Zene | Zenetörténet » Reneszánsz, a hangszeres zene

Reneszánsz A hangszeres zene A reneszánsz egy a XIV.-XVI századra tehető korszak, mely Észak-Itáliában kezdte meg burjánzását. Elnevezésének jelentéséből is sejthető (reneszánsz=újjászületés), hogy a kor alkotói az antik görög és római műveket, eszméket vették alapul, s ezeket használták fel újra némi felújítással, aktualizálással megfűszerezve. Mint ahogy így cselekedtek a festők, gondolkodók, szobrászok, írók – a zenészek sem óhajtottak kicsellengeni a takaros kis sorból. Reneszánsz zenéről 1450-től egészen 1600 környékéig beszélhetünk. Az első zenei nyomdák megjelenése nagyban elősegítette e művészetág fellendülését. A „zenész” mint olyan immár különálló foglalkozásnak számított, s bár főként egyházi területen kaptak alkalmazást, a korszak végére megnövekedett a gazdag nemesi mecénások száma, s ezáltal a világi életben is teret nyertek a muzsikusok, zeneszerzők. Bár a reneszánsz a

kórusművészet, tehát vokális zene aranykora volt, érdemes azért alaposabban foglalkozni a korszakban megjelenő s népszerűsödő új hangszerek széles skálájával, melyek főként az énekekhez illő kíséretet hivatottak szolgáltatni. Mindemellett nem elhanyagolható a konszort zene népszerűsége. A műfaj elnevezése arra utal, hogy a zenekarok egy hangszercsaládba tartozó hangszereken játszanak. A zenélésre számos alkalom volt. Templomban a kórusokat egészítették ki hangszeres kísérettel, vagy akár a kórusmű teljes egészét átírták hangszerekre, s úgy adták elő. Jelentős teret kapott a zene, mint a szórakoztatás eszköze: a „jó ebédhez szól a nóta” elven, az úri lakomákon kisebb zenekar szolgáltatta a háttérmuzsikát, összejöveteleken, vigaszságokon pedig elengedhetetlen volt egy jó együttes hogy húzza/pengesse/fújja a talpalávalót. Információközlő szerepe volt a toronyzenének: a többszólamú zenét napszakok

váltakozásának jelzésére adták elő rézfúvós hangszereken templomokban és tornyokban. A fafúvósok – nádsípos hangszerek Ebben a korszakban jelent meg a fagott elődje - az úgynevezett dulcián. A nádnyelves hangszerek családjába tartozó hangszer a kora középkor mély hangú, nehezen kezelhető pommerjének szerepét vette át. Kettős nádsíppal szólaltatható meg, amely hajlított fémcsővel csatlakozik a hangszer fa testéhez, mely (a fagottal ellentétben) egy részből van kifaragva. Szerepét később a barokk fagott vette át. Szintén a fagottal áll rokonságban a különös, vázához hasonló alakú rankett. A kettős nádsíp hajlított fémcsővel csatlakozik a testhez A hangszer számos méretben készült, ettől függött, hogy az adott példány szoprán vagy alt szólam betöltésére alkalmas-e. (http://www.youtubecom/watch?v=V1d93jFIHRc&feature=related) A laikusok számára könnyen sétapálcának vélhető görbekürt szintén ebben a

korszakban jelent meg. Hangja zizegő, vékony hengeres furatának köszönhetően sötét tónusú. Kis számú hanglyukának (6-8 db) okán hangterjedelme alig több egy oktávnál. A görbekürt A fafúvósok – ajaksípok Nagy szerepet kapott a reneszánszban két, ma is igen népszerű aerofon hangszer: a fuvola és a furulya. A fuvola felépítését tekintve az egyik legegyszerűbb fúvós hangszer, nem meglepő tehát, hogy már az ókori görögöknél, rómaiaknál fellelhető volt. Mivel a hangszert a levegő befújási irányára merőlegesen tartják, gyakori elnevezése a harántfuvola. Természetesen a korai verziók számos dologban eltértek a maitól: például nem voltak rajtuk billentyűk, sőt, jó darabig pont fordított állásban játszottak rajta. A XIII században katonai hangszerként szolgált, és a reneszánsz zenében is inkább a furulyát preferálták. (http://www.youtubecom/watch?v=gArI1SoPghs&feature=related) A furulya a fuvola egyenes

állású párja - itt a hangszertest a levegőfújási iránnyal párhuzamos. A reneszánszban népes hangszercsaláddá gyarapodott, mivel – akárcsak a már korábban említett rankettnél - hangfekvés szerint differenciálódott. Először a mélyebb hangú változatok jelentek meg, majd az idő előrehaladtával teret kaptak a magas hangfekvésű furulyák is. A legmélyebb hangú furulya akár 2 méter hosszú is lehetett, őt már egy, a testhez applikált S-alakú fémcsövön szólaltatták meg. Rézfúvos hangszerek A beszédes nevű szerpent (franciául a serpent kígyót jelent) kacskaringós testű, tölcséres fúvókájú kürtféle hangszer. Nagy menzúrájú, mély hangolású. Az egyházi zenében használták, gregorián művek kísérésére Mivel a hangszer igencsak kanyargós, belső üregét egyben nem lehet belefúrni, ezért kisebb darabokból, vagy hosszant kettévágott darabból áll. Az alkatrészek pontos összeillesztése után bőrrel vagy

vászoncsíkokkal vonták be, melyeket ezután befestettek, lelakkoztak. A szerpent rokona a cink. Az ő neve is utal formájára (a német Zink A szerpent szó szarvat jelent), s ő is egy tölcséres fúvókájú, fából készült hangszer, bőrrel bevont hangszer. Harsonával és szerpenttel kiegészülve egyházi kórusok kísérőjeként alkalmazták. A szintén reneszánszbeli harsona és trombita ma is nagy popularitásnak örvendenek. A harsona jellegzetessége az U-alakú tologatható cső, mellyel a hangcső hossza, ezáltal a hangmagasság változtatható. A trombita a legmagasabb hangú rézfúvós Teste U-alakban kétszeresen meghajlított, reneszánszbeli változatán fogószelepek még nem voltak megfigyelhetők. A trombitások céhekbe tömörülve, üstdobosokkal együtt játszottak (http://www.youtubecom/watch?v=VcmsuJPsUGY) Billentyűs hangszerek Az orgona egy roppant sokféle hangszínű hangszer, ami nem is meglepő, mivel több hangszert ötvöz magában.

Megszólaltatása a zongoráéhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy az orgonának több billentyűsora szokott lenni, melyeken kézzel és lábbal egyaránt játszanak. A billentyűkkel fújtatórendszer működtethető, melyhez változó mérető sípok kapcsolódnak. A hangszer lehet kisebb, alig bútor-méretű, úgynevezett hordozható orgona (regál), vagy hatalmas, már-már épület méretű monstrum. (http://www.youtubecom/watch?v=L0JbaZtoKAs&feature=related) A csembaló szintén hasonlatos a zongorához, a hangok megszólaltatása azonban nem a húrok kis kalapáccsal történő megütésének következménye, hanem hegyes madártollakkal való pengetéséé. Hangterjedelme 4-5 oktáv lehet, általában 1 vagy 2 billentyűsoros Kisebb, hordozható verziója a virginál. Húros hangszerek A viola da gamba, vagy más néven térdhegedű egy 6-7, kvartonként hangolt húros, vonós hangszer. Tartási módja bár hasonlít a csellóéhoz, megfigyelhetők a nyakán a

csellóra nem jellemző érintők, elő- és hátlapja lapos, F-lyuk helyett pedig C-lyuk található rajta. A hegedű mai típusát mindenki ismeri. Kevesen tudják azonban, hogy az eredeti, reneszánszbeli változatnak mindössze 3 húrja volt. Bizonyos források szerint az első hegedűt egy olasz lantkészítő művész alkotta meg a Medici-család számára, akik olyan hangszert szerettek volna, mint a Viola da gamba, csak erősebb hanggal, mely akár utcazenélésre is alkalmas. A reneszánsz legnépszerűbb pengetős hangszere kétségkívül a lant volt, mivel olcsó, könnyű, és egyszerűen szállítható volt. Felépítését tekintve egy 45-75 centiméteres menzúrájú, domború hátlapú zeneszerszám, melynek (a reneszánszban) 6 húrpárja, azaz „kórusa” volt. Ezeket a jobb és bal kéz egyaránt egy húrként kezelték, tehát egyszerre fogták le és pengették meg őket, ezáltal emelvén a hangerőt. (http://www.youtubecom/watch?v=tavSvYF zjA) A theorba a

lanthoz roppant hasonlatos – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy menzúrája több mint dupla olyan hosszú. A theorbának vannak burdonhúrjai, azaz szabadon lengő húrjai is. Épp ezért két kulcsszekrénye van, az egyik lentebb, a játszóhúroknak (8 db) és fentebb egy a A theorba burdonhúroknak (szintén 8 db). A reneszánsz gitár mindössze harmad akkora volt, mint a ma ismert, nagy népszerűségnek örvendő verzió. Fogólapja a maihoz hasonlóan bundozott, testének lapjai síkok, húrlába csomózásos rendszerű. Eltérés mutat azonban a húrozás A reneszánsz gitárnak 4 kórusa volt, 3 duplahúr, és egy különálló. Akárcsak a lantnak és a theorbának, kerek hanglyukát neki is díszes rozetta fedte. Irodalomjegyzék: Az említett hangszerek és műfajok wikipedia-oldalai Ének füzet Zeneirodalom füzet Saját ismeretek