel szembeni ellenséges érzületet, az egyetemes objektív erkölcs és a természetjog tagadását. Kijelenti, hogy a jog és az erkölcs, valamint az erkölcs és a vallás között felbonthatatlan kötelék van Kihangsúlyozza a természetjog tagadásának katasztrofális következményeit: szüntelen háborúskodás a nemzetek között, az egyén teljes alárendelése az államnak Az enciklika meglepte a Reich vezetőit. A püspökökhöz a legnagyobb titokban jutott el a dokumentum, s a plébánosok is az utolsó pillanatban kapták kézhez A hívek megrendülten hallgatták a vasárnapi szentmiséken a pápa üzenetét A náci kormány

hevesen tiltakozott, s a pápa szemére vetette, hogy a demokrácia és a parlamentarizmus alapelveit semmibe vevő támadást intézett ellene. Ezt követően viszont a németországi sajtó hallgatott az enciklikáról Mindezek ellenére, mikor 1938-ban Ausztria a Harmadik Birodalom részévé vált (Anschluß), az osztrák püspöki kar, s különösen Innitzer bíboros, bécsi érsek meglehetősen engedékenyen viselkedett Hitlerrel szemben. A bíboros sietett tisztelgő látogatást tenni Hitlernél, a püspöki kar pedig nyilatkozatban éltette a nácizmust A Szentszék határozottan tiltakozott az osztrák püspökök magatartása miatt. Innitzer Rómába sietett, de a p ápa csak azután volt hajlandó fogadni, hogy egy nyilatkozatot írt alá, melyben részben visszavonta korábbi kijelentéseit. Csak azért maradhatott meg a helyén, mert menesztése megnehezíthette volna az osztrák katolikusok helyzetét. 89 1938. májusában Hitler Rómába utazott XI Piuszt már az

is zavarta, hogy az enciklikára a német kormány nem adott érdemi választ. Az pedig, hogy Hitler római tartózkodása alatt tudomást sem vett a katolikus egyház fejéről, mély fájdalommal töltötte el A pápa szívesen fogadta volna Hitlert, ha az előzetesen ígéretet tett volna arra, hogy változtat politikáján. Ezzel kapcsolatban már egy előzetesen egyeztetett szövegtervezet is készült A párbeszéd azonban már lehetetlen volt A pápa a látogatás kapcsán sajnálkozását fejezte ki, hogy „másik kereszt emelkedik Rómában, amely nem Krisztus keresztje” (célzás a horogkeresztre), továbbá egy pápai audiencián kijelentette: „egy keresztény nem lehet antiszemita, mert spirituálisan mindannyian szemiták vagyunk.” November 9-én egy német diplomata meggyilkolása ürügyén pogromok sorozata indult be Németországban (Kristályéjszaka), mely ellen számos főpap tiltakozott. A Szentszék enciklikát készült kiadni az antiszemitizmus ellen, de

a pápa halála miatt megakadtak az előkészületek (1939 február 10) Közben a német püspöki karon belül két irányzat bontakozott ki: az egyik, követve Bertram bíborost, Breslau érsekét, tudatosan védte az egyház érdekeit, jogait, tiltakozott a konkordátum minden megsértése ellen, de távol tartotta magát minden nyilvános akciótól. Bertram számára az állam még mindig a jog legfőbb forrása maradt, és fontosnak tartotta a párbeszéd folytatását. A másik csoport, von Galen münsteri és Preysing berlini püspök vezetésével úgy látta, hogy a m ásik csoport irányvonala nem elégséges, hanem offenzívebb, a katolikus nép támogatását élvező politikára van szükség, amely nemcsak az egyház jogait védi, hanem az emberi jogokat is. Úgy tűnik, hogy Róma ez utóbbit támogatta jobban 14. AZ EGYHÁZ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN 1. XII Piusz és a háború Az 1939-45 közötti évek kétségtelenül az emberiség történetének legdrámaibb

periódusai közé tartozik, sőt talán legtragikusabb korszakának is mondható. Olyan világméretű háborúról van szó, amely addig ismeretlen vagy tömegméretekben nem használt, pusztító fegyvereket vetett be mindkét oldalon (tankok, szőnyegbombázás, atombomba), és amikor a Harmadik Birodalom új, ördögi módon akart elpusztítani egy egész népet (zsidó holokauszt) és sok mindenki mást is. Hogyan viselkedett ezekben az években az egyház, azaz a Szentszék, a püspökök, a különböző országok keresztényei? 1939. március 2-án egynapos konklávé után Eugenio Pacelli (1876-1958) lett a pápa, aki a XII. Piusz nevet vette fel Az új pápa korábban nuncius volt Münchenben és Berlinben, később államtitkár XI Piusz mellett XII Piusz a küszöbön álló háborúval szembenézve úgy döntött, hogy először békésebb hangot üt meg Hitlerrel szemben. Rögtön megválasztása után levelet írt Hitlernek, a német püspökökkel egyetértésben,

amelyben kifejezte a n émet nép iránti szeretetét, és kifejezte a hatékony együttműködés iránti elkötelezettségét. Később békéltető nemzetközi konferencia összehívását kezdeményezte, augusztus 24-i üzenetében pedig a békére hívott fel: „Semmi sem veszett el a békével. A háborúval minden elveszhet” Mindez nem érte el célját, kezdetét vette Lengyelország lerohanása. A pápa, bár nem beszélt igazságtalan agresszióról, de világosan kinyilvánította szolidaritását a lengyelekkel A háború legelején a pápa próbált összeköttetést létrehozni a német ellenállás és a szövetségesek között, hogy a nácizmust megdöntsék; ez a terv a német hezitálás miatt megbukott. Többféle módon is igyekezett megakadályozni Olaszország belépését a háborúba, ez sem sikerült. Hollandia, Belgium, Luxemburg lerohanásánál a pápa a három uralkodónak táviratot küldött, ami az agresszió nyílt elítélése volt. Innentől a

pápa hallgatásba burkolózott; karácsonyi üzeneteiben azonban mindig emlékeztetett a békére Elkezdte az üldözöttek (zsidók) segítését és mentését, amennyire a lehetőségek ezt engedték. 90 Saját városa, Róma megmentése érdekében is tett lépéseket. Az 1943-as olasz-amerikai fegyverszünet után, amikor mindenki elmenekült a városból (kormány, királyi család), a pápa vált a főváros legmagasabb erkölcsi hatalmává. A város német megszállása idején, amikor a németek óriási sarcot követeltek a zsidó közösségtől, a pápa biztosította őket, hogy a hiányzó részt pótolni fogja. Amikor a németek a római gettóban razziáztak és több, mint ezer embert elvittek, a pápa közvetítők útján fellépett a náci vezetőségnél és sikerült leállíttatni a további deportálásokat. Nyilvánosan nem tiltakozott, de valószínűleg ennek az volt az oka, hogy attól félt, a tiltakozás pont az ellenkező hatást érné el. Jobb volt

hallgatni és a gyakorlatban segíteni az üldözött zsidókat. Valóban nem hiányzott a katolikus intézmények szolidaritása a zsidók felé, amelyek a Vatikán kifejezett bíztatására több száz zsidót bújtattak. Ezt a fajta segítséget sok katolikus intézmény folytatta, nemcsak Olaszországban, hanem más megszállt országokban is (Magyarországon is). XII. Piusznak abban is nagy szerepe volt, hogy Rómát végül is harc nélkül adták fel a németek Természetesen a S zentszék, és különösen XII. Piusz viselkedése sok kérdést vetett fel, kemény és sokszor igazságtalan kritikákat, sőt rágalmakat is provokált Utóbbiban – már a pápa halála után – élen járt Rolf Hochhuth: A helytartó – Der Stellvertreter c. drámája, amely megrágalmazza a pápát. (ezt a pápaellenes propagandát nagy valószínűség szerint a Szovjetunió kezdeményezte) Újabban John Cornwell brit szerző Hitler’s Pope c könyve illeti súlyos vádakkal a pápát, ti.

hogy antiszemitizmusa és Hitler-pártolása miatt hallgatott, említhetjük a nemrég Magyarországon is bemutatott Ámen című filmet. De az extrém véleményektől eltekintve, csak az általunk jelenleg ismert adatok birtokában, súlyos kérdések merülnek fel. Több millió zsidó megölésével kapcsolatban a pápa, a morális törvény legfőbb őrzője, miért szorítkozott arra, hogy csendben segítse az üldözötteket, nem kellett volna-e felemelnie tiltakozó szavát az egész zsidóságért, amelyet teljes pusztulás fenyegetett? Vagy helyesebb, ha azt mondjuk (G. Miccoli olasz történészt idézve) „hogy nem a történeti kut atás feladata azt megállapítani és azt vitatni, hogy mit k ellett volna tenni, sem azt, hogy lehetett volna-e, és hogyan jobban csinálni, hanem a feladat az, hogy annak a megértését keressük és azt világítsuk meg, ami történt és hogy az miért történt.” XII. Piusz több ízben elítélte karácsonyi üzeneteiben a

természeti törvény minden megsértését, és az elkövetett igazságtalanságokat, de sosem említett részleteket, bár a Szentszék minden bizonnyal pontos információkkal rendelkezett arról, hogy mi történik A pápa intenzíven segítette az üldözöttek mentését, aminek köszönhetően sok ezer zsidó menekült meg a biztos halálból. Ezt zsidó történészek is elismerik (ld pl a magyar származású Lévai Jenő könyvét) A legalapvetőbb motívum, ami a pápát az általános elítélésekre korlátozta, mindenképpen az volt, hogy a pápa félt attól, a németek a katolikusokon és a zsidókon fognak bosszút állni. Tardini államtitkár szavaival, amikor arra a kérésre válaszolt, hogy a pápa lépjen fel Lengyelország érdekében: „Nem szabad elfelejteni, hogy a Birodalomban 40 millió katolikus él. Minek lennének kitéve ők, ha Szentszék így tenne?” A pápa viszont bíztatta a német püspököket, hogy ők maguk emeljék fel szavukat az

igazságtalanságok ellen. Ők helyben jobban meg tudták ítélni a v eszély nagyságát (A helyi tiltakozások sem voltak veszélytelenek, ezt is hozzá lehet tenni. Amikor a holland püspökök tiltakoztak a hollandiai zsidók deportálása miatt, akkor bosszúból az összes katolizált hollandiai zsidót elhurcolták; ekkor lett vértanú Edith Stein is.) Több történész szerint, mindez igaz, de nem meríti ki a problémát. Ezen történészek szerint a pápa hallgatását legalább részben az az antiszemitizmus okozta, amely már évszázadok óta magával ragadta a katolikus világot, és amelytől még nem szabadult meg akkor teljesen. A katolikus körök megkülönböztették a náci, radikális elítélt antiszemitizmust, és egy mérsékelt, igazolható és elfogadható antiszemitizmust, anélkül, hogy észrevették volna, hogy azokban az 91 években egy teljesen új jelenséggel álltak szemben, egy nép teljes kiirtásának kísérletével. Ezek az állítások

megalapozhatók az Actes et documents du Saint-Siège relatifs à la seconde guerre mondiale (A második világháborúra vonatkozó szentszéki iratok és dokumentumok c. forrásgyűjtemény 1965-1981, amely nem tartalmazza a teljes anyagot. A Vatikáni Titkos Levéltár a korra vonatkozó adatainak rendszerezése még távolról sem teljes Nemrég váltak elvileg kutathatóvá az 1939-ig terjedő részek) egyes részleteivel Három tényt kell ezzel kapcsolatban megemlíteni: amint arról már volt szó, 1943-ban a Szentszék ellene volt az olasz állam által hozott rasszista törvények teljes eltörlésének. Amikor Pétain 1941-ben megkérdezte a saját vatikáni követét, mit gondol a Szentszék az akkor alakulóban lévő antiszemita törvényhozásról Franciaországban, akkor a francia nuncius azt mondta, hogy a Szentszék változtatásokat kíván és mérsékelt alkalmazást (de nem eltörlést). Végül, amikor a háború végeztével XII. Piusz 1945 június 2-án egy

beszédében mintegy összegezte a tényeket, beszédéből kitűnik, hogy jól informált volt a koncentrációs táborokat illetően, pl. arról is, hogy hány katolikus pap halt meg ott, de egy szót sem szólt a több millió meggyilkolt zsidóról. De a pápa egyik leveléből pl. kiderül, hogy mind karitatív akcióiban, mind karácsonyi beszédeiben nemcsak a katolikus egyház védelmére gondol, hanem a zsidókéra is: “A nem-árja katolikusokért [azaz kikeresztelkedett zsidók] és a zsidókért a Szentszék megtette a karitatív segítség szintjén mindazt, ami gazdaságilag és morálisan lehetséges. A Szentszékhez mentőmunkájáért eljutottak a legnagyobb elismerés szavai a zsidó közösségek részéről is Arról, ami a nem árják ellen történik a német területeken, szóltunk a karácsonyi üzenetünkben. Rövid volt, de jól megértették” (XII Piusz levele 1943 április 30-án Preysinghez, Berlin püspökéhez) A vita tehát XII. Piusz szerepét

illetően folytatódik, különösen, hogy messze nem vagyunk még az összes adat birtokában. Egyes történészek azt kérdezik, hogy egy prófétikusabb és kevésbé diplomatikus pápa ugyanilyen stratégiát követett volna. Talán az elítélések általános mivolta nem ösztönözte eléggé a katolikusokat, hogy szakadjanak el a tragédia felelőseitől. Mások szerint a pápa szavai nagyon is érthetőek voltak a kortársak számára. Másrészt, pont az, aki épp hogy csak megmenekült a pusztulástól, hálás volt a pápának, és valószínűleg magában aggódva gondolt arra, hogy mi történhetett volna vele, ha a pápa tevékenységét nem korlátozta volna a hatékony és csendes segítségre, hanem az elveket védte volna. Mindezeken túl, az egyház ott volt a lágerekben: elég csak megemlíteni Szent Maximilián Kolbe, Szent Edith Stein, Boldog Titus Brandsma (vértanú kármelita) neveit: annak az egyháznak a s zimbólumai, amely a háborúból egy emberi kom

promisszumoktól is megterhelt múlttól megtisztulva jön ki. Az egyház egy új dimenziója kezdett feltűnni: egy olyan egyházé, amely egyre jobban tudatosítja saját küldetését a szegények és elnyomottak védelmében, és nem a diplomácia és a jogi eszközök erejében bízik, hanem saját szegénységében és gyengeségében; egy olyan egyházé, amely – ha mást nem tehet – személyesen osztozik az üldözöttek sorsában. 2. Az egyház a háborús országokban Csak egy-két utalás arra, hogy milyen volt az egyház helyzete a háború alatt. Mindenképpen Lengyelországban volt a katolikus egyház helyzete a legnehezebb, hiszen két, egyházellenes megszállást is át kellett élnie (náci és szovjet). Egészen más volt a helyzet Franciaországban és Horvátországban. Mindkét helyen egy olyan antiklerikális kormány helyébe, amely sok okból (vallási, etnikai, politikai) ellenséges volt az egyházzal szemben, olyan kormány lépett, amely úgy tűnt,

hogy tele van jóindulattal a katolikus egyház iránt, ellenséges a szabadkőművességgel és hajlandó visszavonni a katolikus egyházra sérelmes törvényeket. Horvátországban Ante Pavelić vezetésével, olasz és német ellenőrzés alatt, alakul a független Horvát Királyság. A megelőző államalakulat, Jugoszlávia szerb (ortodox) befolyás alatt volt, 92 és elnyomta a katolikus horvátokat. Pavelić támogatta a katolikus egyházat, és el akarta távolítani a kisebbségi ortodoxokat (szerbeket) Sokakat közülük meggyilkoltak, vagy elmenekültek, és voltak, akiket katolizálásra kényszerítettek Akadtak olyan katolikus papok is, akik ezt támogatták. Franciaországban az egész egyházat megosztotta a politikai helyzet, de a püspöki kar nagy része először támogatta a Pétain-féle rezsimet, amely szövetséget kötött a németekkel, támogatta a katolikus iskolákat, de ugyanakkor antiszemita törvényeket kezdett hozni és szolgai módon

kiszolgálta Németország érdekeit (750.000 francia kényszermunkás Németországban) 1941-2-ben kezd változni a helyzet, amikor többen kezdik felhívni a figyelmet a nácizmus keresztényellenes mivoltára. Több pap megy Németországba munkásként, hogy az ott dolgozó francia kényszermunkásoknak lelki segítséget nyújtson (ez a háború után kibontakozó francia munkáspapság kezdete). Az ellenállásban is részt vesznek papok Németországot illetően már a múlté az a látásmód, hogy az egész egyház kezdettől fogva ellenállt a nácizmusnak. A kép ennél árnyaltabb A háború kitörésekor Németországban ellenző hangot nem lehetett hallani, mivel a szólás- és sajtószabadság már rég nem létezett. Aki kritizálni merte volna a kormányt, valószínűleg azonnal internálták volna Kisebb ellenálló körök természetesen léteztek. A katolikus püspöki kar, amint ezt korábban láttuk, egy „keményvonalas” kisebbségre és egy megegyezésre

jobban hajló többségre oszlott A háború legitimitásának kérdése, vagy az annak való ellenállás azonban fel sem merült Még a kisebbséget képviselő püspökök is, mint pl von Galen írásaikban a patriotizmus értékeit magasztalták (keresztény kötelesség, dicsőséges halál, hősiesség stb) Felemelték viszont szavukat az emberi jogok megsértése ellen, mint a szellemi és testi fogyatékosok kiirtása, az elfoglalt területeken a lakossággal szemben elkövetett kegyetlenségek. Mindezekkel együtt, a püspöki kar nem emelte fel szavát a folyamatban lévő genocídiummal szemben: ebben az is közrejátszott, hogy attól féltek, a közvélemény ezt nem venné jó néven. Von Galen, münsteri püspök, amikor 1941-ben két homíliában is nyíltan elítélte a fogyatékosok megölését, a hatás óriási volt, és a kormány megállt. Más püspökök is (Faulhaber, Preysing) hasonlóan tettek, és a pápa levélben meg is dicsérte őket ezért. A klérus

is hasonlóan megoszlott a csend és a nyílt tiltakozás között. Utóbbiak közül voltak vértanúk is: Alfred Delp SJ-t az ellenállókkal való kapcsolata miatt kivégezték 1945-ben. Bernhard Lichtenberg, a berlini dóm prépostja, prédikációiban kifejezte együttérzését a zsidók szenvedéseivel és értük való imára szólított fel. Őt perbe fogták, Dachauban halt meg Nem lehet kihagyni Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész nevét, aki egyetemi lelkész volt Berlinben, a hitvalló egyház tagja. 1945-ben végezték ki Franz Reinisch pallottinus szerzetes megtagadta a Hitlernek szóló hűségeskü letételét; ezért kirakták a rendjéből, és a katonai hatóságok kivégezték. A Jehova tanúi szekta tagjai egyébként egy az egyben megtagadták, hogy fegyvert fogjanak, ezért Auschwitzban haltak meg. Az ellenállás példái tehát itt sem hiányoznak. „A katolikus egyház erős volt a hit hagyományos üzenetéhez való hűségben: másrészt a

totalitárius rendszerrel való tapasztalat arra késztette, hogy megkérdőjelezzen intézményes struktúrákat, gondolkodási módokat, amelyek akadályozták ennek az üzenetnek az átadását” – írja V Conzemius történész 93 15. AZ EGYHÁZ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN 1945-1958 Az Egyház megújult presztízzsel rendelkezett a második világháború végén: kellő távolságot tudott tartani a különböző rendszerektől, sok ezren életük árán is hűségesek maradtak az egyház küldetéséhez a világháború alatt. Ugyanakkor új problémák is jelentkeztek – a gyarmati korszak lezárulóban volt. Afrikában és Ázsiában sok nép nyerte el a függetlenséget (India 1947-ben vált függetlenné, Fülöp-szigetek 1945-ben, Indonézia 1946-ban) Létrejön Izrael állam (1948) – Európában zajlik az áttérés egy mezőgazdasági alapú társadalomról az iparira, amely tömegek életformájának változásával is jár. Az iparban foglalkoztatottak

aránya mindenhol nő A családok bevételei is nőnek, vele együtt a jólét és a fogyasztás. A hagyományos családmodell válságba kerül, a családok mérete csökken – Kelet-Európa szovjet gyarmat lesz, amely leveri a függetlenségi mozgalmakat (1956, 1968) – Az egyházban megújulási törekvések tapasztalhatók: a liturgiában, a pasztorációban (munkáspapság), a t eológiában (nouvelle théologie). XII Piusz pápa Maglione államtitkár halála (1944) után nem nevezett ki újabb államtitkárt: ez az addig is folyamatban lévő központosítást szolgálta. Ez biztosította a határozott kormányzást és döntéseket, de megfosztotta az egyház fejét az egyház egészével, főleg a püspökökkel, való közvetlen kapcsolattól. 1. A gyarmati rendszer vége: a misszióktól a helyi egyházakig Az angol gyarmatok az 1950-es években békés úton elnyerik függetlenségüket Afrikában (Nigéria, Líbia, Szudán, Nigéria, Kenya). Franciaország ezzel szemben

hosszan, nagy erőkkel küzdött ázsiai gyarmatainak függetlenségi törekvéseivel. (Vietnami háború 1954-1975, USA segítségével). Az egyház reakciója XII. Piusz az első pillanattól támogatta az inkulturációt: XI Piuszhoz hasonlóan engedélyezte a kínai katolikusok részére a Konfuciusz és a halott ősök kultuszában való részvételt, illetve elismerte a malabár rítusok legitimitását. (mindezzel véget ért a kínai rítus-vita) A XX. század pápái mind támogatták a bennszülött klérus felállítását A gyarmati rendszer eltűnésével lehetővé vált az európaihoz hasonló egyházi struktúra felállítása (egyházmegyék létrehozása, saját püspökökkel, a misszionáriusokból álló klérus és az apostoli vikariátusok helyett). A bennszülött hierarchia létrehozása 1946 és 1965 között játszódott le, sőt, XII Piusz halálakor már nagyjából befejeződött (1958). Ő nevezte ki az első bennszülött bíborost 1946ban (Tien kínai

kardinális) A kolonializmussal szemben a p ápa igyekezett távolságot tartani, és el akarta kerülni azt a gyanút, hogy az egyház a gyarmatosító hatalmak szövetségese vagy cinkosa lenne. Végül 1955-ben egy rádióüzenetében a pápa már szót emelt a gyarmati népek szabadsága mellett. A Szentszék így távol maradt a gyarmattartó hatalmak érdekeitől, ugyanakkor a fokozatos, vértelen átmenetet tartotta volna megfelelőnek a gyarmati lét és a függetlenség között. 2. A Vatikán és Izrael Amikor 1917-ben a brit csapatok behatoltak Jeruzsálembe, és így véget vetettek a város feletti muzulmán uralomnak, a katolikus világ ujjongott, mert azt hitte, hogy Palesztinát a katolikus hatalmak fogják irányítani. Ez a r emény hamar szertefoszlott a B alfour-nyilatkozat után, amely elkötelezte Nagy-Britanniát, hogy Palesztinában nemzeti otthont hoz létre a zsidóknak. (ez volt a H erzl Tivadar által kezdeményezett cionista mozgalom célja.) A Szentszék

attól félt, hogy a zsidók túlsúlyba kerülnek, a katolikus Egyház kárára, amely jogot formált a szent helyekre. Amikor 1947-ben Nagy-Britannia kivonult Palesztinából, és felmerült Izrael állam létrehozásának terve, akkor a Szentszék ez nem üdvözölte. Sok katolikus teológus szerint, a 94 zsidóság amiatt, hogy elutasította Krisztust, elvesztette jogát az ígéret földjére; ehhez jött az, hogy egy zsidó állam sértené az ott több évszázada békésen élő arabok érdekeit. Francia teológusok hatására (Daniélou, Maritain) az előbbi vélemény megváltozott, és helyet kapott az a nézet, hogy Izrael államnak vallási jelenősége lenne. A nemzetközi politika szintjén, több megoldás is felmerült: egyetlen arab állam, egyetlen zsidó állam, vagy Palesztina felosztása két államra; ENSZ-ellenőrzés az egész területen, és Jeruzsálem nemzetközivé tétele. A Vatikán ez utóbbi elképzelést üdvözölte volna, sem egy arab, sem egy

zsidó állam létrejötte nem javított volna szerinte a helyzeten, sőt egy zsidó állam még rosszabb helyzetet teremtene az ott élő arab keresztényeknek. A Vatikán mindazonáltal hivatalosan nem nyilatkozott Végül a zsidók nem tétováztak, és 1948-ben kikiáltották Izrael államot, melyet rögtön elismert az USA és a Szovjetunió. A pápa hosszú hallgatás után végül a s zent helyek szabadságáért, és szabad vallásgyakorlatért emelte fel a szavát, és nemzetközi ellenőrzés alá akarta helyezni Jeruzsálemet. Az idő a vatikáni elképzelések ellen dolgozott: Izrael egyre jobban megerősítette pozícióját, az USA-ban, amely Izrael legnagyobb támogatója volt, a zsidó származású állampolgárok egyre nagyobb befolyásra tettek szert a politikában és a gazdaságban Izrael végül kijelentette, hogy Jeruzsálem a főváros A Vatikán ezt nem fogadta el, sem Izrael államot nem ismerte el, és XII. Piusz haláláig nem közeledtek az álláspontok 3.

A kommunizmus és az egyház: Kelet-Európa Az 1945. februári jaltai konferencia egész Kelet-Európát a Szovjetuniónak juttatta A Középkelet európai egyházak számára kezdetét vette az üldöztetés, amely bár nem volt teljesen azonos a vasfüggönytől keletre eső országokban, de hasonló forgatókönyv szerint zajlott Keményebb volt az üldözés Magyarországon, Albániában, Csehszlovákiában A Szentszék álláspontja XII Piusz haláláig voltaképpen a változatlan elutasítás volt a kommunizmus felé, illetve az ateista vallásüldözés elítélése Ez XXIII János, illetve VI Pál pápa alatt változott meg, amikor Casaroli államtitkár az ún. Ostpolitik keretében pozitívabb hozzáállást, a kommunista hatalmakkal való megegyezést lehetőségét akarta megvalósítani. Ennek a hosszú távú opportunitásáról megoszlanak egyenlőre az elemzők véleményei. Az egyház üldözésének forgatókönyve A kommunista államok visszavonják a korábban

kötött konkordátumokat, és megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel. Megnehezítik, illetve lehetetlenné teszik a püspökök kapcsolattartását Rómával Az egyházi javakat elveszik, államosítják A szerzetesrendeket feloszlatják, több helyen a rendek tagjait internálják A katolikus iskolákat bezárják, eltörlik a hittantanítást az állami iskolákban A katolikus sajtót betiltják, ami esetleg marad, az szigorú állami ellenőrzés alatt van. Betiltják a katolikus egyesületeket, szervezeteket Magyarországon 3444 katolikus iskolából 8 maradt, 20 szemináriumból 6, 620 szerzetesházból 9, 4000 katolikus egyesületből egy sem, 50 katolikus sajtótermékből 3. Még rosszabb volt az egyház pasztorációjának, és az egyház kormányzásának teljes ellenőrzés alatt tartása. Minden egyházi kinevezéshez az állam hozzájárulása kellett, Magyarországon minden püspöki aulában ott ült az állam megbízottja is („bajszos

püspök”). A kommunista állam igyekezett megosztani a helyi egyházakat. Ha nem is sikerült Rómától független nemzeti egyházat létrehozni, de sikerült az egyházakon belül a k ormányzattal együttműködő mozgalmakat szervezni, ilyen volt Magyarországon a papi békemozgalom (megszervezték Csehszlovákiában és Lengyelországban is). A Szentszék a súlyosabb esetekben közbelépett: Magyarországon pl 1958-ban kiközösítette a Szentszék azt a három papot, akik parlamenti képviselők lettek. Számos papot, szerzetest és világit börtönöztek be. A leghírhedtebb esetek: Mindszenty Jószef letartóztatása és elítélése 1949-ben. Ő az 1956-os forradalom leverése során az USA budapesti követségére menekült, ott tartózkodott 1971-ig (akkor Bécsbe távozott) 1974-ben az Ostpolitik jegyében VI. Pál pápa megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket 95 Mindszentyéhez hasonló sorsra jutottak a többi üldözött egyházak

vezetői: Josef Beran, prágai érseket 1949-ben tartóztatták le, 1963-ban szabadult, de nem kormányozhatta egyházmegyéjét. Ő Rómába távozott és ott is halt meg 1969-ben Josef Slipyi-t, Lwów érdekét 1945-ben tartóztatták le, Szibériában raboskodott 18 évig. XXIII János közbenjárására szabadult ki, ő is Rómában halt meg. Stefan Wyszinski varsói érseket, sokkal hajlékonyabb politikája ellenére szintén letartóztatták, majd házi őrizetben tartották 1953 és 1956 között. A bebörtönzött püspökök mellett nem feledkezhetünk el a deportált, bebörtönzött vagy meggyilkolt papokról, szerzetesekről és laikusokról sem. Nem kevésbé volt súlyos a romániai, ukrajnai, litvániai katolikusok sorsa. Litvániában az oroszok a katolikus lakosság nagy részét deportálták 1950ben csak egy idős püspök volt szabadlábon Az ukrán (bizánci rítusú) katolikus egyház a világháború alatt is rengeteget szenvedett: fél millió hívőt vittek

Szibériába, kényszermunkára ítéltek 11 püspököt (csak Slipyi élte túl), és a papság felét. 1946-ban pedig a megmaradtakat kényszerítették, hogy csatlakozzanak az ortodoxiához. Ugyanez történt a román görög katolikus egyházzal is 4. Az ötvenes évek teológiai-pasztorális szempontból A háború utáni katolikus gondolkodást a periférián a nyitottság, a centrumban az óvatos vonalvezetés jellemezte. A különböző álláspontokat különbözőképpen értékelték: egyesek számára néhány teológus leértékelte a természetfelettit, míg mások szerint ez pusztán a természetes és a természetfeletti harmóniájának hangsúlyozása volt Bár nagy kiközösítésekre nem került sor, de az ötvenes években több teológust hallgattattak el, illetve rendszabályoztak meg. A Gondviselés iróniája folytán, legtöbbjük a zsinaton peritus lett, később pedig bíboros (Jean Daniélou SJ, Yves Congar OP, Henri de Lubac SJ). Franciaországban az

ötvenes évek elején születik meg a munkáspapi mozgalom (programadó könyv: Daniel-Godin: Franciaország missziós terület). Előzménye az volt, hogy katolikus papok önként mentek lelki segítséget nyújtani a németországi kényszermunkatáborokba hurcoltak mellé. 1954-ben a Vatikán leállította a kezdeményezést, arra hivatkozva, hogy az egész napos fizikai munka, mint elfoglaltság, nem egyeztethető össze a papi hivatással. 1965-ben lehetett csak újrakezdeni. Felmerült a kérdés, hogy vajon miért kellene a sekrestyébe zárkózni ahelyett, hogy megpróbáljuk visszahódítani Istennek a tőle eltávolodott világot. Hasonló, bezárkózó akciókat lehetett megfigyelni a Szent Officium részéről: több katolikus történész könyvét, melyek az egyház és a modern világ viszonyát más szemszögből látták, indexre tették vagy nem engedték megjelentetni (pl. egy művet Galilei elítélésével kapcsolatban) Hasonlóképpen elítélik John Courtney

Murray SJ, amerikai teológust, aki a vallásszabadságot, mint az emberi személy lényeges jogát mutatta be. Még nagyobb hullámokat vert az ún. nouvelle théologie képviselőinek (főleg jezsuiták és domonkosok) háttérbe szorítása Az új teológia szorosabb kapcsolatba akart kerülni a katolikus hagyománnyal (a lyoni jezsuiták elkezdik pl. az egyházatyák szövegeit új kritikai kiadásban, francia fordítással kiadni), túl akart jutni a skolasztikus módszeren (nem Szent Tamáson), jobban akart alkalmazkodni a modern világhoz, a teológia egyes területein új utakat keresett: így pl. a laikusok helyzete, a földi valóságok, a történelem teológiája Ezekkel a t émákkal majd a II. Vatikáni Zsinat fog bőségesen foglalkozni Az újítókat szimpátiával figyelték a világháború alatti francia ellenállás képviselői, a munkáspapok. Végül XII Piusz pápa Humani generis kezdetű enciklikája 1950-ben nem ítélt el senkit sem nyíltan, hanem bemutatta

az új teológia lehetséges következményeit (másban viszont nyitott volt az enciklika, pl. nem zárta ki az evolúció lehetőségét). Az enciklika után a fontosabb teológusokat (De Lubac, Congar, Chenu, Teilhard de Chardin) saját elöljáróik eltiltották a tanítástól. Ezek a római intézkedések nem kizárólag a pápának voltak köszönhetők, hanem egyes római egyetemek konzervatív professzorainak is. 96 5. A nyitások és belső logikájuk Ezekben az években (1945-1958) nem hiányoztak azonban a pápa részéről a bátor kezdeményezések a t eológia, a pasztorális, a l iturgia terén. 1943-ban jelent meg a Divino Afflante Spiritu enciklika, amely elismerte a modern egzegézis módszereit, melyeket a katolikus egyházban Lagrange és iskolája alkalmazott először. Megnyitotta az utat az egzegézis megújulása felé, melyet a modernista válság zárt le. Ugyanebben az évben jelent meg a Mystici Corporis enciklika (egyik fő munkatársa benne S. Tromp

német jezsuita volt) Az enciklika nyomán az Egyház, mint tökéletes társaság eszméje, mely oly kedves volt sok 19. s zázadi teológusnak, hiszen így könnyebb volt ellenállni a liberális laicizmusnak, most második helyre kerül az Egyház láthatatlan aspektusa mögött, Krisztus és a hívek communio-ja mögött. Krisztus nemcsak látható szervezetet akart alapítani, hanem az Egyházon keresztül jelenvalóvá akarta tenni a megváltás művét az idők végéig. Mindennek nagy jelentősége lesz a II Vatikáni zsinat egyháztanában A Mediator Dei enciklika (1947) megerősítette, hogy a liturgia központi helyet foglal el a keresztény életben, egyben jóváhagyta a liturgikus mozgalom sok eredményét. XII Piusz pápa újította meg egyébként a húsvéti vigilia szertartását 1951-ben, illetve (a szigorú szentségi böjt enyhítésével együtt) engedélyezte az esti miséket 1956-ban. A pasztorális tekintetében, újítás volt, hogy XII. Piusz engedélyezte a

világi intézményeket, a megszentelt élet világban élt formáját. Meg kell tehát jegyeznünk, hogy XII Piusz nem volt extrém konzervatív: mégis, az ő látásmódja szerint újítások csak tőle jöhettek, felülről. Miközben azonban a v ilág gyors változásokat él meg, az Egyház még mindig védekező állást foglalt el, és változhatatlan akart lenni. Lehet-e még ebben a h elyzetben keresztény társadalomról beszélni, az Egyház számára az állam segítségét kérni, a híveket úgy védeni a v ilág minden fertőzésétől, mint egy ostromlott erődben, amely megszakított minden kapcsolatot a külvilággal? 16. A II VATIKÁNI ZSINAT 1. A zsinat ötlete és az előkészítés Angelo Roncallit 1958. október 28-án választották pápává; a XXIII János nevet vette fel Személye nem volt túl ismert egyházi körökben (1925 és 1952 köz ött külföldön teljesített diplomáciai szolgálatot). Rögtön első lépéseiből látszottak az új stílus

első jegyei Meglátogatta pl a Regina caeli börtönt Rómában; megkoronázásakor is azt emelte ki, hogy jó pásztor kíván lenni. Szakított elődje kissé merev stílusával Az igazi bomba 1959 január 25-én robbant, amikor bejelentette tervét: – egy római egyházmegyei szinódus összehívása; – egy egyetemes zsinat összehívása; – a kánonjogi kódex reformja. (Egyetemes zsinat összehívását tervezte egyébként már XI. és XII Piusz is) Mindenesetre az összehívás ötlete teljesen a pápáé volt. A zsinat nem az első folytatása lett volna, hanem egy teljesen új zsinat. A pápa ötletét a katolikus világ nagy lelkesedéssel fogadta, a bíborosok tartózkodóbbak voltak Sokak szerint ekkor kezdődött az ellentét a római kúria, a bíborosi kollégium konzervatív szárnya (vezetőjük Ottaviani bíboros), és a püspökök egy része (főleg olaszok, spanyolok), illetve a progresszista erők (egyes bíborosok: Lercaro, Bea, Suenens), és a püspökök

nagyobbik része között. A zsinat közvetlen előkészítése 1960. nyarán kezdődött el, relatíve későn 11 bizottságot állítottak fel, a dogmatikai bizottság vezetője Ottaviani bíboros volt A bizottságok tagjai püspökök voltak, de konzultorok is részt vettek, neves teológusok Az ún peritus-ok (püspökök 97 teológiai tanácsadói) között megtalálhatók voltak azok a teológusok is, akiket a korábbi években eltiltottak a tanítástól. A zsinat kezdete előtt két hónappal megjelent a zsinat ügyrendje. A 10 bíborosból álló elnökség irányította; a már létező bizottságok bemutatták a zsinatnak a már elkészült szövegtervezeteket, illetve módosították azokat a zsinati atyák véleményének megfelelően Az egyes bizottságok 24 tagjának kétharmadát a zsinat választotta meg, egyharmadát a pápa nevezte ki A bizottságok tagjai mellett a pápa által kinevezett expertus-ok voltak. A rendes üléseken egy felszólalás max. 10 percig

tarthatott A határozatok stb elfogadásához kétharmados többség kellett. A hivatalos nyelv a latin volt Az I. Vatikáni Zsinattól eltérően, meghívták megfigyelőként az elszakadt keresztény egyházak képviselőit a zsinatra, akik a nyilvános üléseken vettek részt (számuk a zsinat végén meghaladta a százat, köztük O. Cullmann, Max Thurian) Az előkészített schémák (tervezetek) általában az akkori római teológia és a kúria irányvonalát tükrözték: pl. a kinyilatkoztatásról szóló a klasszikus, Trentó utáni teológia optikáját követve a hagyományt és a Szentírást, mint a kinyilatkoztatás két, egyenrangú modelljét mutatta be, hogy kihangsúlyozza a katolikus és a protestáns nézet közötti különbséget. Hasonlóképpen az egyház és a modern világ kapcsolatáról szóló tervezet nagy változásokon ment át: kezdetben sokkal hűvösebb és negatívabb volt. A tárgyalásra előkészített anyagok fő problémája a mennyiségük

volt (70 körül), valamint hogy hiányzott egy egységesítő irányelv. 1962. október 11-én megnyílt a zsinat, 2540 résztvevővel Ők a világ püspökeinek 5/6-át képviselték. Hiányoztak a legtöbb kommunista uralom alatt lévő ország püspökei, sok magyar püspök is. Az I Vatikáni Zsinaton kb 3:1 arányban voltak a kúria irányvonalához közelállók, akik a püspöki hivatalnak a pápa alá rendelését szorgalmazták, a II. Vatikáni Zsinaton ez az arány megfordult: a progresszisták vannak többségben, akik a püspöki hivatal önállóságát emelik ki, és nyitottak a modern világra. Az ellenzék nem haladta meg a 10 %-ot Ők nagyrészt a többségükben katolikus országokból jöttek, ahol az egyház és püspökei még bizonyos presztízst élveztek, szörnyülködve néztek a szekularizációra és a kommunizmus terjedésére. A többség vezetői között sok közép-európai püspök volt: Liénart, Bea, Frings, Döpfner, Alfrink, König, Suenens. A

pápa megnyitó beszéde optimista volt: elutasította azt a nézetet, amely nosztalgiával néz a múltba és elveti a jelent; az egyház nagyobb szabadságot élvez szerinte a m últhoz képest (de nem feledkezett el a kommunista üldözésről sem). A zsinat célja nem a tévedések elítélése. 2. A zsinat első ülésszaka 1962 okt 11-dec8 XXIII János pápa alatt Rögtön a zsinat kezdetén kiderült, hogy a kúria álma egy gyorsan lezajló zsinatról, amely egyszerűen elfogadja vita nélkül az előre elkészített tervezeteket, valóban csak álom: Liénart bíboros rögtön javasolta, hogy halasszák el a bizottsági tagok megválasztását, hogy a zsinati atyák jobban megismerhessék egymást. Aztán elkezdődött a liturgiáról szóló tervezet tárgyalása, amely rögtön éles vitákat szított (népnyelv bizonyos bevezetése a l iturgiában, két szín alatti áldozás). A pápa közbelépésére a kinyilatkoztatás forrásairól szóló tervezetet is visszaküldték

további megvitatásra (bár az ehhez szükséges 2/3-os többség nem volt teljesen meg) Novemberben tárgyaltak a tömegkommunikációs eszközökről, illetve a keleti egyházakról, végül az egyház misztériumáról. A progresszisták nem akarták itt elfogadni a tradicionalisták triumfalizmusát, a juridizmust. December 8-án ért véget a zsinat első ülésszaka úgy, hogy egyetlen tervezetet sem fogadott el. A két ülésszak közötti időben intenzív munka folyt: az egyházról szóló tervezetet egy új teológus, a belga G. Philips teljesen átdolgozta, elhagyta benne az Egyház, mint tökéletes társaság hagyományos kiindulópontját, helyette az Egyházra, mint az üdvösség szentségére koncentrált. Eközben jelent meg XXIII János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikája (1963), amely az előző pápáktól teljesen eltérő módon elfogadta azt, hogy a katolikusok 98 együttműködhetnek olyan politikai erőkkel is, amelyeknek a filozófiai

kiindulópontjuk nem egyeztethető össze a katolikus tanítással (értsd: kommunisták). 1963. június 3-án meghalt XXIII János pápa Utóda VI Pál lett (Giovanni Battista Montini milánói érsek), aki korábban a zsinaton a progresszisták egyik vezéralakja volt. Röviddel megválasztása után bejelentette, hogy folytatni kívánja a zsinatot, és kitűzte a zsinat második ülésszakát szeptember 29-re. Ő adta meg a lehetőséget, hogy laikusok (köztük nők) uditoresként részt vehessenek a zsinat ülésein, és szót is kaphassanak (51-en voltak összesen ilyenek) 3. A zsinat második ülésszaka 1963 szept 29-dec4 A 2. ülésszak elsöprő többséggel elfogadta a Sacrosanctum Concilium-ot a liturgiáról (benne a népnyelv bevezetésének lehetősége az olvasmányokban, egyes imáknál), valamint az Inter Mirifica-t a hírközlő eszközökről. Vereséget szenvedett Ottaviani vonala a véleményező szavazásnál az Egyházról szóló tervezet esetében, illetve a

vallásszabadság tárgyalásánál Itt sikerült elszakadni attól a több évszázados állásponttól, miszerint a katolikus állam a nagyobb rossz elkerülése érdekében eltűri a többi vallást; ehelyett világossá vált, hogy a vallásszabadság alapja az emberi személy méltósága, melynek joga van lelkiismerete szerint gyakorolni a vallását. 4. A zsinat harmadik ülésszaka 1964 szept 14-nov21 A harmadik ülésszakon a kisebbség újra meg újra megpróbálkozott a többség győzelmének megakadályozásával, azaz, hogy a lényegi pontokon javítsa, főleg a püspöki kollegialitás terén. A többség tendenciája tehát pont ellentétes volt az I Vatikáni Zsinat többségi véleményével A kisebbség több ízben fordult a Lumen Gentium szövege ügyében a pápához, aki mindent megtett, hogy a lehető legnagyobb konszenzust hozza létre. Végül a zsinat megszavazta a Lumen Gentium-ot, illetve ugyanaznap az Orientalium Ecclesiarum-ot, valamint az Unitatis

Redintegratio-t az ökumenizmusról. 5. A zsinat 4 ülésszaka (1965 szept 13-dec8) Az utolsó ülésszakon nagy volt a pszichológiai nyomás: addig csak 5 dokumentum szövegét sikerült elfogadni, közülük csak 2 vol t igazán fontos (kezdetben 70 t ervezet volt). Sok volt még hátra. Ezért az utolsó ülésszakon óriási tempóban folyt a munka, néha a minőség kárára A legtöbb vita a vallásszabadságról szóló szöveget kísérte, mely ellen a spanyol püspökök újabb levelet intéztek a pápához. Végül a zsinat 1965 december 7-én fogadta el a Dignitatis Humanae-t, épp 101 év telt el a Syllabus óta. Még előtte, október 28-án került elfogadásra a Nostra Aetate a nemkeresztény vallásokról, amely magába foglalta a szintén sokat vitatott (főleg az arab püspökök által támadott) fejezetet a zsidókról, mely elítélte az antiszemitizmust, és sajnálkozását fejezte ki az üldözések miatt. Nov 18-án fogadják el a Dei Verbum-ot a

kinyilatkoztatásról. December 7-én kerül elfogadásra a Gaudium et Spes is Optimista dokumentum ez, lezárja a modern világ megkülönböztetés nélküli elítélésének idejét Dec 8-án volt a zsinat ünnepélyes lezárása, amely egyben az egyház történetének új korszakát nyitotta meg. A kérdés az lesz: ez az új korszak valóban az új Pünkösd lesz, ahogyan János pápa kívánta, vagy új ellentétek kora? A zsinat valóban a m egújulás kezdete, azaz az egyház arculatának tevékenységének összességében pozitív átformálódása? 6. A zsinat mérlege A zsinat 4 konstitúciót adott ki (Lumen Gentium, Dei Verbum, Gaudium et Spes, Sacrosanctum Concilium), kilenc dekrétumot (Inter Mirifica, Unitatis Redintegratio, Orientalium Ecclesiarum, Christus Dominus a püspökök lelkipásztori hivatásáról, Perfectae Caritatis a szerzetesi élet megújításáról, Optatam Totius a papnevelésről, 99 Apostolicam Actuositatem a laikusok apostoli munkájáról,

Ad Gentes a misszióról, Presbyterorum ordinis a papi életről), három nyilatkozatot (Gravissimum Educationis a keresztény nevelésről, Dignitatis Humanae, Nostra Aetate), összesen 16 dokumentumot. A zsinat lezárta a Trentó utáni korszakot és újat nyitott, amely nem tagadja meg a múltat, hanem integrálja azt. A legnagyobb fordulat az ekkléziológiában történt, számos gyakorlati következménnyel, ilyenek: püspöki kollegialitás, illetve a püspöki szinódus felállítása (1965 szept.), a laikusok szerepének, életszentségre való meghívottságának hangsúlyozása (LG II, IV. fej), helyi egyházak újraértékelése, a püspökök felelősségének elismerése az egész egyházért, a hívek egyetemes papsága, akiknek aktív szerepük van az egyházban Az egyház szegény akar lenni, és nem az állam segítségében bízik, hanem a kegyelemben, szolgálni akar, és nem uralkodni. A protestánsok és ortodoxok iránti bizalmatlanság helyébe az elszakadt

testvérek lelki örökségének elismerése, tisztelete lép A zsinat bízik az emberben, ld. Dignitatis Humanae, illetve ld a házasság felértékelése, arról rajzolt teljesebb kép, amely nem kizárólag a gyermeket tekinti a házasság egyetlen céljának. A zsinat árnyékai Mivel a dokumentumok különböző kompromisszumok eredményei, ezek gyakran észrevehetők a szövegben. A nehézségek magából a zsinat célkitűzéséből erednek, amely pasztorális zsinat akart lenni. Ez sokak számára zsinaton azt jelentette, hogy nem kell a teológiával foglalkozni, elég a gyakorlati megoldásokkal. Miért érintsük a tanítást, ha csak a lelkipásztori gyakorlatról van szó? A zsinat másik hiánya a részletekben van: éppen a Gaudium et Spes-szel kapcsolatban merül fel leginkább, hogy a gondolkodás számára nem ad irányelveket, túlzottan általános, és túlzottan optimista volt, a 60-as évek optimizmusának terméke. Nem tisztázza kellőképpen az Egyház és a

világ viszonyát A legnagyobb hiányok az egyháztanon kívül vannak: a zsinat nem beszél a világméretű ateizmus korában pl. Isten misztériumáról, a Szentháromságról, a szentségtanról Viszonylag keveset beszél morális kérdésekről. Az alapproblémákat így nem érintette a z sinat, és nem mutatta meg egy új teológia lehetőségeit. 100 Tartalomjegyzék 1. AZ EGYHÁZ VILÁGMISSZIÓS TEVÉKENYSÉGE 1 1. A spanyol, portugál, angolszász gyarmatosítás (kolonizáció) jellege 1.1 A portugál gyarmatosítás Ázsiában 1.2 A spanyol gyarmatosítás (ill a portugál gyarmatosítás Brazíliában) 1.3 Az angolszász gyarmatosítás 1 1 1 2 2. A patronátus (királyi védnökség) rendszere 2 3. A viszony az indiánokkal és a négerekkel 3 4. A Szent Tamás-keresztények Indiában 4 5. A kínai és malabár rítusok kérdése 5.1 A vita okai 5.2 A vita tárgya 5.3 A probléma kibontakozása 5 5 6 6 6. A redukciók Paraguayban 6.1 A redukciók eredete

6.2 A redukciók megszervezése 6.3 A redukciók vége 6.4 A redukciók megítélése 7 7 7 7 8 7. A misszió Japánban 8 2. AZ EGYHÁZ AZ ABSZOLUTIZMUS KORÁBAN 9 1. Az abszolutizmus 1.1 Az abszolutizmus okai 9 9 2. A hivatalosan keresztény társadalom 2.1 A királyok isteni joga 2.2 A politikai egység a vallási egységen alapul 2.3 A katolikus vallás államvallás 2.4 A polgári és egyházi törvények harmóniában vannak 2.5 Az egyházi hatalomnak lehetősége van a kényszerítésre 2.6 A munka keresztény szervezése 2.7 Az egyházé a karitatív munka és a nevelés monopóliuma 2.8 A mentességek/kiváltságok 10 11 11 11 12 12 12 12 12 3. Az állam által ellenőrzött Egyház 3.1 Az állam jogai az Egyházzal szemben: 13 14 4. Az elvilágiasodott egyház (az egyház belső élete a 17-18 században) 4.1Pozitív szempontok 4.2 Negatív szempontok Az egyház gazdagsága Az egyház túlzottan bízik saját hatalmában 16 16 18 18 19 5. A vallási türelem

eszméjének eredete 5.1 Az újkor elvei Érvek a tolerancia ellen Érvek a tolerancia mellett 5.2 A megvalósulás 20 20 20 21 21 101 3. A JANZENIZMUS 22 1. A janzenizmus okai 1.1 A gyakorlati és elméleti laxizmus 1.2 A kegyelemtani viták 23 23 23 2. A janzenista mozgalom főszereplői 24 3. A janzenizmus alapelvei 3.1 Dogmatikai szempont 3.2 Morális szempont 3.3 Egyházfegyelmi szempont 24 24 25 25 4. A viták Franciaországban a 17 században 25 5. Újabb viták Franciaországban a 18 században 26 6. A janzenizmus értékelése 26 4. A GALLIKANIZMUS 27 1. Előzmények 27 2. A regália-vita 28 3. A gallikán jogok kinyilvánítása 1682-ben 28 4. A gallikanizmus hanyatlása és vége 29 5. A FELVILÁGOSODÁS ÉS A REFORMOK 29 1. A felvilágosodás 1.1 okok 29 29 1.2 Lényeges vonások 1.3 Az elvek gyakorlati alkalmazása 30 31 2. A 18 század vallási és egyházi reformjai a felvilágosodás jegyében 31 3. A jezsuita rend eltörlése 3.1 Az

ellenségesség okai 33 33 6. A FRANCIA FORRADALOM 34 1. Az egyház elleni harc 35 2. Az egyház elleni harctól a pápa közvetlen megtámadásáig 37 3. VII Piusz és Napóleon 38 4. Az egyház Franciaországban 1800 és 1814 között 40 5. A francia forradalom megítélése a történetírásban 40 6. A forradalom következményei 6.1 A francia forradalom pozitív vonásai 6.2 A francia forradalom negatív szempontjai 40 41 42 102 7. AZ EGYHÁZ ÉS A LIBERÁLIS KORMÁNYZAT 44 1. Egy hivatalosan nem keresztény társadalom 1.1 Alapelvek 1.2 A szétválasztás elvének leglényegesebb konkrét alkalmazási területei 44 44 46 2. Az úgynevezett szeparatizmus: az elvek és a valóság közti űr a különféle országokban 2.1 A tiszta szétválasztás 2.2 Részleges szétválasztás 2.3 Ellenséges szétválasztás 2.4 A konkordátumok rendszere 50 51 51 52 55 3. Hagyomány és modernség között: az egyház, amely saját önazonosságát keresi 3.1 A

forradalmak utáni helyzet közös jegyei 55 56 8. AZ EGYHÁZ ÉS A LIBERALIZMUS 59 1. Az intranzigensek 59 2. Az intranzigencia megítélése 61 3. A katolikus liberálisok 61 4. Események és főszereplők 63 5. A liberális katolicizmus további fejlődése 63 6. A katolikus liberalizmus megítélése 64 7. IX Piusz pápa Syllabusa 64 9. A RÓMAI KÉRDÉS – A PÁPÁK ÉS AZ EGYHÁZI ÁLLAM 65 10. AZ ELSŐ VATIKÁNI ZSINAT 1869-70 66 1. Okok 66 2. A zsinat előkészítése 67 3. A viták a zsinat alatt 3.1 A vita az infallibiltásról 67 68 4. A zsinat megítélése 69 5. A zsinat hatásai 69 11. AZ EGYHÁZ ÉS A SZOCIÁLIS KÉRDÉS 69 1. A szociális kérdés általában 1.1 A proletariátus helyzete 1.2 A szociális kérdés fejlődése: a liberális gazdaság és az ipari forradalom 1.3 A laikus kísérletek: az utópista szocialisták, a szindikalizmus és a tudományos szocializmus 69 69 70 70 2. A katolikusok lassú eszmélése 72 3. A

konzervatív irányvonal 72 103 4. A tulajdonképpeni szociális irányvonal 4.1 Az első korszak (1870-78-ig) 4.2 A második korszak (1891-ig): problémák és főszereplők 4.3 A Rerum Novarum és történelmi jelentősége 4.4 A harmadik korszak: a korporatizmustól a szakszervezetekig 73 73 73 74 75 12. A MODERNIZMUS 76 13. AZ EGYHÁZ A NACIONALIZMUSSAL ÉS AZ ÖNKÉNYURALMI RENDSZEREKKEL SZEMBEN 80 1. A nacionalizmus és az önkényuralmi rendszerek kialakulása és jellege 80 2. Az egyház a nacionalizmussal és az önkényuralmi rendszerekkel szemben Általános megállapítások 81 3. Az Egyház és a nacionalizmus kezdetei 82 4. Az egyház és az első világháború 82 5. XI Piusz pápasága 84 6. Az egyház és a fasizmus 6.1 A Lateráni Egyezmény és Konkordátum 6.2 Konfliktus az Egyház és a fasiszta rendszer között Olaszországban, 1931-1939 84 84 85 7. Az egyház és a nemzetiszocializmus 7.1 Konkordátum a Harmadik Birodalommal (1933) 7.2

Konfliktus a nemzetiszocializmussal 86 86 88 14. AZ EGYHÁZ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN 89 1. XII Piusz és a háború 89 2. Az egyház a háborús országokban 91 15. AZ EGYHÁZ A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN 1945-1958 93 1. A gyarmati rendszer vége: a misszióktól a helyi egyházakig 93 2. A Vatikán és Izrael 93 3. A kommunizmus és az egyház: Kelet-Európa Az egyház üldözésének forgatókönyve 94 94 4. Az ötvenes évek teológiai-pasztorális szempontból 95 5. A nyitások és belső logikájuk 96 16. A II VATIKÁNI ZSINAT 96 1. A zsinat ötlete és az előkészítés 96 2. A zsinat első ülésszaka 1962 okt 11-dec8 XXIII János pápa alatt 97 3. A zsinat második ülésszaka 1963 szept 29-dec4 98 104 4. A zsinat harmadik ülésszaka 1964 szept 14-nov21 98 5. A zsinat 4 ülésszaka (1965 szept 13-dec8) 98 6. A zsinat mérlege 98