Történelem | Felsőoktatás » Jacques Delarue - A gestapo története

Jacques Delarue A GESTAPO TÖRTÉNETE Jacques Delarue: Histoire De La Gestapo Fayard 1962 Fordítatta: Széll Jenő A fordítást szakmailag ellenőrizte: Dr. Márkus László A KIADÓ ELŐSZAVA „A fasiszta Németország koncentrációs táboraiban, a Gestapo pincéiben. a munkásosztály legjobb fiait, forradalmár parasztokat, az emberiség ragyogó jövőjének harcosait nap nap után olyan undorító erőszaknak és megcsúfolásnak vetik alá, amely mellett elhalványulnak a cári Ohrana leggyalázatosabb cselekedetei is.” – Georgi Dimitrov, a Komintern főtitkára jellemezte így 1935 augusztusában, azóta történelmi jelentőségűvé vált referátumában, a német fasizmus terrorszervezetét, a Gestapót. A történelmi analógia, amelyet a Gestapo és a cári Ohrana között vont, megállja a helyét; de ugyanúgy indokolt a megkülönböztetés is, ami már 1935-ben, 2 és fél évvel a hitlerizmus hatalomra jutása után, világossá vált a haladás harcosai

előtt. A valóságot tárták fel Dimitrov borzalmakat idéző szavai: „Az aljas német fasizmus férjeket feleségeik szeme láttára ver össze véres hústömeggé, anyáknak postacsomagokban küldik el meggyilkolt fiaik hamvait. A sterilizáció politikai harci eszközzé vált. Az elfogott antifasisztáknak a kínzókamrákban erőszakkal mérgező anyagokat fecskendeznek be, kitörik a kezüket, kiverik a szemüket, az élő testbe fasiszta horogkeresztet vágnak.” Valóban: a Gestapo mindenben felülmúlta a cári Ohranát. A zsarnokság, az önkényuralom bármely formája a történelem folyamán igényelte és feltételezte olyan szervezet fenntartását, amely a fizikai és lelki terror válogatott eszközeivel elnyomott minden ellenállást. Az inkvizíció titkosrendőrsége, a Hermandad, V. Károly uralmának „világi kardja” vagy a velencei Tízek Tanácsának szervezete, a „sbirek” besúgóhálózata, majd Metternich rendőrminiszterének, Sedlnitzkynek, a

Szent Szövetség legfőbb őrének apparátusa szolgáltak mintául I. Miklós cár számára, amikor felállította 1826. július 3-án kiadott különrendeletével a III Ügyosztályt, Benkendorf gróffal az élen. A III Ügyosztály volt a későbbi hírhedt cári titkosrendőrség, az Ohrana őse, amelyet azután Racskovszkij, majd Geraszimov emelt „világhírre”. Az Ohrana besúgóhálózata és provokátor gárdája, továbbá a Fekete Százak pogromlovagjainak terrorcselekményei együttesen szolgáltak példaképül az Októberi Forradalom reakciójaként feltámadó szélsőséges ellenforradalmi csoportoknak, így Mussolini OVRA-jának és Hitler Gestapójának. Az oroszországi szocialista forradalom győzelmének új korszak kezdetét jelző ténye a reakció erőit új típusú ellenakcióra sarkallta; a munkásmozgalom térnyerésére ellenforradalmi terrorral válaszoltak. S miként a szocialista forradalom gyűjtőmedencéje és folytatója volt az egész

emberiség haladó hagyományainak, úgy sűrítette magába és jelenítette meg minőségileg új tartalommal és formában a fasizmus, elsősorban a német fasizmus a retrográd, reakciós erőket és tapasztalatokat. Az új típusú ellenforradalmi erőszakszervezet hírhedt szimbóluma lett és maradt azóta is a Gestapo, a Geheime Staatspolizei, amelyet Hermann Göring hozott létre 1933 áprilisában. Bár a Gestapo kulcstevékenysége a német fasizmussal foglalkozó történeti irodalomban általánosan ismert és elismert, mind ez ideig csupán 2 munka jelent meg, amely központi tárgyául a Gestapo történetét választotta. Az első Edward Crankshaw: Gestapo – Instrument of Tyranny (London 1956); a második Jacques Delarue: Histoire de la Gestapo (Párizs 1962) című műve. A nürnbergi perekben, miként a perek publikált anyaga tanúsítja, szinte kivétel nélkül minden ügy kapcsán a Gestapo is a vádlottak padjára került, és amit Dimitrov 1935-ben a fasizmus

felfelé ívelő „virágkora” idején e terrorszervezetről megállapított, a nemzetközi bíróság előtt százszorosan igazolódott. Crankshaw könyve elsősorban a nürnbergi perek anyagára épült, zömmel csupán regisztrálta és összefoglalta a Gestapo szerepét. Delarue ennél többre vállalkozott: sokkal szélesebb forrásanyagra alapozta feldolgozását, és ennek megfelelően elsőnek kísérelte meg vázolni a maga történetiségében a Gestapo létrejöttének körülményeit, szervezeti kiépülését, módszereinek az egyes történeti periódusokban alkalmazott különböző változatait, és összegezni a Gestapo szerepét a Harmadik Birodalom történetében. Delarue nem történetíró, hanem rendőrségi szakember. Huszonhárom éves korában lépett a vichy-i rendőrség szolgálatába, és néhány hónap múlva letartóztatták az ellenállási mozgalommal való kapcsolata miatt. Szabadulása és a német megszállók kiűzése után a francia

rendőrség kötelékében vett részt a háborús bűnösök peranyagának előkészítő munkálataiban. Kilenc éven át, 1946-tól 1955-ig gyűjtötte könyve anyagát, s mint a francia rendőrség tagjának, módjában állott a Gestapo – elsősorban francia vonatkozású – anyagának eredetiben való tanulmányozása és felhasználása. Bizonyítja ezt többek között a könyve függelékében közölt Oberg–Bousquet-egyezmény, amely itt került első ízben nyilvánosságra. Delarue könyve – mint a Franciaországban megjelent kritikák is hangsúlyozzák – nem történeti szakmunka; szerzője nem történész. Művének nincs tudományos jegyzetapparátusa, forrásait csupán irodalmi összefoglaló formájában közli az olvasóval. Számos – nem kinyomtatott – forrásra csak következtetni lehet, mert azok lelőhelye sehol sincs megjelölve. Mégsem az új, fel nem tárt írásos források felhasználása adja Delarue munkájának legnagyobb értékét, hanem

haladó világnézetéből fakadó agitációs szándéka, továbbá az a pszichológiai és – tegyük hozzá – írói képessége, amellyel életközelbe hozza és szinte belülről ábrázolja a Harmadik Birodalom legfontosabb intézményét és egyben lényegét. Delarue ugyanis az anyag tanulmányozásának eredményeként a Gestapóban jelöli meg a Harmadik Birodalom, a fasiszta német állam tartószerkezetét, azt az „irgalmatlan mechanizmust”, amely alátámasztotta és átszőtte az egész hitleri rendszer épületének minden kis kockáját. Delarue agitációs szándéka nyilvánvaló: leleplezni „egy gengszterbanda diktatúráját”, mindezt azonban indirekt módon: dokumentumok és azok összefüggései alapján. A könyv szerzője sohasem jelzőkkel, hanem mindig tényekkel bizonyít. Nemcsak az apparátust, hanem az embereket is bemutatja – sokat közülük személyesen is megismert a nürnbergi és más háborús bűnös perek kapcsán. Portréi, amelyeket

a Gestapo vezetőiről fest, élőek és ezért hitelesek Gyakran alkalmazza azt a módszert, hogy jelentéktelennek tűnő epizóddal jellemez, de epizódjaiban, mint cseppben a tenger, felismerhető az ember mögött a szörnyeteg. A fasizmus ellen mozgósító írói szándék félreérthetetlenül előbukkan a könyvnek szinte minden egyes sorából. Tényekre épülő tárgyilagossága pregnánsan tükrözi a szerző progresszív világnézetét. Delarue antifasizmusa a francia intellektuel jakobinus hagyományokon nevelkedett alapélményéből sarjadt; a német fasizmussal való közvetlen találkozás érzelmi reakciója csak erősítette ezt a citoyeni racionalizmust. Delarue az emberi jogok, az emberi méltóság mindenhatóságába vetett hittől indíttatva leplezi le a nácizmus embertelenségét; a fasizmussal való szembenállásának politikai tartalmát a polgári-demokratikus humanizmus jellemzi. Ez nagy erénye és egyben a haladó polgári magatartás maximuma

is. A könyv szerzője a tényanyag gondos összegyűjtése és kiválogatása, élettapasztalata és rendőri szakismeretei alapján plasztikusan ábrázolja azt a tevékenységet, amelynek eredményeképpen a Gestapo a Harmadik Birodalom államapparátusának korlátlan urává lett. Bemutatja, hogyan zúzott össze Himmler apparátusa minden más, haladó, sőt később reakciós szervezett erőt is, így a párt „radikális” szárnyát, majd kerítette kézbe magát a pártot, s végül hogyan gyűrte maga alá az egyetlen még meglevő szervezetet, a vilmosi hagyományokon nevelkedett, velejéig reakciós, de konzervativizmusában Himmler és társai számára mégis veszélyt jelentő junker vezérkart. A Gestapo és az SS harca a korlátlan hatalomért – valóban ez a Gestapo igazi története. Történetileg tehát hiteles Delarue koncepciója Hiteles, de nem teljes A könyv szerzője kétségtelenül árnyaltan – élettani, jogtörténeti és lélektani tényezőkből

– vezeti le következtetéseit, de nem hatol le a legmélyebbre, nem vizsgálja közelebbről a történelmi folyamat gazdasági-társadalmi oldalát. E társadalomtudományi szempontból leszűkített megközelítési módszer helyenként ellentmondáshoz vezet, illetve gátolja a szerzőt abban, hogy eljusson a történetileg teljes végkövetkeztetésig. Így az élettani és lélektani tényező túlzottan hangsúlyozott és a társadalmitól elszakított értelmezése – s ebben fellelhető a fasizmus okozta szenvedés emberileg érthető, de tudományos szempontból szubjektivizmusba hajló hatása – végkövetkeztetésként pesszimista képet festet a könyv szerzőjével az emberi természetről. Ennek ellenére Delarue racionalizmusa és humanizmusa, amely átizzik jóformán minden során, eleven cáfolat e pesszimizmus véglegességére. Az emberi jogok polgári-demokratikus alapján álló Delarue felismeri a Harmadik Birodalom államformájának lényegét, a

féktelen, az embert rabszolgává aljasító terrort, amelyet a Gestapo testesít meg, de nem elemzi e terrorszervezet gazdasági-társadalmi bázisát, a hitleri hatalom osztályalapját. A hitlerizmus fajelmélete mögött nem látja meg a német finánctőke imperialista törekvéseinek kizárólagosságát, a hitleri párt és állam joggal kárhoztatott összefonódását elvontan és nem a maga konkrét osztályösszefüggéseiben közelíti meg. Ez a látásmód korlátozza helyenként a nemzetközi politika egyes részletei, így például az 1939-es szovjet–német szerződés reális megítélésében is. Ez a szerződés az akkori helyzetben a Szovjetunió számára elkerülhetetlen lépés volt ahhoz, hogy felkészülhessen a náci agresszióval szemben. E példák is bizonyítják, hogy Delarue nem marxista, de – s ezt még inkább kell hangsúlyozni – nem áll szemben a marxizmussal, sőt, citoyeni magatartásából eredően, eszmei szövetségesnek tartja.

Arisztotelésztől Voltaire-en keresztül Anatole France-ig mutat ez a citoyeni életérzés, amely Delarue számára „a nyugati világ hagyományos értékrendjét”, illetve ennek lényegét, az emberi jogokat jelenti. Ezt az értékrendet készült elpusztítani a hitlerizmus, élén a Gestapóval, és az ellene folytatott harcban a könyv szerzője természetes szövetségesének tekinti a marxizmust. „Azóta, hogy győzött a kereszténység, és hatása megmutatkozott a társadalom felépítésében – írja ezzel kapcsolatban –, a társadalmi rendszerek valamennyi formája elismerte, hogy az embereknek azonos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az egyenlőség, amely minden ember egyenlő isteni teremtéséből következik, megvolt a világi szervezetekben is, majd élén állt az emberi jogok deklarációjának. A marxizmus, amely istent elvetette ugyan, ezeket az alapelveket megőrizte.” Miután ezekből az alapelvekből táplálkozik

Delarue antifasizmusa, tudományos ismeretterjesztő és humanista tartalmat sugárzó hatásával e könyv értékes adalék a múlt bűneinek feltárásához, és ami ezzel egyet jelent, a jövő helyes útjának követéséhez. Ha a „kultúra” szót hallom, előveszem a revolverem) (Hans Johst náci dramaturg) Az igazság az értelemben van. (Arisztotelész) Mindazon férfiak, asszonyok és gyermekek emlékének, bármilyen származásúak és nemzetiségűek legyenek is, akik a Gestapo és a nácizmus áldozataiként haltak meg.Mindazoknak, akik Európa-szerte testben és lélekben végigszenvedték a náci bűntetteket. A gyermekeiknek, hogy ne feledjenek Mindazon férfiaknak és nőknek, akik hívek az igazsághoz, a becsülethez, a szabadsághoz, hogy lássanak és emlékezzenek. BEVEZETÉS GESTAPO – ez a három szótag tizenkét éven át rettegésben tartotta előbb Németországot, majd egész Európát. Száz- és százezreket üldöztek azok, akik e „szociális

érdek” leple alatt tevékenykedtek; milliók szenvedtek és haltak meg a Gestapo (Geheime Staatspolizei – Titkos Államrendőrség) és testvérszervezete, az SS (Schutz Staffel – Védő Csapat) tagjainak brutalitása következtében. Mégis, bár a földkerekség minden nyelvén kötetek százai tanulmányozták, boncolták és magyarázták a hitlerizmus és a második világháború legjelentéktelenebb eseményeit is, tizenhét évvel a Harmadik Birodalom összeomlása után egyetlen mű sem látott még napvilágot, amely megrajzolta volna a Gestapo történetét. Márpedig a Gestapo volt a náci állam főtengelye, amelynek eléggé ismert belső mechanizmusát csaknem mindig e mérhetetlen rendőrapparátus valamelyik kereke mozgatta. Soha, egyetlen országban és egyetlen korban nem jutott semmilyen szervezet ilyen tökélyre, nem volt ekkora hatalom a kezében, nem vált ilyen mértékben hatékonnyá és irtóztatóvá. A Gestapo ezért annak példájaként fog élni

emlékezetünkben, hogy gátlás nélküli emberek kezében mennyire elfajulhat a társadalom egyik intézménye. Megmutatja, milyen következményekkel jár az, ha valamely állami testület nem a nemzet, hanem egy klikk ügyét szolgálja. Az a hatalom és azok a fegyverek, amelyeket eredetileg az állampolgárok jogainak és szabadságának védelmére kapott, a szolgaság és a halál eszközeivé válnak. Ez már ekkor egy gengszterbanda diktatúrája, a nyers erő uralma, amely a legelemibb emberi jogok végét jelenti. A gigantikus horogkeresztes gépezetet és irányítóit nemcsak a nagyközönség, de lényegében még a jelenkori eseményeket kutató történészek többsége is alig ismeri. Elemeire akartam szedni ezt a könyörtelen gépezetet, és a napnál világosabban be akartam bizonyítani, hogy csak ennek a tartószerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének legkisebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre

erőszakolni. Be akartam mutatni, hogy a Gestapo és a Biztonsági Szolgálat, az SD számtalan elágazása behatolt az élet minden területére, és olyan szorosan körülhálózta a kiszolgáltatott embereket, hogy éberségét egyetlen esemény vagy gondolat sem kerülhette el. Éppoly kevéssé ismertek azok, akik az apparátus kulcspozícióit tartották kezükben, mint maga a gépezet. Feltétlenül szükségesnek tartottam, hogy bemutassam őket igazi valójukban, bűneikkel és gyengeségeikkel, valamint előnyös vonásaikkal együtt. Ezek a szörnyetegek az esetek többségében semmiben sem különböztek a közönséges emberektől, néha még csaknem vonzó tulajdonságaik is voltak. Sorsukban az a nap hozott döntő változást, midőn a hitlerizmus új „erkölcsöt” adott nekik azáltal, hogy saját lelkiismeretük helyére a horogkeresztes dogmák iránti teljes odaadást ültette. Könyvem nyersanyagát kétféle forrásból merítettem. Nagy mennyiségben

használtam fel nyomtatásban meg nem jelent anyagot, emellett néhány könyvet is, amelyeknek bibliográfiája e mű végén található. Csaknem 9 esztendeig, 1946-tól 1955-ig jegyzetanyagot gyűjtöttem azokról a perekről, amelyeket a Gestapo vezetői, ügynökei és a háborús bűnösök ellen Franciaországban lefolytattak. Ezen időszakban alkalmam volt személyesen megismerni csaknem mindenkit azok közül, akik Franciaországban annak idején a német rendőrségi szervezetet irányították. Rájöttem, hogy közönséges emberek voltak, még ha egyikük intelligensebb, másikuk nehezebb felfogású volt is; de attól fogva, hogy parancsnak engedelmeskedtek, nem volt jellemük, nem volt erkölcsi tartásuk, képtelenek voltak különbséget tenni a jó és a rossz fogalma között. A legtöbb letartóztatott nem érzett lelkiismeret furdalást, és képtelen volt megérteni tényleges helyzetét. A bűncselekményeik miatt ellenük indított vizsgálatot úgy fogták

fel, mint a győztes bosszúját a legyőzöttel szemben, és sorsukat, paradox módon, ebben a perspektívában fogadták el. Eszerint is cselekedtek A legügyesebbek azt gondolták, hogy megvásárolhatják az életüket bizonyos titkok ellenében vagy úgy, hogy átállnak a győztes szolgálatába. Masuy, a Gestapo „kisegítő” csoportjának egyik leghírhedtebb hóhéra, aki hosszú hónapokat töltött a fresnes-i börtönben, szilárdan hitte, hogy hamarosan kiszabadul, és zárkája magányában arról szőtt terveket, hogy majd Spanyolországban babagyárat alapít. Ilyen „közvetlen” kapcsolatok alapján rajzoltam meg a legtöbb Franciaországban működött ügynök arcképét. Nyilatkozataikból, visszaemlékezéseikből rekonstruáltam a Gestapo szervezetének felépítését és Franciaországba való átültetésének különböző szakaszait, továbbá néhány esemény még nem kellőképpen ismert hátterét. Értékes anyagot merítettem a Legfelső

Bíróságon, a törvényszékeken és a katonai bíróságokon lefolyt kollaboráns perekből is. Ami a nyomtatott forrásokat illeti, számomra a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék tárgyalásainak huszonhárom kötetnyi anyaga volt a legértékesebb, valamint az azt követő, tizenhét kötetre rúgó dokumentumanyag. Felhasználtam a francia kormány kiadványait is A náci szervezetek adminisztratív felépítésére és hatáskörére vonatkozó dokumentáció a Nemzetiszocialista Párt vagy a Harmadik Birodalom kiadványaiból származik. Ezekből a művekből hasznos életrajzi adatokhoz is jutottam. Közel 10 évig tartó kutatásom során sok bátorítást kaptam és olyan segítséget is, amely nélkül semmiképpen sem oldhattam volna meg sikeresen feladatomat. Mindazoknak, akik értékes segítségükkel munkámban támogattak, ezúton fejezem ki leghálásabb köszönetemet. Köszönetet szeretnék mondani különösen Lisbonne kisasszonynak, a

Belügyminisztérium könyvtárosának kifogyhatatlan szívélyességéért; Chalret államügyész úrnak, aki volt szíves rendelkezésemre bocsátani könyvtárát; Durand-Barthés úrnak, az Igazságügy-minisztérium levéltárosának; Adler-Bresse kisasszonynak, a Jelenkori Dokumentációs Könyvtár tisztviselőjének; Joseph Billig úrnak és a Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központ teljes személyzetének, akik különösen értékes levéltári anyagot tettek hozzáférhetővé számomra; Michel úrnak és a Második Világháború Története Bizottságának; Fraissignes kisasszonynak, a hadügyminisztériumi levéltár német dokumentációja vezetőjének. * Mielőtt a Gestapo történetének leírásához kezdenék, hasznos lesz felidézni azokat az eseményeket, amelyek a hitleristáknak a hatalomhoz vezető útját jelzik 1919-től 1933-ig. A Gestapót ugyanis nem lehet elválasztani a hitlerizmustól. Lényegüknél fogva egymáshoz tartoznak. A nácizmus a

vereség komplexumából született. Amikor 1918 novemberében Németországnak le kellett tennie a fegyvert, katonái nem voltak hajlandók beletörődni a szerintük meg nem érdemelt vereségbe. A német császári hadsereg hagyományos kádereinek, a porosz tiszti kasztnak a befolyására kezdettől fogva szinte betegesen túlzásba vitték a militarista szokások és érzelmek ápolását. Mivel kitartottak amellett, hogy ők Németország és a „szolganépek” urai, nem fogadhatták el a kapituláció gondolatát, s így nem vonhatták le belőle a megfelelő tanulságokat. Kezdték elterjeszteni azt a változatot, hogy a hadsereget nem katonailag győzték le, hanem árulás áldozatává lett. Így született meg a „Dolchstoss” legenda: a német haderőt hátulról döfték le Arról „megfeledkeztek”, hogy 1918 novemberében 184 német hadosztály volt ugyan a fronton, de tartalékban már csak 17, és abból is csak 2 volt friss; ugyanakkor pedig a

szövetségeseknek a fronton 205 hadosztályuk volt, tartalékban 103, abból is 60 teljesen friss. Az amerikai utánpótlás napról napra növekedett. A dunai front egy hónappal előbb összeomlott, Ausztria november 6-án kapitulált, Németország magára maradt. November 3-án Kielben föllázadt az 5 hajóraj legénysége; november 7-én felkelés tört ki Münchenben, elkergették az öreg bajor királyt, III. Lajost. A 9-én Spában tartott nagy haditanács, miután megállapította, hogy a német vezérkar kezéből kicsúszott a kezdeményezés, elhatározta, hogy fegyverszünetet kér; a kancellár ugyanakkor lemondott, a császár pedig Hollandiába menekült. Három nem katonai személy vállalta a megalázó feladatot, hogy tárgyalásokba kezd az ellenséggel: Miksa badeni herceg, Ebert, az új kancellár és Erzberger, a katolikus miniszter. Ugyanazon a napon a szociáldemokrata Scheidemann a Reichstag erkélyéről kikiáltotta a köztársaságot. A militaristák,

akik nem tudták megemészteni a vereség keserűségét és árulásról kezdtek regélni, csakhamar minden gyűlöletükkel a katasztrófában fogant fiatal köztársaság ellen fordultak. Németország elmerült a zűrzavar hullámaiban. Ezért elsősorban a totális fegyelem, a hírhedt német fegyelem volt felelős, amelyet oly sokszor állítottak példaképül a szabad népek elé. Ez a vakfegyelem, németül kadavergehorsam (hullafegyelem), nemzedékek során át kiölte a németekből a személyiséget, úgy, hogy alárendeltségben tartva őket, könnyen kezelhetőkké váltak. Mikor összeomlott az egész hierarchikus építmény, az irányítóik brutális parancsai alól felszabadult „hullák” ellenállás nélkül lettek az agitátorok áldozataivá. A zűrzavarhoz járult a nyomor és a munkanélküliség. A rend helyreállítása érdekében a katonai erők segítségét kellett igénybe venni, amelyek sajátságos alakulatokba, „szabadcsapatokba”,

„különítményekbe” szerveződtek, és a parancsnokló tiszten kívül más felsőbbséget nem ismertek el. Ezek a fegyveres csoportok törték le a helyi felkelési kísérleteket, és ugyanakkor bebiztosították magukat a köztársasági rendszerben azzal, hogy kisvártatva kialakították az új hadsereg kereteit. Ekkor fedezték fel a tisztek a politikát, vagy legalábbis azt, amit ők politikának véltek: „lélektani hadműveleti csoportot” hoztak létre, amely tanfolyamokat szervezett az „állampolgári gondolkodás alapelveiről”. Ezen intézmény egyik mozgatója Ernst Röhm százados volt 1919 nyarán új ember hagyta el a kiképzőtiszti tanfolyamot. Adolf Hitlernek hívták Itt kapta meg a későbbi nemzetiszocialista tanok alapelemeit. Ezzel mindent megmondtunk a német tisztikarnak a hitlerizmus születésében játszott döntő szerepéről. Bizonyos nagyipari körök szövetségeseiként létrehozói vagy támogatói voltak azoknak a kisebb-nagyobb

csoportoknak, amelyek az antidemokratikus eszméket terjesztették, a militarizmust prédikálták és az akkor már teljesen eltűnt antiszemitizmust újra bedobták a köztudatba. A köztársasági kormány mintha nem is vette volna észre ezt a fajta agitációt, annyira bízott az 1919 augusztusában meghirdetett weimari alkotmány tökéletességében. Nem is volt ez rossz a maga nemében, csak éppen néhány olyan rendelkezést is tartalmazott, amelyek lehetőséget adtak a köztársaság megdöntésére. Az új rend ellenségei mihamar megértették, hogy a frontális támadásnál helyesebb a beszivárgás módszere. Republikánus érzelmeket színlelve sorra megszerezték a parancsnoki pozíciókat. Noske, a szociáldemokrata hadügyminiszter nem tréfának szánta, midőn így szólt: „A fiatal köztársasági hadsereggel a szabadságot és a békét hozom.” A köztársaság ellenségei e megnyugtató kijelentések fedezete mögött tovább folytatták

aknamunkájukat. A Herrenklubban, az „urak klubjában” tisztázták és von Gleichen báró újságjában, a „Ring”-ben hozták nyilvánosságra nézeteiket. „A Reichswehr tisztjei – olvashatjuk – a forradalom óta különbséget tudnak tenni az állam és annak megjelenési formája között. A tisztek az államot abban akarják szolgálni, ami benne állandó és önmagával azonos.” Így, egész egyszerűen, amint az állam megszűnt követni a tisztek politikai eszméit, már nem is volt más, csak egyszerű „megjelenési forma”, amelyet nem volt kötelező szolgálni. Kisvártatva azt is megtanulták, hogy kötelességük az államra rákényszeríteni a maguk törvényeit. Röhm százados és barátai jól megtanulták a leckét; azzal segítették a régi rend visszaállítását, hogy későbbi akciók előkészítéseképpen nacionalista szervezetek egymással össze nem függő, beláthatatlan sorát hozták létre. Ez a töredékesség biztonságba

ringatta a kormányt, ugyanakkor minden hatékony ellenőrzést eleve lehetetlenné tett, megtorlás esetén pedig elmosta a felelősséget, és elősegítette az új formában való újjászületést. Alkalmas pillanatban nem lesz majd nehéz egységes vezetés alatt egyesíteni ezeket a csak látszólag szétszórt megbízható híveket. Az egyik ilyen csoportba, Drexler Német Munkáspártjába (DAP) lépett be Adolf Hitler kiképző káplár 1919 szeptemberében. Rövidesen magához ragadta a vezetést, és 1921 augusztus 8-án Röhm százados segítségével létrehozta a Német Nemzetiszocialista Munkáspártot (NSDAP). Az új pártnak, amely három csoport tagjait egyesítette – Drexler pártjáét, a Jung-féle Német Nemzetiszocialista Pártét és Streicher Német Szocialista Pártjáét –, megalakulásakor csak 68 tagja volt, 1921 novemberében pedig 3000. A legvadabb jelszavakkal indított intenzív propaganda-hadjárat eredményeképpen, unos-untalan sulykolva a

„novemberi árulás” militarista legendáját, a taglétszám gyorsan növekedett, és így létre tudták hozni az „elszántak” külön csoportját, amelynek az volt a feladata, hogy ököllel vagy dorongdal hallgattassa el mindazokat, akik ellent mertek mondani. Ebben az időszakban született meg az SA 1922 novemberében kivételes jelentőségű személyiség jelentkezett a Nemzetiszocialista Pártba: Hermann Göring, a dicső pilóta, a híres Richthofen-vadászraj utolsó parancsnoka; ő lett később a Gestapo atyja. A párt legjobb toborzói a hadsereg tagjai voltak; belőlük lettek az SA első káderei is. Röhm az SA-ból valóságos hadsereget kovácsolt, amely csakhamar már a kormányt fenyegette, mert számban és erőben meghaladta magát a Reichswert is. Szó sem volt azonban arról, mintha szembeszálltak volna a hadsereggel; ellenkezőleg: az támogatta őket fegyverrel, rejtett káderekkel, néha még pénzzel is. 1923 áprilisában titkos katonai

fegyverraktárak kerültek az SA kezébe, ugyanezen év szeptemberében pedig von Lossow tábornok Münchenben inkább a beosztásából való leváltást választotta, semmint hogy betiltotta volna a nácik újságját, a „Völkischer Beobachter”-t. A tisztek érzékenyen reagáltak a horogkeresztes tanokra, hiszen azok hasonlítottak az ő téziseikre az „állampolgári gondolkodás” tanfolyamain. A parlamentarizmus megszüntetése, a hatalom erős államszervezetbe összpontosítása, amelyet felelős vezető irányít, aki a tömegekkel népszavazások útján érintkezik. Alkotmány nem kell, ez a szükségtelen keret csak akadályozza a fejlődést. Az állam nem tűrhet ellenfeleket, mert csak az ellenség malmára hajtanák a vizet Szét kell őket zúzni. Ha nincs ellenzéki sajtó, nincs „árulás”, nincsenek ellenzéki pártok, amelyek aláaknázzák a hatalmat; egyedül a „nemzeti érdek” számít. A trükk abban áll, hogy a hatalmon levő pártot

azonosítani kell a hazával; a hadsereg érti már ezt a szemfényvesztést. A haza (vagyis a párt) védelmére minden eszköz igénybe vehető Az egyén nem számít; csak mint a kollektivitás része jön tekintetbe, amelynek mindent fel kell áldoznia. Abszolút fegyelemre, a „vezér” iránti totális engedelmességre van szükség Ezért kell az értelmiséget állandó megfigyelés alatt tartani és könyörtelenül ártalmatlanná tenni, ha „veszélyessé válik az országra”, azaz, ha szembehelyezkedik a rendszerrel. Ezekhez az elvekhez járultak még a fajelmélet érvei: a tiszta, északi vér mítosza, a germán faj, az „úri faj” felsőbbrendűsége. Az „uralkodó faj” feladata, hogy parancsoljon az alsóbbrendű embereknek, a kisebb értékű, elkorcsosult fajoknak. Az irgalom, a könyörület ártalmas fogalmak, „nem természetes” jelenségek. „A legteljesebb lelki nyugalommal elmehetünk az embertelenség határáig – írta Hitler –, ha ezzel

visszaadjuk a német népnek a boldogságot.” Míg propagandája eredményeképpen a Nemzetiszocialista Párt egyre növekedett, mások igyekeztek megszerezni a hatalmat. Különböző sikertelen puccskísérletek, egyebek közt Buchdrücker őrnagyé, arra indították Hitlert, hogy vállalja az erőszakos lépés kockázatát. 1923 november 9-én Münchenben kísérletet tett a kormány megdöntésére, arra számítva, hogy a tömegek követni fogják a kezdeményezést. Legfőbb cinkosa Ludendorff tábornok volt Tízperces lövöldözés után azonban, amelynek 14 halálos és 50 sebesült áldozata volt, a felkelés néhány óra alatt összeomlott. Hitlert letartóztatták; Göring, aki mellette menetelt a lövöldözéskor, súlyosan megsebesült, de át tudott szökni Ausztriába. Az akcióban részt vett még valaki, mint a Röhm irányítása alatt álló „Birodalmi hadilobogó” mozgalom zászlóvivője: Heinrich Himmler. A puccskísérlet leverését, Hitler

letartóztatását nem aknázta ki a köztársasági kormány; elmulasztotta a kínálkozó alkalmat, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljon a nemzetiszocializmussal. Botrányos tárgyalás után, amely inkább a peres eljárás paródiájának nevezhető, Ludendorffot fölmentették, Hitlert és négy főcinkosát pedig egyenként mindössze 5 év várfogságra ítélték. A vádlottak barátaik üdvrivalgása és a himnusz hangjai mellett hagyták el a törvényszék épületét! Hitler 1924. december 20-án, pontosan déli 12 óra 15 perckor távozott a landsbergi államfogházból, 13 hónapi és 20 napi fogság után. Amnesztiával szabadult Megértette, hogy a hatalom csak úgy lehet az övé, ha legálisan hódítja meg, azaz ravaszul álcázott erőszakkal; ha túlteszi magát a törvényeken, de megbízható cinkosok védelme alatt; színleg elfogadva a demokrácia játékszabályait, hogy a rendszert belülről robbanthassa szét. Bármennyire érdekfeszítő volna is,

messze vezetne, ha nyomon kívánnánk követni ezt a türelmes aknamunkát. Csupán arra emlékeztetünk, hogy a szélsőjobboldali pártok és a hitleristák súlyos vereséget szenvedtek az 1924. novemberi választásokon, és 1925 elején úgyszólván elölről kellett kezdeniük mindent. A baloldali pártok 1924-től 1932-ig választásról választásra egyre jobban előretörtek; 8 év leforgása alatt 3 329 000-rel növelték szavazataik számát. Mindezek a győzelmek azonban viszonylagosak voltak, mert közben a horogkereszteseknek sikerült magukhoz vonzaniuk a fiatal választók tekintélyes tömegét (1930-ban 3 millió volt az új szavazók száma), és fokozatosan maguk felé irányítaniuk a hagyományos jobboldali pártok, a jobbközép, sőt a Centrum tömegeit is. Ezeket a derék, aggódó és hagyomány hű polgárokat olyan jelszavakkal csalták kelepcébe, amelyeket régtől fogva tiszteltek, és nem értették meg, hogy a hitleristák szájában e jelszavak

egészen más értelmet nyernek. Ugyanezek a derék polgárok mérték az első csapást a köztársaságra, midőn az 1925. februári választáson az öreg Hindenburg marsallt választották meg köztársasági elnöknek. Hindenburg hazafiúi glóriájának leple alatt a köztársaság ellenségei megkaparinthatták a legfontosabb kulcspozíciókat. A horogkeresztesek és barátaik, igazi hamiskártyások módjára, a demokrácia nyújtotta lehetőségeket kihasználva ásták alá annak egész épületét. Sorozatos kormányválságok előidézésével újabb és újabb választásokat kényszerítettek ki, így hatalmas tömegeket fordítottak el a rendszertől és tettek egyre hozzáférhetőbbé a maguk propagandája számára. Ezzel a stratégiával szemben a baloldali pártok képtelenek voltak megteremteni a maguk egységét, képtelenek voltak beszüntetni egymás ellen vívott harcaikat, hogy együttes erővel forduljanak szembe a közös ellenséggel; képtelenek voltak

megragadni a kínálkozó számtalan alkalmat, hogy ismét magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ami pedig a szomszédos országokat, a tegnapi győzteseket illeti – különösen Franciaországot és Angliát, amelyek döntő szerepet játszhattak volna –, az ő következetlenségük és elvakultságuk korlátlan volt; a hatalom meghódításának időszakában is és a hitlerizmus győzelme utáni első esztendőkben is. 1932. május 30-án kezdődött a hatalom meghódításának utolsó szakasza, midőn Hindenburg marsall durván lemondatta Brüning kancellárt és utódjának Papent, a „bárók” és a Reichswehr képviselőjét tette meg. A német kispolgárok, akikről Thomas Mann azt mondta, hogy „nem hajlandók elmerülni a proletariátusban”, lelkesen tapsoltak a változáshoz. Számukra az agg marsall a gondviselés embere, osztályuk megmentője volt, akinek minden elhatározása csakis a megtestesült bölcsesség lehetett. Június 14-én, alig két héttel

azután, hogy elfoglalta a kancellári széket, Papen visszavonta az SA betiltását és a hitlerista egyenruha viselésének tilalmát, amelyet még Brüning rendelt el igen okosan. Ettől kezdve világossá vált, hogy milyen szerepet játszik Papen A volt német tisztek nemzeti szövetségének egy Berlinben tartott gyűlésén, 1932. szeptember elején, Everling nacionalista képviselő nyíltan hangoztatta a szónoki emelvényről: „Van Papen kancellár erélyes kézzel távolítja el az útból a weimari köztársaság épületének romjait, hogy új alapokon építse fel a birodalmat.” Papen egymás után váltotta le a vezető köztársasági tisztviselőket, a tartományi kormányzókat, és „nemzetiekkel” töltötte be a helyüket. Csupán Poroszországban állt ellen a szociáldemokrata-katolikus Braun–Severing-kormány. Ezt egy egyszerű elnöki rendelet mozdította el a helyéről az alkotmány 48. szakasza értelmében, azzal az érvvel, hogy „nem képes

helyreállítani a rendet”, azaz nem képes gátat vetni a hitleristák folytonos provokációinak. Papen megnyitotta a nácik előtt a hatalomhoz vezető utat, és ők kardcsapás nélkül végigmentek rajta. Az 1932 júliusi választáson 230 képviselőt küldtek a Reichstagba, és ezzel Németország legnagyobb pártjává lettek. Augusztus 30-án Göringet a Reichstag elnökévé választották. E pillanattól fogva a teljes győzelem már csupán taktikai kérdés volt Ezt az elkerülhetetlen eshetőséget azonban mintha sem a jobboldali pártok, sem a hadsereg nem vették volna számításba. Ők csak fel akarták használni a hitleristákat A hagyományos politikai gyakorlat lebegett a szemük előtt, és nem gondoltak arra, hogy a hatalom teljes egészében a horogkeresztesek kezébe kerülhet, akikről nem is tudták elképzelni, hogy képesek lennének egyedül kormányozni. Ki akarták használni a nácik dinamizmusát, azt várták tőlük, hogy az ő lendületükkel

visszaszerezhetik egykori előjogaikat, és a hagyományos értékek visszanyerhetik régi fényüket. Cserében készek voltak részt adni a kormányban a hitleristáknak Csak éppen megfeledkeztek Hitler figyelmeztetéséről: „Ahol mi vagyunk, ott mások számára nincs hely!” Időre és sok véres tapasztalatra lesz még szükségük, hogy komolyan vegyék ezt a mondatot. Az 1932 júliusában Papen által nyeregbe segített horogkereszteseket súlyos kudarc érte a novemberi új választásokon. Kétmillió szavazatot és 34 Reichstag-mandátumot veszítettek De a lecke nem ment kárba. A választások után 5 nappal lemondani kényszerült Papent Schleicher követte, akinek a szüntelen támadások után, 1933. január 28-án, szintén távoznia kellett Január 30-án délben a Papen által támogatott Hitler kapott megbízást a kormányalakításra. Az „öregúr” végül is kénytelen volt úgy dönteni, hogy átadja a hatalmat annak, akit megvetően csak „osztrák

káplárként” szokott emlegetni. Megtörtént tehát a jóvátehetetlen lépés. De a horogkeresztesek győzelmét senki sem vette komolyan. Thomas Mann is csak elmosolyodott a hír hallatán, és így szólt: – „Annál jobb, 8 hónapnál tovább úgysem tarthat” – csatlakozva a francia és angol „szakemberekhez”, akik a nemzetiszocializmust elintézett dolognak tekintették. Hindenburg azt hitte, hogy garanciáról gondoskodik, amikor „gyámság” alá helyezte Hitlert: ráerőszakolta Papent alkancellárként és Poroszország birodalmi biztosaként, Blomberget pedig hadügyminiszterként. Ezek a „biztosítékok” azonban nem sokáig álltak fenn Február elsején Hitler megkapta a Reichstag feloszlatására vonatkozó rendeletet, amelyet az elnök-marsall négy nappal előbb Schleichertől megtagadott, és amiért annak le kellett mondafia. A választások napját március 5-re tűzték ki A horogkeresztesek ekkor már szentül eltökélték, hogy minden

eszközzel megtartják a hatalmat. Megkezdődött Németország történelmének egyik legvéresebb kalandja, amelyben a Gestapo, szerény kezdetek után, vezető szerepet játszott. ELSŐ RÉSZ A GESTAPO SZÜLETÉSE 1933-1934 I. fejezet A HOROGKERESZTESEK NÉMETORSZÁG URAIVÁ LESZNEK 1933. január 30-án a világ sorsa tizenkét évre Hindenburg marsall dolgozószobájában dőlt el. Hitler megkapta a birodalmi kancellári címet Mellette Papen alkancellár és Poroszország birodalmi kormánybiztosa lett; ez az egykori vezérkari tiszt a marsall bizalmi embere volt és a kormányban a Német Agrárliga bábembere, amely von Klackreuth gróf elnöksége alatt Kelet-Németország nagybirtokosait tömörítette. Papen, midőn Hindenburg azzal bízta meg, hogy „lépjen érintkezésbe a pártokkal a politikai helyzet tisztázása és új kormányalakítás lehetőségének tanulmányozása” céljából, Hitlert javasolta, mint akiben a birtokosok egyedül bíznak, hogy kemény

kézzel gátat tud vetni az egyre erősödő szocializálási tendenciáknak. Papen emellett még a hadsereg embere is volt. Az új belügyminiszter – a volt müncheni rendőrtisztviselő – egyébként a horogkereszt kipróbált öreg harcosa, Frick dr. lett, aki ebben a beosztásban 1940 augusztusáig megmaradt Hadügyminiszterré Blomberget, külügyminiszterré Neurathot nevezték ki; Göring pedig, amellett, hogy megmaradt a Reichstag elnökének, tárca nélküli miniszter lett, és egyidejűleg megbízást kapott a repülésügy és a porosz belügyek irányítására. Ez a „tárca nélküli miniszter”, a hűséges Hermann Göring, 1922 óta párttag és az 1923-as elvetélt puccskísérlet sebesültje, fontos szerepet játszott a hatalom átvételét követő hetekben. 1928 óta a Reichstag képviselője, továbbá a porosz tartományi gyűlés tagja volt, s mint ilyen, szoros kapcsolatot tartott fenn a rendőrségi körökkel. Egy ez úton szerzett barátja, Rudolf

Dehls rendőrtisztviselő révén pedig részletesen megismerkedett a politikai rendőrség szakmai módszereivel. A terror egy csapásra elárasztotta Németországot, mégpedig kétféle formában. Brutálisan és véresen jelentkezett a zavargásokban és utcai harcokban. Alattomosan és leplezetten az önkényes hajnali letartóztatásokban, amelyeket nem ritkán revolverrel vagy zsineggel való gyors kivégzés követett, valamelyik csöndes pince mélyén. 1933. január 30-tól a horogkeresztes csapatok a kommunisták ellenállásába ütköztek; szabályos ütközetek folytak le közöttük. Január 31-én Hitler nyilatkozatot olvasott fel a rádióban Az új kancellár mérsékeltnek mutatkozott, és kinyilvánította a hagyományos eszmékhez való ragaszkodását. A kormánynak, mondotta, az a hivatása, hogy helyreállítása a német nép „lelkének és akaratának egységét”; fenn akarja tartani a kereszténységet, megvédi a családot, „a néptest és az

állam alkotó sejtjét” – vagyis megnyugtatóan a polgári értékek védelmezőjének állította be magát. Ez a formákra oly sokat adó kormányfő február elseje óta kezében tartotta a Reichstag feloszlatásáról szóló rendeletet, amelyet Hindenburg Schleichertől annak idején megtagadott. A választások napját március 5-re tűzték ki. A horogkeresztesek mindig a legalitás keretein belül cselekedtek. Minthogy azonban a győzelem még nem volt biztos, elő kellett segíteni minden eszközzel, mindenekelőtt az ellenfél tervszerű megsemmisítésével. Február 2-án Göring mint a porosz belügyek irányítója átvette a porosz rendőrség vezetését, és hozzálátott annak megtisztításához. A régóta nyilvántartott és jegyzékbe vett köztársasági érzelmű beosztottakat elbocsátották, éppúgy, mint a lagymatagokat. Megbízható nácikat ültettek a helyükre Száz és száz rendőrtiszt, nyomozó és egyenruhás közrendőr – az állomány

kétharmada. – esett a tisztogatás áldozatául, és adta át a helyét az SA-ból vagy az SS-ből jött hitleristáknak. Ebből a horogkeresztes testületből, amelyet erőszakkal préseltek bele a hagyományos közigazgatási keretbe, született meg a Gestapo. A porosz Landtag azonban szembeszegült ezekkel a törvénytelen intézkedésekkel. Válaszul 4-én feloszlatták, a „nép védelmére” hivatkozó rendelet alapján. Ugyanazon a napon egy másik rendelet felhatalmazást adott mindazon gyűlések betiltására, amelyek „veszélyeztethetik a közrendet”; ennek alapján lehetetlenné tették a baloldali pártoknak, hogy gyűléseket tartsanak, és így szabaddá vált a küzdőtér a hitleristák számára. Március 5-én az acélsisakosok, a schupók (a Schutz Polizei – Biztonsági Rendőrség – tagjai. – Szerk) és a barnaingesek együtt meneteltek egy hivatalos berlini felvonuláson A nacionalista pártok hírhedt „harzburgi front”-jának fölelevenítése

volt ez, és az SA idő előtti hivatalos elismerése. A rákövetkező véres éjszakán a hitleristák megrohanták mindazokat a gyűléstermeket és kávéházakat, ahol a kommunisták szoktak összejönni. Zavargások törtek ki Bochumban, Breslauban, Lipcsében, Stassfurtban, Danzigban és Düsseldorfban, amelyeknek sokan estek áldozatul. A kormány a Hitler-Papen-Hugenberg triumvirátus kezében volt; a sajtóés filmkirály Hugenberg – a német nemzetiek vezére – a kormányban a gazdasági és élelmezésügyi tárcát kapta. A „német nép védelméről” szóló február 6-i kivételes törvény gúzsba kötötte az ellenzék sajtóját és információs szerveit. Február 9-től Göring rendőrségi apparátusa teljes erővel működött. Országszerte házkutatásokat tartottak a kommunisták helyiségeiben és a párt vezetőinél. Fegyvereket, muníciót és olyan dokumentumokat foglaltak le, amelyek azt „bizonyították”, hogy a kommunisták összeesküvést

akartak kirobbantani és a középületek felgyújtását tervezték. Egyre nagyobb méreteket öltöttek a letartóztatások és az eltűnések; az SA megkínozta és halomra gyilkolta ellenfeleit, akiknek névjegyzékét már hosszú évekkel azelőtt összeállították. Ludendorff tábornok, Hitler egykori barátja megtagadta 1923-as cinkostársát, és ezt írta Hindenburgnak: „Ünnepélyesen megjósolom Önnek, hogy ez a gyászos férfiú hazánkat szakadékba, nemzetünket pedig elképzelhetetlen katasztrófába fogja vezetni. A jövő nemzedékek átkozni fogják Önt halott poraiban, amiért ezt megengedte.” – Hindenburg annyit tett csupán, hogy Ludendorff leveleit átadta Hitlernek. Huszadikán Göring rendeletileg felszólította a rendőrséget, hogy fegyverét használja a kormánnyal szemben ellenséges pártok tüntetései esetén. Kaiserslauternben Brüning volt kancellár tartott gyűlést a Pfalz Wacht (Pfalzi őrség) nevű katolikus szervezet nevében. A

gyűlés végeztével a hitleristák bottal és revolverrel támadtak a felvonuló tömegre. Egy halott, három súlyos és több könnyű sebesült volt az áldozatok listáján. A „Germania” című katolikus újság Hindenburg elnökhöz apellált, az „öregúr” azonban továbbra is csak hallgatott. Huszonharmadikán Württemberg gazdasági minisztere, a demokrata Mayer tiltakozott azok ellen a kísérletek ellen, amelyek el akarták törölni a tartományok jogait. Egyesülésre szólította fel a délnémeteket „a köztársasági törvények, jogaik és szabadságuk védelmére”, hiszen a hitleristák egyetlen déli parlamentben sem voltak többségben. Másnap Frick jelentőségteljes választ adott. „A birodalom – mondta – érvényesíteni fogja hatalmát a déli államokkal szemben, és Hitler hatalmon marad akkor is, ha március 5-én nem kapná meg a tőbbséget.” Ennek lehetősége a szükségállapot proklamálását és az alkotmány egyes részeinek

felfüggesztését eredményezte volna, „minthogy a másik oldal többsége nem lehet más, csak negatív”. A hitleristák, mindamellett, hogy az oly sok küzdelem árán megszerzett hatalmat eltökélten meg akarták tartani, nyugtalanok voltak. Az ellenzék nem adta fel a harcot A helyzet annál is inkább aggasztóvá vált, minthogy az események egyre gyorsabban követték egymást: 25-én a kommunisták és az Antifa-liga harci szervezetei közös vezetés alatt egyesültek, hogy méltó választ adjanak a Karl Liebknecht-ház előző napon történt elfoglalására. Huszonhatodikán ez az új vezetőség felhívást bocsátott ki „széles tömegmozgalom létrehozására a Kommunista Párt és a munkásosztály jogainak védelmére” és „átfogó tömegakcióra a fasiszta diktatúra elleni óriási méretű harc érdekében”. Olyan csapást kellett mérni a Kommunista Pártra, hogy az ne tudjon az antifasiszta keresztes háború élére állni; ez csak a párt

legális megsemmisítése útján volt lehetséges. Meg kellett tehát győzni az országot az összeesküvés, a kommunista puccs realitásáról, le kellett járatni a pártot és vezetőit még a választások előtt. Nagyarányú provokáció megszervezése a legcsekélyebb nehézséget sem jelentette a hitleristák számára. A Göring-féle tisztogatás óta kezükben volt a berlini rendőrség A 30 000 felfegyverzett, horogkeresztes karszalaggal ellátott „kisegítő rendőr” az utca ura volt. A párt napi három márkával fizette őket. Göringnek egy február 22-i rendelete az SA és a Stahlhelm (az acélsisak-mozgalom) tagjait kisegítő rendőrökké minősítette. Minden elő volt készítve a nagy színjáték megrendezésére. A jeladás nem is váratott sokáig magára Huszonhetedikén felgördült a függöny, és lejátszódott a dráma legfontosabb jelenete. Február 27-én, 21 óra 15 perc körül egy teológus hallgató hazafelé tartott a Königsplatzon, ahol

a Reichstag palotája emelkedik. Hallotta, hogy valahol betörnek egy ablakot, s üvegcserepek hullanak csörömpölve a járdára. A meglepett fiatalember azonnal értesítette a parlamenti őrséget. Azon nyomban körjáratot szerveztek Ennek során láttak egy elsuhanó árnyékot, amint futva több helyen lángra lobbantja az épületet. A tűzoltóság és a rendőrség néhány perccel később már a helyszínen volt. Az első rendőri riadóautónak, amely egy perccel a tűzoltók után érkezett, Lateit hadnagy volt a parancsnoka. Scranowitz felügyelő és még néhány ember kíséretében bejárta az épületet, hogy fölkutassa a gyújtogatót. Valamennyien meglepetten tapasztalták, hogy milyen nagy számban és milyen sokfelé voltak tűzfészkek. Az ülésteremben riasztó látvány fogadta őket: hatalmas lángoszlop tört egyenesen a mennyezet felé. A lángoszlop egy méternél szélesebb és több méter magas volt, és egyáltalán nem bocsátott ki magából

füstöt. Más tűzfészek nem volt a teremben Nyilván igen nagy hatású gyújtóanyagtól eredt. A rendőrök annyira megdöbbentek, hogy revolvert szegezve folytatták kutató útjukat. Az étkező már lángtengerré változott, a függönyök és a szőnyegek mindenütt égtek. A nagy Bismarck-teremben, az épület déli részén, hirtelen egy meztelen felsőtestű, verejtéktől fénylő, riadt, bizonytalan tekintetű férfira bukkantak. Csak meg kellett szólítani, máris feltartotta a két karját, és ellenkezés nélkül tűrte, hogy megmotozzák. Nem volt nála egyéb, csak néhány elpiszkolódott papiros, egy zsebkés és egy holland útlevél. Scranowitz asztalterítőt borított a vállára, és elvitte az Alexanderplatzon levő rendőrkapitányságra. Az illető minden további nélkül közölte személyi adatait. Marinus van der Lubbe a neve, holland állampolgár, 1909. január 13-án született Leidenben, munkanélküli Amint a rádió tudomást szerzett a

tűzesetről, tüstént minden hullámhosszon sugározni kezdte a hírt: „A kommunisták felgyújtották a Reichstag épületét.” Vagyis mielőtt a nyomozást megkezdhették volna, máris tudták, hogy csakis a kommunisták lehetnek a bűnösök. Még aznap éjjel megkezdődött a megtorlás. Azon nyomban kihirdették a „nép és az állam védelméről” szóló, az agg marsall által aláírt „február 28-i kivételes törvényt”. Közvetlenül a Kommunista Pártra sújtottak, de betiltottak minden szociáldemokrata újságot is. Az ekkor hozott rendelkezések megszüntették az alkotmányos szabadságjogok legtöbbjét: a sajtószabadságot, az egyesülési szabadságot, a gyülekezési szabadságot, a levéltitok és a magánlak sérthetetlenségét, a habeas corpust. A német népet ezzel kiszolgáltatták a hitlerista rendőrség kénye-kedvére, amely bárminemű megkötöttség vagy felelősség nélkül bárkit titokban őrizetbe vehetett és tetszése szerinti

ideig fogságban tarthatott, bizonyítékok nélkül, anélkül, hogy az illető ellen vádat emelnének, anélkül, hogy kihallgatnák és hogy az ügyvédi segítséget vehetne igénybe. Ez ellen semmiféle joghatóság sem emelhetett vétót, nem rendelhette el az őrizetbe vett szabadon bocsátását és nem követelhette az ügy felülvizsgálatát. A Gestapo ezeket a kiváltságait a rendszer bukásáig megőrizte. Berlinben még az éjjel megkezdődtek a letartóztatások Az éjszaka folyamán 4500 személyt hurcoltak el „megelőzés” címén, javarészt a Kommunista Párt tagjait vagy ellenzéki demokratákat. A rendőrök, SA- és SS-legények egymás között felosztva a tennivalókat folytatták a házkutatásokat, kihallgatásokat és szállították el teherautószám a gyanús elemeket, akiket rövid ideig a párt valamelyik saját börtönében vagy egy állami börtönben tartottak, hogy azután velük népesítsék be az első koncentrációs táborokat, amelyeket

Göring egyenesen az ő számukra állíttatott fel. Hajnali 3 órától szigorú ellenőrzés alá vették a repülőtereket és a kikötőket, a vasutakat pedig átkutatták a határállomásokon; engedély nélkül nem lehetett többé elhagyni Németországot. A hitlerizmus sok ellenfele még így is el tudott menekülni A letartóztatottak száma 5000-re rúgott Poroszországban és 2000-re a Rajna-vidéken. Március elsején újabb rendelet nyilvánította büntetés terhe mellett tilossá az „állam elleni fegyveres harcra és az általános sztrájkra való felbujtást”. A horogkeresztesek ugyanis ettől tartottak a leginkább, az általános sztrájktól, amely a megosztott baloldal egyetlen hatékony fegyvere lehetett volna. A Kommunista Pártot lefejezték és a szociáldemokraták rettegtek; hátra voltak még a szakszervezetek. A szakszervezetek, minthogy hatalmas tömegekkel rendelkeztek, egy általános sztrájkkal megbéníthatták volna az országot és gátat

tudtak volna vetni a horogkeresztesek terjeszkedésének. Németországban háromféle szakszervezet működött: az Általános Német Szakszervezeti Szövetség (ez volt a leghatalmasabb), a Független Szakszervezeti Szövetség (amelynek 4 500 000 tagja volt), végül a keresztény szakszervezetek (1 250 000 taggal). A német szakszervezeteknek volt a legnagyobb taglétszámuk az egész világon: a munkások 85%-a szervezett volt. Nem felejtették el, hogy milyen sokba került nekik a háború, és ellenségesen álltak szemben a militarizmussal, mert tudták, hogy az újabb fegyveres konfliktus terheit is nekik kellene viselniük. E hatalmas tömegek, bár ellene voltak az új uraknak, nem merték vállalni az akció kockázatát, amivel pedig megmenekültek volna és magukkal együtt megmentették volna Németországot. A szociáldemokráciához hasonlóan a szakszervezetek is meghúzták magukat és a kivárást választották. Ezért a passzivitásukért csakhamar meg is

kapták a „jutalmat” Az általános zűrzavar közepette elérkezett a választás napja. Január 30-a óta a hitleristák a terror és a propaganda áradatát zúdították a németekre; ez a propaganda behatolt mindenhová, követte az emberek minden cselekedetét életük minden percében. A választási hadjárat során ezer meg ezer gyűlést szerveztek. Hitler szinte megsokszorozta önmagát: városról városra száguldott, mindenütt a megfelelő időben jelent meg, hogy néhány üres és harcias frázissal, amelyeknek jobban ismerte a titkát bárki másnál, felvillanyozza csapatait. Goebbels gigantikus propagandagépezetet hozott mozgásba, töméntelen dekorációval és látványossággal, a felvonulások valóságos tobzódásával, lobogókkal és hősies katonazenével, ami megragadta az „új Messiás” meghallgatására egybesereglett jámbor lelkeket. Ebben az időben 7 milliónál több munkanélküli volt Németországban, ami azt jelentette, hogy a

munkásoknak több mint egyharmadát kellett segélyeznie a Wohlfahrtsamtnak, a jóléti hivatalnak. Március 5-én az egész országban szavaztak. Csak 11%-os volt a tartózkodás, a megelőző választásokhoz képest feltűnően alacsony. A horogkeresztesek 17 164 000 szavazatot kaptak, amit dinamizmusuknak, az ezerféle erőszakoskodásnak és a Reichstag felgyújtása körüli példátlan méretű népcsalásnak köszönhettek. A kommunisták, akiktől azt várták, hogy össze fognak omlani, sokkal jobban tartották magukat, semmint számítani lehetett volna. Hiába volt a vadállati megtorlás, hiába vetették börtönbe vagy kényszerítették menekülésre a kommunista vezetőket, tiltották be újságjaikat, a kommunisták 4 750 000 szavazatot szereztek és 81 mandátumuk maradt. Az új Reichstagban ilyenformán 288 nemzetiszocialista, 118 szocialista, 70 Centrum párti, 52 német nemzeti, 28 bajor néppárti és egyéb, valamint 81 kommunista képviselő volt. A

szocialistákra csaknem 7 millió választó szavazott. A hitleristákra csak a szavazatok 43,9 %-a jutott, ilyenformán a Reichstagban nem volt abszolút többségük. Attól tartottak, hogy a többi párt szövetségre lép ellenük, hogy megvalósítsák, amit a választás előtt ígértek; a hitleristák ezért „felhívták” a kommunistákat, hogy ne vegyenek részt a parlamenti üléseken. A kommunista képviselők tisztában voltak vele, hogyha ennek ellenére meg akarnának jelenni, az a biztos halált jelentené számukra; ezért egyikük sem jelentkezett. Az új parlamenti ülésszakot március 21-én nyitották meg ünnepélyesen, annak a napnak az évfordulójára, midőn Bismarck 1871-ben az első Reichstagot összehívta. A Reichstag első tényleges ülése 22-én Berlinben, a Tiergartenbeli Kroll Operában folyt le. A tribün fölé óriási horogkeresztes zászlókat feszítettek, a hivatali helyiségekben és a folyosókon SA- és SS-egységek parádéztak, a

hitlerista képviselők pártegyenruhájukban jelentek meg: az új rend a világ szeme láttára berendezkedett. A kommunisták eltávolításával a hitleristák megszerezték a képviselői szavazatok 52%-át. Egyetlen képviselő sem merte felemelni a szavát a csonkítás ellen, amely teljhatalmat biztosított a náciknak. A parlamenti tisztségek betöltése – „felállással” – néhány perc leforgása alatt végbement. Göringet szótöbbséggel – a szocialisták nem szavaztak rá – elnökké választották Huszonharmadikán Hitler felolvasott egy semmitmondó programnyilatkozatot és teljhatalmat követelt 4 évre, arra hivatkozva, hogy „a kormányt a rendelkezésére álló többség tulajdonképpen fel is menthetné a kötelezettség alól, hogy kérje ezt az intézkedést”. A teljhatalom azt jelentette a kormány szempontjából, hogy törvényhozói tevékenysége függetlenül az alkotmánytól, rendeleteit nem kell sem az elnökkel aláíratnia, sem a

Reichstaggal ratifikáltatnia, sőt a külföldi államokkal kötött szerződéseihez sincs szüksége parlamenti ratifikációra. Vagyis egy tollvonással eltörlik a parlamenti demokráciát és legálisan térnek át a diktatúrára. Az épület körül összevont SA-egységek zajongása behallatszott a terembe. Elkövetkezett a szavazás. Csak a szocialistákban volt annyi bátorság, hogy nemmel szavazzanak Az előterjesztést 441 szavazattal 94 ellenében elfogadták. Most már csak az ülésszak feloszlatása volt hátra. Az agg marsall önmagát iktatta ki a hatalomból, hiszen már aláírására sem volt szükség a rendeletek alapján. A hitleristák a helyzet korlátlan uraivá lettek A horogkeresztesek nagyon jól tudták, hogy ha meg akarják tartani a hatalmat, keményen kell lesújtaniuk az ellenzékre, amely éppen a legutolsó választások alkalmával bizonyította be életerejét. A megalakuló Gestapónak nagyon hamar lesz majd mit tennie Azon nyomban hozzá

kellett látni a gleichschaltunghoz, az igazi „móresre tanításhoz”, az uniformizáláshoz, egész Németország hitlerizálásához, vagyis a pártot mindenható hatalommá kellett tenni a nép és az állam fölött. Mindenekelőtt meg kellett tehát semmisíteni valamennyi politikai szervezetet, el kellett távolítani vezetőiket. Ezért vagy legyilkolták, vagy lecsukták, vagy menekülésre kényszerítették őket. A kommunistákat már elintézték. Április elsején Hitler meghirdette a zsidó üzletek és áruk bojkottját. Az izraelitákat országszerte bántalmazni kezdték A hitleristák egyik csatakiáltása már hosszú ideje a „Jude verrecke!” („Zsidó, dögölj meg!”) volt. Április elsején az SA-k és SS-ek elözönlötték Berlin utcáit, s a tömeget a zsidók ellen izgatták. Ahol zsidókra akadtak, megverték őket, a zsidó üzleteket feldúlták és kifosztották, tulajdonosaikat és az alkalmazottakat durván bántalmazták és kirabolták.

Megrohanták a kávéházakat és a vendéglőket, és elzavarták onnan a zsidó vendégeket. A középkori pogromoknak ez a felélesztése világszerte a felháborodás hullámát váltotta ki. Ezek a brutalitások azonban nem is voltak olyan öncélú jelenségek, mint ahogy gondolni lehetne. „Mindig számolni kell az emberek gyengeségével és bestialitásával” – állapította meg Hitler. A legprimitívebb emberi ösztönök felkeltése, amelyet a hitlerizmus nagyipari tökélyre emelt, először az antiszemitizmusban realizálódott, amely a rendszer elválaszthatatlan részévé lett. De az április elsejei hadművelet mégis és mindenekelőtt spanyolfal volt: míg az emberek érdeklődését lekötötték ezekkel a látványos eseményekkel, megjelent az első rendelet, majd 7-én következett a kiegészítő második rendelet. Ezekkel megkezdődött a birodalom közigazgatásának centralizálása. Poroszország kivételével feloszlatták valamennyi tartomány

parlamentjét Helyükre a Hitler által kiszemelt, teljhatalommal felruházott reichsstatthalterek, birodalmi helytartók kerültek. Ez a fontos rendelkezés megsemmisítette az ellenállás minden lehetőségét, ami a tartományi parlamentekben, például Bajorországban még megnyilatkozhatott. A helytartóknak joguk volt leváltani a tisztviselőket, ha azok nem feleltek meg az árjaság vagy a politikai alkalmasság követelményeinek. Ezen óvintézkedés után a pártnak egy Nemzeti Végrehajtó Bizottság szignójú rendelete április 21-én feloszlatta a Német Általános Szakszervezeti Szövetség 28 federációját. Vagyonukat lefoglalták; vezetőiket, valamint a Munkásbank ügynökségeinek igazgatóit letartóztatták. A többi szakszervezet teljes passzivitást tanúsított. Hitler elhatározta, hogy május elsejét , mint a „munka nemzeti ünnepét” ünnepelteti meg, s e cél érdekéten a szabad szakszervezetek (helyesebben: azok maradványainak) vezetőivel,

szocialistákkal és katolikusokkal egyaránt, fölvette a szívélyes, de igen határozott „kapcsolatot”. A hitleristák azt kérték tőlük, hogy vonultassák fel tömegeiket az új rendszer ezen első ünnepségén, amelyet a párt szervez. A munkásszolidaritást, a dolgozók hazafias egységét és testvériségét kellett ünnepelni. Társadalmi, nem pedig politikai eseménynek, egyszersmind a kibékülés ünnepének is szánták. Megfizetik a normális munkanapot, és minden résztvevő úti- és étkezési költségtérítésben részesül. Hiszékenységből vagy gyávaságból? Ki tudná ezt ma megmondani? Elég az hozzá, hogy a szakszervezetek ráálltak. Május elsején egymillió munkás gyűlt össze a Tempelhofer Feld egykori gyakorlóterén. Hitler szép beszéddel lepte meg őket; munkára buzdította a tömegeket és istenre hivatkozott. Másnap délelőtt tíz órakor az SA-különítmények és a rendőrség elfoglalták a szakszervezeti helyiségeket, a

munkásotthonokat, az újságokat, a szövetkezeteket, a Munkásbankot és fiókjait. A Gestapo, amelyet Poroszországban Göring egy április 26-án aláírt rendelete hívott életre, ekkor lépett először színre új nevén Berlinben. A napok óta gondosan nyilvántartott és megfigyelt szakszervezeti vezetőket lakásukon vagy búvóhelyükön tartóztatták le. Leipartot, a reformista szakszervezetek vezetőjét, Grossmannt, Wisselt és másokat, összesen 58 szakszervezeti funkcionáriust vettek védőőrizetbe. A szakszervezetek irattárát és bankszámláit a segélyezési és nyugdíjalapokkal együtt lefoglalták. A Ley dr. vezetése alatt álló Német Munkavédelem Akcióbizottsága ugyanazon a napon „kezébe vette” az egyesített szakszervezetek irányítását, amely ily módon teljességgel a párt üzemi sejtjeinek fennhatósága alá került. A közel 6 millió tagot számláló, 184 millió márka évi bevétellel rendelkező szervezeteket tehát a legkisebb

ellenállás nélkül meg tudták semmisíteni. Május 4-én Ley bejelentette a Munkafront megalakítását, egyszersmind elrendelte a munka kötelező jellegét. Ez a Munkafront lényegében azt a célt szolgálta, hogy óriási propagandagépezetként horogkeresztes ideológiával hassa át a több milliós kényszertagságot. Az eredmény a dolgozók életkörülményeinek nivellálódása lett. Amennyiben a nagy hitleri gazdasági tervek megvalósítása csökkentette a munkanélküliek számát, úgy az a fizetések átlagának rovására történt; ez még nagyobb hasznot biztosított a horogkereszthez csatlakozott gyárosoknak. A szakszervezetek eltávolítása után már könnyű volt végezni a politikai pártokkal. Hugenberg, aki január 30-a óta Hitlerrel és Papennel együtt a hatalmat gyakorolta, és aki Hitlernek a német nemzetiek értékes támogatását biztosította, megrettent a középpártok ellen foganatosított rendszabályoktól. Az új rendeletek alkalmazása

során irgalom nélkül kiszórták pártjának vezető tagjait a közigazgatás különböző helyeiről. Ő azonban még mindig két fontos minisztérium, a gazdasági és a földművelésügyi tárca birtokában volt. A nácik ekkor „spontán” tömegtüntetéseket szerveztek Hugenberg ellen, hogy megszabaduljanak tőle. Június 28-án kénytelen volt lemondani. Ugyanazon a napon a Néppárt, Stresemann volt pártja, azt találta a legbölcsebb megoldásnak, ha feloszlatja önmagát. Példáját július 4-én követte a katolikus Centrum Párt Az önfeloszlatások közepette a Bajor Néppárt volt az egyetlen, amely szembeszegült a fenyegetésekkel. Ekkor sorra letartóztatták vezetőit, köztük Wrede herceget, aki mint lovassági tiszt Hitler oldalán vett részt az 1923-as puccskísérletben, és vele együtt ült a landsbergi börtönben. A párt végül is kénytelen volt engedni, és ugyancsak kimondta feloszlását Július 7-én rendeletileg eltávolították a

szociáldemokrata képviselőket a Reichstagból és a tartományok kormányszerveiből. A vezetők közül sokan külföldre menekültek A többiek börtönbe vagy koncentrációs táborba kerültek. A hitleristák bejelentették, hogy ezekben a táborokban fogják „átnevelni” mindazokat, akik nem tudják felfogni a nemzetiszocializmus szépségeit. Az első koncentrációs tábort március 25-én nyitották meg Stuttgart közelében; csak ezerötszáz férőhelye volt, nemsokára mégis háromszor vagy négyszer annyi fogoly szorongott benne. Ez a fajta létesítmény csakhamar a legfontosabb nemzeti intézmény szerepét töltötte be Ugyanazon a napon jelent meg még egy 19 törvényből álló „sorozat” is. Közülük az egyik véglegesen lezárt mindenféle vitát: „A Német Nemzetiszocialista Munkáspárt az egyetlen politikai párt Németországban. Aki kísérletet tesz valamely más politikai pártszervezet fenntartására, vagy új politikai pártot próbál

létrehozni, 3 évig terjedhető kényszermunkával vagy 6 hónaptól 3 évig terjedhető börtönbüntetéssel sújtható, a még súlyosabb büntetőrendelkezések hatályának fenntartásával.” Kétségkívül sok becsületes német meglepődött az események ilyetén fordulatán. Kár, hogy nem jegyezték meg jobban Hitler figyelmeztetését: „Ahol mi vagyunk, ott mások számára nincs hely!” Tegnapi barátai és szövetségesei, a német nemzetiek, most már törhették rajta a fejüket. A horogkeresztesek ezentúl Németország korlátlan urai voltak. Mi sem állt többé annak az útjában, hogy zavartalanul működjenek az „új intézmények”. II. fejezet GÖRING A RENDŐRSÉGRE ÉPÍT 1934 tavaszán 65 000 német hagyta el hazáját. A horogkeresztes diktatúra egy esztendeje idézte elő ezt a vérveszteséget. Férfiak és nők ezrei, többségükben tudósok, művészek, írók, tanárok vállalták a titkos határátlépés kockázatát, csakhogy külföldre

juthassanak. A kényszer és a félelem elől menekültek, egy alattomos terror elől, amelynek most már neve is volt: Gestapo. Gestapo. E három szótag hallatán elsápadtak a legbátrabbak is, annyi titok és rettenet tapadt hozzá. Ki volt az az ember, akinek munkája nyomán létrejött a borzalomnak ez az épülete, miféle szörnyeteg kovácsolta ki a hitlerista gépezetnek ezt a tengelyét, amely nemsokára 25 millió embert gyilkolt meg, és amelynek működése nyomán Európa üszkös romhalmazzá változott? Akiről szó van, külsőleg nem látszik szörnyetegnek. Kövérségében is megnyerőbb, mint legtöbb cinkostársa; kimondottan népszerű, maga is szívesen tetszeleg a kedélyes bácsi szerepében. Ez az ember Hermann Göring Ha Göring életét az évek távlatából szemléljük, Malraux megállapítására kell gondolnunk. „Az ember nem az, amit titkol, hanem az, amit tesz” – mondja a „Les Noyers de lAltenburg”-ban (Az altenburgi vízbefúltak). A

„Condition humaine”-ben (Emberi sors) pedig: „Az ember a maga cselekedeteinek summája, annak, amit tesz, amire képes.” Goebbels, Hess, Bormann, Himmler, nem is beszélve Hitlerről, csakhamar nyugtalanságot keltett. Göring megnyugtatóan hatott Bár Otto Strasser véleménye eltér ettől: „Göring lelke mélyén gyilkos, megvan benne a terror iránti érzék.” Az elhízott marsall, akinek kövérségénél csak a gőgje volt nagyobb, nem kétséges, hogy pályafutása csúcsán bizonyos dekadens művészi rafinériával érvényesítette ezt az érzékét. Nem mindennapi körülmények fejlesztették ki nála ezt a különös érzéket. Az 1930 szeptember 14-én megválasztott új Reichstag október 13-án tartotta első ülését. A Nemzetiszocialista Párt ekkor a második helyet foglalta el, közvetlenül a szociáldemokraták mögött, akiknek 143 mandátumuk volt. A 107 új horogkeresztes képviselő egyenruhában, barna ingben, menetoszlopban, egyszerre lépve

vonult be a terembe. E különös manőver parancsnoka, aki az oszlop élén masírozott, a párt egyik legrégibb tagja, Hermann Göring volt. Két éve került be a Reichstagba, 1928. május 20-án, amikor a párt üggyel-bajjal csak tizenkét képviselői mandátumhoz jutott. Ebben az időben csak kevesen emlékeztek arra, hogy az új képviselő egyik hőse volt annak a nagy háborúnak, amely köré ekkor még nem fonódott a legendák glóriája. Volt benne valami meglepő, hogy éppen ebbe a lármás és rossz hírű, újdonsült Nemzetiszocialista Pártba lépett be : Születésénél, múltjánál fogva sokkal inkább valamelyik monarchista színezetű konzervatív pártban vagy abban a Centrum Pártban lett volna a helye, ahol a nagypolgárság tagjai és az előkelőségek csoportosultak. Hermann Göring a bajorországi Rosenheimben született 1893. január 12-én Francia ősei is voltak anyai nagyanyja, Caroline de Nérée révén, aki Hollandiában megtelepedett

hugenotta családból származott. Édesapja, dr Heinrich Göring, igazi régi vágású német főtisztviselő, Bismarck személyes barátja volt; 1885-ben Német Délnyugat-Afrika első főbiztosa lett. A bonni és heidelbergi egyetemen tanult, majd a porosz hadseregben tisztként szolgált; a porosz módszeresség és rend megtestesítője volt akkor is, midőn vezető tisztviselővé lett. Göring dr. első házasságából öt gyermek született; első feleségének halála után tiroli lányt vett el. Második feleségét magával vitte következő gyarmati állomáshelyére, Haitiba is, majd hazaküldte Bajorországba, hogy itt hozza világra a kis Hermannt. Hermann gyermekkorát verekedések láncolata töltötte ki. Túlságosan harcias és erőszakos természete miatt minden iskolából kicsapták. Ezen hajlamaira való tekintettel édesapja a karlsruhei kadétiskolába küldte, majd onnan átkerült a berlini katonaiskolába. Itt jó minősítéssel végzett, és 1912

márciusában megkezdte katonai pályafutását a mühlhauseni Vilmos főherceg gyalogezrednél, alhadnagyi rangban. Tizenkilenc éves volt A heves vérű fiatalembernek nem nagyon volt ínyére a kaszárnyaélet, és boldog volt, amikor megkezdődött a háború. 1914 októberében kieszközölte áthelyezését a repülőkhöz Itt azután megindult a dicsőség útján. Előbb megfigyelő volt; 1915 júniusában lett pilóta Légi felderítést végzett, majd a bombázóknál szolgált; végül 1915 őszén vadászrepülői beosztást kapott. Göring hadnagy akkor érezte magát elemében, akkor élhette ki szabadon harcias hajlamait, midőn egyedül, kis vadászgépével a levegőben volt. Lelőtte az angolok egyik legelső Handley Page-típusú bombavető gépét, de alulmaradt az angol vadászokkal vívott harcában. Megsebesült a csípőjén és a bal lábán, de amint felépült, újból szolgálatba állt, és az egyik legkiválóbb német vadászpilóta lett belőle. 1917

májusában átvette a 27 vadászraj parancsnokságát. 1918 elején már 21 légi győzelemmel büszkélkedhetett, májusban pedig a császár a legnagyobb német kitüntetéssel, a Pour le Mérite-renddel jutalmazta. Ebben az időben helyezték át Göringet a híres 1. számú vadászrajhoz, amelyet első parancsnokának nevéről inkább Richthofen-vadászrajként ismertek. 1918. április 21-én Freiherr von Richthofen báró kapitányt, akinek már nyolcvannál több győzelme volt, légiharcban lelőtték. Utóda, Reinhard hadnagy, július 3-án esett el Ekkor Göring vette át az alakulat parancsnokságát. Ez július 14-én történt, amikor a német haderő már megkezdte a marne-i visszavonulást. Az 1. számú vadászraj a hősiesség csodáit produkálta, de nem vonhatta ki magát az általános német vereség következményei alól. Keserves időszak volt ez Göring életében Novemberben hátra kellett vinnie Németországba embereit és felszerelését, Megrendült

lélekkel jegyezte be a fegyverszünetet az egység eseménynaplójába. Az 1 számú vadászraj megalakulása óta 644 légi győzelmet aratott: 62 repülő lelte halálát a raj szolgálatában. Göring századosi rangban szerelt le. Egyenruháját a vaskereszt első osztálya, a zühringeni oroszlán a kardokkal, a Károly Frigyes‑ érdemrend, a Hohenzollern-érdemrend harmadik osztálya a kardokkal és a Pour le Mérite-rend díszítette. Életének ezt a szakaszát és bajtársait a Richthofen-vadászrajban nem felejtette el soha. 1934-ben a Gestapo letartóztatott Hamburgban egy Luther nevű zsidót. Ez az ember annak idején szintén a Richthofen-vadászrajban szolgált Göring, amint tudomást szerzett az ügyről, azonnal energikusan közbelépett, kiszabadította és védelme alá vette egykori bajtársát. Az 1919 végén leszerelt Göring kapitánynak valamilyen foglalkozás után kellett néznie. Beléphetett volna a Reichswehr kötelékébe, de ellensége volt a

köztársaságnak, nem akarta szolgálni. Hogy megkeresse a kenyerét, repülőmutatványokat végzett előbb Dániában, majd Svédországban. Vasárnaponként légi keresztelőben részesítette azokat, akik fölmerészkedtek az ő kis Fokkerjére, hogy megismerkedjenek az első repülés örömeivel. Így szerzett magának némi pénzt és. feleséget, akit egyszerűen megszöktetett férje és fia mellől Németországba vitte az asszonyt és Münchenben megesküdött vele. Bajorországba visszatérve a munka nélküli hős keservesen tengette az életét. Beiratkozott a müncheni egyetemre, el-eljárt a politikai és történelmi előadásokra, de inkább csak azért, hogy valami nevet adjon semmittevésének. Csinos nyaralóban lakott München mellett, és abból a támogatásból élt, amelyet a felesége, Karin Fock kapott a családjától. 1922 őszén a szövetségesek azzal a követeléssel fordultak a német kormányhoz, hogy szolgáltasson ki háborús bűnösöket.

Göring felháborodása már csak azért is mélységes volt, minthogy az ő neve is ott szerepelt a franciák által összeállított jegyzéken. Egy novemberi vasárnap tiltakozó gyűlést rendeztek Münchenben a Königsplatzon. Göring is ott volt. Miközben az antant követelése ellen tiltakozó szónokokat hallgatta, észrevett maga mellett a tömegben egy sovány férfit, akinek éles metszésű arcát apró barna bajusz ékesítette. Nem volt ismeretlen számára ez a férfiú, akiről már Bajorország-szerte beszéltek, és akinek látta már az arcképét. Adolf Hitler volt Hívei vették körül, és sürgették, hogy szólaljon fel. De ő nem volt hajlandó „megtörni ennek a polgárian nacionalista tüntetésnek az egységét” Ezt olyan fagyos megvetéssel jelentette ki, hogy fölkeltette vele Göring érdeklődését. Ő is gondolt már arra, hogy az ilyen plátói tiltakozások nem sokat érnek, és hogy csak valami sokkal határozottabb akcióval lehetne célt

érni. A kővetkező héten Göring elment a Nemzetiszocialista Párt egyik gyűlésére. Hitler az akkor szokásos kérdésekről beszélt A „versailles-i diktátum” elleni harc volt a vezérmotívuma. A versailles-i béke volt az, amely Göringből, a ragyogó katonatisztből a felesége nyakán élősködő kétes egzisztenciát faragott. A beszéd meggyőzte; a gyűlés befejeztével jelentkezett Hitlernél, és felajánlotta szolgálatait. Az akkor még gyenge, de nagy jövő előtt álló párt számára Göring valóságos főnyeremény volt. Jól ki lehetett aknázni a háborús hős dicsőségéből adódó vonzóerőt, az erőszak iránti vonzalma pedig, amely megnyilatkozásaiból is kiérződött, megegyezett a párt vonalával. Egy hét múlva beiratkozott a pártba és szentül eltökélte, hogy „testestül-lelkestül” annak az embernek szenteli magát, akit mindössze tízegynéhány napja ismert. A párt rohamosztagának, a sturmabteilungnak (SA), nem volt

vezetője. Szervező, fegyelmező, koordináló munkára volt szükség, hogy „olyan abszolút megbízható szervezetté váljanak, amely feltétlenül végrehajtja Hitler és az én parancsaimat” – mondta később Göring. Az 1923-as év elején Hermann Göring, a munka nélküli háborús hős, átvette a horogkeresztes fegyveres erők parancsnokságát. Ebből a létszámára máris jelentékeny, de még szervezetlen erőből Göring néhány hónap alatt hadsereget kovácsolt a tisztikar, különösképpen pedig Röhm segítségével, akit annak idején a 7. hadosztály parancsnokságával, valamint a titkos katonai szervezetek ellenőrzésével és irányításával bíztak meg. Röhm intézte a nacionalista pártok „lélektani” irányítását is; jelszavakat, „eszméket” hozott forgalomba. Érdeklődött ugyan Hitler és pártja iránt, de mélyreható ellentét is volt közöttük: a politikus Hitler számára a párt mint politikai szervezet volt a legfontosabb;

Röhm szemében, éppen ellenkezőleg, az elsőbbség a katonaságot illette, a katonaságot kellett átalakítani, politikussá tenni. Röhm, miközben titokban felszerelte az SA-t a Reichswehr rejtett fegyverraktáraiból, abban reménykedett, hogy egy szép napon majd ő fogja átvenni e szervezet tényleges vezetését. Csakhamar vetélytársának érezte Göringet, akinek felbukkanása nem töltötte el különösebben örömmel, és aki a maga részéről Röhmben szintén veszedelmes ellenfelet kezdett látni. Mindazonáltal az ő hátsó gondolatokkal terhes együttműködésük eredménye volt, hogy a Nemzetiszocialista Pártnak 1923 november elejére igazi, csukaszürkébe öltözött, katonásan tisztelgő fegyveres alakulata volt, amelynek kádereit Göringnek a „Völkischer Beobachter”-ben közzétett felhívására olyan volt tisztekből állították össze, akikért Röhm kezeskedett. A barna ing és a hitlerista köszöntés majd csak a későbbi idők

szülötte lesz. Hitler és barátai ezek után teljes bizalommal robbantották ki az 1923. november 9-i puccskísérletet. Csak október 23-án kezdték nagy sietve kidolgozni annak a fegyveres akciónak az alapjait, amelynek eredménye lett volna a Hitler-Ludendorff diktatúra. Tudjuk, hogy a nem kellően előkészített puccs néhány óra leforgása alatt összeomlott. A „München” elnevezésű SA-ezred az Isar-folyó jobb partján foglalt állást, a rendőrség pedig elfoglalta a bal partot. Göring túszokat szedetett, hogy kihasználja ezt a várakozást. Az ügy azzal a lövöldözéssel fejeződött be, amely a szűk Feldherrnhalle átjáróban zajlott le. Göring két haslövéssel került ki a harcból A zsidó Ballin család rejtegette őt arra a néhány órára, amíg megbízható barátai át nem csempészték az osztrák határon, hogy aztán odaát, Innsbruckban ápolják. Húsz évvel később a Ballin család ennek a körülménynek köszönheti életben

maradását. Ez a sebesülés és a nyomában járó tétlenség súlyos változást idézett elő Göring jellemében. Németországban elfogató parancsot adtak ki ellene; nem térhetett haza, kénytelen volt 4 évet Ausztriában, Olaszországban, majd Svédországban tölteni. Későn kezelésbe vett sebei mély nyomot hagytak szervezetében. Két évig állandóan morfiummal élt Ennek hatásaként veszedelmes elmezavar tünetei mutatkoztak nála. Zárt intézetben kellett kezeltetni, előbb a längbrói, majd a konradsbergi, végül ismét a längbrói elmegyógyintézetben, amelyet félig gyógyultan, bejáró betegként hagyhatott csak el. Karl A Lundberg, törvényszéki orvos szerint, aki Längbróban megvizsgálta, Göring hisztérikus temperamentumú ember volt, valami kettősség jellemezte egyéniségét: hol szentimentális sírógörcsök, hol pedig olyan dührohamok vettek rajta erőt, hogy ilyenkor képes volt a legsúlyosabb túlkapásokra ragadtatni magát.

Hozzátartozóit semmi sem lepte már meg, családja már hosszú ideje igen rossz véleményt táplált róla. Unokafivére, Herbert Göring mondta, hogy a család nézete szerint jellemének három fő vonása a hiúság, a felelősségtől való félelem és olyan fokú gátlástalanság volt, hogy „képes lett volna hullákon átgázolni”. A hosszan tartó munkátlanság, a klinikai és kórházi tartózkodások mélységesen átformálták Göringet. Mindig is hajlamos volt a hízásra, most viszont mértéktelenül elhájasodott Harminckét éves korára hatalmas pocakot eresztett, és fölös zsírrétegeitől soha többé nem szabadult már meg. Nemzetiszocialista barátaitól távol lévén, kikerült ennek a brutális környezetnek a közvetlen hatása alól. A direkt akció nem volt már ínyére A szerencsétlen müncheni kísérlet, amelyen hónapokig olyan sokat töprengett, megmutatta neki, hogy másfelé kell a megoldást keresni. Ez az egykori hübelebalázs

alaposan átalakult, a tegnapi fenevad új alakot öltött. Göring ettől kezdve sokkal veszélyesebb fegyverekkel szállt harcba. Ez a fejlődés véglegesen el is távolította őt Röhmtől, akit eddig is csak egyszerű zsoldos katonának tekintett. Midőn végre 1927-ben hazatérhetett Németországba, akárcsak Hitler, ő is szentül meg volt győződve arról, hogy a hatalmat csak „politikai” eszközökkel lehet meghódítani. A „politikai” szót természetesen a legalantasabb értelemben véve. Az 1927 őszi amnesztia után Göring visszatért Münchenbe, ahol a régi barátok köre várta: a már régen kiszabadult Hitler, továbbá Goebbels, Streicher, Rosenberg. Volt közöttük egy új figura is, Himmler; Hitler arra gondolt; hogy vele szervezteti át a testőrségét, az SS-t. Röhm Bolíviában oktatta az új hadsereget. Göring megkísérelhette volna, hogy kezébe vegye az SA-t, de homályosan megérezte, hogy fontosabb dolga is lesz ennél. Az 1928-as

választáson képviselőnek jelölték. A hitleristák csak 12 mandátumot szereztek, de Göringet megválasztották A Reichstag üléseinek ünnepélyessége nyomban elnyerte a tetszését, a havi 600 márkás képviselői fizetés pedig anyagi helyzetére volt igen jótékony hatással. Polgári származása és egykori rangja jóvoltából bejáratos lett a jobb berlini körökbe, különösen a gyárosokéba. Úgy kezelték itt, mint „Hitler követét”, azt a férfiút, akiből később „a führer leghűségesebb lovagja” lesz. A szalonok légköre még inkább eltávolította őt az olyan faragatlan katonáktól, mint Röhm és az SA-k. Ebben az időszakban alakult ki a műalkotások iránti érdeklődése és mecénási hajlama. A párt kebelén belül titokban két csoport vetélkedett egymással: az SA és a PO (Politikai Szervezet), amelyet Gregor Strasser irányított. Göring a lehető legrosszabb viszonyban volt vele Ezen buktatók között lavírozva híven

követte főnökét, Hitlert, aki viszont alvezérei vetélkedését igen ügyesen arra használta ki, hogy minél jobban kézben tarthassa őket. Az 1930-as szeptemberi választások után Göring 107 horogkeresztes képviselő élén bevonult a Reichstagba. Közöttük volt Gregor Strasser is Göring volt az egyetlen, aki előre látta ezt a diadalt: hogy alig két és fél év leforgása alatt 12 helyett 107 képviselői mandátumot szereznek. 1931 októberében elhunyt már évek óta betegeskedő felesége, Karin Göring még inkább a politikai életbe vetette magát, s életét annak az embernek szentelte, akit valósággal istenített. 1932 elején az elnökválasztás kérdésével kezdtek foglalkozni, minthogy az agg Hindenburg megbízatása áprilisban lejárt. Komolyan készültek arra, hogy Hitlert jelöljék, ennek azonban volt egy bökkenője: Hitler nem volt német állampolgár. Göringnek ekkor zseniális ötlete támadt. A braunschweigi kormányban levő

nemzetiszocialista barátaihoz fordult, Küchenthal miniszterelnökhöz és Klages belügyminiszterhez, akik kinevezték Hitlert gazdasági tanácsosnak Braunschweig berlini követségére. A kinevezés automatikusan meghozta neki a német állampolgárságot. Trükk volt az egész: Hitlert február 24-én nevezték ki Huszonhatodikán letette az esküt – illetményéről lemondott –, március 4-én pedig beadta lemondását. Egy hét leforgása alatt német állampolgár lett belőle! Hitler vereséget szenvedett az áprilisi választáson, és az agg marsall újabb hét esztendőre ismét elnök lett. A rákövetkező július 31-i választáson azonban, amint tudjuk, a horogkeresztesek valósággal elementáris erejű győzelmet arattak. A Nemzetiszocialista Párt 230 képviselővel vonult be a parlamentbe, s így Németország legnagyobb pártja lett. Göring számára is beérett fáradozásainak gyümölcse: mint a Reichstag megválasztott elnöke, beköltözött az elnöki

palotába, a Reichstag épületével szemben. A Reichstagot csakhamar feloszlatták, és a választóknak ismét az urnák elé kellett járulniuk, ami nem jelentett valami nagy újságot, hiszen 1925-től 1932-ig több mint 30 választás volt Németországban. Bár a horogkeresztesek visszaestek a novemberi választáson (230 helyett 196 mandátum), Göring megtartotta elnöki pozícióját. Ebbeli funkciója megnyitotta előtte az agg marsall ajtaját, aki a kormányválságok idején kénytelen volt vele tárgyalni. A kormányválságok pedig szinte szakadatlanul tartottak. Hindenburg emlékezett rá, mint egykori tisztre, akit annak idején az a kitüntetés ért, hogy bemutatták neki. Házelnöki pozíciójában Göring kétszer is befolyást gyakorolhatott az események menetére. Először 1932 szeptember 12-én, midőn megszavaztatta a bizalmatlansági indítványt, amely lemondásra kényszerítette a Papen-kormányt, mielőtt az felhasználhatta volna a már kész

házfeloszlatási rendeletet. (Göring úgy tett az elnöki székben, mintha nem látná, hogy Papen ott lobogtatja előtte az okmányt.) Másodszor 1933 január 22-én, midőn Oskar von Hindenburgot, az elnök-marsall fiát rávette: győzze meg atyját arról, hogy egyedül Hitler képes új kormányt alakítani, minthogy a Schleicher-kormány órái már meg vannak számlálva. Göring tehát döntő jelentőségű szolgálatokat tett Hitlernek. Személyes tettei jelentős szerepet játszottak a hatalom meghódításában, amelynek ő már ekkor, 1933 márciusában, fontos részét tartotta kezében. Ez volt az az ember, akinek olyan kiemelkedő szerep jutott a német szabadság eltiprásában és a Gestapo megalapításában. Midőn az agg marsall rászánta magát, hogy arra bízza a kancellárságot, akit nem sokkal előbb még csak „osztrák káplárként” emlegetett, négy formális kikötést szabott. Mindenekelőtt Papen legyen az alkancellár. Másodszor: Neurath legyen

a külügyminiszter Harmadszor: Papen foglalja el a porosz miniszterelnöki széket is, amelyet hagyomány szerint maga a birodalmi kancellár szokott elfoglalni, lévén az a kancellári után a birodalom legfontosabb pozíciója. Végül még azt követelte, hogy a hadügyminiszter Blomberg legyen, aki éppen akkor nem volt Berlinben, mert a genfi konferencián képviselte Németországot. Az „öregúr” azt hitte, hogy ezekkel a feltételekkel gyámság alá helyezheti a horogkereszteseket és az ellenőrzést Papen kezébe teheti le. Hitlerék elfogadták a feltételeket, azzal a szilárd elhatározással, hogy az így támasztott nehézségeket előbb-utóbb megkerülik, még azon az áron is, hogy megszegik vállalt kőtelezettségeiket. Göring ebben is kiemelkedő szerepet fog majd játszani. 1933. január 30-án este Göring rádióbeszédet mondott Hitler néhány órája volt még csak kancellár. A német néphez szólva Göring kijelentette, hogy az elmúlt évek

szégyenletes történetének egyszer s mindenkorra véget vetettek. „Új fejezet nyílik a mai nappal – mondotta –, és ebben az új fejezetben a szabadság és a becsület lesz az új állam alapja.” Szabadság! Becsület! Nem kellett soká várniuk a németeknek, hogy egyre nagyobb számban töprenghessenek a szavak értékén a koncentrációs táborokban vagy a Gestapo börtöneiben! Az új kormányban Göringnek meg kellett küzdenie a Papen-féle ellensúllyal. Göring államminiszter, a Reichstag elnöke, porosz belügyminiszter és repülésügyi kormánybiztos volt. Ha Papennak, minden valószínűség szerint, nem is volt szándékában, hogy beleavatkozzék a repülésügybe, mint Poroszország miniszterelnöke ellenőrizhette Göringnek a rendőrségi kérdésekben folytatott tevékenységét. Poroszország volt ugyanis a legfontosabb német tartomány, és Berlin Göring joghatósága alá tartozott. Éppen ezért Göring egyik legelső intézkedése az volt, hogy

a rendőrséget kivonta a porosz miniszterelnök hatásköre alól és a saját rendelkezése alá helyezte. Fricknek mint birodalmi belügyminiszternek mindazonáltal felügyeleti joga volt a porosz belügyminiszter tevékenysége felett. Utasítást nem adhatott, de föltehetett kellemetlen kérdéseket Göring meg is tiltotta minisztériuma beosztottjainak, hogy a birodalmi belügyminiszter kérdéseire bármiféle választ adjanak. Göring már több éve különös érdeklődést tanúsított a rendőrségi kérdések iránt. Amint alkalma nyílott rá, hogy képviselői minőségében kapcsolatokat építsen ki a hivatalos körökkel, döbbenten tapasztalta, milyen óriási hatalommá lehet az olyan politikai rendőrség, amelyet gátlástalan egyének irányítanak. A Gestapo eszméje lépésről lépésre alakult ki benne Alkalma volt megismerkedni egy berlini rendőrtiszttel, Rudolf Diehlsszel. A porosz rendőrségnek, a többihez hasonlóan, volt egy politikai osztálya, az

I/A. osztály, amelynek Diehls volt a vezetője Ez a Diehls a hamburgi egyetem számtalan „ősdiákja” közé tartozott, akik sokkal kitartóbban látogatták a söröző helyiségeket, mint az előadásokat. Zajongó tagja volt valamelyik lármás, középkori eszmeiségre hajló diákegyesületnek, szoknyák után futott, és a tréfacsináló vidám lump hírében sütkérezett. Mikor rendőrtiszt lett belőle – mert már maga is sokallotta a hangoskodó diákéletet –, olyan adottságokról tett tanúbizonyságot, amelyek eddig titokban szunnyadtak benne: rendkívül éles megfigyelőképességről és igen nagy kitartásról. Az I/A. osztály szolgálatában érvényre juttathatta kiváló képességeit Nem kívánhattak tőle olyan munkát, akár kétest vagy szabályellenest, amelyet ne igyekezett volna legjobb tudása szerint elvégezni, feltéve, hogy az elősegítette előmenetelét. Igen ügyesen megnyerte például azoknak a kétes berlini köröknek a

bizalmát, amelyek teljes nyíltsággal hódoltak a különböző beteges hajlamoknak. Ennek segítségével össze tudta vásárolni Röhm bizonyos leveleit, amelyekben az SA vezérkari főnöke a legcsekélyebb tartózkodás nélkül nyilatkozott homoszexuális vonzalmairól. Ezek a levelek a porosz kormány egyik tagjának kezébe kerültek, aki nyilvánosságra hozta őket, abban a reményben, hogy halálos csapást mér velük az SA-ra. A hatalomért vívott harc évei folyamán több mint 40 000 pert indítottak a náci párt ellen. A párt tagjait 1932 végéig összesen 54 000 év börtön- és 1 500 000 márka pénzbüntetésre ítélték. Az I/A. osztály jelentős szerepet játszott ezekben a perekben 1932 április 13-án a rendőrség egész Németország területén akcióba lépett az SA és az SS ellen, minthogy végre egy kivételes törvény elrendelte betiltásukat. Házkutatást tartottak mindenütt: az SA iskoláiban, a kaszárnyákban, a vezérkaroknál. A két

horogkeresztes harci alakulat betiltása érvényben maradt egészen addig, míg a Papen-kormány vissza nem vonta a betiltó végzést. Diehls, aki ugyanúgy kompromittálta magát, mint kollégái, sőt talán még jobban is, hiszen különös buzgalommal tevékenykedett, egy előnnyel rendelkezett velük szemben: elsőnek értette meg, hogy fordult a helyzet, és a horogkeresztesek rövidesen Németország urai lesznek. Augusztusban Göring lett a Reichstag elnöke, és Diehls világosan látta, hogy nem tévedett. Tapintatosan megkörnyékezte az új elnököt, s titkos dossziékat adott át neki, amelyekben az ellenfél becsületének befeketítésére alkalmas anyag feküdt. Kitűnően ismerte a szakmáját, és így világossá tudta tenni Göring előtt, milyen nagy hatalommá válhat, mi mindent meg nem tudhat és hová be nem hatolhat az olyan politikai rendőrség, amelyről ő álmodozott, vagyis amelynek korlátlan hatalma van. Göring nagyra értékelte Diehls

szolgálatait, főként azt, hogy rendelkezésére bocsátotta a politikai ellenfelei ellen felhasználható súlyos dossziékat, amelyekkel megszilárdíthatta helyzetét a párton belül. Nagyra értékelte az ilyen tapintatot igénylő titkos módszereket. Csakis ilyen rejtett eszközökkel lehetett semlegesíteni a hangoskodóknak azt a hadseregét, amelyet Röhm előbb vagy utóbb biztosan megkísérel nem a führer és a párt, hanem a saját javára felhasználni. Diehlsnek, úgy látszik, voltak még egyéb módszerei is, amelyekkel nélkülözhetetlenné tudta tenni magát. Göring, akár a Reichstagban vagy elnöki palotájában pöffeszkedett, akár tömeggyűléseken ünnepeltette magát, szerette adni a nagyurat. Csakhogy sajnálatos módon igen vékonypénzű nagyúr volt. Diehlsnek pedig, aki mindenütt ott volt, kitűnő kapcsolatai voltak a tőzsdén is. Az ő információinak birtokában Göring fölöttébb sikeresen tudott spekulálni, és így már inkább

rangjához illő életmódot folytathatott. Diehls tehát Göring bizalmi embere lett, és helyzetét olyan kétes szolgálatokkal fizette meg, amelyek az embereket egymáshoz kötik és cinkosokká teszik. Midőn a horogkeresztesek átvették a hatalmat, már minden elő volt készítve azoknak a rendőrségi intézkedéseknek a megtételére, amelyekkel hatalmukat megszilárdíthatták. Diehls már jó előre összeállította az eltávolítandó köztársasági érzelmű rendőrtisztek jegyzékét. Február 8-án, azaz a hitleri uralom harmadik napján, már megkezdődött a tisztogatás. A régi káderek köréből csók azok maradtak meg, akiket ártalmatlanoknak tartottak; a hiányokat aztán a párt, az SA és az SS tagjai közül kiválasztott vérbeli horogkeresztesekkel töltötték fel. Az új szervezet élére Göring Diehlst állította kormányfőtanácsosi minőségben. Egyéniségének kétes oldalain, mostanáig megőrzött kicsapongó életmódján az elnök

korántsem ütközött meg. Erről a korszakról egyébként Schacht dr is úgy nyilatkozott később, hogy a „részegesség egyik alapvető eleme volt a náci ideológiának”. Diehls természetesen tudott arról a vetélkedésről, amely főnöke, Göring és Röhm között dúlt. Ő maga azonban baráti viszonyban volt az SA vezetőivel, mindenekelőtt Röhmmel, de Ernsttel, a berlin-brandenburgi csoportfőnökkel, Helldorf gróffal, az SA berlini vezetőjével, a későbbi berlini rendőrfőnökkel, és Viktor Lutzéval is, akiből idővel az SA vezérkari főnöke lett. Szokása szerint két vasat tartogatott a tűzben, miközben összeköttetései révén igyekezett értesüléseket összeszedni, amelyeknek később majd hasznukat veszi. Alighogy néhány óra alatt végeztek a rendőrségi tisztogatással, a megtorlás máris lesújtott a politikai ellenfelekre. Ezt a feladatot az SA, az SS és a rendőrség szoros együttműködésben oldotta meg. Előbb a Kommunista, majd a

Szociáldemokrata Pártot fejezték le Az SA egy „magán” koncentrációs tábort állított fel, a Berlin melletti Oranienburgban. Százával szállították ide a minden alap nélkül letartóztatott foglyokat. Ebert, a volt köztársasági elnök fia, a porosz szociáldemokraták vezetője, Ernst Heilmann és még sokan mások voltak itt elzárva. Göring erről éppen úgy tudott, mint az SA által felállított többi negyven tábor létezéséről. A Gestapo magában Berlinben is létrehozta a maga külön börtönét. Ez teljesen kívül esett az igazságügy-minisztérium ellenőrzésén, amely akkor a nem náci Gürtner dr. kezében volt A hatalmas börtönépület a Papestrassén állt; hivatalosan Columbiahaus volt a neve, de a hitleristák maguk közt röhögve „Galambháznak” hívták. Csakhamar rémes történetek keltek szárnyra róla Február 22-én Göring aláírt egy rendeletet, amely segédrendőrökké avatta az SA és az Acélsisak tagjait. Ezzel újabb

erőket vont be a „széles körű rendőri hadműveletekbe”, ráadásul pedig ügyes sakklépést tett Röhmmel szemben is, minthogy az SA-k a rendőrség kötelékeibe lépve automatikusan Göring fennhatósága alá kerültek. Az már aztán teljes mértékben hidegen hagyta Göringet, hogy az ily módon félhivatalossá előlépett SA kegyetlensége megkétszereződött. Alárendeltjeit éppen arra szólította fel, hogy legyenek minél könyörtelenebbek. 17-én parancsba adta a porosz rendőröknek, hogy „szükség esetén ne habozzanak lőni. Minden rendőrségi alkalmazott legyen tisztában azzal, hogy a tétlenség sokkal súlyosabb hiba, mint a parancs végrehajtása során elkövetett tévedés.” Február 10-én és 17-én kiadott utasításában ez áll: „Minden töltény, amely rendőrségi lőfegyver csövét elhagyja, az én töltényem. Ha azt mondják rá, hogy gyilkosság, úgy én vagyok a gyilkos; én rendeltem el, és kiállok a végrehajtója mellett. Nem

félek vállalni érte a felelősséget” Március 3-án egy nyilvános gyűlésen ezeket a szavakat intézte a haza, vagyis a párt ellenségeihez: „Nem igazságot szolgáltatok; más célom nincs, csak szétzúzni és megsemmisíteni. Azt az élethalálharcot, amelyben belétek fojtom a levegőt, velük, a barnaingesekkel vívom meg.” Ilyenfajta bátorítások után nem meglepő, hogy Scheppmann, a dortmundi rendőrfőnök a következő parancsot adta embereinek: lőjenek rá azokra, akik ellenséges röpcédulákat osztogatnak; az sem meglepő, hogy nap mint nap holttestekre akadtak, amelyeken borzalmas kínzások nyomait lehetett megállapítani. A német újságok február végén azt írták: 6 hét alatt legalább 28 000 embert csuktak börtönbe vagy táborokba. Ez a szám egyébként alatta maradt a valóságnak, hiszen a legtöbb letartóztatást titokban hajtották végre. A Reichstag felgyújtása és az ugyanazon éjjel aláírt kivételes törvény révén a

náciknak sikerült betetőzniük az addigi rendszabályokat és bebörtönözniük az ellenzék valamennyi vezető emberét. Március 5-én a horogkeresztesek véglegesen a hatalom birtokába jutottak. A porosz belügyminiszterré lett Göring befejezte alkotását, és arra készült, hogy ország-világ előtt bemutassa büszkeségét, a politikai rendőrséget. A kulisszák mögött azonban valaki már eltökélte, hogy kiveszi a kezéből. III. fejezet MEGSZÜLETIK A GESTAPO, ÉS SZINRE LÉP A REICHSTAG FELGYÚJTÁSA ÜGYÉBEN 1933. március 23-án Göring megnyitotta az új Reichstag első ülését Ezen az ülésen amnesztiát iktattak törvénybe a „hazafias felbuzdulásban elkövetett” bűncselekményekre és vétségekre, vagyis a hitleristák által elkövetett gaztettekre vonatkozóan. Az amnesztiát a június 23-i törvény egészítette ki, amely törölte a nemzetiszocialistákra a hatalomért vívott harc éveiben kiszabott büntetéseket. A törvény elrendelte

az elítéltek azonnali szabadon bocsátását, büntetésüknek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését és a pénzbüntetések visszafizetését. A párt megfizette, amivel tartozott, és fedezte az embereit. Egyszersmind biztosíték volt ez a jövőre nézve is; Göring azonban azt akarta, hogy ezentúl szigorúan a törvényesség keretein belül történjék minden, vagyis most már csak parancsra volt szabad gyilkolni. Annak érdekében, hogy „felülvizsgálhassák” a többé-kevésbé bűncselekmény jellegű ügyeket, el kellett távolítani azokat a felelős minisztereket, akik nem voltak horogkeresztesek. A hitlerista állam átszervezésének első két alapvető törvénye április elsején és 7-én jelent meg. A rendelkezések szerint Poroszország kivételével feloszlatták a tartományi parlamenteket. Helyükre a reichsstatthalterek, a kancellár közvetlen megbízottai kerültek, akiknek arra kellett felügyelniük, hogy helyesen hajtják-e végre az

egyes tartományokban a birodalmi törvényeket és a führer irányelveit. Ily módon egyetlen tollvonással megvalósították a központosítást A Reichsrat (a tartományok tanácsa) ezzel teljesen elveszítette jelentőségét, és csakhamar feloszlott. 1934 elejére pedig megszűnt mindaz, ami a tartományi önállóságból még megmaradt. Magától értetődik, hogy a helytartókat a hétpróbás nácik közül válogatták ki. Az osztozkodásban a párt politikai szervezetében működőknek jutott az oroszlánrész, akik elkeseredett harcot vívtak veszedelmes ellenfeleikkel, az SS magas rangú vezetőivel. Poroszországban kemény küzdelem folyt: ki kellett ütni Papent a nyeregből. Hitler önmagát nevezte ki helytartóvá, s minthogy a rendelet erre lehetőséget adott, hatalmát átruházta Göringre. Papen birodalmi kormánybiztos ezentúl már semmiféle szerepet sem játszhatott Göring be akarta fejezni nagy munkáját a rendőrséggel kapcsolatban, ezért nem

oszlathatták fel a porosz kormányt, különben Göring rendőrsége Frick belügyminiszter hatáskörébe került volna. Az előkészítő munkálatok befejeztével Göring meghozatta az 1933. április 26-i rendeletet a titkos államrendőrség (Geheime Staatspolizei Gestapo) megszervezéséről, amelyet a porosz belügyminiszter, vagyis a saját hatáskörébe utaltatott. Ugyanazon a napon Diehlst a szervezet helyettes vezetőjévé nevezték ki. Ez a politikai rendőrség valóban titkos volt, de legalább ugyanolyan mértékben a párt, helyesebben egyetlen személy külön rendőrségének is számíthatott. (A „geheim” németül egyaránt jelent „titkost” és „magánt” – Szerk.) A párt és állam egybefonódása, mint minden egyéb téren, itt is világosan megmutatkozott. Ugyanazon a napon megjelent még egy rendelet, amely a berlini központi intézménynek alárendelt államrendőrségi hivatal létrehozásáról intézkedett Poroszország minden kerületében.

A Gestapo, amely eddig Berlin területére korlátozódott, kinyújtotta csápjait a kerületekbe, hatalma azonban egyelőre nem terjedt túl Poroszország határain. A tisztogatást tovább folytatták, nemcsak a rendőrségen, hanem a bíróságokon és az állami hivatalokban is. Egy április 7-én megjelent törvény elrendelte az antifasiszta, zsidó vagy baloldali szervezetekhez tartozó tisztviselők és bírák eltávolítását. Június 22-én Göring egyik miniszteri utasítása elrendelte, hogy minden hivatalnok kísérje figyelemmel az állami tisztviselők kijelentéseit, és jelentse azokat, akik bírálni merészelnek. Június 30-án egy ezzel azonos rendelkezés ugyanezt a besúgó rendszert honosította meg a dolgozók körében is. Ezzel kezdetét vette a szakadatlan kémkedés, kialakult a titkos ellenőrzéseknek és a névtelen feljelentéseknek az a hálózata, amely csakhamar egész Németországot keresztül‑ kasul befonta. E pókháló közepén

leselkedett a titkosrendőrség. Megalakulása után nyomban szokássá vált, hogy postai rövidítése után Gestapónak nevezzék; és ez a név rövid néhány nap leforgása alatt szomorú hírhedtségre tett szert. A Gestapo már július elején eredményesen sújtott le az ellenzékre, bizonyítékát szolgáltatván használhatóságának. A Kommunista Párt évek óta előkészített és kidolgozott illegális szervezetét szétverték, vezérkarát, amelynek élén Johann Scheer állt, teljes egészében Letartóztatták. Scheer ellen vádat emeltek „feloszlatott párt felélesztése” címén, de tárgyalásra nem került sor; az SA tagjai elrabolták őt a börtönből, és meggyilkolták. Diehls emberei, az ellenzékre mért csapásokkal egyidejűleg, Göring utasítására aknamunkába kezdtek az SA ellen is. E perctől fogva már közvetlenül Röhm bőrére ment a játék Göring beosztásánál fogva felelős volt a koncentrációs táborokért. Az SA által

fenntartott táborok nagy része azonban kicsúszott ellenőrzése alól, s hátborzongató történetek jártak róluk szájról szájra. Göringet azonban nem ez nyugtalanította; ő azt nem tudta elviselni, hogy aláássák a tekintélyét. A nyugtalanító híreket arra használta fel, hogy közvetlen támadást indítson Röhm ellen. Röhm ugyanis veszedelmesebbé vált, mint valaha A hatalom átvétele óta az SA taglétszáma mértéktelenül megnövekedett. Egyedül a berlini szervezet több mint 600 000 tagot számlált. (Ez a szervezet Berlint és Brandenburg tartomány szomszédos területeit foglalta magába.) A Rotfrontnak (Vörös Front) egész egységei mentek át az SA-ba A berliniek ezeket „bifsztek tagozatnak” keresztelték el, ami célzás volt arra, hogy kívül barnák, belül vörösek. Röhm nem törődött ezzel. 1913 végén 4 500 000 SA-tag volt Németországban, Röhm pedig tárca nélküli miniszter volt. Göring, abbeli törekvésében, hogy fékezze

vetélytársa további előretörését, megbízta Diehlst, folytasson vizsgálatot az SA koncentrációs táboraiban és oszlassa fel őket. Csak a „hivatalos” táborok maradhatnak fenn, s azok is az SS kezelésébe kerülnek. Ennek érdekében Göring személyesen megegyezett az SS főnökével, Himmlerrel. Az SA valóban véres bosszút állt. Likvidálta ellenfeleit és az azóta veszedelmessé vált tegnapi cinkostársait. Meggyilkolta Georg Bell mérnököt, aki közvetítő szerepet játszott a Hitler és Sir Henry Deterding közti pénzügyi tárgyalások során; eltette láb alól Hunglinger rendőr őrnagyot is, aki 10 évvel azelőtt, 1923. november 9-én, a sikertelen puccskísérlet kitörésekor szembeszállt Hitlerrel. Az áldozatok között voltak az SA renegátjai is, az SS vezetői, akik a napról napra szívósabban előretörő Himmler vezetése alatt veszedelmes vetélytársakká lettek. Az SA most akarta megfizettetni 300 halottjának és 40 000

sebesültjének a hatalomért vívott harcban kiontott vérét. A nürnbergi perben Gisevius, aki azért volt fontos tanú, mert néhány hétig, mielőtt átment volna az ellenzékhez, maga is a Gestapo kötelékébe tartozott, így számolt be ezekről a viharos eseményekről: „Az SA óriási méretű rajtaütéséket szervezett. Az SA folytatta le a házkutatásokat, az SA kobozta el az állampolgárok javait, az SA hallgatta ki, az SA börtönözte be őket. Röviden: az SA segédrendőrséggé léptette elő önmagát, és túltette magát a liberális rendszer minden kötöttségén. Jaj volt annak, aki a körme közé került Ebből az időből származik a »bunker«, a borzalmas házi börtön, amelyből minden SA-sturmtruppénak legalább egyet fenn kellett tartania. Az emberrablás az SA elidegeníthetetlen joga volt. Minden egyes standartenführer (ezredes) értékét azzal mérték, hogy hány embert tartóztatott le, az SA-tagok jó hírneve pedig azon nyugodott,

hogy milyen hatásos módszerekkel »nevelték« a gondjukra bízott rabokat.” Egyes helyeken a túlkapások miatt nyugtalankodni kezdtek a tegnapi szövetségesek, a jobboldali pártok. Braunschweigben az Acélsisak szembeszállt az SA-val: erre feloszlatták Elsöpörtek minden ellenállást, minden ingadozást. Gőgös és kegyetlen kiskirály, helyi nagyhatalom volt minden SA-főnök; a maga körzetében élet és halál ura. Mindegyik ilyen zsarnok külön testőrséget tartott állig felfegyverzett alvilági alakokból, s ezen felül még egy csoportot azzal a különleges megbízatással, hogy kutassák fel a likvidálandó politikai ellenfelet; ezt a szervezetet, amely a katonaság elhárító csoportjának felelt meg, I C. osztály névre keresztelték Ezek találomra tartóztatták le az igazi vagy vélt kommunistákat, zsidókat, jobb híján pedig más, halálra rémült közönséges halandókat. Göringnek nem volt ínyére ez a tisztességtelen verseny. Diehls bedugta

az orrát a „házi” koncentrációs táborokba. Volt belőlük vagy 40, mindenütt az egész országban; 40 vagy 50 000 „hazaárulót” zsúfoltak össze bennük. A legismertebb Oranienburg volt; ebben azonban, bár ugyancsak az SA alapította, felavatása óta Gestapo-funkcionáriusok teljesítettek szolgálatot. A Gestapo ide irányította csaknem minden foglyát. Ezt tehát nem bolygatták A wuppertali, hohnsteini és bredowi tábor viszont a helyi SA-vezetők irányítása alatt működött. Az igazságügy-minisztériumhoz panaszos levelek érkeztek, amelyek felhívták a figyelmet az itteni foglyokkal szemben tanúsított rossz bánásmódra. Gürtner miniszter Hitlerhez továbbította a panaszokat és ezt írta: „A foglyokat nemcsak korbáccsal és egyéb eszközökkel ütik, minden ok nélkül, egészen az eszméletlenségig, mint például a bredowi biztonsági internáló táborban, Stettin mellett, de még más módokon is megkínozzák őket.” Ezt a bredowi

tábort a volt pomerániai gauleiter, Karpfenstein SA-vezető szervezte. Göring bezáratta, ugyanúgy, mint a breslauit, amelynek vezetője Röhm egyik meghitt munkatársa, az ugyancsak homoszexuális Heines volt, aki szadista módon az internáltak legkegyetlenebb kínzásával szórakozott. Berlin egyik külvárosában ugyancsak házi tábort tartott fenn Ernst SA-vezető, aki kávéházi pincérből lett az SA fontos személyisége. Ennek az embernek a múltja több mint kétes volt. Göring megszüntette az intézményt Arról viszont szó sem volt, hogy beleszóltak volna az SS-táborok ügyébe. A 12 év múlva oly hírhedtté vált Dachaut például az SS-ek adminisztrálták. Az SS-führer Eicke táborparancsnok által közzétett szabályzat például egyebek között kimondta: „A türelem gyengeséget jelent. Kíméletlen büntetést alkalmazunk tehát, valahányszor így kívánja a haza érdeke. A megtévedt, jó állampolgárt ez a szabályzat nem érinti. De a

bármilyen irányzatú politikai agitátoroknak és értelmiségi felbujtóknak annál inkább szól ez a figyelmeztetés: vigyázzanak, mert tettenérés esetén torkon ragadjuk és a megérdemelt módon hallgattatjuk el őket.” Minden egyes SS-katona tudta, hogy mit kell érteni a „haza érdekén”. Májusban 2 régi kommunista képviselőt, Dresselt és Schleffert gyilkolták meg Dachauban. Ugyanabban az időben, május 16 és 27 között, négy más foglyot is meggyilkoltak. A kivégzéseket más és más SS-járőr hajtotta végre, ami azt bizonyítja, hogy általános szokás szerint jártak el. Május 24-én Alfred Strauss dr. müncheni ügyvédet két tarkólövéssel küldték a halálba, azután, hogy előző nap megkínozták. A boncolást végző orvos megállapította, hogy a holttesten „fekete és kék zúzódások, valamint nyílt sebek” voltak. Három másik foglyot, Leonhard Hausmannt, Ludwig Schlosst és Sebastien Nefzgert ugyanilyen körülmények között

végezték ki. A müncheni ügyészség, amely akkor még nem úgy táncolt, ahogyan a hitleristák fütyültek, vizsgálatot akart indítani a gyilkosságok ügyében. A SS-parancsnokság azt állította, hogy a 4 őrizetbe vett egyént menekülési kísérlet közben ölték meg. A boncolási jegyzőkönyv megállapítása szerint azonban Strauss papucsban volt, „egyik lábán zokni, a másik mezítelen, nyilvánvalóan azért, mert ez a lába sebes volt”. Ezenkívül pedig közvetlen közelről lőtték tarkón Teljesen világos tehát, hogy az SA-táborokat nem a foglyokon elkövetett kegyetlenkedések miatt záratták be, hanem azért, mert az SA-k vezetése alatt álltak. Röhm és barátai tüstént megértették, miről van szó. Vissza is ütöttek Egy reggel a berlini Gestapo két foglyot szállított át Oranienburgba. Szokás szerint siralmas állapotban voltak. Nyilvánvaló, hogy a kihallgatás során történhetett velük egy és más Ez a mostani eset azonban

feltűnést, majdhogy nem felháborodást keltett; Schäfer, a táborparancsnok, jelentést tett felettesének, Schutzwechsler standartenführernek. Ő is megütközött a felháborító eljárások hallatán. Mindketten elmentek a Prinz-Albrecht-Strasséra, a Gestapo székhelyére, „magyarázatot kérni”. Udvariasan fogadták őket, s megígérték nekik, hogy felkutatják a bűnösöket és másnapra választ adnak. A válasz másnap meg is jött, telefonon: az oranienburgi tábort feloszlatják, tekintettel a rossz bánásmódra. Már útnak is indítottak egy szerelvényt, hogy a foglyokat átszállítsák az SS Ems mellett nemrég felállított táborába. Schäfernek annyi ideje volt csak, hogy lóhalálában Berlinbe fusson, és Grauert államtitkárnak referálja az ügyet. Grauert átlátta, hogy súlyos konfliktus van kitörőben, ezért úgy döntött, hogy a feloszlatásról szóló végzést megsemmisíti. Az oranienburgi tábor Schäfer atyai uralma alatt tovább

működött. Ez csak egyik epizódja annak a háborúnak, amelyet ettől az időtől fogva az egyes horogkeresztes szervek egymás ellen vívtak, és amely csak a rendszer megsemmisítésével együtt szűnt meg. Sőt: néhány személyi ellentét végső rendezésére csak a nürnbergi törvényszék tárgyalótermében került sor! A vetélkedés gyakran a legvadabb gyűlölet mértékét is meghaladta. Ez a rivalizálás a pozícióért, kitüntetésért, jövedelmező beosztásért való hajszában gyökerezett, amelyet nem az egyéni érdem, a tehetség, az erkölcsi érték döntött el, hanem a pillanat szeszélye, a klikkharc vagy egy befolyásos barát. Minden szervezet igyekezett kiküszöbölni a többit, különösen azokat, amelyekkel hatásköri súrlódása volt. Minden szervezet, minden hivatal kebelén belül hasonló harc folyt a hatalomban osztozkodó klikkek között. A Gestapo sem volt kivétel ez alól a szabály alól. A nagyközönség nem látott mást, csak

egy homogén, egységes, dermesztő és félelmetes együttest; a valóságban azonban egymásra acsarkodó fenevadak gyülekezete volt. Diehlsnek, Göring nélkülözhetetlen kedvencének pozíciójára is sokan vágyakoztak. Diehls lebuktatása sokakat azzal kecsegtetett, hogy megüresedik a bársonyszéke, amelyet így el lehet majd foglalni. A horogkereszteseknél ugyanis az volt a szokás, hogy jutalomként rendszerint a besúgó kapta meg annak a pozícióját, akit a hóhér kezére juttatott. Göring ellenségei Diehls vesztére törtek, mert az ő bukása egyszersmind a miniszterelnök súlyos veresége is lett volna. A cselszövések szövevényében Diehls olyan ügyesen lavírozott, mint valami tapasztalt udvaronc. Egy szép napon egyik ellensége mégis megtalálta páncéljának sebezhető pontját. Előbb szemforgató tiltakozást színleltek a Gestapo módszerei ellen, majd Hindenburg elnöknek átadtak egy dossziét. Az anyagot Frick állította össze, aki még nem

tudta megemészteni azt, hogy Göring kivonta ellenőrzése alól a Gestapót. Az akció gyorsan befejeződött Göring megmagyarázta, hogy csakis elszigetelt túlkapásokról lehet szó, amelyeket túlbuzgó alantas beosztottak követhettek el. Rendeletileg életre hívott egy bizottságot azzal a feladattal, hogy szervezze át a Gestapót és hozza meg a szükséges szankciókat. Magától értetődik, hogy a bizottság nem jött össze soha A marsall megnyugtatására azonban Göringnek fel kellett áldoznia Diehlst. 1933 szeptember végén leváltotta, de kárpótlásul még aznap kinevezte a berlini rendőrség helyettes igazgatójává. Diehls azonban ismerte a dörgést; ő „hozta világra” a Gestapót, és azt is jól tudta, hogy mi történik a kulisszái mögött. Fütyült az új beosztására: sokkal okosabbnak vélte, ha átlépi a határt, és Csehországban várja be az események alakulását. A hitleristákkal túlontúl elárasztott Ausztriát nem találta

eléggé biztonságosnak. Göring nem tért ki a támadás elől. Diehls leváltása ellenségeinek diadala volt, de megtalálta rá a választ. Kinevezte helyébe a régi náci gárda egyik kiérdemesült öreg harcosát, az ortodox beállítottságában megingathatatlan Paul Hinklert, aki Wilhelm Kubénak, a brandenburgi szervezet oberpräsidentjének, a porosz tartományi gyűlés náci frakciója egykori elnökének barátja volt. Hinkler elfoglalta hivatalát. Göring azonban tudott valamiről, amiről hallgatott: tudott Hinkler példátlan méretű alkoholizmusáról, amelyhez képest Diehls tivornyái nyugdíjas öregurak szórakozásainak látszhattak csupán. Régebben egy gyilkossági ügyben vádat emeltek ellene, mint bűnsegédi bűnrészes ellen, de a törvényszék beszámíthatatlanság címén felmentette. Mindent összevéve, Hinkler hülyének született, és alkoholistává fejlődött. A vidéki magányába visszavonult Diehls feszült figyelemmel kísérte az

eseményeket. A Reichstag felgyújtásának pere szeptember 21-én kezdődött el, menekülése előtt egy héttel. Diehls, aki annak idején a vizsgálatot lefolytatta, ismerte annak titkait és tudta, hogy izgalmas epizódokra kerül még sor. A per fölkavarta a külföldi közvéleményt, a német emigránsok igyekeztek földeríteni az igazságot; Diehls pedig tapintatosan tudtul adta, hogy ha megadják az árát, hajlandó volna visszatérni őrhelyére. Berlinben Hinkler egyre-másra követte el a botrányos kilengéseket. Október végén, funkcióba lépése után nem egészen egy hónappal, sürgősen el kellett távolítani. A nagy sietve visszahívott Diehls hajlandó volt ismét elfoglalni helyét. Egyik legelső lépése az volt, hogy letartóztatási parancsot adott ki Hinkler ellen. Ennek, miután hajnalban észrevette, hogy a Gestapo pribékjei keresik, csupán annyi ideje maradt, hogy pizsamában kiugorjék az ablakon és a Tiergartenen át elmeneküljön. Egy

őrjárat vitte a rendőrőrszobára, onnan tudta értesíteni a barátját, Kubét, aki azután a segítségére sietett. Ezen figyelmeztetés után Diehls a régi módszerek szerint tovább folytatta a munkát. Göring megérezte, hogy mellette fütyült el a golyó. Fel akart készülni az újabb támadásra 1933 november 30-án, porosz miniszterelnöki minőségében, forradalmi jelentőségű rendeletet adott ki, amellyel a politikai rendőrséget, a Gestapót kivonta a belügyminiszter illetékessége alól. Ezzel a rendelettel a saját személyes vezetése alá helyezte a Gestapót. A rendőrség egyik ágazatának ilyenfajta leválasztása nyilvánvalóan jogi képtelenség, de hiszen a törvényes formák semmibevevése úgyis a horogkeresztes hitelvek közé tartozott. Ugyanazon a napon Göring elfogató parancsot adott ki annak az átszervező és ellenőrző bizottságnak néhány tagja ellen, amelyet Diehls távozásakor hoztak létre, és amely sohasem ülésezett. A

parancsokat nem hajtották végre, de céljukat így is elérték: figyelmeztették azokat, akik túlontúl közelről próbáltak betekinteni a megközelíthetetlen Gestapo belső ügyeibe. 1934 elején a Hearst-lapok közölték az Egyesült Államokban Göringnek egy cikkét, amelyben a következőket írta: „A nép ellenségeit megfosztjuk a törvényes védekezés lehetőségétől. Mi, nemzetiszocialisták, tudatosan szembehelyezkedünk az olyan hamis fogalmakkal, mint jóság és emberiesség. Nem ismerjük el az ügyvédi csűrés-csavarást, sem a nevetséges jogászi formaságokat.” Annyi szent, hogy a hitleristák csakugyan semmibe vették „a nevetséges jogászi formaságokat”; azon egyetlenegy alkalommal azonban, midőn propagandájuk számára hasznosítani szerettek volna egy jól felépített látványos bűnpert, ellenükre fordult az egész masinéria. * 1933. szeptember 21-én felgördült a függöny a lipcsei törvényszéki palotában, ahol a birodalmi

törvényszék ülésezett, és megkezdődött annak a drámának a második felvonása, amely februárban nemcsak Németországot, de az egész világot megrázta. Hét hónappal korábban, midőn a Reichstag kupolája félig a lángokba omlott, vele együtt omlott még emésztőbb tűzbe a demokratikus Németország is. A birodalom új urai igazolni szerették volna magukat a világ közvéleménye előtt, tekintve, hogy a tűzvész óta senki sem hitte el a kommunista merényletről szőtt mesét. Ez csak ürügyül szolgált arra, hogy megindítsák a kíméletlen megtorló hadjáratot az ellenfél megsemmisítésére, mert a hatalmon levő nácik enélkül nem érezték volna magukat biztonságban. A tisztességben megőszült Bünger elnök, 4 vörösbe öltözött ülnöke között, az 54 napos tárgyalás folyamán jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett megőrizni a törvényszék méltóságát, a tárgyalás vezetése azonban újból és újból kicsúszott a kezéből.

A vádlottak padján 5, egymástól igen különböző egyén ült; nyilvánvalóan véletlen események találkozását kiaknázva hozták őket itt össze. Itt volt mindenekelőtt van der Lubbe, ez a félig idióta hollandi, akit a Reichstag már lángokban álló épületében fogtak el, és aki vitathatatlanul a gyújtogatók közé tartozott. Mellette Torgler ült, a kommunista képviselőcsoport volt vezetője, aki Ernst Thälmann, a Kommunista Párt főtitkára mellett a párt legnépszerűbb szónoka volt. Úgy tartóztatták le, hogy a tűz másnapján maga jelentkezett a rendőrségen: magyarázatot akart adni. Két igen kétes tanú, a Nemzetiszocialista Párthoz átállt két volt kommunista, Frey és Karwahne képviselők vallomása alapján emeltek ellene vádat. Ezek esküvel vallották, hogy a tűzvész napján látták Torglert, amint Lubbe társaságában bement a Reichstag épületébe; ennyi elég volt a bíróságnak. Sokkal érdekesebb volt a további 3 vádlott

Mindhárman bolgárok voltak, és különös körülmények között tartóztatták le őket. Egy bizonyos Hellmer nevű egyén, a Potsdamer Strassén levő Bayernhof étterem pincére, látta van der Lubbe fényképét az újságokban. Felfigyelt azokra a plakátokra is, amelyek 20 000 márka jutalmat helyeztek kilátásba a bűntársak nyomravezetőjének. Hellmernek ekkor eszébe jutott, hogy látta Lubbét az étteremben három férfi társaságában, akik időnként odajártak, és egészen biztosan „bolsevikok” voltak. Azt a jelentéktelen részletkérdést igazán figyelmen kívül hagyhatta, hogy az elegáns Bayernhofból azon nyomban kipenderítették volna a csavargó külsejű van der Lubbét, amint belép az ajtón. A rendőrség csapdát állított a Bayernhofban, és március 9-én letartóztatta a három törzsvendéget. Kettőnek látszólag rendben voltak a papírjai: dr. Hediger és M Panev névre szóltak A harmadiknak nem volt semmiféle okmánya. A rendőrök

rövid néhány perc leforgása alatt kiderítették, hogy a papírok hamisak. A három férfi ekkor beismerte, hogy bolgárok, és igazi nevük: Blagoj Popov, Vaszil Tanev és Georgi Dimitrov. Dimitrov! Letartóztatásának hírét kitörő örömmel fogadta a Gestapo vezérkara. Dimitrov volt a Komintern titkos kelet-európai szervezetének vezetője. Bulgáriában már elítélték: először 20, majd másodszor 12 évi börtönre. Két társát is 12-12 évre szóló érvényes ítélet várta hazájukban, politikai tevékenységük miatt. Bulgáriából Oroszországba menekültek, ahol hosszabb ideig tartózkodtak, majd Németországba mentek, abban a reményben, hogy onnan titokban hazatérhetnek Bulgáriába. Azt állították, hogy sohasem látták Lubbét, Torglert pedig csak névről ismerik. Amint elterjedt letartóztatásuk híre, tucatjával jelentkeztek a tanúk Valamennyien azt állították, hogy látták a három bolgárt Torgler és van der Lubbe társaságában,

az étteremben, az utcán, a Reichstag épületében, ládákat cipelve vagy a hallban leskelődve, a legvalószínűtlenebb helyeken. Dimitrov mindezt a legteljesebb nyugalommal fogadta Minden nehézség nélkül be tudta bizonyítani, hogy a tűzeset napján Münchenben tartózkodott. Ezt az 5 embert ültették a vádlottak padjára. A tetten ért, szerencsétlen emberi roncs, Lubbe ellen roppantul súlyosak, a többi 4 ellen annál ingatagabbak voltak a terhelő körülmények. A per lázba hozta a közvéleményt. A világ valamennyi nemzetének képviseletében 120 újságíró volt jelen a tárgyalóteremben, csak a szovjetek nem voltak ott; őket nem engedték be. Hitler sokat várt a tárgyalást lezáró „könyörtelen” ítélettől, ezzel akarta felszítani kommunistaellenes propagandájának lángját. Csakhogy nem sokkal a lipcsei per megnyitása előtt egy másik törvényszék már ítéletet hozott az ügyben. A német emigránsok, akik menedéket találtak

Franciaországban, Hollandiában, Angliában, sőt néhányan az Egyesült Államokban is, felriasztották a nemzetközi közvéleményt. Vizsgálatot indítottak, tanúkat hallgattak ki, fényképeket és dokumentumokat tettek közzé annak az igazságnak a bebizonyítása érdekében, amelyet mindenki gyanított: a Reichstagot maguk a hitleristák gyújtották fel, hogy így csikarják ki az öreg Hindenburgtól a kivételes törvények aláírását, és igazolják megtorló intézkedéseiket. Különösen tevékeny csoport jött létre Párizsban André és Clara Malraux, Jean Guéhenno és az olasz Chiaromonte támogatásával. Két német kommunista író, Willi Münzenberg és Gustav Regler vezetésével több nyelven kiadták és terjesztették az ún. „Barna könyv”-et Az igazság mindinkább napvilágra tört. Szeptember elején egy antifasiszta komité nemzetközi vizsgálóbizottságot hívott össze Londonban, amely elhatározta, hogy lefolytatja a Reichstag

felgyújtásának perét még a lipcsei tárgyalás előtt. A kiváló munkáspárti ügyvéd és királyi tanácsos, Denis Nowell Pritt elnöklete alatt olyan közismert francia, angol, amerikai, belga és svéd személyiségek vettek részt a bizottságban, mint Gaston Bergery, Moro-Giafferi, Henry Torrés, Arthur Hays, Vermeulen stb. Az ügyészi tisztet Sir Stafford Cripps töltötte be, aki a tényeket előadva leszögezte, hogy ennek a jelképes eljárásnak nincs törvényes érvényessége és egyetlen célja az, hogy az igazságot szolgálja, amely Németországban a jelen körülmények között nem érvényesülhet. A bizottság tárgyalásainak megállapítása szerint nyilvánvaló, hogy ha Lubbe részt vett is a gyújtogatásban, nem volt egyéb, mint eszköz. De kinek a kezében? A nácikéban – válaszolta a bizottság –, személy szerint pedig Göringében, aki elsőrendű vádlottá lépett elő. Szeptember 11-én Moro-Giafferi, aki a tárgyalás kezdetétől

fogva gyakran kapott fenyegető leveleket, így kiáltotta világgá vádjait: „– Nincs a világon olyan törvényszék, igazságügyi hatóság, a vádlottak iránt a legszigorúbb, legellenségesebb érzelmű sem, amely egy pillanatig is fenn akarná tartani ezt a nevetséges bizonyítékokra épített mesét. Igen ám! Csakhogy a látszatot meg kell menteni; elhatározták, hogy elpusztítják a vádlottakat, hogy meg tudják menteni azt, akit ma már minden becsületes ember lelkiismerete vádol: Göringet. Kinek a kezében voltak Berlinben február 27-én a Reichstag kulcsai? Ki volt a Reichstag őrségének parancsnoka? Ki volt az, aki tetszése szerint fokozhatta vagy csökkenthette az épület ellenőrzését? Kinek a kezében volt annak a föld alatti folyosónak a kulcsa, amelyen át a gyújtogatók minden jel szerint behatoltak az épületbe? Ez az ember egy személyben a porosz belügyminiszter és a Reichstag elnöke: ez Göring!” Meg kellett menteni a látszatot.

Erre hivatkozott Moro-Giafferi és valóban ezt tette a lipcsei törvényszék. Mert igen hamar pánik lett úrrá a vádlók körében, akiket egy-kettőre óvatos védekezésbe kényszerített Dimitrov a maga dühödten szenvedélyes támadásaival. A többi vádlott ártalmatlan volt. A folyamatosan komor tompultságba merült van der Lubbéból szinte harapófogóval sem tudtak volna egy-egy szónál többet kiszedni, Tanev és Popov pedig egy árva szót sem tudott németül. Dimitrov ragadta magához a per vezetését Ő volt az, aki vádolt És vádjai olyan pontosak voltak, hogy Werner doktor, az ügyész, október 17-én olyam elhatározásra jutott, amely nem csekély meglepetést váltott ki a hallgatóságból. Az emigránsok által kiadott „Barna könyv”-vel kezdett foglalkozni, oldalról oldalra igyekezve róla kimutatni, hogy az egész nem egyéb a rágalmak szövevényénél! A vádlók tehát vádlottakká váltak, és az egész pernek nem volt már más

célja, mint hogy őket mossa tisztára. Fölvonultatták tanúságtételre mindazokat, akiknek nevét Németország-szerte suttogták: Heines breslaui rendőrfőnököt, a sziléziai SA vezetőjét, Helldorf grófot, aki a tűzeset pillanatában a berlini SA vezetője és Potsdam rendőrfőnöke volt, Schulz SA-vezetőt, és végül magát Göringet. Gisevius színes képet festett Hermann Göring megjelenéséről a tárgyalóteremben. Göring számtalan kedves szerepe közül – mint -például „Hermann, a nép bálványa”, a „hűség lovagja”, a „nemzeti hős” – egyet akkortájt különösen kedvelt és ezen a napon el szeretett volna játszani: a „vasembert”. Elegáns, világos vadászöltönyben, a terem parkettjén keményen koppanó magas szárú csizmában jelent meg a bíróság előtt. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de ez nem sokáig sikerült neki. Amint dühbe gurult, tombolva ordítozott a tárgyalóteremben A per váratlan fordulata teljesen

kihozta a sodrából. Nehezen értette meg, miért foglalkoznak a bírák a „Barna könyv”-vel, ezzel a „gyűlölködést szító művel, amelyet megsemmisíttet mindenütt, ahol csak felbukkan”. Bünger elnök, bársonyszékébe süppedve, rémülettől tágra nyílt szemmel követte a jelenetet. Kezdte megérteni, hogy ez a per egész pályafutásának gyászos végét fogja jelenteni Dimitrov egyáltalán nem rejtette véka alá megelégedését. Göring, még mindig dührohamának hatása alatt, gyilkos tekintettel meredt rá, és igyekezett visszanyerni nyugalmát. És lám, Dimitrov, a vádlott, kérdéseket tett fel a miniszterelnöknek! És a miniszterelnök válaszolt. Példa nélkül álló párbeszéd zajlott le közöttük. „– Mit tett a belügyminiszter úr február 28-án és az azt követő napokon, amikor Lubbe bűntársainak könnyen a nyomukra lehetett volna akadni? – kérdezte Dimitrov. – Nem beosztottja vagyok a bűnügyi rendőrségnek, hanem a

minisztere – válaszolta Göring. – Számomra az a legfontosabb, hogy a párt ügyeivel foglalkozzam, mert a párt eszméi világjelentőségűek, és a párt az egész világ alakulásáért felelős.” Beleesett a Dimitrov által előkészített csapdába: politikai síkra terelte a vitát. Lehetett ő a Nemzetiszocialista Párt kiváló stratégája, ahhoz azonban nem volt megfelelő felkészültsége, hogy a marxista dialektika egyik igazi szakértőjével fel tudja venni a harcot. Göring tanúként való kihallgatása egyetlen szempillantás alatt kommunista propagandagyűléssé alakult át. Hermann már nem volt ura önmagának, tajtékzott és ellenfelét szidalmazta: „– Gazember – kiabálta –, megérett az akasztófára!” Az elnök közbelépett, és emlékeztette Dimitrovot arra, hogy már korábban figyelmeztette: nem szabad politikai propagandát folytatnia. „– Csak az ügyre vonatkozó kérdéseket tegyen fel – tette hozzá engesztelő hangon. –

Köszönöm – válaszolta Dimitrov –, én nagyon elégedett vagyok a miniszter úr válaszával. – Gazember – üvöltötte Göring –, takarodjon ki! Gazember, kerül még maga az én kezembe!” Dimitrovot elképzelhetetlen zűrzavar közepette kituszkolták a tárgyalóteremből, de volt még ideje odakiáltani Göringnek: „– Csak nem fél, miniszter úr? Csak nem fél?.” Van der Lubbe kapcsolata a többi vádlottal – a vád szerint – azon nyugodott, hogy Lubbe állítólag kommunista volt. Nos, a tárgyalás folyamán kiderült, hogy ha Lubbe kommunista volt is, 1931 óta már nem volt az. A Kriminalpolizei (bűnügyi rendőrség) által lefolytatott vizsgálat ezt világosan kimutatta. December 23-án a törvényszék ítéletet hozott: van der Lubbét halálra ítélte, a többi 4 vádlottat fölmentette. Az egész világsajtó ezzel foglalkozott, az emigránsok diadalt ültek Utasításuk ellenére a német bírák nem tudták rászánni magukat, hogy

ártatlanokat ítéljenek el. Amikor Hitler meghallotta az ítéletet, a környezete által ismert és rettegett őrjöngő dühroham vett rajta erőt. Göring azonban nem volt hajlandó kiengedni zsákmányát a karmai közül. Azt mondta Dimitrovnak: „Kerül még maga az én kezembe!” Hiába mentették fel a 4 kommunista vezetőt, továbbra is börtönben tartották őket. Csak február 27-én engedték őket szabadon, az egyre erősödő nemzetközi felháborodás nyomására. Torglert koncentrációs táborba vitték Miután bizonyos idő elteltével szabadon engedték, azzal fizette meg szabadságát, hogy a nácik szolgálatába szegődött. Január 10-én bejelentették, hogy Lubbét kivégezték a lipcsei börtön udvarán. Németországban sokan kétségbe vonták ennek megtörténtét. Családja, a törvényre hivatkozva, állítólag többször is kérte a német hatóságoktól a holttest kiadatását, hogy Hollandiában eltemethesse, de eredménytelenül. Ha Lubbe

csakugyan a horogkeresztesek zsoldjában álló provokátor volt, úgy a náciknak semmi okuk sem volt habozni, hogy az elképzelhető legtörvényesebb úton megszabaduljanak a súlyosan terhelő cinkostárstól. A Gestapo szerette eltüntetni tevékenységének nyomait. A Reichstag füstölgő romjaira nagyon ódakívánkozott volna a régi latin jogászi bölcsesség: Is fecit cui prodest (Az tette, akinek hasznára van).[1] Ez a gondviselésszerű tűzvész a hitleristák terveit szolgálta, nélkülözhetetlen volt a megtorló rendszabályok indokolása és a Gestapo szerepének megerősítése szempontjából; kitűnően fel tudták használni a választási kampányban is. Egy órával azután, hogy a tüzet észrevették, Hitler és Göring már megtekintette a lángoló épületet. Diehls volt a vezetőjük, előttük haladt a palota még járható folyosóin, és beszámolt máris munkában levő embereinek első ténymegállapításairól. Az odasiető Hitler a lángok

láttán azonnal felkiáltott: „– Isteni jeladás ez; senki sem akadályozhat már meg minket abban, hogy vasököllel zúzzuk szét a kommunistákat!” Január 31-én Goebbels ezt írta be „Napló”-jába: „A vörös terror elleni harc fő vonalait egy Hitlerrel tartott konferencián fektettük le. Pillanatnyilag még nem folyamodunk ellenrendszabályokhoz. Az alkalmas percben sújtunk majd le, amikor a kommunisták kirobbantják a forradalmat.” A kommunistáknak kellett volna „kirobbantaniuk a forradalmat”, hogy alkalmazni lehessen az ellenrendszabályokat. Az idő azonban múlt; közeledett a választás napja, és nem robbant ki semmi. Úgy jött ez a tűzvész, mint valóságos mennyei jótétemény: a kitűzött nap előtt egy héttel, Goebbels dr. pedig értett hozzá, hogy megfelelően hasznosítsa Göring február 22-én, 5 nappal a tűzvész előtt léptette elő az SA-t segédrendőrséggé. Az SA emberei nélkül a tűzvész éjszakáján és másnapján nem

lehetett volna néhány óra leforgása alatt foganatosítani a tömeges letartóztatásokat. A letartóztatandók névjegyzékét már régen összeállították, csak megfelelő létszámú személyzet kellett a végrehajtáshoz. Másik jellemző részlet: a tűzvész a választási hadjárat kellős közepén tört ki. Hitler, szokás szerint, nyakig merült a választási feladatokba. A Goebbels által összeállított és a pártban február 10-én nyilvánosságra hozott választási munkarendje túl volt zsúfolva beszédekkel. Minden áldott nap több, gyakran egymástól nagyon távol eső gyűléseken kellett fellépnie. Ilyenkor egyetlen órát sem szabad elvesztegetni a drága időből. Nos, február 10-én feltűnhetett egy meglepő apróság: február 25-re, 26-ra és 27-re nem volt előjegyezve egyetlen szereplés sem, sőt kimondták, hogy a führer február 27-én nem beszélhet nyilvános összejövetelen. Különös véletlen, hogy éppen ezen az estén borult

lángokba a Reichstag épülete. Ami pedig a tűzvészt illeti: a vizsgálatot folytató rendőrségi embereket – akik a katasztrófa felfedezése után alig néhány perccel, mintegy 21 óra 15-kor elsőként érkeztek a helyszínre – meglepte a tűzfészkek nagy száma (60 vagy 65); ezek is szét voltak szórva mindenfelé az egész épületben. Legtöbbjükön – különösen az ülésteremben feltörő hatalmas tűzoszlopon – meglátszott, hogy gyújtóanyagtól származik. A „Ring”-nek, a Herrenklubhoz tartozó konzervatív Heinrich von Gleichen hetilapjának március 2-i száma közölt egy cikket, amely a következő kérdésekkel végződött: „Hogyan volt mindez lehetséges? Valóban vaksággal megvert juhok volnánk? Hol vannak a merénylet értelmi szerzői, akik oly biztosak voltak a dolgukban?. Lehetséges, hogy a legjobb német vagy nemzetközi körökben kell keresni őket.” A cikk nyomán a „Ring”-et betiltották; ezek a kérdések azonban mindenkinek

eszébe jutottak. Göring és Goebbels világgá kürtölték a rádió hullámain, hogy a merénylet szervezői nem is lehetnek mások, csak a kommunisták. A tűzvész utáni napon a Gestapo és a Kripo (bűnügyi rendőrség) házkutatást tartott a Karl Liebknecht-házban, a Kommunista Párt székházában. Nos, ebben az épületben, ahol már több házkutatást is tartottak, amelyet a kommunisták több mint egy hónapja kiürítettek, és amelyet azóta a rendőrség őrzött, még mindig tudtak találni bizonyítékokat; „több mázsányi” olyan rendkívül fontos dokumentumot – mondotta Goebbels doktor –, amely az egész Németországra kiterjedő kommunista felkelés alapjait fektette le. A Reichstag felgyújtása volt a jeladás, amely útjára indította volna a vörös terrort. Széltében-hosszában híresztelték a terv részleteit; és hogy nem lett belőle semmi, azért a hála a horogkeresztes hazafiak éberségét illeti. Ezeket a súlyosan terhelő

bizonyítékokat azonban sohasem hozták nyilvánosságra, hiába követelte számtalanszor a külföldi sajtó; a per folyamán sem produkáltak egyetlen egyet sem. Mit tettek hát a vizsgálattal megbízott rendőrök? A tárgyi ténymegállapításokból adódó adatok birtokában, kezükben az egyik tetten ért gyújtogatóval, ismerve ezen bizonyítékok alapján bűntársainak politikai hovatartozását és hozzávetőleges számát, mást nem tudtak befogni a hálójukba, mint Torglert és a három bolgárt. Pedig Diehls maga is „figyelemmel kísérte” az ügyet, vele együtt Arthur Nebe, a tapasztalt kriminalista, aki bűnügyi tanulmányaival szaktekintélyt is szerzett magának. És a vizsgálat egy helyben topogott vagy előre nem látott útvesztőkbe tévedt. A közvéleményben azonban különös hírek kaptak lábra; meglepő nevekről suttogtak, és ezek visszhangja hamarosan eljutott a Gestapo fülébe is. Egy bizonyos Bell doktor különös dolgokat mesélt

Lubbéról. A doktornak számos barátja volt a Nemzetiszocialista Pártban. Szilárdan állította, hogy Lubbénak kapcsolatai voltak az SA-val, majd fontoskodó arccal tette hozzá, hogy ő mindent tud, ami a tűzvész napján történt. Március 3-án vagy 4-én a Friedrichstrassei Nemzeti Klubban elmesélte egyik néppárti barátjának, amit tudott. Ez a kitűnő információk feletti örömében levelet írt több barátjának, hogy őket is részesítse a Bell doktor által kinyilatkoztatott titkokból. Egyik levél a Gestapo irodájában kötött ki. Bell doktor egyszer csak észrevette, hogy követik, megfigyelik Megijedt, és átköltözött a határon túlra, nagyobb biztonságban érezvén magát Kufsteinban, ebben a békés osztrák kisvárosban. Április 3-án, midőn már kezdett volna megnyugodni, egy Münchenből jött SA-csoport meggyilkolta. Furcsa története van Oberfohren doktornak, a Német Nemzeti Párt parlamenti képviselőcsoportja elnökének is. Ez a

jól informált férfiú ugyancsak különös részleteket tudott az ügyről. Ő is elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy írt Emlékiratban foglalta össze mindazt, amit a Reichstag felgyújtásának előkészítéséről tudott, és azt megküldte több barátjának. Egy példány külföldre is eljutott belőle. Ezt francia, angol és svájci lapok közzétették Május 3-án Oberfohren doktort holtan találták a lakásán. A rendőri jelentés öngyilkosságról beszélt, a család azonban kénytelen volt megállapítani, hogy a halott személyi iratai eltűntek. Később, a véres „Röhm-tisztogatás”, az 1934. június 30-i események után Röhm Kruse nevű gépkocsivezetője, akinek sikerült külföldre szöknie, levelet írt Hindenburg marsallnak és föltárta előtte, hogy a Reichstagr felgyújtását egy SA-csoport, Röhm bizalmi emberei követték el, Göring és Goebbels segítségével. Ezek a hírek, bármennyire érdekesek is voltak, kevesebbet mondtak,

mint bizonyos részletek. Hogyan lehetett bejutni a Reichstag épületébe? Két kapu szolgált erre a célra: a 2-es számú kapu a Simsonstrassén – ez csak az ülésszakok idején volt nyitva – és az 5-ös számú, a Reichstag-rakpartra nyíló. Február 27-én az 5-ös számú kapu volt az egyetlen bejárat Ez egy hallra nyílt, amelynek bejárata kötéllel el volt kerítve; e mögött tartózkodtak a portások. Minden látogatónak ki kellett töltenie egy cédulát, ezen fel kellett tüntetnie a képviselő és a saját nevét, valamint a látogatás célját. Valamelyik egyenruhás szolgálattevő elvitte a cédulát a képviselőhöz, és csak az ő beleegyezése után léphetett be a látogató az épületbe, akkor is a szolgálattevő kíséretében, aki a képviselőhöz vezette. A látogatók nevét pedig mindennap egy erre a célra rendszeresített jegyzékbe vették. Hogyan lehetséges, hogy 8 vagy 10 ember, akik terjedelmes gyújtóanyagot vittek magukkal (a

vizsgálat szerint létrájuk is volt), megkerülhették ezt az ellenőrzést? A Reichstag pincéjéből, onnan, ahol a fűtőberendezés volt, kis lépcső nyílt, amely föld alatti folyosóba torkollott. Ez a folyosó elhaladt az oszlopos bejárat alatt, keresztezte a Friedrich Ebert Strassét és az utca túlsó oldalán levő elnöki palota pincéjében ért véget. Ezt a föld alatti folyosót ajtó zárta el a parlament pincéjének lépcsőjétől és a fűtőberendezés helyiségétől. A folyosó elég széles volt, sín futott rajta; ezen kis billenőkocsi járt szénnel megrakva a Reichstag épületéből az elnöki palota pincéjébe. Ez volt a beosztásával járó egyik nagy előny: ingyen fűtöttek az elnöknek. Az elnök pedig Göring volt Ezen a folyosón át akár egy egész csapatot is be lehetett engedni a Reichstag épületébe. Arról suttogtak, hogy Ernst SA-vezető volt az egyik gyújtogató, továbbá Heines és Helldorf gróf is köztük volt, vagy

legalábbis részt vett a terv előkészítésében. Ernst egyébként, amikor kissé felöntött a garatra, el is dicsekedett vele. Mások is beszéltek Egy Rall nevű megrögzött gonosztevő, akit a tűzeset után néhány héttel közbűntényes bűncselekmény miatt tartóztattak le, azt gondolta, bizonyos leleplezések árán kibújhat a csávából. Kérte, hallgassa ki a vizsgálóbíró tanúként „egy egészen más ügyben”. – Februárban – mondotta – Karl Ernst csoportjának tagjaként részt vettem a Reichstag felgyújtásában. És ebben a hangnemben folytatta: hivatkozott Goebbelsre és Göringre, megadta a résztvevők nevét és ismertette a részleteket, az elképedt vizsgálóbíró pedig jegyzőkönyvbe vett mindent. Február vége felé Ernst összehívta testőrségének 10 tagját, mind olyanokat, akiket alkalmasnak tartott arra, hogy egy különösen kényes feladatot megoldjanak. Rall is köztük volt Térkép alapján megismertették velük a

Reichstag belső helyrajzát. A cél a Reichstag felgyújtása volt, ezt már az elején közölték velük. A tűzeset napján 18 óra tájban mind a tízüket gépkocsin átszállították az elnöki palotába. Lementek a pincébe Két vagy három órát töltöttek itt, várva, hogy Karl Ernst jelt adjon nekik. Mindegyikük kapott egy-egy kocka alakú ládikát, ebben volt a gyújtóanyag, majd többszöri próbával külön-külön begyakorolták szerepüket. A hosszú várakozás alatt egyidejűleg egy „másik operáció”-nak kellett lezajlania, amelyről ők nem tudtak semmit. Huszonegy óra felé végre megérkezett Ernst, és megadta a jelt. A 10 ember a föld alatti folyosón át behatolt a Reichstag épületébe, bejárta az akkor már teljesen kiürült parlamentet, mindenütt elhelyezve a gyújtóanyagot. Tíz perc leforgása alatt végeztek és ugyanazon az úton visszatértek az elnöki palotába. Az egyidejű operáció, amelynek lefolyása után adhatták csak meg a

jelt, csakis Lubbe „távirányítása” lehetett, amely „barátainak” lélektani előkészítésétől függött. Arra az időpontra pedig, midőn ez a szerencsétlen flótás, talán kábítószeres kezelés után, mindenesetre szuggerált állapotban, gyufával teletömött zsebekkel megérkezett a Reichstag elé, felkapaszkodott a homlokzaton és betört egy ablaktáblát, az SA emberei már befutották a termeket, a kijelölt helyeken elhajították a gyújtóládikákat, és visszavonultak Göring védelme alatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Göring, akit barátja, Goebbels vett rá erre a tervre, zseniálisnak találta és beleegyezését adta hozzá. Gisevius szerint, akinek ezeket az adatokat köszönhetjük – amelyeket csak az olyan fontos stratégiai pozíciót betöltő ember szerezhetett meg, mint amilyen az események idején ő volt –, Göring már a terv elkészítésekor azt a megbízatást adta Diehlsnek, hogy vezesse tévútra a vizsgálatot és

legyen rajta, hogy a váratlanul felszínre kerülő zavaró elemeket haladéktalanul kiküszöböljék. Az egyik ilyen váratlanul felszínre kerülő elem volt Rall. Reineking vizsgálóbíró, aki Rall vallomását jegyzőkönyvbe vette, maga is náci volt: az SA obskurus, rangfokozat nélküli, de meggyőződéses tagja. Úgy látta, itt az alkalom, amikor értékessé teheti magát a rendszer pápáinak szemében. Meg volt róla győződve, hogy Rall az igazat mondta; meggyőzte őt a sok pontos részlet, az ellenőrizhető körülmények és főként az a bebizonyosodott tény, hogy Rall február végén valóban Karl Ernst testőrségéhez tartozott. A vizsgálóbírónak nagy gyakorlata volt már a tanúk és vallomások megítélésében. Reineking értesítette a főnökét. Az esemény fontosságára való tekintettel elhatározták, hogy elmennek az SA parancsnokságára; onnan elküldték őket a Gestapóhoz. A Gestapo kihozatta Rallt a neuruppini börtönből. Ki kell

hallgatniuk – mondták a bírónak. Átszállították Berlinbe, a Gestapo székházába, és 24 órán át megszakítás nélkül kihallgatták. Titkos megbízottak indultak útnak a szélrózsa minden irányába. Egyikük Lipcsébe sietett, hogy a postán elfogja a neuruppini bírónak a birodalmi törvényszék vizsgálóbírójához intézett levelét, amelyhez csatolva volt a Rall-féle jegyzőkönyv másolata. Neuruppinban a sebtében osztályvezetővé előléptetett Reinekinget bízták meg az eredeti példány eltüntetésével. A Gestapo házkutatást tartott Rall lakásán, a szeretőjénél, mindenütt, ahol lehetett egy-egy levele vagy valamiféle írása. Az eredmény az volt, amit Rall remélt: gyors szabadítás. Egyszer s mindenkorra Holttestét néhány nap múlva egy földműves találta meg a mezőn, az eke fordította ki. Mindössze 20 centiméter mélyen földelték el. Megfojtották Függetlenül attól, hogy mennyi volt az igazság ezekben a verziókban, a

Gestapo szerepe világos; a legcsekélyebb kétség sem merülhet fel abban a tekintetben, hogy a Reichstag épületét az SA gyújtotta fel a Gestapo kezdeményezésére, e terv értelmi szerzőjének, Goebbelsnek a felbujtására, Göring cinkos segítségével. Enélkül az egész nem történhetett volna meg És mit keresett van der Lubbe ebben a társaságban? Homoszexuális volt a szerencsétlen, amint azt a tárgyalás tényként megállapította. Gyakori vendége volt Berlin éjjeli menedékhelyeinek, menhelyeinek, zugkávéházainak, szoros kapcsolatba került az ezeket benépesítő zavaros elemek nem egy képviselőjével. Az SA-ban csak úgy nyüzsögtek a homoszexuálisok. A szervezet híres volt virágzó „férfi barátságairól” Röhm, a vezérkar főnöke adta a példát. A berlin–brandenburgi SA-standarte (ezred), amelyből a gyújtogatók rekrutálódtak, ugyancsak erősen fertőzött volt. Ernst környezete, talán maga Ernst is, Heines és sokan mások

tartoztak e „férfi szövetségbe”; innen toborozták testőrségüket, gépkocsivezetőjüket, bizalmi embereiket. E társaság titkos kapcsolatai révén került a szerencsétlen hollandus a szervezkedők vonzáskörébe, midőn azok éppen a tervüket dolgozták ki. Azonnal meglátták, hogy milyen hasznot lehet belőle húzni. Nyilván gyerekjáték volt megfelelően kioktatni ezt a félhülyét, fölébreszteni anarchista buzgalmát, rábeszélni, hogy kövesse el a gyűlölt társadalmi rend eme szimbóluma ellen nevetségesen szomorú hérosztratoszi tettét. Lehetséges, hogy kábítószerekkel is kezelték, mielőtt végzetes útjára indították volna. A tárgyaláson bizonytalanul olyasmit mormogott, hogy „mások is voltak”. Semmi többet nem lehetett kiszedni belőle, ismét visszaesett abba a tompultságba, amelyben az orvosok egy része a szkopolamin által előidézett tüneteket vélte fölfedezni. A föld alatti folyosó létét a londoni nemzetközi

vizsgálóbizottság fedte fel. A per folyamán a lipcsei törvényszék tagjai libasorban leszálltak a Reichstag híres átjárójába, de csak azért, hogy megállapítsák: a gyújtogatók nem ezen az úton jöttek, mivel a Reichstag éjjeliőrei azt állították, hogy feltétlenül észrevették volna őket. A gyászos van der Lubbe életével fizette meg azt a véletlent, amely a barnainges gyújtogatók útjába sodorta őt. Nem ő volt az egyetlen Rall esete után a legtöbb gyújtogató ugyancsak elhullott cinkosainak fegyverétől. A Gestapo nem szívlelte az élő tanúkat * A Reichstag felgyújtása, a lipcsei per kérlelhetetlen reflektorfénybe állította a nácik szellemiségét, módszereit és vezető embereit. Az egész világ fölmérte ezeket a módszereket, mérlegelte erkölcsiségüket és megállapította, hogy a leggyalázatosabb gyilkosokkal van dolga. Nem lett volna nehéz levonni a szükséges következtetéseket. Ehhez azonban némi bátorságra lett

volna szükség. Sokkal egyszerűbb volt semmit sem látni és hagyni, hogy a gyilkosok tovább menjenek a megkezdett úton. A Gestapo már értett hozzá, hogyan kell az embereket terrorral elhallgattatni. Igaza volt Röpkének, midőn néhány évvel később így írt: „A mai rettenetes világkatasztrófával kell megfizetnie a világnak a vészjelekkel szembeni süketségét, amelyek pedig 1930-tól 1939-ig egyre szenvedélyedben jelezték, hogy a nemzetiszocializmus sátáni hatalmai micsoda poklot szabadítanak előbb Németországra, majd az egész világra. Ennek a háborúnak a borzalmai pontosan ugyanazok, mint amelyeket a világ eltűrt Németországban abban az időben, amikor normális kapcsolatokat tartott fenn a nemzetiszocialistákkal és nemzetközi ünnepségeket, kongresszusokat szervezett velük együtt.” MÁSODIK RÉSZ A GESTAPO TÖKÉLETESÍTI MŐDSZEREIT 1934-1936 I. fejezet HIMMLER ÁTVESZI A GESTAPO VEZETÉSÉT Az 1933-as év vége súlyos csorbát

ejtett Göring hiúságán: megviselte a Reichstag „felgyújtóinak” pere. Ez a per alaposan megtépázta a hitleristák tekintélyét Németországban, de még inkább külföldön. Hermann Göringnek kárpótlásul a führer 1934. január elsején levélben fejezte ki jókívánságait. Megemlékezett az 1923 évi puccsról, az SA átszervezéséről, amelyet ő irányított, „kiemelkedő szerepéről január 30-a előkészítésében”, majd azzal fejezte be levelét, hogy „tiszta szívből” köszönetet mond „a nemzetiszocialista mozgalom, következésképpen a német nép érdekében tett kimagasló szolgálataiért”. Néhány héttel korábban azonban kapott egy kevésbé plátói jellegű elégtételt is. A légügyi kormánybiztosságot átalakították (természetesen polgári) repülésügyi minisztériummá, amely azonban nem volt más, mint a szövetségesek által betiltott légi haderő újjászervezésének álcázott szervezete. Göring repülésügyi

miniszterré lett, és ebből az alkalomból kinevezték a Reichswehr tábornokává. Meggyőzték Hindenburgot, hogy az a miniszter, aki nemsokára hatalmas légi haderő parancsnoka lesz, nem maradhat századosi rangban. Grimme nyugalmazott tábornok vezetésével megszervezték a légvédelmi ligát; munkába álltak olyan kiváló tervezők, mint Messerschmitt és Heinkel, Erhard Milch őrnagy irányítása mellett, akit Göring 1918-ban ismert meg mint repülőszázadost, és akiből később a Luftwaffe főfelügyelője, végül marsallja lett. Göring most már nem foglalkozott olyan behatóan a rendőrségi kérdésekkel; a Lubbe-per egy kissé elvette tőle a kedvét. Mindazonáltal esze ágában sem volt, hogy idegenek kezébe engedje át az „ő” Gestapóját. Hiszen a következő sorokat 1934-ben írta: „Hosszú heteken át dolgoztam azon, hogy megteremtsem, én egyedül, a magam elhatározásából és a magam kezdeményezésére, a Gestapo szervezetét. Ez az

intézmény, amely páni félelmet ébreszt az állam ellenségeiben, hatalmas mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ma már nem beszélhetünk kommunista vagy marxista veszélyről sem Németországban, sem Poroszországban.” 1934. január 30-án, a hatalom meghódításának évfordulóján, a rendőrségi szerveket rendeletileg a birodalom joghatósága alá helyezték. Csak igazgatási szempontból hagyták az egyes tartományok hatáskörében, amelyek egyébként a reichsstatthalterek hivatalba lépése óta amúgy is tartalmatlan, elévült maradvánnyá változtak. Mindazonáltal a rendőrséget továbbra is a tartományi költségvetésből fizették, egészen az 1936. évi szervezeti törvény megjelenéséig A Gestapónak ez az „ellenőrzés alá vonása” azonban csak közigazgatási formalitás volt: Göring továbbra is saját kezében tartotta alkotását. Túlságosan büszke volt erre a személyes művére, semmint hogy hajlandó lett volna lemondani róla; de

szüksége is volt rá, hogy kiüsse a nyeregből Röhmöt, veszedelmes vetélytársát, akinek változatlanul emelkedőben volt a csillagzata. Számára az volt a legfontosabb, hogy jó kezekben tudja a Gestapót. Az eddigi rendszabályok következtében amúgy is szabadon tudott vele rendelkezni. Az 1933 november 30-i rendelet kivette a Gestapót a porosz belügyminiszter hatásköre alól és közvetlenül az ő miniszterelnöki fennhatósága alá helyezte. Ezért azután 1934 tavaszán nyugodt lélekkel átadhatta a porosz belügyminisztériumot Fricknek, a birodalmi belügyminiszternek, másik vetélytársának. Fricknek most már halványan körvonalazott joga volt arra, hogy általános irányelveket adjon a politikai rendőrségnek, de nem adhatott neki részletes utasításokat. 1936 tavaszán pedig még ettől a csekély hatalmától is megfosztották. Közigazgatási szempontból ezzel teljessé lett a zűrzavar; Frick ugyanis porosz belügyminiszteri minőségében

Göring alárendeltje volt, de birodalmi belügyminiszterként utasíthatta a tartományi kormányokat, vagyis magát Göringet is mint porosz miniszterelnököt! Ebben a dzsungelben lehetetlenné vált minden ellenőrzés, nem lehetett senkit sem felelőssé tenni. A közönséges halandó még kevésbé ismerte ki magát ebben az útvesztőben, és teljességgel tehetetlenné vált. Göring azért merte rászánni magát erre a megkésett „ajándékra” Frickkel szemben, mert megtalálta azt a kivételes képességű férfiút, azt a szilárd szövetségest Röhmmel vívott csatájában, aki a már eddig is veszedelmes, de még nem minden tekintetben tökéletes Gestapóból létrehozza majd azt az óramű pontosságú gépezetet, amely alig két év múlva képes lesz leszámolni minden elképzelhető ellenállással. Ez az ember pedig Himmler volt 1934 április elsején menesztették Diehlst. Göring most könnyű szívvel vált meg tőle, érezte, hogy az utódja minden

tekintetben különb nála. Annak megérkeztéig, április 20-ig Diehls ellátta még a folyó ügyek irányítását. Fájdalomdíjként pedig kinevezték egyelőre Kölnbe regierungsprüsidentnek (amolyan rendőrfőkapitány-félének), majd beosztották Lutze mellé, aki Röhm halála után az SA vezérkari főnöke lett. Diehls távozásával véget ért a Gestapo történetének „első szakasza”. Aki a helyére jön, személyiségével új „stílust”, félreismerhetetlen jelleget kölcsönöz az intézménynek. Himmler egy hosszú hónapok óta folytatott operáció eredményeit „inkasszálta”, midőn bevonult a Prinz-Albrecht-Strasse 8. számú házba Mialatt Göring a Gestapót szervezte Poroszországban, Himmler, hasonló megfontolástól indíttatva, elhatározta, hogy hatalmát a politikai rendőrség megszerzésére alapítja. Minthogy Poroszország már egy konkurens kezében volt, a sakktábla egyéb mezőin igyekezett elhelyezni figuráit. 1933 márciusában

kineveztette magát München rendőrfőnökének, majd egy hónap múlva az egész bajor politikai rendőrség főnökének. Ekkor szabályszerű „kijáró” tevékenységbe kezdett, amelyben jelentős előnyére vált az, hogy egyidejűleg az SS vezetője is volt. Az elfoglalandó pozíciókat embereivel hajtatta fel, akik szükség esetén megértették a helyi hatóságokkal, milyen előnyeik származnak abból, ha „barátokat” neveznek ki bizonyos helyekre. A harc heves volt, mert az SA és á Politikai Szervezet vezetői ugyancsak szerették volna megkaparintani ezeket a fontos pozíciókat. Októberben ellenőrzése alá vette Hamburgnak, a birodalom második városának, egyben egy szabadállam székhelyének rendőrségét. Majd sorban a kezébe került Mecklenburg, Lübeck, Türingia, a hesseni nagyhercegség, Baden, Württemberg, Anhalt, 1934 elején Bréma és Oldenburg, végül a hitleristáknak oly sokáig ellentálló Szászország. Tavaszra ellenőrizte egész

Németországot, Poroszország kivételével. Ekkor Göringhez fordult, kérte, adja át neki a Gestapót. Hitler támogatta, az SS-vezért, mert érvelésével megnyerte őt: „észszerű, helyes és szükséges az egész birodalomban azonos módszerekkel üldözni az ellenséget”. Göringet viszont az a körülmény nyerte meg, hogy Himmler is el volt szánva a közös ellenség, Röhm likvidálására. Értékelte Himmler stratégiai ügyességét, a villámgyors bekerítő hadműveletek mesteri alkalmazását. Ilyen formátumú szövetségessel Röhm napjai meg voltak számlálva Április 20-án Göring átadta a Gestapo vezetését Himmlernek, bár tett egy végső óvintézkedést: Himmler lett a de facto, de Göring volt továbbra is a de jure vezető. Meg is maradt annak az 1936. évi alapvető átszervezési törvényig, ámbár ez a címe tisztára plátói jellegű volt Amikor azonban Himmler már számtalan város és tartomány rendőrfőnöke volt, ő maga ténylegesen

nem tudta ezeket a funkciókat mind ellátni. Az akkori szokás szerint átruházta őket „helyetteseire”; a párt főemberei ezzel a módszerrel tudták halmozni titulusaikat. Himmler az SS bizalmi emberei közül választotta ki helyetteseit. München, majd Bajorország részére egy különösen érdekes figurát szemelt ki: az SS biztonsági szolgálatának vezetőjét, Reinhard Heydrichet. Midőn Himmler végre célhoz ért, és berendezkedett Berlinben, azonnal kinevezte Heydrichet a Gestapo központi szervének vezetőjéül. Ugyanazon a napon, megérkezése napján, egyesítette Németország valamennyi politikai rendőrségét. Ezzel a Gestapo átlépte Poroszország határait, szervezetét kiterjesztette egész Németországra. Himmlernek a Gestapo élére vezető útja nem volt súrlódásoktól mentes. Midőn nyilvánvalóvá vált, hogy Göring meg akar szabadulni Diehlstől, porondra lépett még egy komoly jelölt: Kurt Daluege, az SS keleti csoportfőnöke, az

SS második embere és Himmler vetélytársa, akiből Göring csinált rendőrtábornokot. Daluege akkor már az egész rendfenntartó szolgálat, vagyis az összes egyenruhás rendőr főnöke, a birodalom és Poroszország biztonsági rendőrségének vezetője volt. Ezen a téren Göring már ráruházta a hatalmát, ő pedig úgy gondolta, hogy jog szerint most már a politikai rendőrséget is meg kell kapnia. Alattomos küzdelem kezdődött. Daluege „jól feküdt” Hitlernél, de ugyanezt el lehetett mondani Himmlerről is. Ezenfelül Daluege Frick pártfogoltja is volt Ez a körülmény azután eldöntötte a küzdelmet, azzal együtt, hogy Daluegének nem volt elég tehetsége a politikai rendőrségi dolgokhoz, már ahogy azokat Göring értelmezte. Daluege túlságosan ragaszkodott bizonyos formaságokhoz, nem volt hajlandó elfogadni a Gestapónál bevezetett gyakorlatot, ami Göring szemében feltétlenül hátrányt jelentett. Emellett Daluege kinevezése lehetőséget

nyújtott volna Fricknek, hogy megtudjon dolgokat, amelyeket nem akartak az orrára kötni. Így történt, hogy Himmler lett a nyertese ennek a nem mindennapi versenyfutásnak. Ki volt hát az az ember, akinek ilyen mérhetetlen hatalom jutott osztályrészül? Akárcsak Göring, ő is polgári származású volt, akit nyilván csak a zűrzavaros kor hullámverése térített el a minden bizonnyal nem feltűnő, hagyományos életpályától. Heinrich Himmler 1900. október 7-én született Münchenben Édesapja korábban nevelő volt a bajor királyi háznál. Anyja szavojai zöldségkereskedő családból származott Himmler gyermek- és ifjúkorát Landshutban, ebben a kis bajor városkában töltötte. Apja itt volt iskolaigazgató; merev, tekintélyt tartó férfiú, nem tűrt csorbát azokon az örök érvényű szabályokon, amelyek megszabták a család belső viszonyait, az intézmények tiszteletét, a munkát, a társadalmi hierarchiát. A Himmler család katolikus volt,

és az ifjú Heinrichet testvéreihez hasonlóan a vallás előírásainak tiszteletében nevelték. Ez a szigorú nevelés nyomokat hagyott az ifjú lelkében. Megőrizte benne a tiszteletet bizonyos értékekkel szemben, de Heinrich sohasem vette észre, hogy csak a külső látszatot tiszteli. A náci zsarnokság legborzalmasabb korszakaiban a koncentrációs táborokban, amelyek az ő parancsnoksága alatt valósággal gigantikus emberpusztító gépezetekké alakultak át, ilyen szövegeket plakátoztatott ki: „Egyetlen út vezet a szabadságba. Ennek állomásai: engedelmesség, szorgalom, becsületesség, mértékletesség, tisztaság, önzetlenség, rend, fegyelem és hazaszeretet.” (Ezt a szöveget a dachaui tábor központi épületének tetejére írták ki, fehér cserepekkel). E felirat nem holmi cinizmus terméke, hanem a bajor iskolamester, az édesapa tanításának késői, öntudatlan kisugárzása, azé az édesapáé, aki láthatatlanul jelen volt mögötte

akkor is, midőn a horogkeresztes ideológia mérgétől megrontott fiú embervérrel áztatta a földet. Tizenhét éves volt, amikor bevonult katonának. Éppen idejében érkezett, s tanúja lehetett annak, hogyan omlott össze mindaz, aminek tiszteletére nevelték: a hadsereg, tábornokaival, tisztjeivel együtt. A hadseregben töltött rövid idő nem volt elegendő a katonai ismeretek elsajátítására. Paul Hauser, Waffen-SS-generaloberst (vezérezredes) mondta el később, hogy az SS-ben közmondásos volt, mennyire járatlan Himmler a katonai kérdésekben. „Tudták – mondta Nürnbergben –, hogy Heinrich Himmler egy évig volt csak katona, és egyáltalán nem értett a katonai kérdésekhez. Alábecsülte a katonák feladatait és munkáját Amellett szerette adni a vasöklűt, szerette a nagyhangú frázisokat és túlzásokat.” Az ifjú Heinrich Himmlerre mélyen hatott az a társadalmi felfordulás is, amely a német birodalom összeomlását követte. Nem

tisztelték már a tanárokat, leszaggatták a tisztek váll-lapját, s olyan beszédeket tapsoltak meg, amelyekért nem sokkal előbb taps helyett főbelövés járt volna. A háború vége Berlinben találta. Tengődött, ahogy tudott; kifutó volt egy kefekötőnél, majd enyvgyári alkalmazott, miközben üggyel-bajjal mezőgazdasági tanulmányait is folytatta. Berlin valóságos „forrongó katlan” volt ebben az időben; csak úgy nyüzsögtek ott az emberi söpredék legveszedelmesebb típusai. A „hiányos életlehetőségek”, a munkanélküliség, a politikai és gazdasági bizonytalanság mind elősegítette a tevékeny és jól felfegyverzett alvilág kialakulását, amelyet lehetetlen volt felszámolni a főváros fluktuáló lakossága közepette. Valószínű, hogy a fiatal Himmler, akit a neveltetése alapjául szolgáló hagyományos társadalmi értékek összeomlása kizökkentett egyensúlyából, az ilyen kétes, elemek társaságába került és hónapokig a

berlini sötét alvilág lakója volt. A náci vezetők ezen korszakbeli életrajzi adatainak felkutatása meglehetősen nehéz dolog, és a Németország történetével foglalkozó szerzők rendszerint hamarosan átsiklanak rajta. Olyanoknak például, mint Himmler, Kaltenbrunner és Heydrich, tizenöt év alatt – midőn az egész rendőrségi apparátus szinte személyes tulajdonként tartozott hozzájuk – bőven volt rá idejük, hogy eltüntessék a feszélyező dokumentumokat. Jellemző, hogy a hitleristák egész Európában nyomoztak a „Naziführer sehen Dich an” („Náci vezetők néznek rád”) című könyvecske után, amelyet Párizsban Willi Münzenberg és az emigránsok azért adtak ki németül, hogy illegálisan becsempésszék 1935-ben Németországba. Ez a kis füzet a főbb horogkeresztes vezérek életrajzát tartalmazza, nagyon kivonatosan és töredékesen; egy-egy életrajz sokszor nem több, mint az illető bűnös tevékenységének néhány

jellemző mozzanata, de éppen rövidségénél fogva nagyon hatásos. A kis kötet természetesen ott szerepelt az „Otto-jegyzék”-ben, vagyis a németek franciaországi bevonulásakor azonnal megsemmisítendő művek jegyzékében. A párizsi Nemzeti Könyvtár két példányt megőrzött ebből a műből; a megszállás alatt sikerült elrejteni őket. Nos, az 1935 évi bővített második kiadást megcsonkították. „Valaki” az egyik ívet kiszakította, éppen azt, amelyik Himmler életrajzát tartalmazza. Az mindenképpen tény – André Guerber szerint –, hogy a fiatal Himmlernek meggyűlt a baja a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással, mégpedig a következők miatt. 1919 elején Himmler Berlin Moabit nevű negyedében lakott az Achterstrasse 45. szám alatt, egy kétes hírű szállóban, bizonyos Frieda Wagner prostituálttal együtt, aki 1893. szeptember 18-án született Münchenben, tehát hét évvel volt nála idősebb. Franz Stirmann rendőrtiszt

1919 április 2-i jelentése, amelyet a Spissengerstrassén levő 456. számú rendőrőrszobán vett fel, megállapítja, hogy a szomszédok panaszt tettek Himmlerék ellen, állandó hangos civódásaik miatt. Az ifjú Himmler – mondja a jelentés – a prostituált lány keresetéből élt. Himmler egyébként részben beismerte a terhére rótt tényeket. 1920 elején hirtelen eltűnt, éppen akkor, midőn Frieda Wagnert meggyilkolva találták. A nyomozás eredményeképp 1920 július 4-én Münchenben letartóztatták, majd a berlin–brandenburgi büntető törvényszék gyilkosság vádjában felelősségre vonta. Himmler elkeseredetten védekezett, a törvényszék pedig bizonyítékok híján – minthogy szökése csak gyanúok volt –, jobb meggyőződése ellenére kénytelen volt őt felmenteni a vád alól. A fiatal Himmler berlini tartózkodása során megismerkedett egy ugyancsak jó polgári családból származó fiatalemberrel, Hans Horst Wessellel, aki szintén

Berlin kétes egzisztenciáinak életét élte. A Maximilianstrasse 45 alatt lakott, és Kurt Schisselmann rendőrtiszt jelentése szerint prostitúcióból élt. 1924 szeptember 24-én a berlini törvényszék csalásért kétévi börtönbüntetésre ítélte. Horst Wessel a börtönből kikerülve érdeklődni kezdett a politika iránt, és egykori barátját, Himmlert abban a Nemzetiszocialista Pártban találta, amelyről tudjuk, hogy Horst Wessel kényszerű távolléte idején alaposan megismerte a politikai szerencse forgandóságát. A náci párt ebben az időben élénk érdeklődést tanúsított az alvilág irányában, mindenre elszánt embereket keresett, hogy megvesse rohamosztagainak alapjait. 1929-ben Horst Wessel a párt tagja lett és belépett az SA-ba. A gyilkosok egy csoportjából, amelyet berlini alvilági ismerősei köréből válogatott össze, megalakította az SA-ban a „Sturm 5”-öt, majd sorozatos véres összecsapások után Berlin egyik

kerületében, amely addig a kommunisták kezében volt, az utca ura lett. Ennek a „hőstettnek” az elismeréseképpen a berlini 5-ös, 6-os és 7-es „Sturm” tiszteletbeli tagjává választották. Horst Wessel szórakozásból nemzetiszocialista jelszavakat írt egy régi tengerésznóta dallamára. Ebből született meg „Horst Wessel Lied” néven a párt himnusza, a szövegíró halála után. Horst Wesselt ugyanis megölte egy Aly Höler nevű másik selyemfiú, midőn egy lány miatt összevesztek egy berlin–weddingi lebujban, 1930. február 23-án A hatalom meghódítása után Horst Wessel bevonult a horogkeresztes mártírok panteonjába. Anyját és húgát propagandagyűléseken mutogatták A berlini közjáték után az ifjú Himmler elhatározta, hogy visszatér szülőföldjére. 1921 elején ismét megjelent Landshutban. Apja kis farmot bízott rá, hogy baromfineveléssel bizonyítsa be agronómusi képességeit, s figyelmeztette, hogy tartsa távol magát a

politikai agitációtól. Bajorország, különösen pedig München, erősen forrongott ebben az időben. Himmler ekkor már tagja volt egy ifjúsági szervezetnek, az Artamanen-nak, amely a „német parasztság megújhodását” hirdette és jelszava „a vér, a föld, a kard” volt; ez a három egyszerű szó lett később az SS alapelve. Az atyai figyelmeztetés ellenére Himmler ugyancsak érdeklődött azon hazafias politikai mozgalmak iránt, amelyek a hagyományos értékekhez való visszatérést hirdették, halált követeltek a weimari rendszerre és a „novemberi bűnösökre”, akik egyedül felelősek a szégyenletes fegyverszünetért. Csatlakozott a Reichsflagge- (Birodalmi Lobogó-) mozgalomhoz, amelynek egyik vezetője Röhm százados volt. 1923 október elején szakadás következett be a mozgalomban. A nagyobbik rész Heiss századost követve von Kahr politikájához csatlakozott, míg az „ultrák” csoportja, amely a Nemzetiszocialista Párttal

rokonszenvezett, elhagyta a szervezetet. Himmler a 300 szélsőséges egyén közé tartozott, akik Röhm és Seydel százados vezetésével megalakították a disszidensek Reichskriegsflagge (Birodalmi Hadilobogó) csoportját. Az „elszántak” ezen csoportja éppen idejében született meg, hogy részt vehessen a november 9-i puccsban. Himmler az élen haladt abban a híres „menetben”, amely oly szánalmas véget ért a Feldherrenhallén. Szerencséje volt, egyetlen karcolás nélkül került ki a lövöldözésből A náci párt hanyatlása idején, amely az elvetélt puccskísérlet után bekövetkezett, Himmler tovább tevékenykedett azokban a különböző csoportokban, amelyekkel a horogkeresztesek álcázták magukat. Egy ideig Gregor Strasser titkára is volt; ebben a pozícióban 1925-ben Goebbels lett az utóda. 1924. december végén megtudta, hogy a landsbergi börtönből kiszabadult Hitler visszatért Münchenbe. 1925 február 5-én megírta neki, mennyire

számítanak rá a hazafiak, hogy kivezesse a hazát a zűrzavarból, és Németország megtalálja az őt megillető helyet a nap alatt. Hitlert, akinek távollétében szétszéledtek a csapatai, meghatotta ez a levél; válaszolt ifjú csodálójának és meghívta őt, hogy látogassa meg. Március 12-én Himmler kopogtatott az idős Reichertné ajtaján – aki Thierschstrasse 41. szám alatti lakásán adott szállást Hitlernek –, s az 1345 számú tagsági igazolványt kapta. Hitler elölről akarta kezdeni a számozást, a nullától, de az újonnan csatlakozókra teendő nagyobb hatás kedvéért mégis inkább 500-tól indult. Hitlert megragadta a fiatalember tisztelettudó és fegyelmezett megjelenése, aki fölvette előtte az alárendeltségnek azt a magatartását, amelyet az apja nevelt belé. Vallásos áhítattal hallgatta Hitler szavait, aki azonnal beleesett a politikai szónoklatok stílusába, amint hallgatóságot tudott maga körül. Himmler

temperamentumánál fogva ideálisan alkalmas volt a kitűnő második ember, a nélkülözhetetlen hű segítőtárs szerepére. Ambíció hajtotta ugyan, de a mértékletesség iránti hajlama következtében beérte a második hellyel. Sok társával ellentétben, különösen ami az „öreg harcosokat” illeti, akik gyakran szerettek volna Hitler helyére kerülni, Himmler sohasem próbálkozott a hatalom megszerzésével. Mint ahogy Gebhardt doktor, a hitleristák egyik orvosa mondta – aki jól ismerte őt, hiszen gyermekkori pajtások voltak –, ő volt „a tipikus második ember, aki azért veszi fel a szigor gyűlöletes vonását, mert pontosan tudja, hogy Mohamed mosolyog, és a kalifa cselekszik”. A következő hónapok során Hitlernek bőven nyílott rá alkalma, hogy megismerje az új tag kiváló tulajdonságait. A fiatal Himmler a párt akcióinak egyik legszorgalmasabb résztvevője lett. Azok közé tartozott, akik vidéki kiszállásai során Hitler

testőrségét alkották A Nemzetiszocialista Párt felélesztése érdekében ugyanis új propagandatevékenységbe kezdtek, jóllehet a párt elméletileg be volt tiltva. 1925. február 28-án meghalt Ebert, a köztársaság elnöke Ludendorff tábornok is jelöltette magát a március 25-i elnökválasztásra, s Hitler őt támogatta. Ludendorff megsemmisítő vereséget szenvedett: a szavazatok 1%-át sem kapta meg legfőbb ellenfelével, Hindenburg marsallal szemben. De a weimari rendszer ettől kezdve így is halálra volt ítélve 1925 második fele különösen lázas tevékenységben telt el. Hitler megértette, hogy rendeznie kell a sorokat a köztársaság elleni támadásra, mégpedig legális támadásra, hiszen a rendszer már alá volt aknázva. 1925. november 9-én, a müncheni „dicsőséges hazafias felvonulás” évfordulóján, Hitler elhatározta, hogy külön egységet hoz létre saját védelmére, amelynek neve „Schutz Staffel” (Védő Csapat), és amely

SS kezdőbetűi révén vált nem kevéssé hírhedtté. Ez a „csapat” nem spontán módon, ex nibilo született meg. Hitlernek mindig voltak testőrei. A legelsők a rendfenntartó szolgálat tagjai közül rekrutálódtak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a gyűléseken elhallgattassák a közbeszólókat, szükség esetén ökölcsapásokkal. Öt ember már 1920 óta Hitler személyes védelmét látta el, éspedig: Berchtold hadnagy, Emil Maurice órás, a lócsiszár Weber, Hermann Esser és Ulrich Graf, a „gyepmester”. Ez utóbbi lett a főnök személyes testőre. Közben Klintzsch, az SA vezetője 1923 márciusában ugyancsak létrehozott Hitler számára egy SA-testőrgárdát; ezt a tekintélyes létszámú egységet elnevezték „Stosstrupp Hitler”-nek (Hitler Rohamcsapat). Az SS tulajdonképpen nem volt más, mint a Hitler bebörtönzésekor feloszlatott egykori Stosstrupp reorganizálása. Julius Schreck lett a parancsnoka, majd a csoportot 1926 elején

beolvasztották az SA-ba, annak egyik speciális egységeként. Az SS tehát Franz Pfeffer von Salomon, az SA vezérkari főnökének fennhatósága alá tartozott. 1928-ban súlyos nézeteltérések támadtak Hitler és Pfeffer von Salomon között. A viszály a következő évben az SA-parancsnok távozását eredményezte. Hitler tisztában volt vele, hogy olyan embert kell a gárda élére állítania, aki testestül-lelkestül az ő híve. Az elégedetlenkedők szerint Hitler szultánként viselkedett A szultánnak janicsárok kellettek, és a janicsárok feje Himmler lett. Amikor Heinrich Himmler 1929. január 6-án átvette az SS parancsnokságát, az egység mindössze 280 főt számlált; de ezek valamennyien kipróbált emberek voltak. Himmler kezdettől fogva arra törekedett, hogy ezzel a szelekciós politikával szervezze át egységét. Röhmmel ellentétben, aki csak a számokra volt tekintettel, Himmler a „minőségi” elv alapján akarta kialakítani az SS-ből

a párt elit egységét. A kétféle szemlélet különbsége még élesebben megmutatkozott 1931 januárjától, amikor is Röhm újra átvette az SA vezetését. A hierarchiában elvileg Himmler fölöttese lett, minthogy az SS még mindig az SA része volt. Titkos ellenszenv támadt a két férfi közt, amely ellenségeskedéssé, féktelen viszállyá fajult, és ez döntő szerepet játszott Himmlernek abban az elhatározásában, hogy megkaparintsa a rendőrséget. Himmler szigorú szelekciós szempontjai következtében a létszám csak lassan növekedett. 1929 januárjában az SS-nek 280 tagja volt, 1930-ban 2000, 1931-ben 10 000, a hatalom megszerzésekor 30 000, abban a pillanatban pedig, midőn Himmler a Gestapo vezetője lett, 52 000. Ez bizony nevetségesen kevés volt az SA 4 500 000 tagjával szemben, akik ekkor Röhm rendelkezésére álltak. Ezeket a válogatott SS-embereket azonban főnökük kulcspozíciókba helyezte. Amikor Hitler bevonult a kancelláriába,

Himmler kiválasztott 120 minden tekintetben kiváló, szálas termetű, vakmerő és elszánt legényt; ezekből hozta létre a „Leibstandarte Adolf Hitler”-t (Adolf Hitler Testőrezred), és rájuk bízta a kancellária őrzését. Ez az elit egység csak a rendszer bukásával szűnt meg. Hitler közvetlen környezete szinte kizárólag SS-ekből állt; Himmler mindenhova elhelyezett belőlük egyet-egyet. Julius Schaub SS-brigadeführer (dandárparancsnok) intézte a führer személyes ügyeit, egy másik SS-brigadeführer, Streck, pedig a gépkocsivezetője lett. Hitler közvetlen személyes védelmét a Ratenhuber brigadeführer parancsnoksága alatt álló SS-testőrök látták el egy csoport Gestapo-rendőrrel karöltve, akiket Högl felügyelő irányított. Ezek az emberek állandóan Hitler közvetlen közelében tartózkodtak, utazásaira is elkísérték. Himmler tehát a legjelentéktelenebb eseményről, minden látogatóról, a legérdektelenebb beszélgetésről

is értesült. Senki sem kerülhetett a führer közelébe anélkül, hogy Himmler ne szerzett volna róla tudomást. Az ő emberei dolgoztak a Gestapóban, de beültek számtalan egyéb pozícióba is a hatalom átvételét követő tisztogatások és átszervezések ürügyén. Himmler most már tervszerű támadást indított az SA és Röhm ellen. Göringgel azonos terv szerint együttműködve felhívta Hitler figyelmét az SA által a koncentrációs táborokban elkövetett túlkapásokra és figyelmeztette a belőlük adódható kellemetlenségekre. Nem a módszerrel mint olyannal volt elégedetlen, hanem az SA munkájában mutatkozó fejetlenséggel. Az SS 1933 márciusától kezdte felállítani a maga külön táborait. Ettől kezdve Himmler lépésről lépésre kiszorította a „konkurenciát”. 1934 elején pedig kieszközölte, hogy minden koncentrációs tábor őrzését és igazgatását egyedül az SS lássa el. Erre a célra megszervezte az SS új ágazatát, a

„Totenkopf” (halálfejes) ezredeket; ezek szolgáltatták a-táborok őrszemélyzetét. Ugyanazokat a borzalmakat követték el, mint az elődeik, sőt később nagyipari színvonalon működő halálgyárakká alakították a táborokat. A koncentrációs táborok fenntartási költségeit a tartományok költségvetéséből fedezték; a birodalmi általános költségvetésben ez a tétel csak 1936-ben jelent meg. A különleges SS-Totenkopf ezredek szervezése világosan arra mutat, hogy a koncentrációs táborok immár nemzeti intézménnyé váltak. Egyetlen közigazgatási vagy igazságszolgáltatási intézmény, egyetlen vezető állású német bíró, legkevésbé Gürtner igazságügy miniszter – senki nem emelte fel tiltakozó szavát ez ellen a szörnyű jogsértés ellen, amelyet semmivel sem lehetett indokolni, hiszen az alkotmány még érvényben volt. Letartóztathatták és bebörtönöztethették ártatlan emberek ezreit bármiféle vád vagy ítélet

nélkül, és ezek csak attól remélhettek szabadulást, hogy – Göring szavaival élve – „a führer megkegyelmez nekik”. Ennek a meghunyászkodásnak és a befejezett tények gyáva tudomásulvételének volt a következménye, hogy fokozatosan kiterjeszthették a horogkeresztes módszereket, és végül a legalitás látszatával sem törődve az intézményes bűnözés útjára léphettek. Himmlernek tehát volt már hatalma, midőn berendezkedett a Prinz-Albrecht-Strasse 8. számú házban, a Gestapo székházában, ahonnan, mint valami gigantikus pókháló középpontjából, ellenőrzése alatt tarthatta egész Németországot. 1934. január elsején félreérthetetlen üzenetet intézett az SS tagjaihoz: „Egyik legsürgetőbb feladatunk, hogy leleplezzük a führer és a nemzetiszocializmus minden nyílt vagy rejtett ellenségét, hogy leküzdjük és megsemmisítsük őket. Ennek a feladatnak a végrehajtása érdekében készek vagyunk nemcsak a magunk, de a

mások vérét is ontani.” „A test belső mozgató erőinek bélyegét viseli” – írta a XVIII. század elején Jacob Böhme, a kiváló teozófus. Világos és megnyugtató ez a formula Vigasztaló, hogy a gyilkosokon ott látható vadállatiságuk stigmája. A legtöbb náci vezetőre illik is a szabály: Röhmnek hóhér képe volt, Bormann ábrázata láttán végigfut a hátunkon a hideg. Kaltenbrunner és Heydrich arca a várakozásnak megfelelő gyilkos-arc. Csak Himmler tekint ránk sima, reménytelenül semmitmondó arccal. A közepesnél inkább magasabb, eléggé karcsú férfi volt. Az arca kissé kövérkés, homloka és halántéka fölött az idő előtti kopaszodás jeleivel, pedig rendőri pályafutása kezdetén nem volt több harminchárom évesnél. Kistisztviselőnek, szerény könyvelőnek vagy kiskereskedőnek lehetett volna nézni beesett, enyhén csapott állával, amely látszatra nem valami nagy energiáról tanúskodott. Bajusza és kissé nagy,

elálló füle volt Az állandó mosoly csak még jobban hangsúlyozta ennek a puha arcnak a kereskedői jellegét. Csupán két, alig szembetűnő vonása árul el valami riasztót: a halvány, vértelen, igen keskeny ajkak és az apró, szürkéskék szemek, amelyeknek átható, dermesztően fagyos tekintetét nem tudja elrejteni a fényes, acélkeretes orrcsiptető. Bizonyára tudta, hogy mennyire elárulja tekintete, ezért rendszerint kissé a jobb válla felé hajtotta a felét; így jobban el tudott rejtőzni, és a szemüveg tükröződése mögül figyelhette azt – esetleg leendő áldozatát –, akivel beszélt. Furcsa, betegesnek tűnő nyaka gyakran meghökkentette látogatóit: petyhüdt és ráncos bőrével egy aggastyánéhoz hasonlított. Abnormisan finom, törékeny, keskeny, szinte nőies keze volt. Amikor beszélt vagy másokat hallgatott, áttetsző fehérségű kék eres kezeit maga elé fektette az asztal lapjára. Kezének ez a semmitmondó mozdulatlansága

teljes mértékben megegyezett az arcára erőltetett kifürkészhetetlen merevséggel. Alárendeltjei később mindannyian azt vallották, hogy Himmler sohasem dicsért és sohasem helytelenített. Utasításai rendszerint pontatlanok voltak Szerette, ha emberei maguktól jönnek rá, hogyan kell kielégíteni azt a főnököt, akinek lépésről lépésre ismerhették csak ki a szándékait. A titkolózás volt az eleme; titokzatosságával alárendeltjeit is beoltotta, és ezt olyan abszolút törvénnyé tette, hogy megszegőit rendkívüli szigorral; nemritkán halállal büntette. Párját ritkító munkabírása volt. Nyolc óra körül kezdte el a napot, és késő éjszaka fejezte be, néha hajnali két óra felé. Mindenütt és mindig dolgozott Mindig elkísérte a titkára, ő pedig leveleket diktált, akár vasúton, akár repülőgépen vagy gépkocsin utazott; közben a Gestapo központjával is állandó rádió-összeköttetést tartott fenn. Erre nagy gondot

fordított Minden jelentést, minden valamennyire is fontos levelet be kellett neki mutatni. Mindent gondosan elolvasott és széljegyzetekkel látott el, mégpedig valami furcsa, semmitmondó, fűzöld színű ceruzával. Jellegzetes aprólékosságával minden kezébe került iratra ráírta, hogy „GEL”, ami a „gelesen” szó (elolvasva) rövidítése; majd a dátum és a kézjegy következett: két összekapcsolt H, egyetlen, éles hegyben végződő, vízszintes vonallal áthúzva. Ez a szürkészöld ceruza is az egyéniség tükre. A pompakedvelő, piperkőc Göring égővörös ceruzával jegyzetelt Jelentéktelennek látszó, mégis mennyire sokatmondó részletek! Ha Himmler éppen nem volt úton vagy nem végezte valamelyik váratlan ellenőrző körútját, akkor hosszú munkanapját csak az étkezések szakították meg, amelyeket egy SS- vagy Gestapo-kantinban vagy vendéglőben költött el. Előfordult, hogy egyik-másik látogatóját ebédre marasztalta;

elég gyakran meghívta a beosztottjait is. Ilyenkor kellemes házigazdának mutatkozott, kedélyesen, közvetlenül elbeszélgetett, még akkor is, midőn a hatalom csúcsára érve, félelmetes funkciókkal megbízva, a rendszer ténylegesen legnagyobb hatalommal rendelkező embere lett. Voltak hűséges barátai, köztük több gyermekkori játszópajtása, akik most is csak egyszerűen Heini néven szólították, mint amikor még együtt jártak iskolába az édesapjához. Az SS-ben gyakran hívták „Reichs-Heini”-nek, tiszteletteljes ragaszkodással. Történetünk egyik legmegtévesztőbb aspektusa, hogy gyilkosok, akiknek a keze ezer és ezer ártatlanul legyilkolt gyermek vérében fürdött, gyöngéden ápolják a gyermekkori barátság emlékét és olyan néven becézik egymást, amelyen érzik még az ódon bajor kisvárosi iskola lila tintájának és krétájának illata. Himmler nem feledkezett meg a barátokról Gebhardt, az orvos, gyermekkori pajtása, később a

tudományos kísérletek egyik irányítója lett; a müncheni kapitányságon megismert bajor rendőrtisztek vele mentek Berlinbe a Gestapóhoz. Mindnyájan bíztak a szerencsecsillagában; Himmlerből vitathatatlan meggyőző erő áradt. „Hitt abban, amit mondott, és mindenki más is hitt benne” – vallotta később Gebhardt. Himmler nem járt haza; úgy látszott, nincs is magánélete. Egész léte az SS és a Gestapo keretei között zajlott le, mintha létezni sem tudott volna e nélkül a két szörnyszülött nélkül. A kiegyensúlyozottnak látszó felszín alatt titkos sebek rejtőztek. Himmler házassága boldogtalan volt. Felesége, a brombergi származású ápolónő, Marga Couzerzova, két évvel volt idősebb nála Egy nagy berlini klinikán dolgozott, abban az időben, amikor legmélyebb volt az erkölcsi bomlás. Oly sok tiltott műtétnek, üzérkedésnek volt a tanúja, hogy egész életére meggyűlölte az orvosokat, sebészeket. Mélységesen hitt viszont

a füvek gyógyító hatásában, és ezt a hiedelmét átadta a férjének is. Himmler a felesége pénzén épített tyúkfarmot a München melletti Truderingben, amikor pedig belebukott, a felesége tanácsára kezdett gyógynövények termesztésével foglalkozni. Szenvedélyesen bújta a középkor füvészkönyveit; üzleti sikert mégsem tudott elérni. De ez a bukás sem vette el a kedvét, és később a koncentrációs táborok foglyaival termeltetett gyógynövényeket. Talán a kudarcok okozták a házastársak közötti rossz viszonyt. Himmlert megvetette a felesége. Nem változott a helyzet akkor sem, midőn 1928-ban Gudrun nevű lányuk megszületett Gebhardt doktor megállapítása szerint Himmler részleges impotenciában szenvedett, és „sohasem tudta túltenni magát ezen a belső konfliktuson”. Kettejük viszonya annyira rosszra fordult, hogy Himmler megszakította a házassági közösséget. Elválni nem volt hajlandó; szerinte a kislányára való

tekintettel, nem kétséges azonban, hogy elhatározásában öntudatlanul szerepet játszott gyermekkorának szigorúan vallásos nevelése is. Később megismerkedett egy másik asszonnyal, aki megosztotta vele az életét. Ebből a viszonyból még két gyermeke született, egy kisfiú és egy kislány, akiket dajka nevelt fel Hohenlychenben, szülőhelyükön. Ez a kettős élet, a két család gyakran anyagi nehézségekbe sodorta és időnként kölcsönök felvételére kényszerítette. Nem kétséges ugyanis, hogy Himmler volt a nácik között az egyetlen magas méltóság, aki hivatalában nem gazdagodott meg, akkor sem, amikor mindenható volt, és amikor a párt legmagasabb csúcsain is dühöngött a korrupció. Az anyagi tekintetben megközelíthetetlen Himmler mélységesen megvetette Göringet, midőn ez a háború folyamán, vezető állami és pártpozícióinak védelme alatt, a legkülönbözőbb üzletekbe bocsátkozott. Himmler nem volt kulturált ember.

Félművelt romanticizmusa sajátos irányt szabott valamennyi kreatúrájának, vagyis többé-kevésbé a Harmadik Birodalom egész szervezetének. Hitt a delejességben, a mesmerizmusban, a homeopátiában, a naturista eugenetika legkétesebb elméleteiben, a természetes táplálkozás léleknemesítő hatásában, a jósokban, kuruzslókban és varázslókban; ezekkel vette magát körül egész életében, gyakran nem is tudott véleményük nélkül elhatározásra jutni. Ebben a hóbortjában egyébként a nácizmusnak mindazok a vezetői kezdettől fogva osztoztak, akik Hanussen berlini bűvész szalonjának állandó vendégei voltak; aminek folytán Hanussen meg tudta jósolni a Reichstag felgyújtását. Himmler hasonlóképpen tisztelte a katonai fegyelmet is. „Szinte hisztérikus módon fogta fel – vallotta Gebhardt – azt a régi katonai elvet, hogy a parancsot végre kell hajtani.” Az elvből abszolút érvényű dogmát kovácsolt egységei számára, ami

nem is volt túlságosan nehéz dolog, hiszen a nép egyszerű fiai Németországban a jobbágyi életformát lényegében sohasem cserélték fel a polgárival, és alvajáróként masíroztak be a Harmadik Birodalomba. Romantikus hajlamaiból fakadt I. Henrik császár – más néven Madarász Henrik vagy Szász Henrik – iránti mélységes csodálata. Tisztelte, mert megszervezte a lovagság intézményét, amelynek segítségével városokat alapíthatott, elűzhette a dánokat, megverte a magyarokat; behódolásra kényszerítette a szlávokat és vendeket. Ez a példakép és a faji kérdések iránti érdeklődése igen nagy jelentőségre tett szert az SS szervezetében. Az SS új tagjainak eskütételi szertartása a braunschweigi dómban zajlott le éjfélkor, fáklyafénynél, a Madarász Henrik földi maradványait tartalmazó koporsó előtt. Francois Bayle doktor elemzése szerint Himmler személyiségét alapvetően az határozta meg, hogy születésétől fogva nem

volt érzéke az elvont fogalmak iránt; ez azután arra kényszeríti, hogy a szisztematikusságba kapaszkodjék. A szenvedélyes munkában jelentkező ádáz konokságú negatív buzgalom és akarat az eredetiség és fogékonyság teljes hiányát mutatja. Mindennek következménye a jellegében és hatékonyságában gyökeréig eltorzult, szinte már patologikusnak tekintendő gondolkodás mintegy mechanikus működése. Ehhez az alaphoz járul még a józan ész hiánya, a kiirthatatlan és abszurditásig fokozott nagyravágyás és önfejűség, az intuíció hiánya, amelyet semmiféle értelmi pallérozás sem igyekezett pótolni; erotikus ösztönei abnormisan kifejlődtek a gyöngédség és a baráti légkör iránti intenzív igénnyel együtt, amelyhez paradox módon mélységes érzelmi közöny kapcsolódik. A rendszeresség iránti hajlama tüntette fel előtte Hitlert megváltóként. Hitler mindig biztos volt a dolgában; ököllel ütött az asztalra, erélyes és

csodálatosan egyszerű megoldásokat javasolt. Főként pedig áradt belőle a bizonyosság, az állhatatosság, ami a tanítvány konok lelkében visszhangot keltett. Amikor Hitler a maga ellenállhatatlanul meggyőző erejével a faji kérdésről, a vér tisztaságáról beszélt, akkor rezdült meg Himmler lelkében a legérzékenyebb húr. Himmler mindig lelkesedett ezekért a kérdésekért; úgy hitte, hogy tudományos formába öltöztette a rögeszméjét, mióta a mezőgazdasági szakiskolában az állatvilág faji kiválasztásáról tanult. A baromfitenyésztő úgy gondolkozott, hogy az embereket is alá lehet vetni, saját érdekükben, a racionális fajtakiválasztás törvényeinek. Annak idején megtanulta, hogy a nem hasznosítható egyedeket el kell távolítani a tyúkólból vagy a farmról, és ezért teljes mértékben helyénvalónak találta Hitler ilyenfajta megállapításait: „Mindnyájan a vér tisztátalanságának fogyatékosságában szenvedünk.

Pedig nem ér semmit, ami nem tiszta fajú” Vagy: „Egy erősebb nemzedék ki fogja küszöbölni a gyengéket; az életerő szét fogja szaggatni az individuális képletű állítólagos emberiességi kötelékeket, hogy helyet adjon a természet szerinti emberiességnek, amely a gyengéket az erősek érdekében megsemmisíti.” Vagy még ezt: „A szánalom csak arra jó, hogy viszályt és csüggedést keltsen.” Mikor pedig Hitler bejelentette, hogy a nemzetiszocialista állam hozzákezd ezeknek az elveknek a megvalósításához, Himmler lelkesen tapsolt. Ő is a gyakorlat útjára tért, amint alkalom adódott rá. Kitörölhetetlen nyomot hagytak benne Hitler szavai: „Aki a nemzetiszocializmusban csak politikai mozgalmat lát, nem értett meg semmit. A nemzetiszocializmus több mint vallás: ez az új emberiség megteremtésére irányuló akarat. A politika manapság teljesen vak biológiai alapok és biológiai célok nélkül.” „Megszabadítom az embereket az

ész nyomasztó korlátaitól, az olyan agyrémek szennyes és megalázó mérgétől, mint a lelkiismeret és morál; megszabadítom a szabadság és egyéni függetlenség követelményétől, amellyel csak kevesek élhetnek.” „A szegények és megalázottak védelmében való évszázados siránkozás után elérkezett az elhatározás pillanata; ezentúl az erőseket fogjuk megvédeni a silányakkal szemben. Minden élőlény természetes ösztöne azt diktálja, hogy ellenségét ne csak legyőzze, de el is pusztítsa. Régen a győztesnek megvolt az a kiváltsága, hogy egész fajokat és népeket irthasson ki.”Később Himmler betű szerint követte ezt az útmutatást. II. fejezet HIMMLER „FEKETE LOVAGRENDJE” Himmler valamiféle lovagrendről és olyan biológiai kísérleti telepről álmodozott, ahol a gyakorlatba ültetheti át „vérségi” elveit. Az SS-ben mindezt megvalósíthatta Az SS pedig erősen rányomta bélyegét a Gestapóra is. Himmler rangja

reichsführer SS volt, vagyis az SS legfőbb vezetője az egész birodalomban; és az SS valóban az ő legszemélyesebb „ügye” maradt egészen az összeomlás utolsó pillanatáig. Ha meg akarjuk érteni, hogyan funkcionált a hitlerista közigazgatási gépezet, amelyet a különböző hierarchiák – éspedig az állami hivatali hierarchia, a hivatásos hadsereg, a párt és az SS hierarchiájának – egymásra rétegeződése tett teljesen kibogozhatatlanná, mindenekelőtt azzal kell pontosan tisztában lennünk, mi is volt valójában az SS. Mert ez nemcsak a párt, hanem az államigazgatási apparátus, a közintézmények, sőt még a magánvállalkozások szervezetébe is mindenhova behatolt. Körülbelül 1940-től fogva nem volt a rendszernek olyan fontos személyisége, nem volt egyetlen rendőrtisztviselő, egyetlen kulcspozícióban levő férfi, aki ne lett volna az SS-nek tényleges vagy tiszteletbeli funkcionáriusa. Az SS ideológiája és elvei fokról fokra

hatalmukba kerítették az egész német életet; ugyanakkor minden vezető állásban olyan emberek voltak, akik az SS-hez való tartozásuk révén többé vagy kevésbé Himmler ellenőrzése alatt állottak. Ő pedig az SS két legfontosabb elvét a következőkben állapította meg: a fajelmélet alapján való szelektálás és a vak engedelmesség. A faji szelektálás bohócmutatványát a lovagrend nagymesterének szája íze szerint való áltudományos megállapítások leplébe öltöztették. Olyan országban, amely a századok folyamán a legkülönbözőbb befolyásoknak volt kitéve, amelybe annyi különböző nép olvadt bele – mindenekelőtt a hatalmas szláv néptömegek, amelyek áthatották az Elbán túli németséget –, a „tiszta északi vér” dogmája nem más, mint rossz tréfa. Erre azonban Németországban senki sem mert gondolni; annyi bátorságuk pedig még kevésbé volt az embereknek, hogy ki is merték volna mondani. A nagyhangú frázisok,

alkalmat adván az élcelődésre, mindenesetre jól szórakoztatták a németeket. Goebbels doktort például, ezt a vakarcs kis embert, „germán töpörtyűnek” nevezték Azt is érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy miközben az SS ideológiájának hatására nagy divattá vált az ősök kutatása, Hitler szigorúan megtiltotta, hogy bárki is foglalkozzék az ő leszármazásával, amely ellenségeinek állítása szerint meglehetősen vegyes volt. Himmler az SS-ből új lovagrendet akart kialakítani, amely a horogkeresztes birodalom legszilárdabb alapját alkotta volna. Az 1931 december 31-én Münchenben saját kezűleg szignált parancsban a következő meghatározást adta a szervezetről: „Az SS speciálisan kiválasztott északi típusú németek egyesülése. Az SS tagjai tudatában vannak annak, hogy a jelen paranccsal jelentős lépést tesznek előre. A csúfolódók gúnya, a félremagyarázások minket meg nem ingatnak, a jövő a mienk.” A

fajelmélet, a hitlerizmus egyik alapja, amely igazolásul szolgált az „alsóbbrendű” népek lemészárlásához, milliók kiirtásához vagy rabszolgasorba süllyesztéséhez, 1935-ben a nürnbergi törvények megalkotásához vezetett. E törvények az állampolgár fogalmát ezentúl bizonyos etnikai ismérvekhez kötötték és csupán az ún. „Volkgenossen” (néptársak) számára biztosították, vagyis azok számára, akik bizonyítani tudták, hogy négy nagyszülőjük közül legalább három azon öt fajhoz tartozik, amelyeket germánnak ismertek el. Politikai jogaik csak ezeknek lehettek Így válik csak igazán világossá, milyen mértékben forgatta fel a hitlerizmus a nyugati világ hagyományos értékrendjét. Azóta, hogy győzött a kereszténység, és hatása megmutatkozott a társadalom felépítésében, a társadalmi rendszerek valamennyi formája elismerte, hogy az embereknek azonos jogaik és kötelességeik vannak. Ez a testvériség, ez az

egyenlőség, amely minden ember egyenlő isteni teremtéséből következik, megvolt a világi társadalmakban is, majd az emberi jogok deklarációjának élére került. A marxizmus; amely elveti isten létezését, megőrzi ugyanezeket az alapelveket. A hitlerizmus az emberek egyenlőtlenségének tanát vette alapul. Posztulátumnak tekintette, hogy az emberek alapvetően különböznek egymástól – nem tudásuk, erejük, szerzett tulajdonságaik, hanem származásuk következtében. Vannak felsőbbrendű emberek, vagyis a horogkeresztesek, ezek állnak a legfelsőbb fokon; és vannak alsóbbrendű emberek, a korcs fajok degeneráltjai, akik a legalsó fokozatot képviselik. Közöttük széles skálában helyezkednek el az átmeneti fajok; ezeknek értékét különböző áltudományos eljárásokkal határozták meg. Mindeme megállapításoknak semmi más létjogosultságuk nincs, mint a nyers politikai erőszak. Lényegük egy sor erőszakos frázis, minden érdemleges

tudományos alap nélkül, de hivatkozni lehet rájuk, ha az „alsóbbrendűek” kiirtásáról van szó. A harcos náci fajelmélet megvalósítója az SS, különösképpen pedig a Gestapo volt. Alapvető jelentőségűek voltak az SS hírhedt szabályzatai, amelyeknek segítségével Himmler fel akarta éleszteni a lovagság hagyományait. Így a híres eskü, amelyet színpadias külsőségek között tétettek le az újoncokkal: „Adolf Hitler, hűséget és bátorságot fogadok neked, a birodalom vezérének és kancellárjának. Esküszöm neked és mindazoknak, akiket vezetőimül jelöltél ki, hogy mindhalálig engedelmeskedem. Isten engem úgy segéljen” A vak engedelmességre kötelező eskünek megfelelően követték el az SS tagjai a legcsekélyebb habozás nélkül a legszörnyűségesebb bűnöket. „Becsületem a hűség” – így hangzott az SS „büszke” jelszava, amely nem volt más, mint az iménti hűségfogadalom megismétlése, minthogy az SS tagja

kizárólag a führernek, fölötteseinek és bajtársainak tartozott hűséggel, nem pedig valamely hagyományos erkölcsi törvénynek. Az SS-becsület, amelyről annyi szó esik a mozgalom brosúráiban és szónoklataiban, nemhogy akadályozná, ellenkezőleg: kötelezi a tagot arra, hogy gyermekeket, nőket és aggastyánokat gyilkoljon halomra. Ennek a különös becsületnek a nevében ragadják majd el az Auschwitzba érkező gyermekeket édesanyjuk karjaiból és viszik őket a gázkamrába, kivéve a túlzsúfolt napokat, amikor időnyerés céljából elevenen vetik őket égő benzinnel teli gödrökbe. Becsület, hűség; a nácizmus zárt világa eltorzította, kiforgatta eredeti értelmükből a hagyományos fogalmakat. Hogy mit értettek rajtuk a hitleristák, azt Himmler maga fejtette ki 1943. október 4-én az SS gruppenführerek (csoportvezetők) poznani gyűlésén mondott beszédében: „Egy alapvető elv törvényként szolgáljon az SS minden tagja számára.

Legyünk szívélyesek, segítésre készek, hűségesek, jó bajtársak azokkal szemben, akik a mi vérünkből valók, de senki mással szemben. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik egy orosszal vagy csehvel.” Ez volt az „uralkodó faj” elméletének alkalmazása, amelyet Hitler a mozgalom indulása óta oly szeretettel dédelgetett. Az SS tagjait, akik a jövendő arisztokráciáját voltak hivatva alkotni, a vérségi elvek alapján toborozták. Az érték csupán faji kérdés volt „Ennek következtében csakis az a tökéletes vér jöhet tekintetbe, amelyről a történelem bebizonyította, hogy alkotó jellegű, alapja minden államalkotásnak és katonai tevékenységnek, vagyis az északi vér. Meggyőződésem, hogyha sikerül ezen szervezet számára kiválasztanom a lehető legnagyobb számú egyént, akiknek többségében ez a vér folyik, ha katonai fegyelemre nevelem őket és a megfelelő időben megtanítom őket ennek a vérnek az értékére

és mindarra az ideológiára, amely belőle adódik, úgy valóban létre tudok hozni olyan elit szervezetet, amely minden eshetőséggel szembenézhet.” Hogy szelektálhassák ennek az értékes vérnek a birtokosait, alaposan megrostálták a jelölteket. „Megvizsgálják és ellenőrzik őket Száz közül általában 10-nél vagy legfeljebb 15-nél többet nem tudunk használni. Megvizsgáljuk szüleik és testvéreik politikai tevékenységét, családfájukat 1750-ig visszamenőleg, megvizsgáljuk természetesen fizikai alkalmasságukat és a Hitlerjugend szervezetében végzett tevékenységüket. Kimutatást kérünk arról is, hogy szüleiknek vagy felmenő családtagjaiknak nem volt-e örökölhető betegségük.” E nagyfokú gondosság végső célja Himmler szerint: „Olyan felsőbbrendű osztályt akarunk kialakítani, amely évszázadokon át uralkodni fog Európán.” Himmler egy napon azt is kifejtette, hogy a jövendő birodalom, amely akkor már egész

Európára ki fog terjedni, antik társadalmak mintájára lesz szervezve, vagyis a lakosság 10%-át kitevő elit uralkodik majd a többin, és dolgoztatja a helóták és rabszolgák mérhetetlen tömegét. Amikor sikerült elfoglalniuk Európa háromnegyed részét, meg lehetett állapítani, hogy a horogkeresztes rendszer csakugyan a rabszolgaság alapján állt. A jövendő „urainak”, az SS tagjainak különleges előjogaik voltak. Eskütételkor megkapták az SS-tőrt. Megmagyarázták nekik: ez arra való, hogy vérrel mossák le a becsületükön esett sérelmet, valahányszor ennek szükségét látják. 1935-ben Himmler rendeletileg állapította meg az SS tagjainak ezt a jogát, sőt kötelességét; egy törvényszéki döntés pedig kimondta, hogy az SS tagjai „szabadon használhatják fegyverüket, még akkor is, ha az ellenfelet más úton is ártalmatlanná lehet tenni”. A büntetlen gyilkolás az SS előjogai közé tartozott 1939 szeptemberében a Waffen-SS

egy tagja, aki ötven zsidó munkaszolgálatost őrzött, azzal szórakozott, hogy a napi munka befejeztével sorban lelövöldözte a szerencsétleneket. Bár az esetről jegyzőkönyvet vettek fel, a gyilkost nem büntették meg. A jelentés megállapítása szerint ugyanis az illetőt az a tény, hogy az SS tagja volt, „különösen ingerültté tette, ha zsidókat látott”, ezért tehát „teljességgel beszámíthatatlanul, gyermekes kalandvágytól űzve” cselekedett. Lehetséges, hogy aki ennyire tanújelét adta az elithez való tartozásának, még soron kívül előléptetésben is részesült. Biztonság okából jó néhány rendelet is intézkedett afelől, hogy az SS tagjait kivonják a közönséges igazságszolgáltatás hatásköre alól. Mivel a szervezet külön igazságszolgáltatása volt érvényes rájuk, megállapították, hogy tetteikről kizárólag az SS törvényszéke előtt kötelesek számot adni. Kezdetben csupán az 1933. augusztus 2-i törvény

alkalmazására szorítkoztak, amelynek segítségével a kormány bármely ügyet leállíthatott a vizsgálat vagy a törvényszéki tárgyalás állapotában. Ez a módszer azonban bizonyos kellemetlenségekkel járt 1933 október 17-én a dachaui tábor két foglya „öngyilkosságot követett el” zárkájában. A táborparancsnokság kijelentette, hogy a szóban forgó személyek övükre akasztották fel magukat. Az áldozatok családtagjai azonban értesítették a müncheni ügyészséget, mire két törvényszéki orvosszakértő felboncolta a hullákat és megállapította, hogy a szerencsétleneket előbb megkínozták, majd megfojtották. A koponyát és az egész testet elborító véraláfutások minden kétséget kizártak; a nyakon található külsérelmi nyomok pedig nem akasztástól, hanem fojtogatástól származtak. Az állítólagos öngyilkosság, eszközéül szolgáló öveket nem tudták felmutatni. Mindez megtörtént, mielőtt mozgósítani tudták

volna a felsőbb hatóságokat. Röhmöt is értesítették, aki akkor az SA-tól még nem függetlenített SS fölöttese volt. Azonnal megfogalmazott egy jegyzéket. „A dachaui táborban politikai internáltakat és védőőrizetbe vett embereket őriznek. A szóban forgó esetek politikai természetűek, ezért minden körülmények között elsősorban a politikai hatóságok hatáskörébe tartoznak. Véleményem szerint ezek az ügyek nem látszanak olyan jellegűeknek, amelyeknél szükségesnek mutatkoznék az igazságügyi hatóságok vizsgálata. Ez az én véleményem mint vezérkari főnöknek és a birodalom miniszterének. Ebbeli minőségemben őrködnöm kell azon, hogy a birodalom ilyen eljárások miatt ne szenvedjen politikai károsodást. Kérésemre a reichsführer SS utasítást fog kiadni, amelynek értelmében semmilyen hatóságnak sem engedik meg, hogy a közeli jövőben a tábor területén vizsgálatot folytasson és a foglyok közül bárkit is

kihallgasson.” A belügyminiszter ezután a vizsgálat felfüggesztését kérte. „Az indokok közt megemlítette, hogy a vizsgálat árt a nemzetiszocialista állam tekintélyének, minthogy az SA és az SS tagjai ellen irányul, súlyos gyanúsítással illeti őket, akik pedig a nemzetiszocialista állam legfőbb támaszai.” Szeptember 27-én az ügyészség megszüntette az eljárást, „mert a vizsgálat kimutatta, hogy nincs elegendő bizonyíték annak feltételezésére, mintha a szóbon forgó személyek halála külső okokra volna visszavezethető”. Úgy látszott, minden rendben van. December 5-én azonban az igazságügy miniszter utasítást adott, hogy végig folytassák le a vizsgálatot. „A tényeket a lehető legrövidebb időn belül meg kell állapítani. A félrevezetési kísérletekkel szemben minden alkalmas eszköz igénybe veendő.” Kellemetlen fejlemény volt ez. Igaz ugyan, hogy olyan hosszú idő után és az igazságügyi hatóságoknak az SS

köreiben annyira korlátozott nyomozási lehetőségei következtében az ügy már nem lehetett veszedelmes. A helyzet mégiscsak az volt, hogy bizonyos sajnálatos események örve alatt „idegenek” túlságosan mélyen betekintettek az SS „magánügyeibe”, és megismerhették azt a gyakorlatot, amelynek elhíresztelésére semmi szükség sem volt. Ez is egyik oka volt annak, hogy megteremtették az SS külön igazságszolgáltatását. Ettől az időtől fogva az SS olyan légmentesen elzárt külön világot alkotott, amelybe kívülről az égvilágon senki sem tudott többé betekinteni. Ezeket az „érinthetetlen” SS-eket Himmler ideális, kiváló minőségű emberanyagnak tekintette. A baromfitenyésztő gondosságával őrködött tenyészetének tisztaságán Az SS tagja csak legfelsőbb engedéllyel nősülhetett. A menyasszonynak 1800-ig visszamenőleg bizonyítania kellett árja származását, ha egyszerű SS-taghoz vagy altiszthez akart feleségül menni,

és 1750-ig, ha tiszt menyasszonya volt. A benyújtott bizonyítékokat a Hauptamtnak, a szervezet központi hivatalának kellett jóváhagynia, és annak kellett megadnia az engedélyt. A menyasszonyt megvizsgálták egészségügyi szempontból is, s meg kellett felelnie bizonyos fizikai követelményeknek. Meg akartak bizonyosodni afelől, alkalmas-e arra, hogy az uralkodó fajhoz méltó utódokat hozzon a világra. A házasságkötés után a fiatalasszonyt valamelyik különleges SS-iskolába osztották be, ahol politikai és „a faji tisztaság fogalmának megfelelő ideológiai” fejtágításban részesítették; háztartási, csecsemőgondozási ismeretekre is oktatták stb. Az volt a cél, hogy rövid idő leforgása alatt egyre növekvő számú, de testi és pszichikai tekintetben azonos színvonalon álló együttest kovácsoljanak ki. A Himmler-féle rendszer a „Lebensborn” („Az élet forrása”) megalkotásában érte el csúcspontját. Ez az intézmény

nem volt egyéb, mint afféle emberi méntelep, ahol az északi faji tulajdonságok alapján gondosan kiválogatott lányok ugyanolyan szempontok szerint válogatott SS-ekkel minden házassági kapcsolattól függetlenül utódokat nemzettek. Az ily módon világra jött gyermekek, mint az irányított eugenetika termékei, az állam tulajdonát képezték. Különleges iskolákban gondoskodtak nevelésükről. Elméletileg belőlük kellett volna létrejönnie az első tiszta nemzetiszocialista generációnak, hiszen embrióállapotuktól fogva ebből a célból alakították őket. A horogkeresztes rendszer összeomlása véget vetett annak a lehetőségnek, hogy a kísérleteket huzamosabb ideig folytassák. Ötvenezer gyermek azonban már kikerült ebből a tenyészdéből Szellemi színvonaluk jelenleg lényegesen alacsonyabb az átlagosnál; a szellemileg visszamaradtak aránya náluk négyszer vagy ötször magasabb. A hitlerista eugenetikusok nem tudták azt, amit a

„dekadens” országok „korcsfajú” pszichológusai tudtak: a legtökéletesebb intézmény sem ér annyit a gyermekek „tenyésztése” szempontjából, mint akár egy középszerű anya. Az ideológia és a biológia nem pótolhatja az anyai szeretetet Himmlernek az SS-sel folytatott biológiai kísérletei más térre is kiterjedtek. Baromfitenyésztő tapasztalataiból tudta, hogy a táplálékkal alakítani lehet az egyedek anatómiai és lelki tulajdonságait. Ennek megfelelően az SS-laktanyákban a reggeli kávét az ősgermán tejbekása váltotta fel. Az étkezésekhez az SS-katonák ásványvizet ittak, étrendjüket a párt eugenetikai szakemberei „tudományos” alapon állították össze. Az SS-laktanyákban delejességi kísérleteket is folytattak. Egyes vezetőknél idegrendszeri masszázst alkalmaztak Az SS tagjait tehát értékes kísérleti nyulakként kezelték; ők pedig csöppet sem érezték magukat megalázva ettől, nem tekintették emberi

méltóságukon ejtett csorbának a laboratóriumi kísérleti állatokhoz illő módszereket. Ellenkezőleg: mindez még csak növelte gőgjüket Különleges, emberfeletti lényeket formáltak belőlük, ők pedig megvetéssel tekintettek a rajtuk kívüli emberiségre. Ez az új pretoriánus gárda nagy becsben tartotta az ún. „jó katonás kiállást”, ahogy azt a porosz hagyomány előírta. Igyekeztek mindenben ezt az ideált utánozni: a fennhéjázó viselkedésben, a merev, hajlíthatatlan tartásban, a kritikai érzék hiányában, az abszurditásig fokozott felsőbbrendűségi érzésben, Kogon szavai szerint „a kasztgőgben, a kaszárnya-dresszúra és mazochizmus minden primitív és elferdült jelenségében, ahogy a porosz katonaszellem kétszáz éve nevelte őket”. Ugyancsak ő írja: „A kritikai gondolkozás, amely feltételezi az összehasonlítás és megkülönböztetés képességét, s ezért állandóan növekvő ismereteket követel, csökkentette

volna az átütő erőt; a kritikai szellemet sorvasztó hatású, demoralizáló, veszedelmes, arcátlan, »zsidó« jelenségnek tekintették. Náluk is érvényes volt a régi katonabölcsesség: Ne akarj mindent megérteni.” A számukra biztosított külön jogok, az, hogy „bosszút állhattak a becsületükön esett sérelemért” – amellyel gyakorlatilag elismerték hatalmukat embertársaik élete és halála felett –, hogy a törvény oly elnéző volt velük szemben, mindez még jobban megerősítette őket saját felsőbbrendűségükbe vetett hitükben. Ami pedig tetteik törvényességét illette, ezt soha senki sem tehette kérdésessé; bennük sem merült fel soha a kétség legcsekélyebb nyoma sem. Hogyan is lehetett volna másképpen? A hagyományos német elit a maga teljességében tudomásul vette még legbűnösebb tetteiket is, és hallgatásával fedezte őket. Ez az elit a rendszer részesévé lett, hajlandó volt együttműködni az új urakkal.

Himmler, alighogy az SS vezetője lett, tüstént azon igyekezett, hogy megnyerje a mindig nagy tekintélynek örvendő arisztokráciát, az előkelőségeket és a közismert katonai személyeket. Nem maradt visszhang nélkül, amikor az egykori szabadcsapatok tisztjei, akiket igyekeztek nemzeti hősök gyanánt feltüntetni, beléptek az SS-be. 1928-tól számos nagynevű család örököse csatlakozott a Nemzetiszocialista Párthoz Már 1933 előtt voltak arisztokraták, akik beléptek a „Schwarzes Korps”-ba, a fekete hadtestbe, ahogy az SS-t nevezték: így Waldeck hercege és a mecklenburgi örökös nagyherceg, hogy csak a legelőkelőbbeket említsük. A hatalom átvétele után megerősödött az áramlás: jelentkezett egy Hohenzollern-Sigmaringen herceg, a braunschweigi örökös herceg, Lippe-Biesterfeld örökös herceg, von der Schulenburg gróf tábornok. Még Gröber freiburgi érseket is köztük lehetett látni Ezektől a nagynevű újoncoktól nem kívántak

semmiféle szolgálatot, de csatlakozásuk ténye körül ügyes hírverést csaptak. Igen nagy hatással volt ez a további tagtoborzásra; ezért Himmler később tiszteletbeli SS-fokozatokat létesített, amelyeket olyan kiváló személyiségeknek osztogatott, akik nem voltak az SS tagjai. Ez a politika csakhamar igen eredményesnek mutatkozott: különösen a polgárság körében hatott; kezdtek divatba jönni az SS-ezredek, a fekete egyenruha pedig rövidesen a férfi elegancia netovábbjának számított. Az SS ezeket a csatlakozásokat módszerei jóváhagyásának tekinthette. El kell ismernünk, hogy a nemzetközi tiltakozás elmaradása csak még inkább megnyugtatta amúgy is nyugodt lelkiismeretüket. Az emigránsok szava továbbra is pusztába kiáltott szó maradt Köztudomású volt már, hogy Németországban naponként halmozódnak az újabb bűnök, de egyetlen „civilizált” állam sem gondolt arra, még egy pillanatig sem, hogy szakítson a gyilkosokkal. A

nagykövetek továbbra is a megszokott méltósággal szorongatták az ártatlan áldozatok vérétől csöpögő gyilkos kezeket és rendezték a fogadásokat a hóhérok tiszteletére. Újabb és újabb kereskedelmi szerződéseket kötöttek; Franciaország meghívta a náci Németországot az 1937. évi világkiállításra. 1939-ben megkötötték a szovjet–német egyezményt, amelynek során a Szovjetunió azokkal kötött egyezményt, akik a kommunisták ezreit kínozták halálra, és kommunisták ezreit kínozták akkor is a koncentrációs táborokban. A nagynevű csatlakozók csak a propaganda szempontjából voltak fontosak. A tömeges toborzás a lakosságnak éppen a legalsóbb rétegeiben folyt. Azokra a célokra, amelyekre szánták őket, nem sokat teketóriázó emberekre, engedelmes barmokra és szervezett szadistákra volt szükség. Csakhogy az ilyenfajta toborzás hamarosan elérte volna a maga természetes határait. A hitleristák megértették, hogy

„megfelelő” elemek áramlását csak azon az úton tudják biztosítani, ha már gyermekkorukban alakítani kezdik a jövendő pretoriánusait. Az SS és a Gestapo nagy tartaléka a Hitlerjugend lett. Minden év április 20-án, a führer születése napján, fölvették a Jungvolk (Ifjú Nép) soraiba azokat a gyermekeket, akik abban az évben érték el a 10. életévüket A Hitler születésnapjának megünneplésével kombinált szertartás azt a célt szolgálta, hogy minél maradandóbb emléket ébresszen a gyermekekben. Tizenhárom éves korukig ebben a szervezetben maradtak, minden évben más és más tagozatban; így fokozatosan vezették őket a Hitlerjugend felé, amely már közvetlenül a hadsereg és a párt fegyveres szervei számára készítette elő őket. A Hitlerjugend előbb az SA ifjúsági szervezete volt, majd önállóvá vált. Kevéssel a hatalom megszerzése után az 1933. június 22-i rendelet feloszlatta a Német Ifjúsági Szervezetek Nemzeti

Szövetségét. Vagyonát elkobozták, tagságát pedig a Hitlerjugend kebelezte be Egy 1936-os törvény minden ifjú számára kötelezővé tette a Hitlerjugendben való részvételt. Ily módon tehát 10 éves korától minden német gyermek ki volt téve a hitlerista propaganda és ideológia sulykoló hatásának. E zsenge kortól fogva, amikor a gyermeki lélek még könnyen formálható, a „führer-elvet” abszolút dogmaként vésték be az elmékbe. Valamivel később elkezdődött az a dresszúra, amely a személyiség teljes alárendelését tűzte ki céljául. Ez a kisiklott „kultúra”, ez a teljes elembertelenedés az egyetlen elfogadható magyarázata a hitlerizmusnak mint jelenségnek, a Gestapónak és mindazoknak a bűnöknek, amelyek azóta is borzalommal töltik el az emberiség lelkiismeretét. Hogy egy maroknyi hivatásos gyilkos uralkodhassék egy egész népen és rákényszeríthesse a maga módszereit, ahhoz arra volt szüksége, hogy az embert

már gyermekkorától fogva megronthassa. Oradour, a varsói gettó, a keleti területeken végrehajtott tömeges kivégzések, Auschwitz nem a németek, hanem a horogkeresztesek bűnei. Nem kétséges, hogy ha ugyanezeket alkalmazták volna bármely más néppel szemben, ott is ugyanez lett volna az eredmény. Amennyiben a német nép a többinél formálhatóbb masszának mutatkozott, ez azért volt így, mert hagyományos militarizmusa a fegyelemnek olyan merev, eltorzult formáit rögzítette benne, amelyet a legtöbb „fegyelmezetlen” országban a hivatalos körök bizonyos sajnálkozással szoktak példaként emlegetni. Azok az SS-ek, akik Oradourt felgyújtották, csaknem valamennyien 8-14 éves korú gyermekek voltak a hatalom átvételekor. Hitlerista nevelésben részesültek gyermekkoruk óta, és senki ember fia nem ébresztett bennük kétségeket ennek a nevelésnek az értékére vonatkozóan. 1933 és 1940 között a Hitlerjugendben készítették elő a háború

Oradourjait. 1933 novemberében Hitler egyik szónoklatában így fejtette ki a német ifjúságra vonatkozó szándékait: „Ha így szól hozzánk egyik ellenfelünk: »nem óhajtok hozzátok csatlakozni, és erre nem is fogtok rávenni soha«, én nyugodtan így válaszolok: »a gyermeked máris az enyém. A nép örökké él. Ki vagy te? El fogsz tűnni De utódaid már az új táborban vannak Rövidesen nem is ismernek majd semmi mást, csak ezt az új közösséget.«„ 1933 május 10-én Goebbels vezetésével nagyarányú könyvégetést rendeztek Berlinben az Egyetem előtt. A megelőző hetekben „megtisztították” a könyvesboltokat, közkönyvtárakat és egyetemeket. Tonnaszám kobozták el a könyveket, mert szerzőjük zsidó vagy marxista volt, vagy mert tartalmuk nem felelt meg a náci követelményeknek. Május 10-én éneklő nemzetiszocialista diákok 20 000 kötet könyvet hordtak össze, és a nyílt téren óriási máglyát raktak belőlük. A legalja

pornografikus irodalom mellett ott voltak az „elfajzott” filozófusok munkái is. Az egészet leöntötték petróleummal és felgyújtották, miközben a zenekar a nemzeti himnuszt és a párt indulóit játszotta. Goebbels beszédet tartott „Ez a mai szertartás – mondotta – szimbolikus jelentőségű; megmutatja mindenkinek, hogy az 1918. novemberi köztársaság erkölcsi alapjai egyszer és mindenkorra szét vannak zúzva. Ebből a hamuból egy új szellem fog főnixként feltámadni.” A kiválasztás mértékét megütő német ifjúnak előbb a Reichsarbeitsdienstben, a Munkaszolgálatban kellett kötelezően dolgoznia, mielőtt az SS-be léphetett volna. Az SS maga 3 csoportra oszlott. Az Allgemeine SS-re, vagyis az Általános SS-re; ahol a szolgálat nem volt állandó; az SS Verfügungstruppenra vagy készenléti ezredekre (1939 szeptemberéig ide mindössze 4 ezred tartozott) és az SS Totenkopf Verbandére, vagyis a halálfejes ezredekre, amelyek a

koncentrációs táborok őrségét adták. Az Allgemeine SS volt a fő ágazat; először ide vették fel az ifjú „aspiránsokat”, akik ezen elit szervezet tagjai kívántak lenni. Itt kapták az első kiképzést, itt töltötték próbaidejüket, tették le az esküt és kapták meg a dísztőrt. Az Allgemeine SS-ek 50 éves korukig maradtak az SS tagjai. Évente vizsgát kellett tenniük annak bizonyítására, hogy testi erőnlétük, katonai képességeik és politikai nézeteik egyaránt megfelelnek a kívánalmaknak. Az államigazgatás bizonyos pozícióinak vagy a magánipar vezető állásainak betöltéséhez csakhamar elengedhetetlen követelménnyé vált az SS-tagság. Ugyanez volt a helyzet a főiskolai és egyetemi felvételek esetében is. Így tehát ez a Himmler által kialakított különös „fekete lovagrend” behatolt a német élet minden szektorába, és ezzel vezetője kezébe szinte korlátlan hatalmat összpontosított. Megteremtette számára a

lehetőséget, hogy immár megszabaduljon legveszedelmesebb ellenségeitől. III. fejezet A GESTAPO MINDENÜTT Himmler, az SS nagymestere, részben „fekete lovagrendjének” alapelveit ültette át a Gestapóba is. Az SS példájára építették fel a Gestapo hierarchiáját, amelynek szigorú merevsége akkor tetőződött, midőn a Gestapo tagjai rangjuknak megfelelő SS-beosztást is kaptak. A hatáskörök elhatárolását a szigorú titoktartás is elősegítette. A titoktartás az SS-fegyelem egyik fundamentuma volt; ezt természetesen magáévá tette a Gestapo is, amelyből Himmler, az SS példájára, ugyancsak zárt világot formált, ahova senkinek sem volt joga betekinteni, és amelyet senki sem tehetett bírálat tárgyává. Az új politikai rendőrségnek már akkor megfelelő helyiségre volt szüksége, midőn Göring létrehozta. A Prinz-Albrecht-Strassén levő épületek fekvésüknél és belső adottságaiknál fogva tökéletesen megfeleltek a célnak.

Eredetileg a Néprajzi Múzeum helyezkedett el ott; kitelepítették és elfoglalták helyiségeit. Volt ott egy ipari tanonciskola is; ezt azzal az ürüggyel tették ki, hogy a tanulók között kommunisták voltak, és hogy a hálótermekben éjszakai „orgiákat rendeztek”. Miután kiürítették az épületeket, beköltözött a Gestapo. Az új hivatalban Reinhard Heydrich volt az úr. 1931-ben Himmler az SS biztonsági szolgálatának (Sicherheits Dienst – SD) fejévé tette, majd 1933 elején helyetteseként magával vitte a müncheni rendőrségre. Heydrich 1934 elején Berlinbe is követte főnökét, midőn az a Gestapo vezetője lett. Himmler azonnal kinevezte őt a Gestapo központi hivatalának vezetőjévé; így Heydrich a rendőrségi apparátus túlnyomó részét irányítani tudta berlini hivatalából. Ez esetben is a hitleristák kettős funkciós rendszerének lehetünk tanúi. Heydrich Gestapo-vezetői minőségében állami tisztviselő volt, ugyanakkor az

SD-nek, tehát egy pártszervnek a vezetője, a Nemzetiszocialista Párt egyik legfontosabb személyisége, aki tetszése szerint használhatta fel a párt belső szervezeteit. Legtöbb beosztottjának tehát kétszeresen is főnöke volt: állami hivatali és pártvonalon. Ez kényelmes helyzetet teremtett számára, mert azokkal szemben, akiknek megmozdult volna a lelkiismeretük a felháborító események láttán és megkísérelték volna, hogy jelentést tegyenek az igazságügyi hatóságoknak, sokkal hatásosabb volt a tilalmi szó, ha azt a párt és nem az állami közigazgatás révén mondták ki. A párt hozzálátott az állam bekebelezéséhez. Az 1933 december elsejei törvény első szakasza világosan leszögezi: „A Nemzetiszocialista Párt a német államiság képviselője lett, és elszakíthatatlan egységet alkot az állammal.” A tisztviselők és a náci párt tagjai ugyanazt a célt követték: a párt és a führer politikai célkitűzéseinek

megvalósításán munkálkodtak. Egyaránt Hitlernek a jövőre vonatkozó rögeszméit igyekeztek teljesíteni: annak a bizonyos ezeréves birodalomnak a felépítését, amelyről Hitler évek óta beszélt, hosszabb távlatban pedig az emberi társadalom alapjainak felforgatását, a világegyensúly megváltoztatását, az uralkodó faj győzelmét és a világ gyarmatosítását. A párt lett ezeknek a megszentelt elveknek a letéteményese, az ideológia terjesztésének fő eszköze. Az állam valójában a párt volt. Szinte a halálos ítélettel ért fel, ha valakit a párt kitaszított soraiból Mindenkinek tudnia kellett: „A pártból való kizárás a legsúlyosabb büntetés. Bizonyos körülmények között egyet jelentett az életlehetőségek és minden emberi megbecsülés elvesztésével.” De ez még mindig enyhe fenyegetés volt ahhoz képest, amely Himmler jóvoltából az SS-ek feje fölött függött: „Aki hűtlenné válik, akár csak gondolatban is,

kiűzetik az SS soraiból, és gondunk lesz rá, hogy eltűnjék az élők közül is.” A Gestapónak az volt a feladata, hogy elejét vegye bármiféle vitának, amely kétségbe vonhatta a náci dogmák érvényességét, és hogy minden rendelkezésére álló eszközzel felszámolja az ellenzékieskedőket s azokat, akik esetleg kételkedni merészeltek volna a horogkeresztes rendszer egyedül üdvözítő voltában. Ezt a feladatot csak úgy oldhatta meg, ha korlátlan hatalommal rendelkezik. Himmlernek és Heydrichnek mindenről tudnia kellett a maga barlangjában. Évekre volt még szükségük a szervezet egyes alkatrészeinek tökéletesítésére, de kezdettől fogva rendelkeztek az alapvető munkalehetőségekkel. A hatalomért folytatott harc éveiben az SS biztonsági szolgálata jelentékeny anyagot gyűjtött össze. Alapos nyilvántartást vezettek a párt ellenségeiről. Kartotékrendszerük úgyszólván minden részletre kiterjedt: a nyilvántartott személy

politikai és szakmai tevékenységére, családjára, baráti körére, lakásán kívüli esetleges búvóhelyeire, intim viszonyaira, emberi gyengeségeire és szenvedélyeire. Minden fontos volt, mert megfelelő időben mindent fel lehetett használni. Erre az archívumra épített a Gestapo. Az ellenzékieket elfogták, megkínozták, lemészárolták. Mindenki tudta ezt Németországban; de aki még szót emelhetett volna ellene, hogy hazáját és az egész világot megmentse az egyre fenyegetőbb veszedelemtől – miniszterek és tábornokok –, néma maradt. Pedig, ahogy Gisevius írta később, „ha valaki kívülről bevilágított volna a Prinz-Albrecht-Strasse gyászos sötétségébe, megtörhette volna a Heydrich-féle varázslatot”. De egyetlen külföldi tekintet sem próbált behatolni a fojtogató félhomályba A nürnbergi per amerikai főügyésze, Robert H. Jackson szavai szerint „egész Németország egyetlen óriási kínzókamrává lett”. A Gestapo a

párt ellenőrzése alatt állt. Állományát túlnyomórészt hivatásos rendőrtisztek alkották, olyanok, akik átvészelték a hatalom átvételét követő tisztogatásokat; túlságosan durva átszervezésre nem lehetett gondolni, ha nem akarták az érzékeny gépezet működését veszélyeztetni. 1934 áprilisa óta az állományt erőteljesebb világnézeti ellenőrzés alá vették, az újonnan felvetteknek pedig párttagoknak kellett lenniük. Ezenfelül minden előléptetéskor ki kellett kérni a párt jóváhagyását, amely ebből a célból külön nyilvántartást vezetett, az ún. USC-nyilvántartást; ennek alapján adták meg a politikai véleményezést, amelytől a kinevezés függött. Ezt a véleményezést a kancellária egy körlevele úgy határozta meg, hogy az a szóban forgó személy „politikai és ideológiai magatartásáról és jelleméről alkotott értékítélet. Pontosnak és igazságosnak kell lennie. Kétségbevonhatatlan tényekre kell

támaszkodnia, megállapításaiban pedig a mozgalom célkitűzéseit kell elősegítenie.” „A véleményezéshez szükséges értesülések beszerzése érdekében meg kell hallgatni az illetékes politikai vezetőket, az illetékes hivatalt és a reichsführer SS vezetése alatt álló SD-szolgálatot.” A Gestapo-tisztviselők tehát annak az SD-nek a politikai ellenőrzése alatt álltak, amely a Gestapo testvérintézménye volt a pártapparátusban, és amellyel az a legszorosabban együttműködött. A Heydrich irányítása alá helyezett két szervezet, az SD és a Gestapo ellenőrizte az egész ország közvéleményét; az SD, mint a pártszervezet része, csak az értesülések beszerzésére szorítkozott, míg a Gestapo letartóztatásokat, kihallgatásokat, házkutatásokat foganatosított, ellátta az összes rendőrségi teendőt. A Gestapo 1934 óta felhasználta az SD információit, de ez távolról sem az egyetlen hírforrása volt. A párt és az állam

szervezeti alapelve a „führer-elv” volt, amely szerint a hatalom az egyszemélyi vezető kezében összpontosul. A párt szabályzata kimondta: „A führer-nek mindig igaza van. A párt programja a te törvényed A párt megköveteli tőled, hogy minden erődet a mozgalom szolgálatának szenteld. Jogos az, ami előnyére válik a mozgalomnak, azaz Németországnak.” A párt ugyanis magától értetődően azonosította magát a hazával „A párt szervezeti alapját a vezéri elv képezi. Minden politikai vezető úgy tekintendő, mint akit a führer nevezett ki, és aki neki tartozik felelősséggel. Tekintélyük az alájuk rendeltekkel szemben korlátlan.” Hitler csalhatatlanságából kiindulva természetszerűleg következett az általa kinevezettekkel szembeni abszolút engedelmesség. Mindjárt az 1 szakasz megsértette a személyiség elévülhetetlen jogait: „Minden vezető joga, hogy vezessen, irányítson, határozatokat hozzon, anélkül, hogy bárki is

jogosult lenne vele szemben bármiféle ellenőrzésre.” A németek életét a „führer-elv” irányította iskolás koruktól fogva. A hierarchia piramisában a führer után közvetlenül a reichsleiterek következtek (birodalmi vezetők), szám szerint 15-en. Közismert volt közülük Hess, a párt adminisztratív vezetője, akit később Bormann követett; Goebbels, a propagandafőnök; Himmler; Ley, a Munkafront vezetője; Schirach, az ifjúsági szervezetek főnöke; Rosenberg, aki a szellemi és ideológiai tevékenységek ellenőrzésében a führer megbízottja volt. A reichsleitung legfőbb feladata a vezetők kiválasztásából állt. 1933 elején Németországot 32 gaura vagy közigazgatási körzetre osztották fel. Minden gau kreisekre vagy járásokra, minden kreis ortsgruppékra vagy helyi csoportokra, minden ortsgruppe zellekre vagy sejtekre, minden zelle blockokra oszlott. Minden ilyen egység élén egy-egy gauleiter, kreisleiter, blockleiter állt. A

gauleiter, akit közvetlenül a führer nevezett ki, teljes felelősséggel viselte a rá ruházott hatalmat. Igazi hoheitsträger, vagyis a főhatalom letéteményese volt, éppen úgy, mint a kreisleiter, aki felelős volt a politikai vezetők, a párttagok és általában a lakosság neveléséért, politikai és ideológiai képzéséért. Az ortsgruppenleiter is a „hatalom letéteményese” volt Ő a mintegy 1500 családot magukba foglaló sejtek összességéért felelt; a zellenleiter, akinek hatáskörébe legalább 4 és legfeljebb 8 block tartozott, a blockleiterek közvetlen felettese volt, akiknek közvetítette a párt utasításait, és akiket ellenőrzött. Végül a blockleiterek jelentették a párt igazi alapjait. Ők voltak a legfontosabb személyek, felelősek voltak egy-egy blokkért, azaz a hozzájuk tartozó 40 vagy legfeljebb 60 családért. A blockleiter volt az egyetlen pár tisztségviselő, aki helyzeténél fogva közvetlen érintkezésben állt a

lakossággal. Az ő feladata volt, hogy kiszimatolja az elégedetlenkedőket és megmagyarázza nekik a félreértett új törvényeket; vagy, ha úgy látszott szükségesnek, egyéb lehetőségek is rendelkezésére álltak: „Tanácsadást és néha keményebb javító eszközöket is igénybe vehet, amennyiben a szóban forgó személy helytelen viselkedése ártalmára van önmagának és ezen keresztül a közösségnek.” Magától értetődően még egyéb célja is volt annak, hogy a blockleitertől megkövetelték a gondjaira bízott állampolgárok alapos ismeretét. „A blockleiter feladata, hogy felderítse a rémhírterjesztőket, erről jelentést tegyen a ortsgruppén, hogy az ügyet az illetékes állami hatóságok tudomására lehessen hozni.” Vagyis a Gestapo tudomására Ide torkollt ugyanis ez az egész tudományosan felépített spiclirendszer. Az 1935 június 26-án Bormann aláírásával megjelent parancs kimondta: „A pártszervek és a Gestapo vezetői

közötti együttműködés szorosabbá tétele érdekében azt kéri a führer megbízottja, hogy a jövőben a pártnak és szerveinek minden jelentősebb megnyilvánulására hívják meg a Gestapo vezetőit.” Így tehát a több tízezernyi sejt- és blokkvezető a Gestapo szeme és füle volt; figyelmüket egyetlen német állampolgár legjelentéktelenebb megnyilvánulása sem kerülhette el. Thomas J. Dodd amerikai főügyész-helyettes mondta Nürnbergben: „Nem volt egyetlen titok, amelyről a hitlerista sejtben vagy blokkban ne tudtak volna. A rádió keresőjének elforgatása, az egyet nem értést kifejező fintor, a sérthetetlen gyónási titok, az apa és fiú közti egykori bizalom, de még a házastársak közti megszentelt titkok is mind az ő üzérkedésük körébe tartozott. Az volt a dolguk, hogy mindenről tudjanak” Semmi sem kerülhette el a Gestapo figyelmét. De még ez a sok ezernyi önkéntes besúgó sem volt elég. Mesterségük gyakorlása közben,

szórakozásaikban, otthonukon kívül, mindenütt szemmel kellett tartani az embereket, ott is, ahol blockleiter-porkolábjaik látóhatárán kívül kerültek. Elsőnek természetesen a tisztviselőket vették ellenőrzés alá. Egy 1933 június 22-én Göring által szignált utasítás megkövetelte a tisztviselőktől, hogy kísérjék figyelemmel az állami hivatalnokok szavait és tetteit, és jelentsék fel azokat, akik a rendszert bírálják. Ezzel sikerült egy bizonyos önellenőrzési rendszert megvalósítani; olyan helyzet alakult ki, hogy mindenki kémkedett a szomszédjaira, azok pedig őrá. Az egész besúgó-apparátus zökkenésmentes működését pedig azzal biztosították, hogy a Göring-féle körirat kimondta: a feljelentési kötelezettség elmulasztását a kormánnyal szemben tanúsított ellenséges cselekedetnek tekintik. A kémkedés megszakítatlan láncolatát még számos egyéb csoportosulás egészítette ki. Ilyen szervezet volt például a

Sohlberg-Kreis, amelynek tagságát különleges gonddal kiválogatott ifjak alkották, és amelynek vezetőségében foglalt helyet Otto Abetz, a fiatal rajztanár. Ez az egyesület találkozókat szervezett francia ifjúsági egyesületekkel, amelyek az SD számára igen hasznos alapozó munkálatokra adtak alkalmat. Az SD-nek ezen az úton egyrészt francia szimpatizánsokat sikerült toboroznia, akik közül néhányat később a hírszerző szolgálatba is be tudott vonni, másrészt így alkalma nyílott arra is, hogy becsempéssze Franciaországba ügynökeit. A németeket munkahelyükön is megfigyelés alatt tartották. Minden üzem, minden vállalat a párt egy-egy sejtje volt. A Robert Ley‑ féle Munkafront ellenőrizte a munkásbiztosítást, a szövetkezeteket, a béreket stb., és mint egyetlen munkásszervezet pótolta a szakszervezeteket Tagjait, munkásokat és alkalmazottakat, szigorúan ellenőrizte. Göringnek egy 1933 június 30-án kelt körrendelete a Gestapo

személyzetének feladatává tette, hogy felhívják a munkásellenőrök figyelmét arra, ki a párttag, és kik azok a munkások, akiknek kétes a politikai magatartása. A parasztságot Walter Darré Parasztfrontjába kényszerítették bele. 1935-ben a Reichsnährstand, a birodalom élelmezési korporációja azt állította, hogy soraiban egyesít minden termelő tevékenységet, amely hozzájárul a haza élelmezéséhez. A sportmozgalomnak szintén volt vezére Tschammer-Osten személyében; a szabad idő felhasználását a Ley vezetése alatt álló Kraft durch Freude-(azaz Vidáman erősödjünk) szervezet irányította; a filmgyártást és a rádiót igen szorosan ellenőrizte a propaganda-minisztérium. Természetesen nem feledkeztek meg a sajtóról sem: az egységes irányítást az biztosította, hogy a különböző hírszolgálati irodák helyett egyetlen állami hírszolgálati szerv működött, a Deutsches Nachrichten Büro (Német Hírszolgálati Iroda);

ugyanakkor pedig a párt ellenőrzése alatt megszervezték az újságírók szövetségét és a sajtókamarát. Jaj volt annak az újságírónak, aki meg merte magának engedni a legcsekélyebb nem kívánatos célzást! Különben is aligha lehetett reménye arra, hogy cikkét nyomtatásban lássa, hiszen a hírlapvállalati igazgatók és a főszerkesztők személyét a propaganda-minisztérium hagyta jóvá, és ha a legcsekélyebb kisiklást is elkövették volna, a minisztérium a jóváhagyást azonnal visszavonta volna. Ilyen körülmények között a cenzúrát az pótolta, hogy csak a minisztérium által megadott témákról lehetett írni. Az Írókamara és az írók Hivatásszervezete ellenőrizte mindazokat, akik az írás mesterségét folytatták. Csak a Hivatásszervezet tagjainak volt meg a joguk, hogy írásaikat megjelentessék, és csak azokat vették fel á szervezetbe, akik helyesen gondolkoztak, „gutgesinnek” voltak. Az Írókamara jelezte a

minisztériumnak mindazt, amit a régi vagy a jelenlegi irodalmi művekben ártalmasnak tartott. A könyvtárakat megtisztították Ezt a hálózatot a Könyvkereskedők Szövetsége egészítette ki, amely rendőri felügyelet alá helyezte az emberi gondolatot. Az ügyvédeket, orvosokat, diákokat ugyanilyen típusú szervezetekbe tömörítették. Az 1873-ban alapított és világszerte ismert Német Orvosok Szövetségét a Nemzetiszocialista Orvosliga kebelezte be; a liga „tisztította meg” a szakmát előbb a zsidók és szocialisták, majd az összes politikailag nem megfelelő elem eltávolításával. A közegészségügyi minisztériumot beolvasztották a belügyminisztériumba, a Vöröskereszt pedig az SS ellenőrzése alá került. Néhány nemzetközi tekintélyű tudományos egyesületet, például Chemnitz Egyesületet vagy a Berlini Orvosegyesületet szigorú ellenőrzés alá helyezték. A tudományos állásfoglalás szabad közlése hovatovább ezekben is

lehetetlenné vált, ezért aztán a színvonal is egyre süllyedt, úgyhogy az igazi tudósok távolmaradtak, átadták a helyet a hivatalos senkiknek és a párt által támogatott áltudósoknak. A náci párt gyanakvással kezelte az egyetemeket, mert az volt a véleménye, hogy a tudósokat megfertőzte a liberalizmus szelleme. 1933 és 1937 között az egyetemi tanárok 40%-át eltávolították. Az 1943 június 9-i rendelet létrehozta a Tudományos Kutatás Tanácsát, amelynek elnöksége véghezvitte azt a nem mindennapi mutatványt, hogy 21 tagja között egyetlen tudósnak sem juttatott helyet, ezzel szemben olyanokból állt, mint Bormann, Himmler, Keitel stb., elnöke pedig Göring volt. Ez a tanács ellenőrizte a kutatóintézeteket, ugyanis mindegyikbe elhelyezett egy-egy Gestapo-tagot. Lehetett az illető professzor, tanársegéd, adminisztratív tisztviselő vagy akár ismeretlen diák; az volt a lényeg, hogy rendszeresen jelentést tegyen az intézet tagjainak

hangulatáról. Létezett két olyan szervezet, amelyek segítségével a nácik a határokon túlra is ki tudták terjeszteni titkos nyomozó tevékenységüket és az egész világot ellenőrzésük alá tudták vonni. Egyik a Nemzetiszocialista Párt Ausland Organisationja volt, a párt külföldi szervezete, a másik pedig a Volksdeutsche Mittelstelle, amely a vér szerinti németeknek az anyaországba való visszatérésével foglalkozott. Tulajdonképpen kémközpont volt mind a kettő; vagy önállóan működtek, vagy a német titkosszolgálat kisegítőiként. Részt vettek az ötödik hadoszlop kialakításában Ausztria és Csehszlovákia területén, később pedig a külföldre menekült német ellenzéki politikusok felderítésében és tevékenységük megfigyelésében. Ezeket a rebelliseket hosszú éveken át üldözte a horogkeresztesek gyűlölete. Göring egyik 1834. január 15-i rendelete a Gestapo és a határrendőrség feladatává tette, hogy számon tartsák

a szomszédos országokba menekült politikai emigránsokat és zsidókat abból a célból, hogy ha visszatérnének Németországba, le lehessen tartóztatni és koncentrációs táborba lehessen zárni őket. E szökevények minden lépését követték azokban az országokban, ahol menedéket találtak. Midőn a német csapatok bevonultak Ausztriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, majd Franciaországba, a Gestapo mindenütt elképzelhetetlen gyűlölettel vette üldözőbe ezeket a szerencsétleneket. Ez történt a Szociáldemokrata Párt két vezetőjével, Hilferdinggel és Breitscheiddel is, akik 1933-ban Franciaországba menekültek. A németek kérésére a déli (ún szabad) zónában letartóztatták őket és átadták a Gestapónak. Hilferding öngyilkos lett párizsi börtönzárkájában. Korábban birodalmi pénzügyminiszter volt, és ő képviselte hazáját a hágai konferencián. Breitscheid Buchenwaldban pusztult el 1942-ben a Wehrmacht Főparancsnoksága

üzenetben továbbította az afrikai páncélos hadseregnek a führer titkos parancsát, amely szerint a Szabad Francia Haderő kötelékeiben harcoló német politikai menekültekkel szemben „a legszigorúbb elbánást kell érvényesíteni. Az elfogottakat kímélet nélkül fel kell koncolni. Ahol ez még nem történt volna meg, ott a legközelebbi német tiszt parancsára a kivégzést haladéktalanul és rövid úton végre kell hajtani, kivéve, ha valakire pillanatnyilag információk beszerzése céljából még szükség van.” Az Ausland Organisation és a Volksdeutsche Mittelstelle egyaránt elősegítette az emigránsok nyomon követését. Az előbbinek a Nemzetiszocialista Párt szekciójának az volt a feladata, hogy megszervezze a külföldön élő németeket. A szervezetnek Ernst Bohle volt a vezetője, aki a pártban gauleiteri rangot viselt, egyébként pedig a külügyminisztérium államtitkára volt. A pártnak ezt a különleges szekcióját 1931-ben Gregor

Strasser alapította Hamburgban. Azért választották éppen Hamburgot, az észak- és dél-amerikai hajójáratok végpontját, a nagy hajózási vállalatok és 100 külföldi konzulátus városát a szervezet székhelyéül, mert 10 távolra tartó vagy távolról érkező német utas közül 8 Hamburgon keresztül utazott. Az Ausland Organisation azt a feladatot kapta, hogy kapcsolatot tartson fenn a Nemzetiszocialista Párt 3300 külföldön élő tagjával. 1933 októberében a szervezetet Hessnek mint a führer megbízottjának ellenőrzése alá helyezték. Néhány év alatt ez a szervezet közel 350 regionális náci csoportot hívott életre az egész világon, nem számítva az egyénileg csatlakozókat, akikkel ugyancsak állandó kapcsolatot tartottak fenn. A másik szervezetet, a Volksdeutsche Mittelstellét teljes egészében az SS ellenőrizte. A fajnémetek ezen központi hivatalának vezetője Lorenz SS-csoportvezető volt. Minthogy a külföldön élő németek

védelme volt a feladata, hatósugara főként a Németországgal határos területekre terjedt ki; nagy szerepet játszott az anschluss előkészítésében és a Szudéta-vidék mozgalmaiban. A Volksdeutsche Mittelstelle irányította azt a hírhedt ötödik hadoszlopot, amelyről annyit írtak annak idején. A háború folyamán ez utóbbi szervezet jelentős szerepet játszott Lengyelország és a keleti területek népmozgalmaiban. A szervezetnek az SS-szel és a Gestapóval karöltve megvalósított intézkedéseit 1939 október 7-től a német nép szupremáciájának birodalmi biztosává kinevezett Himmler ellenőrizte. Volt végül még egy harmadik, kevésbé ismert, de ebben a nemben mintaszerű szervezet is, az APA, a Nemzetiszocialista Párt Külpolitikai Csoportja. Ez a Rosenberg által irányított hivatal 1933 áprilisa óta működött. A külföldön folytatott horogkeresztes propaganda volt a feladata, amelyet az antiszemitizmus terjesztésével, egyetemközi

cserék szervezésével, a kereskedelmi csereforgalom elősegítésével, Berlinből sugalmazott cikkeknek a külföldi sajtóban való elhelyezésével valósított meg. Így történt, hogy a náci propaganda téziseit az Egyesült Államokban a Hearst-konszern lapjai terjesztették; Franciaországban pedig a német propagandaszolgálat rendszeres támogatásban részesítette azokat a szélsőjobboldali lapokat, amelyek közölték Hitler megnyilatkozásait. A Külpolitikai Csoport legtitkosabb tevékenysége volt a legfontosabb. A szervezet sajtóosztályán minden fontosabb élő nyelvben tökéletesen jártas fordítói gárda dolgozott. Az eseményektől függően az osztály akár a világ legtávolabbi részén megjelenő újságok cikkeit is azonnal be tudta mutatni fordításban. Naponként sajtószemlét készített 300 külföldi lapból, és az érdekelt intézményeknek összefoglaló jelentéseket adott a világpolitika legfontosabb tendenciáiról. Á fordítók

mellékesen rendőri funkciókat is betöltöttek, s ezáltal tökéletesebbé tették a Gestapo kimutatásait. Lefordítottak minden rendű és rangú közlést a világsajtóból, ami az emigránsokra vonatkozott, lett légyen az házassági, születési vagy halálozási hír, meghívó gyűlésre vagy konferenciára, kereskedelmi hirdetmény stb. Mindent rávezettek az emigráns kartotékjára. Emellett a Külpolitikai Csoport sajtóosztálya naprakész kimutatásokkal rendelkezett arról, hogyan alakul a világ legfontosabb sajtóorgánumainak a nemzetközi közvéleményre gyakorolt befolyása; feljegyzéseket készítettek az újságírók olvasottságáról és orientációjáról is. Ezt a folyamatos értesülést ugyancsak a Gestapo hasznosította. Az elmondottakból meg lehet ítélni az informátorok, besúgók és kémek hálózatának rendkívüli sűrűségét, amellyel a Gestapo nemcsak Németországban, hanem az egész világra kiterjedően rendelkezett. Ez a fajta

értesülésgyűjtés, az emberi tevékenységi formák ilyen kihasználása és módszeres eltorzítása inkvizíciós célok érdekében fogalmat adhat arról, milyen fojtogató volt a hitlerizmus világa, amely Németországot néhány rövid hónap leforgása alatt félelmetes börtönné változtatta. A rendőrség és csendőrség helyi szervei kötelesek voltak minden tudomásukra jutott fontosabb politikai értesülést továbbadni. Viszontszolgálat gyanánt a Gestapo a helyi szervekkel vizsgáltatta ki a jelentéktelenebb ügyeket; maga közvetlenül csak a nagyobb súlyú ügyekkel foglalkozott. Himmler végül közvetlen értesüléseket kapott az SS vezetőitől és a párt egyéb tisztségviselőitől is. Az értesülések szerzésének volt még egy igen fontos forrása: a telefon-lehallgatás. Amióta telefonhálózat létezik, azóta számtalan lehallgató asztal is működik a világ minden országában és minden rendszerében. A közelmúlt egyik nagy

botrányából tudjuk, hogy még az Egyesült Államokban is működtek magántársaságok, amelyek titkos lehallgatásokkal foglalkoztak magánosok megbízásából. A horogkeresztes rendszer mindezt valósággal nagyipari szinten valósította meg. Göring ebből a célból már 1933-ban a német kezdeményezésekre jellemző műszaki módszerességgel és gondossággal létrehozott egy intézményt, amely a semmitmondó Hermann Göring Kutatóintézet nevet kapta. Ha az intézménynek Göring volt is a gazdája, hogy ne mondjuk, tulajdonosa, megszervezői a haditengerészeti hírközlés szakemberei voltak, akiknek olyan típusú rendőrtisztviselők siettek segítségükre, mint Diehls. Az intézet ellenőrizte az egész telefon- és távíróhálózatot, valamint a rádió útján való közléseket. Ellenőrizték a Németország és a külföld közötti beszélgetéseket, a külföldre küldött vagy onnan érkező táviratokat. Az intézet két idegen ország közötti

beszélgetést is le tudott hallgatni; rendszeresen élt is ezzel a német vonalakon keresztül folyó tranzitbeszélgetések esetében. Németországon belül lehallgatták a fontosabb személyek beszélgetéseit, az ismert külföldiekét és természetesen mindazokét, akik politikai tekintetben nem voltak megbízhatóak vagy a rendőrség megfigyelése alatt álltak. Rendszertelen szúrópróbákat is tartottak Szükség esetén az intézet haladéktalanul le tudta hallgatni bármelyik vonalat. Végül speciális berendezés segítségével bármely fontosnak ítélt beszélgetést azonnal lemezre tudtak venni, ami abban a korban igen magas műszaki színvonalat feltételezett. Az intézet rendszeresen fogta és megőrizte archívumában a führer minden telefonbeszélgetését. Mindennap jelentést és kivonatokat állítottak össze Hitler számára. Minden minisztériumnak vagy főhivatalnak azonnal átadták az őt érintő értesüléseket. Göringnek azonban, mint az intézet

megalkotójának és vezetőjének, módjában állt bármikor bizonyos értesüléseket titokban tartani és személyes rendelkezésére megőriztetni. Ez az intézet igen nagy lehetőségeket nyújtott számára a Röhm ellen vívott harcában. Tisztában is volt ennek a fegyvernek az értékével: megőrizte saját hatáskörében, nem volt hajlandó átengedni Himmlernek a Gestapóval együtt. A Gestapo és az SD bőségesen felhasználhatta az intézet információit, ez maga azonban végig Göring személyes ellenőrzése alatt maradt. A Gestapo viszont a maga szakállára cselekedett, amikor titkos lehallgató- és felvevőkészülékeket helyezett el a gyanús személyek lakásán. Az illető távollétében, a telefonvagy a villanyvezeték javítása vagy ellenőrzése ürügyén, titokban elhelyeztek néhány mikrofont, amelyekkel a gyanúsított személyt még legintimebb családi kapcsolataiban is meg tudták figyelni. Senki sem volt védve ezzel a gyakorlattal szemben Így

például az akkor tényleges miniszter Schacht 1934-ben arra a kellemetlen felfedezésre jutott, hogy titkos mikrofont helyeztek el a szalonjában, s hogy szobalánya a Gestapo szolgálatában van, és este a hálószobájából egy lehallgató készülék segítségével kikémleli gazdája magánbeszélgetéseit. Annyira elárasztott mindent a kémkedés, hogy egyetlen teremtett lélek sem érezhette magát biztonságban. Milch légi tábornok mondta Nürnbergben, hogy az emberek nem annyira az SS-től, mint inkább a Gestapótól féltek. „Meg voltunk róla győződve – mondta –, hogy valamennyien állandó ellenőrzés alatt állunk, bármi legyen is a rangunk. Mindegyikünkről vezettek dossziét a titkosrendőrségen, és később sokan kerültek ezek miatt a dossziék miatt bíróság elé. Mindenkit érintettek az ebből adódó kellemetlenségek; nemcsak a kistisztviselőket, hanem mindenkit, beleértve magát a reichsmarschallt (Göringet) is.” Minden ilyen

intézmény valóságos erődítménnyé vált megalkotójának vagy vezetőjének kezében, és minden ilyen hatalmasság elkeseredett harcot vívott mindenkivel, akiben jelenlegi vagy jövendőbeli ellenlábasát vélte felfedezni. Könyörtelen küzdelem következett ebből, amelyben minden eszköz megengedettnek számított. Hitler ezt a fajta rivalizálást egészséges vetélkedésnek tekintette, s meg volt győződve róla, hogy ezeket a hatalomra és pénzre áhítozó embereket csak a kölcsönös ellenőrzés tudja igazán kordában tartani. E cselszövések közepette az igen ügyesen manőverező Himmler vetélytársai fölé tudott kerekedni. Előnyére vált a Göringgel kötött szövetsége A Göring kezében meghagyott lehallgató intézet – mikor pedig mi sem lett volna természetesebb, mint ezt is az államrendőrség központi szervének ellenőrzése alá helyezni – jó példa Himmler engedményekre hajló politikájára, amellyel jóakaratú semlegességet

tudott magának biztosítani erről az oldalról. A Gestapo és az SD egyébként igen hamar szupertitkos lehallgató berendezést helyezett üzembe, amellyel magának Göringnek a beszélgetéseit is le tudták hallgatni, és ez mindent megmond. Ebben a hatalomért folyó harcban, ahol a leghidegebb cinizmus és a legkönyörtelenebb kegyetlenség kötelező fegyver volt, Himmler értékes segítőtársra, nemcsak odaadó és megbízható, de találékony szövetségesre is talált helyettesében, az elegáns és világfias Heydrichben. IV. fejezet A KÜLÖNÖS HEYDRICH Lebilincselő egyéniség volt az a férfi, aki 1934 áprilisában beült a Gestapo központi hivatala vezetőjének székébe. Személyisége, szerepének fontossága, tevékenységi körének nagysága, bűneinek nagy száma és szörnyűséges volta átlagon felüli emberré avatták. Reinhard Heydrich jó családból származó fiatalember volt, szülei kitűnő nevelésben részesítették. 1904 március 7-én

született a Lipcse melletti Halléban, ahol apja, Bruno Heydrich, konzervatóriumi igazgató volt. Gyermek- és ifjúkora szülővárosában telt el; itt végezte a középiskolát és közben élvezte családja klasszikus kultúrájú légkörét, amelyben a zene vezető szerepet játszott. Neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagyott rajta, és később, amikor már a Gestapo nagyfőnöke volt, gyászos mindennapi munkájából fáradtan hazatérve a zenében keresett felüdülést. 1922 húsvétján az ifjú Heydrich haditengerészeti szolgálatba lépett. A fiatalember életpályája a szokásos módon alakult. 1924-ben tengerészhadapróddá, 1926-ban hadnaggyá, 1928-ban főhadnaggyá léptették elő. A politika iránt korán kezdett érdeklődni. 1918-ban és 1919-ben egy pángermán nacionalista ifjúsági szervezetnek, a Deutsch Nationaler Jugendbundnak volt a tagja Halléban. 1920-ban azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy egyesülete túlságosan mérsékelt;

átlépett tehát a Deutschvölkischer Schutz und Trutzbundba. Olyan lelkesedéssel vetette magát a körülötte zajló politikai-katonai eseményekbe, hogy még ugyanabban az évben a szabadcsapatok Halléban tevékenykedő Lucius hadosztályának önkéntes összekötője lett. 1921-ben egy bajtársával együtt új egyesületet alapított Deutschvölkische Jugendschar néven. Mindezekben a szervezetekben a „hazafias” és dühödten militarista mozgalmak szélsőséges eszméivel tömte tele a fejét; ehhez járult a Lucius szabadcsapatos tisztek hatása, akik már akkor valóságos lélektani háborút vívtak, mikor annak még a nevét sem találták ki. Heydrich tengerész korában is kapcsolatban maradt azzal az egyesülettel, amelynek egyik alapítója volt. Amikor pedig sorhajóhadnaggyá léptették elő, kérésére a haditengerészeti hírszerzéshez osztották be, a keleti-tengeri politikai részlegre. Itt szerezte meg azokat az ismereteket, amelyek néhány év

múlva oly nagyon hasznára váltak. Ez a feltűnően értelmes, szorgalmas, jó képességű és fegyelmezett tiszt ragyogó pályát futhatott volna be, ha egy rejtett repedés miatt nem omlott volna össze az egész épület. Egy pszichiátert komolyan érdekelhetett volna Heydrich felfokozott és zavaros szexualitása. Különböző nőügyek több ízben is megzavarták pályafutását, végül egy komolyabb esemény pontot is tett rá. Heydrich jegyben járt egy magas rangú hamburgi hadihajó-üzemi tiszt lányával. Egyik feltevés szerint szeretőjévé tette a lányt, majd arra hivatkozva szakított vele, hogy ilyen könnyűvérű teremtés nem lehet tisztnek a felesége; a második vélemény szerint leitatta és erőszakot követett el rajta. Végül a harmadik feltevés: pénzt zsarolt ki tőle. A hitlerista vezetők ama igyekezete következtében, hogy eltüntessék zűrzavaros múltjuk emlékeit, nagyon nehéz kivizsgálni életüknek ilyen távoli szakaszát. Annyit

mindenesetre tudunk, hogy e miatt az ügye miatt Heydrich becsületbíróság elé került. A „törvényszék” – amelynek elnöke Raeder, a későbbi ellentengernagy volt – úgy találta, hogy Heydrich sorhajóhadnagy magatartása méltatlan a haditengerészet tisztjéhez; ezért, a súlyosabb következményeket elkerülendő, felszólították, hogy adja be lemondását. 1931-ben, 27 éves korában, a fiatal tengerésztiszt egyik napról a másikra Hamburg utcáján találta magát. Heydrich is, akárcsak korábban Himmler, életének zavaros korszakához érkezett; az északi kikötőkben, Hamburgban, Lübeckben, Kielben máról holnapra tengette az életét, és meglehetősen gyanús körökkel került kapcsolatba. Megismerkedett néhány mindenre kapható figurával, akiket a többi párttal harcban álló náci párt fogadott zsoldjába, hogy támadják meg az ellenfél gyűléseit és erősítésül szolgáljanak az utcai harcokban. Ezek a kapcsolatai, no meg politikai

múltja eredményezték, hogy csatlakozott a Nemzetiszocialista Párthoz. A párt felfigyelt az újonnan belépőre Tanultsága, katonai múltja és szakismeretei értékes emberré tették. Heydrich belépett az SS-be, mert ez volt a felemelkedés útja. Rövidesen a kieli, akkor még kis létszámú csoport vezetője lett Ebben a funkciójában akadt meg rajta Himmler szeme. Azonnal felismerte alárendeltjének kivételes képességeit; 1931 augusztus elsején kinevezte sturmführernek, majd ősszel sturmbannführernek és magához vette müncheni vezérkarába. 1932 júliusában Himmler elhatározta, hogy átszervezteti az SS biztonsági szolgálatát, s minthogy ismerte Heydrich szaktudását, őt bízta meg e feladat végrehajtásával; egyszersmind pedig kinevezte standartenführernek (ezredesnek). Az SS megalakulása óta minden egységnek volt 2-3 embere, akiknek megbízatása a „biztonsági” szolgálat, azaz a hírszerzés volt. Himmler maga írta le ezeknek az embereknek

a feladatkörét: „Ebben az időszakban, érthető okokból, ezredeink, zászlóaljaink és századaink hírszerző szolgálattal rendelkeztek. Tudnunk kellett, mire készülnek ellenségeink, mikor tartanak összejövetelt a kommunisták, felkészüljünk-e váratlan támadásra; és más effajta információra is szükségünk volt.” 1931-ben Himmler leválasztotta hírszerző embereit az SS-egységekről és hermetikusan elkülönített biztonsági szolgálatot alakított ki belőlük. Az új alakulatot Sicherheits Dienstnek (SD), vagyis a Reichsführer SS biztonsági szolgálatának keresztelték el. Változatlanul SS-alakulat volt tehát, amelynek személy szerint Himmler, általában pedig az SS biztonságát kellett szolgálnia. Új szolgálata élén Heydrich a gyakorlatban valósíthatta meg mindazt, amit a haditengerészet biztonsági szolgálatánál tanult. Csoportját a katonaság példája alapján szervezte meg, embereinek pedig megfelelő szakmai kiképzést

biztosított. Információs kimutatásokat állított fel, amelyek egyelőre igen hézagosak voltak, hiszen biztonsági szolgálatát kellő állomány hiányában nem tudta a megfelelő mértékben felfejleszteni. A hatalom átvétele után azonban kiváló egyéni módszereivel gyorsan pótolta a hiányokat. Himmler olyannyira meg volt elégedve munkájával, hogy 1933-ban mint a bajor rendőrség vezetője, őt tette meg helyetteséül, majd pedig a Gestapo központi hivatalának élére állította 1934-ben. Heydrich ugyan nem számított „öreg harcosnak”, mégis elég tekintélyes párttagsági múlt állt mögötte, midőn Berlinben a Gestapo vezetését is átvette, amellett, hogy változatlanul megmaradt az SD főnökének is. Ez a mozgalmas múltú férfiú, akitől nemsokára egész Németország rettegett, külső megjelenésében a jól nevelt, magas, szőke, árja tiszt szokványos képét mutatta; enyhén vörösbe játszó, sima és kissé érdes haját kínosan

egyenes választékkal osztotta két egyenlőtlen részre. Karcsú és izmos termetű volt, éppen olyan katonás kiállású, mint amelyet abban az időben oly nagyra becsültek. Heydrich arca sok mindent elárult Az átlagosnál jóval magasabb, ívelt homloka alatt mélyen ülő kék szemét félig befedte felső szemhéja. Ezek a ferde vágású mongol szemek arról árulkodtak, hogy valamelyik őse nyilván Dzsingisz kán vagy Attila lovasai között nyargalászhatott, ami már önmagában is semmivé tehette volna Himmler egész fajelméletét, ha eszébe jutott volna, hogy gondolkozzék rajta. Kissé elnyújtottan ovális arcát jókora fülek szegélyezték. Hosszú és egyenes orra a tövénél túlságosan széles, a nyeregnél túlságosan keskeny volt. Ebben az eléggé férfias arcban meglepő látványt nyújtott jól rajzolt szája, széles ajkaival Heydrich hangja két fokkal magasabb volt a kelleténél; női hang jött ki az atlétatermetből. Ápolt, fehér, élénk

és kifejező mozgású kezében éppen úgy volt valami nőies, mint az arcában. Himmlerrel ellentétben, aki érzéketlen Buddha-arcot erőltetett magára, Heydrich üggyel-bajjal leplezte csak ideges természetét. Beszédmodora szaggatott volt, mondatait rendszerint nem fejezte be. A szavak szinte összetorlódtak a szájában, mint akinek rendkívül gyors az esze járása Himmler azzal leplezte ötlettelenségét, hogy szélesen értelmezhető utasításokat adott; Heydrich viszont mintha mindig attól tartott volna, hogy nem jól értik. Ez a kiegyensúlyozatlan, ellentmondó vonásokat tartalmazó, hermafrodisztikus jellegű arc bizonyos lelki hajlamokat tükrözött. Heydrich határozottan világfi volt Ez a közismert gavallér és kitűnő vívó – e nemben Németország egyik legjobbja – a művészetek iránt is nagy vonzalmat mutatott. Tehetséges hegedűjátékos volt – már csak azért is ápolta oly gondosan a kezét –, otthonában színvonalas

kamarazeneesteket adott, amikor ő maga is meg-megcsillogtatta kétségtelen előadói képességeit. Ez a diszkréten anglomániás gentleman olykor elárult valamit egyéniségének nyugtalanító tulajdonságaiból, amelyeket különben jól leplezett. Szexuális kiegyensúlyozatlansága következtében állandóan nők után futkosott. Kedvenc szórakozása volt, hogy néhány benső barátjával kiruccanásokat szervezett éjszakai mulatókba. Nem tudott erről akkor sem lemondani, amikor hatalma csúcsán volt; barátaival ilyenkor is sorra járta Berlin lokáljait, amelyekből akkoriban szerfölött nagy volt a választék. Ezek a körjáratok rendszerint egész éjszaka tartottak, s a legsötétebb lebujokban végződtek, olyan prostituáltak között, akik mindenféle fajtalanságra kaphatók voltak. Heydrich azonban főként abszolút kegyetlenségével tündökölt. Amikor megismerték, még a Gestapo legvadabb hóhérai is rettegtek tőle. Ez a nőiesen kifinomult vadállat

a legsötétebb gyilkosokon is túltett. Ezek a jellegzetesen horogkeresztes „erények” Heydrich személyében kivételes értelmi képességekkel, vasakarattal és mindenre képes becsvággyal párosultak. E nem mindennapi étvágyát azonban kitűnően tudta leplezni és feltétlenül fegyelmezettnek mutatkozott; Himmler ezt becsülte benne elsősorban. A jámbor külső alatt mindenre kapható elszántság rejtőzött Kevéssel azután, hogy a nácik megszerezték a hatalmat, amikor Hitler helyzete a párt élén még nem volt minden tekintetben szilárd, és egymást érték a cselszövények, Heydrich odáig is elment, hogy dokumentumokat kezdett összegyűjteni a führer homályos származásáról, amelyről annak legintimebb ellenségei is csak félszavakkal tettek említést. A hitlerista leszármazástani bolondériát azután az egészíti ki, hogy Heydrich halála után Canaris tengernagy határozottan állította: neki kezében voltak a Heydrich zsidó

származását bizonyító okmányok! Ez az ember, akitől rettegett beosztása acélidegeket követelt volna meg, nagyon könnyen kijött a sodrából. Sőt, nemritkán valóságos őrjöngési roham vett rajta erőt; üvöltött, tajtékzott, alárendeltjeit fenyegette. Ilyesmire azonban csak otthon, a maga birodalmában ragadtatta magát Megszokott környezetében őrjöngő féltékenységet tanúsított. Féltékeny volt a feleségére, a hideg szépségre, aki férjét szüntelenül sarkallta, és annak egyre magasabb beosztásától várta a lételemévé `vált fényűző életmód biztosítását. Heydrich leselkedett rá és őriztette, hogy biztos legyen a hűségében. De éppúgy féltékenykedett ellenfelei, sőt barátai sikereire is, mert hatalomra, befolyásra, dicsőségre és pénzre törekedett, a legelső helyet akarta és szentül eltökélte, hogy ezt meg is szerzi. Szavajárása volt, hogy „minden a górén múlik”. Közvetlen munkatársait egymás ellen

uszította, hogy uralkodhassék rajtuk. Ki tudta őket használni a végletekig, majd amikor már nem volt rájuk szüksége, kíméletlenül elhajította őket, mint a kifacsart citromot. Hasonlóképpen bánt azokkal is, akiknek szemet szúró képességeik voltak, vagy pedig becsvágyuk következtében válhattak volna veszedelmes vetélytársakká. Semlegesítésük céljából építette ki a náci stílusra oly jellemző kölcsönös ellenőrzési rendszert. Heydrich azonban ahhoz is értett, hogy egymás ellen uszítsa a rendszer hatalmasságait. Mesterkedéseivel elkeseredett ellenségeket is szerzett magának. Egy napon így szólt Giseviushoz, akit gyűlölt: „Ellenségeimet a sírjukig üldözni fogom.” Hatáskeltő frázisnak szánta, de volt benne némi igazság is. Akiket gyűlölt, azok között említsük meg Canarist, Bohlét, Ribbentropot és végül még magát a főnökét, Himmlert is, mert később még vele is küzdelemre kelt. Ezeket az elkeseredett

csatákat azonban mindig tapintatosan leplezve vívta, Heydrich esetében az erőszak iránti hajlam a titkos módszerek szeretetével párosult. Talán valamilyen kisebbrendűségi érzésből táplálkozott ez az inkognitó iránti vonzalma. Alárendeltjei a hivatali szolgálatban egymás között sohasem ejtették ki a nevét, hanem úgy hívták, hogy „C”; ezt a különös fedőnevet azok ismerték csupán, akik be voltak avatva a ház titkaiba. Heydrich nem az az ember volt, aki szemébe tudott volna nézni partnerének, és ragadozó ösztönei ellenére arra sem volt képes, hogy szemtől szembe támadjon. Legbensőbb érzelmeinek a náci elvekkel való ilyetén egyezése következtében Heydrich természetszerűleg a fajelmélet ideológusa és teoretikusa, az SS cselekvési elvek propagátora lett. Szemében a gondviselés volt az a hatalom, amely mindent elrendezett és mindent igazolt. Így tehát az SS belső rendőrsége; az SD, amelyet ő vezetett, nem az SS-ek

„kifogástalan magatartásán”, hanem ideológiai megbízhatóságán őrködött. A gyilkos ez esetben a moralista álarcát öltötte Prinz-Albrecht-Strasse 8; szám alatti irodájából Heydrich fáradhatatlanul szőtte azt az óriási pókhálót, amely nemsokára egész Németországot behálózta. Öt év elég volt erre a feladatra: az az 5 év, amely elvezette Németországot a háború küszöbéhez, de amelynek körvonalait a tisztán látók már 1934-ben kirajzolódni vélték. Hitler mindjárt kezdetben sietett leszögezni a Gestapo kiváltságos helyzetét. „Megtiltom a párt minden osztályának, minden ágazatnak és a párthoz tartozó szervezeteknek, hogy vizsgálatot vagy kihallgatást folytassanak a Gestapo illetékessége alá tartozó ügyekben. Minden politikai rendőrségi vonatkozású ügyet, amellett, hogy egyidejűleg a párt felettes szerveinek is jelenteni kell, haladéktalanul a Gestapo illetékes szolgálatának tudomására kell hozni, éppen

úgy, mint eddig. Különös nyomatékkal felhívom a figyelmet arra, hogy minden államellenes összeesküvést és hazaárulást, amely a párt tudomására jut, tudatni kell az állami titkosrendőrséggel. Nem a párt feladata, hogy saját kezdeményezésére ilyen ügyekben bármiféle vizsgálatot vagy nyomozást folytasson.” Legalitással és hasonló formaságokkal természetesen nem kellett törődniük. Schweder már 1931-ben megírta a „Politische Polizei” („Politikai rendőrség”) című művében, hogy amint a horogkeresztes állam nem a köztársaság folytatása, amint a náci filozófia nem a liberalizmusból ered, a rendőrség, amely jellegénél fogva az államhatalom eszköze, s mindig az illető állam természetét tükrözi, ugyancsak nem lehet egy köztársasági intézmény nácivá fejlődésének az eredménye. „Valami újra van szükség” Újra, csakugyan. A Gestapo nem is hasonlított semmiben a megszokott rendőrségre Amint bármilyen

szembenállás nyomára akadt, a Gestapo tüstént semlegesítette: „Ha valaki a jövőben kezet emel a nemzetiszocialista mozgalom vagy állam egy képviselőjére – mondta Göring 1933. július 24-én –, tudja meg, hogy rövidesen elbúcsúzhat az életétől Bőségesen elegendő lesz csupán azt bizonyítani, hogy szándékában állt azt elkövetni, vagy ha elkövette, bár tettének eredménye csupán sebesülés volt, nem pedig halál.” Az új nemzetiszocialista államban maga a szándék már elegendő volt. Gerland, az egyik fő náci jogász ebben az időben utasításokkal látta el a német bírákat, mert, amint maga írta, „helyes, ha a büntetőjogban újra elfoglalja méltó helyét az elrettentés fogalma”. Így tehát a politikai rendőrség, a kivonta magát minden ellenőrzés alól, az állományába tartozók bátran elkövethettek bármiféle túlkapást, senki sem vonta őket ezért felelősségre. Három évig illegálisan működött, anélkül,

hogy törvény szabta volna meg kötelességeit és jogkörét. Bármely német állampolgárt megfoszthatta szabadságától a védőőrizetbe vétel alapján, amelyre két rendelet is felhatalmazta (az 1933. február 28-i és az 1934 március 8-i rendelet); de egyetlen törvényben sem voltak lefektetve a Gestapo jogai. Fokozatosan kellett hozzászoktatni a népet, hogy beletörődjék az önkény és a fegyelmezés e különös keverékének rendszerébe. Időről időre tehát hivatalos megnyilatkozások erősítették meg, hogy a rendőrség fölötte áll a mindenkire kötelező törvénynek. És senki sem merte megmondani, hogy ez már az állam teljes erkölcsi züllésének, az igazság és a legalitás teljes megszűnésének jele volt. 1935. május 2-án a porosz közigazgatási bíróság azt az „elvi” döntést hozta, hogy a titkosrendőrség nem tartozik az igazságügyi ellenőrzés alá. Ezt az „elvi döntést” emelte törvényerőre az 1936. február 10-i

poroszországi törvény, amely kimondta: „A titkosrendőrség intézkedései és cselekedetei nem képezhetik közigazgatási bírósági vizsgálat tárgyát.” Az már az égvilágon senkit sem zavart, hogy a Gestapo jogi megalapozottság nélkül tevékenykedett. Huber professzor megírta, hogy „a politikai rendőrség hatalma a birodalmi szokásjogon alapul”. A belügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője, Best doktor pedig úgy vélte, hogy a Gestapo hatalma az „új filozófiából” ered, nincsen szüksége különleges törvényes megalapozottságra. 1935 májusában a porosz közigazgatási bíróság kijelentette, hogy a törvényszék nem semmisítheti meg a védőőrizetbe vételi rendelkezést. 1936 márciusában egy protestáns lelkész ki merészelte prédikálni azt a püspököt, aki a horogkeresztesekhez csatlakozott. Másnap a Gestapótól parancsot kapott, hogy hagyja el a környéket. A lelkész nem engedelmeskedett, hanem a törvényszékhez

fellebbezett, mert véleménye szerint a parancs törvénytelen volt. A törvényszék azonban közölte vele, hogy a Gestapo parancsa nem képezheti bírósági döntés tárgyát, ennélfogva vitathatósága sem merülhet fel (1936. március 19-i elvi döntés) Majd egy katolikus pap került sorra. A helyi Gestapo az egyház szervezetére és egyházközsége híveire vonatkozó felvilágosításokat követelt tőle. Ő is fellebbezett, de folyamodványát elutasították: ha az utasítás a Gestapótól jön, engedelmeskedni kell, vitának nincs helye. A polip mind tovább nyújtogatta karjait. Bizonyos kereskedői szakmák gyakorlása olyan igazolványokhoz volt kötve, amelyeket a rendőrség egyszerű erkölcsi bizonyítvány bemutatása ellenében szolgáltatott ki. A Gestapo ebben újabb ellenőrzési területet fedezett föl Kétségbe vonta a kereskedői engedélyek érvényességét, és panaszával a szász közigazgatási bírósághoz fordult. Az ekkor hozott elvi

döntés a szolgalelkűségnek valóságos remekműve „Minthogy a kereskedők úgy is vezethetik üzletüket, hogy azzal elősegítik felforgató elemek tevékenységét, a kereskedelmi rendőrség az engedélyező igazolvány kiállítása előtt köteles a Gestapo véleményét kikérni.” A Gestapo így a legkülönbözőbb módokon presszionálni tudta a politikai tekintetben nem megfelelő kereskedőket. A Gestapo hivatalosan háromféle szankcióval élhetett bármiféle ítélet nélkül: a figyelmeztetéssel, a védőőrizetbe vétellel és a koncentrációs táborba zárással. Ezen „legális” szankciók lehetővé tették, hogy a jogerősen felmentett politikai vádlottat a tárgyalóterem ajtajában letartóztassák, majd internálják. Ezek mellett gyakorolták még az emberrablást, a gyilkosságot és a balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázott emberölést. Klausenert, az Actio Catholica berlini igazgatóját 1934. június 30-án, a „Röhm-tisztogatás”

során meggyilkolták Hivatalosan azt jelentették, hogy Klausener öngyilkosságot követett el. A biztosító társaság nem is volt hajlandó az özvegynek kifizetni az életbiztosítási összeget, hiszen öngyilkosság történt, és fölöttébb veszélyes lett volna a hivatalos megállapítást kétségbe vonni. Klausenerné ügyvédje azonban mégis eljárt a belügyminisztériumban. Azt a választ kapta, hogy feljelentést kell tennie, ha azt akarja, hogy az ügyet kivizsgálják. Az igazságügy-minisztériumban ugyanezt az útbaigazítást kapta. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzák a nyakukról a kellemetlenkedőt, hiszen a Gestapo elleni írásbeli feljelentés az öngyilkossággal lett volna egyenértékű. A Gestapo azonban tudomást szerzett ezekről a lépésekről és úgy vélte, hogy azok illetéktelen beavatkozást jelentenek belső ügyeibe. Az ügyvédet letartóztatták és több hétig fogva tartották, amiért kétségbe merte vonni, hogy

öngyilkosság történt, amikor pedig azt a Gestapo állapította meg. Best doktor pontosan kifejtette: „Semmiféle jogi korlátozás sem csökkentheti az állam védelmét, amelynek az ellenség stratégiájához kell alkalmazkodnia. Ez a feladata a Gestapónak, és ezért követeli magának a hadsereg jogállását, mert éppen úgy, mint a haderő, nem viselheti el, hogy a harcban jogszabályok kössék meg kezdeményező erejét.” Rövid néhány év alatt a közvéleményt és az igazságszolgáltatást egyaránt megzabolázták. Eljött az az idő, amikor Göring azt mondhatta Schachtnak, az akkori pénzügyminiszternek: „Én mondom magának, ha a führer úgy akarja, kétszer kettő öt lesz.” És ha minden elővigyázatosság ellenére mégis Németország-szerte a legnyugtalanítóbb hírek keltek szárnyra arról, hogy a Gestapo milyen borzalmasan megkínozza a keze közé került áldozatokat, úgy a háborgó lelkiismeretű emberekbe azzal fojtották bele a szót,

hogy a hallgatás „hazafias kötelesség”. A hitleristák felfogása szerint nem a hóhérok és gyilkosok okoztak helyrehozhatatlan károkat az országnak, hanem ellenkezőleg: azokat kell árulóknak tekinteni és azokat kell büntetni, akik feljelentik a gyilkosokat. Ez az elmélet kitűnően bevált 1938-ban, amikor a nácik elkezdték hadműveleteiket. Ha valaki beszél, mondták, vagyis szót emel a szadista gyilkosok ellen, úgy csak Németország ellenségeinek szolgáltat propagandaanyagot, Megkönnyebbüléssel fogadták ezt az érvelést mindazok a „derék állampolgárok”, akik csak azt kívánták, hogy ne tudjanak semmiről. Ahogy Gisevius írja: „Több millió német bújócskát játszott önmagával; vagy legalábbis úgy tettek, mintha mit sem tudnának, és ugyanakkor rendkívül nehéz volt kérdőre vonni őket, hiszen a tudatlanság, amely mögé elrejtőzni igyekeztek, valóságos volt. Mert nem vették maguknak soha a fáradságot, hogy megtudjanak

valamit! Lojális állampolgárok voltak, beérték azzal, amit hivatalosan közöltek velük.” Azok pedig, akiket valamely véletlen esemény akaratuk ellenére kikényszerített ebből a jótékony passzivitásból, megelégedtek azzal, hogy mindent a felelőtlen, alárendelt elemek túlkapásainak számlájára írjanak. „Ha ezt Hitler tudná!” – éveken keresztül csak így sopánkodtak. Sajnálták szegény Hitlert, aki a mindennapi élettől távol, népe javáért emberfeletti nehézségekkel harcol, és mit sem sejt azokról a borzalmakról, amelyeket az ő nevében, de az ő tudta nélkül követnek el! Biztosan lesújtana közéjük. ha tudna róluk De nem lehet a tudomására hozni. A rendszer ellenzéke visszahúzódott az illegalitásba. Gisevius szerint „a totalitarizmus és az ellenzékiség két egymást kizáró politikai fogalom”. 1934 óta egyébként a német ellenzék lehetetlenné volt téve. Azokat a politikai szerveket és szakszervezeteket,

amelyek pajzsul szolgálhattak volna akár titkos ellenállási mozgalmaknak is, a hitleristák hatalomra jutásukkor megsemmisítették. Azok a vezetők, akik esetleg újjászervezhették volna őket, börtönben ültek vagy külföldre menekültek. Néhány góc, amely mégis létrejött, csökkentett tevékenységre volt csak képes; az ellenállók érezték, hogy mindenfelől kémek lesik őket; gyakran egymást árulták el. Ez a diadal mindazonáltal nem altatta el a hitleristák éberségét Tisztában voltak vele, hogy a behódolás csak látszólagos, és hogy s a zárt edényben sokszoros gyűlölet erjed. Az emigránsok, különösen a kommunisták, titokban jól dokumentált antifasiszta röpcédulákat és propagandaanyagot csempésztek be Németországba. A Gestapo tűzzel-vassal üldözte a röpcédulák terjesztőit. Ha valakinél csak egyet is megtaláltak, az már ok volt arra, hogy az illető megjárja a koncentrációs táborok egyikét – rosszabb esetben pedig a

Prinz-Albrecht-Strasse pincéjében lelje halálát. Maga Göring így indokolta egyszer a Gestapo létének szükségességét: „Egy csapásra a kommunista funkcionáriusok ezreit tartóztattam le, hogy elejét vegyem a közvetlen veszélynek, de maga a veszély ezzel még korántsem szűnt meg. A titkos szervezeteket állandó megfigyelés alatt kell tartani, és cselekedni kell ellenük; erre a célra külön specializált rendőrségre van szükség.” A „specializálás” jól haladt, hála annak a mértéktelen hatalomnak, amelyet a Gestapo lépésről lépésre kivívott magának. A Gestapo a törvények fölé helyezte magát Schweder nemsokára így írhatott: „Politikai rendőrségünk figyelme mindenre kiterjed, mert hatalma korlátlan; a rendelkezésére álló szankciók erejével tétovázás nélkül lesújt, de ugyanakkor hajlékonyságról tesz tanúbizonyságot, ha úgy kívánja a nemzet és az állam fejlődése, amelyet szolgál.” Huber professzor pedig,

a náci jogász, megállapítja, hogy a Gestapo feladata „véget vetni tendenciáknak és szándékoknak, mielőtt tettekké érhetnének”. Közel volt már az idő, midőn a Gestapo emberei meggyőző igazolását adhatták ezen elméletüknek. V. fejezet A GESTAPO RÖHM ELLEN A Gestapo szőröstül-bőröstül az SS-hez tartozott azáltal, hogy vezetője Himmler, a reichsführer SS volt, központi hivatalának vezetője, Heydrich pedig egyidejűleg az SD vezetője is volt. 1934 tavaszán Himmler hatalma megerősödött, és a Röhmmel való régi keletű viszálya ezzel élesebb szakaszába lépett. Elméletileg Himmler még mindig Röhm alárendeltje lett volna, minthogy az SS továbbra is az SA különleges alakulata volt. A valóságban Röhmnek semmiféle hatalma sem volt az SS felett, Himmler pedig égett a vágytól, hogy teljesen megszabaduljon tőle. A Gestapo, amely úgyszólván személyes tulajdona volt, és amelynek vezetésébe Röhm bele sem tekinthetett, segítette

ebben. Ami Göringet illeti, ő is alig várta már az órát, amikor leszámolhat végre régi ellenségével. Röhmöt és az SA vezérkarát állandó megfigyelés alatt tartották Himmler és Heydrich Göringgel együtt, aki az adott helyzetben szövetségesük volt, elhatározták, hogy terhelő bizonyítékokat gyűjtenek össze, és azok alapján követelik Hitlertől annak az embernek a fejét, aki minden túlkapása mellett mégiscsak Hitler legrégibb barátja és leghathatósabb támasza volt. Göringhez és Himmlerhez hasonlóan Röhm is bajor és polgári származású volt. Ezekben az években erőteljes, zömök és vérmes férfiú képét mutatta. Kövérsége azonban hatalmas izomzatot rejtett; Röhm nem volt Göringhez hasonló hájtömeg, ámbár a zabálássá fajuló hosszadalmas lakomák hatását a rendszeres és szorgalmas lovaglás sem tudta nála ellensúlyozni. Ezt a hatalmas és vaskos testet az elképzelhető legklasszikusabb vadállatarc egészítette

ki. Kör alakúra tokásodott, rézvörös ábrázatát lila hajszálerek légiója hálózta be. Széles és alacsony homloka alatt, az orcák zsírpárnái mögött mélyen ülő, igen élénk apró szempár pislogott. Az arc alapvető brutalitását még jobban aláhúzta egy mély sebhely, amely széles barázdaként szántott végig a bal orcán s az orron végződött, úgy, hogy azt szinte kettévágta. Az orr gerince laposra volt zúzva, a különálló orrhegy pedig úgy meredt előre a maga pirosságában, hogy nevetséges hatást kelthetett volna, ha az egész arc nem olyan nyugtalanító. Rövid, sörteszerű nyírt bajusz takarta nagy és keskeny ajkú száját. A porosz katonai hagyománnyal ellentétben Röhm nem járt nyírott koponyával. Rövidre vágott, de mindig jól fésült frizurát viselt. Fülének hirtelen kifelé hajló felső csücske megjelenésének faunszerű külsőt kölcsönzött. Röhm, szemérmetlen és züllött módon, nőies és válogatottan

csinos legényekkel vette magát körül. Gondosan megrontotta őket, ha még nem lettek volna amúgy is romlottak Környezetében mindenki homoszexuális volt, még gépkocsivezetője és tisztiszolgája is. A homoszexualitás a hadseregben ragadt rá, ahol ez széltében-hosszában elterjedt jelenség volt. Midőn az egyik demokratikus újság egyszer nyilvánosságra hozta Röhmnek egyik „barátjához”, egy volt tiszthez írt leveleit, Hitler felháborodottan felelősségre vonta őt. Röhm röhögve azt válaszolta, hogy ő biszexuális, Hitler pedig kénytelen volt beérni ezzel, hiszen Röhm egyre hatalmasabb haderővé fejlesztette az SA-t. 1931-ben a parancsnoksága alatt levő 34 gausturm és 10 SA-gruppe már 400 000 embert foglalt magában. Röhm jellegzetesen katonatiszt maradt akkor is, midőn teljesen magáévá tette a horogkeresztes ideológiát. Hitlerre szerették volna ráhúzni azt, hogy „a versailles-i szerződés természetes gyermeke”. Pedig ez a

meghatározás elsősorban Röhmre illett, akinek minden cselekedete, minden kezdeményezése hátterében a katonai revans gondolata húzódott meg, míg Hitlernél minden a „vörösök”, azaz a demokraták és a köztársaságpártiak elleni harc, az ellenforradalom eszméje körül forgott. Röhm mindazonáltal semmibe vette, tehetetlennek bélyegezte és megvetette a német hadsereg régi tisztikarát, mert az nem tudta megszerezni a végső győzelmet. Tudata alatt bizonyos mértékig ragaszkodott ugyan a hagyományokhoz, mégis azt hangoztatta, hogy Németország katonai nagyságát akkor lehet csak restaurálni, ha leszámolnak minden konformizmussal. Göring és Himmler állandóan figyelte őt. A hatalom megszerzése után, midőn az SA teljesítette feladatát azzal, hogy rettegésben tartotta az országot, a két szövetséges elkezdte aknamunkáját Hitlernél. Ebben az időben Hitler mint újdonsült kancellár még törődött a nemzetközi közvéleménnyel. 1933

nyarán szerette volna a külföld számára a konszolidált ország képét nyújtani. A hangoskodó, neveletlen SA-k ilyen körülmények között egyre terhesebbekké váltak. Ugyanúgy, mint Strasser, a politikai szervezet főnöke, ők is komolyan vették a pártpropaganda szocialista jelszavait és államosításról, földreformról stb. beszéltek Megfeledkeztek arról, hogy Gregor Strassernak emiatt kellett 1932 decemberében lemondania, és azzal vádolták Hitlert, hogy „elárulta a forradalmat”. Röhm szemében a hatalom meghódítása csak az első lépés volt. Az SA jelszava ebben az időben – „Ne lazíts a derékszíjon!” – azt mutatta, hogy résen álltak. Emellett nemcsak az SA emlékeztetett ekkor a Nemzetiszocialista Párt szocialista elveire. 1933 május 9-én Brückner, Felső-Szilézia elnöke, Beuthenben tartott beszédében heves támadást intézett az iparmágnások ellen, mondván, hogy „még a puszta létük is állandó provokáció”.

Csakhamar leváltották, kizárták a pártból, és a következő évben letartóztatták. Berlinben Köhler, a hitlerista Munkásföderáció tagja, így nyilatkozott a kapitalizmus ellen: „A kapitalizmus kizárólagos jogot formál arra, hogy munkát adjon, mégpedig olyan feltételek alapján, amelyeket maga rögzít. Ezt az erkölcstelen uralmat meg kell törni” Júliusban Kube, a porosz Landtag horogkeresztes képviselőcsoportjának elnöke dühösen a junkereknek rontott: „A nemzetiszocialista kormányzatnak kényszerítenie kell a nagybirtokosokat, hogy földjüket parcellázzák fel, és a nagyobb részt bocsássák a parasztság rendelkezésére.” Ezek a naiv lelkek megfeledkeztek arról, hogy a „führer-elvnek” megfelelően az irányelvek csak felülről jöhetnek. A felsőbb helyről jött utasítások viszont nem hasonlítottak ezekhez a lelkendező szónoklatokhoz. Midőn Hitler hozzálátott a német ipar „új szellemben való” újjászervezéséhez,

annak führerévé Krupp von Bohlent nevezte ki![2] Ezek a fecsegések nem izgatták túlságosan Hitlert. Itt nem volt nehéz rendet teremteni Röhm már sokkal inkább foglalkoztatta. Hiába volt elvileg Hitler az SA legfőbb vezetője, ha azt Röhm mint főparancsnok saját személyes hadseregévé formálta. És ez a hadsereg már félelmetes volt: felülmúlta magát a Reichswehrt is. Csírájában kellett tehát elejét venni egy olyan lázadásnak, amely nyilván elsöpörte volna Hitlert híveivel együtt. Július elsején Hitler összehívta az SA vezetőit a bajorországi Bad Reichenhallba és közölte velük, hogy nem lesz második forradalom. Ez a bejelentés egyszersmind leplezetlen figyelmeztetés gyanánt is szolgált „Elhatározott szándékom – mondotta –, hogy kemény kézzel elnyomok minden olyan kísérletet, amely meg akarná zavarni a jelenleg fennálló rendet. Minden energiámmal szembeszegülnék egy második forradalmi hullámnak, mert az csak teljes

káoszt eredményezhetne. És ha valaki fellép az államhatalommal szemben, azt galléron ragadjuk, bármi legyen is a rangja.” Július 6-án Hitler megismételte figyelmeztetését az egybegyűlt reichsstatthalterek előtt. „A forradalom nem lehet permanens. A forradalmi áradatot az evolúció nyugalmas ágyába kell irányítani. A rendet főként a gazdasági apparátusban kell fenntartani, mert a nemzetgazdaság élő szervezet, amelyet nem lehet egy csapásra átalakítani. Ez az emberi természet elemi törvényein épül fel.” Akik e gépezet működését más irányba akarják terelni, azok „ártalmas eszmék bacilushordozói”; ártalmatlanná kell őket tenni, mert „veszélyt jelentenek az államra és a nemzetre”. Felszólította a statthaltereket, őrködjenek azon, hogy egyetlen pártszerv se intézkedjék gazdasági ügyekben, minthogy ezen a területen kizárólag a gazdasági minisztérium illetékes. Július 11-én egy Frick belügyminiszter által

aláírt rendelet megállapította, hogy „a diadalmas német forradalom” véget ért, és az „evolúció szakaszába” lépett. Röhm tehát megkapta a figyelmeztetést. Hugenbergnek Schmidt-tel, az ipari körök emberével való leváltása még világosabban jelezte az új irányvonalat. A legjelentősebb náci újságok, a „Kreuzzeitung”, a „Deutsche Allgemeine Zeitung” számos cikke méltatta a führer beszédeit és lelkesen tapsolt annak, hogy „a német forradalom befejeződött”, amit igazán csak egyféleképpen lehetett értelmezni. Ha valaki nem akart beállni a sorba, úgy azzal a Hitlerrel kellett harcba szállnia, akit a megnyugtatott nagyiparosok teljes erővel támogattak. Röhm mégsem vette komolyan a figyelmeztetéseket, hanem nyugodt lélekkel latolgatta a Hitlerrel való konfliktus esélyeit. Nyilván holmi vetélkedésre gondolt a Nemzetiszocialista Párt kebelén belül, ahol Hitler vezető szerepe nem látszott még tökéletesen

biztosítottnak. Ha a vitát a horogkeresztes tömegek döntik el, nem biztos, hogy Hitleré lesz a győzelem. Volt azonban egy erő, amelyet Röhm, úgy látszik, figyelmen kívül hagyott: mégpedig a Himmler parancsnoksága alá rendelt kettős hadsereg. Az SS most már félelmetes pretoriánus gárdává fejlődött. Ha számban alatta maradt is az SA-nak, 1934 elején már 200 000 tagja volt A 85 SS-ezred mindegyike elit egység volt, messze felülmúlta az SA-sturmokat. És nem számolt Röhm Himmler titkos haderejével, a Gestapóval sem. Olyan biztos volt a dolgában, hogy nem is rejtette véka alá az érzelmeit. Az első Hitler-kormányban hadügyminiszter szeretett volna lenni. Ez volt a leghőbb vágya, ezen az úton akarta megszervezni az új hadsereget, amely álmai szerint egyszerre lett volna hagyományos katonaság és néphadsereg; ez a politikus katonákból álló haderő kormányozta volna az országot. Ezért a pozícióért tért vissza Bolíviából a

führer hívására, és nem tudta még lenyelni, hogy az egyik megvetett tábornokot, Blomberget ültették az „ő” helyére. Az SA főhadiszállását Münchenben rendezte be, és valahányszor Berlinbe utazott, kedvenc szállójában, a charlottenburgi Fasanenhofban minden elővigyázatossági rendszabály mellőzésével fogadta mindazokat, akik többé-kevésbé nyíltan bírálták Hitler politikáját. Meghívta őket a Kempinski étterembe is, a Leipziger Strasséra, ahol ebédelni szokott. Ebben a békétlenkedő társaságban Röhm volt a hangadó „Adolf aljas – mondta –, mindnyájunkat elárul. Most már csak reakciósokkal barátkozik, és a kelet-porosz tábornokok a bizalmasai! Pedig Adolf az én iskolámba járt. Amit katonai kérdésekben tud, azt mind tőlem tanulta. De hiába, Adolf civil volt, és az is maradt, most is csak álmokat kergető mázoló. Kispolgár, aki a maga kedélyes bécsi módján szeretne élni És mi egész idő alatt az ujjainkkal

malmozunk, pedig viszket a tenyerünk.” Ette őt a méreg, és ebből nem is csinált titkot. Dühöngött, hogy keresztülhúzták a számításait. Hitler azt remélte, kielégíti hatalom- és dicsőségvágyát azzal, ha az államnak a párt által történt bekebelezésekor, a december elsejei törvénnyel kinevezteti tárca nélküli miniszternek. Röhm azonban csak azt látta, hogy ugyanazon a napon,. ugyanebben a kitüntetésben részesült Rudolf Hess is, aki a „Nemzetiszocialista Párt központi politikai bizottsága” élén állt mint a führer helyettese. 1934 elejére Röhm beállítottsága egyre ellenségesebbé vált. A Gestapo, amely szoros megfigyelés alatt tartotta, jelezte, hogy sok jobboldali ellenzéki elem felvette vele a kapcsolatot. Szinte naponként küldött jelentéseket Hitlernek arról, hogy milyen formában bírálja őt Röhm; ez már nyugtalanságot keltett a führerben. Himmler és Göring szemében Röhm volt az első számú ellenség.

Kímélet nélkül felhánytorgatták minden tettét és kijelentését Az SA-t megfigyelés alá helyezték. Az SA-legények szerettek inni, és italosan végigordítozták az utcákat trágár vagy forradalmi tartalmú dalokkal. A Hohenzollernekkel lámpavasra!Ott lógjanak, míg le nem esnek.Fekete disznót akasszatok a zsinagógábaÉs kézigránátot vessetek a templomba! Körülbelül így hangzott egyik kedvenc daluk refrénje, és gondos kezek siettek ezt letenni Hitler íróasztalára. Hitler dühbe gurult Hiszen arra törekedett, hogy a nácik a vallásos intézményeket tisztelő embereknek tűnjenek. Az öreg marsall pedig biztosan még most is a Hohenzollernekhez húzott. A figyelmeztetésekkel mit sem törődve Röhm, legényei társaságában, tovább folytatta undorító nyilvános dőzsöléseit. Propagandakörútjain gyakran fordultak elő botrányos esetek Kicsapongásait úgyszólván ország-világ szeme láttára rendezte. „Bizalmi emberei” a legsúlyosabb

visszaéléseket követték el. Karl Ernst például – ez a pékből lett liftesfiú, majd pincér, akinek laza erkölcseit azzal honorálták, hogy a berlini SA csoportfőnöke lett – gyalázatos módon eldorbézolta a nyilvános gyűjtésekből származó pénzeket. Az ilyen tényeket mindig gondosan jelentették Hitlernek. Göring a legnagyobb élvezettel állt bosszút azokért a goromba tréfákért, amelyekkel annak idején Röhm kifigurázta az ő mecénási hajlamait. De mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy Hitler dönteni tudjon. Talán kissé félt is attól, hogy nyíltan szembeszálljon Röhmmel; nyilván hálát érzett iránta a múltért, lehetett benne némi kisebbségi érzés is, az egykori káplár tisztelete az egykori századossal szemben. Mindez együtt ellensúlyozta a Gestapo jelentéseit, és megakadályozta őt abban, hogy feláldozza Röhmöt és kiszolgáltassa ellenségeinek. 1934 elején újabb nyugtalanító jel mutatta Röhmnek a veszélyt.

Hitler tudatában volt annak, hogy a hadsereg ellenséges érzéseket táplál az új rendszerrel szemben. Ahogy korábban megnyugtatta az iparmágnásokat és a kelet-poroszországi junkereket, most azon volt, hogy biztosítékokat adjon a haderőnek; ezért azzal a javaslattal állt elő, hogy a katonák vegyék kézbe az SA ellenőrzését. Azok azonban nem kértek ebből a kétes értékű ajándékból, joggal tartván attól, hogy a Röhm-féle „vagányok” kerülnének többségbe a hadsereg hagyomány hű elemeivel szemben. Hitler tisztában volt azzal, hogy nem tekinthet nyugodtan a holnap elébe az olyan rendszer, amely nem biztos a hadseregében. Amikor még ellenzékben volt, válogatás nélkül támadott minden intézményt, egy kivételével: demagógiájának mindig megálljt parancsolt a hadsereggel szemben. És amint a köztársaság alkudozott a hadsereggel, Hitler is az egyezkedés útját választotta. A hatalomátvétel egyetlen katonaáldozata Hammerstein

volt, a Reichswer főparancsnoka, akit 1933 vége felé a Schleicher exkancellárral való kapcsolatai miatt menesztettek. Utóda a hagyomány hű Fritsch tábornok lett, Hindenburg barátja A jóakarat eme bizonyítéka bizalommal töltötte el a tábornokokat. Ulm városában tartott beszédében Blomberg a tábornoki kar nevében a következőket mondotta: „A magunk részéről bejelenthetjük teljes bizalmunkat és feltétel nélküli csatlakozásunkat, hivatásunk iránti megingathatatlan odaadásunkat és szilárd elhatározásunkat, hogy az új vérrel felfrissített új birodalomban akarunk élni, dolgozni és ha kell, meghalni.” A tisztikarral szemben Hitler még az új állami szabályzatokat is enyhítette. Az új köztisztviselői rendet, amely automatikus következménye volt a Harmadik Birodalom fajelméletének, 1933 április 7-én vezették be. A zsidó tisztviselőket és azokat, akiknek ősei között zsidók is voltak, minden további nélkül elkergették.

Ugyanezeket a rendelkezéseket kellett volna megvalósítani a hadseregben is, de a törvény végrehajtását 1934. május 31-re halasztották Attól lehetett tartani, hogy túl magas lesz az eltávolítandó tisztek száma, tekintettel arra, hogy a német nemesi családok ősei között szép számban voltak zsidók, olyanok, akik annak idején felújították a megkopott címerek aranyozását. Nos, a „tisztogatás” a lehető legnagyobb tapintattal folyt le: összesen 5 tisztet, 2 tisztiiskolást, 31 altisztet és közkatonát érintett. A haditengerészetnél pedig 2 tisztet, 4 tisztiiskolást, 5 altisztet és legénységi állománybelit. A közeledés tehát folyamatban volt. A teljes kibékülés útjában csupán egyetlen akadály volt, éspedig Röhm. Ő is észrevette, mitől van szó Minthogy a hadsereg most már a rendszer támogatói közé tartozott, Röhm a párt szocialista szárnya felé fordult, és fölelevenítette a betiltott jelszavakat. 1934 április 18-án a

propaganda-minisztériumban a külföldi sajtó előtt nem félt kijelenteni: „Az általunk megvívott forradalom nem egyszerűen nemzeti, hanem nemzetiszocialista forradalom. Fontosnak tartjuk kiemelni ezt a szót: szocialista” Röhm első helyettese, Heines pedig május végén Sziléziában ezt mondta: „Vállaltuk a kötelezettséget, hogy megmaradunk forradalmárnak. Még csak az elejénél tartunk És addig nem nyugszunk, míg a német forradalmat be nem fejezzük.” De a Gestapo résen volt, s rendszeresen tájékoztatta a führert. Még egy esemény siettette a fejleményeket. Április elején Hitler kisebb hajóutat tett a „Deutschland” páncélos fedélzetén Eközben a kieli vizeken találkozott Blomberggel, és a tábornok ekkor állítólag Röhm és az SA-vezérkar eltávolítását kérte. Hitler pedig hajlandó lett volna meghozni az áldozatot, hogy véglegessé tegye a tisztikar megnyerését. Mindez csak feltételezés Annyi mindenesetre bizonyos, hogy

Röhm eltávolításának gondolata ettől kezdve mindinkább konkrét formát öltött Hitler fejében. De a tisztikar, Göring és Hess, a politikai szervezet, Himmler és a Gestapo állandó nyomása alatt is, szokásához híven, sokáig habozott. A hosszú bizonytalanságnak brutálisan vetett véget egy nem megfontolásból eredő határozat. Ez az, amit Hitler előszeretettel nevezett „intuíciónak”, és ez lett volna az ő „zsenialitásának” kétségbevonhatatlan jele. VI. fejezet A GESTAPO VÉGEZ RÖHMMEL A lappangó válságnak ebben a légkörében utazott el Hitler 1934. június 14-én Olaszországba, Mussolini meghívására. Jelentéktelen számú kísérettel repült Velencébe, ahol Neurath külügyminiszter és Hassell, Németország római nagykövete várt rá. Olasz részről Mussolini fogadta, aki mellett ott volt a veje, Ciano, továbbá Suvich államtitkár és Cerutti, Olaszország berlini nagykövete. A két diktátor most találkozott először

Mussolini kissé fölényesen bánt vendégével, akit némileg tanítványának tekintett. Hitlernek elég csalódást okozott, hogy útja sovány eredményekkel járt. Ezt a kiábrándultságot tetézte még egy esemény, amely csakhamar rendkívül súlyos következményekkel járt. Június 17-én Papen exkancellár és akkori aktív alkancellár Marburgnak, ennek a jelentéktelen kisvárosnak a diákjai előtt beszélt. A szónoklat érdektelennek ígérkezett, de olyan hatása volt, mintha bombát robbantottak volna. Hiába fenyegette meg Hitler a „második forradalmi hullám” híveit, hiába adott nyilvános biztosítékokat a gazdasági élet polgári hatalmasságainak, a konzervatív pártok nyugtalankodtak a szélsőséges elemek és az SA fenyegetőzései miatt. Papen e konzervatív körök nevében közvetlenül a führerhez intézte szavait, és emlékeztette őt arra az egyezségre, amelyet annak idején a konzervatív pártokkal kötött, és amely biztosította

útját a hatalomhoz. Papen nem kevesebbet akart, mint hogy hagyják végre abba a tisztességes állampolgárok és a jó hazafiak lejáratását, ne tegyék nevetségessé a szellemi tevékenységet és az erkölcsi értékeket, főként pedig a vallást, amely ellen Röhm és társai szüntelenül otromba kirohanásokat intéztek. Végül még a totális állam egyik alapját, az egypártrendszert is kikezdte, mondván, hogy szabad választásokra van szükség, és ismét engedélyezni kell bizonyos pártok működését. Hitler megértette a figyelmeztetést. A hadsereg után most már a nagypolgárság is Röhm fejét követelte. Papen a kormány tagja volt; beszédét az agg elnök-marsall előzőleg jóváhagyta, majd utólag táviratban fejezte ki neki jókívánságait; egyetértett vele a Reichswehr, a pénz- és iparvilág is. A Papen-beszéd ultimátum volt De Hitler mindezek tudatában sem engedhetett meg ilyen heves támadást a rendszere ellen. Azonnal intézkedett

Határozott formában „felkérték” a német újságokat, hogy ne közöljék a beszédet. Amelyek már közölték, azokat elkobozták Göring, Goebbels és Hess a rádióban megfenyegette azokat a „nevetséges törpéket”, akik akadályozni próbálják a nácikat a hatalom gyakorlásában. Az ellentétek éleződtek Röhmöt pedig, akit már amúgy is töröltek a tisztek névjegyzékéből, szabadságra küldték, hogy „reumáját gyógykezeltesse”. Papen beszédére nem lehetett úgy visszaütni, hogy az magát az alkancellárt érje. A Gestapóra bízták, hogy adja meg a csattanós választ. A Gestapónak nem került sok fejtörésébe megállapítani, ki volt a beszéd tulajdonképpeni szerzője, amelyet Papen csak felolvasott, hiszen kezében volt a telefonlehallgató apparátus és kémeit beépítette Papen környezetébe. A beszédet Edgar Jung doktor, a „konzervatív forradalom” elméletének egyik kezdeményezője, egy fiatal író-ügyvéd fogalmazta meg,

akinek neve már kezdett ismertté lenni. Június 21-én, a beszéd elmondása utáni negyedik napon, Jung doktor néhány órát egyedül töltött müncheni lakásában. Midőn a felesége hazatért, férjét nem találta otthon, s a lakást átkutatva a Gestapo szóra bukkant, amelyet férje firkált a fürdőszoba falára. Holttestét június 30-án találták meg Oranienburg mellett egy árokban. Később kitudódott, hogy mielőtt a müncheni börtön egyik zárkájában meggyilkolták volna, hosszasan kihallgatták és borzalmasan megkínozták. Heydrich fölöttébb büszke volt a Gestapo teljesítményére, amelynek módszerei valóban gyorsak, egyéniek és eredményesek voltak. Ez a virtuóz kis mutatvány egyébként egy jól begyakorolt eljárás ismétlése volt csupán. De most már a Röhm elleni támadás került sorra Hitler el volt szánva rá, hogy megszabadul tőle, csak a módszert illetően ingadozott még. Himmler és Göring igyekezett őt befolyásolni.

Göring valósággal toporzékolt türelmetlenségében Újra fölébredt benne a gyilkoló ösztön; nem tudta megbocsátani Röhmnek, hogy annak idején oly sok bosszúságot okozott neki. A Gestapónál lázas munkával állították össze a Röhm és klikkje ellen hónapok óta gyűjtött bizonyítékokat. A legszerényebb jelentést is nagyítóüveggel vizsgálták; Röhm legjelentéktelenebb látogatóival folytatott leghétköznapibb beszélgetését is szóról szóra boncolgatták. A Hermann Göring Intézet ugyanígy járt el a lehallgatott telefonbeszélgetésekkel Mindezekből a dokumentumokból egy-egy részletet, egy-egy mondatot vagy csak egyes szavakat használtak fel. Fáradságos mozaik-munka volt ez: különböző, össze nem tartozó elemekből kellett felépíteniük egy olyan konstrukciót, amellyel megijeszthetik Hitlert és kiprovokálhatják belőle az ismert brutális reagálást. Határozatlanságából csakis az összeesküvés, az életét is

veszélyeztető puccs híre rángathatta ki. A kép kezdett formát ölteni. Nem volt nehéz kissé megtoldani a valóságot Röhm rá akarta szorítani Hitlert a népi forradalmi haderő megalakítására, amelynek ő lett volna a vezetője. E cél érdekében kész volt erőszakos lépésekre is, azaz hajlandó lett volna olyan ellentétet teremteni, amelyben Hitler újdonsült szövetségesei kisebbségbe szorultak volna, s ez kényszerítette volna őt, hogy visszatérjen régi barátaihoz, az SA hűséges öreg harcosaihoz. De Röhm zabolátlan kijelentései, lármás, meggondolatlan túlzásai mind a Gestapo fülébe jutottak és egy olyan összeesküvés bizonyítékául szolgáltak, amely nemcsak kényszeríteni akarta Hitlert, hanem megbuktatni, szükség esetén pedig láb alól is eltenni. Röhm megérezte a veszélyt, és megelőző rendszabályhoz folyamodott: a „Völkischer Beobachter” június 19-i számában közhírré tétette, hogy július elsejétől egy hónapra

szabadságolja az SA-t. A szabadságidőre egyenruha viselési tilalmat rendelt el Ezzel akarta bebizonyítani Hitlernek, hogy a puccskísérletről terjesztett hírek minden alapot nélkülöznek. További biztosítékként Röhm maga is elutazott egy Bad-Wiessee nevű kis bajor fürdőhelyre, Münchentől délre. Göring és Himmler dühét a végletekig fokozta, hogy Röhm ily módon kitért a harc elől. Nem engedhették áldozatukat kicsúszni a körmük közül. Viktor Lutze obergruppenführer, Pfeffer egykori helyettese, aki nem tudta megbocsátani Röhmnek, hogy Pfeffer távozásakor elorozta előle az őt megillető pozíciót, meglátogatta Reichenaut, a közismert Hitler-barát tisztet, és közölte vele Röhmnek azt a tervét, hogy határozatra akarja „szorítani” Hitlert. Az események gyorsan követték egymást Himmler és Göring folytonosan a közeli puccs képével zaklatta Hitlert. Pedig számtalan jel szólt amellett, hogy a közeli jövőben semmiféle

puccstól sem kell tartani. Karl Ernst, az SA berlin-brandenburgi vezetője például, akinek állítólag főszerepe lett volna a puccs kirobbantásában, Röhm engedélyével kéjutazásra készült Madeirára és a Kanári-szigetekre. Más SA-vezetők is útiterveket szőttek, hogy kihasználják ezt a július elsejével kezdődő váratlan egy hónapos szabadságot. Röhm díszlakomával akarta emlékezetessé tenni a búcsú napját Bad-Wiesseeben fehér asztalhoz hívta az SA-csoportvezetőket. Himmler és Heydrich azon nyomban jelentéseket készített Hitler számára, bizonygatva, hogy a puccsot Münchenben fogják kirobbantani, a bankett napján, amely csupán ürügy az SA-vezetők összehívására. Minden órában újabb és újabb hírek futottak be. A Gestapo felkészült a cselekvésre. A rendőrségen 28-tól kimenőtilalmat rendeltek el Ugyanazon a napon Hitler Berlinből Essenbe utazott, hogy részt vegyen Terboven nevű gauleiterének esküvőjén. Ez az utazás

azonban nem vágott a dolgok normális rendjébe Terboven nem volt olyan fontos személyiség, hogy a führernek el kellett volna utaznia miatta, különösen ebben a látszólag vészterhes pillanatban. Az eseményt még furcsábbá tette az, hogy Göring is elkísérte Hitlert, és Terboven azt sem tudta, hová legyen ennyi megtiszteltetés láttán. Valójában Hitler csak ürügyet keresett arra, hogy elhagyhassa Berlint, és kivonja magát a rá nehezedő nyomás alól. Szokása szerint visszahúzódott, ahelyett, hogy döntött volna Göring azonban megszimatolta a veszélyt, és inkább elkísérte a führert, mintsem az ki tudjon bújni a felelősség alól. Diehls személyében, aki Essenben csatlakozott hozzá, még segítőtársra is szert tett Június 29-én a „Völkischer Beobachter” cikket közölt Blomberg tábornoktól, „A haderő a Harmadik Birodalomban” címmel. Abból az alkalomból, hogy a külföldi sajtónak válaszol a „hadsereg által támogatott

reakciós puccskísérletről” szóló híreszteléseire, a Reichswehr főparancsnoka a tisztikar támogatásáról biztosította Hitlert és az új rendszert. A cikk ugyanakkor újabb fenyegetést is intézett az SA címére. „A pretoriánus szellem nem illik katonáink lelkületéhez – írta a tábornok. – Hitler felszabadító cselekedete, az a tény, hogy az elnök-marsall a führert állította a kormány élére, katonáinkat abba a dicsőséges helyzetbe hozta, hogy az újjászületett nemzet fegyverhordozói lehetnek. A német katona tudatában van annak, hogy egy egységes nemzet politikai légkörében él.” Ez a félreérthetetlen célzás a „landsknechtekre” megkondította az SA fölött a halálharangot. Ugyanazon a napon, június 29-én, egy váratlan látogatás működésbe hozta a gépezetet. Terboven menyegzője után Hitler Vesztfáliában ellenőrzött egy munkatábort, majd a Rajna-parti Bad-Godesbergbe utazott, hogy a hétvégét az ismerős Dreesen

Hotelben töltse. Huszonkilencedikén délelőtt Himmler ugyanoda érkezett repülőn Berlinből. Magával hozta ügynökeinek legfrissebb jelentéseit. E teljesen fantázia szülte papirosok szerint az SA másnap indította volna meg a támadást, a kormányépületek elfoglalásával. Egy különleges osztagot már meg is bíztak Hitler megölésével. Fegyveres SA-egységek szállják majd meg az utcát Megegyezés jött létre Röhm és régi barátja, Leeb tüzértábornok, a müncheni kerület katonai parancsnoka között, amely szerint a hadsereg egykori titkos raktáraiban még meglevő fegyvereket átadják az SA-nak. A valóságban csakugyan megegyeztek, de abban, hogy a szabadságolás időtartamára a fegyvereket a rendőrségen helyezik letétbe, nehogy egyesek, felügyelet hiányában, incidenseket idézhessenek elő. Szinte állandó kapcsolat jött létre Bad-Godesberg és a berlini Gestapo-központ között. A nap folyamán érkezett egyik jelentés szerint az SD

emberei éppen most látták Münchenben, hogy egy tehergépkocsit megraktak fegyverekkel. Ebből következett volna, hogy a puccs közvetlenül küszöbön áll! A Dreesen Szállóban szakadatlanul tárgyalt a rendszer vezérkara. Hitler mellett ott volt Göring, Goebbels, Himmler, Diehls, Lutze és többen a rendszer kisebb jelentőségű hatalmasságai közül. A szállót SS-kordon őrizte Az étteremben, ahonnan a Westerwald hegyeire és a Rajna völgyére nyílik csodálatos kilátás, Hitler föl és alá rohangált, mint a ketrecbe zárt vad. Még mindig visszahőkölt a cselekvés elől; habozott, hogy kivégeztesse, helyesebben árulóként felkoncoltassa azt a férfiút, aki legszilárdabb támasza, régi harcostársa volt, a pártnak azt az egyetlen tagját, akit tegezett. Göring, Himmler és Goebbels sürgette. Le kell sújtani – mondták –, mégpedig irtóztató erővel és energiával, nehogy időt engedjenek az SA-nak a kezdeményezésre. Sűrű fellegek

födték az eget, fülledt volt a levegő. Estefelé kitört a vihar; a heves zápor némi enyhülést hozott. Vacsora után Hitler hirtelen meghozta az immár két hete halogatott döntést. Néhány kurta szóban megadta az utasítást: Göring és Himmler tüstént Berlinbe megy és ott irányítja a megtorlást, ő pedig Goebbelsszel elindul Münchenbe. Hitler még az éjjel, Goebbelsszel és négy bizalmas emberével, a hangelari repülőtéren beszállt egy hárommotoros gépbe. Június 30-án hajnali négy órakor a gép leszállt a München melletti Oberwiesenfelden. Még úton voltak, amikor a müncheni Reichswehr parancsot kapott az ottani Barna Ház megszállására. Az oberwiesenfeldi repülőteret SS-ek őrizték Hitler a bajor belügyminisztériumba hajtatott, és azonnal maga elé hívatta a rendőrség vezetőjét, Schneidhuber nyugalmazott őrnagyot és a müncheni SA főnökét, Schmidtet. Kedve szerint való színpadias jelenet következett: rájuk vetette magát,

és hangos szidalmazások közepette letépte róluk kitüntetéseiket és rangjelzésüket. Ennek megtörténtével mindkettejüket a stadelheimi börtönbe zárták. Reggel öt óra felé Hitler és kísérete, az SS és a Gestapo embereivel és katonákkal megerősítve, gépkocsikon Bad-Wiesseebe indult. A Reichswehr egyik páncélozott járműve ment elöl és védte a hosszú gépkocsisort, ami egyébként fölösleges óvatosságnak bizonyult, hiszen a mintegy hatvan kilométernyi útvonalon egyetlen fegyveres csoporttal sem találkoztak. Még nem volt hét óra, mikor a gépkocsioszlop megérkezett Bad-Wiesseebe. A tóparti városka még az igazak álmát aludta. A Hanslbauer Szállóba tartottak, Röhmnek és társainak tanyájára. A kaput védő SA-őrséget minden ellenállás nélkül lefegyverezték. A szállóban, az államcsíny napján, az összeesküvők vezetői különös módón még mind aludtak, abban az órában, mikor el kellett volna kezdeniük a

középületek elfoglalását. Az étteremben a díszebéd előkészületei látszottak Hitlernek azonban nem tűntek fel ezek a rendellenességek. Lázas izgalommal rontott be csapata élén az épületbe. Néhány régi harcostársa csatlakozott hozzá, olyanok, akiket még az egykori bajorországi puccs idejéből ismert. Az első ember, akivel szembetalálkoztak, Röhm szárnysegéde volt, a rendkívüli szépségéről híres fiatal Spreti gróf. Fölébredt a zajra, és kijött megnézni, mi történt. Hitler rárontott, és hírhedt vízilóbőr korbácsával, amelyet még pályafutása elején kapott valamelyik bámulójától, úgy az arcába vágott, hogy annak kiserkedt a vére. Majd a fiatal grófot az SS-ekre bízva Röhm szobájába rontott. Az álmából fölvert Röhmöt letartóztatták; védekezésre még csak nem is gondolhatott. Közben Hitler szidalmainak özönével borította el Goebbels elbeszélése szerint, aki a háttérbe húzódva nem vett részt az

eseményben, az egyik szomszédos szobában ráakadtak Röhm régi barátjára, Heines obergruppenführerre; ő is aludt még, de nem egyedül, hanem a gépkocsivezetőjével, akit Goebbels a „lustknabe”, azaz „kéjlegény” szóval említ. Heines olyan mozdulatot tett, mintha védekezni akarna, mire mindkettőjüket agyonlőtték, mielőtt még kibújhattak volna az ágyból. Az őrség leváltására odaérkező SA-osztag ugyancsak ellenállás nélkül hagyta magát lefegyverezni. A fő hadműveletet, vagyis az „összeesküvés” vezérkarának őrizetbe vételét rövid néhány perc leforgása alatt minden különösebb nehézség nélkül végre tudták hajtani. Heinest és gépkocsivezetőjét szükségtelenül lőtték agyon, de legalább az ő hullájuk ékesíthette azt a díszes csoportképet, amelynek nyugodtan adhatták volna az „alvók összeesküvése” címet is. Nyolc óra tájt a gépkocsioszlop visszaindult Münchenbe, magával vive a hiányosan

öltözött, megbilincselt Röhmöt és társait. Útközben találkoztak néhány gépkocsival, amelyeken SA-vezetők igyekeztek a bad-wiesseei búcsú összejövetelre. Megállították és letartóztatták őket A délelőtt folyamán Hitler visszatért Münchenbe az „államfoglyoknak” elkeresztelt letartóztatottakkal. A városban már kora hajnaltól fogva munkában voltak az SS és a Gestapo emberei, s a Gestapo által hosszú hetekkel előbb összeállított névsorok alapján végrehajtották a letartóztatásokat. Délben Hitler a Barna Házba hívatta az SS-eket és az SA vezetőségének azon tagjait, akiknek neve nem szerepelt a letartóztatandók névsorán, és bejelentette, hogy Röhmöt leváltották, s Viktor Lutze került a helyére. A foglyokat a Barna Házban zsúfolták össze, állig felfegyverzett SS-ek őrizete alatt, akik parancsot kaptak, hogy az ellenszegülés legcsekélyebb jelére használják fegyverüket. Tizennégy órára az őrizetbe vettek

száma már meghaladta a 200-at, ezért elhatározták, hogy átszállítják őket a stadelheimi börtönbe. E foglyok és azok között, akiket még ezután hoztak, nemcsak SA-vezetők voltak. Ellenkezőleg: a letartóztatottak többsége olyan ellenzéki politikusokból állt, akiknek semmi közük sem volt Röhmhöz és az SA-hoz. Hitlerék felhasználták a jó alkalmat, hogy megszabaduljanak tőlük. Este Hitler átvette a Gestapo által összeállított névsort, vörös ceruzával kipipált rajta 110 nevet, és parancsot adott a megjelöltek kivégzésére. Frank, a bajor belügyminiszter megrettent az áldozatok nagy számától, közbenjárt Hitlernél és elérte, hogy revízió alá vegyék a listát. Végül is 19 név maradt, köztük Röhmé. Hitler meg akarta őt kímélni attól a megaláztatástól, hogy szembe kelljen néznie a kivégzőosztaggal. Az is lehet, hogy egy esetleges utolsó szónoklattól vagy valamilyen titok fölfedésétől tartott. Parancsára

bementek Röhmhöz a stadelheimi börtön 474 számú zárkájába, hogy öngyilkosságra vegyék rá, de Röhm mintha meg sem hallotta volna az ajánlatot. Estére pontos utasítás érkezett: amennyiben Röhm nem él a számára felkínált lehetőséggel, ki kell végezni. Egy fegyőr lépett be a zárkájába és minden szó nélkül letett az asztalra egy revolvert, majd kiment. A kémlelőnyíláson át figyelték, mi történik Röhm nézte a revolvert, de nem nyúlt hozzá, majd mintha megfeledkezett volna róla. Eltelt 10 perc Az őr újra bement a zárkába, magához vette a lőfegyvert és kiment, ismét anélkül, hogy egyetlen szót is ejtett volna. Nem sokkal később két férfi lépett a zárkába, revolverrel a kezemben Egyikük Eicke volt, a dachaui tábor SS-parancsnoka. Mikor Röhm meglátta őket, felállt Meztelen felsőtestét egyszerre verejték lepte el. – Mit jelentsen ez? – kérdezte. – Fecsegésre nincs időnk – válaszolta Eicke röviden. Majd

fölemelte a karját, hidegvérrel célzott, és többször egymás után lőtt, mint a lőtéren. Röhm lerogyott. Eicke föléje hajolt, és megadta neki a kegyelemlövést Így végződött az SA mindenható parancsnokának az élete, azé a férfiúé, aki leghamarabb és legeredményesebben támogatta Hitlert politikai pályafutásán. Még aznap este megjelentek a Gestapo emberei Koch börtönigazgatónál, s a névsort felmutatva az első hat kivégzendő átadását követelték. Koch félénken megjegyezte, hogy egy piros ceruzával tett jelzés mint kivégzési parancs nem éppen a legszabályosabb. Nem sokat törődtek vele. A hat embert levitték a börtönudvarra, és egy SS-szakasz, amelynek parancsnoka Sepp Dietrich volt, végrehajtotta a golyó általi kivégzést. Az első áldozat August Schneidhuber SA-parancsnok és müncheni rendőrfőnök volt. Berlinben Göring és Himmler irányította a megtorlást. Ez alkalomból Hitler Göringre ruházta a végrehajtó

hatalmat egész Észak-Németországra szólóan, és az fenntartás nélkül élt a lehetőséggel. A letartóztatások már délelőtt 10 óra 30 perckor elkezdődtek, ami azt mutatja, hogy a Gestapo vezetői nem sokat tartottak az SA-puccstól. Jóllehet München volt az a város, ahol meg kellett volna adni a jelt a felkelésre, a megtorlás mégsem itt volt a legbarbárabb, hanem Berlinben. Németország északi tartományaiban az SS és a Gestapo számos letartóztatást hajtott végre. Göring a hozzá tartozó területen le akarta fejezni az SA-vezetőséget, és le akart számolni régi személyes ellenségeivel. Himmler összeállította a maga listáját, amelyre Heydrich is hozzáírta az övét. Karl Ernst, az SA berlin–brandenburgi vezetője útban volt, hogy megkezdje kéjutazását az Atlanti-óceán déli vizein. Nem sok kellett volna hozzá, hogy ez mentse meg az életét Már 30-án reggel Brémába érkezett, de szerencsétlenségére csak este indult a

hajója. Megdöbbenve, hevesen tiltakozott, amikor az SS-ek letartóztatták: el sem tudta képzelni, hogy kezet merjenek emelni ilyen magas személyiségre, aki a Reichstag képviselője és államtanácsos. Megfeledkezett róla, hogy milyen súlyos bűnt követett el: magánbeszélgetései során szidalmazta Himmlert, s általában az Otto Strasser által adományozott gúnynevén emlegette: „a fekete jezsuita”. Ez a szentségtörés régóta ott szerepelt a Gestapo nyilvántartásaiban Most elérkezett a fizetség órája. Még egy oka volt annak, hogy Ernsttel végezni kellett: ő vezette annak idején azt az SA-szakaszt, amelyre a Reichstag felgyújtását bízták. Úgy látszik, azóta nem mindig tudta tartani a száját. Veszedelmes bizalmaskodásai nem kerülték el a Gestapo egyik ügynökének figyelmét Jellemző, hogy a Reichstag felgyújtásában részt vevő és még életben levő 10 SA-legény közül (a 11.-et, Rallt, már régebben eltették láb alól) 9-et

gyilkoltak le 1934 június 30-án A buzgó vizsgálóbírót, Reinekinget, aki annak idején Rall leleplezéseivel fellármázta a Gestapót, most még megkímélték; csak később tartóztatták le és vitték Dachauba, ahol 1935 elején meghalt. Mindezek az emberek, akik 1933 februárjában még oly hasznosak voltak, 1934 júniusára már kellemetlen tehertétellé váltak. El kellett tűnniük, élükön Karl Ernsttel, a vezetőjükkel Ernstet repülőgépen szállították Berlinbe, ahol a lichterfeldei laktanyába zárták és két órával később agyonlőtték. Ide szállították be mindazokat, akiket nem a helyszínen koncoltak fel, vagy akik nem tudtak elmenekülni. Némelyiket tessék-lássék kihallgatták, a legtöbbet szidalmazták és megverték, s csaknem valamennyit kivégzőosztag elé állították a laktanya udvarán. Lichterfelde elővárosa szombaton egész nap és vasárnap egész délelőtt visszhangzott a kivégzőosztagok sortüzétől. A szakasz 5 méter

távolságra állt fel az elítélttől; a fal, ahova az elítélteket állították, még hónapokig véres volt. A tüzet „Heil Hitler! A führer parancsára!” vezényszóra nyitották meg. A Gestapo székházában a nagy eseményhez illő sürgés-forgás volt tapasztalható. Ezekből a kitűnően szervezett irodákból mentek ki a halálos ítéletek, ide futottak be a jelentések a kivégzésekről, a letartóztatásokról, szökésekről, azok lelövéséről, akik ellenállást kíséreltek meg, vagy akiket parancsra a helyszínen kellett felkoncolni. A titkosság érdekében a névjegyzékben szereplő nevek mindegyikének sorszáma volt. A telefonon, táviratban vagy írásban leadott jelentésekben elég volt ennyit közölni: „A 8. megérkezett, a 57, 35, 37, 68, 84 letartóztatva, a 32., 43, 47, 59 kivégezve, az 5 még mindig nem került elő” Midőn a következő órákban egyre-másra köztudomásúvá váltak a nevek, amelyek a számok mögött rejtőztek,

egész Németországban megdöbbenés és rémület lett úrrá. Mert a Gestapo gyilkosai nem elégedtek meg azzal, hogy lesújtsanak az SA vezetőire. A kivégzőosztagok és a Gestapo-pribékek golyóitól nagyobbrészt olyanok hullottak el, akiknek az égvilágon semmi közük nem volt Röhmhöz és az SA-hoz. Jó alkalom volt ez arra, hogy eltegyék láb alól a kellemetlenkedőket. Azzal a kifejezéssel élve, amelyet Frick doktor használt a nürnbergi törvényszék előtt tett vallomásában, „a Röhm-tisztogatáskor meggyilkoltak közül sokaknak semmi közük sem volt az SA belső lázadásához, de ezek olyanok voltak, akiket nem néztek jó szemmel”. „Nem nézték jó szemmel” például Walter Schotte újságírót, Papen munkatársát, a Herrenklub báróinak szócsövét; 1932-ben ő dolgozta ki azt a politikai taktikát, amely kis híján megsemmisítette a nácik választási reményeit. „Die Regierung Papen–Schleicher–Gayl” („A

Papen–Schleicher–Gayl-kormány”) című könyvében olyan kitűnően ábrázolta a hitlerista párt módszereit, hogy ez a leleplezés az 1932. november 6-i választáson Hitlernek kétmillió szavazatába került. Nem bocsátották meg neki: 30-án délelőtt a Gestapo meggyilkolta Gregor Strassert „sem nézték jó szemmel”. Hitler nem felejtette el azt a férfiút, aki annyit tett a párt politikai megszervezéséért, és aki Göring és Goebbels cselszövényeinek áldozataként 1932. december 8-án egyetlen szó nélkül, büszkén távozott Titokban Hitler tovább is becsülte őt Megtiltotta, hogy bármi bántódása essék, de Göring a rá ruházott hatalom birtokában túltette magát ezen. Otto Strasser Ausztriába menekült, ahol megalapította a Hitler-ellenes Fekete Frontot. Fivére, Gregor nem foglalkozott többé politikával, a Schering–Kahlbaum gyógyszervegyészeti céget vezette. Ezzel azonban korántsem tudta lefegyverezni ellenségeit, Göringet és

Himmlert. Ez utóbbi személy szerint Heydrichre bízta a régi számla kiegyenlítését Harmincadikán reggel Strassert a Gestapo börtönébe, a Columbiahausba vitték. Összezárták a letartóztatott SA-vezetőkkel, majd délután egy SS jött érte, hogy olyan zárkába vigye, ahol –. mint mondotta – egyedül lesz. Az SS kinyitotta a zárka ajtaját, félreállt, Strasser belépett, az SS rázárta az ajtót és távozott. Alig egy perc múlva lövés dördült el Strasser nem halt meg azonnal, de a golyó felszakította az ütőerét. A priccsre rogyott, és érezte, hogy az élet együtt hagyja el bugyborékoló vérével, amely szaggatott ritmusban, szökőkútként fröccsent fel a falra. A szomszéd zárka foglya több mint egy óráig hallotta még a hörgését. Heydrich az utasításhoz híven személyesen jött ellenőrizni, hogy teljesítettek-e a reichsführer SS parancsát, majd a haldokló láttán kijelentette, hogy „csak hadd vérezzen a disznó”. Az SS-ben

ugyanis, ahol olyan nagyra voltak a becsülettel, meg is gyalázták azokat, akiket megöltek. Berlinben a Gestapo-ügynökök ugyancsak kis csoportokban végezték munkájukat. Harmincadikán délelőtt két kifogástalan külsejű úriember jelentkezett a birodalmi kancellária épületében Papen alkancellár titkárságán, és a kabinetfőnökkel, Bose oberregierungsrattal (kormányfőtanácsossal) kívántak beszélni. Bose el volt foglalva, egy látogató volt nála Á két férfiú megbízatásának sürgősségére hivatkozva kérte, szíveskedjék egy percre kifáradni. Bose kijött az előszobába. A két úr egyike ekkor előkapta revolverét, egyetlen szó nélkül lelőtte Bosét, majd haldokolva ott hagyta a szőnyegen. Neu-Babelsbergben, Berlin külvárosában az iménti látogatókhoz hasonló két udvarias úr csöngetett Schleicher tábornok, volt birodalmi kancellár villájának kapuján. A szobalányt szó nélkül félretolták, bementek a házba, és teljes

némaságukat továbbra is megőrizve lelőtték Schleicher tábornokot, majd gyönyörű feleségét, Hennings lovassági tábornok lányát, aki a lövések zajára futott oda. A megrémült szobalány elmenekült Schleicherék 12 éves kislánya az iskolából hazajövet talált rá a szülők holttestére. A gyilkosok megjelentek a közlekedésügyi minisztériumban is, beléptek Klausener minisztériumi igazgató szobájába, és íróasztala mellett lőtték le; még arra sem volt ideje, hogy fölemelkedjék karosszékéből. A miniszter, Eltz-Rübenach, odasietett a zajra; ráfogták a revolvert, úgy kényszerítették távozásra. Klausener az Actio Catholica vezetője volt Meggyilkolása – amelyre egyébként fentebb már kitértünk – széles körökben izgalmat keltett, ezért a Gestapo hidegvérrel kijelentette, hogy Klausener öngyilkosságot követett el, midőn felvilágosításokat akartak tőle kérni. A sorozatos gyilkosságokról való beszámolás egyhangúvá

válna. Ezen a gyászos szombati napon mindenfelé hullottak az emberek a gyilkosok golyójától; Bredow, a Reichswehr tábornoka; az agg Kahr, a bajor kormány egykori elnöke, akinek Hitler nem tudta megbocsátani az 1923-as puccs idején tanúsított bátor magatartását; Erhardt kapitány, a híres szabadcsapat parancsnoka, akit Hitler annak idején dicsőített; Gehrt, a Pour le Mérite-renddel kitüntetett hadirepülő; Ramshorn, Gleiwitz városának rendőrkapitánya és Schragmüller, magdeburgi rendőrkapitány. Karl Ernst környezetéből Voss, Sander, Beulwitz, és ne feledkezzünk meg Heines bizalmas parancsőrtisztjéről, „Schmidt kisasszonyról” sem. Glaser ügyvéd korábban elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy vitába szállt Franck náci jogásszal, és pert indított a párt napilapjai ellen; az ajtaja előtt lőtték agyon. A tevékeny katolikus Stempfle professzor kezdetben támogatta Hitlert, majd rémülten elfordult tőle. Őt is lelőtték. A

müncheni katolikus diákmozgalom vezetőjét, Becket egy erdőben gyilkolták meg; Probstot, a hitleri ifjúsági szervezet düsseldorfi vezetőjét pedig „menekülési kísérlet közben” ölték meg. Voltak, akiket tévedésből irtottak ki; így egy Schmidt nevű zenekritikust egy azonos nevű orvos helyett, vagy a Hitlerjugend szászországi vezetőjét, Lümmermannt, akinek tévedésből csúszott a neve a meggyilkolandók jegyzékére. Az özvegyeknek postán küldték el férjük hamvait, bocsánatkérő levél kíséretében. Göring „vaskézzel tisztította meg Berlint”, de a nagyarányú hadművelet közepette gondja volt arra is, hogy mindennek megadja a legalitás látszatát. Utasítására a Gestapo haditörvényszéket hozott létre. Jellemző körülmény, hogy a kerületi katonai parancsnok, a városparancsnokkal felváltva, mint a Reichswehr képviselője vett benne részt. Ez a törvényszék néhány perc leforgása alatt „ítéletet” hozott, és azt az

elítélt előtt felolvasták, mielőtt a Leibstandarte SS-legényeinek kivégzőosztaga elé állították volna. Az elítéltek egy részét az SS lichterfeldei gyakorlóterén lőtték agyon; a Finkensteinallee épületeinek lakói az ablakukból élvezhették a látványt. Néhány kivégzőosztagot az Allgemeine SS embereiből állítottak össze, akiket az előző napon már a Leibstandarte SS-laktanyájában helyeztek el. Minthogy az Allgemeine SS nem volt felfegyverezve, tagjai a rendőrségtől vagy a Reichswehrtől kaptak fegyvert. Ez is jellemző arra, hogy milyen szerepet játszottak a tábornokok ebben az eseményben. Június 30-án, szombaton este Hitler repülőgépen visszatért Berlinbe. A tempelhofi repülőtéren Göring, Himmler, Frick és Daluege fogadta, rendőröktől körülvéve. Göring és Himmler majd megpukkadt a büszkeségtől. Göring még ott a repülőtéren átnyújtotta Hitlernek a kivégzettek névsorát. Hitler meghökkent, mikor Strasser nevével

találkozott, Himmler azonban megmagyarázta neki, hogy Strasser öngyilkos lett. Néhány nappal később Hitler utasítást adott, hogy gondoskodjanak Strasser özvegyéről. Másnap, július elsején, vasárnap, azok után, hogy a kivégzőosztagok egész délelőtt megszakítás nélkül munkában voltak, Göring két óra tájt „interveniált” Hitlernél a kivégzések beszüntetése érdekében. Elég volt már a vérontásból Hitler beleegyezését adta Azt Göring nem mondta meg neki, hogy már csak két név maradt a lajstromon. Nem mind végezték kivégzőosztag előtt, akiket június 30-án tartóztattak le. Százával kerültek börtönbe, mások pedig, mint Düsterberg alezredes, koncentrációs táborokban pusztultak el, ahol ismét mások évekig raboskodtak. Milch tábornok mondotta Nürnbergben, hogy a „Röhm-tisztogatás” mintegy 7-800 áldozata 1935-ben még a dachaui táborban volt. Bizonyos náci deklarációk szerint csak 71 lett volna a kivégzettek

száma; ez a szám azonban nyilvánvalóan túlontúl alacsony, hiszen más hitleristák is 250-300 áldozatról beszéltek. Voltak, akik 1500-ra becsülték az áldozatok számát; ez viszont már túlzottnak látszik. Minden valószínűség amellett szól, hogy több száz embert végeztek ki, ezret bizonyára; közülük 200 volt SA-tag. A nürnbergi törvényszék sem volt hajlandó közölni a pontos számot, jóllehet állítólag 1076-ban állapította meg. Július 2-án, hétfőn a Gestapo, az SS és a biztonsági rendőrség a kora hajnali órákban a következő, Göring és Himmler által szignált rádiótáviratot kapta, amelynek szövegét Gisevius őrizte meg: . „A porosz miniszterelnök és a titkos államrendőrség vezetője valamennyi rendőrhatósághoz. – Az elmúlt két napi akcióra vonatkozó minden dokumentum felsőbb parancsra elégetendő. Végrehajtás után azonnal jelentést tenni” Ezernyi halott 48 óra alatt! Ez még az emberi életeket oly

könnyedén pazarló horogkeresztes rendszernek is sok volt egy kicsit. Szombat este a párt sajtóirodája meglehetősen zűrzavaros jelentést hozott nyilvánosságra. Ugyanazon a napon este Göring a propagandaminisztériumban nyilatkozott a sajtónak. Sürgősen közölni kellett már valamilyen hivatalos verziót, hiszen több vidéki újság máris különkiadásokkal jelentkezett, a külföldi sajtó pedig kényes kérdéseket kezdett feszegetni. A díszegyenruhában feszítő Göring ünnepélyes hangon, de nem valami meggyőzően beszélt. A Röhm által előkészített puccskísérletről, környezetének szexuális elfajulásáról, bizonyos elemeknek a második forradalomra irányuló törekvéseiről, a reakció árulásáról volt szó beszédében. Bejelentette, hogy Schleicher, aki a külfölddel konspirált, letartóztatásakor védekezni akart, és ez a szándéka az életébe került. Hozzátette, hogy Röhm „nincs már az élők sorában”, de elhallgatta

Strasser meggyilkolását, Bose lelövését Papen előszobájában és Klausenerét minisztériumi irodájában. Mindenesetre volt egy mély értelmű mondata azok számára, akik megértették. A Hitlertől kapott személyes utasításokról szólva Göring ezt az egyszerű kijelentést tette: „Megbízatásomat kiszélesítettem.” Ennek a „kiszélesítésnek” az eredményeképpen a párt szélsőséges szocialista frakciójának puccskísérletét úgy semmisítették meg, hogy a konzervatívokra és katolikusokra is lesújtottak. Ugyancsak június 30-án, mielőtt távozott volna Münchenből, Hitler Viktor Lutzét nevezte ki az SA vezérkari főnökévé, de azzal az óvatossági rendszabállyal, hogy nem adta meg neki a miniszteri rangot. A kinevezést bejelentendő, Hitler napiparancsot intézett az SA-hoz Bizonyos akaratlan humorról tanúskodik ennek a proklamációnak néhány részlete, amely a barnaingeseken túlmenően a rendszer minden esetleges ellenzékéhez is

szólt. A führer megbélyegzi benne azokat a „forradalmárokat, akiknek az állammal való kapcsolata 1918-ban megromlott, és akik képtelenné váltak a társadalmi renddel való bárminő bensőségesebb viszonyra, akik olyan mértékben forradalmárokká váltak, hogy mást sem akartak a permanens forradalmon kívül. Minthogy képtelenek voltak bármiféle tisztességes együttműködésre és elszánt gyűlölettel viseltettek minden hatalommal szemben, örök nyugtalanságuk és ingatagságuk csak a szüntelen konspirálásban és a fennálló rend lerombolásának tervezgetéseiben talált kielégülést. Az államnak ezek a patologikus ellenségei annyiban veszedelmesek, amennyiben mindenfajta forradalmi kísérlet önkéntes résztvevőinek tartalékát képezik, míg csak a zűrzavaros széthullás korszakának lezárultával új rend nem kezd kikristályosodni.” Most, hatalomra jutván, eltaszította magától azokat, akik tegnap azért segítették őt a hatalomra,

mert elutasított „minden tisztességes együttműködést” a köztársasággal, mert a „fennálló rend lerombolását” tervezgette, mert éberen figyelt „mindenfajta forradalmi kísérletre”. Hitler saját politikai múltjával szakított, megtagadta azt, és eltaszította magától mindazokat, akik eléggé ízetlenül emlékeztették őt hatalomra jutásának kétes eszközeire. Július 3-án összeült a minisztertanács. Törvényesíteni kellett a gyilkosságokat Egyetlen jelenlevőnek sem volt bátorsága, hogy tiltakozzék, még Gürtner igazságügy-miniszternek sem, aki pedig személyes barátja volt a fekete gyilkosok golyójától elhullott legtöbb jobboldali áldozatnak. Papen nem vett részt a minisztertanácson, ugyanis aznap mondott le alkancellári megbízatásáról. Ez volt az egyetlen reagálása annak a férfiúnak, akinek Hitler mindent köszönhetett. Elfogadták marburgi beszédének sugalmazásait, hiszen a forradalmárokat eltávolították;

ugyanakkor megmutatták neki, hogy milyen veszélyekkel jár a legcsekélyebb bírálat is. Legközvetlenebb munkatársait legyilkolták, egyiket magában a kancellária épületében Ő azonban megelégedett a tiltakozásnak ezzel a plátói formájával. Papen visszavonulása egyébként nem tartott sokáig. Újabb funkciókat vállalt a náci rendszerben, és igen nagy szolgálatokat tett még nekik mint bécsi és ankarai nagykövet. A konzervatívok ellenkezése megszűnt. A miniszterek köszönetet mondtak Hitlernek, hogy megmentette Németországot a forradalom zűrzavarától, és egyhangúlag elfogadtak egy törvényt, amelynek egyetlen szakasza kimondta: „A hűtlenségi és hazaárulási kísérletek meghiúsítása érdekében 1934. június 30-án, július elsején és 2-án hozott rendszabályok a nemzetvédelem halaszthatatlan rendszabályainak tekintendők.” Ez volt az áldozatok sírfelirata Az agg Hindenburg marsall nyugtalankodni kezdett arra a hírre, hogy

előre megfontoltan legyilkolták a Reichswehr két tábornokát; minthogy azonban a hadsereg maga nem reagált, tanácsadói pedig biztosították afelől, hogy minden rendben van, hajlandó volt aláírni a Hitlernek szóló és általa előkészített táviratot. „A rendelkezésemre álló jelentések alapján megállapítom, hogy személyes lélekjelenlétével és bátorságával csírájában sikerült elfojtania az árulók szándékait. Fogadja ezen távirat útján mélységes hálám és őszinte kőszövetem kifejezését Szívélyesen üdvözlőm.” – Otto Meissner államtitkár, az elnöki iroda vezetője vállalta, hogy aláíratja ezt a szöveget az agg elnökkel; így remélt beférkőzni az új urak kegyeibe. A neudecki aggastyán mentségére szolgálhat szenilitása és betegsége. Blomberg azonban nem volt sem öreg, sem beteg. A hadsereghez intézett napiparancsában mégis letette a garast: „A führer a katona határozottságával és példás

bátorságával támadta meg és semmisítette meg a lázadókat. A Wehrmacht, mint a nemzet egészének egyetlen fegyveres ereje, bár távol tartja magát a belpolitika harcaitól, odaadásával és hűségével mutatja ki a führer iránti háláját.” Július 13-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban. Azt várták tőle, hogy részleteket közöl a puccskísérletről, Röhmnek és társainak tevékenységéről, a Strasserral és Schleicherrel, valamint egy „külföldi hatalommal” való titkos kapcsolataikról (Franciaországot emlegették, és Francois-Poncet nagykövet nevét suttogták); de csak önmagát igyekezett igazolni. Egyetlen körülményről adott magyarázatot, s az is szerencsétlenül sült el. Karl Ernstről szólva ugyanis Hitler kijelentette, hogy „Berlinben maradt, mert személyesen akarta irányítani a forradalmi akciót” – amikor pedig köztudomású volt, hogy Brémában tartóztatták le, tengeri kéjutazásra indulóban. Az az érve,

hogy közbelépésével „nemzeti-bolsevista” forradalmat akadályozott meg, nem nagy hitelre talált. Nehéz lett volna megérteni, mi keresnivalója volt ilyen kalandban a Bose és Klausener típusú konzervatív elemeknek. Végül kijelentette, hogy „örökkévaló vastörvények” értelmében önmagát tette meg „a német nép igazsága legfőbb védőjének”. Könnyebb nagyhangú frázisokkal élni, mint pontos magyarázattal szolgálni 1934 júliusában furcsa politikai helyzet állt elő. Július 30-a új „becsapottak napja”[3] lett, s ez alkalommal a tisztikar volt az, amelyet rászedtek. A hadsereg vezetői fontos szerepet játszottak Hitler elhatározásában. Szentül hittek benne, hogy Hitlert ezentúl a markukban tartják és az új rendszert bekebelezték. Nemcsak „erkölcsileg” fedezték az operációt, hanem részt is vettek benne tevékenyen és anyagilag. Az elsők között voltak, akiket értesítettek az előkészületekről. Június 25-én,

hétfőn, a Reichswehr már utasítást kapott az összetartásra. Megszüntették a szabadságolásokat, a távollevő tiszteket behívták Az NSKK motorkerékpáros osztagait 17-es típusú karabélyokkal, az SS-gyalogosokat 98-as típusú kézifegyverekkel látták el, fegyverenként 120 tölténnyel, amelyeket mind a Reichswehr fegyvertárai szolgáltattak ki. Végül Berlinben a Reichswehr tisztjei ott ültek a lichterfeldi katonai törvényszékekben. Blomberg és a tábornokok meg voltak győződve arról, hogy az ő megnyugtatásukra áldozták fel vetélytársukat, az SA-t. Két héttel később alkalmuk nyílott rá, hogy tanújelét adják a führer iránti hálájuknak. Július végén Hindenburg marsall érezte, hogy napjai meg vannak számlálva. Neudecki birtokára visszavonultan hosszú ideje betegeskedett, s állapotának alakulását sokan élénk figyelemmel kísérték. Utódjaként nemigen képzeltek el más jelöltet, mint a konzervatív arisztokrácia

valamely tagját. Ezek az elképzelések egyeztek Hindenburg monarchista nézeteivel is. August Wilhelm porosz herceg, Oskar porosz herceg, Ernst August braunschweig–lüneburgi herceg neve vetődött fel. Mi történnék abban az esetben, ha az agg marsall végrendeletében a monarchia visszaállítása mellett foglalna állást? A még mindig érvényben levő alkotmány úgy rendelkezett, hogy az elnök elhunyta esetén tisztjét átmenetileg a Legfelső Bíróság elnökének kell betöltenie. Hitler azonban óvatosságból az 1934. január 30-i törvénnyel felhatalmaztatta saját magát, hogy másképpen alkalmazza az alkotmányt. Amikor az aggastyán agonizálni kezdett, az SS körülvette a neudecki kastélyt, hogy elejét vegye a „reakciósok” utolsó pillanatban megkísérelt esetleges manővereinek. Ennek a különleges osztagnak az élére azt a Behrens oberführert állították, aki július 30-án Sziléziában irányította a gyilkosságokat. A fekete őrség a

marsall haláláig a helyén maradt, és a Reichswehr tisztjeit csak augusztus 2-án engedte be, hogy díszőrséget álljanak az elnök halálos ágyánál, miután az már lehunyta szemét. Előtte való nap, augusztus elsején Hitler olyan törvényt hozatott, amely az ő kezében egyesítette a birodalmi kancellári és a birodalmi elnöki funkciót. Hindenburg utódlásának kérdése ezzel rendezve volt. Jelentős mozzanat: Blomberg belement, hogy ellenjegyezze a törvényt a hadsereg támogatásának garanciájaképpen és annak biztosítékául, hogy semmiféle ellenállásnak nem lehet helye az államcsínnyel szemben. Másnap, augusztus 2-án, a marsall halálának bejelentésekor, Hitler föleskette a Reichswehr tagjait. Az esküszöveg személy szerint Adolf Hitlerrel szemben kötelezte el őket: „Esküszöm az élő Istenre, hogy Adolf Hitlernek, a birodalom és a német nép vezérének, a Wehrmacht főparancsnokának fenntartás nélkül engedelmeskedem, és bátor

katonaként fogadom, hogy ezt az eskümet minden körülmények között, még életem árán is megtartom.” Ugyanazon a napon este Blomberg napiparancsot intézett a hadsereghez, amelyben ez volt olvasható: » Minden erőfeszítésünket, és ha kell, életünket is az új Németország szolgálatába állítjuk. A tábornagy szélesre tárta számunkra ennek az új Németországnak a kapuit, és ezzel századok német dicsőségének vágyait valósította meg. E nagy hősi jellem emlékét megőrizve a jövőben teljes bizalommal követjük a németek vezérét, Adolf Hitlert.” A marsall végrendeletét csak augusztus 12-én hozták nyilvánosságra. Senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy ezt a dokumentumot meghamisították. Egyes részeiről azt lehetett volna hinni, hogy Adolf Hitler mondta tollba, olyannyira megegyeztek akkori kívánalmaival, főként a Reichswehr vonatkozásában. A végrendelet így végződött: „Kancellárom, Adolf Hitler és mozgalma

hozzásegítették a német népet, hogy történelmi jelentőségű, döntő lépést tegyen előre a belső egység megvalósulása felé, osztályellentéteken és társadalmi feltételeken felülemelkedve. Azzal a szilárd reménységgel hagyom itt német népemet, hogy amit i919-ben óhajtottam, és ami lassan érlelődött 1933. január 30-ig, tovább érik népünk történelmi hivatásának teljes és tökéletes teljesítése érdekében. A haza jövőjébe vetett ezen szilárd reménységgel nyugodtan zárhatom le szememet.” Gondviselésszerű fölfedezés volt ez! Egy héttel később, augusztus 19-én, jól megrendezett népszavazás formájában, Hitler a nép jóváhagyása elé bocsátotta új funkcióit. A hadsereg támogatása, az „öregúr” posztumusz áldása, az ellenzék teljes felszámolása, a nem konformisták maradék töredékeit tökéletesen elnémító terror – mindez a siker feltétlen biztosítéka volt, annyival is inkább, mert a Gestapo és

az SD megszerezte a szavazólapok titkos ellenőrzését; ez a biztos eredményen kívül az utolsó ellenzéki maradványok leleplezését is lehetővé tette. A nácik teljes diadalt aratták: 38 362 760 „igen” szavazatot kaptak 4 294 654 „nemmel” és 872 296 érvénytelen szavazattal szemben. A tábornokok segítségével és a Gestapo folyamatos támogatásával Hitler Németország korlátlan urává lett. Nem volt többé semmi akadály a nemzetiszocializmusnak a háborúhoz és a végső katasztrófához vezető útján. VII. fejezet ÁTSZERVEZIK AZ EGÉSZ RENDŐRSÉGET Amikor alkalom kínálkozott volna a rendszer megdöntésére, a tisztikar megdöntés helyett megszilárdította azt. A tisztek kedvéért Hitler feláldozta ugyan legrégibb híveit, őket viszont a rendszer hivatalos támaszaivá tette. A német tábornokok nem a háborútól féltek, hanem attól, hogy nem kellően felkészült és számszerűleg gyenge hadsereggel sodródhatnak bele. Az

újrafegyverkezés első lépései, amelyeket Hitler 1934 elején jelentett be, megnyugtatták őket. Megértették, hogy Hitler, akárcsak ők maguk, fényes katonai revansra és Európa leigázására készül. Azért léptek a katonai pályára, mert úgy vélték, Manstein szavait idézve, hogy „a háborús dicsőség valami igen nagy dolog”. Ettől fogva Hitler biztos lehetett a támogatásukban, feltéve természetesen, ha viszonzásul megengedi nekik, hogy visszaszerezzék egykori rangjukat. Röhm eltávolítását úgy értelmezték, mint ahogy Reinecke tábornok megjegyezte: „a Harmadik Birodalom két oszlopa a párt és a hadsereg lesz”, az egyik a másikkal áll vagy bukik. A haderő valóban a párt jóvoltából születhetett újjá, a párt pedig tekintélyének jó részét a háború első éveiben aratott katonai sikereknek köszönhette. De mégis gazda nélkül számoltak a tisztek, amikor azt gondolták, hogy most már az ő kezükben lesz a politikai

ellenőrzés, hogy ők irányíthatják Hitlert, és féken tarthatják a pártot. Nem tulajdonítottak kellő jelentőséget a Gestapo szerepének Nem volt előttük elég világos Himmler és Heydrich, valamint akkori szövetségesük, Göring titkos befolyásának fontossága. Lebecsülték ezeket a csöndben tevékenykedő embereket, és azt hitték, hogy a rendőrség nekik dolgozott. Csakhogy a tisztogatás igazi győzteseit úgy hívták, hogy Himmler és Heydrich, és a rendszer másik oszlopává a Gestapo lett, nem pedig a hadsereg. Sőt, még az a nap is eljött, amikor a Gestapo lett a rendszer egyedüli bázisa. Mire ezt a katonák megértették, késő volt, a kocka már el volt vetve. Ismeretes, hogy a június 30-át megelőző titkos egyezményben Blomberg milyen feltételeket kötött ki. Lényegük az volt, hogy Hitler a katonáknak engedi át a hadsereg effektív parancsnokságát, továbbá a gyors és nagyméretű újrafegyverkezésre tett ígérete és az a

biztosíték, hogy a hadsereg lesz az ország védelmét ellátó egyetlen állami testület, az egyetlen fegyveres szerv. A június 30-i tisztogatás, az SA lefejezése és katonai előkészítő szervezetté való fokozatos degradálása az egyezmény pontjainak végrehajtását látszott tanúsítani. Az SA-nak a hatalomátvétel után mértéktelenül feldagadt állománya, amely 1934-ben már a 4 milliót is megközelítette, gyorsan csökkenni kezdett, majd 1,5 millió körül állandósult. Ami a hadsereg legfelsőbb parancsnokságát illeti, az jog szerint, a weimari alkotmánynak megfelelően, a birodalom elnökére szállt volna. Hitler azonban kötelezte magát, hogy lemond a tényleges parancsnokságról, és beleegyezett abba, hogy a hadseregre vonatkozó törvények érvényességéhez az elnök és a Reichswehr miniszterének aláírása szükséges. Ezt a rendelkezést a „Völkischer Beobachter” 1934. augusztus 5-i számában tették közzé Blomberg e feltételek

mellett ellenjegyezte az augusztus elsejei törvényt, amely Hitlert tette meg a birodalom elnökévé. A Reichswehr hűségesküje után Hitler köszönőlevelet írt Blombergnek: „Legfőbb kötelességemnek tekintem mindig, hogy biztosítsam a hadsereg létét és sérthetetlenségét – írta a levélben. – Az elhunyt marsall végakaratát teljesítem s egyben saját elhatározásomhoz is hű maradok, midőn a Reichswehrt teszem meg a nemzet egyetlen fegyveres szervének.” Hitlernek július 2-án az SA vezetőihez intézett napiparancsában ez áll: „Minden SA-vezetőtől megkövetelem a legteljesebb hűséget. Azt is elvárom tőlük, hogy lojalitást és feltétlen hűséget tanúsítsanak a birodalom hadseregével szemben.” A katonák, akiknek éberségét elaltatták a megnyugtató nyilatkozatok, amelyek az elkövetkező hónapok folyamán számtalan szónoklatban, újságcikkben, proklamációban és napiparancsban ismétlődtek meg, nem figyeltek fel azokra a

bizalmas rendszabályokra, amelyek pedig a politikai vezetésről és függetlenségükről szőtt álmaik végét készítették elő. A Gestapo nemcsak előkészítette a június 30-i tisztogatás lebonyolításának részleteit, nemcsak a névjegyzékeket állította össze, hanem a helyszíni felkoncolásokat és a kivégzések egy részét is végrehajtotta. Ahogy Göring mondta Nürnbergben: „Mindenképpen a Gestapóra kellett bízni. Az állam ellenségei elleni akcióról volt szó” Június 30-án vetették be utoljára az erőszakos eszközöket, a forradalmi korszak ezen maradványait, legalábbis Németországon belül. Utoljára lehetett tapasztalni a kellemetlen személyiségek ilyen brutális eltávolítását. Ettől kezdve sokkal finomabb módszerekkel tüntette el őket a Gestapo. Ebben a vérfürdőben még rettegettebbé vált a híre „Mindenki fél, és közben mindenki tudja, hogy újra elkezdenék, ha parancsot kapnának rá, és ha így hozná a

szükség” – mondta Himmler, SS-eiről szólván. Csaknem valamennyi kivégzési parancsot Himmler és Heydrich írta alá, mégpedig nemcsak Berlinben, hanem Észak-Németországban is. Ebersteint, a középnémet oberabschnitt (szakasz) akkori SS-főnökét Himmler egy héttel a tisztogatás előtt Berlinbe rendelte és felszólította, hogy tartsa készenlétben embereit. Június 30-án az SD egyik ügynöke személyesen vitte Drezdába a parancsot, amely 28 drezdai személy letartóztatását, közülük 8-nak pedig azonnali kivégzését rendelte el. Ez a Heydrich által aláírt parancs csak ennyit mondott: „A birodalom vezérének és kancellárjának utasítására X. hazaárulás miatt kivégzendő” Gondosan végrehajtották a törvénytelen utasításokat, amelyeket olyan hatóság nevében adtak ki, amelynek erre nem volt joga, és amelyet ugyancsak illetéktelen személy írt alá. Mire nem képes a vakfegyelem! A június 30-i események során Heydrich példátlan

kegyetlenségről tett tanúbizonyságot. Rendkívüli elszántsága láttán még a párt legedzettebb öreg harcosai is megremegtek. Frick, a meggyőződéses náci belügyminiszter mondta Giseviusnak 1935 májusában: „Lehetséges, hogy a későbbiek folyamán kénytelen leszek bevenni a minisztériumba Himmlert, de a gyilkos Heydrichet semmiképp sem engedem be.” 1934 végén és 1935 elején titokzatos gyilkosok közel 150 SS-vezetőt öltek meg. A holttesteken kis cédulát hagytak ezekkel a betűkkel: „R. R”, ami a Racher Röhm (Röhm bosszulói) szavak rövidítése. A tettesek minden valószínűség szerint egykori vezetőjükhöz hű titkos SA-tagok lehettek, de úgy látszik, a Gestapo nem tudta őket felgöngyölíteni. Himmler joggal várt a jutalomra. Július 20-án Hitler a következő napiparancsot írta alá: „Az SS-t, különös tekintettel a június 30-i események során tett kiváló szolgálataira, a Nemzetiszocialista Párt kebelén belül független

szervezet rangjára emelem. Az SS-reichsführer ezentúl, ugyanúgy, mint a vezérkar főnöke, közvetlenül az SA főparancsnokának rendelkezése alá tartozik.” Az SA főparancsnoka pedig maga Hitler volt. A július 20-i rendelkezés Himmlert ugyanarra a szintre emelte, mint Lutzét, és az SS-t függetlenítette az SA szervezetétől, amelynek eddig egyik részlege volt. Himmlert pedig ettől fogva egyes-egyedül Hitler ellenőrizte. Még más következménye is volt a rendelkezésnek: a függetlenné vált Himmler az SS kebelén belül bármilyen fontosnak tartott kezdeményezését megvalósíthatta, például fegyveres SS-csapattesteket alakíthatott. Hitler tehát abban a pillanatban, midőn Blomberggel szemben vállalta a kötelezettséget, hogy a Reichswehr lesz a nemzet egyetlen fegyveres szervezete, máris megszegte ígéretét. A SS-nek addig egyetlen fegyveres egysége volt, a führer személyes őrizetét ellátó „Leibstandarte Adolf Hitler”. Június 30-a

után létrehozták és nagy méretekben felfejlesztették a verfügungstruppen elnevezésű készenléti vagy karhatalmi egységeket, amelyek csakhamar Hitler személyes hadseregévé nőttek, valamint a Totenkopf ezredeket, ezeket a gyászos halálfejes egységeket, amelyek 11 éven keresztül vadállati kegyetlenséggel uralkodtak a koncentrációs táborokban. Himmler, mint a Gestapo főnöke, abban a tekintetben is élt a függetlenség nyújtotta előnyökkel, hogy igyekezett teljessé tenni az SS-nek a közigazgatás gépezetébe való behatolását. Maximális méretekben alkalmazta a pozícióhalmozás módszerét. E módszernek volt köszönhető az is, hogy a német városok rendőrfőnöki állását az illető város SS-vezetőjére bízták. Az egy személyben rendőr- és SS-főnöknek azonban rendőri vonalon semmiféle kezdeményezése sem lehetett. Egyszerűen Himmler személyes megbízottja volt; arra kellett szorítkoznia, hogy Himmler rendelkezéseit továbbítsa

és őrködjék azok végrehajtásán. A katonák nyugtalankodni kezdtek az SS ilyetén előre nem látott fejlődése miatt. A hadsereg és az SS között súrlódásokra került sor. A tisztek megnyugtatása végett Hitler minden egyes esetben tüntetően az ő pártjukat fogta. Nem jött még el az ideje, hogy megmutassa nekik, miféle valóságot takarnak ezek a baráti gesztusok. A katonák hittek Hitler fogadkozásainak. Amit a nácik 1934 június-júliusában tettek, az tulajdonképpen csak korábbi manőverük megismétlése volt. Régen ugyanígy fészkelték be magukat a köztársaságba, s annak elveit látszólag magukévá téve megszállták a kulcshelyeket. Nyilvánvalóan most sem volt okuk kételkedni a sikerben. Erre a hazugsággal való versenyfutásra készült fel a Gestapo két főnöke, Himmler és Heydrich. Elsőnek Heydrich régi hivatala, az SD ment át mélyreható változásokon Kezdetben az SS belső biztonsági szolgálata volt, az 1934. június 9-i

rendelet azonban a párt egyetlen hírszerző szervévé tette meg. Ennek a szerencsés kezdeményezésnek volt köszönhető, hogy olyan jelentős szerepet játszhatott a „Röhm-tisztogatás”-ban. Mindazonáltal nem volt állami szerv, illetékessége elvileg csak a párt szerveire terjedt ki. Ezeknek a száma azonban olyan jelentős volt, a szervezetek a lakosságnak olyan nagy százalékát foglalták magukban, hogy az SD hatósugara már így is messze terjedt. Heydrichnek mintegy 3000 ügynöke volt az SD-ben. Hivatalosan elismert hivatali helyiségeik voltak, tevékenységük, különösen a kisebb városokban, nem maradhatott sokáig titokban. A nyilvánosság azonban ártott volna az általánosan folytatott hírszerző munkálatoknak A Himmler és Heydrich elleni gyűlölet nőttön-nőtt; június 30-a után a „Röhm bosszulói” által elkövetett gyilkosságok „párhuzamosan” kiépített titkos hálózat szükségességére hívták fel a figyelmet. Heydrich ezt a

célt tartotta szem előtt, midőn siettette az „önkéntes tagok” toborzását Az SD, mint minden hírszerző szerv, megalakulása óta foglalkoztatott besúgókat, akiket szemérmesen „önkéntes tagoknak” kereszteltek. Az elnevezés részben találó is volt, minthogy túlnyomó többségük nem részesült javadalmazásban, néhány alkalmi jutalomtól és költségmegtérítéstől eltekintve; politikai meggyőződésből vagy személyes hajlamaikat követve végezték a spiclimunkát. A hatalom átvétele előtt az SD állandó tagsága 30 és 50 között mozgott, az önkéntes tagok száma is alig volt több ennél. 1934 nyarától az SD ügynökeinek száma tetemesen megnövekedett; az önkéntes tagoké még nagyobb mértékben, olyannyira, hogy végül mintegy 30 000-re rúgott. Az álcázott ügynökök a társadalom minden rétegéből rekrutálódtak. Ellenőrizték a legtöbb egyetemi tanárt; a diákok közül beszervezett önkéntes megfigyelők jegyezték

az előadásokat, s a jegyzeteket az SD-hez továbbították, ahol ezek alapján ítélték meg a tanárok politikai beállítottságát. A háború vége felé a besúgóhálózat állományának többsége nőkből állt. Ezeket az önkénteseket „v männer”-nek, vagyis „bizalmi férfiaknak” hívták. 1934 júliusa után Heydrich igen fontos dokumentációs munkát vé- geztetett el az SD-vel. Azzal az ürüggyel, hogy kidolgozzák az egyes társadalmi rétegek vizsgálatának alapjait, amelyek segítségével meg lehet majd állapítani mindazok politikai átnevelésének módozatait, akik a régi ideológiák hatása alatt nem tették még magukévá a nemzetiszocialista eszméket, az SD tudományos és statisztikai módszerek segítségével tanulmányozni kezdte a marxista, zsidó, szabadkőműves, köztársasági, demokrata, vallásos és kulturális csoportokat vagy egykor létezett ilyen csoportok tagjait, mindazokat, akikről a nácik úgy vélték, hogy ellenzéki

mozgalom csíráit rejthetik. Ezen ideológiai munka leple alatt az SD igen fontos dokumentációs anyagot halmozott fel. Állandó megfigyelés alatt tudta tartani a virtuális ellenzéket, és időnként megtizedelhette, midőn a politikai szükségszerűség úgy hozta magával, hogy bűnbakokat kellett áldozni. Az SD-nek tehát elvileg bizonyos monopolhelyzete volt a politikai hírszerzés terén. Nem volt viszont végrehajtó hatalma; ezzel kizárólag a Gestapo rendelkezett. Csak a Gestapónak volt joga letartóztatni, kihallgatni, házkutatást tartani; az tartotta kézben a védőőrizetbe vétel, a koncentrációs táborba küldés stb. jogát is Mégis a Gestapo, amellett, hogy hasznosította az SD által rendelkezésére bocsátott anyagot, maga is állandó hírszerző tevékenységet folytatott. A külföldön folytatott hírszerzés szükségessége, a politikai emigránsok tevékenységének ellenőrzése, a szomszédos országok elleni támadás előkészítése és

ezen belül az ötödik hadoszlop szerepe, valamint az ideológiai hadviselés leple alatt szövetségesek és ügynökök beépítése az ellenség soraiba: mindez együttesen tette szükségessé az SD másik szárnyának, az SD-Auslandnak a létrejöttét, amelyet külföldi titkosszolgálatnak is neveztek. Ennek a hivatalnak nemigen volt 400-nál több állandó alkalmazottja; ezek toborozták külföldön a fizetett ügynököket, főként pedig az önkénteseket, akik gyakran nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy milyen szerepet játszatnak velük. Az SD kitűnő szakmai megszervezése nem Heydrich munkája volt. Az SD adminisztratív szervezetét tulajdonképpen Mehlhorn doktor oberführer alkotta meg, aki később, 1939 novemberében, szigorú antiszemita rendelkezéseivel tüntette ki magát Lengyelországban, valamint Werner Best doktor, aki később oberregierungsrat (kormányfőtanácsos) lett a berlini Gestapónál, majd a megszállott Dánia birodalmi biztosa

volt. Best doktor eredetileg bíró volt; 1933-ban ment át közigazgatási vonalra. Polgári származása és jogászi felkészültsége miatt Heydrich nagyra becsülte, és gyakran bízott rá kényes feladatokat, különösen amikor fontos tisztviselőket kellett megnyugtatni, akiket a Gestapo szokatlan módszerei még el-elriasztottak. Best a Nemzetiszocialista Párt egyik hivatalos jogászává vált. Később közzétett egy könyvet „A német rendőrség” címen; ez a rendőrségi szakágak szervezetének és működésének valóságos breviáriuma lett. Ami Mehlhorn doktort illeti, ez az egykori szász ügyvéd kiváló szervező képességekkel rendelkezett. Best doktor vette őt maga mellé, minthogy megbízatása különösen a szakágak műszaki adminisztrációjának és felszerelésének megszervezésére, az SD általános költségvetésére és annak felosztására szólt. Ők ketten fejlesztették ki a „tiszteletbeli ügynökök” rendszerét; ezek

válogatottan „előkelő” önkéntes ügynökök voltak, akiket szakmájuk leghozzáértőbb és legilletékesebb képviselői közül válogattak ki. Rendszeresen megbízható információkat küldtek az SD központi szerveinek, amelyek így napról napra ellenőrizni tudták a közvélemény alakulását. Ami pedig a felszerelés kérdését illeti, az SD-t Németország, de talán az egész világ legtökéletesebben ellátott hírszerző szolgálatává építették ki. Mehlhorn a legnagyobb tökélyre fejlesztette a nyilvántartó kartonok rendszerét. A politikai és rendőri szempontból fontos személyek kartonját egyetlen hatalmas, kör alakú fekvő kartoték-szekrényben tárolták. A szekrény 800 000 személy adatait tartalmazta. A hatalmas gépezetet, amelynek elektromos berendezése gombnyomásra azonnal kiadta a kívánt kartonlapot, egyetlen ember kezelte. A lyukasztott kartonok rendszere azóta már nagyobb teljesítményre is képes, de abban az időben

ilyen berendezés minden valószínűség szerint sehol másutt a világon nem működött. Amikor munkatársai befejezték munkájukat, Heydrichnek az lett a legfőbb gondja, hogy túladjon rajtuk, és így teljesen a maga számára sajátíthassa ki az általuk létrehozott apparátust. Mehlhornt titoktartás megsértésének ürügyével fegyelmi úton küldték el, a Távol-Keletre és az Egyesült Államokba szóló megbízatással. Ami pedig Best doktort illeti, őt 1936-ban a belügyminisztériumba helyezték át, ahol a biztonsági rendőrség ügyeivel bízták meg. Távozásuk után Heydrichnek alkalma nyílt gyakorlatilag megvalósítani néhány, az információs munkára vonatkozó személyes ötletét. Legjelentősebb alkotásai közé tartozott a „Salon Kitty”. Heydrich, alantas vonzalmai következtében, a berlini lebujok és nyilvánosházak törzsvendége volt. Látogatásaikor szívesen és hosszan elbeszélgetett a szakmájukban jártas lányokkal. Meglepte őt

az a felfedezés, amit e beszélgetésekből szűrt le: a szóban forgó intézmények vendégei bizalmas, gyakran legszemélyesebb ügyeikről is beszélnek. Nyilván arra gondolnak, hogy a lány csak fél füllel hallgat oda, vagy még azt is csak a kötelező udvariasságból színleli, s ezért következményektől nem kell tartaniuk. Heydrich hasznosítani akarta fölfedezését: utasítására közvetítő személy útján kibéreltek egy minden tekintetben megfelelő szállót, s azt a legnagyobb fényűzéssel elegáns éjjeli szórakozóhellyé alakították át. A belső berendezést az SD és a Gestapo szakemberei szerelték fel. A szobákat és a bár meghitt sarkait rejtett mikrofonokkal tűzdelték tele, az épület pincéjében hangfelvevő gépeket helyeztek el. A női személyzet összeállításával Arthur Nebét, az ismert és már régen a nácikhoz csatlakozott kriminalistát bízták meg, tekintettel arra, hogy pályafutása elején az erkölcsrendészeten

dolgozott. A lányokat nemcsak szépségük, hanem intelligenciájuk, műveltségük, nyelvismereteik, sőt nem utolsósorban „hazafiságuk” alapján válogatták ki. Schellenberg, aki ezt a különös történetet elmondta, azt állítja, hogy a hölgyek között voltak nem félvilági, hanem jobb körökhöz tartozó önkéntesek is, akiknek elhatározásához ugyancsak a hazafias felbuzdulás adta a döntő indítékot. A „Salon Kitty”-nek elkeresztelt intézmény csakhamar igen jó hírnévnek örvendett, és előkelő látogatói között nagy számban akadtak külföldi diplomaták, akiknek készséges jó barátok siettek fülükbe súgni a „jó címet”. Ezen az úton igen értékes információkra sikerült szert tenni A kihallgatásnak ez a módja mindenesetre kellemesebb volt Heydrich hivatalának egyéb szokásos módszereinél. Ő maga, aki részlegeinek hibátlan működését mindig is szívén viselte, és erre az alapítására különösen büszke volt,

gyakran személyesen is ellenőrizte a „Salon Kitty”-t. De a mikrofonokat ilyenkor kikapcsoltatta. Az a periódus, amely az 1934. évi véres diadaltól az 1936-os konszolidálódásig tartott, és amely Heydrichet magasabb hivatali pozícióhoz segítette, mindenekelőtt a szervezés korszaka volt. Heydrich ekkor hozta létre azt a gépszerűen pontos organizmust, amelyet a világ csakhamar megismert a maga kérlelhetetlen működésében. Nemcsak a Gestapo gépezetét kovácsolta ki, hanem kiválogatta a vezető beosztásokra alkalmas embereket is. 1934-ben az SD szolgálatába lépett egy addig Ausztriában élő és csak nemrég Németországba érkezett 27 éves ifjú náci reménység. A nyilvántartó szolgálathoz osztották be Feltűnően tehetséges volt, körültekintően, beosztással és szorgalmasan dolgozott. Érdemes nyomon követni ennek a született szervező tehetségnek a fényes pályafutását: később átkerül a Gestapóhoz, ahol az egyik részleg

vezetőjeként világhírre tesz szert. Adolf Eichmann volt a neve Ugyanebben az évben másik nevezetes fiatalember is megkezdte pályafutását az SD-ben. Huszonhárom éves volt csupán, de már az SS-nek is tagja volt. Jó eredménnyel végezte el a jogot a bonni egyetemen; lelkesedett a történelemért, különösen a reneszánsz és annak politikai vonatkozásai érdekelték. Heydrich felfigyelt különleges ismereteire, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatalember több nyelven beszél. Ez a művelt fiatalember – Walter Schellenberg a neve – egy napon valamennyi német kémszervezet legfőbb vezetője lesz. Heydrich gondosan mérlegre tette a múlt rendszertől átvett régi rendőrtisztviselőket is. Egyikük, Arthur Nebe, nagy szakmai hírnévnek örvendett. A weimari köztársaság idején, amikor a berlini bűnügyi rendőrséget vezette, elismert kriminalistává küzdötte fel magát. Írt egy igen tekintélyes kriminalisztikai szakkönyvet, és

megszervezte a legújabb technikai lehetőségeket értékesítő bűnügyi vizsgálati laboratóriumát. Nebe már korán a hitleristákhoz állt, Heydrich pedig igyekezett őt minél hamarább a maga számára megszerezni. Nebe aztán a Gestapo laboratóriumába helyeztetett át számtalan bűnügyi rendőrségi szakembert, így sikerült szakmai szempontból igen értékes gárdát összeállítania. Heydrich helyettese a Gestapo vezetésében Heinrich Müller volt, a bűnügyi rendőrség régi kipróbált tagja, akinek müncheni tevékenységét a hitleristák nem kevéssé megsínylették a hatalomért vívott harc éveiben. Amikor felvételét kérte a pártba, elutasították; ez azonban a legkevésbé sem akadályozta azt, hogy a Gestapo igazgatója lehessen. Heydrich sokoldalú erőfeszítései következtében lépésről lépésre kialakultak az egyes szakágazatok. Egyik szekció a politikai ellenzékkel foglalkozott; egy másik a különböző világnézeti és vallási

csoportok, valamint a szabadkőműves-mozgalom egykori tagjainak tevékenységét kísérte figyelemmel; egy harmadik csoport az első zsidóellenes rendszabályok szigorú végrehajtását ellenőrizte (ennek tevékenysége 1935 szeptemberétől fogva fokozódott; ugyanis ekkor adták ki a nürnbergi faji törvényeket); volt egy „védőőrizetes” csoport, ez rendelte el a koncentrációs táborba való elzárást; egy szekció a „szabotőrök” ellen harcolt, akiknek száma nőttön-nőtt, minthogy a hanyagság legcsekélyebb jelét vagy a munka közben vétett hibákat is „szabotázsnak” minősítették; szerveződött végül egy csoport a jövendőbeli „különleges küldetésekre”. 1935-től fogva mindinkább világossá vált, hogy az új rendszer a legtöbb szomszédos országgal szemben agresszív terveket sző. Csak katonai sikerek és területi hódítások tudták volna megszilárdítani a rendszert, csak azok kárpótolhatták anyagilag és erkölcsileg a

német népet a náci diktatúra elfogadásáért. 1935. március elsején a versailles-i békeszerződés előírásai értelmében függetlenné tett Saar-vidéket visszacsatolták a birodalomhoz, azok után, miután a január 13-i népszavazáson elsöprő többség (90,360/ 0 ) foglalt állást az anyaországhoz való visszatérés mellett. A népszavazás előkészítésében az SD és a párt ügynökei jelentős szerepet játszottak. Fölkutatták az ellenzékieket, és kijátszották a megfélemlítés kártyáját, azt a hírt terjesztvén, hogy hazaárulónak tekintik és akként is kezelik majd a csatlakozás ellen szavazókat. A Gestapo már március elsején munkához látott a Saar-vidéken. A hatalom átvétele óta eltelt 14 hónap alatt a külföldre menekültek a Saar-vidéken át juttatták el Németországba az illegális irodalmat, amely innen jutott tovább rejtett utakon és élesztette a reményt az ellenállók táborában. A Saar-vidékről indultak útnak a

legbátrabb portyák, hogy titkos csoportokat szervezzenek és antifasiszta jelszavakat terjesszenek. A Gestapo felkutatta ezek Saar-vidéki támogatóit, letartóztatta az ellenzék vezetőit és segítőit, és provokatív jelszavaival lincselésre buzdította a lakosságot a „szeparatisták” és a „francia kémek” ellen. 1935 márciusában gyorsan követték egymást az események. Hitler, aki 1933 októberében tüntetően elhagyta a Népszövetséget, most kezdte felfedni a kártyáit. Az eddig rejtegetett újrafegyverkezés, amely annak idején a titkos légi haderő megteremtésével kezdődött, most már ország-világ szeme láttára nyíltan folyt. Március 10-én bejelentették a Luftwaffe megszervezését; vezetését Göringre bízták. Ez a határozat azt mutatja, hogy Hitler tisztában volt a jövő háborújában a repülés fontosságával (1932-ben a németeknek csak 36 hadirepülőgépük volt, 1936-ban 5000, 1939-ben pedig már több mint 9000), de

érzékelteti azt is, hogy nem nagyon bízott a tisztikarban, hiszen egyik legrégibb nemzetiszocialista hívére bízta az újrafegyverkezés első lépéseinek irányítását. Az 1935. évi állami költségvetés 262 millió márkát irányzott elő a külföldi nemzetiszocialista akciókra. Ebből 29 millió Himmler külföldi ügynökeinek támogatására szolgált; ugyanez a költségvetés azonban csak szűkösen biztosította a Reichswehr puszta létfenntartási kiadásait. Blomberg tiltakozott, de Hitler azt válaszolta neki, hogy a Gestapo ügynökei minden körülmények között a német hadsereg legjobb munkatársai. Megígérte, hogy összekötő szolgálatot létesítenek a reguláris hadsereg vezérkara és Himmleré között. Blomberg kénytelen volt beérni ezzel a sovány vigasszal. A március 16-i új honvédelmi törvény viszont gyógyító ír volt a katonák sebeire: ismét bevezette a kötelező katonai szolgálatot, és a birodalom új haderejének

összetételét 12 hadtestben és 36 hadosztályban, azaz 500 000 emberben állapította meg. Az egész sajtó úgy ünnepelte ezt, mint „a legfontosabb eseményt 1919 óta”. „Letöröltük a vereség szégyenét” – írták az újságok „Ez az első lényeges rendszabály Versailles teljes likvidálásához.” Egymást érték a díszünnepségek, Franciaország és szövetségesei pedig beérték azzal, hogy tiltakozásukat a hagyományos diplomáciai úton fejezzék ki. Addig is, míg ez a hadsereg képes lesz Európa meghódítására, az SD és a Gestapo szervezni kezdte a jövendő veszteseinek megszállását. Vagyis előkészítették Franciaország elfoglalását. Miközben Hitler nem győzte eléggé hangoztatni békés szándékait, biztosították a titkosszolgálat Párizsban való kiépítésének anyagi feltételeit, szorgosan tanulmányozva azokat a várható nehézségeket, amelyeket a helyszínen kell majd leküzdeniük. Ebben az időszakban dolgozták ki

a Gestapo egyik legfontosabb alapelvét, amely később a legtöbb hivatalos német szerven elhatalmasodott: a titoktartást. A hírszerző szolgálatok, sőt bizonyos mértékig a rendőri szervek is tisztában vannak a titoktartás fontosságával munkájukban. De a titkolódzást még senki sem fejlesztette soha olyan fokra, mint a hitleri szervek, amelyeknek óvintézkedései és szabályzatai néha már a nevetségességbe csaptak át. Ezekben a túlzó intézkedésekben Heydrich személyes hatásának nyomát is látnunk kell, az ő rejtőzködésre, álcázásra hajló jellemét, a titokzatosság beteges kedvelését. A teljesebb titoktartás érdekében gyilkosságtól sem riadtak vissza. Günther Krappe vezérkari őrnagy és egykori budapesti katonai attasé – 1940-ben ő tárgyalta meg a magyar kormánnyal a Szovjetunió megtámadásának részleteit – elmondta, hegy egyik munkatársát megölte a Gestapo, nehogy az illető indiszkréciót követhessen el! A Gestapo és

az SD hivatali helyiségeiben ilyen szövegű táblák voltak kifüggesztve: „Csak szolgálatodhoz tartozó dolgokról tudhatsz; tartsd magadban, amit megtudsz” Kivégezték a Gestapo egyik alkalmazottját is, mert a Gestapo más részlegén dolgozó munkatársának részleteket mondott el az általa végzett munkáról. Voltak „titkos”, „szigorúan titkos”, „a parancsnokságra tartozó titkos” és „titkos birodalmi” ügyek. A negyedik fokozat azokra a véleményekre, rendelkezésekre, utasításokra vagy jelentésekre vonatkozott, amelyeket a birodalom legfőbb méltóságainak vagy bizonyos meghatározott személyeknek továbbítottak. A háború alatt mondták ki azt az újabb szabályt, hogy tudói „semmiféle ürügyön sem vehetnek részt olyan hadműveletben, amely az ellenség által való foglyul ejtés veszélyével jár”. Ennek következtében a Gestapo és az SD tagjait semmilyen körülmények között sem lehetett a frontra küldeni. Ezeket a

rendszabályokat minden illetékesnek Hitler személyes szignójával adták tudtára, akárcsak az 1939. május 23-i „minden katonai és polgári hatósághoz intézett I számú parancsot” A parancs a következőket rendelte el: 1. Senki sem tudhat hatáskörébe nem tartozó titkos ügyekről 2. Senki sem kaphat annál több eligazítást, mint ami feladata elvégzéséhez múlhatatlanul szükséges. 3. Senki sem vehet tudomást rá tartozó dolgokról sem, mielőtt az szükségessé nem válnék. 4. Alárendelt szervekkel senki sem közölhet többet, mint ami valamely feladat végrehajtása érdekében múlhatatlanul szükséges, és nem korábban a kelleténél. Ezek a szigorú rendszabályok a titok megőrzése címén jótékony fátylat borítottak a horogkeresztes intézményekben folyó borzalmakra. A felelős személyek különösen a koncentrációs táborokban követhettek el büntetlenül válogatottnál válogatottabb kínzásokat, mert biztosak lehettek afelől,

hogy nem leplezik le őket. Alárendeltjeik, akik feljelenthették volna őket, nem merték ezt megtenni, mert féltek azoktól a súlyos szankcióktól, amelyek a szolgálat belső ügyeinek kiteregetéséért jártak. A lakosság számára a szigorú titoktartás „a hallgatás mint hazafias kötelesség” formáját öltötte. Ezért nem lehetett kibeszélni semmit, ami csorbát ejthetett volna az ország tekintélyén Ezzel fojtották bele 12 éven át a szót azokba a németekbe, akiknek pedig háborgott a lelkiismeretük a Gestapo hóhéraink tettei és a táborokban alkalmazott bánásmód láttán. Attól féltek, hogy az „ellenséges propagandát segítik”. Ezen irányelvek alapján hozták létre 1939-ben a rendőrség egészének végleges szervezetét; világosan és egyszer s mindenkorra elválasztották egymástól azokat az ágazatokat, amelyek beszerezték az értesüléseket és amelyek felhasználták őket. Áthághatatlan szabály volt, hogyha valamelyik

részleg kidolgozott egy operatív tervet, ugyanazt a részleget nem bízták meg annak végrehajtásával. A háború végén még más végzetes szerepet is játszott a titoktartás. Midőn a katonai vezetők számára világossá vált, hogy a kétségbeejtő helyzetből nincs többé kiút, midőn valamennyien biztosak voltak már abban, hogy a háborút menthetetlenül elvesztették, Hitler megtiltotta, hogy bármiféle olyan kijelentést tegyenek, amely ezt a helyzetet feltárhatta volna. „Aki pedig ezt a parancsot megszegi, azt rangjára és érdemeire való tekintet nélkül agyon kell lőni, családját pedig internálni kell.” Így a defetisták elleni küzdelem leple alatt végig titkolták a való helyzetet. Emberek százezrei estek még el, a német városok romhalmazzá váltak a bombatámadások következtében, tönkrement az egész ország, s végül bekövetkezett a teljes összeomlás – mindez pedig elkerülhető lett volna. A szervezési munkák, az emberek

kiválogatása, az alapelvek és módszerek tisztázása, a felszerelés biztosítása két évet vett igénybe. Ugyanakkor a közvéleményt is előkészítették a következő lépésre: arra, hogy Himmler rátegye kezét az egész német rendőrségre. Ez az annexió két ütemben zajlott le. 1936. február 10-én Göring porosz miniszterelnöki minőségében aláírta azt a szöveget, amelyet ettől fogva a Gestapo „alaptörvényének” neveztek. A törvény kimondta, hogy a Gestapo kötelessége az állam egész területén kinyomozni minden államellenes erőt; kimondta, hogy a Gestapo rendelkezései és ügyei nem képezhetik törvényszéki felülvizsgálat tárgyát. Érdemes idézni ennek a dokumentumnak az első szakaszát: „A Gestapo kötelessége felkutatni minden olyan szándékot, amely az államot veszélyezteti, és ezek ellen harcolni; kötelessége összegyűjteni és kiaknázni a nyomozási eredményeket, s ezekről a kormányt értesíteni; kötelessége

a hatóságok tudomására hozni az őket érintő fontos megállapításokat és számukra ösztönzéssel szolgálni.” Ez a szakasz erkölcsi tekintetben szélesebben határozza meg a Gestapo szerepét, mint valamely normális rendőrségi szervet. A Gestapo ügynökei főinkvizítori szerepkört töltöttek be, minthogy hivatásuk volt minden szándék földerítése; ugyanakkor a horogkeresztes hatóságok „lelki gondozói” is voltak azáltal, hogy ösztönzéssel kellett számukra szolgálniuk. Ennek a február 10-i törvénynek a végrehajtási utasítása, amelyet ugyanazon a napon közöltek Göring és Frick aláírásával, kimondta, hogy a Gestapónak jogában áll az állam egész területére érvényes rendszabályokat elrendelni. A végrehajtási utasítás egyik szakaszát Heydrich sugalmazta. Eszerint a Gestapo „adminisztrálja” a koncentrációs táborokat Heydrich körmönfont taktikázással biztosította magának a táborok ellenőrzését, amiből igen

nagy előnyöket remélt. Himmler, szokásos taktikájához híven, nem szállt szembe beosztottjával, mert ő is tartott annak nem csekély becsvágyától. A szöveg tehát átment, Himmler azonban értette a módját annak, hogy kijátssza a végrehajtást. A táborokat ezután különleges SS-részleg adminisztrálta, egészen az összeomlásig. Az 1936. június 17-i rendelet szentesítette Himmler diadalát, amennyiben kinevezte őt valamennyi német rendőri szerv főparancsnokává. Ezzel a törvényes lépéssel minden egyenruhás és civil rendőri szerv közvetlenül az ő fennhatósága alá került. Így adtak hivatalos jelleget a hatalom koncentrációjának és a rendőri központosításnak. A valóságban ez a központosítás de facto azóta fennállt, hogy Himmler 1934 tavaszán kezébe kaparintotta valamennyi politikai rendőrség ellenőrzését, bár ez csak az ő személyén keresztül volt biztosítva, anélkül, hogy hivatalos szöveg is tisztázta volna. A

június 17-i rendelet végül törvényes státust biztosított a Gestapónak. Kivonta a rendőrséget a tartományok illetékessége alól, és a birodalom hatáskörébe helyezte. A rendőrségi állományt mindazonáltal továbbra is a tartományi költségvetés terhére fizették, és csak 157. március 19-én jelent meg az a pénzügyi törvény, amely a rendőrségi ellátmányt és a dologi kiadásokat a birodalmi költségvetésből fedezte. Június 17-től a Gestapót forma szerint a birodalmi belügyminisztériumhoz csatolták. Himmler azonban ugyanazon a napon valóságos és független, egyedül Hitlernek alárendelt rendőrminiszterré rukkolt elő, hiszen részt vett a birodalom minden olyan minisztertanácsi ülésén, amelyen rendőrségi kérdéseket vitattak meg, és ilyenkor az ő megbízatása volt, hogy megvédje a rá bízott szakágak érdekeit. Ez volt az első lépés az oly hőn óhajtott belügyminiszterség felé vezető úton, amelyet végül is 1943-ban

sikerült elérnie. Az egyesítési rendelet bevezetője kifejti a nemzetiszocializmusnak a rendőrségről vallott felfogását: „A nemzetiszocialistává lett rendőrségnek többé nem az a hivatása, hogy biztosítsa a közrendet valamely alkotmányosan parlamentáris rendszerben. A rendőrség azért van, hogy 1 megvalósítsa a nemzet führerének akaratát, 2. megvédje a német népet minden külső és belső ellenség romboló törekvéseitől. E cél elérése érdekében a rendőrségnek teljhatalommal kell rendelkeznie.” Himmler, mint az összbirodalmi rendőri apparátus nagymestere, átrendezte és két fő ágazatba osztotta a rendőri szerveket: egyik volt az Orpo (Ordnungspolizei) vagy közrendészet, a másik a Sipo (Sicherheitspolizei) vagy biztonsági rendőrség, amely a nem egyenruhás nyomozó hatóságokat egyesítette. Ezt az erősen egy kaptafára vont, központosított, militarizált és nácivá tett rendőrséget Himmler olyan emberek kezére

bízta, akiket a most lezárult „bejáratási” periódusban alaposan kipróbálhatott. Első napiparancsa, amelyet június 25-én, egy héttel funkcióba lépése után, az SS és a rendőrség perszonáluniójának jegyében és saját kinevezéséről megemlékezve írt alá, megerősítette a hitleri rend ezen hű szolgáit funkcióikban, s egyidejűleg kiterjesztette e funkciókat. Az Orpo Daluege SS-obergruppenführer (ezredes) gondjaira bízatott. Ide tartozott a Schupo vagy Schutzpolizei, a tulajdonképpeni városi rendőrség és a csendőrség; a Verwaltungspolizei vagy közigazgatási rendőrség; a folyami rendőrség, a tengerparti rendőrség, a tűzoltóság; a légoltalom és annak kisegítő műszaki rendőrsége. A Sipo gazdája Heydrich lett. Ez a „biztonsági rendőrség” kétségtelen tökéletességet vitt az egész rendőri apparátus tevékenységébe. Ide tartozott a Gestapo, azaz a titkos államrendőrség és a Kripo (Kriminalpolizei), vagyis a

bűnügyi rendőrség. Egy szakkönyv, amely a következő évben Münchenben jelent meg, kimondta, hogy a Sipo az állam ellenségeinek szándékaival szemben veszi fel a harcot. Agresszornak tekintendők: „1. Azok az egyének, akik fizikai vagy erkölcsi degeneráltságuk következtében kívül rekesztik magukat a népi közösségen, és a maguk személyes érdekeit követve megsértik a közérdek védelmében hózott rendelkezéseket. E gonosztevők ellen a bűnügyi rendőrség jár el 2. Azok az egyének, akik mint a nemzetiszocialista német nép politikai ellenségeinek ügynökei, szét akarják rombolni a nemzet egységét és az állam hatalmára törnek. Ezen agresszorok ellen fáradhatatlan harcot vív a Gestapo.” Ettől fogva a politikai rendőrség és a bűnügyi rendőrség közösen tevékenykedett, Himmler dicsőségére és a horogkeresztes rendszer nagyobb épülésére. Heydrich a Gestapo vezetését helyettesére, Heinrich Müllerre bízta, aki annak 1935

óta úgyis virtuális főnöke volt. A Kripo vezetését pedig a kipróbált szakemberre, Arthur Nebére ruházta, aki ezek szerint visszatért eredeti funkciójába. Ami az SD-t illeti, Heydrich annak a vezetését is megtartotta, és így a Sipo és az SD vezetője lett; ez utóbbi pedig, mint pártorganizáció, az állami szervektől továbbra is független maradt. A tisztikar egyáltalán nem reagált a párt újabb előretörésére az államon belül. A katonák nyilvánvalóan nem értették meg ennek az átcsoportosításnak a lényegét. Nemsokára azonban alkalmuk lesz tapasztalni hatékonyságát. HARMADIK RÉSZ A GESTAPO ELŐKÉSZÍTI AZ INVAZIÓT 1936–1939 I. fejezet A GESTAPO TÁMADÁSRA INDUL A HADSEREG ELLEN Ha a katonák figyelmét 1936 júniusában elkerülte Himmler rendőri apparátusának megerősítése, az azért volt, mert még túlságosan a revans mézesheteinek bódulatában éltek. Három hónappal előbb, 1936. március 7-én Hitler felmondta a

locarnói szerződést, és erőszakosan behatolt a demilitarizált rajnai zónába. Ugyanabban az órában, midőn diplomáciai jegyzéket nyújtottak át Franciaország, Anglia és Olaszország nagykövetének, valamint a belga ügyvivőnek, a német csapatok már ott masíroztak Koblenz utcáin. Március 7-én reggel mintegy 20 000 ember lépte át a Rajnát. A lakosság üdvrivalgása közepette vonultak be az egykori rajnai helyőrségi városokba, amelyek 1918 óta nem láttak német ezredeket. Ezek a „szimbolikus egységek” – ahogy Neurath nevezte őket – aznap estig 13 gyalogos zászlóaljra és 13 tüzérségi szekcióra növekedtek. Párizsban és Londonban meglepetéssel reagáltak az eseményre Arról beszéltek, hogy fegyveres választ kell adni, újra meg kell szállni Saarbrückent; a civil miniszterek az erélyes válasz mellett kardoskodtak, de a katonák húzódoztak. Gamelin tábornok csak abban az esetben lett volna hajlandó közbelépni, ha előzetesen

végrehajtják az általános mozgósítást. Beérték tehát a diplomáciai tiltakozással. Pedig a Rajna-vidékre bevonuló német csapatok határozott utasítást kaptak arra, hogy francia katonai reakció esetén azonnal vonuljanak vissza. Egy ilyenfajta kudarc, amelyet akkor oly könnyű lett volna előidézni, súlyosan megingatta volna Hitler tekintélyét. Ezt is az eltékozolt lehetőségek listájára kell felírni 1936-ban Németország félreérthetetlenül a háború előkészítésének útjára lépett. A gazdasági és pénzügyi intézkedéseknek az volt a fő céljuk, hogy előkészítsék Németországot a hadigazdálkodásra. Ebben az évben indult meg a tudományos kutatómunka a pótanyagok, az „ersatzok” megteremtésére, amelyek kitűnő ötletekre ragadták a humoristákat. Az emberek jókat nevettek a tréfákon, s eszükbe sem jutott, hogy ezek a gúnyolt tápanyagok nem is olyan távoli jövőben elválaszthatatlanul hozzátartoznak majd életük

mindennapjához. 1936 május 12-én Göring kijelentette: „Ha holnap kitör a háború, pótanyagokkal kell gazdálkodnunk, bármibe kerüljön is. Ha pedig ez így van, úgy már békeidőben meg kell teremtenünk a megfelelő előfeltételeket.” Május 27-én pedig: „Minden intézkedést a háború elkerülhetetlenségének tudatában kell meghozni.” Ősszel meghirdették a második négyéves tervet; Göring lett a terv végrehajtásának birodalmi biztosa. Neki kellett megszereznie Németország számára a fegyverkezéshez szükséges külföldi devizát. A termelés növelése érdekében erőteljesen beleavatkoztak az ipar irányításába Új vállalkozás jött létre, a Reichswerke Hermann Göring; ennek a nyilvánossággal közölt alaptőkéje 5 millió márkáról csakhamar 400 millióra emelkedett. A fémben szegény ércek kiaknázására alakult vállalkozás rövidesen gigantikus ipari tömörüléssé nőtt – fennállása végén 700 000 munkást

foglalkoztatott –, és mint vas-és szénbányászati tröszt, kizárólag háborús célokat szolgált. A gazdasági minisztérium két igazgatósága katonai ellenőrzés alá került: Loeb tábornok lett a nyersanyag-gazdálkodás, Hanneken tábornok pedig az energiagazdálkodás, a vas- és szénbányászat felelőse. Világos beszéd volt ez a katonák fülének: a háborút készítették elő, vagyis az ő uralmukhoz egyengették az utat. Leendő fölényük érzete oly mértékben elvakította őket, hogy észre sem vették Himmler apparátusának kiépítését, és ügyet sem vetettek azokra, akik kitartóan szőtték hálóikat a Prinz-Albrecht-Strasse irodáinak mélyén. A Gestapo új főnöke, Heinrich Müller a tapasztalt öreg tisztviselő aprólékosságával dolgozott azon, hogy a hadsereget véglegesen a párt igájába hajtsák. Fogadkozásai ellenére Hitlerben mindvégig jó adag bizalmatlanság maradt a tisztekkel szemben. Az egykori káplár alacsonyabb

rendűségi érzése volt ennek az alapja, a vigyázzállásba merevedés régen kialakult feltételes reflexe, amint egy-egy tiszt megjelent a színen. Később hozzászokott azokhoz az ezredesekhez, tábornokokhoz, akikkel érintkezett, s akik általában kérésekkel fordultak hozzá. Megvető gyanakvással „Oberschicht”-nek („felső réteg”) nevezte azokat, akik felelősek voltak a régi Németország sorsáért, és nem tudtak helytállni. Talán volt benne valami az egykori frontkatona, a gázsérült baka dühéből is a tábornok urakkal szemben, akik rendszerint csak messze távolból nézték a harctéri tüzet, és akik csak „emberanyagnak” tekintették a rájuk bízott legénységet. Ebben a tekintetben Röhm nézetei hatottak rá a hadsereg „népivé” tételéről Környezete osztotta a führer gyanakvását; könnyen meg tudták őt győzni annak szükségességéről, hogy szigorú ellenőrzés alatt kell tartani a hadsereget, mert különben ellene

fordulhat. Hitler nem áltatta magát abban a tekintetben, hogy mennyit ér a hadseregnek a nemzetiszocializmushoz való „megtérése”. „A hadseregem – mondotta – reakciós, a flottám vallásos, a légiflottám nemzetiszocialista.” Göring a friss pártkáderekből alakította ki a légi haderőt, de a szárazföldi hadsereg mélységesen monarchista maradt: nyíltan megünnepelte a császár születésnapját. Hitler szentül meg volt győződve arról, hogy az ő katonai zsenije többet ér minden akadémián és katonaiskolán elsajátítható tudománynál; ezért tartotta szükségesnek, hogy kezébe vegye a hadsereg irányítását, s így kényszerítse rá stratégiai elképzelését az aggodalmaskodó vezérkarra. A Gestapo urai, Himmler és Heydrich arra ösztönözték, hogy mielőbb végezzen a még megmaradt utolsó ellenfelükkel. Úgy vélték, hogy diadaluk csak akkor lehet teljes, ha sikerül lefejezniük a hadsereg vezérkarát. Himmler már 1935 óta

készült a döntő csapásra A német hadsereg két legfontosabb vezetőjét, Blomberg tábornagyot és Fritsch tábornokot vették célba. Az SS e két ellenfelével úgy számoltak le, hogy becsületükben tették őket lehetetlenné. Heydrich a haditerv végrehajtásával a Gestapo főnökét, Müllert bízta meg, a lelketlen bürokratának ezt a többé-kevésbé mindenütt egyaránt föllelhető tipikus képviselőjét. Müller „hivatalnok” volt a lelke legmélyéig, csak az aktáiért, statisztikáiért, jelentéseiért élt. Csak a följegyzések, szervezeti táblázatok és szabályzatok között érezte otthon magát. Az „előmenetel” volt a legfőbb gondja. Az a legkevésbé sem izgatta, hogy mindezek hátterét aljas besúgások, névtelen feljelentések, középkori kínzások és titokban végrehajtott kivégzések alkották. Ezek a borzalmak tökéletesen absztrahált formában, mint jelentések és feljegyzések, a bürokratikus masinéria igényei szerint

átalakítva kerültek eléje. Vastag nyakú bajor parasztivadék volt. Alacsony, vállas termete, nehézkesen himbálódzó járása mind falusi származásáról árulkodott. Nem volt túlságosan intelligens; ezt makacsságával; önfejűségével pótolta. Mindenáron ki akart lábalni a paraszti sorból: kitartóan magolt az iskolában, tisztviselő akart lenni; ez volt környezetében az áhított életforma, mert nyugdíjjal járt. Célját el is érte, amikor Münchenben államrendőrségi szolgálatba lépett. Itt találkozott Himmlerrel, aki felfigyelt vak fegyelmezettségére és szakmai jártasságára. Müller, mint a politikai rendőrség minden más alkalmazottja, 1933-ig a horogkeresztesek ellen dolgozott. Ezt azonban Himmler egyáltalán nem akarta rajta megtorolni; ellenkezőleg: biztos volt benne, hogy ugyanazt a buzgalmat tanúsítja majd új urainak szolgálatában is. Müller még addigi önmagát is felülmúlta, csakhogy feledtetni tudja a múltját, s

leküzdeni azt a kitartó ellenszenvet, amelyet néhány befolyásos párttag tanúsított vele szemben. Erőfeszítései ellenére 6 éven át következetesen elutasították kérését, hogy felvegyék a párt tagjai közé, s csak 1939-ben lehetett párttag. Az a paradox helyzet állt tehát elő, hogy a rendszer legfőbb erőszakszervezetét olyan valaki vezette, akinek politikai szilárdsága nem ütötte meg azt a mértéket, hogy jogot formálhatott volna a nemzetiszocialista címre. Kétféle oka is volt annak, hogy oly hosszú ideig megtagadták tőle a belépést az ígéret földjére: a vetélytársak ellenszenve, valamint a főnökeinek az az elgondolása, hogy Müller az ellenállás leküzdése érdekében még nagyobb buzgalommal fog dolgozni. Számításuk helyesnek bizonyult: Müllernek valóban szívügye volt, hogy megbocsássanak neki. Az igazságnak megfelelően azt is meg kell állapítanunk, hogy könnyedén és őszintén megtért a náci tanokhoz. Nem volt sem

intellektuel, sem szentimentális Domború homloka, kemény, száraz, kifejezéstelen arca, vékony, hideg ajkai voltak; súlyos szemhéja alatt átható pillantású, apró barna szemek bújtak meg. Haját a régi német szokás szerint nyíratta, csak a feje búbján és a homlokán hagyott meg egy tincset. Arcát nem hazudtolta meg a keze sem; széles, súlyos, szögletes keze volt, otromba, ellaposodó körmökkel. Ellenségei azt mondták rá, hogy igazi hóhérkéz. Müller valóságos kultuszt űzött az erőszakból. Ez magyarázza, hogy olyan engedelmesen végrehajtotta gazdáinak parancsát, sőt saját kezdeményezéseivel nemritkán még túl is tett rajtuk. Erőszakkultuszának egyenes következményeként gyűlölt mindent, aminek szellemhez vagy értelemhez köze lehetett. Egyszer azt mondta Schellenbergnek, hogy az értelmiségieket mind le kellene vinni egy szénbányába, és fel kellene robbantani őket. Mint a későn megtértek általában, Müller is mindig

attól tartott, hogy lemarad, és hogy gyengének tűnik. Ez a félelme sarkallta állandó vetélkedésre az SD-vel, amelyet gyűlölt, mert arra gyanakodott, hogy a párttagsága előtt tornyosuló akadályokban az SD keze rejlik. Szakmai tekintetben viszont, mint rivális szervezetet, megvetette az SD-t, mert az kezdetben csak „amatőrökből” állt, akiket könnyen lepipálhatott egy olyan öreg politikai rendőrségi róka, mint Müller. Himmler a szaktudása miatt becsülte meg Müllert. Bizalmi embere volt az utolsó napokig, és arra utasította őt, hogy maradjon Berlinben akkor is, amikor az apparátust már evakuálták. Müller a magas pártfogásnak köszönhette, hogy a totális hierarchiának ebben a rendszerében kiváltságos helyzetet teremthetett magának, amelyet mindvégig meg is tudott őrizni. Heydrich kegyeinek megnyerése érdekében a legsötétebb feladatokat is hajlandó volt elvégezni; ha kellett, kollégáira spicliskedett, és segített

eltávolítani azokat, akiket nem néztek jó szemmel. Himmlernek minden akciójában részt vett: ő hajtotta végre a legtöbb „kényes” megbízatást. Az ilyenfajta munkához mindenre kapható alakra volt szükség, éppen olyanra, mint ő. Első mesterműve és nyilván élete „nagy tette” a Blomberg–Fritsch ügy volt * 1933 tavaszán a német haderő legfőbb parancsnokságát három ember tartotta kezében. Ezek a következők voltak: Blomberg tábornok hadügyminiszter, Fritsch tábornok, a hadsereg főparancsnoka és Beck tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke. Hagyományokhoz hű tábornok volt mind a három, szerették és tisztelték őket az egész német hadseregben, ámbár Blomberget néha keményen megbírálták és megrótták, amiért „kompromittáltatta” magát a horogkeresztesekkel. Blomberg az elsők között – sőt talán a legelsőként – nyilvánította ki a náci mozgalom iránti rokonszenvét. 1931-ben, amikor a Centrum és a jobboldal

pártjai még állták a náci rohamokat, ő már találkozott Hitlerrel, és nem rejtette véka alá iránta érzett csodálatát. Blomberg akkor az I. katonai kerület parancsnoka volt Kelet-Poroszországban; vezérkari főnöke Reichenau ezredes volt. Ennek nagybátyja, az egykori nagykövet Reichenau, őszinte rajongója volt Hitlernek, és a nagybácsi politikai állásfoglalása nem maradt hatás nélkül unokaöccsére sem. Blomberg intelligens katona volt, de ingatag és fölöttébb befolyásolható. Abban az időben, amikor együttműködés jött létre a Reichswehr és a Vörös Hadsereg között, maga vallotta meg, hogy majdnem „bolsevik” lett belőle. Reichenau hatására ugyanolyan könnyen hajlott a nemzetiszocializmusra is. Hadügyminiszter korában külön hivatalt hozott létre a haderőt érintő kérdéseknek az állami szervekkel és a párttal való megvitatására; rossz néven is vette ezt a szárazföldi hadsereg vezérkara, mint a párttal szemben

tanúsított túlzott „engedékenységének” a jelét. Blomberg fontos szerepet játszott a Rajna-vidék elfoglalásában. A párt vezetőivel közösen dolgozta ki a bevonulási tervet. A Rajna-vidékre való bevonulás után Hitler jutalomként marsalli rangot adományozott neki. Ezzel a kinevezéssel fizették meg Blombergnek a „Röhm-tisztogatás” idején tanúsított szolgalelkűségét, azt, hogy egy szava sem volt bajtársai, Schleicher és Bredow tábornokok meggyilkolásához, és hogy utána hűséget esküdött Hitlernek. Mindezek ellenére Blomberg a tisztek egy része előtt kétségtelen tekintélynek örvendett. Milch repülőtábornok mondta Nürnbergben, hogy „Blomberg szembe is tudott szegülni”, és ezt többször meg is tette. „Hitler megbecsülte őt, és meghallgatta a tanácsait Ő volt az egyetlen korosabb katona, akiben megvolt a kellő intelligencia a katonai és politikai kérdések összeegyeztetésére.” Ennek a véleménynek az

értékét viszont lerontja Rundstedt ítélete, aki a tisztek nevében így nyilatkozott: „Blomberg kissé mindig idegen volt köztünk. Más szférákban lebegett. Steiner iskolájához tartozott, kicsit teozófus volt stb; az igazat megvallva, senki sem kedvelte különösebben.” Kitűnően jellemzi Blomberget gúnyneve, amelyet ellenfelei ragasztottak rá. „Felfújható oroszlánnak” hívták Úgy látszik, nem személyi okok, hanem elvi megfontolások vezettek az eltávolításához. A hitleri Németországban a „führer-elv” érvényesült. Ez pedig összeegyeztethetetlen volt a vezérkar néhány hagyományával. Manstein tábornagy például kifejtette, hogy „a régi hadseregben a vezérkar főnökének más lehetett a véleménye, mint a felettesének, és amellett, hogy természetesen a kapott parancsot végre kellett hajtania, fenntarthatta a maga véleményét is”. Kesselring marsall szerint pedig „a legfelső vezérkar főnökeinek valaha elismert

együttes felelőssége, mint ami a »führer-elvvel« összeegyeztethetetlen, teljességgel elavulttá vált”. Hitler nemhogy azt nem volt képes elviselni, hogy vitázzanak a parancsairól, de még más irányú sugalmazásokat sem tűrt; attól félhetett (és Himmler is erről igyekezett meggyőzni őt), hogy az ő túlságosan vakmerő terveitől megrémült tisztek puccsot forralnak a rendszer ellen, szükség esetén külföldi segítséggel. Híreket terjesztettek még a Gamelin tábornokhoz fűződő titkos kapcsolatokról is. 1937. június 24-én Blomberg beszámolót készített a nemzetközi helyzetről, amely érveket merészelt szolgáltatni a Hitler által előkészített agresszív politika ellenzőinek. „Az általános politikai helyzet – írta ebben az emlékiratban – igazolni látszik azt a felfogást, hogy Németországnak semmilyen oldalról sem kell támadással számolnia. Ennek oka, azonkívül, hogy úgyszólván sehol sem tapasztalható támadó

szándék a környező nemzetek, főként a nyugati hatalmak részéről, mindenekelőtt a háborús előkészületek hiányában jelentkezik, amely számos ország, elsősorban Oroszország esetében áll fenn.” Hitlernek nem voltak ínyére ezek az ő irányvonalának ellentmondó következtetések. Lélektanilag elő volt már készítve annak a fondorlatnak az elfogadására, amely végül is Himmlert és a Gestapót tette a helyzet uraivá. A tervet ritka cinizmussal és elvetemültséggel hajtották végre; ez volt egyszersmind az új technika első bemutatója. Nem volt ugyan olyan látványos, mint az addigi erőszakos és véres módszerek, de éppen olyan hatékonyan likvidálta a kellemetlenné vált elemeket. Az események 1938 januárjában kezdődtek, szinte egy bécsi operettre emlékeztető külsőségek között. Január 12-én a német újságok megírták, hogy Blomberg tábornagy hadügyminiszter Berlinben feleségül vette Eva Gruhn kisasszonyt. A zártkörű

házasságkötés tanúi Adolf Hitler és Hermann Göring voltak. A sajtó különösképpen nem közölt fényképet az esküvőről és nem méltatta az esemény jelentőségét, ami az újdonsült férj kiemelkedő rangját tekintve eléggé meglepő jelenség volt. A szertartás teljesen a nyilvánosság kizárásával zajlott le; egyházi házasságot nem is kötöttek, bár ez nem volt feltűnő abban a korban, midőn a párt élesen támadta az egyházat. Köztudott dolog volt, hogy az özvegyen maradt tábornagynak már felnőtt gyermekei voltak. Egyik lánya már régebben Keitel tábornok fiához ment nőül Az újdonsült menyecskéről viszont úgyszólván semmi mást nem lehetett tudni, csak azt, hogy alacsony sorból származik; ez azonban teljes mértékben összeegyeztethető volt az új rendszer szocialisztikus propagandájával. A berlini varrólányok mindenesetre odavoltak a gyönyörűségtől, mert úgy látták, hogy a pásztorlánykáért eljött a mesebeli

herceg, és ezt az érzelmes képet még az sem oldta lerontani, hogy a herceg akár a lányka papája is lehetett volna. A leányzó addigi tevékenysége azonban nem volt minden tekintetben pásztori ártatlanságúnak nevezhető. Alig egy héttel a menyegző után különös hírek keltek szárnyra: arról kezdtek suttogni, hogy az ifjú marsallné azelőtt egészen közönséges prostituált volt. Ezek a hírek a hivatalos körökben terjedtek, és a házasságkötés bizarr kísérő körülményei megerősíteni látszottak őket: hogy oly sebtében rendezték meg a szinte túlzottan zártkörű szertartást; hogy a menyasszonyt felmentették az ilyenkor szokásos számtalan okirat, többek között az erkölcsi bizonyítvány és a dédszülőkig terjedő dokumentumok bemutatásától. Végül, hogy az új pár azonnal nászútra indult, ismeretlen helyre. Jó néhány nappal a házasságkötés után a sajtó végre közölt egy hírügynökségi fényképfelvételt. Egy

riporter bukkant rá az ifjú párra a lipcsei állatkertben, és a nagy majomketrec előtt igen jól sikerült képet készített róluk. Éppen a megfelelő pillanatban került ez a fotográfia a berlini rendőrfőnök, Helldorf gróf íróasztalára. A marsallnéról terjesztett hírek eljutottak az ő fülébe is, ezért már január 20-án bizalmas vizsgálatot rendelt el, s az elébe terjesztett anyag olyan megdöbbentő részleteket tartalmazott, hogy alig mert hinni a szemének. A dosszié adatai szerint Eva Gruhn 1914-ben született Berlin egyik munkáslakta külvárosában, Neuköllnben, és bár alig huszonnégy éves volt, máris meglehetősen mozgalmas múltra tekinthetett vissza. Anyja a neuköllni Elisabethstrassén kétes hírű „masszázsszalont” tartott fenn. Gruhn mama erkölcsrendészeti felügyelet alatt állt, és már kétszer elítélték A kis Eva, aki különben határozottan csinos volt, követte édesanyja példáját. Prostituálta magát, és hét

német városban került az erkölcsrendészet nyilvántartásába. 1933-ban, a horogkeresztesek győzelme után, a bírósággal is meggyűlt a baja. Pornografikus fényképekkel üzérkedőket lepleztek le, és a vizsgálat, amelyet az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc központi hivatala” folytatott, letartóztatta Eva Gruhnt, mint a felvételek modelljét. Tizenkilenc éves volt akkor, s védekezésül azt adta elő, hogy a barátja elhagyta, nem volt semmi jövedelme; azért volt kénytelen elfogadni ezt a „munkalehetőséget”, mert hatvan márkát fizettek érte. Helldorf összehasonlította az irattárba helyezett fényképek egyikét azzal, amelyet a sajtóban közöltek. Nem volt helye kétségnek: a majomketrec előtt mosolygó fiatalasszony és az erotikus képek modellje egy és ugyanazon személy volt. Végül a berlini bűnügyi nyilvántartóban megvoltak Eva Gruhn antropometriai adatai és ujjlenyomata. Ezeket egy lopási ügy kapcsán vették fel,

amelyben vádlottként szerepelt. Helldorf rendőrfőnök, aki megdöbbentő fölfedezése következtében kissé elveszítette a józan eszét, először Keitel tábornokot értesítette, Blomberg legközelebbi munkatársát és barátját, akivel lánya révén rokonságban is volt. Ezzel súlyosan megsértette a titoktartás szabályait; Himmler nem is mulasztotta volna el a számonkérést, ha tudomást szerzett volna róla. Helldorf azt várta, hogy Keitel majd figyelmezteti Blomberget a rá leselkedő veszélyre. Keitel azonban kitért; úgy látszik, kellemetlenül érintette ez a bizalmas közlés. Úgy adott túl rajta, hogy Helldorfot dossziéjával együtt tovább küldte. Göringhez, akiről mindenki tudta, hogy szíve leghőbb vágya a hadügyminiszteri bársonyszék! Göring a leleplező anyag láttán ideges lett. Őszintén feldúltnak látszott, és elmondta Helldorfnak: Blomberg vele is és a führerrel is közölte, hogy menyasszonyának „múltja” van.

Természetesen sem ő, sem Hitler nem gyaníthatta, hogy ilyen súlyos lehet ez a „múlt”; ezért Hitler nem is ellenezte a házasságot. Göring megígérte Helldorfnak, hogy megteszi a szükséges lépéseket. Ez a találkozás január 22-én folyt le. Hitler akkor távol volt Berlinből Münchenben tartózkodott. Másnap Göring lakásán valóságos titkos haditanács zajlott le Göring, Himmler és Heydrich között. Megerősödött az egykor Röhm eltávolítására alakult szövetség Január 24-én Hitler visszatért Münchenből, és Göring sietett közölni vele a hírt. Hitler szokása szerint sírva fakadt, majd úgy határozott, hogy a házasságot haladéktalanul érvényteleníteni kell. Göring tanácsára még azzal toldotta meg intézkedését, hogy Blomberget eltiltotta az egyenruha viselésétől és attól, hogy a kancellária épületébe belépjen. A mindig szolgálatkész Göring vállalta, hogy közli Blomberggel a führer döntését. Attól tartott,

hogy a válás megtörténte után Hitler eláll a további lépésektől, és akkor lehet mindent elölről kezdeni. Sietett tehát Blomberghez, és mint ahogy a „Röhm-tisztogatás”-kor tette, valamelyest most is „kiszélesítette” megbízatását; kissé módosította a führer utasításait. „Utazzon el – mondta Blombergnek –, menjen külföldre; itthon felejtesse el magát.” A tábornagy, akit lesújtott a leleplezés és rémülettel gondolt a fenyegető botrányra, de aki ugyanakkor meglepő módon fölöttébb ragaszkodott bájdús ifjú nejéhez is, sietve magáévá tette Göring javaslatát. Kész volt azonnal hosszabb útra kelni. Ez a megoldás annál is inkább csábítónak látszott számára, mert Göring jelentős összegű külföldi devizát nyújtott át neki útravalóul. Hitler megtiltotta, hogy egy éven belül német földre tegye a lábát, majd január végén a tábornagy és hitvese útra kelt Rómába és Capri szigetére. A hadsereg

vezető köreiben lassanként elterjedt a hír. Sok minden érthetetlennek látszott Hogyan jöhetett létre ez a frigy? Miért nem akadályozta meg a rendőrség, amely bizonyára ismerte a menyasszony múltját? Hogyan lehetett Hitler a házasság tanúja? A tábornagy-minisztereknek, mint hivatásos tiszteknek, eddig nem volt szokásuk, hogy munkáslakta külvárosokat vagy olyan helyeket látogassanak, ahol Eva Gruhn-féle hölgyek fordulnak meg; még kevésbé, hogy innen nősüljenek. Ki vezethette a gyanútlan idős katona útjába ezt a csinos és minden hájjal megkent kis prostituáltat, aki most ugyancsak örülhet a szerencséjének? Ezekre a kérdésekre csak Himmler, Heydrich és Müller tudott volna válaszolni. Ők voltak a megmondhatói, miért nem lebbentették fel a fátylat Eva Gruhn múltjáról, amelyet pedig jó ideje ismertek már. Hogyisne ismerték volna, hiszen az „Erkölcstelen képek és irományok elleni harc központi hivatala”, amely Evát 1933-ban

őrizetbe vette, odaadó munkatársuk és barátjuk, Arthur Nebe fennhatósága alatt működött? Hiszen ugyanő volt a főnöke az antropometriai bűnügyi nyilvántartónak is, ahol Eva adatait őrizték. De ha megfeledkeztek volna arról – bár ennek nem nagy a valószínűsége –, hogy Blomberg házassági szándékának bejelentésekor elrendeljék a szokásos nyomozást a menyasszony múltjáról, Blomberg maga figyelmeztette volna erre őket. A naiv tábornagyban feltámadhattak ugyanis némi kétségek, amikor egy és más apróságot megtudott Eva előéletéről. Bármennyire érthetetlennek látszik is, éppen Göringre bízta a titkát „Feleségül vehetek egy alacsony származású nőt?” – kérdezte tőle. A vastag Hermann sietett megnyugtatni: „Nagyon jó lesz ez a házasság a párt propagandája szempontjából – válaszolta. – Vegye csak el bátran azt a kis munkáslányt.” A barátságos válasz felbátorította Blomberget arra, hogy néhány hét

múlva visszatérjen az ügyre. Menyasszonyát kerülgetni kezdte egy korábbi „barátja”. Blomberg szerette volna, ha Göring a rendőrséggel tapintatosan eltávolíttatja az útból az alkalmatlan vetélytársat. A rendőrség közbe is lépett Azt azonban elmulasztotta közölni a tábornaggyal, hogy Evának ez az egykori szeretője rendőrileg nyilvántartott strici volt, s biztonság okáért, nehogy eljárhasson a szája, nemcsak a zsebét tömték tele, hanem elküldték Dél-Amerikába, és még azt is jól megmagyarázták neki, hogy élete igen kínos körülmények között érne véget, ha meggondolatlan módon visszatérne Németországba. Megtettek tehát minden óvintézkedést annak érdekében, hogy a derék tábornagy teljes lelki nyugalommal újra nősülhessen. Ennyi tapintat veszett kárba, amikor Helldorf – kifürkészhetetlen véletlen folytán – rájött a nagy titokra. A kínos ügy azonban a Prinz Albrecht-Strasse új stílusának megfelelően

széles körű haditerv, valóságos államcsíny alapjául szolgált. Blomberg elindult Itáliába. Az út ezzel szabaddá vált Göring számára, aki máris a hadügyminiszteri bársonyszékben érezte magát, és Himmler számára, aki ebből az alkalomból szeretett volna belépni a tábornokok nagy családjába. SS-ezredeinek létszáma a Wehrmacht egynegyed részét tette ki. Még mindig volt azonban egy eltávolítandó akadály Ez pedig nem volt más, mint Werner von Fritsch tüzértábornok, a hadsereg főparancsnoka, a hierarchiában Blomberg után a második, és annak esetleges utóda. Mindezen felül még nagyon népszerű is volt a hadseregben. Hitler nevezte őt ki vezérezredessé és ajándékozta meg az arany pártjelvénnyel, ezzel az igen ritka kitüntetéssel. Hitler Fritschet nevezte meg, midőn Blomberg utódlásának kérdése felmerült, de Göring és Himmler emlékeztette őt egy 1935-ben eltussolt eseményre, és elébe tárták ennek a piszkos ügynek az

aktáit. 1935-ben a Gestapo újabb módszert eszelt ki hatáskörének kiszélesítésére. Azzal az ürüggyel, hogy a homoszexualitás nagyon elharapódzott a Hitlerjugend soraiban (valóban, egyik botrány a másikat követte), önhatalmúlag és kizárólagos joggal kezébe vette ezeket az erkölcsrendészeti ügyeket. A 175 szakaszra hivatkozva mindenütt vizsgálatot indított, ahol jónak látta. Az „igazság megállapítása” érdekében régen elítélt személyeket is előhozattak a börtönökből, hogy kiszedjék belőlük egykori „bűntársaik” nevét. Így akadt rá a Gestapo egy szép napon egy nem mindennapi zsarolóra, Hans Schmidtre. Megrögzött homoszexuális és kitartott volt maga is, amellett az volt a specialitása, hogy megleste a jó pénzű homoszexuálisokat, és megzsarolta őket. Néha, amikor sikerült őket tetten érnie, nyomozónak adta ki magát, eljárással fenyegetőzött, és ezen a réven nagy pénzeket csikart ki tőlük. Schmidtet a

központi börtönből hozatták elő, ahol éppen büntetését töltötte (többszörös visszaeső volt), és hosszan kihallgatták. Készségesen beszélt ügyfeleiről és áldozatairól Felsorolta valamennyi ismerősét: magas állású tisztviselőket, orvosokat, ügyvédeket, kereskedőket, gyárosokat és művészeket. Megemlített egy bizonyos Fritsch nevű egyént is, akitől 1935 végén jelentős összegű pénzt zsarolt ki. Egy téli estén – vallotta – a Wannsee-pályaudvaron megfigyelte, hogy egyik kollégája, erkölcsrendészeti berkekben ugyancsak ismert hím-prostituált, leszólít egy jól öltözött urat. A megszólított úr rövid bundájában is zöld kalapjában, aranygombos sétapálcájával és monoklijával egykori katonatisztnek látszott. A két férfi a pályaudvar közelében egy üres telekre vonult el; Schmidt követte őket. Rövid intim együttlét után igazoltatta az idős urat A szokásos jelenet játszódott le: rendőrség, botránnyal

való fenyegetés, majd a pénzügyi „tranzakció”. Az idős úrnál nem volt elegendő pénz, Schmidt ezért elkísérte lichterfeldei kis házába. Schmidt ezután hetekig zsarolta; az idős úr kénytelen volt hozzányúlni bankban levő pénzéhez is. A ferde hajlamú urat Fritschnek vagy Frischnek hívták. A Gestapo tüstént rávetette magát a váratlanul kínálkozó alkalomra. Ha ez az öregúr azonos Fritsch főparancsnokkal, az ismert monarchistával, úgy itt a csodálatos alkalom, hogy megszabaduljanak tőle! Hitlert is értesítették akkor az eseményről, de ő azt az utasítást adta, hogy fejezzék be Schmidt kihallgatását és hagyják abba az egész „disznóságot”. Ma már nyilvánvaló, hogy nem követték utasítását. 1938 januárjában ugyanis az időközben teljesebbé vált iratcsomó csodálatos módon ismét feltűnt Heydrich kezében. Az igazat megvallva az, amit Hitler elé tártak, csak hasonlított a komplett rendőrségi ügyanyaghoz; a

jó szemű szakember ugyanis nagyon számottevő „hézagokat” fedezett volna fel benne. Hitler azonban ezen a téren laikus volt. Így például megfeledkeztek annak ellenőrzéséről, hogy hol lakott Fritsch az események idején; nem bizonyították, hogy lakott-e valaha is Lichterfeldében vagy volt-e ott akár időleges szállása; nem vizsgálták felül a Fritsch bankszámláján 1935 végén és 1936 elején beállott változásokat; még azt sem ellenőrizték, hogy volt-e betéte egy bankban a lichterfeldei pályaudvar közelében, ahová Schmidt állítólag gyakran elkísérte. Röviden: ez a „bizalmas ügy” igen gyatrán volt tényekkel alátámasztva. Pedig tapasztalt rendőrségi szakember állította össze: Meisinger főfelügyelő, akit Müller hozott magával a Gestapóhoz a müncheni rendőrségtől. Egyik főszereplője volt az 1934 június 30-i tisztogatásnak, azonkívül Müllernek személyes barátja, aki a legmocskosabb ügyeket bízta rá.

Jutalomként igen jövedelmező beosztást kapott, ő lett a zsidó vagyonok „speciális” hivatalának vezetője. Később Japánba küldték különleges megbízatással Heydrich tehát azt az anyagot adta oda Hitlernek, amelyet Meisinger 3 évvel azelőtt állított össze. Hitler pedig ezúttal nem dobta vissza a terhelő dokumentumokat Még azt sem kérdezte meg, hogy utasításához híven miért nem semmisítették meg őket, hanem Fritschet a kancelláriába hívatta. A tábornok jött, és nem is gyanította, miféle vádakat koholtak ellene Hitler kérdéseire a legőszintébb felháborodással tiltakozott, és becsületszavát adta, hogy ártatlan. Példátlan jelenet játszódott le ekkor: Hitler, mintha valami rendőrfőnök szerepét játszotta volna, hirtelen kinyitott egy ajtót, amelyen Schmidt lépett be. Az államfő, a mindenható führer, a birodalmi kancellária épületében szembesítette a hadsereg főparancsnokát egy rovott múltú homoszexuális

bűnözővel! Schmidt egy pillantást vetett Fritschre, és csak ennyit mondott: – Ő az. A tábornokot mintha villám sújtotta volna. Az őrületes jelenettől torkán akadt a szó, hebegett valamit az ártatlanságáról, és közben az forgott a fejében, hogy vajon miféle ördögi intrikának vált az áldozatává. A tehetetlen düh, a megdöbbenés és a megvetés, megbénította, megzavarta gondolatait, nem volt képes normálisan reagálni. Hitler csak annyit látott, hogy hol elönti a vér, hol elsápad; ezt a bűnösség kétségbevonhatatlan bizonyítékának tekintette, és követelte lemondását. Ő azonban összeszedte magát Nem volt hajlandó lemondani, ártatlanságát hangoztatva hadbírósági vizsgálatot követelt. A viharos esemény január 24-én zajlott le Huszonhetedikén Fritsch tábornokot egészségi állapotára való tekintettel rendelkezési állományba helyezték, de ezt csak február 4-én hozták nyilvánosságra. Közben az történt, hogy

Göring, aki kezdetben hevesen ellenezte a vizsgálatot, elvállalta annak lefolytatását, és a végrehajtással a Gestapót bízta meg. Most az a paradox helyzet állt elő, hogy Heydrich emberei megidézték a hadsereg tegnapi főparancsnokát, és ami még ellentmondásosabb, az meg is jelent az idézésre. Minden igyekezet ellenére, hogy teljesen titokban tartsák az eseményt, a hír kezdett elterjedni a hadseregben. Nyugtalanságot keltett, mert nagyon hamar követte a Blomberg-affért, amelyről még most sem tudtak semmi bizonyosat. A két, egymáshoz oly közel eső botrány éppen elég okot szolgáltatott a meglepetésre. A tisztikar szervezett akcióra gyanakodott, és attól tartott, hogy a hadsereg tekintélye súlyos csorbát szenved. Egymást érték a találgatások A homoszexualitásnak régi hagyományai voltak a német hadseregben. A század elején valósággal divatba jött, minthogy császár (aki különben „nem volt az”) előszeretettel vette magát

körül olyanokkal, akiket úgy nevezett, hogy „bizantinusok”, mert értékelte művészi adottságaikat. Volt közöttük nagykövet, a porosz uralkodóház egy tagja, számos tábornok; idetartozott a császár kabinetfőnöke is, Hülsen-Haeseler gróf, aki 1906-ban embólia áldozata lett, amikor éppen balett-táncosnőnek volt öltözve. A hadseregben nem felejtették még el Philipp von Eulenburg herceg és Kuno von Moltke vértesezredes viharos szerelmi botrányát, amely 1907-ben a herceg elítélésével és száműzetésével végződött. Fritsch sohasem adott okot ilyenfajta gyanúra. Erkölcsileg makulátlannak látszott, de vajh ki tudhatja? A lappangó gyanú, a ki nem mondott aggodalmak bizonyára éppen úgy nehezednek a tisztikarra, mint az attól való félelem, hogy nyíltan szembehelyezkedjenek a Gestapóval; afelől ugyanis senkinek sem volt kétsége, hogy a szálak a Gestapo kezében futnak össze. Napokig tartott ez a bizonytalanság Brutális

elhatározás vetett neki véget: február 4-én föllebbent a fátyol a führer titkos szándékairól. Hitler rádiószónoklatban jelentette be Blombergnek a hadügyminisztériumból való távozását. Blomberget nyugdíjazták, de távozásának okát nem közölték a néppel Ami a szárazföldi hadsereg főparancsnokát, Fritschet illeti, ő „egészségi okokra hivatkozva kérte, hogy megbízatása alól mentsék fel”. Hitler a német nép tudtára adta azt az elhatározását, hogy megszünteti a hadügyminisztériumot, és közvetlenül saját fennhatósága alá helyezi a hadsereget, amelynek mint államelnök amúgy is legfőbb parancsnoka volt. Tárgytalanná vált tehát az az 1934-ben vállalt kötelezettsége, hogy a hadseregre vonatkozó terveihez minden esetben kikéri a hadügyminiszter jóváhagyását. Fritsch utódául kézenfekvő lett volna Beck tábornokot kinevezni, ő azonban elkövette azt a hibát, hogy egy 1914-ben elmondott beszédében megsértette

Hitlert. „Mi sem volna veszedelmesebb – mondta a hadsereg hőn óhajtott újjászületésével kapcsolatban –, mintha kellően át nem gondolt spontán sugallatokra bíznánk magunkat, jelenjenek meg azok bár mégoly célirányos vagy akár zseniális színben is, vagy ha bizonyos dédelgetett vágyálmokra építenénk.” Mindenki tudta, hogy Hitler szeretett hivatkozni az ő „zseniális sugallataira”. Beck ezzel a kijelentésével becsapta maga előtt az ajtót. Ami Reichenaut illeti, őt sem nevezték ki, bár valamennyi tábornok között ő volt a leginkább náci; mégpedig azért nem, mert Hitler semmiképpen sem akart politizáló tisztet. Ahogy Göring mondta, „a Harmadik Birodalom tábornokainak nincs semmi joguk arra, hogy bármiféle politikai tevékenységet fejtsenek ki”. Fritsch helyére Brauchitsch került, aki addig Kelet-Poroszország katonai kerületének parancsnoka volt. Hitler létrehozott egy új szervet, amely fölötte állt a vezérkarnak és

valamennyi szervének, ez pedig az Oberkommando der Wehrmacht volt, röviden OKW (vagyis véderő-főparancsnokság), amelynek élére Keitel tábornokot állította. Keitel hírhedt volt engedelmességéről; a hadseregben a magyarul is érthető „Lakai-tel” („lakáj-tel”) csúfnév ragadt rá. Az átszervezés nem szorítkozott csupán a legfelsőbb pozíciókra. Tizenhárom tábornokot felmentettek hivatala alól, 44-et áthelyeztek vagy nyugdíjaztak, számos magas rangú tisztnek ugyanez lett a sorsa. Elsősorban azokat sújtották, akiket nem néztek jó szemmel, vagy akiket a Gestapo bélyegzett „reakciós” monarchistának vagy túlontúl vallásosnak. Ennek a felülről irányított felforgatásnak a haszonélvezői között viszont meg kell említeni Guderian tábornokot, a műszaki háború stratégáját; a 16. hadtest, az akkor egyetlen páncélos egység parancsnokának nevezték ki. Nemcsak a tisztikarhoz nyúltak hozzá. Nem kímélték a tisztek barátait

sem, akiknek ellenhatásától tartottak. Neurath külügyminisztert egy vérbeli hitleristával, Joachim von Ribbentroppal váltották fel. Három nagykövetet visszahívtak: Hasselt Rómából, Papent Bécsből és Dirksent Tokióból. Göring – akinek leghőbb vágya, a hadügyminiszterség a markából csúszott ki – értékes fájdalomdíjban részesült: generalfeldmarschallnak (vezértábornagynak) nevezték ki. Vagyis ő lett a legmagasabb német katonai méltóság. Végül Schacht doktor helyére, aki 1937 novemberben mondott le a gazdasági miniszterségről, Funkot nevezték ki. Az pedig köztudomású volt Németország-szerte, hogy Funk homoszexuális. Most már a katonák is megértették, miről van szó. Beck és társai megpróbáltak harcba szállni az igazság kiderítéséért. Kényszerítem akarták a Gestapót, hogy ismerje be mesterkedéseit, és maguk kezdtek a vizsgálat lefolytatásába – sajnos, túlságosan későn. Himmler és Heydrich nem sok

hajlandóságot mutatott arra, hogy egykönnyen leleplezhessék őket. De a katonáknak is voltak ütőkártyáik Csakhamar rekonstruálni tudták a történet kiindulópontját: két név hasonlóságán alapult az egész. Az igazi bűnös Frisch (t nélkül) nyugalmazott lovassági százados volt. Lakását minden különösebb nehézség nélkül megtalálták Lichterfeldén, ahol már 10 éve lakott; a százados azonban súlyos betegen ágyban feküdt. Házvezetőnője kijelentette, hogy a Gestapo emberei már január 15-én ott jártak, vagyis kilenc nappal azelőtt, hogy a zsaroló Schmidtet Fritsch tábornokkal szembesítették volna! Másnap a tisztek visszatértek azzal a szándékkal, hogy biztos helyre vigyék a beteget; a Gestapo azonban még az éjjel elszállította. Néhány napra rá Frisch meg is halt A vizsgálatot folytató tisztek – akiknek egy igazságügy-minisztériumi tisztviselő volt a segítségükre – a bankban megtudták, hogy Frisch betéti

számláját, amelyen a Schmidt által említett időszakban többszöri pénzkivétel volt megállapítható, minden egyéb rá vonatkozó okmánnyal együtt a Gestapo január 15-én lefoglalta. Ugyanazon a napon egy tiszthelyettest, Fritsch tábornok egykori ordonáncát elvitte a fürstenwaldi laktanyából. A Gestapo terhelő kijelentéseket akart kicsikarni belőle. A tábornok házvezetőnőjét, akit szabadsága idején vidéken fogtak el, hasonló módon igyekezett „megpuhítani”. Végül a tisztek még azt is megtudták, hogy január 24-én, mielőtt Schmidtet a kancelláriába vezették volna, előbb Göringhez vitték, és ott Himmler és Göring személyesen magyarázta meg neki, hogy ha nem „ismeri fel” azt a tábornokot, akivel Hitler szembesíteni fogja, úgy rendkívül kínos halálra kell fölkészülnie. A tábornokok tehát bőségesen rendelkeztek terhelő bizonyítékokkal, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyították a Gestapo fondorlatát. Teljes

elégtételt kívánhattak volna Hitlertől Fritsch tábornok számára, és követelhették volna a Gestapo vezetőinek szigorú megbüntetését. Hitler nehezen tudott volna elzárkózni az elégtételadás elől az olyan fenyegetés árnyékában, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket az üzelmeket. A tábornokok azonban csak szőrmentén tiltakoztak. Nem éreztek szilárd talajt a lábuk alatt Németország lezüllött politikai viszonyai közepette. A kért „elégtételt” mindenesetre megkapták: összehívták a Fritsch által követelt hadbíróságot. Ennek összeállítása a cinizmus valóságos mesterműve volt; tagjai ugyanis a következők voltak: Brauchitsch, Fritsch utóda; Raeder, a hadiflotta új parancsnoka, mindketten a „tisztogatás” legfőbb haszonélvezői; két hadbíró; e különös törvényszék elnöke pedig a katonai hierarchia csúcsán trónoló Göring generalfeldmarschall volt, az egész fondorlatos konstrukció egyik fő mozgatója. Március

10-én összeült a tanács. Nem hosszú időre: délben parancsőrtiszt hozta Hitler utasítását a tanácskozás elhalasztásáról, egyben pedig Göringet, Brauchitschot és Raedert a kancelláriába rendelte. Mit rejtett ez a színpadias rendezés? Harminchat óra múlva meg volt rá a válasz. Március 12-én a német csapatok átlépték az osztrák határt. Hitler még aznap este Linzben volt, másnapra pedig Bécsben. A Wehrmacht éljenző tömegek sorfala között haladt előre Hogyan lehetett volna ilyen körülmények között a Gestapo módszereire panaszkodni, hogyan lehetett volna előhozakodni Fritsch rehabilitálásával? A rehabilitálás mindazonáltal megtörtént, titokban. A tanács március 17-én összeült, és kihallgatta a megrögzött zsaroló Schmidtet. Göring „ünnepélyesen” felszólította, hogy csak a „tiszta igazat” vallja, egyben pedig bántatlanságot ígért neki. Ekkor az előre kidolgozott rendezés szerint Schmidt „beismerte”, hogy

tévedett. Először azt hitte, hogy Fritsch főparancsnokkal volt annak idején dolga, majd amikor észrevette, hogy melléfogott, már nem merte megmondani, mért félt a következményektől. A komédia ezzel véget is ért A törvényszék csupán annak megállapítására szorítkozott, hogy Fritsch sajnálatos félreértések sorozatának lett az áldozata, és felmentette őt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Himmler és Heydrich törvényes felelősségre vonását követelje. Senkinek sem jutott eszébe, hogy akár csak említést is tegyen róluk Schmidtet pedig, bár Göring a törvényszék előtt ünnepélyesen becsületszavát adta neki, hogy nem lesz semmi bántódása, a Gestapo néhány nap múlva agyonlövette. Ez a szerencsétlen roncs is osztozott van der Lubbe sorsában: el kellett tűnnie, ha már eljátszotta a szerepét. Fritschet pedig „rehabilitálták” ugyan, de nem reaktiválták. Idő előtt tétlenségre kárhoztatva talán el-elgondolkozott azon,

amit Ludendorff 1937 végén mondott neki. Fritsch azt bizonygatta akkor, hogy a führer, főnökéhez, Blomberghez hasonlóan, őt is bizalmába fogadta. Ludendorff így válaszolt: „El is árulja önt hamarosan.” 1937 december 22-én, midőn Blomberggel együtt ott lépdelt Ludendorff koporsója mögött, nyilván nem gondolt arra, hogy annak jóslata oly hamar beigazolódik. Fritsch élete elég különös véget ért. 1939 szeptemberében Lengyelország lerohanásakor az ő terveit alkalmazták. Nyugdíjasként távolról kellett szemlélnie, hogyan valósítják meg mások azt a tervet, amelyet még 1937-ben ő dolgozott ki. Fritsch ebbe nem tudott beletörődni Gépkocsin követte egykori tüzérezredét, amelynek még akkor is tiszteletbeli ezredese volt, és Varsó előtt elesett. Sokan meg voltak róla győződve, hogy a Gestapo gyilkoltatta meg Pompázatos temetésben volt része. Könnyebb a holtaknak igazságot szolgáltatni, mint az élőknek. II. fejezet A GESTAPO

BERENDEZKEDIK EURÓPÁBAN A tábornokokkal hamarosan elfeledtették azt a megaláztatást, amelyben 1938. február 4-én volt részük. A március 12-i könnyű diadal, az ausztriai bevonulás volt sebeikre az első gyógyító ír. A hajszolt ütemű fegyverkezés a közeli háborúra mutatott, a tisztek pedig úgy gondolkoztak, hogy konfliktus esetén a hagyományoknak megfelelően a politikai hatalomnak háttérbe kell szorulnia a hadsereggel szemben. A jövő azonban nem igazolta reményeiket Kevesen értették meg közülük Hitler 1938. február 4-i rendeletének jelentőségét „A mai naptól közvetlenül és személyesen gyakorlom a parancsnokságot valamennyi fegyveres erő felett.” Ezzel az egyszerű mondattal Hitler nagyobb hatalmat biztosított magának hazájában, mint bármely elődje, akár Bismarck vagy II. Vilmos Egyedül az ő kezében összpontosult immár minden hatalom. Ludwig Beck tábornok azon kevesek közé tartozott, akik felfogták a helyzet

súlyosságát. Az a tény, hogy Hitler nem engedélyezett tábornokainak semmiféle beleszólást politikai elhatározásaiba, Beck szemében bizonyíték volt arra, hogy a háború vagy béke ügyét is egyedül a führer valamelyik „zseniális sugallata” fogja eldönteni, hiszen a hitleri rendszerben amúgyis mindennek ez volt az eleje és a vége. Hitler külpolitikájának iránya azt mutatta, hogy Csehszlovákia közeli megtámadására készül. 1938 tavaszán Hitler összehívatta a tábornokokat Jüterborgba, egy Berlintől délre eső kisvárosba, és sebtében improvizált előadásban vázolta előttük háborús terveit. Beck megdöbbent. Egyben fel is háborodott, mert Hitler úgy hozta meg határozatait, hogy vele, a vezérkar főnökével nem is tanácskozott. Realitással és katonai lehetőségekkel vajmi keveset törődve a maga megszállott módján ítélte meg a helyzetet, mint akinél a hit és a politikai meggyőződés a világ bármiféle hadseregénél

mindig is nagyobb súllyal esett latba. Becket különösen az nyugtalanította, hogy Hitler egyáltalán nem számolt a külföld reagálásával. Beck meg volt róla győződve, hogy az ilyen, minden alapot nélkülöző támadás általános fegyveres konfliktust idéz elő, amelyben a még nem eléggé felkészült német hadsereg alulmarad. Május 30-án Hitler aláírta az új „Fall Grün”-t, Csehszlovákia elözönlésének tervét. Beck ekkor, mint a vezérkar főnöke, terjedelmes memorandumban fejtette ki tiltakozását a kalanddal szemben. Emlékirata végén bejelentette lemondását Abban bízott, hogy példáját követi a többi tábornok. Ám magára maradt Memorandumát Brauchitschnak adta át, aki balsejtelmekkel lelkében továbbította azt Hitlernek. A führer nem fogadta el a lemondást Augusztus 18-án Beck mindazonáltal csöndben távozott, helyére Halder tábornokot nevezték ki. A háborúhoz vezető úton nem volt többé semmi akadály. Ebben az

időszakban, midőn Beck tábornok hiába próbálta hallatni a józan ész hangját, a többi tábornok tisztában volt azzal, hogy az anschluss tulajdonképpeni megvalósítói nem a katonák voltak. A hosszú előkészület, amely végül is eredményre vezetett, szinte teljes egészében a Gestapo főnökeinek, Himmlernek és Heydrichnek, valamint ügynökeiknek a műve volt. Ausztria egyesítése Németországgal nem új keletű gondolat volt. 1921-ben Ausztria különböző részein spontán népszavazásokat rendeztek, amíg a szövetséges hatalmak be nem tiltották azokat. E kísérletek kifejezték a lakosság egy részének azt a vágyát, hogy hazájukat a nagy szomszédos nemzettel egyesítve lássák. A nagyvárosok, különösképpen Bécs lakossága a weimari német köztársasághoz való csatlakozást óhajtotta, míg a reakciós vidékiek a Habsburgok visszatérésére számítottak. Ez utóbbi irányzat bizonyult erősebbnek Az ország két ellentétes táborra

osztottsága megfelelő talaj volt, amelybe a horogkeresztesek elvethették a gyűlölet magvát. Egy időben kezdték megdolgozni Innsbruck és Linz határszéli vidékének falusi tömegeit és Bécs szociáldemokrata munkástömegeit, amelyeknek szeme előtt megcsillogtatták a maguk „szocialista” programját. A Dollfuss-kormány megalakulása csak súlyosbította a helyzetet. Rendszabályai még inkább ösztönözték a külföldi szervezet által támogatott osztrák hitleristákat. Ezek tulajdonképpeni központja ugyanis Münchenben volt, ahol a Németországban élő osztrákokból megalakították az Osztrák Légiót, hogy kiképezzék az illegális munkára. Az SD is szüntelen agitációt folytatott Ausztriában. Egy szocialista utcai tüntetés után, amelyet 1934. február 11-én kegyetlenül megtoroltak, a merényletek hulláma söpört végig Ausztrián. Az SD-Ausland robbantásra és szabotázsra specializált részlege ebben az illegális akcióban szerezte meg

azt a jártasságot, amelyet az eljövendő évek során oly nagymértékben gyümölcsöztetett. Július vége felé egyre emelkedett a terrorcselekmények száma. Dollfuss, akit Mussolini nyíltan támogatott, néhány napra a duce meghívására Olaszországba készült, ahová családja már előzőleg elutazott. Az indulás napja 25-ére volt kitűzve Július 25-én – déltájban – 154 osztrák rendőregyenruhába bujtatott ember, valamennyien az osztrák SS-Standarte 89 tagjai, Holzweber nevű vezetőjük irányításával, Fey őrnagy rendőrfőnök cinkosságával, meglepetésszerűen, néhány pillanat alatt elfoglalta a kancelláriát. A súlyosan megsebesült Dollfusst a kongresszusi teremben egy kanapéra fektették. Ahelyett, hogy ápolásáról gondoskodtak volna, a lemondását követelték, de ő hajthatatlan maradt. Tollat és papírt helyeztek mellé, és mindenáron ki akarták csikarni az aláírását. Tizennyolc órakor, anélkül, hogy orvost vagy

kérésének megfelelően papot hívattak volna, meghalt, de nem kapitulált. Eközben a kormányhű csapatok és a rendőrség egységei körülvették a parlament épületét. Estére megtudta a világ, hogy Mussolini felháborodottan reagált a puccskísérletre, és a Brennernél, a határon 5 hadosztályt vont össze. Tizenkilenc órakor a lázadók megadták magukat Hitler tüntetően visszahívatta Rieth doktort, Németország bécsi követét, akivel a lázadók 25-én egész nap állandó telefonösszeköttetésben álltak. A brutális módszer ez egyszer kudarcot vallott. Hitler megérezte, mennyi veszélyt rejt magában az ilyen eljárás, ha nem koronázza siker. A kipróbált földalatti módszereket kellett tehát alkalmazni, a cselekvést pedig az SD-re és az általa ellenőrzött szervekre kellett bízni. Szabad terep nyílt a Gestapo számára. Hitler ugyanis egy pillanatra sem mondott le Ausztria annektálásának tervéről. Miközben szándékainak

tisztaságáról biztosította az osztrák kormányt, szeptember 29-re és 30-ra (2 hónappal az elvetélt puccskísérlet után) a bajorországi Bad-Aiblingba összehívatta a horogkeresztes vezetőket. A kétnapos konferencián adott eligazítás egyformán jellemzi a hitleristák igazi szándékait és szokásos eljárását. Ebben a Gestapo természetesen vezető szerepet játszott. Az utasításokban megtalálhatjuk a náci akciók két klasszikus elemét: a terrorizmust és a rendőri nyomozást az ellenzéki elemek likvidálása céljából. A földalatti harcnak ez a két fajtája az SD illetékességébe tartozott. A Gestapo együttműködött vele a rendszer ellenségeinek felkutatásában. Ez volt az az idő, amikor Hitler elmagyarázta Rauschningnak a hírszerző munkáról vallott felfogását. „Nem megyünk addig semmire – mondta –, amíg seregestől nem rendelkezünk olyan emberekkel, akik testestül lelkestül ennek a feladatnak szentelik magukat, és ebben

találják egyedül örömüket.” A tisztviselők húzódoztak az ilyenfajta munkától, ezért nőket kellett alkalmazni, különösen fásult nagyvilági nőket, akik ki voltak éhezve, a kalandra, keresték az izgalmakat. Fel lehetett használni a terhelt, beteges hajlamú embereket is Hitler nem sajnálta a fáradságot és maga fogalmazta meg annak a kérdőívnek a mintáját, amelyet a titkosszolgálatnak kellett kitöltenie. Azt akarta, hogy csak azokat az adatokat rögzítsék, amelyek, szerinte, „számítanak”. Vagyis, hogy megvásárolható-e a szóban forgó egyén, és vajon pénzen kívül egyébbel is? Tudni kell róla, hogy meg lehet-e környékezni erotikával, milyen női típus a gyengéje, és különösen fontos részletként: nem homoszexuális-e? Fel kell deríteni a múltját is. Nincs-e valami titkolnivalója? Nem lehet-e valamivel megzsarolni? Alkoholista-e? Nem rabja-e valamely játékszenvedélynek? A fontos emberekről. tudni kell mindent, ismerni

kell szokásaikat, kedvenc sportjukat; hogy szeretnek-e utazni, van-e művészi vonzalmuk vagy törekvésük stb. Az emberi hibák és gyengeségek valóságos katalógusát akarták megszerkeszteni „Én ezzel csinálok politikát, ezzel nyerem meg magamnak az embereket, ezzel dolgoztatom őket, ezzel készítem elő a befolyásomat minden országban.” Bécsben ezalatt Schuschnigg, Dollfuss utóda megértette, hogy nem rendezkedhet be hosszabb ellenállásra. Időt akart nyerni, ezért kötötte meg Németországgal az 1936 július 11-i szerződést. Az egyezmény értelmében Ausztria kötelezte magát arra, hogy Németországgal szemben barátságos magatartást tanúsít, és önmagát német államnak tekinti. Viszonzásul Németország elismerte Ausztria szuverenitását és függetlenségét, és ígéretet tett arra, hogy semmivel sem befolyásolja külpolitikáját. Az egyezmény rendelkezéseinek végrehajtásaképpen Schuschnigg osztrák hitleristákat nevezett ki a

közigazgatás különböző posztjaira; beleegyezését adta ahhoz, hogy néhány horogkeresztes szervezet beléphessen a Hazafias Arcvonalba; végül szabadon engedett több ezer fogva tartott hitleristát. Ettől fogva a náciknak nyert ügyük volt Pontosan megismételték azt a manővert, amellyel annak idején a weimari köztársaságot buktatták meg. A párt és az SD fokozta aknamunkáját. 1934 ősze óta titokban havi 200 000 márkát bocsátottak Reinthaler mérnök, a volt náci parasztvezér rendelkezésére, aki akkor már az osztrák hitlerista párt titkos vezetője volt. A határ egyre inkább fellazult a két ország között. Az SD, a Gestapo, a Nemzetiszocialista Párt ügynökei szakadatlanul jöttek-mentek. A szocialista és katolikus ellenzék hívei nyugtalankodtak, mert tudták, hogy nyilvántartják őket. Az osztrák rendőrhatóságokat megbénították. A bécsi amerikai nagykövet, Messersmith, igazat írt, midőn ezt jelentette

külügyminisztériumának: „A nácik hatalomra jutásának perspektívája okozza azt, hogy nem folytatnak ellenük hatékony rendőri és igazságügyi eljárást. Félnek, hogy a leendő horogkeresztes kormány megtorolja rajtuk még a jogosan ellenük tett intézkedéseket is.” A bomlasztó munka tovább fokozódott az Ostmarkenverein megalakításával, amelyet a belügyminiszterré kinevezett Glaise von Horstenau ellenőrzött. Ettől kezdve a hitleristák minden erőfeszítésüket arra összpontosították, hogy az egyik bizalmi emberüket ültethessék az osztrák titkosszolgálat élére. Az osztrák kormányra és a lakosságra, Papen szavai szerint, „folyvást fokozódó lélektani nyomást” gyakoroltak. A nyomás annyira élesedett, hogy Schuschnigg kénytelen volt Hitler hívására 1938. február 12-én Berchtesgadenbe menni. A konferencia, amelyen valósággal vádlottként kezelték, azzal végződött, hogy az azonnali német katonai invázióval

megfenyegetett Schuschniggnak három olyan rendszabályt kellett elfogadnia, amelyekkel saját ítéletét írta alá: 1. Seyss-Inquart doktort, aki 1931 óta a náci párt tagja volt, belügyminiszterré és a biztonsági szolgálat vezetőjévé nevezték ki. Ez az osztrák rendőrség teljes ellenőrzését biztosította a nácik számára; 2 új általános politikai amnesztiával szabadon engedték a bűncselekmények miatt elítélt hitleristákat; 3. az osztrák hitlerista párt belépett a Hazafias Arcvonalba 1938. március 9-én Schuschnigg még egy utolsó kísérletre szánta el magát Le akarta hűteni a nácik reményeit, és meg akarta mutatni a nemzetközi közvéleménynek, hogy az osztrák nép ragaszkodik függetlenségéhez; ezért népszavazást jelentett be vasárnapra, március 13-ra. Hitler megértette a veszélyt, és parancsot adott az inváziót közvetlenül megelőző rendszabályok életbe léptetésére. Március 11-én Schuschnigg kénytelen volt

lemondani; de Miklas köztársasági elnök nem volt hajlandó Seyss-Inquartot, a horogkeresztes párt tagját megbízni a kormányalakítással. Huszonhárom óra 15-kor azonban ő is kapitulált. Március 12-én hajnalban a német csapatok bevonultak Ausztriába. A hitleristák elveinek megfelelően a kormány legelső ténykedése mindig a rendőri tisztogatás és a politikai ellenzék semlegesítése volt. A bécsiek tehát a német közigazgatásból legelsőként a Gestapóval ismerkedhettek meg. Himmler és Schellenberg, az SD egyik vezetője Hess-szel és az Osztrák Légió több tagjával együtt még az éjjel megérkezett repülőgépen. Egy SS-eket szállító másik repülőgép követte őket. Hajnali 4 órakor Himmler már Bécsben volt, mint a hitleri kormány első képviselője. Kisvártatva Heydrich is követte őt saját repülőgépén A Gestapo a Morzin-platzon ütötte fel főhadiszállását. Schuschnigg kancellárt heteken át itt tartották fogva, és a

legembertelenebbül bántak vele, mielőtt koncentrációs táborba szállították volna, ahol 1945 májusáig raboskodott. Himmler és Heydrich április eleje óta foglalkozott már egy ausztriai koncentrációs tábor szervezésének gondolatával. A tábor végül Mauthausenban valósult meg, és gyászos hírre tett szert az egész világon. A Gestapo helyiségében tartottak fogva még egy nevezetes rabot, Ferdinand von Rothschild bárót, akit a legelsők között tartóztattak le, és akinek Bécs Wieden kerületében fekvő palotáját az SD foglalta le a maga számára. Heydrich kijelentette, hogy a bárót az ő személyes foglyának kell tekinteni. Az egyik bécsi vendéglőből hozták neki az élelmet, és az emberek a legkülönbözőbb találgatásokba bocsátkoztak, hogy megfejtsék ezeknek a rendkívüli kedvezményeknek a titkát. A magyarázatot, úgy látszik, ott kell keresni, hogy a báró jó viszonyban volt a windsori herceggel. Ez ugyanis bécsi tartózkodása

idején nála lakott, azután, hogy 1936 decemberében lemondott a trónról. Márpedig Hitler nagyon szerette volna bizonyos angol körök kegyeit megnyerni. Egy időben Rothschild baráti köréhez tartozott lord Redesdale lánya, az excentrikus Unity Mitford is. Valószínűnek látszik, hogy a Rothschild báróval szemben alkalmazott kivételes bánásmód rajta keresztül barátjának, az egykori VIII. Edwardnak szólt Heydrich mindenesetre megragadta az alkalmat, és busásan jövedelmező üzletet kötött: a bárónak egész németországi vagyonával kellett megvásárolnia szabadságát, vagyis azt az engedélyt, hogy a birodalomból Párizsba utazhasson. A tisztogatás 12-én reggel elkezdődött. Közben pedig Schellenberg teljesítette kötelességét, amely abban állt, hogy magához kellett vennie az osztrák titkosszolgálat vezetőjének, Ronge ezredesnek a code-jait és irattárát, még mielőtt a hadsereg hírszolgálati szervének, az Abwehrnek az emberei

odaérhettek volna, minthogy ők az első csapatokkal együtt érkeztek. Bécsben a tömeg a „győzteseket” ünnepelte, miközben a szocialisták a bekövetkezendő eseményeket várták, az, izraeliták pedig, minthogy ismerték a hitsorsosaikkal szemben Németországban alkalmazott rendszabályokat, menekülni igyekeztek vagy öngyilkosok lettek. Az egykori osztrák uralkodó osztályok számos tagja is hasonlóképpen járt el. Az áldozatok számát nem közölték soha, de annyi bizonyos, hogy az több százra rúgott. Hozzájuk kell számítani azokat is, akiket a hitlerista gyilkosok öltek meg a megszállás első három napján. Százak és százak sorsa lett a letartóztatás és a koncentrációs tábor. Ezek közé tartozott Miksa főherceg és Ernst von Hohenberg herceg, Ferenc Ferdinánd morganatikus fia. A szocialistákat és általában a baloldali ellenzékieket tömegesen csukták le. Április közepén egyedül Bécsben 80 000-re rúgott a letartóztatottak

száma. A Gestapo bemutatkozását két feltűnést keltő gyilkosság jelezte. Az egyik elég váratlan volt. Azon a napon, amikor a német csapatok bevonultak Ausztriába, a Gestapo ügynökei elrabolták Ketteler báró követségi tanácsost, Papennek, Németország akkori bécsi nagykövetének legbizalmasabb munkatársát. Ketteler holttestét három hét múlva vetette partra a Duna Bár e gyilkosság tényleges okát nem sikerült felderíteni soha, a valószínűség amellett szól, hogy az akció nem volt más, mint Papennek címzett „tapintatos” figyelmeztetés. A Gestapo urai arra gyanakodtak, hogy Papen kettős játékot játszik. Heydrich úgy tudta, hogy Ketteler Papen kérésére bizonyos fontos iratokat Svájcban helyezett biztonságba. Papent egyidejűleg véglegesen felmentették bécsi megbízatása alól. Nem sokkal később azonban Ankarába nevezték ki Hagyományos gyávaságához híven éppoly kevéssé tiltakozott Ketteler meggyilkolása ellen, mint ahogy

néma maradt június 30-án, Edgar Jung és Bose megöletésekor is. A másik gyilkosság már nem volt olyan meglepő: a fekete gyilkosok golyói Zehner tábornok életét oltották ki, akit Miklas elnök Schuschnigg utódának akart megtenni, és akinek a horogkeresztesek nem bocsátották meg az 1934. évi puccskísérletkor tanúsított magatartását Március 12-én reggel Fey őrnagy, aki az 1934-es sikertelen puccskísérletben oly emlékezetes szerepet játszott, öngyilkos lett, azután, hogy saját kezével oltotta ki felesége és fia életét. A Seyss-Inquart-”kormányban”, amely még március 12-én reggel megalakult, Ernst Kaltenbrunner doktor, az osztrák SS-ek vezetője belügyminiszteri, Hübner doktor közjegyző, Göring sógora pedig igazságügy-miniszteri tárcát kapott. Végül a reichsstatthalter címmel felruházott Seyss-Inquart mellé a párt két helyettest állított: Kepplert és Bürckel birodalmi biztost, a gleichschaltung szakemberét. Ausztria

sorsa most már megfelelő kezekben volt letéve. Március 13-án 19 órakor Keiteltől, az OKW főnökétől kísérve Hitler ünnepélyesen bevonult Bécsbe. Ugyanazon a napon törvény mondta ki Ausztriának Ostmark néven történt egyesülését a birodalommal. Ezt a lépést Hitler március 15-én a bécsi Hofburgban a következő szavakkal hozta nyilvánosságra: „Jelentem a német népnek, hogy teljesítettem életem legfontosabb feladatát.” A 6 milliós Ausztriának Németország sorsában kellett osztoznia, a végső összeomlásig. És hogy a gleichschaltung minél teljesebb legyen, Frick belügyminiszter 1938. március 18-i rendelete felhatalmazta Himmlert, a reichsführer SS-t, hogy Ausztriában „tegyen meg legjobb belátása szerint minden szükséges biztonsági intézkedést”. * Ha az SD, az SS és a Gestapo rendőri szervei hathatósan elősegítették az anschluss megvalósítását, szerepük még jelentősebbé vált a csehszlovák válság idején. Az

Ausztriában alkalmazott módszerek megfeleltek annak az irányvonalnak, amelyet mindaddig Németországban is követtek a „hitleri rend” fenntartása érdekében. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén a versailles-i szerződés következtében létrejött Csehszlovákia etnikai tarkasága alkalmat adott a hitleristáknak, hogy támadásukat az anschluss esetében bevált és érzelmileg indokoltnak látszó ürügyekre építsék fel. Az a tény, hogy Csehszlovákia Közép-Európa legdemokratikusabb országa volt, még külön szálka volt a nácik szemében. 1938. február 20-án Hitler nagy beszédet mondott a Reichstagban Hangsúlyozta a párt, a hadsereg és az állam megingathatatlan egységét, majd kijelentette, hogy a németek nem hajlandók többé tétlenül eltűrni a birodalom határán kívül élő 10 millió fajtestvérük elnyomatását. Az anschluss „visszavezetett a német haza kebelébe” 6 500 000 osztrákot; könnyű volt tehát kiszámítani,

hogy hátra vannak még a Csehszlovákiában élő németek. A csehszlovák nép mintegy 7 millió csehből, 3 millió szlovákból, 700 000 magyarból, 400 000 ruténból, 100 000 lengyelből és 3 600 000 németből állt. Ez utóbbiak alkották az ország legszámosabb etnikai „kisebbségét”. Túlnyomó többségük a német határ mentén húzódó, a cseh és morva területet csaknem teljesen körülzáró ún. Szudéta-vidéken élt A hitleristák sóvár szemmel tekintettek erre a szénben és ércekben gazdag, virágzó üvegés luxusiparral rendelkező területre. Minthogy 2 900 000 német élt itt, könnyű volt a népek demokratikus önrendelkezési jogára hivatkozni, éppen úgy, mint Ausztria esetében. Némi lelemény kellett csupán ahhoz, hogy megfelelő irányba terelhessék ezt a népi „önrendelkezési” jogot. A nácik már 1923 óta szervezeteket építettek ki a Szudéta-vidéken, hogy terjesszék a pángermán gondolatot és a német sovinizmuson

alapuló nemzetiszocialista jelszavakat. Illegális harcra készültek fel ugyan, mégis szükségük volt olyan szervezetre, amely a nyilvánosság előtt megvédelmezheti téziseiket. Egy ügyesen irányított párton kívüli férfiú volt az, aki ezt létrehozta. 1934 október elsején Konrad Henlein tornatanár, német apa és cseh anya gyermeke, megalapította a Deutsche Heimat frontot, a Német Hazafias Frontot. Henlein a csehszlovák állam keretein belül szudéta autonómiát követelt, és a svájci kantonok rendszeréhez hasonló szövetségi alkotmányt javasolt, amelyben a kisebbségek függetlennek érezték volna magukat anélkül, hogy a nemzet egysége kárt szenvedne. A Henlein-párt azonban a „führer-elv” alapján állott. Ez éppen elég volt arra, hogy gyanút keltsen. 1935-ben, amikor a Német Hazafias Front már tekintélyes számú tagsággal rendelkezett, nevet változtatott, és Sudetendeutsche Partei (SDP), azaz Szudétanémet Párt lett belőle.

Követelései abban a mértékben erősödtek, ahogy a hitleristák hatalma növekedett. 1936-tól a Szudétanémet Párt töltötte be Csehszlovákiában az ötödik hadoszlop szerepét, és a Volksdeutsche Mittelstelle közvetítésével, amelyet Himmler megbízásából Lorenz SS-obergruppenführer ellenőrzött, rendszeres pénzjuttatásban részesült. A pénzt a prágai német nagykövetség továbbította Henleinhez, éppen úgy, mint a kémkedésre vonatkozó irányelveket is. Az Auslands-Organisation, a párt külföldi szervezete, amelyet Bohle államtitkár vezetett, szintén osztott pénzt (Henleinnek havonta 15 000 márkát adott), és kiépítette a maga hírszerző hálózatát. Ez természetesen mind titokban történt. 1937-től Henlein már teljes autonómiát követelt a Szudéta-vidéknek, politikai programja pedig nyíltan hitlerista és antiszemita jelleget öltött. 1938 nyarán a horogkeresztesek aktivitása lázas tevékenységgé fokozódott, hasonlóan

ahhoz, ami Ausztriában történt az anschlusst megelőző időszakban. A Gestapo minden részlege munkában volt. Az SD-Ausland részletes utasításait követve, amely kezében tartotta az egész csehszlovákiai titkos hírszerző szolgálatot, a Szudéta-vidék hitleristái beszivárogtak minden kerületi és helyi szervezetbe, sport- és zenei egyesületekbe, énekkarokba, frontharcos szervezetekbe és kulturális egyesületekbe, s mindből egy-egy nácibarát központot alakítottak ki. Ki tudták puhatolni, kik lennének a horogkeresztes elvek vagy a német annexió esetleges ellenzői, ezenfelül pedig gazdag információs anyagot gyűjtöttek össze Csehszlovákia politikai, gazdasági és katonai helyzetére vonatkozólag. Behatoltak a vállalatokba, beszervezték a gyárak és bankok igazgatóit, vagy ha azok nem adták be a derekukat, legfontosabb munkatársaikat. Ezek a szervek olyan tömegű fontos értesülést gyűjtöttek össze, hogy Berlinbe való továbbításukra,

Schellenberg szerint, a határ két különböző pontján speciális telefon-összeköttetést szándékoztak létesíteni. A Szudéta-vidéken a szó szoros értelmében hemzsegtek a német ügynökök. Az SD és a Gestapo megosztotta egymás között a munkát, és miközben mindkét szervezet felhasználta Henleint és vezérkarát, ugyanakkor szoros és szándékoltan látható ellenőrzés alatt is tartotta őket, hogy így vegyék elejét az esetleges „megingásnak”. A határ túlsó oldalán, Németországban létrehozták az 1937. évi Osztrák Légióhoz hasonló önkéntes fegyveres csoportot, a Szudétanémet Különítményt, amelynek főhadiszállása Bayreuth mellett a donndorfi kastélyban volt. Hitlernek ürügyre volt szüksége Csehszlovákia katonai lerohanásához. A Szudéta-vidék náci hírszerző szolgálatának ellenőrző állomásait, az ún. sudetendeutsche kontrollstellé-ket bízták meg 1938 szeptemberében folyamatos provokációk

megszervezésével. Szeptember 12-én a párt nürnbergi kongresszusán Hitler igen éles hangot ütött meg. Beszédében azzal vádolta Beneš elnököt, hogy halálra kínoztatja és ki akarja irtani a szudétanémeteket. Henlein és helyettese, Frank ekkor már átment Németországba A csehszlovák kormány, amely addigi passzivitásával elősegítette, hogy gyökeret verjenek területén a legveszedelmesebb náci szervezetek, válaszképpen ezekre a fenyegetésekre letartóztattatott több Szudéta-vidéki hitleristát. A Gestapo megtorlással élt, és a szeptember 16-ra virradó éjjel Németországban elfogott 150 csehszlovák állampolgárt. Szeptember 19-én a különítmény is színre lépett, 12 főből álló kis csoportokban. Háromszáznál több akciót hajtottak végre, amelyeknek eredménye több mint 1500 fogoly, számos halott és sebesült, továbbá 25 gépfegyverből, könnyű fegyverzetből és felszerelésből álló zsákmány volt. Ám szeptember 22-én

Chamberlain Bad-Godesbergbe utazott, 29-én pedig megkezdődött a müncheni konferencia. Mussolini, Hitler, Chamberlain és Daladier úgy döntött Csehszlovákia sorsáról, hogy az érdekelt ország képviselőjét meg sem hallgatták. Szeptember 30-án elhatározták, hogy október elseje és 10-e között Csehszlovákia kiüríti a Szudéta-vidéket. A csehszlovák kormány tiltakozott, Beneš elnök lemondott; ezzel azonban nem sokat törődtek, ehelyett lelkesen ünnepelték az in extremis (utolsó pillanatban) megmentett békét. Hitler ebböl az epizódból világosan láthatta, hogy a francia és angol hírszerző szolgálat mennyire nem áll feladata magaslatán. Miközben bizonykodott, hogy ezentúl nincs már semmiféle területi követelése, lázasan folytak Csehszlovákia elözönlésének előkészületei; az előjeleket már jó ideje észre lehetett volna venni. Amint a müncheni egyezmény jóvoltából megtörtént a Szudéta-vidék „békés” elfoglalása,

a Henlein-féle különítményeket Himmler parancsnoksága alá helyezték, hogy fel lehessen őket használni „rendőrségi szolgálatra a rendőrséggel együtt, a reichsführer SS-szel egyetértésben”. A nyugati demokráciák pedig elvesztettek egy döntő játszmát, amelyet megnyerhettek volna. Bizonyos német katonai körökben létrejött egy kis ellenálló csoport. Akik részt vettek benne, Beck tábornokhoz hasonlóan úgy gondolkodtak, hogy Hitler agresszív politikáját a német hadsereg egymaga képtelen diadalra vinni mindenki ellen. Meg voltak róla győződve, hogy Európa népei szövetkezni fognak a német fasiszta előretöréssel szemben, és hogy a helyzetet logikusan végiggondolva el sem lehet más végső eredményt képzelni, mint Németország teljes összeomlását és pusztulását. Levonták ennek a következményeit is – amelytől pedig a hitlerizmus kezdete óta olyan sokan visszarettentek –, és elhatározták, hogy felhasználják a

Csehszlovákia elleni agresszió nyújtotta lehetőséget a hatalom átvételére és Hitler bíróság elé állítására. Ez a hitlerizmus bukását és Európa sorsának teljes megfordulását jelentette volna. Augusztus közepén az összeesküvők Londonba küldték megbízottjukat, a civil Kleistet, hogy informálja a helyzetről és szilárd helytállásra bírja a brit kormányt. Csakhogy míg Churchill, aki nem volt tagja a kormánynak, helyeselte a német tábornokok tervét, és támogatásáról biztosította őket, addig Chamberlain továbbra is csak tétovázott. Szeptember elején másik megbízottat küldtek Londonba, ezúttal katonát. Néhány nappal később a londoni német nagykövetség egyik diplomatája megerősítette a brit kormánynak adott információkat. Mindezek a biztosítékok sajnos nem tudták megmásítani Chamberlain és Daladier kormányának elhatározását, hogy sorsára hagyják Csehszlovákiát. 1944 őszén, a július 20-i összeesküvés

bukása után a Gestapo megtalálta Kleistnél az 1938 augusztusi londoni útjára és a brit kormánnyal való kapcsolataira vonatkozó dokumentumokat. Kleistet halálra ítélték, és 1945 tavaszán kivégezték * Október 21-én Hitler „szigorúan bizalmas” rendelete előírta az OKW-nak, hogy: 1. Biztosítsa a német határokat, és védje meg az országot meglepetésszerű légitámadásokkal szemben; 2. likvidálja azt, ami Csehszlovákiából megmaradt; 3. foglalja el a Memel-vidéket Hitler eddig minden erőszakos lépését az elnyomott fajtestvérek iránti kötelező szolidaritás meséjével fedezte. Csakhogy most már nem volt Csehszlovákiában semmiféle német kisebbség; valami mást kellett kitalálni. Az enyhülés érdekében a prágai kormány és az agg államelnök, Hácha széles körű önkormányzatot adott Szlovákiának; Bratislavában parlamentet és autonóm kormányt hoztak létre. Ám ez a lépés csak megkönnyítette az operáció folytatását A

szélsőséges szlovák pártvezérek, Durcansky és Mach, Göring utasítására, aki Németországba rendelte őket, a Németországgal való szoros gazdasági, politikai és katonai kapcsolatok kiépítése mellett teljes függetlenséget követeltek Szlovákiának. Ennek fejében viszont ígéretet tettek a zsidókérdés „rendezésére” és a Kommunista Párt betiltására. 1938-1939 telén a náci ügynökök egyre nagyobb számban szivárogtak be Cseh- és Morvaországba. Az SS és a Gestapo által irányított Szudéta-vidéki diákszervezetek ebben is főszerepet játszottak. A Gestapo és az SD ezek segítségével behálózta a köz- és magánintézményeket, és midőn 1939. március 15-én a hajnali órákban a német csapatok minden előzetes figyelmeztetés nélkül behatoltak a maradék Csehszlovákiába, a hitlerista ügynökök már megszereztek minden stratégiai pozíciót, megbénítottak minden ellenállást, és ellenőrizték a rendőrséget. Brnóban

például pillanatok alatt kezükbe került a rendőrség vezetése Mindenütt speciális különítmények akadályozták meg a politikai és rendőrségi irattárak megsemmisítését; ez volt az előfeltétele annak, hogy gyorsan végezhessenek az ellenzéki elemekkel. A hitlerista diákszervezetek aktív tagjait Himmler és Heydrich hamarosan átvette az SS kötelékébe, többeket közülük pedig a Gestapo prágai szervezeténél alkalmaztak. A német katonai lerohanást provokációval készítették elő. A szlovák kormány lényegében szakított Prágával, a központi kormány pedig kénytelen volt a szlovák kormány tagjait, rendszeres szembeszegülésükre való tekintettel, felmenteni megbízatásuk alól. Március 12-én két SD-ügynök kereste fel Tiso pátert, a szlovák miniszterelnököt, és külön repülőgépen magával vitte Berlinbe. 14-én Tiso a kapott parancs értelmében proklamálta a szlovák függetlenséget. A német csapatok tehát az „elnyomott

szlovák hazafiakat” segítették meg, midőn csehszlovák földre törtek. Ugyanazon a napon Hitler a fegyveres erőkhöz intézett napiparancsában kijelentette: „Csehszlovákia megszűnt létezni.” Másnap rendeletileg létrehozták a Német Birodalomba bekebelezett Cseh–Morva Protektorátust, a szerencsétlen ország „protektorává” pedig Neurathot nevezték ki. Március 15-én Hitler bevonult Prágába. Akárcsak bécsi bevonulásakor, útján most is Himmler és Heydrich kísérte, és nagy létszámú SS-gárda őrizte. Schellenberg – aki ugyancsak velük volt – elmondta, hogy Himmler mennyire lelkesedett a cseh rendőrség embereiért. „Kivételes emberanyagnak” nevezte, és nyomban elhatározta, hogy beolvasztja őket az SS-be. Karl Hermann Frankot, aki Henlein helyettese volt a Szudétanémet Pártban, azonnal kinevezte rendőrfőnöknek, protektorátusi államtitkár címmel. Frank egyidejűleg SSgruppenführer (hadosztálytábornok) rangot is kapott.

Új beosztásában elképzelhetetlen kegyetlenséggel tüntette ki magát. A csehszlovák nép történetének új szakaszába lépett, amelyben végig kellett szenvednie az apokalipszis minden gyötrelmét. Azoknak az árulóknak a bűne volt ez, akik a hitlerizmus ügynökeivé lettek. A hitlerista ügynökök olyan emberek cinkosságával érték el sötét céljaikat, akiket elvakított a politikai szenvedély, a hatalomvágy, a szélsőséges fajelméleten és elfajzott nemzeti érzésen alapuló ideológia. Ezek segítségével az SD és a Gestapo emberei szinte termeszek módjára belülről rágták szét a nemzet életerejét, s az üressé vált külső burkolat az első lökésre porba hullott. A jobboldali és centrista konzervatív pártok ez esetben is gyermekes hiszékenységgel támogatták azt a kezdeményezést, amelynek azután maguk is áldozataivá váltak. A megfelelő időbeli távlat és a hitleri politika titkainak birtokában, amelyekről az 1945-ben lefoglalt

irattárak lebbentették fel a fátylat, megállapíthatjuk, hogy Hitler kizárólag az emberi gyengeségek ismeretének köszönhette politikai diadalát. A fasiszta politika az emberi gyávaságra és kegyetlenségre épített, éppen ezért kapott benne hasonlíthatatlanul fontos szerepet az olyan terrorszervezet, mint a Gestapo. III. fejezet A VÉGSŐ SZERVEZETI FORMA A hitleri agresszív politika diadalról diadalra tört, a horogkereszteseknek tehát eszükbe sem jutott, hogy módszereiken valamit is változtassanak. 1938 végén határozták el Lengyelország megsemmisítését. Ürügynek jó volt Danzig, a versailles-i szerződés óta lengyel területbe beékelt szabad város. A hitleri célok most nem tettek szükségessé olyan látványos rendezést, mint Ausztria és Csehszlovákia esetében: számukra Lengyelország egyszerűen terjeszkedési terület, népesedéspolitikai kísérlet volt. Az „élettér”, a hírhedt „Lebensraum” meghódításának első

szakasza volt ez, Hitler egyik fő programpontja a nácizmus megszületése óta. Lengyelország igen előnytelen helyzetben várta a készülő támadást. A lengyel külügyminiszter, Józef Beck ezredes élénken rokonszenvezett a náci diktatúrával. 1926-tól 1936-ig az előzőleg demokratikusan vezetett Lengyelország Pilsudski marsall diktatúrája alatt élt, aki halála előtt megnemtámadási szerződést írt alá a hitleri Németországgal. Az ezredesek katonai juntája, amely Pilsudski halála után hatalomra lépett, ezt az egyezményt elegendő biztosítéknak tekintette, és szükségtelennek tartott bármiféle szövetséget a demokratikus országokkal, különösképpen Csehszlovákiával. Sőt, Lengyelország még részt is vett Csehszlovákia feldarabolásában: bekebelezte a 200 000 lakosú, szénben gazdag Tésin-vidéket. 1939. május 23-án, a tábornokok konferenciáján Hitler kijelentette: „Arról szó sincs, mintha meg akarnánk kímélni

Lengyelországot; csupán el kell határoznunk, hogy Lengyelországot az első kedvező alkalommal megtámadjuk.” A végső határidőt szeptember elsejében állapították meg. A támadás előkészítése az ilyenkor szokásos aprólékos pontossággal folyt. A terv fedőneve „Fall Weiss” volt. Meg kellett játszani valamilyen incidenst ahhoz, hogy a lengyeleket lehessen provokációval vádolni. Hitler ilyenkor természetesen Himmlerre gondolt, a mocskos feladatok végrehajtójára. Június 23-án Himmler részt vett a Birodalmi Védelmi Tanács ülésén; a tanácsnak egyébként megalakulása, 1935 óta ez volt a második összejövetele. Itt hozták meg a küszöbön álló háborúval kapcsolatban a legfontosabb rendelkezéseket. Attól természetesen óvakodtak, hogy akár a legcsekélyebb célzást is elejtsék a Himmler embereire háramló feladatokról; szerepük csak a nürnbergi per folyamán vált ismertté. A Himmler által kidolgozott fondorlatos tervet, amelynek

megvalósítását Heydrichre bízták, a „Himmler-hadművelet” fedőnévvel álcázták. Végrehajtására Heydrich egyik bizalmi emberét és régi barátját, Alfred Helmuth Naujocksot választotta ki. Még Kielben ismerte meg őt, abban az időben, amikor kitették a haditengerészetből, és belépett az SS-be. 1931-ben Naujocks is az SS tagja lett. Eredetileg gépész volt, de mint ismert amatőr bokszoló vált a kieli rakodómunkások körében népszerűvé, és hasznossá a horogkereszteseknél, az utcai verekedéseken és gyűléseken. 1934-ben Heydrich bevitte őt az SD-be; 1939-ben már az SD-Ausland III. szekciójában, az ún „külföldi információs szolgálat”-ban egy alosztály élén állt Ez a Naujocks-féle alosztály, amely később a VI. F csoport elnevezést kapta, különleges tevékenységet fejtett ki. A berlini Delbrückstrassén levő irodájából Naujocks különböző műhelyeket irányított, ahol megbízható emberek titokzatos

megbízatásokat láttak el. Az F csoportot tulajdonképpen úgy lehetett volna nevezni, hogy az SD „műszaki alosztálya”. Itt állították elő mindazokat a legkülönbözőbb nemzetiségű hamis dokumentumokat, útleveleket, személyazonossági igazolványokat, menleveleket, amelyekre az SD külföldön operáló ügynökeinek szükségük volt. Végül még pénzt is hamisítottak Ezt a hamisító részleget Krüger SS-hauptsturmführer irányította. Naujocks másik műhelye, a rádiós csoport, egy jelentéktelen külvárosi barakkban volt elhelyezve. Ezeknek a rendkívül bizalmas munkálatoknak az ellenőrzését végezte Naujocks egészen 1941 januárjáig, amikor is rangjától megfosztva átadták a Waffen-SS-nek, amiért vitába mert szállni Heydrich egyik utasításával. Heydrich ettől fogva ádáz gyűlölettel üldözte őt, azt akarta, hogy tegyék a keleti front egyik harci alakulatába. Ettől csak az mentette meg, hogy Himmler utasítása szerint

„államtitkok ismerőjét” nem volt szabad olyan beosztásba tenni, ahol könnyen az ellenség kezébe eshetett. Végül, miután egy ideig Dániában, majd a belgiumi megszálló erők gazdasági hivatalában teljesített szolgálatot, dezertált, és 1944. október 19-én az amerikai csapatoknál jelentkezett. Arról Naujocks nyilván nem tudott, hogy az ő neve is ott van a háborús bűnösök jegyzékén. 1946-ban, mielőtt bíróság elé állíthatták volna, sikerült Németországban megszöknie. Azóta nyoma veszett 1939. augusztus 10-én Naujocks még Heydrich bizalmi embere volt, amikor az meghívta őt Prinz-Albrecht-Strassei hivatalába. Heydrich közölte vele, hogy színlelt támadást kell vezetnie Felső-Sziléziában, a lengyel határ közelében fekvő gleiwitzi német rádió-adóállomás ellen. Az akciót úgy kell lefolytatnia, mintha lengyel különítmény támadta volna meg a német adóállomást. „A külföldi sajtó és a hazai propaganda számára

szükségünk van lengyel támadások tárgyi bizonyítékaira” – mondotta Heydrich. Naujocks maga mellé vett hat különösen megbízható embert az SD-ből, és 15-e körül elindult velük Gleiwitzbe. A legtökéletesebb titoktartásra kaptak utasítást, amelyhez könnyen tartani tudták magukat: hiszen 1937 nyara óta a Grenzpolizei, a német határrendőrség is a Gestapo ellenőrzése alá tartozott. Gleiwitzben Naujocksnak meg kellett várnia Heydrich rejtjeles táviratát, csak akkor indíthatta el az akciót. Tudta, hogy a színlelt támadáskor lengyel egyenruhába öltöztetett németeket bocsátanak rendelkezésére. A Heydrich által szerkesztett forgatókönyv szerint az álkülönítménynek el kellett foglalnia az adóállomást, és annyi ideig kellett megszállva tartania, míg egy lengyelül beszélő német be tudja olvasni a Heydrich által fogalmazott harcias deklarációt. „A közleményben az állt – mondta Naujocks –, hogy ütött a német–lengyel

háború órája, és hogy az egyesült lengyel hadak meg fogják semmisíteni a németek minden ellenállását.” Az Abwehrnek, az OKW katonai hírszerző szervének kellett előteremtenie a támadásban részt vevő állengyel katonák számára az egyenruhákat, fegyvereket és személyazonossági iratokat. Himmler valódi lengyel egyenruhákat és valódi lengyel katonai papírokat követelt, holott Naujocks csoportja, az F műhely, hajszálig pontos hamisított dokumentumokat tudott volna gyártani. Canaris, az Abwehr főnöke megkísérelte megakadályozni az akciót vagy legalább azt, hogy az alája rendelt szervek részt vegyenek benne; de sikertelenül, mert Keitel már megadta hozzájárulását. Így beérte azzal, hogy személyesen nem foglalkozott az üggyel, Heydrich pedig Mehlhorn SS-oberführert bízta meg azzal, hogy koordinálja a különböző szervek munkáját. A feladatoknak ez a felaprózása több biztosítékot nyújtott a titkosság megőrzésére, és

megosztotta a felelősséget. Nebe, a Kripo vezetője, Heydrich alárendeltje, még májusban kérte az OKW-t, hogy szerezzenek neki lengyel egyenruhákat egy „lengyel támadást ábrázoló film forgatásához”. Most hasonló kéréssel fordultak a katonákhoz, de az eredeti fegyverekre és főként az autentikus személyazonossági iratokra vonatkozó igény egy percig sem tehette előttük kétségessé, hogy ez esetben nem holmi filmfelvételről van szó. Augusztus végén Naujocksot, aki még mindig Gleiwitzben várt Heydrich utasítására, Oppelnbe, a Gleiwitztől 70 kilométernyire északra fekvő sziléziai kisvárosba rendelték. Itt Müller és Mehlhorl várt rá, hogy megbeszéljék az operáció végső részleteit. Müllert, mint a Gestapo főnökét bízta meg Heydrich azzal, hogy ő szállítsa a legfontosabb „anyagot”, amelyet Heydrich jellemző módon „konzervek” fedőnévre keresztelt. A „konzervek” a valóságban elítéltek voltak, akiket Müller

válogatott ki a koncentrációs táborokból. Naujocks nürnbergi tanúvallomása szerint: „Müller kijelentette, hogy 12 vagy 13 elítélt bűnözőt szállít, akiket lengyel egyenruhába öltöztetnek és holtan hagynak a csata helyén, mintha támadás közben estek volna el. Ebből a célból halálos hatású injekciót kell kapniuk a Heydrich-f éle szolgálat egyik orvosától. Később majd lőfegyvertől származó sebeket is kapnak. Az incidens után a sajtó képviselőit és más személyeket végigvezetnek majd a színhelyen. Rendőri jelentés is készül Müller azt mondta, hogy Heydrich parancsára az egyik bűnözőt az én rendelkezésemre kell bocsátania a gleiwitzi akcióhoz.” Mindent a legapróbb részletekig elrendeztek: „Augusztus 31-én délben telefonon kaptam meg Heydrichtől a számjeles szöveget a támadásra, amelynek még aznap este 8 órakor meg kellett történnie. Heydrich azt mondta, hogy a támadás végrehajtása előtt kérjem el

Müllertől a »konzerveket«. Így is tettem, és meghagytam Müllernek, hogy az én emberemet a rádióadóhoz hozza el. Élt, de egyáltalán nem volt magánál Megpróbáltam kinyitni a szemét, de a tekintetéből nem tudtam megállapítani, hogy él-e, csak abból, hogy lélegzett.” Az elítélteknek legyilkolásuk előtt Müller azt ígérte, hogy a hazafias akcióban való részvételük fejében kegyelmet kapnak és szabadon engedik őket. A megadott időpontban végrehajtották a színlelt támadást. Az egyik kisegítő adón a tervnek megfelelően lengyel nyelven felolvasták a Heydrich által megfogalmazott kiáltványt – ez mindössze három vagy négy percet vett igénybe –, majd Naujocks és emberei visszavonultak, és a tett színhelyén otthagyták a „konzerveket”. Másnap, szeptember elsején, amikor a német csapatok már napfelkelte óta lengyel földön törtek előre, Hitler beszédet mondott a Reichstagban. Felsorolt néhányat a lengyelek által

elkövetett „határsértések” közül (augusztus 23-a óta a németek halmozták a provokációkat). Ennek során megemlítette a gleiwitzi adó esetét, amelyet „reguláris lengyel csapatok támadtak meg”. Ribbentrop közleményt juttatott el a külföldi német követségekhez, amely szerint a Wehrmacht kénytelen volt akcióba lépni, „válaszul” a lengyel támadásokra. Ezt a formulát ismételte meg az OKW jelentése is. A német sajtó és bizonyos külföldi lapok említést tettek a rádióállomás elleni támadásról. Hat évet kellett várni ahhoz, hogy ebben az ügyben megismerhessük az igazságot. Ami pedig az SD-nek azokat a tagjait illeti, akik részt vettek a gleiwitzi operációban: Birckel SS-hauptsturmführer kijelentése szerint az egy Naujocks kivételével valamennyit „eltüntették”. A nácik egyébként gyakran éltek azzal a módszerrel, hogy a nemzetközi szabályokat megsértve felhasználták az ellenfél egyenruhák és felszerelését.

Az utolsó és legnagyobb szabású példa erre a „Greiff-hadművelet” volt, a Skorzeny által vezetett SS kommandó-vállalkozás Rundstedt kétségbeesett ardennes-i offenzívájának támogatására 1944 decemberében. A „Greiff-hadművelet”-ben több mint 3000 SS vett részt amerikai egyenruhában, Sherman tankokkal, eredeti teherautókkal és jeepekkel. Zavart kellett kelteniük a szövetségesek arcvonala mögött, ahová sikerült is behatolniuk, és mélyen a front mögött a legvakmerőbb szabotázscselekményeket hajtották végre. A gleiwitzi „Himmler-hadművelet” egyben azt is megmutatta, milyen cinkos együttműködés alakult ki már ekkor az SS és a hadsereg között. Az akcióban együtt vett részt az SD, a Gestapo és az OKW utasítására az Abwehr. A háború harmadik napján, amikor a német csapatok már számottevő lengyel területet foglaltak el – a páncélosok 8-án már bevonultak Varsóba –, Hitler elhatározta, hogy a front közelébe

helyezi át főhadiszállását. Három, különlegesen berendezett vasúti szerelvény haladt át a lengyel határon Katowice közelében (nem messze Gleiwitztől); egy ideig lengyel területen mozgott, majd észak felé haladva végül is Sopotban állapodott meg, a szeptember elsejei törvénnyel Németországhoz csatolt egykori danzigi terület kis kikötővárosában. Hitler itt maradt szeptember végéig. Az első szerelvény Hitleré volt, a második Göringé, a harmadik pedig Himmleré. Himmler tehát az elsők között lépett lengyel területre, éppen úgy, mint annak idején Ausztriába és Csehszlovákiába. Hűséges parancsőrtisztje, Wolff obergruppenführer kíséretében részt vett minden fontosabb vezérkari értekezleten, és személyesen ellenőrizte szervezete működésének kiterjesztését a meghódított területre. Minden részlegéből vele ment egy-egy küldött. Közöttük volt az SD „belső kémelhárító” osztályának ifjú vezetője, Walter

Schellenberg is. Nem véletlen választás eredménye volt ez, hiszen előzőleg Heydrich Schellenbergre bízta, hogy tárgyalásokon tisztázza a hadsereggel azokat a módosításokat, amelyek szerint Himmler emberei a front mögötti területeken tevékenykedni fognak. A Gestapo és az SD speciális különítményei lengyel területen közvetlenül az arcvonal mögött operáltak, hogy „biztosítsák a mögöttes területet”, főként azonban azért, hogy megkezdjék azoknak a rendszabályoknak a végrehajtását, amelyeket Himmler a lengyel lakosságot illetően már jó ideje kidolgozott. A Sipo különítményei, amelyek a Gestapo és az SD embereiből álltak, egy einsatzgruppét (rohamcsoportot) alkottak; ez maga pedig einsatzkommandókra oszlott. A hadsereggel semmiféle írásos egyezményt sem kötöttek. A tisztikar részletesen megismerte azokat á rendszabályokat, amelyeket Hitler Lengyelország likvidálása tekintetében előírt, és megdöbbent tőlük. Varsó

bombázását már eleve elhatározták – arra az esetre is, ha katonailag nem lett volna rá szükség –; meg kellett félemlíteni a lakosságot. Hitler „politikai tisztogatást” rendelt el Lengyelországban, a tábornokok pedig tisztában voltak vele, hogy milyen túlkapások következnek az ilyenfajta rendelkezésekből. Végül különböző provokációkat is előirányoztak Ribbentrop például az ukrán kisebbség állítólagos lengyelellenes „felkelésének” megszervezéséről értesítette Canarist; így alkalom nyílt volna ezen a területen arra, hogy minden lengyel parasztgazdaságot és házat felgyújtsanak. Canaris felhívta Keitel figyelmét arra, hogy milyen kockázattal járhatnak a hadseregre az ilyenfajta üzelmek. Egyes tábornokok támogatták Canarist, midőn az így tiltakozott: „Egy napon a világ az ilyen módszerekért a Wehrmachtot teszi majd felelőssé, mert az ő szeme előtt történtek ezek az események.” A tábornokok sürgetésére

Keitel és Brauchitsch magával Hitlerrel közölte a hadsereg kifogásait a Himmler-féle kommandóknak a csapatok háta mögött történő felhasználását illetően. Biztonságuk így is eléggé biztosítva van – mondták –, ezeknek a kommandóknak a jelenlétét mi sem igazolja. Általános meglepetésre Hitler előbb nekik adott igazat, később azonban lassanként visszatért eredeti döntéséhez, és parancsot adott Keitelnek, hogy fogadja el Himmler embereinek jelenlétét. Keitel, szokásához híven, azonnal meghajolt, és úgy informálta a tábornokokat, hogy semmiképpen sem tudta befolyásolni az eseményeket, minthogy a führer parancsáról van szó. Tudomásul vette tehát Varsó bombázását és a lakosság bizonyos rétegeinek, az értelmiségriek, a nemességnek, a papságnak és természetesen a zsidóságnak a kiirtását. Himmler és Heydrich úgy vélekedett, hogy egyedül az első három kategória képes megszervezni a belső ellenállást, és hogy

sokkal kevésbé vagy alig képes ellenállásra az olyan nép, amelyet megfosztanak értelmiségi és erkölcsi erőitől. Ami pedig a zsidók kiirtását illeti, ez lett volna a „végleges megoldás” kezdete A Hitler vasúti kocsijában tartott értekezletek egyikén Johannes Blaskowitz tábornok, akit egy Lengyelország elleni támadó terv kidolgozásával bíztak meg, és aki az egyik hadsereg parancsnoka volt ebben a hadjáratban, hevesen tiltakozott, és részletes írásbeli jelentést tett azokról a gaztettekről, amelyeket az SS és az einsatzkommandók a zsidók és a lengyel vezető rétegek ellen elkövettek. Jelentését egyenesen Hitler elé terjesztette, de csak annyit ért el, hogy azon az ismert látványos dühroham vett erőt. A gyakran tapasztalt nehézségek eredményezték azt, hogy a Szovjetunió elleni hadjárat során az OKW és Himmler között írásos egyezmény jött létre az einsatzgruppék felhasználása ügyében; ebben a hadjáratban azután

a különítmények minden emberi képzeletet felülmúló borzalmakat követtek el. 1939 szeptemberében nem sok olyan katona volt már, aki tiltakozni mert volna. Canarisnak, Blaskowitznak és kisebb mértékben Brauchitschnak sikerült megmozgatnia Keitelt, ám a kísérlettel kénytelenek voltak felhagyni. A hadsereg egészében követte és támogatta Hitlert. A tábornokok katonai parádénak tekintették a háborút, és az osztrák és csehszlovák hadműveletek, majd a lengyelországi villámháború mintha őket igazolta volna. Nem nagyon fűlt a foguk a francia és angol hadakkal való megmérkőzéshez, de Hitler azt erősítgette, hogy a franciaországi hadjárat is ugyanolyan könnyű lesz. 1939 őszén a tábornokok kiemelkedő helyet foglaltak el a náci államban Keleten könnyen aratták a babérokat és a nyugati demokráciák elleni támadásra készültek; az országon belül többüknek kulcspozíciójuk volt a hadigazdálkodásban. A hadműveleti területek

messzesége, a háborúban betöltendő fontos szerepük alapján abban reménykedtek, hogy az addigiakhoz képest szokatlan függetlenségre tesznek szert, és megszabadulhatnak a párt gyámkodásától, no meg a Gestapo és az SD ellenőrzésétől. Mit tett ebben a számukra könnyen veszélyessé válható helyzetben Himmler és a Gestapo? Mindenekelőtt néhány óvatossági rendszabállyal korlátozták a katonák autonómiáját. A haderő szállításainak legnagyobb részét például a párt motorizált csapattestére bízták. Ennek a teherautói, motorkerékpárosai és gépkocsivezetői nélkül a hadsereg egymagában képtelen lett volna megnyugtató módon biztosítani az utánpótlást. A párt így elég egyszerű módot talált arra, hogy ellenőrizze és szükség szerint sakkban is tartsa a katonákat. Másfelől, Himmler kérésére, a szokástól eltérően, a katonák sohasem kapták meg a hatalmat a rendőri feladatok ellátására, sem Csehszlovákiában, sem

Lengyelországban. Ezeket a teendőket Himmler szervei látták el kezdettől fogva, éppen úgy, mint korábban Ausztriában. Lengyelországban is ez volt a helyzet, amint a tulajdonképpeni hadműveletek megszűntek, és ahogy a haderő előrehaladt. Az einsatzkommandókba szervezett SD- és Gestapo-emberek megjelenése közvetlenül a harcoló egységek mögött, a hadi események kellős közepén, valóban újdonság volt és Himmler „merész kezdeményezése”. Ez a szervezeti forma, amelyben a két fontos szolgálat emberei együttműködtek, egyszersmind a folyamatban levő nagy jelentőségű átalakulás mutatója is volt.[4] Azóta, hogy 1936. június 17-én Himmler lett Németország valamennyi rendőri szervezetének főnöke, bizonyos átalakulások is történtek. Egy 1936 augusztus 28-i körrendelet kimondta, hogy október elsejétől valamennyi tartomány politikai rendőrsége felveszi a Geheime Staatspolizei (Gestapo), a kerülei hivatalok pedig a Staatspolizei

(Stapo) nevet. Az azonos elnevezés és az ezzel természetszerűleg együtt járó alárendeltségi viszony pontot tett a három évé tartó egységesítési folyamat végére. Szeptember 20-án, ezúttal Frick belügyminiszter, akihez elvileg az összes rendőri szerv is tartozott, egy újabb körrendeletben úgy intézkedett, hogy a továbbiakban a Gestapo berlini központi szolgálata ellenőrizze a tartományok politikai rendőrségének vezetőit. A Gestapo cselekvőképességének erősítése és a megtorlás gyorsabbá tétele érdekében Frick 1938. január 25-i rendeletével magára a Gestapóra bízta a védőőrizetbe vétel elrendelésének és végrehajtásának jogát. A Gestapo szervei mindaddig csupán az általuk javasolt, de a belügyminisztérium által meghozott rendelkezés végrehajtására szorítkoztak. Most már szétoszlott ez a halvány ellenőrzés is. „A védőőrizetbe vételt a titkos államrendőrség rendelheti el – mondja Frick rendelete –

óvintézkedés gyanánt olyanokkal szemben, akik magatartásukkal veszélyeztetik a nép és az állam biztonságát, abból a célból, hogy csapást mérjenek a nép és az állam ellenségeire.” Az internálás elrendelése ügyében vitának nem volt helye. Semmilyen igazgatási vagy igazságügyi eljárásról nem intézkedtek, korábban pedig láttuk, hogy a törvényszékeknek megtiltották a Gestapo ügyeivel való foglalkozást. Hogy erről az érdekelt fél is tájékoztatva legyen, a közölt internálási végzés felzetén a következő figyelmeztetés állt: „Az őrizetbe vettnek nincs fellebbezési joga a védőőrizetbe vételi határozattal szemben.” Ezután következett az internálás okának megjelölése, rendszerint néhány tömör szóban. Például: „Államellenes tevékenység gyanúja”, „A dezertőrök támogatásának alapos gyanúja”, esetleg: „Szökevény (vagy emigráns) rokona lévén, feltehető, hogy minden eszközzel árt a

birodalomnak, amennyiben szabadon marad”. Frick január 25-i rendelete és egy 1938. szeptember 14-én hozott határozat felszólította a Nemzetiszocialista Párt szerveit a Gestapóval való együttműködésre, amelynek a führer „hivatásul adta, hogy figyelje és távolítsa el a párt és a nemzetiszocialista állam minden ellenségét, valamint minden ellenük irányuló bomlasztó erőt”. A Gestapo tehát teljesen és véglegesen megszilárdította hatalmát. Minden vele kapcsolatban álló hivatalnok a birodalom tisztviselője lett. Heydrich apparátusa, amely egész Németországot behálózta, 57 kerületi Gestapo-hivatalt foglalt magába. Ezek megoszlása a következő volt: – 21 Stapo leitstelle (főhivatal) és – 36 Stapo stelle (hivatal). A Kripo, amely 1936 óta a Gestapóval közösen a Sipo névre keresztelt együttest alkotta, 66 kerületi hivatallal rendelkezett. Ezek megoszlása: – 20 kriminalpolizeileitstelle (főhivatal) és – 46

kriminalpolizeistelle (hivatal). Heydrichnek, aki mindezt igazgatta, megvolt az oka az elégedettségre. Amellett viszont, hogy a Sipo főnöke volt, eredeti hivatalát, az SD-t is vezette, és ez bizonyos igazgatási kellemetlenségeket okozott neki. Minden igyekezete ellenére az SD továbbra is pártszolgálat maradt. 1938 november 11-én végre napvilágot látott az a rendelet, amely az SD-t a párt és az állam hírszerző szervévé avatta. Fő feladatává azt tették, hogy támogassa a biztonsági rendőrség (Sipo = Gestapo + Kripo) munkáját. Közben azonban Heydrich uralma alatt, aki az angol Intelligence Service-t tekintette példaképének, az SD olyan irányban fejlődött, hogy sokkal inkább politikai hírszerző szolgálat, lényegében kémszervezet lett belőle, semmint rendőrségi segédorganizmus. Amikor tehát kitört a háború, az SD-t már állami hírszerző szolgálat rangjára emelték, de továbbra is pártszerv volt. Az is maradt fennállása végéig

A közigazgatási „határvonal” azonban, amely Himmler apparátusának többi részétől elválasztotta, változatlanul nehézségeket idézett elő, még a Himmler–Heydrich-féle vezetés egysége ellenére is. A vegyes összetételű einsatzkommandók alakítása a lengyelországi hadjárat folyamán napfényre hozta ezeket a nehézségeket. Himmler ezért a nyáron döntő jelentőségű elhatározásra jutott: új szervezetet hozott létre, amelyet az 1939. szeptember 27-i rendelet tett hivatalossá A rendelet szerint a reichsführer SS a hozzá tartozó hivatalokat Reichssicherheitshauptamt (Birodalmi Közbiztonsági Főhivatal) néven fogta össze egyetlen szervezetbe, amelyet jobban ismertek a kezdőbetűi szerint: RSHA. Az új szervezési forma megfelelt annak az elgondolásnak, amelyet Himmler már 1936-ban megfogalmazott: meg kell szervezni az „államvédelmi testületet”. A bűnügyi és politikai nyomozó, vizsgálati és dokumentációs szolgálatok

ilyenformán egy és ugyanazon együttes részei voltak. Ennek a rendszabálynak első eredménye az volt, hogy az egész rendőrségi apparátus még hangsúlyozottabban az SS-központ ellenőrzése alá került, minthogy az RSHA-t megalakulása pillanatától fogva úgy tekintették, mint a belügyminisztériumhoz tartozó állami szervet és egyidejűleg mint az SS egyik legfontosabb szolgálatát, amely közvetlenül az SS legfelsőbb parancsnoksága alá van rendelve. Az egyszemélyi vezetés csak még inkább hangsúlyozta ezt a kettős függőséget. A közigazgatás zűrzavara, mint tudjuk, a náci vezetés stílusához tartozott. Best doktor valamilyen áltudományos jogász-zsargonban próbálta ezt megmagyarázni; érdemes itt idézni a magyarázat egy részét: „Az SS és a rendőrség tehát egységet alkotnak, mind struktúrájukban, mind aktivitásukat tekintve, anélkül, hogy szervezetük személyisége elvesztené ezáltal a maga sajátos jellegét és helyét a

párt és az államigazgatás egyéb fontos ágazatai között, amelyek több szempontból is hasonló természetűek.” Az RSHA létrejöttének napján egy másik rendelet kinevezte az egyes szolgálati ágak vezetőit, vagyis az addigi vezetőket megerősítette beosztásukban, Heydrich pedig az RSHA főnöke lett. A törvényesség szempontjából abszurd kotyvalék volt az egész. Az RSHA elnevezés lényegében egyfajtá álcázás volt; így el lehetett kerülni a túlságosan is ismert Gestapo név használatát. Ugyanezen meggondolás alapján az RSHA-tól függő alkalmazottak és tisztviselők egyenruhájának hajtókáján SD jelű megkülönböztető sáv volt, még akkor is, ha a Gestapóhoz vagy a Kripóhoz tartoztak. A megkülönböztető jelzés annyit jelentett csupán, hogy az illető az SS-en belül az SD, különleges alakulathoz tartozik, amelyhez az SS-be bekebelezett RSHA személyzetét egészében csatolták. Az RSHA[5] gigantikus rendőri apparátusát azért

hozták létre, hogy központosítsa az információs szolgálatot, hogy a legcsekélyebb ellenséges hírt is felfogja, és azt kifejtve, megmagyarázva juttassa el a gépezet csúcsán ülő Heinrich Himmler reichsführer SS fülébe. Ellenkező irányban a gépezetnek minden fokon reagálnia kellett a főnök legkisebb óhajára is, parancsait el kellett juttatnia a horogkeresztes világnak akár legtávolabbi pontjára és gondoskodnia kellett a gyors végrehajtásról. A gyakorlatban az RSHA nem bizonyult valami könnyen kezelhető gépezetnek. A túlzásba vitt széttagoltság, a részeknek a titoktartás érdekében való elszigeteltsége erősen csökkentette az egész szervezet hatékonyságát. Másrészt a hírszerzés és végrehajtás elválasztása egymástól, az a tény, hogy az információnak több állomáson kellett átmennie, mielőtt a felhasználóhoz ért volna, óhatatlanul eltorzította a felelős tisztviselők szemléletét. Azok a csoportok, amelyeknek a

legalsó fokon kellett összefoglaló értékeléseket készíteniük a begyűjtött értesülések tömegéből, az élet valóságától elszakadt bürokratákból álltak. Kezükben még a jelentések anyaga is elvesztette minden életszerűségét. A csúcsra már csak száraz összefoglalások érkeztek el, amelyeknek gyakran már alig volt közük a valósághoz. A rendőri munka e bürokratikus koncepciójából eredt a német apparátus által elkövetett számtalan hiba és sok – néha éppen a legkegyetlenebb – rendszabály hatástalansága. Paradox módon az RSHA „tökéletes”-szervezettsége volt egyben kudarcainak is az oka. Az RSHA-nak ez a sokrétűsége szükségessé tette, hogy gondoskodjanak valamennyi alkalmazottjának különleges kiképzéséről. Heydrichnek egy 1940 május 18-án megjelent körrendelete előírta, hogy az RSHA-ba felvett minden fiatal munkatársnak gyakorlatot kell szereznie a különböző szakágakban. Az SS-ből vagy zsebében

jogi diplomájával az egyetemről azon frissiben érkező ifjú hitleristáknak tehát három helyen kellett gyakorló munkát végezniük: négy hónapig a Kripón, ahol a rendőri munka alapjait és az első tudományos ismereteket sajátították el, három hónapig az SD-n és ugyancsak három hónapig a Gestapón. Általános betekintést nyertek így az egyes szolgálatok munkájába, és megtudták, mit várhatnak a szomszédos szakágtól. Ezután állították be őket, személyes hajlamaiknak és a szükségleteknek megfelelően, a hét amt egyikébe, vagyis az RSHA-t alkotó hét hivatal közül az egyikbe. A Gestapo az RSHA IV. amtja volt Az RSHA kiterjesztette tevékenységét az elfoglalt és a bekebelezett országokra is. Az ezen országokban működésbe lépő hivatalok a központi szervezet illetékes hivatalát vették mintául, felépítésükben csekély eltérésekkel annak felépítését másolták. A Gestapo ebben a formájában lett ismertté csaknem egész

Európában. Nem véletlenül és nem azért történt, mintha a Gestapo neve könnyebben megjegyezhető lett volna, hogy ennek híre túlszárnyalta az RSHA többi szervezetének, sőt magának az RSHA-nak[6] a hírét is, amelyet a nagyközönség gyakorlatilag úgyszólván nem is ismert. A Gestapo volt az együttes egyetlen operatív szerve, mind között a legfontosabb, a legfélelmetesebb, a gépezet tengelye; körülötte sorakozott fel a többi. A többi amt által folytatott dokumentációs tevékenység, az értékelések, a legkülönbözőbb értesülések, a statisztikák, a „tudományos” és „módszertani” tanulmányok mind a Gestapo által nyerték el céljukat és létjogosultságukat. Az egyebütt összeállított statisztikák és listák itt alakultak át emberekké, akiket föl kellett hajtani, mint a búvó vadat, el kellett fogni, meg kellett kínozni, rabszolgává kellett tenni vagy el kellett pusztítani. Mi sem természetesebb, mint hogy ehhez a három

szótaghoz több vér, jajkiáltás és könny tapadt, mint bármely más névhez eddig az emberiség történetében. Legnagyobb aktivitásának idején, vagyis 1944 tavaszán a Gestapo külső szolgálata 25 főhivatalból, 65 hivatalból, 300 főhivatalban és 850 határrendőrségi biztosi hivatalban elhelyezett „antennából” állt. A nürnbergi perben Heydrich utóda és az RSHA utolsó vezetője, Kaltenbrunner elismerte, hogy 1944 végén a Gestapo állománya 35 000-40 000 állandó tagot foglalt magában; a vád azonban ezt a számot 45 000-50 000-re becsülte,[7] és még a tisztviselők hovatartozás szerinti hozzávetőleges eloszlását is megadta. Minden jel szerint ez a szám tekinthető valószínűbbnek, tekintettel arra, hogy a Gestapo 1944 második felében bekebelezett bizonyos számú, addig más szervekhez tartozó hivatalt. Az RSHA létrehozásakor a Gestapo már felszippantotta az SD bizonyos elemeit. Müller ezt a politikát Heydrich és Himmler

támogatásával folytatta. 1941 végén és 1942 elején Müller ki akarta terjeszteni ügynökeinek tevékenységi körét a külföldi, nem elfoglalt országokra, és a kémelhárító munka megkönnyítésének ürügyével a maga számára követelte az SD-Ausland ügykörét. Bár tervét nem tudta keresztülvinni, azt a jogot megszerezte, hogy közvetlenül levelezhessen a külföldön rendszeresített hivatalos vagy álcázott „rendőrattasékkal”, hogy információkat kérhessen tőlük, utasításokat adhasson nekik; mindezt az amt VI., az SD-Ausland közvetítése nélkül. Vezető szerepének és ellenőrzési lehetőségének biztosítása végett a Gestapo szolgáltatta a háború elején a tábori titkos rendőrség, az OKW vezetése alá helyezett Geheime Feldpolizei (GFP) megalakításához szükséges kádereket. A későbbiek folyamán, és nyilván az általa behozott emberek segítségével, Heydrichnek az elfoglalt országokban sikerült elnyelnie a GFP-t,

midőn a GFP 5000 emberét átvették a Gestapo állományába. Az eredetileg is a Gestapóhoz tartozók száma egymagában 32 000-re rúgott. 1944 október elsején Himmler a vámőrség (Zollgrenzschutz) állományát, amely addig a pénzügyminisztériumhoz tartozott, rendeletileg a Gestapo vezetése alá helyezte. A tulajdonképpeni határrendőrség már régen odatartozott. A fináncok bekebelezése[8] jellemző példa a Gestapo vezetőinek adminisztratív telhetetlenségére. Fontos esemény volt viszont 1944 végén az Abwehr-hivatalnokok egy részének átvétele, és még fontosabb lehetett volna, ha néhány hónapra rá a náci rendszer össze nem omlik. Ez az annexió tett pontot annak a harcnak a végére, amelyet Himmlerék az Abwehrrel az elsőségért vívtak. Himmler keményen kézben akarta tartani minden egyes emberét, ezért 1940 elején kiadott egy rendeletet, amely a háború tartamára az egész német rendőrségi állományt különleges beosztásba és

az SS igazságszolgáltatása alá helyezte. A rendelkezésnek az volt a következménye, hogy a törvényszékek hatásköre alól kivettek minden olyan ügyet, amelybe rendőrségi alkalmazott is bele volt keverve. A vizsgálat és az esetleges bírói döntés az SS-vezetőség egy különleges szervének kizárólagos joga volt. Így azután minden ellenőrzés lehetetlenné vált. Himmler, mint az SS legfőbb vezetője, a legteljesebb önkényt valósíthatta meg a rendőrség berkeiben, hiszen egyedül az ő kénye-kedvétől függött a vizsgálat elindítása; azt bármikor, befejezése előtt leállíthatta; nyomást tudott gyakorolni az ítéletre, s ha már meghozták, megsemmisíttethette; végrehajtását felfüggesztethette, a bűnösöknek megkegyelmezhetett vagy ellenkezőleg, a törvény teljes szigorával sújthatta őket. 1940 elején tehát Himmler az utolsó simításokat is elvégezte azon a félelmetes gépezeten, amelyet hat évvel azelőtt kovácsolt össze

magának. A háború pedig méreteihez szabott hatalmas működési területet biztosított az apparátusnak. NEGYEDIK RÉSZ A GESTAPO A HÁBORÚBAN 1940 I. fejezet LENGYELORSZÁG 1941-1942 telén, amikor,.az SS-egységek a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területein a polgári lakosság „megtisztításával” (vagyis kiirtásával) voltak elfoglalva, Himmler beszédet mondott az SS-tisztek egy csoportja előtt. Helyre akarta állítani embereinek „morálját”, amely azért ingott meg valamelyest, mert olyan temérdek borzalmat követtek el, hogy már ők maguk is sokallani kezdték. „A Waffen-SS tagjai gyakran gondolnak az itteni lakosok deportálására – mondta Himmler. – Akkor támadtak bennem ezek a gondolatok, amikor a biztonsági rendőrség itteni nehéz munkáján töprengtem, amelyet az önök emberei oly odaadóan támogatnak. Ugyanez történt Lengyelországban is; -40°-os hidegben, amikor az emberek ezreit, tíz- és százezreit kellett elszállítanunk,

amikor véghez kellett vinnünk olyan kegyetlenségét – ezt most hallják meg, de nyomban felejtsék is el –, hogy százával lőttük agyon a kiemelkedő lengyel személyiségeket.” Lengyelország volt a hitlerista módszerek kísérleti műhelye. Itt, e tragikus sorsú „főkormányzóság” városaiban és falvaiban a véres kezű Frank uralma alatt próbálták ki azokat a módszereket, amelyekkel csakhamar egész Európát megtizedelték. 1939. október 7-én, alighogy befejezték Lengyelország meghódítását, Hitler aláírt egy rendeletet, amely Göring és Keitel ellenjegyzése mellett „a német faj megerősítésének birodalmi biztosává” nevezte ki Himmlert és megbízta őt Lengyelország „germanizálásával”. A rendelet szavai szerint a reichsführer SS feladata, hogy visszavezesse a birodalomba a külföldön élő fajnémeteket, „megszüntesse a nem német lakosság átkos befolyását, amely veszélyezteti a birodalmat és a német nép

közösségét”, és szervezzen új német gyarmatokat. Feladatának minél tökéletesebb ellátása érdekében teljesen szabad kezet kapott az eszközök megválasztására. Himmler azon nyomban sietett tolmácsolni az általános irányelveket: „Nem az a feladatunk – mondta –, hogy a szó régi értelmében germanizáljuk a Keletet, vagyis hogy az ott lakó népeket megtanítsuk a német szóra és törvényekre, hanem arra kell törekednünk, hogy Keleten kizárólag tiszta vérű német faj éljen.” Természetszerűen következett ez az SS vérségi elveiből. „Keleten a németség egyik legfontosabb célkitűzése az, hogy megtisztítsa a bekebelezett részeken túli területeket az idegen fajoktól.” Az új típusú „germanizáció” meggyorsítása érdekében Himmler rendszabályokat rendelt el „a lengyel értelmiségi elit növekedésének megakadályozására”; a lengyel földbirtokosok eltüntetésével szabaddá vált földeket népi németeknek

juttatta és arra törekedett, hogy „a fajoknak ebből a keverékéből” kiválassza a kiválasztható „tiszta fajú egyéneket”. Hidegvérrel kijelentette: „Úgy gondolom, az a feladatunk, hogy gyermekeiket magunkhoz vegyük, hogy kiszakítsuk őket a környezetükből, ha kell, erőszakkal vagy gyermekrablás útján. Vagy sikerül újabb fajtiszta vért nyernünk a magunk számára, és ennek helyt adunk népünk kebelében, vagy pedig, uraim, lehet, hogy kegyetlenségnek hangzik, amit mondok, de a természet az, amely kegyetlen: vagy pedig ezt a vért elpusztítjuk.” Ezen az alapon fosztották meg a lengyeleket és a zsidókat mindenüktől, vették el tőlük házukat és földjüket és adták oda a gyarmatosoknak, a külföldön élő, de a birodalom kebelébe visszatért „fajnémeteknek”. A mindenükből kifosztott volt birtokosokat, ha zsidók voltak vagy a lehetséges ellenállók közé sorolták őket, koncentrációs táborba küldték; kevésbé

kedvezőtlen esetben Németországba vitték hadiüzemi vagy mezőgazdasági munkára, néha pedig egykori birtokukon, kirablóiknál kényszerítették őket rabszolgamunkára. Himmler az 1940. december 12-i rendelettel létrehozta a „fajnyilvántartást” Ebbe a következőket kellett felvenni: 1. azokat a fajnémeteket, akik valamely hitlerista szervezetben politikai tevékenységet fejtettek ki; 2. azokat a fajnémeteket, akik politikailag nem voltak aktívak; 3. fajnémetek leszármazottait és fajnémetek házastársát; 4 azokat a fajnémet leszármazottakat, akiket a lengyelek beolvasztottak; a renegátnak tekintett „polonizáltakat”. Ez utóbbiak „visszanémetesítésük” érdekében átnevelésre szorultak. Azokat, akik ellenszegültek az átnevelésnek vagy akik nem kérték a fajnyilvántartásba való felvételüket, jelentették a Gestapónak és koncentrációs táborba vitték. A „germanizálás” és gyarmatosítás mindezen rendszabályainak

végrehajtásával az RSHA főnökét, Heydrichet bízták meg. Az RSHA szervezte és hajtotta végre a kisajátításokat, a kiürítéseket, az RSHA telepítette Németországba a kisajátítottakat és szállította a gyarmatosokat a „felszabadított területre” – vagyis Lengyelország annektált részeibe[9] – vagy a Hans Frank uralma alatt levő „főkormányzóságba”. „Irtsuk a zsidókat, ahol érjük, és amikor csak lehetséges” – mondotta Frank. Ennek elősegítése céljából állították fel 1940 júniusában a Krakkó melletti Auschwitzban az első megsemmisítő tábort (vernichtungslager). Itt, ezen az egészségtelen, mocsaras vidéken a következő 5 év folyamán több millió zsidót pusztítottak el. Nem sokkal az auschwitzi után 2 másik tábort nyitottak meg, Maidanekben és Treblinkában. Treblinka lett a további megsemmisítő táborok prototípusa Az RSHA, Himmler utasításainak végrehajtásaképpen, egy év leforgása alatt

Lengyelországnak a birodalomhoz csatolt részéből 1 500 000 lengyel parasztot és zsidót telepített át a főkormányzóságba, ahol azok elviselhetetlen helyzetbe kerültek. 1943 májusáig 702 760 birtokot sajátítottak. ki; ezek területe összesen 6 367 971 hektár volt Az összesítés Danzig, Kelet-Poroszország, Poznan, Zichenau és Szilézia „hatóságainak” adataira szorítkozik, mert csak itt maradtak fenn az iratok. A birtokokra pedig alig 500 000 fajnémetet telepítettek, ami egyharmadát tette ki az elűzött lengyeleknek. A vállalkozásban a Volksdeutsche Mittelstelle (amely Himmler ellenőrzése alatt új szolgálatot hozott létre), valamint a rendőri szolgálatok és az SS-igazgatóság mellett felállított Bevándorlási Központ vettek részt. A Németországba küldött lengyeleknek a rabszolgák sorsa jutott osztályrészül. Ez volt az első alkalom, hogy a Gestapo felügyelete alatt megvalósították Himmlernek a jövendő birodalom

működésére vonatkozó elveit. A mezőgazdasági munkásként alkalmazott lengyeleket 55 pontból álló szabályzatnak vetették alá. A szabályzat mindjárt az elején kimondta: „A lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásoknak elvben nincs joguk panaszt emelni; ennek következtében beadványukat semmiféle hatóság sem veheti át.” A lengyel rabszolgák ezek szerint teljesen „gazdájuk” önkényének voltak kiszolgáltatva, és el sem hagyhatták azt a helységet, ahol dolgoztak. Télen 20 órától hajnali 6 óráig, nyáron 21 órától 5 óráig tartott a „takarodó”. Nem volt joguk ahhoz sem, hogy kerékpárra üljenek, kivéve, ha nem munkahelyükre igyekeztek gazdájuk parancsára. Eltiltották őket a templomok, mozik, színházak, szórakozóhelyek és vendéglők látogatásától, nem tarthattak fenn szexuális kapcsolatot semmiféle állapotú asszonnyal vagy lánnyal. Nem volt joguk a gyülekezésre, nem használhattak semmiféle közlekedési

eszközt, vasutat, autóbuszt stb. Szigorúan tilos volt munkaadót változtatniuk; az viszont testi fenyítéket is alkalmazhatott, „ha az utasítás és jó szó már nem használt”. Ebben a tekintetben a munkaadó saját belátása szerint járhatott el, közigazgatási úton nem lehetett felelősségre vonni. Tanácsos volt viszont családjának tagjait távol tartania a lengyel munkásoktól. A munkaadónak súlyos büntetés terhe mellett azonnal jelentenie kellett a lengyel munkás bármiféle „bűnét”. „Bűn” volt a „szabotázs”, az amerikázás vagy a munkához való rossz viszony, az „arcátlan” viselkedés. Súlyos fenyítés várt arra a munkaadóra, aki „a lengyel nemzetiségű mezőgazdasági munkásokkal való érintkezésben nem tartja meg a szükséges távolságot. Ugyanez a szabály vonatkozik az asszonyokra és lányokra is. Élelmiszer-pótadagok engedélyezése szigorúan tilos” A lengyel nőket cselédként helyezték el német

családoknál. A Nemzetiszocialista Párt tagjainak soron kívül volt joguk az ilyen ingyen szolgálókra. 400-500 000 szerencsétlen nőt hurcoltak Németországba és taszítottak rabszolgasorba azért, hogy „számottevően megkönnyítsék a német háziasszonyok sorsát. és elejét vegyék egészségük későbbi megromlásának” A lengyel nők helyzete éppen olyan keserves volt, mint a mezőgazdasági munkásoké. „Szabadidőre nem tarthatnak igényt. A Keletről származó női háztartási alkalmazottak elvben csak akkor hagyhatják el a házat, ha a szolgálat ellátása úgy kívánja. Jutalomként azonban engedélyt kaphatnak heti három órai munka nélküli kimenőre. Napszálltakor, legkésőbb 20 órakor, haza kell térniük” A férfiaknál előírt tilalmak a nőkre is vonatkoztak. „Keletről származó szolgálónak házon kívül mindig magánál kell viselnie munkaigazolványát, amely számára személyazonossági igazolványul szolgál.” Látható,

hogy a „rabszolgaság” kifejezés egyáltalán nem túlzott. Némi szégyenkezéssel azt is meg kell állapítanunk, hogy a német munkaadók, egy már régen civilizált ország nyilvánvalóan tisztes polgárai, szépen megbarátkoztak az olyan szabályokkal, amelyek más embereket életre-halálra kiszolgáltattak nekik. Hétévi hitlerista uralom elegendő volt ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegye az ilyen szörnyűséget. Azt is meg kell hagyni, hogy a német gyárosok ezen az úton még sokkal messzebb is elmentek. A Gestapo vigyázott rá, hogy tiszteljék az új szabályzatot. A Gestapo árnya nehezedett arra a több százezer mindkét nembeli felnőttre, akiket az anyagi és erkölcsi nyomorúság mélyére taszítottak, és arra a tíz- és tízezernyi gyermekre, akiknek talán még a felnőttekénél is tragikusabb sors jutott osztályrészül. (Bizonyos munkatáborokban csaknem ruhátlan és rosszul táplált 8 éves gyermekeket fogtak be teherrel megrakott targoncák

vontatására.) A Gestapo olyan eredményesen „dolgozott”, hogy Frank, midőn 1940. február 6-án a „Völkischer Beobachter” riporterének, Kleistnek nyilatkozatot adott, nevetségessé tehette kollégájának, Neurathnak, Cseh- és Morvaország protektorának terrorintézkedéseit. Neurath Csehszlovákiában vörös plakátokat függesztetett ki, amelyeken hét cseh diák kivégzését jelentette be. „Ha előírnám, hogy plakátokat ragasszanak a falakra, valahányszor hét lengyelt agyonlőnek – gúnyolódott Frank –, Lengyelország valamennyi erdeje kevés volna a papírgyártáshoz.” 1940. január 25-én Frank bejelentette, hogy egymillió lengyel munkást deportáltat A terv teljesítése érdekében a Gestapo razziákat rendezett. Olyan sikerrel, hogy 1942 augusztusáig már 800 000 lengyel munkást deportáltak. 1940. május 10-én a világközvélemény figyelme, amely addig Lengyelországon függött, más hadszíntér felé irányult. A Hollandiába,

Belgiumba, majd Franciaországba behatoló nyugati német hadak váltak a nemzetközi megfigyelők érdeklődésének célpontjává. Frank ekkor azt írta, hogy „ki kell használni a világ érdeklődésének átterelődését a nyugati frontra, és likvidálni kell a lengyelek ezreit, kezdve az intelligencia főbb képviselőin”. Már 1939 szeptemberében elhatározták az irtóhadjáratot, de ki kellett várniuk a kedvező pillanatot. Nem kívántak érveket szolgáltatni a külföldi bírálóknak, s jó előre igyekeztek még néhány hatásos alibiről is gondoskodni. Május közepén Frank megbeszélésre hívta államtitkárát, Joseph Bühlert és Seyss-Inquart birodalmi minisztert, hogy kidolgozzák az „A–B–akció”-nak elnevezett (Ausserordentliche Befriedigungsaktion – magyarul: rendkívüli megbékítési akció) hadműveletet. Végrehajtását azzal az ürüggyel igazolták, hogy véget kell vetni a csapatok biztonságát veszélyeztető agitációnak. A

führer nyolc hónappal korábban, mint mindig, most is „zseniálisan” előre meglátta az eseményeket, hiszen még az orvoslás módját is megállapította. Az „A–B-akció” végrehajtását kizárólag az RSHA lengyelországi képviselőire bízták: Krüger SS-obergruppenführerre és rendőrtábornokára, Streckenbachra, az RSHA amt I. brigadeführerére, akiknek Németországból küldött különleges SS-alakulatok álltak rendelkezésükre. Már 1919 novemberében letartóztatták és a birodalom területén levő koncentrációs táborokba szállították a krakkói egyetem tanárait. Az „A–B-akció” végrehajtása során azonban túlságosan nagy számban kellett jelentős személyeket likvidálni; a Németországba való szállítás tehát nagyon is bonyolult megoldás lett volna. Elhatározták, hogy egyszerűsítik az eljárást „Szükségtelen ezeket az elemeket német koncentrációs táborban elhelyeznünk – írta Frank a Krügerrel és

Streckenbachhal tartott megbeszélés után –, mert ez csak fölösleges nehézségeket és a családdal való szükségtelen levelezést eredményez. Országon belül kell a kérdést megoldani, mégpedig a lehető legegyszerűbb módon.” Tömeges letartóztatásokat hajtottak végre, majd parodizált bírósági eljárás következett. Áligazságszolgáltatást rendeztek, mert a valóságban az egész ügyet a Gestapo önkényére bízták. Május 30-án Frank megadta utolsó utasításait: „Az igazságügyi hatóságoknak minden olyan kísérletét, hogy belefolyjanak a rendőrség által lebonyolított »A–B-akció«-ba, az állam és a németség érdekei elleni árulásnak fogjuk tekinteni. Az ellenőrzésem alatt működő kegyelmi bizottság ezekkel az ügyekkel nem foglalkozhat. Az »A–B-akció«-t kizárólag Krüger, a rendőrség és az SS vezetője és az alája rendelt szervek hajthatják végre. Egyszerű belső pacifikálási vállalkozásról van szó,

amelyre szükség van, és amelynek a szabályszerű eljárás keretein kívül kell lezajlania.” A Gestapo és az SS ezek után, a szabályszerű eljáráson kívül és a kegyelmezés törvényes lehetősége nélkül, hidegvérrel „likvidálta” a lengyel értelmiségieket. Dolga végeztével Streckenbach visszatért Berlinbe, szokásos közigazgatási munkájának folytatására. A búcsúztatáskor rendezett ünnepségen Frank meghatott szavakkal mondott köszönetet és elismerést a közösen végzett jó munkáért. Érdemes egy mondatát idézni: „Sohasem felejtjük el azt, amit ön, Streckenbach brigadeführer és emberei a főkormányzóságban véghezvittek, és önöknek sem kell érte szégyenkezniük.” Streckenbachnak és embereinek eszük ágában sem volt „szégyenkezni”. Arról pedig szó sincs, hogy az emberek többsége „elfelejtette” volna a szörnyűségeket, és azokat, akik felelősek értük. A továbbiak folyamán a Gestapo kiterjesztette

hatalmát. Franknak egy 1943 október 2-án aláírt rendelete módot adott a Gestapónak a leggyalázatosabb túlkapások törvényesítésére is. Addig az időpontig 17 000 lengyelt lőttek agyon túszként, azaz ítélet nélkül; és ezt Frank így kommentálta: „Fölösleges szánakoznunk, ha azt halljuk, hogy 17 000 embert agyonlőttek. Ezek is a háború áldozatai.” De a „külföldi propaganda” olyan nagy zajt csapott a túszok kivégzése körül, hogy megoldást kellett találni a nehézség megkerülésére. Inkább a „túsz” szót törölték a hivatalos szótárból, semmint hogy a módszeren változtattak volna. A gyilkosságokat úgy törvényesítették, hogy 1943. október 2-án rendeletileg megteremtették a kizárólag Gestapo-tagokból összeállított standgerichteket, azaz rögtönítélő bíróságokat. A rendelet 4 szakasza kimondta: „A biztonsági rendőrség rögtönítélő bírósága áll: a biztonsági rendőrség és az SD

parancsnokságához tartozó SS-führerből és ugyanazon szolgálat két másik tagjából.” A 6 szakasz pedig: „A biztonsági rendőrség rögtönítélő bíróságainak ítéleteit azon nyomban végre kell hajtani.” A Gestapo így maximális gyorsasággal tudott cselekedni. Felkutatta, letartóztatta, elítélte és kivégezte a rendszer ellenségeit bármi néven nevezhető külső ellenőrzés nélkül. A rendelet megjelenése után a krakkói börtönökben fogva tartott lengyelek százait „ítélték el” és végezték ki. Miközben a Gestapo és az SD rémuralma ránehezedett Lengyelországra, Heydrich nem hanyagolta el hivatalának egyéb feladatait sem. Az a nyugtalanság, amely a Csehszlovákia elleni támadást megelőzően lett úrrá a hadsereg bizonyos körein, nem kerülhette el az SD számtalan antennájának figyelmét. Az SD urai neszét vették Kleist londoni utazásának 1938 augusztusában, anélkül, hogy ismerték volna az összeesküvők

küldöttének személyét és pontosan tisztában lettek volna küldetésének természetével. Annyit mindenesetre tudtak, hogy a küldött Churchill levelével tért vissza; a nyomozás azonban nem jutott tovább ennél. 1939 augusztusában, a Lengyelország elleni támadás előkészítésekor, a katonatiszteken ismét erőt vett az izgalom, bár az óhajok birodalmának határait most sem lépték át. Himmler és Heydrich eltökélte, hogy világosságot derít az ügyre, és kinyomozza a lappangó ellenzék és az angol titkosszolgálat közötti kapcsolatokat. Minthogy a Németországban lefolytatott vizsgálat nem vezetett eredményre, elhatározták, hogy a szál másik végénél, vagyis maguknál az angoloknál kutatnak. Himmler és Heydrich erre a kényes megbízatásra az SD két „reménységét”, a ragyogóan tehetséges Walter Schellenberget és Helmut Knochent választotta ki. Mindketten a pénztelen bölcsészdiplomások közé tartoztak, akiket a párt

előszeretettel állított szolgálatába. Heydrich megérezte, hogy csak olyanoknak lehet esélyeik az angolokkal való komoly kapcsolat megteremtésére, akik tökéletesen civilizáltan viselkednek, és nemcsak jól beszélnek angolul, hanem a nyelv összes finomságainak is birtokában vannak, és ki tudják kerülni a beszélgetések folyamán számukra nyilván gyakran előkészített csapdákat. A kaland további lefolyása azt mutatja, hogy embereit kitűnően válogatta meg. Az ifjú Knochent nemrégen alkalmazták az amt VI.-ba, ahol azzal bízták meg, hogy újabb hírszerző hálózatokat építsen ki külföldön. Azt kutatta, kik azok a német emigránsok, akiket súlyos anyagi helyzetük következtében „értékes” ajánlatokkal meg lehet közelíteni. Knochen ismerte ezeket a köröket, mert előzőleg az volt a feladata, hogy figyelemmel kísérje és ellenőrizze az emigránsokat és lapjaikat, amelyek többé-kevésbé a világ minden táján napvilágot

láttak. Így tudta beszervezni a Párizsban tengődő közgazdász doktort, Franz Fischert Valószínűleg az SD kérésére Fischer Hollandiába tette át székhelyét, ahol az SD ügynöke lett. Sikerült kapcsolatba kerülnie hollandiai angol körökkel, majd csakhamar az Intelligence Service ügynökeivel, akik élénk figyelemmel kísérték a német emigránsokat. Knochen a holland határra hívatta Fischert és felszólította: tegyen olyan javaslatot az angoloknak, hogy lépjenek kapcsolatba a német tábornokok és tisztek körében megalakult ellenzéki csoport egyik képviselőjével. Október közepén Fischer megkapta az angolok beleegyezését. A lengyel hadjárat már véget ért, és a szövetségesek nap mint nap várták a Nyugat elleni támadást. Fölöttébb értékes volt hát számukra minden olyan értesülés, amely a német tisztikar kebelén belüli esetleges törésre vonatkozott. Azt már az Intelligence Service nem tudta, hogy Fischer a hírszerzők

tolvajnyelvén szólva „double” volt, azaz kétfelé dolgozott, és hogy a düsseldorfi SD „mozgatta”. Az előkészületi munkák befejeztével, amikor a közvetlen kapcsolatok felvételére került a sor, Schellenberg leváltotta Knochent. Fischer, a „bizalmi ember”, az első találkozót október 21-re hozta össze Zutphen holland kisvárosban. Schellenberg úgy jelentkezett, mint Schaemmel százados az OKW szállítási részlegéről. Ilyen nevű tiszt valóban volt, az Intelligence Service emberei meggyőződhettek róla a német hadsereg évkönyvei alapján, amelyek nekik is rendelkezésükre álltak. Óvatosságból az igazi Schaemmelt Keletre küldték megbízatással. Schellenberg, alias „Schaemmel” megnyerte az angolok – Stevens őrnagy, Payne Best százados és Coppens hadnagy – bizalmát. Többször is találkoztak Hollandiában; Schellenberg ilyenkor elkísérte partnereit Arnhembe és Hágába. Egyik útjára Schellenberg magával vitt egy igen

tekintélyes urat, akit úgy mutatott be, mint a Wehrmacht ellenálló csoportjának vezető „tábornokát”. A művelt, választékos modorú, szellemes tábornok a lehető legjobb benyomást tette a három angolra. Schellenberg ezt a nehéz szerepet „amatőrre” bízta, mégpedig Crinis doktorra, a neves berlini ideggyógyászra. Kilátásban volt még egy gyors londoni út is, különrepülőgépen. Schellenberg minden kiszállása után düsseldorfi főhadiszállására tért vissza, onnan informálta Berlint az ügy előrehaladásáról. Október 31-én az ál-Schaemmel hágai kirándulásán rádió adó-vevő készüléket kapott, amelynek segítségével rendszeres kapcsolatot tarthatott fenn az Intelligence Service hollandiai ügynökeivel, és speciális felhatalmazást kapott arra is, hogy hívhasson egy titkos telefonszámot Hágában. Úgy látszott, minden jó úton van Schellenberg bízvást remélhette, hogy mindkét célját megvalósítja: egyrészt hamis

információkkal és apokrif dokumentumokkal „megeteti” az angol titkosszolgálatot, másrészt pedig kapcsolatba kerül a katonai ellenálló központtal. Újból összejöttek, változatlanul Hollandiában, november 7-én, és másnapra is találkozót beszéltek meg. Nyolcadikán délután 12 SS-ből álló „különleges osztag” érkezett Düsseldorfba, amelyet Himmler azért küldött, hogy biztosítsa Schellenberg „védelmét”. A különítmény parancsnoka az a Naujocks volt, aki a gleiwitzi rádióállomás elleni lengyelnek álcázott támadás alkalmából már megfelelő tanújelét adta képességeinek. Ugyanazon a napon este, körülbelül 21 óra 3o perckor Hitler a müncheni Bürgerbraukellerben beszélt. Minden évben itt ünnepelték meg „november 9 hőseinek”, az 1923 évi bukott puccskísérlet áldozatainak emlékét; a kísérlet ugyanis annak idején ebből a sörözőből indult útjára. Kivételesen sem Göring, sem Himmler nem vett részt ezen a

megemlékezésen. Hitler szokatlanul rövid beszédet mondott, és annak végeztével azon nyomban elhagyta a sörözőt, holott máskor mindig ottmaradt, és családiasan elbeszélgetett a párt „öreg harcosaival”. Nem sokkal ezután, a tanúk szerint 10 vagy 12 perccel, szörnyű robbanás döntötte félig romba a termet, 7 embert megölt és 63-at megsebesített. Ha Hitler nem távozott volna idejében, őt is megölte volna, mert a bombát egy háta mögötti oszlopba rejtették el, a terem közepén, azon a helyen, ahol beszélni szokott. Egy óra múlva Himmler telefonon felhívta Schellenberget Düsseldorfban, értesítette a merényletről, és parancsot adott neki, hogy rabolja el a három angol ügynököt,. akikkel másnap találkozója volt Venlóban, a Düsseldorftól mintegy 60 kilométerre fekvő holland határvároskában. Az SS-különítmény segítségére lesz a feladat végrehajtásában Ezt a változatot adta elő később Schellenberg. Ez azonban

meglehetősen gyanús Van egy tény, amely rávilágít arra, hogy előre megfontoltan készítették elő az angolok elrablását és magát a müncheni merényletet is: ez pedig az SS-különítmény Düsseldorfba érkezése néhány órával a müncheni bomba robbanása előtt. Schellenbergnek semmi szüksége sem volt a védelemre 8-án, amikor teljes mértékben bírta az Intelligence Service ügynökeinek bizalmát. Ez a 12, különítmény-műveletre kiképzett SS-ből álló osztag a merész vállalkozásokra specializált Naujocks parancsnoksága alatt nem védelemre kirendelt csoporthoz hasonlított, hanem sokkal inkább különleges kommandóhoz. Schellenberg találkozásai pedig mindig Hollandiában voltak, gyakran mélyen bent az ország területén; nehéz elképzelni, hogyan védelmezhette volna őt ott Naujocks és a 12 SS. November 9-én délután Schellenberg Venlóban, a határ közelében, egy kávéházban várta az Intelligence Service embereit. Abban a

pillanatban, midőn az angolok kinyitották gépkocsijuk, egy hatalmas Buick ajtaját, egy SS-ekkel zsúfolt autó áttörte a határsorompót, és holland területre rontott. Naujocks és emberei tüzet nyitottak a Buickra Az angolok viszonozták a tüzet, Coppens hadnagy golyótól találva összeesett. Naujocks és egyik embere, Götsch, a Buickhoz rohant, és – ahogy Schellenberg később leírta az eseményt – „mint a szalmabábokat” kirángatta a gépkocsiból Bestet, Stevenst és a sebesültet. Néhány SS beugrott a Buickba és a határ felé száguldott, heves tüzeléssel fedezve a másik gépkocsi útját, amelyben a három foglyot vitték magukkal. A hamisítatlan gengszterstílusban végrehajtott emberrablás rövid néhány perc alatt zajlott le.[10] Mindamellett súlyos diplomáciai bonyodalmakkal fenyegetett, hiszen megsértették Hollandia határát, a bűncselekményt fegyverrel holland területen hajtották végre; végül Coppens hadnagyról, aki a

támadáskor megsebesült, majd néhány órával később a düsseldorfi kórházban meghalt, iratai átvizsgálásakor kiderült, hogy a valóságban Klop hadnagy, és a holland hírszerző szolgálat tagja. Nem vállaltak volna ennyi kockázatot ilyen szegényes zsákmányért. Hitlernek és Himmlernek azonban sokkal „rentábilisabb” terve volt a foglyok hasznosítására. Tizedikén Kreuzlingen faluban, nem messze Konstanztól, letartóztattak egy Elser nevű müncheni műbútorasztalost, éppen, midőn Svájcba készült átszökni. Volt nála egy levelezőlap, amely a Bürgerbräukeller belsejét ábrázolta. Tintával meg volt rajta jelölve az az oszlop, amelybe a bombát helyezték. Elsert fölszállították Berlinbe, és a Prinz-Albrecht-Strassén hosszan kihallgatták. Best és Stevens akkor már ugyancsak ott volt A kihallgatásokat Heydrich, Müller és Schellenberg irányította. Elser úgyszólván minden kertelés nélkül beismerte, hogy ő szervezte a

merényletet. Még el is büszkélkedett vele, hogy olyan pokolgépet készített, amelynek időzítő berendezésével 10 nappal előre be lehetett állítani a robbanást; ennek a műszaki csúcsteljesítménynek, amely rajta kívül még senkinek sem sikerült, köszönhető, hogy el tudta helyzeni a bombát az oszlopban, mielőtt a biztonsági szolgálat emberei átvették volna a terem őrzését. Bestnek és Stevensnek semmi köze sem volt a merénylethez, de a horogkeresztes propaganda a maga egyedülálló módszereivel hetet-havat összekavart, és az Intelligence Service mellett még a Svájcba menekült Otto Strasser Fekete Frontját is felelőssé tette. Elser minden jel szerint „második számú van der Lubbe” lehetett. A náciknak nem volt elég merszük, hogy még egyszer látványos tárgyalást rendezzenek; a Reichstag-per túlságosan rossz emlékként nehezedett rájuk. Elsert a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborba zárták. Ott volt

egészen 1945-ig A nevezetes foglyok számára fenntartott barakkban helyezték el, asztalosműhelyt bocsátottak rendelkezésére, ahol azt csinált, amit akart. Citerát készített magának, azon muzsikált órákig. A többi fogoly el is keresztelte „citerásnak” Különös véletlen folytán az angolok, Best és Stevens, a koncentrációs táborban találkoztak először „cinkostársukkal”, Elserrel. Ez elmondta nekik, hogy a bombát két másik személy felbujtására szerkesztette. Azok ketten vitték őt el a Bürgerbräukellerbe, hogy a pokolgépet elhelyezzék a kijelölt oszlopban. Elser elmondta a két angolnak azt is, hogy „bűntársai” kérésére a bombát az időzítő szerkezeten kívül még elektromos robbantó szerkezettel is ellátta, amelyet hosszú vezeték végén elhelyezett egyszerű megszakítóval lehetett működésbe hozni, és ezzel a készüléket bármely pillanatban robbantani lehetett. Elser azt hitte, hogy pokolgépe az időzítő

szerkezet hatására robbant; sokkal valószínűbb azonban, hogy a robbanást a másik szerkezettel idézték elő, Hitler és a kíséretében levő horogkeresztes vezetők távozása után. Elsert cinkosai ezután a svájci határhoz vitték, ahol a Gestapo letartóztatta. A bajthozó levelezőlapot még előzőleg odaadták neki. Az esemény részletei arra engednek következtetni, hogy a merényletet a Gestapo szervezte, propagandacélból. Best és Stevens elrablása arra volt jó, hogy az Intelligence Service-t lehessen felelőssé tenni a bonyolult terv kidolgozásáért és megvalósításáért, amelyet egyedüli szerzőként nehéz lett volna a kissé együgyű Elser nyakába varrni. A holland hadnagy, Klop halála pedig kapóra jött a hitlerista propagandának, mert Best és Stevens melletti jelenléte arra szolgált bizonyítékul, hogy a holland és az angol kormány összejátszik Németország ellen. Ezt az érvet fel is elevenítették a német csapatok hollandiai

bevonulásakor. Best és Stevens fogoly volt az amerikai csapatok megérkeztéig. Ami pedig Elsert illeti, őt 1945 áprilisában Himmler titkos utasítására a Gestapo agyonlőtte, majd halálát bombatámadás következményének állította be. A hitleristák semmiképp sem akarták, hogy Elser élve kerüljön a szövetségesek kezébe – és ez a részlet, 5 év múlva, szintén különös fényt vet a merényletre. Az a tény, hogy Németország 1939 szeptemberében kirobbantotta az európai háborút, szükségessé tette a rendőrségi vezető szervek centralizációját, az RSHA létrehozását. Ugyanebben az időben változás történt az SS szervezetében is, amelynek ugyancsak alkalmazkodnia kellett a háború követelményeihez. A „bátor SS-csapatok” addig csak a fegyvertelen polgári lakosság ellen harcoltak. Még Csehszlovákiában sem ütköztek fegyveres ellenállásba, minthogy ezt a bátor országot a többi európai hatalom áldozatul vetette oda a

szörnyetegnek, abban a gyermeteg hitben, hogy ezzel kielégíti az étvágyát. Midőn Hitler 1939 tavaszán elhatározta, hogy megtámadja Lengyelországot, nyilvánvaló volt, hogy ez alkalommal már valóságos háborút kell vívni. Himmlernek az volt a kívánsága, hogy SS-einek a lehető legfényesebb szerep jusson a harcban. Elérkezettnek látta az időt, hogy valóságos hadsereget szervezzen, amely már nem csak belső feladatokat lát el, és hogy maga is nagy hadvezérré váljék; ez volt ugyanis az egykori baromfinevelő titokban dédelgetett vágya, mióta reichsführer SS-szé nevezték ki. Az SS-hadsereg megteremtése gyakorlati síkon még azzal az előnnyel is járt, hogy ellensúlyt jelentett a Wehrmacht fegyveres erejével szemben; és minthogy az SS elit egységekből állt, a tábornokokkal való nyílt konfliktus esetén igen fontos szerep várt volna rá. Meg lehetett tőle követelni olyan feladatok ellátását is, amelyektől a sorozott katonákból álló

reguláris hadsereg visszariadt volna. Régen elhatározott dolog volt, hogy a führer kizárólagos rendelkezésére álló állandó SS-ezredeket ki kell vonni az OKW fennhatósága alól. Hitlernek egy 1938 augusztus 18-án kelt titkos rendelete kimondta, hogy az SS-verfügungstruppék nem tartoznak sem a Wehrmachthoz, sem a rendőrséghez (jóllehet parancsnokuk reichsführer SS Himmler volt), hogy a szolgálati idő ezekben az ezredekben 4 év (önkéntes jelentkezés alapján), és hogy a kötelező katonai szolgálat az SS-alakulatoknál töltött ugyanolyan idejű szolgálattal teljesítettnek tekintendő. Háború esetén ezeket az egységeket „a hadsereg főparancsnoka a hadra kelt sereg kereteiben” használhatja fel, amellett, hogy politikailag továbbra is „a Nemzetiszocialista Párt egységei” maradnak. Végül mozgósítás esetére Hitler magának tartotta fenn a jogot, hogy megállapítsa: mikor, milyen létszámban és milyen módozatok mellett történjék

„az SS-verfügungstruppen bekebelezése a hadra kelt seregbe, tekintetbe véve az akkor éppen adott belpolitikai helyzetet”. A rendelet megjelenése után Himmler azon nyomban revízió alá vette az SS-verfügungstruppen szervezetét: motorizálta őket, új tankelhárító egységeket, géppuskás és felderítő zászlóaljakat hozott létre körükben. 1939 júliusában még egy tüzérezredet is szervezett, s ezzel a „készenléti csapatokat” véglegesen harci egységekké (kampftruppen) alakította át. 1939 szeptemberében kezdődött el az SS-verfügungstruppen átváltozása Waffen-SS-szé, amelyet nemsokára egész Európa megismert.1940 elején, amikor már sok önkéntes lépett be a Waffen-SS-be, állománya elérte a 100 000-et; közülük 64 000 volt az önkéntes, 36 000 pedig a behívott. Lengyelországban a Waffen-SS első egységei a tőlük elvárt vadállatiassággal tüntették ki magukat, amelyet Göring „példás hősiességnek” nevezett. Himmler

ekkor engedélyt kapott újabb hadosztályok szervezésére. Miután átesett a tűzkeresztségen és megacélozódott, a Waffen-SS-re hárult a belső rendőri erő szerepe, az egyedüli felelősség a rend fenntartásáért „a kritikus pillanatokban”. A katonáknak így nem maradt semmi tennivalójuk az ország belsejében. Hitler nagyon jól tudta, hogy a hadsereg gyakran a „rend fenntartásának” ürügyén szerzi meg a hatalmat. Tisztában volt vele, mennyire csábító dolog megzavarni a rendet, hogy aztán helyre lehessen állítani. A tábornokok nem nagyon tiltakozhattak, hogy megfosztották őket a rendőri tennivalóktól, hiszen a hadsereg mindig úgy tett, mintha megvetette volna ezt a feladatot; annál inkább panaszkodtak az SS-nek juttatott függetlenség miatt. A tisztek Hitler szavajárását ismételgették, a „Röhm-tisztogatás” idejéből: „Németországban csak egy fegyveres erő van: a Wehrmacht”. A tiltakozások olyan méreteket öltöttek, hogy

Hitler parancsőrtisztjével magyarázó közleményt íratott. Ezt azonban nem tették közzé, mert Keitel, közismert alkalmazkodóképessége ellenére, közölte Hitlerrel, hogy ezt a lépést „a hadsereg sértőnek tekintené magára nézve”. Végül is Brauchitschnak kellett lecsillapítania a kedélyeket, és megmagyaráznia a tiszteknek, hogy ezek „rendőri csapatok, amelyeknek szükségképpen a hadműveletekben is részt kell venniük”. A tiltakozások azonban csakhamar újra kezdődtek. Azok a szervezetek, amelyekben minden német fiatalembernek éveket kellett eltöltenie, valamennyien a párt ellenőrzése alatt álltak. Mi sem volt könnyebb az SS-nek, mint ezekből a szervezetekből erőteljes propagandával magához édesgetni a legkülönb elemeket. Ez a „lefölözés” megfosztotta a Wehrmachtot és a Luftwaffét jövendő kádereitől. „A szárazföldi és a légi haderő tiltakozott – mondta Göring –, mégpedig teljes joggal, mert elorozták

tőlük a legjobb önkéntes erőket, akik a szárazföldi és légi haderőnél nagyon hiányoztak, és akikből ott is a legkiválóbb tisztek lettek volna.” Hitler azonban rájuk sem hederített. Himmler pedig megkapta a hozzájárulást az újabb hadosztályok megszervezéséhez. A kényszerítő szükség és az a törekvése, hogy szüntelenül növelje haderejét, arra késztette Himmlert, hogy elejtse a horogkeresztes „faj- és eszmevédelem” szempontjából mindaddig lényegként meghirdetett és méltán hírhedt „vérségi törvényeket”. A dolgok a maguk útján mentek tovább: a sudár szőke árjákból szervezett, északi vérének tisztaságára oly gőgösen büszke SS lassanként fölöttébb váratlan átalakulás jeleit kezdte mutatni. 1943-ban megszervezték a Handzsár elnevezésű muzulmán hadosztályt, 1944-ben az albán – Szkander bégről elnevezett – hadosztályt és a francia Charlemagnet. Szerveztek egy magyar lovashadosztályt, 1945-ben

egy-egy horvát (Kama), flamand (Langemarck), vallon (Wallonie), holland (Lanstorm Nederland) és olasz hadosztályt. Közben kisebb egységeket is létrehoztak azokból, akiket Himmler „vad népeknek” nevezett: láthattunk turkesztáni és kaukázusi ezredeket, indiai légiót, norvég sí-zászlóaljat, 2 román zászlóaljat, egy bolgár és 3 kozák hadosztályt. Ez az egész tarkaság mind abba az SS-egyenruhába volt bújtatva, amely 3 vagy 4 évvel azelőtt a jelentkezők családfájának aprólékos vizsgálatával kiválogatott „fajgermán elit” előjoga volt! Számítások szerint több mint egymillió férfi volt a Waffen-SS tagja. Ezek az „elit csapatok”, ahol csak megjelentek, mindenütt a legszörnyűbb kegyetlenségekkel hívták fel magukra a figyelmet.[11] II. fejezet A GESTAPO BETELEPSZIK FRANCIAORSZÁGBA A franciák számára a háború 1940. május 10-én kezdődött Több mint 8 hónapja, hogy a francia és angol csapatok a „furcsa háború”

kátyújában vesztegeltek. Nagyon is beleszoktak már a hadviselésnek ebbe a különös, egy helyben topogó fajtájába, ahol több gondot okozott a katonák szórakoztatása, mint az offenzíva vagy a csapatmozdulatok. A szövetséges vezérkarok által hetek óta várt hirtelen támadás helyreállította a dolgok normális rendjét. Senki sem volt azonban elkészülve arra a tűz- és vasáradatra, amely végigsöpört az országon. Iszonyatos gyorsasággal peregtek az események Június 14-én az OKW a következő jelentést tette közzé: „A csatorna és a Maginot-vonal közötti francia arcvonal Montmédy térségében történt teljes összeomlása következtében a francia parancsnokság letett eredeti szándékáról, hogy megvédje Franciaország fővárosát. Ezen hadijelentés megjelenésének pillanatában a diadalmas német csapatok bevonulnak Párizsba.” Párizs elesett. Küchler 18 hadseregének csapatai a Villette-városkapu felől vonultak be Párizsba, június

14-én, 5 óra 30 perckor, pontosan ugyanabban az időben, mint amikor 36 nappal előbb a holland határon megindították a támadást. Egy-egy szakasz már kora hajnalban az Eiffel-torony, illetőleg a Diadalív felé irányította lépteit, és kitűzte a horogkeresztes lobogót. Stutnitz tábornok, „Nagy-Párizs” első parancsnoka még a délelőtt folyamán elfoglalta a Crillon Szállót. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, mintha minden már régen elő lett volna készítve. Június 14-én és a rákövetkező napokon megszakítás nélkül özönlöttek a német csapatok Párizsba, hogy szállást foglaljanak vagy csak keresztül haladjanak rajta, és folytassák útjukat dél felé. A csapatok között senki sem vetett ügyet egy kis csoportra, amely a Geheime Feldpolizei (GFP), a tábori titkosrendőrség egyenruháját viselte. Nem voltak többen 20-nál; mindössze néhány könnyű gépkocsin jöttek, jelentéktelen fegyverzettel. Szállásuk sem volt

előkészítve, és egész helyzetük, katonai szemszögből tekintve, nem felelt meg a szabályoknak. Mindazonáltal ebből a kicsiny, szinte illegális csoportból nőtt ki az a német rendőri szervezet, amely 4 évig terrorizálta Franciaország népét. Ennek a nagy pályafutást megtett csoportnak a különös történetét még nem dolgozta fel senki. Amikor a német csapatok lengyel földre léptek, az OKW elvi tiltakozását jelentette be az ellen, hogy a rendőrkommandók a hadsereggel egy időben vonuljanak be. Himmler a tiltakozás ellenére megszerezte Hitler hozzájárulását,.és a rendőri szervek a harcoló csapatokkal együtt hatoltak be Lengyelországba, mint ahogy az Ausztria és Csehszlovákia esetében is történt. Midőn a nyugati támadási tervet végleges formába öntötték, az OKW még sokkal határozottabban foglalt állást azzal szemben, hogy ugyanezt az eljárást kövessék Franciaországban is. Az SS és a Gestapo Lengyelországban viselt dolgai

megbotránkoztattak néhány tábornokot (akik később hozzászoktak e bűntettekhez). Ezek most olyan eltökéltségről tettek tanúságot, hogy Hitler az OKW-nak adott igazat. Egyetlen rendőri egységnek, egyetlen SD-einsatzkommandónak sem adtak engedélyt, hogy a Franciaországon áthaladó hadsereghez csatlakozzék. A rendőri teendőket a katonai közigazgatásra bízták, az elfoglalt területen a hadsereg volt az egyedüli úr, Himmler ellenőrzése nélkül. Ez az egyezmény nehéz helyzetbe hozta Himmlert. Könnyen átlátta, milyen veszélyt jelentene az SS és az ő rendőri szervei számára, ha a győztes hadsereg egyedül venné kezébe a meghódított nyugati területek igazgatását. Azon volt, hogy olyan „hídfőállást” hozzon létre, amelyre támaszkodva lépésről lépésre magához kaparinthatja a katonák által akkor még egyedül gyakorolt hatalmat. Himmler utasította Heydrichet: hozzon létre egy sonderkommandót (különleges önálló osztagot),

azzal a megbízatással, hogy az első harcoló csapatokkal egy időben vonuljon be Párizsba. Nemcsak biztonsági, de presztizskérdés is volt ez, és Himmler nyilván azt sem bánta, hogy megmutathatja a katonáknak, milyen bravúrra képesek az emberei. Heydrich nagy gonddal látott hozzá a kényes feladattal megbízott különítmény megszervezéséhez. A létszámot 20 főben állapította meg; ez elég alacsony volt ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson, egyben elegendő is az első „hídfőállás” megszervezéséhez. Elhatározta, hogy hadicsellel él a Franciaországba való bevonulás érdekében: embereit a GFP (a szó szoros értelemben vett katonai rendőrség) egyenruhájába öltöztette, katonai rendszámú gépkocsikba ültette. Ilyenformán a sonderkommando szabadon közlekedhetett a francia utakon előnyomuló német csapatok között, és akadálytalanul meg is érkezett Párizsba. Június 14-én este a kommando a Louvre Szállóban ütötte fel tanyáját.

15-én délelőtt, alig 24 órával Párizsba érkezése után, már munkához is látott. Egyik tagja még a délelőtt folyamán megjelent a rendőrprefektúrán, és követelte a német emigránsok és zsidók nyilvántartási anyagát, valamint bizonyos dossziékat, amelyek Hitler-ellenes politikai személyiségekre vonatkoztak. Kik voltak ezek az emberek, és különösen ki volt a vezetőjük? A sonderkommando vezetését és az egész küldetéssel járó felelősséget Heydrich arra a fiatal értelmiségire bízta, aki oly ragyogóan állta meg a helyét a venlói ügy és a két angol tiszt elrablásának előkészítésében: Helmut Knochenra. Knochen 30 éves korában kivételes szervező és kezdeményező képességeket árult el: kitűnő sportember, rendkívül intelligens, egyetemet végzett, kulturált, udvarias, jó modorú fiatalember volt. Ezek a tulajdonságai mind alkalmassá tették őt a franciákkal való érintkezésre. Talán egyetlen kivétellel Knochen maga

állította össze csapatát Müller, az amt IV. (a Gestapo) vezetője, feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy az együttesben bizalmi embere, Boemelburg sturmbannführer képviselje őt. Ez az ügyességéről ismert régi hivatásos rendőrtiszt volt a Gestapo egyetlen embere a kommandóban. Nyilvánvaló volt, hogy a csoportnak kezdetben nem lesz semmiféle végrehajtó hatalma, és ez talán hosszú ideig így is marad. Minthogy a Gestapo lényegénél fogva végrehajtó szerv volt, ebben az együttesben csak tanácsadóként vett részt. A kommando többi tagja nagyon fiatal volt, többen éppen akkor végezték el az egyetemet, mint például az újságíró Hagen, aki – bár 1934 óta az SD tagja volt – 27 éves korában, 1940 februárjában diplomált Berlinben. Az állomány túlnyomó részét az amt VI. (SD-Ausland) szolgáltatta; kivételt Boemelburgon kívül csak az a két tag jelentett, akiket a Waffen-SS-ből helyeztek át ide, komolyabb verekedés

eshetőségére számítva. Valamennyien jártasságot szereztek már a külföldi környezet elemzésében. 1935 óta a Gestapo és az SD töviről hegyire megismerte a francia rendőrséget. Óriási méretű dokumentációt gyűjtöttek össze Franciaországról, közigazgatási, kulturális, vallási, művészeti, főként pedig gazdasági és politikai szervezetére vonatkozóan. A Gestapo és az SD minden egyes részlegének feladata volt, hogy részletesen tanulmányozza a megfelelő francia részleget. Így például a berlini kerület alkalmazottjai évek óta az V kerületet, Párizs környékét tanulmányozták. Ez az aprólékos felkészülés nagy súllyal esett a latba: a Gestapo és az SD emberei már teljesen ismerős terepen mozoghattak. Ismerték a helyi szokásokat, a lakosság viselkedését, még a fontosabb személyiségek magánéletét is. Knochen például 1937-ben ellátogatott Párizsba, „megnézni a világkiállítást”. 1910. március 14-én született

Magdeburgban Apja, Karl Knochen, egyszerű tanító volt, akárcsak Himmler apja, és az ifjú Helmut is szigorú nevelésben részesült. Az, iskolában jól tanult, Magdeburgban érettségizett, majd a lipcsei, hallei és göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait. 1935-ben szerezte meg a filozófiai doktorátust George Colmanről, az angol drámaíróról szóló disszertációjával. Irodalomtanár szeretett volna lenni, de sorsát már a politika erői irányították Knochen apja régi típusú, kardcsörtető német hazafi volt, tartalékos tüzérszázados, részt vett az első világháborúban, Verdunnél súlyosan megsebesült, és jobb karja hosszú időre csaknem teljesen megbénult. Mikor fia tizenhat éves lett, beíratta őt az Acélsisak ifjúsági részlegébe; ez a szervezet a frontharcosok összefogásának örve alatt szélsőségesen nacionalista tevékenységet folytatott. Egyetemi tanulmányai idején Helmut néhány hónapig tornaórákat is adott, hogy

szüleit segítse, majd írni kezdett a helyi lapokba. Közben a hitleristák kerültek hatalomra, és az egyetemi fokozatok elérése egyre nehezebbé vált az olyan diák számára, aki nem volt a párt valamelyik szervezetének tagja. 1933 május elsején Knochen belépett az SA-ba, és ott a szerény obergruppenführer rangot kapta. A kisujját nyújtotta az ördögnek, és az szőröstül-bőröstül bekapta. Nemsokára cikkei jelentek meg a „Studentenpressé”-ben, a kultuszminisztérium lapjában. Megtetszett neki az újságírás; jövedelmezőbbnek találta, mint a tanárságot, és 1936-ban, miután végleg felhagyott irodalomtanári terveivel, belépett szerkesztőnek a DNB-be, a hivatalos német hírügynökségbe. Főként az olimpiai játékokkal foglalkozott Ekkoriban találkozott egyik volt tanárával, Six doktorral, aki az egyetemet fölcserélte az SD-vel, hogy ott a „sajtó”-részleget vezesse. Sixnek nem került különösebb erőfeszítésébe magával

vinnie volt tanítványát: 1937-ben Knochen állást vállalt az SD központi hivatalában, Berlinben. Az SS-obersturmführer (százados) rangot kapta. Előbb a német sajtóval foglalkozott, majd hamarosan a francia, belga és holland sajtó tanulmányozását bízták rá. Az illető országokban az emigránsok kiadásában megjelenő lapok, valamint az emigránsokra vonatkozó híranyag alkották Knochen munkájának legfontosabb részét. A venlói akcióban kifejtett tevékenysége és az akció sikere reflektorfénybe helyezte személyét és azt eredményezte, hogy egy és ugyanazon a napon megkapta a vaskereszt első és második osztályát. Ez a sikere juttatta őt annak a sonderkommandónak az élére is, amely 1940. június 14-én érkezett meg Párizsba A francia fővárosban Knochen előbb a Louvre, azután a Scribe Szállóban, majd a boulevard Lannes 57, végül az Avenue Foch 72 számú házban rendezkedett be és ez utóbbiban maradt az 1944 augusztusi kudarcig.

Beesett és kissé kellemetlen arcú, szürkéskék szemű, higgadt, ritkán mosolygó, magas, nyúlánk termetű férfi volt. Egyenes és keskeny orra, kissé széles szája, amelynek bal sarka alig észrevehető gúnnyal enyhe ráncban félrehúzódott, magas, intellektuális, kissé domború homloka, gesztenyeszín haja egyáltalán nem illett egy „különleges önálló osztag” vezetőjéhez. Az a fiatalember, aki a párizsi német rendőrség ügyét kezébe vette, mindig is a bölcsészdoktor maradt, nem pedig a „rámenős” Knochen. Egyéni stílusa és műveltsége mindazonáltal semmilyen tekintetben sem gátolta munkája előrehaladását. A lehető leggyorsabban és legszilárdabban ki kellett építenie szervezetét tűzön és vízen át. A katonák, amint rájöttek, hogy Knochen csoportja Párizsban tevékenykedik, azonnal értésére adták, hogy semmi hatalma sincs, és „helyzetének szabályozása” végett ellenőrzésük alá helyezték. Knochen

kijelentette, hogy esze ágában sincs bitorolni a megszálló hadsereg jogait, majd megmagyarázta, hogy egyedüli feladata: nyomozni az osztrák és német antifasiszta emigránsok, kommunisták, zsidók és szabadkőművesek után, akik mind a nácizmus ellenségei. Kérte, hogy a Geheime Feldpolizei segítsen neki minden esetben, midőn „végrehajtó rendszabályokra” van szükség, vagyis házkutatásoknál és letartóztatásoknál. Knochen olyan tökéletesen manőverezett, hogy a végén még egyezményt is kötött a katonai rendőrség igazgatójával, Sowa doktorral. És a Knochen-kommando azon nyomban hozzá is látott küldetése teljesítéséhez: bezárta a német- és Hitler-ellenes szervek irodáit, lefoglalta irataikat, házkutatásokat tartott a német menekülteknél, szabadkőműveseknél, különböző politikusoknál; a katonai rendőrséghez fordult minden egyes alkalommal, midőn le kellett tartóztatni egy-egy emigránst, akinek nem jutott idejében

eszébe, hogy elutazzék Párizsból. A katonák úgy gondolkoztak, hogy ha Knochen embereinek kissé megnőne is a szarvuk, nem lenne nehéz kézben tartani őket, hiszen olyan kevesen vannak. Húsz fő nem sokat számított a Geheime Feldpolizei 2500 főnyi párizsi állományával szemben, amely csakhamar 6000-re növekedett. Mikor Knochen az első hídfőállást már szilárdan kiépítette, erősítésül megérkezett az ugyancsak 20 főből álló második sonderkommando, amelyet Kieffer hauptsturmführer vezetett. Majd augusztus elsején befutott a harmadik csoport is – ennek vezetője Roland Nosek SS-untersturmführer volt –, azzal a legfőbb megbízatással, hogy politikai értesüléseket gyűjtsön. Nosek specialistája volt ennek a szakmának. 1932 óta volt a párt tagja, amellett bejárta Olaszországot, Belgiumot, Magyarországot, Törökországot, Romániát, Görögországot és Franciaországot. Folyékonyan beszélt franciául, angolul és spanyolul. 1938 óta

dolgozott az SD-Auslandnál; csoportját maga állította össze, mégpedig kizárólag olyanokból, akik hibátlanul beszéltek franciául, ismerték az országot, és személyes kapcsolatokkal is rendelkeztek már. Mindenféle ember volt ebben az együttesben: németek, akik tisztviselőkvagy kereskedők voltak addig vidéki városokban (az egyik például borkereskedő volt), egy elvált grófnő, két luxemburgi és egy fiatal cseh tanítónő. Ez a harmadik csapat a Boccador Szállóban lakott, irodáit pedig a Francia Közbiztonsági Hivatal helyiségeiben állította fel, a Rue des Saussaies 11 számú házban, ahol Boemelburg mint a Gestapo képviselője és a Sipó franciaországi főnöke már korábban helyet foglalt embereivel. Knochen megkezdte szervezetének vidéki kiépítését is. Augusztus elején megbízta Hagent, állítson fel Bordeaux-ban egy „antennát” abból a célból, hogy az Atlanti-partot a spanyol határtól a Loire torkolatáig a megszállott rész

teljes szélességében ellenőrizni tudják. Hagen, akinek kezdetben csak 18 embere és egy titkárnője volt, átmenetileg a belga királynak a kikötőben horgonyzó jachtján ütötte fel a tanyáját, míg a Rue du Médocon meg nem nyitotta irodáit. Knochenhez hasonlóan ő is erőteljes tevékenységbe fogott: 1941 elején Bretagne-ra is kiterjesztette hatáskörét, és lépésről lépésre építette ki „fiókjait” zónájának 10 legfontosabb városában úgy, hogy ezek mindegyike képes volt ügynököket küldeni más helységekbe. A katonákkal való súrlódások távolról sem szűntek még meg. Brauchitsch, a haderő főparancsnoka, azt az utasítást adta szerveinek, hogy szegüljenek szembe Himmler embereinek munkájával, főként pedig minden körülmények között akadályozzák meg a hadsereg jogainak bitorlását. Knochen működése tehát az emigránsokra, kommunistákra, zsidókra és szabadkőművesekre vonatkozó hírszerzésre korlátozódott. De

bármennyire tartotta magát ehhez az előíráshoz, mégis meggyúlt a baja egy másik hivatallal, az Einsatzstab Rosenberggel (Rosenberg Harci Törzs). Ezt a csoportot a misztikus pártideológus, Rosenberg hozta létre, ugyancsak azzal a megbízatással, hogy összegyűjtse a vallásos és titkos egyesületek, különösen a szabadkőműves páholyok irattárát. Hamarosan összeütközésekre került a sor Knochen emberei ebben az esetben sem voltak nyeregben, mert ha Knochen Himmler franciaországi képviselője volt is, Rosenberg hivatala személy szerint magától a führertől kapta különleges előjogait! Végül ez esetben is egyezménnyel zárult a vita: Rosenberg hivatala hajlandó volt kijelenteni, hogy csak a történelmi érdekű irattárakat foglalja le, a politikai és kortársi jellegű archívumokat Knochennak engedi át; ez viszont kötelezte magát, hogy átadja az einsatzkommandónak az általa fölfedezett történelmi dokumentumokat. A versengés azonban nem

szűnt meg, és Knochen hivatala egy árva papírt sem adott át soha Rosenbergéknek. Ezek a nézeteltérések felhívták Knochen figyelmét annak szükségességére, hogy olyan felettes „fedezze” őt, aki egyenlő félként tud tárgyalni a versenytársakkal. Nagy megkönnyebbüléssel fogadta ezért a hatalmas termetű SS-brigadeführer (tábornok), Thomas doktor érkezését, aki Heydrich személyes képviselőjeként jelent meg, hogy munka közben ellenőrizze a sonderkommandókat. „A biztonsági rendőrség és az SD vezetőjének belgiumi és franciaországi megbízottja” címmel felruházott Thomasnak hivatalos megbízatása volt, hogy kapcsolatba lépjen a német nagykövetséggel és a franciaországi katonai parancsnoksággal. A beszivárgás tehát kitűnően sikerült. Thomas tábornok valóságos kolosszus volt: olyan magas, mint Knochen, de szélességében a duplája; a hangja mennydörgött. Amilyen jó modorú, tartózkodó és szorgalmas volt Knochen,

Thomas annyira nem érzett magában tehetséget a hírszerző munka irányában; néha még le is kicsinyelte. Előző beosztása Wiesbadenben volt, ahol a Siegfried-vonal mögöttes területeinek biztonságát kellett ellenőriznie; de az volt a híre, hogy jobban ismeri a fürdővároska kaszinóját és éjszakai mulatóit, mint a védelmi vonal erődítményeit. Bárdolatlan, vidám fickó volt, nagy barátja a bornak és a nőknek és ez utóbbi tekintetben nem volt túlságosan válogatós. Heydrich szűk baráti köréhez tartozott, akivel számos emlékezetes kiruccanáson vett részt a berlini lebujokban. Volt Thomas tábornoknak egy fontos ütőkártyája, amely megszerezte számára Heydrich bizalmát és a párizsi kinevezést: lánya Heydrich szeretője volt, és gyermeke lett tőle. Párizsban Thomas a boulevard Lannes 57 számú házban rendezkedett be. Idejét meg kellett osztania Párizs és Brüsszel között, hiszen munkaköre kiterjedt Belgiumra is. Amikor

Franciaországban volt, tevékenysége főként abban merült ki, hogy bejárta a Pigalle és a Champs Élysées mulatóit. Voltak azonban politikai és rendőri elképzelései, sőt még egy vesszőparipája is: a szeparatista pártok. Kapcsolatot teremtett a baszk, korzikai és breton mozgalmak képviselőivel, abban a hiszemben, hogy azok a tőle kapott segítséggel kiszélesíthetik tevékenységüket és fontos szerepet játszhatnak a francia politikai életben; nem értette meg, hogy ezek a mozgalmak azért nem vihetik semmire, mert nem áll mögöttük úgyszólván senki. De fogadta Thomas Párizsban azoknak a pártoknak a képviselőit is, akik mindig készek voltak a hitleristákkal együttműködni. Ezek közül az egyik, a dühödten antirepublikánus és antiszemita Titkos Forradalmi Akcióbizottság (Comité Secret dAction Révolutionnaire – CSAR) nevű mozgalom, a későbbiek folyamán fontos és Thomas szempontjából végzetes szerepet játszott. A mozgalom két

vezetője, Deloncle és Filliol csakhamar Thomas állandó vendége és bizonyos értelemben „politikai tanácsadója” lett. Ekkor Szociális Forradalmi Mozgalom (Mouvement Social Révolutionnaire – MSR) néven pártot alapítottak. Thomas és a játékot valójában irányító Knochen felhasználta mindazokat, akik akár megvesztegethetőségük miatt, akár meggyőződésből évek óta fogékonyságot mutattak a horogkeresztes szervek Franciaországban kifejtett tömény propagandája iránt. Legarcátlanabbul a német vasutak kirendeltsége működött: ez a turisztika örve alatt a legkülönbözőbb röplapokat és brosúrákat terjesztette, kikutatta az érdeklődők közül azokat, akik nem csak Németország természeti szépségei és műemlékei iránt érdeklődtek, és szinte elképzelhetetlen „könnyítéseket” ajánlott fel nekik.[12] A propagandaszervek és a DNB, a hivatalos sajtóiroda rendszeres pénztámogatásban részesítettek bizonyos újságokat,

és hirdetési ügyletek leple alatt kifejezetten nácibarát vagy legalábbis megértő álláspontra tudták őket bírni. Bizonyos sajtótermékeket a Prima elnevezésű hirdetővállalat közvetítésével támogattak a hitlerista pénzekből. Így például a „France Enchainée” („Bilincsbe vert Franciaország”) című lapot, amely Louis Darquier, az ún. „de Pellepoix” alapította francia zsidóellenes tömörülés újságja volt, és a hitleristák szolgálatában segítette „üldözni a zsidót” Franciaországban, továbbá a „Grand Occident”-t („A Nagy Nyugat”), amelynek 1937-ben még ismeretlen igazgatója, Paul Ferdonnet 1939-ben a „stuttgarti áruló” néven vált hírhedtté.[13] Fontos szerepet játszott a Franciaország–Németország Bizottság (Comité France-Allemagne) is, amelynek főbb figurái Georges Scapini és Fernand de Brinon voltak. Ezek az újságok és szervezetek befolyásolni tudták a francia közvélemény egy részét,

amely egyre több és több „megértést” és elnézést tanúsított a hitlerista módszerekkel szemben. Két szervezet foglalkozott hosszabb ideje azoknak a franciáknak a felkutatásával, akik jó szívvel viseltettek a náci rendszer iránt: a Világszolgálat (Weltdienst), amelynek Erfurtban volt a székhelye, és kéthavonként megjelenő bulletinjét 6 nyelven publikálta, valamint a Hamburgban székelő, pángermán röpcédulákat és brosúrákat terjesztő Német Fichte Szövetség (Deutscher Fichte Bund). Ennek a propagandának az antiszemitizmus volt az alapja. A rokonszenvezők körében, akik ennek hatására kapcsolatba kerültek a német szervekkel, az SD és a Gestapo értékes ügynökökre tehetett szert. Az együttműködő pártokkal való kapcsolat olyan gyümölcsözőnek bizonyult, hogy Knochen egyik helyettesének, Sommernek egyedül a velük való foglalkozás volt a feladata. Bármi volt is Knochen embereinek munkája, a katonai igazgatás alá voltak

rendelve. Az Avenue Kléberen, a Majestic Szállóban székelő és Stülpnagel tábornok vezetése alatt álló franciaországi főparancsnokság két ágra oszlott: a katonai vezérkarra – ennek vezetője Speidel tábornok volt – és a katonai igazgatásra, amely Schmitt doktor vezetése alatt állt. Míg a vezérkar a tisztán katonai problémákat oldotta meg (állomány, hadbiztosság, hírszerzés), a katonai igazgatás a polgári lakosságot érintő kérdésekkel foglalkozott; éspedig rendőrségi kérdésekkel Best doktor, gazdasági kérdésekkel Michel doktor, mezőgazdasági kérdésekkel Reinhardt és jogi kérdésekkel Médicus doktor vezetése mellett. Best doktorra, akire a rendőri kérdések megoldását bízták, szakismeretei alapján esett a választás. Emlékezetes, hogy ő volt az SD egyik szervezője, majd az amt I és amt II vezetője az RSHA megalakulásakor. A katonai igazgatásnak lényegében szervező és összekötő szerepe volt a francia

hatóságokkal. Best doktor tehát semmiféle végrehajtó hatalommal sem rendelkezett; ez teljes mértékben a Geheime Feldpolizei és a tábori csendőrség kezében volt, amelyek közvetlenül a vezérkar alá tartoztak. De a megszállott országok igazgatási csoportja, amelyet Best doktor irányított, foglalkozott minden rendőri kérdéssel és ellenőrizte a francia rendőrséget. A vezérkar hatáskörébe tartoztak a fogolytáborok, a katonai kezelésbe vett börtönök és ezek őrségének problémái. Minden parancsnokló szervben volt egy szekció, amely kapcsolatot tartott a prefektusokkal és helyettesükkel, és közölte velük a követendő irányvonalat. Egy-egy embernek minden feldkommandanturnál figyelemmel kellett kísérnie a rendőri kérdéseket. Látható tehát, hogy a megszállás első időszakában Himmler szervei kénytelenek voltak beérni a hírszerzéssel, s szerepük meglehetősen sovány volt. Ez a helyzet egészen 1942 májusáig fennállt.

Egyetlen hírszerző szerv foglalkozott a biztonsági szolgálattal és a katonai hírszerzéssel, mégpedig a Lutétia Szállóban elhelyezett Abwehr, amelyet Rudolph alezredes vezetett.[14] Mint minden kémszervezet, az Abwehr is semmitmondó cégjelzések leple alatt működtette részlegeit. Egyik legfontosabb németországi szolgálatát „A XII hadtest női vöröskereszt szolgálatának toborzó irodája” cím rejtette; Franciaországban nantes-i irodájuk „A nantes-i munkaigazgatóság”, a dijoni a „Munka vezérkara”, a bordeaux-i a „Számvevőségi hivatal”, a tours-i pedig az „Európai Nemzetközi Szállítmányozási Vállalat” névre hallgatott. E hatalmas szervezet tőszomszédságában a Knochen által irányított csoport igencsak gyengének és fegyvertelennek látszott. Hónapokig tartó földalatti harc után mégis ez lett a győztes, olyannyira, hogy néhány hónapra rá magába is olvasztotta megvert ellenfelét. Sok nehézségen át vezetett az

út ehhez a diadalhoz. A franciaországi megszálló erők főparancsnokának kinevezett Otto von Stülpnagel tábornok pozíciója pedig még bonyolultabbá tette Knochen feladatát. Stülpnagel ugyanis hevesen ellenezte Himmler embereinek jelenlétét a gondjaira bízott területen, és ezer nehézséget támasztott Knochen csoportjának munkájával szemben, nem törődve azzal sem, hogy Knochen és Sowa doktor, a Geheime Feldpolizei főnöke közt egyezmény szabályozta az együttműködést. A feszültség olyan fokot ért el, hogy Stülpnagel parancsot adott Knochennak hírszerző tevékenysége beszüntetésére, és lehetetlenné tett minden összeköttetést Heydrichhel: minden érintkezési lehetőséget megszüntetett a Knochen-csoportok és Németország között. Knochen Stülpnagel környezetében sem talált támogatásra. A német nagykövetség részéről is érthetetlen ellenállásba ütközött. A külügyminiszter 1940 augusztus 3-án kelt levele rögzítette

Abetz nagykövet szerepét Franciaországban. Az ő vezetése alá volt rendelve mind a katonai titkosrendőrség, mind a titkos államrendőrség munkája a francia belpolitika, a sajtó, a rádió és a propaganda vonatkozásában. Ugyancsak neki kellett tanácsokat adnia a politikai tekintetben fontos dokumentumok megszerzésére. „A führer kifejezetten úgy rendelkezett, hogy egyedül Abetz nagykövet legyen felelős minden politikai kérdésért a megszállott és nem megszállott Franciaországban.” Nos, szokásához híven a Gestapo és az SD annyira nem törődött Abetz véleményével, hogy még csak ki sem kérte. Knochen egy olyan, előre számba nem vett területen keresett kárpótlást, ahonnan elfelejtették kitiltani. Kitartóan látogatta a párizsi szalonokat, néha a legelőkelőbbeket, társasági eseményekkel foglalkozott, fitogtatta műveltségét és csöppet sem jelentéktelen szellemi képességeit, sürgött-forgott a legfontosabb emberek körül,

akikkel francia politikai barátai ismertették meg. Elmaradhatatlan vendég lett csakhamar minden összejövetelen, minden ünnepségen, a „társaságnak” abban a szektorában, amely vidáman és a gyümölcsöző üzletek reményében lépett a németekkel való aktív kollaborálás útjára, és reményében nem is mindig csalatkozott. Knochen nemcsak a párizsi élet ezer apró-cseprő pletykáját szedegette fel – ami ugyancsak nem volt haszontalan dolog a magafajta ember számára –, hanem a legnagyobb érdeklődésre számot tartó értesüléseket is szerezhetett azelőtti és akkori államférfiakról, politikusokról, a gazdasági élet és az ipar valóságos helyzetéről, a közvéleményről, az ellenzéki irányzatokról és vezetőikről, az ellenállásról, az Angliával és az Egyesült Allamokkal való kapcsolatokról. Új barátai közül egyesek, nem is a jelentéktelenebbek, lényegében ügynökeivé váltak. (Nem akarok tapintatlan lenni, nem

akarok idézni olyan neveket, amelyeket a nagyközönség már régen elfelejtett, csak megjegyzem, hogy igen mulatságos látványt nyújtanak Knochen bizonyos egykori asztaltársai, amint hazafiságból akarnak most másokat leckéztetni!) Thomas tábornok, aki elvileg Knochen főnöke volt, más módszer mellett kötött ki a francia belpolitikai élet befolyásolása tekintetében. A megszállás első pillanatától fogva mind a német hatóságok, mind a vichyi kormány zsidóellenes rendszabályokat léptettek életbe. Ezekkel egyidejűleg az antiszemita sajtó, amely a német propagandaszervek részéről jelentős anyagi támogatásban részesült, úgy akarta antiszemita érzelmekre hangolni a francia lakosságot, hogy uszító pogromhadjáratba kezdett. Ennek a sajtókampánynak nem sok foganatja lett, éppen durvasága miatt, és mert a francia közönség megérezte mögötte a német sugalmazást. Thomasnak, aki jobban érezte magát a Pigalle mulatóiban, mint a

szalonokban, olyan politikai tanácsadói voltak, mint Deloncle, a Cagoule[15] egyik első vezetője és a Szociális Forradalmi Mozgalom főnöke, valamint helyettese, a véres kezű Filliol. 1941 szeptemberében azt javasolták Thomasnak, hogy a „közvélemény felrázása” érdekében szervezzenek néhány merényletet a párizsi zsinagógák ellen. Knochen főnöke egyenesen zseniálisnak találta az ötletet, amely azokra a „spontán” pogromokra emlékeztette őt, amelyeket a horogkeresztesek szerveztek 1938-ban Németországban. Megbízta Hans Sommer obersturmführert, az amt VI párizsi vezetőjét, amelynek a francia „együttműködőkkel” való kapcsolat ápolása volt a feladata, hogy tisztázza Deloncle-lal és Filliollal a hadművelet anyagi kérdéseit – de a legnagyobb titokban, a katonák, különösen Stülpnagel tudta nélkül. Sommer Berlinből meghozatta a szükséges eszközöket. Az október 2-áról 3-ára virradó éjjel a párizsiak sorozatos

robbanásokra ébredtek. Két óra 30-kor bombarobbanás következtében súlyos károkat szenvedett a Rue des Tourelles-i zsinagóga; 3 óra 40-kor bomba robbant a Rue Notre-Dame de Nazareth-ben; 4 óra 30-kor a Rue de la Victoire nagy zsinagógája volt soron; 5 órakor a Rue Sainte-Isaure; 5 óra 15-kor a Rue Copernic. Ha mindezekhez hozzászámítjuk még a Rue Pavée-n robbant bombát és azt, amely az Avenue Montespanon egy imaházat rombolt szét, úgy egyetlen éjszaka folyamán 7 merényletet követtek el, a Wehrmacht járőreinek orra előtt. Két járőrszolgálatot teljesítő Wehrmacht-katona elég súlyosan megsebesült, és a robbanások a szomszédos épületekben is károkat okoztak. Deloncle büszke volt öreg csuklyásainak hőstettére. Valóban, nagy adag bátorság kellett ahhoz, hogy valaki sötét éjjel elhelyezze a bombát a kapu sarkában, aztán sürgősen kereket oldjon![16] Thomas odavolt a gyönyörűségtől. De ennek a „régi szép SA-időkhöz

méltó” vállalkozásnak váratlan következményei támadtak. Október 6-án Stülpnagel tudta már, kik a merénylet értelmi szerzői, és a hadsereg főhadiszállásán bepanaszolta Sommer obersturmführert, hogy Knochen parancsára német eredetű robbanóanyaggal látta el a „francia bűnözőket”. 1941. október 21-én a párizsi főhadiszállás katonai igazgatásáról levél ment Berlinbe a Sipo-SD parancsnokának, azaz Heydrichnek a címére. A levél írója emlékeztetett arra, hogy a merényletek a Wehrmacht két tagját, valamint két franciát megsebesítettek, majd így folytatta: „A merényletet a Deloncle környezetéhez tartozó franciák követték el. A robbanóanyagot Sommer SS-obersturmführer szerezte be és adta oda a merénylet végrehajtóinak. Sommer SS-obersturmführer közvetlenül a merényletek elkövetése előtt érintkezésben állt a merénylőkkel. Sommer SS-obersturmführer a párizsi Sipo-SD szolgálatvezetőjének, Knochen

SS-obersturmbannführernek az utasítására cselekedett. Nevezett az ügyről 1941 október 4-én kelt jelentésében adott magyarázatot a katonai parancsnoknak. Az a magyarázat azonban, amely szerint teljesen francia ügyről volna szó, sem objektíve, sem szubjektíve nem felel meg a valóságnak.” Különösen azt vetették Knochen szemére, hogy 24 órával a merénylet előtt, amikor pedig nagyon is jól tudott annak előkészületeiről, úgy nyilatkozott a katonai parancsnokság intézkedéseiről, hogy azok meghozták gyümölcsüket, s hogy teljes a nyugalom. Ezt megelőzően is voltak merényletek, amelyekkel kapcsolatban megtorló rendszabályokat foganatosítottak. „Az október 2-áról 3-ára virradó éjszaka merényletének tervezői és felbújtói előtt nem lehetett titok, hogy vállalkozásuk következményét ártatlan emberek szenvedik meg, s hogy annak politikai visszahatása is a legsúlyosabb lesz.” Ezt a veszélyt a merénylet értelmi szerzőinek

gyors kiderítésével szerencsésen el tudták kerülni, veszélyben forgott azonban a megszálló hadsereg tekintélye, tekintettel arra, hogy a francia rendőrség már megállapította az igazságot. A levél szerzője (valószínűleg Best doktor) végül rátér a tulajdonképpeni célra: „A Sipo-SD sonderkommando intézkedéseiért és viselkedéséért annak vezetőjét terheli a felelősség, még ha feltételezzük is, hogy a merényletben sem közvetlenül, sem közvetve nem vett részt. Tekintettel az ügy politikai jelentőségére és arra a visszahatásra, amelyet a német közigazgatás helyzetében előidézhet, kénytelenek vagyunk ragaszkodni ahhoz, hogy a sonderkommando vezetésében változások történjenek. A német hadsereg főparancsnoka azt kéri, hogy Thomas SS-brigadeführert távolítsák el beosztásából. Az OKW szeretné remélni, hogy a berlini illetékes szervek egyetértenek azzal az észrevételével, hogy Knochen doktort és Sommer

SS-obersturmführert, akik részt vettek ezekben a merényletekben, nem volna helyes továbbra is megszállott területen alkalmazni.” Stülpnagel abban bízott, hogy megszabadulhat riválisaitól, ha teljes mértékben kiaknázza az általuk elkövetett hibát. Az az együttérzés azonban, amelyet az esetleges igazságtalan büntetéssel sújtott franciákkal szemben igyekezett felmutatni, különössé válik, ha meggondoljuk, hogy a levél aláírásának napján 16 nem kevésbé ártatlan túsz hullott el a kivégzőosztag golyójától Nantes-ban, a rákövetkező napon pedig 27-et végeztek ki Châteaubriant-ban. Közigazgatási síkon (a horogkeresztesek csak ezen a részen voltak sebezhetők) Stülpnagelnak igaza volt. Csakhogy Knochen túlságosan értékes volt; szó sem lehetett arról, hogy megváljanak tőle. Thomas tábornok még balkézi „vejének” magas pártfogása ellenére is sokkal sebezhetőbb volt. S ekkor olyan megoldás adódott, amely mindenkit

egyformán kielégített: Thomas maga kérte a leváltását. Néhány nappal később pedig útnak indult Kijevbe, mint az újonnan meghódított keleti területek Sipo-SD főnöke. Knochen tehát ismét magára maradt hatalom nélküli rendőri csoportjának élén, a katonák szőrszálhasogató ellenőrzésének kitéve. Intelligenciája és ügyessége következtében azonban ő került ki győztesként ebből a valóban nehéz helyzetből. III. fejezet A GESTAPO MAGA ALÁ GYŰRI A HADSEREGET A katonák rivalizáláson alapuló ellenállása értelmezésbeli különbségre is támaszkodott. A Rethondes-ban június 22-én aláírt fegyverszüneti szerződés 3. szakasza ugyanis kissé bizonytalan fogalmazású. „Franciaország megszállott területein – mondja a szöveg – a Német Birodalom gyakorolja a megszálló hatalom jogait. A francia kormány kötelezi magát, hogy minden eszközzel elősegíti az ezen jogok gyakorlására vonatkozó szabályzatok létrejöttét, és

azok végrehajtása érdekében biztosítja a francia közigazgatás közreműködését. A francia kormány haladéktalanul felszólítja a megszállott terület valamennyi francia hatóságát és közigazgatási intézményét, hogy tartsa magát a német katonai hatóságok előírásaihoz, s utóbbiakkal a kívánalmaknak megfelelően működjék együtt.” A katonai főparancsnokság ezeket az irányelveket betű szerint kívánta alkalmazni, és a megszállott terület francia közigazgatását a legteljesebb ellenőrzése alá hajtotta. A katonák álláspontja az volt, hogy a megszállott Franciaország közigazgatását magukkal a franciákkal kell intéztetni, és nekik csupán arra kell felügyelniük, hogy a francia hatóságok szigorúan tartsák magukat a német direktívákhoz. A német katonai igazgatás szerepe tehát elképzelésük szerint az irányításra és ellenőrzésre korlátozódott volna. A katonai igazgatás által megadott munka-irányelvek

(Hadsereg Vezérkara – Vezérkari Főnökség N° 800/40 – 1940. augusztus 22) világosan beszélnek: „A katonai igazgatás egész tevékenységét az az alapelv vezérli, hogy olyan rendszabályokat kell csak meghoznia, amelyek a katonai megszállásra vonatkoznak. Nem tartozik viszont a katonai közigazgatás hatáskörébe, hogy javítási célzattal beleavatkozzék a francia belpolitika ügyeibe. Minden ilyen irányú közigazgatási intézkedést a francia hatóságok közvetítésével kell meghoznia.” A katonák szentül meg voltak róla győződve, hogy ez a megoldás minden tekintetben csak előnyökkel jár: a végrehajtás nehézségeit a franciáknak kell megoldaniuk; a közigazgatás így sokkal olcsóbb; végül, de nem utolsósorban a német irányelveknek francia csomagolásban való megvalósítása útján elkerülhető lesz „a francia nép ösztönszerű ellenállása mindazzal szemben, ami a németektől jön”. Ez az álláspont a magyarázata annak,

miért örültek annyira a német hatóságok minden együttműködni kívánó franciának. Nem annektálni akarták Franciaországot, hanem politikáját akarták más irányvonalra átállítani. A német katonák felfogása szerint tehát a német rendőri hatóságok közvetlen akciója mindent könnyen „elpackázhatott” volna. Egyedül a zsidóellenes szekció tevékenységéhez járultak hozzá, amelyet Dannecker irányított Boemelburg egyik helyetteseként és Eichmann közvetlen franciaországi megbízottja minőségében. Theo Dannecker 27 éves müncheni bajor Gestapo-tag volt. Eichmann közvetlen parancsnoksága alá tartozott, Eichmann jelölte ki személyes képviselőjének Párizsba. 1940 szeptemberében érkezett meg. Igazgatási és fegyelmi tekintetben Knochen alá tartozott, de nem kapott tőle soha közvetlen utasításokat. Ami a munkáját illeti, egyedül Eichmanntól függött, aki utasításait közvetlenül hozzá intézte. Xavier Vallat, az első

zsidóügyi kormánybiztos,[17] perében azt vallotta Danneckerről, hogy „fanatikus náci volt, valósággal transzba esett már attól is, ha csak kiejtették közelében a zsidó szót”. Amikor érvénybe léptek az antiszemita intézkedések, felülvizsgálta a büntető törvényszékek ítéleteit, és éles tiltakozó jegyzékeket intézett a francia hatóságokhoz, amint a kiszabott büntetésekben az engedékenység legcsekélyebb jelét vélte felfedezni. Dannecker az Avenue Foch 31/b. és a Rue des Saussaies 1s számú épületekben szervezte meg hivatalait. Nyomban felhasználta a francia antiszemitákat, tanácsaival és pénzzel sietett segítségükre a zsidókérdést tanulmányozó intézet megalapításában, amely számára lefoglalta a boulevard Haussmannon egy zsidó vállalat helyiségeit. Az intézetben tevékenykedő franciákat, akik között első helyen kell említeni Darquier de Pellepoix helyettesét, Sézille századost, a legcsekélyebb mértékben

sem zavarta az, hogy a Gestapo albérlőivé, a megsemmisítő táborok legbuzgóbb szállítóivá váltak. A német antiszemita propaganda kezdte meghozni gyümölcseit. Dannecker azonban nem elégedhetett meg a műkedvelőkkel. A vichyi kormány 1940 október 3-án kihirdette az úgynevezett „zsidótörvényt”. Ez a törvény, miután meghatározta, hogy zsidónak tekintendő mindenki, akinek három nagyszülője és házastársa zsidó, felsorolta azokat a „közhivatalokat és tisztségeket”, amelyektől a zsidókat eltiltották, majd szabályozta a zsidók részvételét bizonyos szabad foglalkozású ágakban és a kereskedelemben. Dannecker kérte a prefektúrától, hogy bocsássanak rendelkezésére mintegy tucatnyi rendőrfelügyelőt. Ezeknek közvetlenül adott utasításokat, és így valósította meg a katonai igazgatás irányvonalát: franciákkal elvégeztetni a németek által megkövetelt legmocskosabb munkát. 1941. augusztus 24-én német nyomásra

kihirdették a „nemzetellenes üzelmeket” halállal büntető törvényt, és létrehozták a kivételes törvényszékeket. 1941 októberében Pucheu belügyminiszter úgy akarta „elvonni” a németektől a fennhatóságuk alá rendelt rendőröket, hogy létrehozott egy hármas szervezetet a rendszer „ellenégeinek” üldözésére, akik egyidejűleg a nácik ellenségei is voltak. Pucheu egyszerre szervezte meg a Zsidó Ügyek Rendőrségét (PQJ), az Antikommunista Rendőri Szolgálatot (SPAC) és a Titkos Társaságok Szolgálatát (SSS), amelynek az volt a feladata, hogy üldözze az 1940. augusztus 13-i törvénnyel amúgy is minden közfunkcióból kizárt és a haza ellenségeiként felügyelet alá helyezett szabadkőműveseket. Az új szervek állománya igen vegyes volt. A három igazgató nem rendőrtisztviselő volt, hanem szélsőjobboldali pártmunkások közül választották ki őket. Az Antikommunista Rendőri Szolgálat vezetését például a Doriot-féle

Francia Néppárt (Parti Populaire Franpis – PPF) egy volt kereskedő pártaktivistájára bízták, az akkor egyáltalán nem jelentéktelen 10 000 frankos havi fizetéssel. A személyzeti állományt a hasonló mozgalmak aktivistáiból állították össze, kiegészítve néhány önként csatlakozó hivatásos rendőrtiszttel, akiket a magas fizetés csábított ide, és kevés számú tisztviselővel, akik nem valami jól érezték magukat a kétes társaságban és eltökélték, hogy nem „piszkolják be a kezüket” az ottani mocskos ügyekkel. Ismét csak azt kell megállapítanunk, hogy a hitleristák, paradox módon, a magukat leghangosabban hazafiasnak hirdető pártok tagjai körében toborozták segítőtársaikat. A német katonai parancsnokság, számításai ellenére, nem érte el a várt eredményeket. Minthogy – Keitel szavai szerint – a szabályszerű eljárás nem bizonyult „rentábilisnak”, a főparancsnokság az elrettentés útjára lépett, és

elhatározta, hogy túszokat végeztet ki, valahányszor merényletet követnek el a megszálló hadsereg tagjai ellen. 1941. augusztus 22-én egy Stülpnagel által aláírt rendelet úgy intézkedett, hogy augusztus 23-ától fogva minden német őrizetben levő vagy a németek számára őrizetbe vett franciát túsznak kell tekinteni. Ebből a „tartalékból” választják majd ki az agyonlövendőket, számukat minden egyes alkalommal „az elkövetett bűncselekmény súlyosságától függően” állapítva meg. Egy szeptember 19-én megjelent újabb rendelet a túszok ezen első kategóriáját kiegészítette mindazon francia férfiakkal, „akiket kommunista vagy anarchista cselekmények következtében a francia hatóságok őrizetbe vettek vagy a jövőben őrizetbe vesznek”, és akiket ezentúl a franciaországi katonai főparancsnok rendelkezésére álló foglyoknak kell tekinteni. Mindezeket a rendelkezéseket megismételték és összefoglalták a

„Túsztörvény” néven közismertté vált szeptember 30-i rendeletben, és ezzel gyalázatosan felrúgták a hágai szerződés 50. szakaszát, amely megtiltja a túszok szedését. A rendszabályok még súlyosabbá váltak, midőn 1942 júliusában Otto von Stülpnagel tábornokot unokafivére, Heinrich von Stülpnagel váltotta fel. A „Pariser Zeitung” július 16-i száma a következő figyelmeztetést közölte: „A zavartkeltők 18 évesnél idősebb legközelebbi férfi hozzátartozóit, valamint sógorait és unokafivéreit agyon fogják lőni. Az ugyanilyen fokú nőrokonokat kényszermunkára ítélik. A fenti személyek valamennyi 18 évesnél fiatalabb gyermekét javítóintézetbe küldik.” A német rendőri szervek, a Gestapo, az SD ebben az egész időszakban a kulisszák mögött maradtak. Ha a katonai közigazgatás árnyékában nem is játszottak feltűnő szerepet, mindazonáltal lépésről lépésre növelték cselekvésük hatósugarát. Knochen

kezdettől fogva az RSHA mintájára szervezte meg hivatalait. Embereit 6 fő osztályba osztotta, amelyek megfeleltek a berlini központ 6 amtjának és azok illetékességi körének. Azzal nem sokat törődtek, hogy a háttérben kellett dolgozniuk; ehelyett éltek az alkalommal, dokumentumokat gyűjtöttek és francia segítőtársakat toboroztak a rovott múltú bűnözők és bizonyos pártok, elsősorban a Doriot-féle Francia Néppárt tagjai közül. 1941 folyamán lazult a katonai ellenőrzés csavarja. A Geheime Feldpolizei töméntelen tennivalója következtében kénytelen volt hozzájárulni ahhoz, hogy a Gestapo maga végezze a házkutatásokat, kisvártatva pedig a letartóztatásokat is. Minden esetben részletes jelentések formájában kellett volna beszámolnia, erről a formalitásról azonban a legtöbb esetben „megfeledkezett”. A katonai parancsnokság nemsokára arra is ráfanyalodott, hogy a Gestapóval nyomoztasson ki olyan ügyeket, amelyekre az

Abwehrnek és a Geheime Feldpolizeinek már nem futotta az erejéből. A Gestapo egyezményt kötött az Abwehrrel, amely szerint a Gestapóra és az SD-re hárult a hadsereg mögöttes területeinek biztosítása polgári és politikai szempontból, mindennemű katonai hírszerző tevékenység pedig továbbra is kizárólag az Abwehr feladata maradt. Minthogy azonban a két tevékenységi kör között a határok meglehetősen egymásba folynak, Knochen emberei bitorolták az Abwehr számára fenntartott hatáskört is, ami gyakori összetűzésekre adott okot. A Gestapo-SD és az Abwehr viszonyát mindig a lappangó ellenségeskedés légköre jellemezte, visszfényeként annak a rivalizálásnak, amely a két szervezet legfelsőbb vezetőit szembeállította Németországban. Fokozatos terjeszkedése megnövelte Knochen csoportjának politikai jelentőségét. 1941 végére szinte mindenütt megvetette a lábát, néhány olyan szektor kivételével, amelyet a hadsereg

kizárólagos joggal magának tartott fenn, mint a sajtó-, rádió-, színházi és filmcenzúra, a zsidóügyek intézése és a francia közigazgatás gazdasági kérdései. Knochen ebben az időszakban 3 „fiókot” is felállított, a bordeaux-i, dijoni és roueni „aussenstellé”-t (külszolgálatot). Vichyben a megszállás első napjaitól fogva működött Himmlernek egy embere, Reiche, aki közvetlenül tájékoztatta főnökét az „ideiglenes főváros” valamennyi eseményéről. Ő nem tartozott Knochenhoz Ez a szervező munka, ez a kitartó harc, amelyet végül is siker koronázott, Knochen műve volt. Thomas távozása óta egyedül ő volt felelős a Gestapo–SD-részlegekért Thomas helyére Bierkamp oberführer került ugyan, de csak ideiglenes vezetői minőségben, arra a 6 hónapra, amíg az új főnök meg nem érkezett. 1942 áprilisában Himmler ösztönzésére Hitler megtette végre a szükséges intézkedéseket, hogy a rendőri funkciókat elvegye

a franciaországi megszálló haderő vezérkarától és ellátásukat új személyes megbízottra bízza. Himmler azzal is kimutatta, mekkora fontosságot tulajdonít a pozíció betöltésének és a katonákon aratott diadalának, hogy olyan embert szemeit ki a feladatra, akit Heydrich is melegen támogatott: Karl Oberg tábornokot. Karl Albrecht Oberg 1897. január 27-én született Hamburgban, ahol apja, Karl Oberg dr, orvos volt. A fiatalember a nagy Hanza-városban járt iskolába, ott is érettségizett 1914-ben Tizenhét éves volt akkor. Augusztusban kitört a háború, ő azonnal jelentkezett, és 1916 szeptemberében már hadnagyi rangban harcolt a francia fronton. A háború vége előtt a vaskereszt első és második osztályával tüntették ki. Midőn visszatért Hamburgba, családját nehéz anyagi körülmények között találta; ezért elszegődött egy ingatlanközvetítőhöz, és nála dolgozott 1921-ig. Ezután egy papírnagykereskedő képviselője lett, majd

tisztviselőnek ment a Christiansen-féle élesztőgyárba, a dán határ közelében levő Flensburgban. 1923-ban házasságot kötött a nála 5 évvel fiatalabb Frieda Tramm-mal. 1926-ban az ifjú pár visszatért Hamburgba, ahol Oberg a West India Bananenvertriebsgesellschaft déligyümölcs nagykereskedő vállalatnál talált alkalmazást. Három évig volt itt, majd a konkurrens Banjac déligyümölcs nagykereskedés megbízottja lett. Nem sok szerencsével, mert 10 hónap múlva, 1930 őszén kereset nélkül maradt. Három és félmillió munkanélküli nyüzsgött akkoriban a német városokban. Karl Oberg azonban nem az az ember volt, aki egykönnyen kétségbe esik, és hajlandó sorba állni a nyomorenyhítő akció leveséért. Kisebb családi kölcsönből dohányboltot nyitott a város szívében, a Schauenburger Strassén, a Rathaus, a díszes hamburgi városháza árnyékában meghúzódó kis kereskedőutcában. Ebben az időszakban került Oberg a náci

propaganda befolyása alá. Szivarárus volt egy olyan városban, amely teljesen a tengeri kereskedelemből él, és a legnagyobb mértékben ki van téve a gazdasági válság hatásának. 1931 júniusában belépett a Nemzetiszocialista Pártba, és az 575 205 számú tagsági könyvet kapta. Tíz hónap múlva az SS tagja lett, ami megfelelő teret adott szervező képességeinek kifejtésére. Egy évre rá Heydrich Hamburgba jött, hogy ellenőrizze az SD éppen szervezés alatt álló helyi részlegét. Oberg bizonyos ideje erőteljes vonzalmat érzett a párt biztonsági szolgálata irányában. Bemutattatta magát Heydrichnek, aki elfogadta jelentkezését. Oberg az SD fizetett alkalmazottja lett, s ezzel pénzzavarai egyszer s mindenkorra véget értek. 1933 július elsején kinevezték untersturmführernek (alhadnagynak), s beosztották Heydrich vezérkarához, akinek csakhamar egyik legbensőbb munkatársává lett. Vele ment Münchenbe, midőn 1933 júliusában

idehelyezték székhelyüket, majd szeptemberben követte Berlinbe, az SD központi szolgálatának megszervezése céljából. Az SD-ben Heydrich külön vezérkarának főnöke, majd a személyzeti főosztály vezetője lett. Ezeket a funkciókat töltötte be 1935 novemberéig. Heydrich melletti szolgálata idején tevékenyen részt vett a „Röhm-tisztogatás”-ban. Oberg 1935-ben önként elhagyta az SD-t, visszatért az aktív SS-szolgálatba, és standartenführeri (ezredesi) rangban átvette a mecklenburgi 22. SS-standarte vezetését; majd a hannoveri SS-Abschnitt IV. főnöke lett 1938 decemberéig 1939 januárjában kinevezték a szászországi Zwickauba rendőrfőnöknek, áprilisban pedig megkapta az SS-oberführeri rangot. A háború, egy rövid közjátéktól eltekintve, egészen 1941 szeptemberéig nem változtatott a helyzetén. 1941 áprilisában Himmler átmeneti jelleggel megbízta őt a fontos brémai rendőrfőnökséggel, de a helyi horogkeresztes

hatalmasság, Kaufmann gauleiter mást szemelt ki erre a posztra, és olyan elutasítóan viselkedett Oberg személyével szemben, hogy egy hét múlva vissza kellett őt helyezni Zwickauba. 1941 szeptemberében Oberg SS- und polizeiführer, azaz SS- és rendőrfőnök lett a lengyelországi Radomban. Részt vett a zsidók kiirtásában és a lengyel kényszermunkások összeszedésében. Ezt a beosztást akkor hagyta csak el, amikor Párizsba kellett jönnie[18] azok után, hogy megkapta a „Brigadenführer und Generalmajor der Polizei”, vagyis rendőrvezérőrnagyi rangot, ami előmenetelnek sem volt csekélység, hiszen 9 éve még csak alhadnagy volt. Harmincöt éves volt tehát, midőn Himmler Párizsba küldte. Ebben az időben ereje teljében levő, igazi, jó fából faragott, szőke, rózsás arcú, északi típusú német volt, a meglehetősen nagy mennyiségben fogyasztott sörtől gömbölyödő pocakkal. Hosszúkás arca és kissé dülledt szürkéskék szeme nem

árult el sem kegyetlenséget, sem különösebb keménységet, inkább egyfajta türelmes igyekezetet. Erős szemüveget viselt Hosszúkás, feltűnően pisze, hegyben végződő orra, különösen profilból, valamiféle bohóc jelleget kölcsönzött arcának. Ritkás szőke haja alól kilátszott domború, rózsás koponyája. Korábbi beosztásaiban megfontolt és türelmes, beosztottaival szemben szívélyes ember hírében állt. Példásan jó férj volt Későn, 13 évi házasélet után született első gyermekük, 1936-ban, ezt követte 1941-ben a második, majd 1942-ben a harmadik. Mindent összevéve a Himmler által kiszemelt férfiú úgy tűnhetett volna fel, mint valami viszonylag derekabb ember a Gestapo és az SS fenevadjai között – ha egy tulajdonsága nem rontott volna le minden egyebet: Oberg példátlanul fegyelmezett volt. Himmler 1942. április 22-én döntötte el, hogy Oberget küldi Franciaországba Oberg május S-én érkezett meg. Megjelenése

döntő változást jelentett a német rendőrség és a megszálló haderő egymáshoz való viszonyában. A változás látható jeleként Oberg megkapta a „höhere SSund polizeiführer” (SS- és rendőrparancsnok), valamint a „Himmler személyes képviselője” címet, amíg Thomas csak Heydrich képviselője volt. Oberget ugyanakkor felruházták minden rendőri hatalommal, és azzal bízták meg, hogy biztosítsa a kapcsolatot egyfelől a német rendőrség és az SS legfőbb parancsnokával, Himmlerrel, másfelől a különböző franciaországi hatóságokkal, vagyis a franciaországi katonai parancsnokkal, Stülpnagellel, a nyugati front főparancsnokával, Rundstedt marsall-lal, Abetz nagykövettel és végül a francia kormánnyal. Himmler maga szeretett volna Párizsba jönni Oberg hivatalos beiktatására, hogy ezzel is aláhúzza az esemény jelentőségét és emelje annak ünnepélyességét. Funkcióival járó töméntelen tennivalója azonban megakadályozta

ebben, ezért maga helyett Heydrichet küldte el. Heydrich a Ritz Szállóban rendezett ünnepségen mutatta be Oberget mindazoknak a német és francia vezető személyiségeknek, akikkel munkája során majd érintkeznie kell. A beiktatásra Heydrich személyesen Párizsba rendelte a mindössze 2 hete kinevezett René Bousquet rendőrfőkapitányt és Hilaire belügyminisztériumi adminisztratív államtitkárt. Velük együtt jelen volt Fernand de Brinon, a francia kormány megbízottja a megszállott zónában, és Darquier de Pellepoix, a zsidó ügyek új kormánybiztosa, Xavier Vallat utóda. Heydrich hosszú beszédet mondott. Kifejtette, hogy a lehető legszorosabban együtt kell működniük a megszálló hatóságokkal annak érdekében, hogy „valamennyiük üdvére” egyformán hozzájárulhassanak az Oberg által szervezendő új rendőri apparátus sikeres működéséhez. Ez a beszéd bevezetés volt azokhoz a követelésekhez, amelyeket Heydrich a führer nevében

készült előadni. Utasításai főként René Bousquet-nak szóltak, hiszen elsősorban a francia rendőrség volt bennük érdekelt. Obergnek – mondta – az a feladata, hogy újjászervezze a megszállott területen a német rendőri apparátust. A jövőben ennek kezében lesz a végrehajtó hatalom, minthogy a rendőri hatalmat kivették a katonai közigazgatás kezéből. A haderő mögöttes területeinek biztosítását a rendőrségre és az SS-re bízták. Himmler utasításba adta Obergnek: „Vigyázzon, hogy a partvidéken állomásozó csapatok fedezve legyenek!” A feladat maradéktalan teljesítése érdekében elrendelte, hogy a megszállott zóna francia rendőrségét helyezzék a német rendőrség gyámsága alá. Heydrich ezt a követelését úgy terjesztette elő, mint amelyet igazol a fegyverszüneti szerződés szövege. A megszálló hatalom joga és kötelessége – mondta Heydrich –, hogy őrködjék a rend fenntartásán. Hitler és Himmler ,

mindamellett egyáltalán nem hitte, hogy a francia rendőrség akkori állapotában valóban lojális és hatékony együttműködésre lenne képes. Ezért a reichsführer SS mélyreható reformot követelt a francia rendőrségtől: a vezető pozíciókat olyan megbízható emberekkel töltsék be, akiket „az új Európa felépítéséért” a német hatóságokkal fenntartás nélkül együttműködő pártok soraiból válogathatnak ki. E pártok közül elsősorban Doriot Francia Néppártját és Darnand Légiós Rendszolgálatát (Service dOrde Légionnaire – SOL) kell „tekintetbe venni”. A hitleristák emlékeztek arra, hogyan számoltak le annak idején otthoni ellenfeleikkel: az SA-val „biztosították a rendet”, majd az egész rendőrségi apparátust olyanokkal rakták tele, akik számára a párt szolgálata mindig előbbre való volt az állam szolgálatánál. Ezzel próbálkozott Thomas Franciaországban, midőn pártfogolta azokat, akik a hitlerizmus

ügynökeivé váltak. Pucheu is így teremtette meg három különleges rendőri szervét (Zsidó Ügyek Rendőrsége, Antikommunista Rendőri Szolgálat, Titkos Társaságok Szolgálata). Heydrich azt hitte, hogy minden engedményre hajlandó emberrel tárgyalhat majd ezekről a kérdésekről; meglepetésére azonban igen határozott ellenállásba ütközött. René Bousquet nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a rendőrséget gyámság alá helyezik és vezető pozícióit a szélsőséges pártok embereivel töltik be. Azt az álláspontot képviselte, hogy a nyugalmat csak úgy lehet visszaállítani, ha a francia rendőrségnek lehetővé teszik feladata teljes ellátását, feltételezve természetesen, hogy a németek a maguk részéről felhagynak elvakult megtorló intézkedéseikkel. Heydrich mintha meghajolt volna Bousquet érvei előtt. Neki az a véleménye – mondta –, hogy ezekre a rendszabályokra nem lesz szükség, amennyiben Bousquet hajlandó a német

érdekek szempontjából előnyös orientációt adni a francia rendőrségnek, és ha szoros, baráti együttműködés alakul ki a két szervezet közt. René Bousquet ehhez azzal a feltétellel adta beleegyezését, hogy a német rendőrség nem avatkozik bele a francia rendőrség ügyeibe, és hogy a két szervezet külön-külön dolgozhat. Heydrich kénytelen volt beismerni: nincs felhatalmazása ahhoz, hogy egyedül kössön meg ilyen egyezményt. Csupán elhalaszthatja a kapott utasítás végrehajtását, mielőtt főnökeinek, Himmlernek és Hitlernek referálna róluk. Ezzel a hallgatólagos megegyezéssel tért vissza Heydrich Berlinbe, Párizsban többet nem is mutatkozott. Az 1942. május 5-én lezajlott Heydrich–Bousquet megbeszélés nagy veszélytől óvta meg Franciaországot. Lengyelországban, Dániában, Csehszlovákiában a német rendőrség látott el mindennemű helyi rendőri szolgálatot. Dániában a rendőröket letartóztatták, és csaknem

valamennyiüket deportálták. Csehszlovákiában maga a Cseh- és Morvaország protektora címmel felruházott Heydrich volt a terroruralom feje. Lengyelországban az SS-ek hajtották végre a Gestapo utasításait a lakosság kiirtására vonatkozóan. A kérdés mégis felmerül, vajon az említett megoldás végső soron nem a német apparátus számára volt-e kedvező? Ha teljes mértékben nekik kellett volna ellátniuk minden rendőri szolgálatot Franciaországban, az azt jelentette volna, hogy nagy számban lekötik értékes embereiket, olyan időben, amikor minden egyes harcosra égető szükségük volt a keleti fronton; ezenkívül nyilvánvalóan a rendet is egyre nehezebben tudták volna fenntartani, hiszen a lakosság sokkal kevésbé viselte volna el a megszállók rendelkezéseit, mint azokat, amelyeket a francia hatóság írt elő. Több rendzavarás fordult volna elő Ugyanakkor Franciaország ki lett volna téve azoknak a vadállati rendszabályoknak, amelyeket

Közép- és Kelet-Európában alkalmaztak az ellenszegülő lakosság „megzabolázására”. Ebben az egyezményben végül is mindkét fél megtalálta a számítását. Ezután Oberg hozzálátott a vezetése alá helyezett apparátus átszervezéséhez. Első lépésként a biztonsági rendőrséghez, illetve az SD-hez csatolták a katonai közigazgatásnak azt a főosztályát, amelynek feladata volt a francia rendőrség ellenőrzése. Majd pedig csaknem teljesen felszámolták a Geheime Feldpolizeit. Huszonöt csoportja közül 23-at feloszlattak; ezek állományát vagy a Sipo-SD vette át, vagy a keleti frontra küldték őket. A Geheime Feldpolizeitől átvett embereket a Wehrmachtnál leszerelték, a Gestapónál és az SD-nél pedig különleges beosztással állományba vették. Mindamellett a katonai igazgatás az utolsó napokig magánál tartotta a börtönök és táborok őrzését, a vámszolgálatot és a Feldgendarmerie (tábori csendőrség) vezetését. Mindez

Knochen műve volt. Most értek be munkájának gyűmölcsei, amelyet azért folytatott, hogy kivívja Párizsban is a párt fölényét a hadsereggel szemben, mint ahogy az Németországban volt. Ettől az időponttól – és az Obergnek juttatott hatalom következményeképpen – ez a fölény egy pillanatra sem vált kétségessé, és a franciaországi német politika tényleges irányítása ezentúl a rendőri szervek kezében volt, jóllehet elvileg még mindig Abetz nagykövetre tartozott. Oberg a német szervezetnek megfelelően két csoportra osztotta rendőri hivatalait: egyik volt az Ordnungspolizei (Orpo), vagyis a rendfenntartó szervezet, másik a Sicherheitspolizei (Sipo–SD), vagyis a biztonsági rendőrség. Mindegyik csoport egy-egy befehlshaber (parancsnok) vezetése alá került. Az Orpo a Rue de la Faisanderie 49 alatt rendezkedett be, parancsnoka Schweinichen lett, akit 1943-ban Scheer követett; a Sipo–SD megmaradt Knochen parancsnoksága alatt, a Rue

des Saussaies és az Avenue Foch-beli helyiségeiben. A katonai közigazgatás leváltásakor, e terjeszkedő politika megvalósítása során regionális szervezetet hoztak létre minden kerületben. A már meglevő bordeaux-ihoz, rouenihoz és dijonihoz 7 újat szerveztek, mégpedig Angers-ben, Chálons-sur-Marne-ban, Nancyban, Orléans-ban, Poitiers-ban, Rennes-ben és Saint-Quentinban. Így tehát 11-re emelték a kerületi parancsnokságok számát, a párizsit is beleszámítva. Ezek mindegyike kisebb helyi csoportokat küldött ki a kerület fontosabb városaiba, a helyi kommandantúrákba (községekbe) pedig megbízottakat. Rouen például helyi csoportot szervezett Évreux-ben, Caenban és Cherbourg-ban, továbbá három jelentéktelenebb posztot Granville-ben, Dieppe-ben és Le Havre-ban. Az északi és keleti kerületek nem tartoztak Párizs hatáskörébe; a lille-i kirendeltség, amelynek hatáskörébe Nord és Pas-de-Calais megyék tartoztak, a brüsszeli központi

igazgatáshoz volt csatolva; a strasbourgi csoportot pedig egy német kerületi igazgatás alá rendelték. A Párizstól függő kerületi hivatalok szervezeti felépítésükben a párizsi központot követték, amely a maga részéről viszont az RSHA-t másolta. A Sipo–SD központja és külszolgálatai tehát 7-7 osztályra tagolódtak. Szokásos hatáskörükhöz hozzájárultak még az idegen ország megszállásából adódó különleges feladatok. Az igazgatási kérdésekkel foglalkozó II. osztály (SD) mellett működött még az úgynevezett II Pol., amelyet a katonai közigazgatástól átvett csoportból szerveztek meg, és amelynek a francia rendőrség ellenőrzése, a vele való kapcsolat és a jogi kérdések tanulmányozása volt a feladata. Ez volt összeköttetésben azzal a katonai közigazgatási hivatallal is, amely a táborok és börtönök őrizetét látta el. A III. osztály (SD) nyilvántartotta és kiegészítette az „Otto”-jegyzéket, amelyet

eredetileg az egész francia sajtót ellenőrző Propagandastaffel állított össze. A jegyzék azokat a műveket tartalmazta, amelyeket a szerző személye – zsidó származása vagy agtihitlerista elvei –, illetve az alkotás témája miatt betiltottak. A III. osztály ellenőrizte a német vásárló irodák tevékenységét is Végül, Sauckel gauleiterrel együttműködésben, ez foglalkozott a munkaerő és a kényszermunka kérdéseivel is. A IV. osztály volt a szorosabb értelemben vett Gestapo, akárcsak Németországban Feladata volt az „állam ellenségei”, a szabotőrök és terroristák elleni harc, továbbá az aktív kémelhárítás. Párizsban az ő helyiségeibe hurcolták azokat a szerencsétleneket, akiket vagy a Gestapo-ügynökök, vagy a III. és VI osztály működése nyomán kutattak fel A Gestapo fogta fel a Londonba irányuló titkos rádióadásokat is és dolgozta ki a rádiócsapdák szövegét. Igazgatási szempontból ez az osztály

ellenőrizte azt a Berlinből küldött speciális osztagot, sonderkommandót, amelynek sonderkommando IV. J, majd IV B4 volt a neve, és megbízatása a zsidók elleni harc volt. A csoportnak, amely utasításait közvetlenül Eichmanntól kapta Berlinből, Dannecker volt a vezetője. Ez intézte a zsidók „emigrálását”, mégpedig olyan előkészítő rendelkezések útján, amelyeket a francia hatóságoknak kellett végrehajtaniuk. Azokat a zsidókat ugyanis, akiket a zsidóügyi kormánybiztosság által rendezett razziák során fogtak el, a drancyi táborban internálták, majd Lengyelországba deportálták, ahol elpusztították őket. Dannecker rendszeres értekezletein jelen volt Zeitschel, Abetz képviselője, továbbá a katonai hatóság két megbízottja, Ernst és Blanke, valamint Behr, a Rosenberg-féle hivatal küldötte. Itt dolgozták ki azokat az intézkedéseket, amelyeknek oly sok francia esett áldozatául A nagykövetségnek is megvoltak a maga

francia „szakértői”. Az együttműködő és antiszemita csoportok vezetői közül válogatták ki őket. Közéjük tartozott egyebek közt Bucard, Darquier de Pellepoix, Clementi és egy áltudós, a „fajantropológus” Georges Montandon „professzor”. Danneckel visszaélt függetlenségével; fölényes viselkedése felébresztette a vezetői tekintélyére kényes Knochen bizalmatlanságát. Knochen talált rá ürügyet, hogy Danneckert „fegyelmi okokra” hivatkozva leváltassa. 1942 szeptemberében Dannecker elhagyta Párizst, és pályafutásának végét Szófiában érte meg. 1943 májusában Eichmann úgy vélte, hogy Franciaország nagyon „elmaradt” a többi európai országtól a „zsidókérdés likvidálása” tekintetében, és elküldte „jobbkezét”, Brünner hauptsturmführert Párizsba azzal a megbízatással, hogy a lehető legnagyobb mértékben növelje a deportálások ütemét. Brünner Szalonikiből jött, ahol a könyörtelen fenevad

emlékét hagyta maga után. Eichmann személyesen iktatta őt be párizsi hivatalába A továbbiak folyamán még kétszer jött Franciaországba, hogy saját szemével győződjék meg Brünner működésének „kiváló eredményeiről”. Amikor a francia antiszemita újságok – közöttük is leghangosabban a „Pilori” („Pellengér”) – valóságos hadjáratba kezdtek, tiltakozásul a nizzai kerületben a zsidók irányában megnyilvánuló „bűnös” engedékenységgel szemben, Eichmann oda is leutazott, hogy ellenőrizze: „minden franciaországi zsidó” valóban odamenekült-e, ahogy azt az említett újságok állították. Brünner megérkezésekor Oberg is olyan utasítást kapott Himmlertől, hogy „mossa meg a fejét” a francia rendőrségnek a zsidóüldözésben tanúsított lagymatagsága miatt. Brünner igen nagy önállósággal rendelkezett. Huszonöt főből álló csoportot és megfelelő gépkocsiparkot hozott magával. Utasításait egyenesen

Berlinből kapta és a zsidóügyi kormánybiztosság francia beosztottjaival hajtatta végre; így azután kicsúszott Knochen ellenőrzése alól. 1943 augusztusában a drancyi átmenő tábor német igazgatás alá került, csupán külső őrizetét látta el a francia csendőrség. Brünner ekkor még tovább fokozhatta az elszállítások ütemét.A IV osztály gyászos feladatai közé tartozott, hogy a letartóztatottak közül kijelölje azokat, akiket a Rue Boissy-dAnglas 11 alatt ülésező katonai törvényszéknek kellett elítélnie, valamint azokat, akiket ítélet nélkül deportáltak. Végül a IV osztály borzalmas privilégiumaként itt válogatták ki a megtorlásképpen agyonlövendő túszokat. A IV. osztály IV 5 jelzésű alosztálya a „különleges küldetéseket” szervezte, a IV N jelzésű alosztálynak pedig az volt a feladata, hogy megszervezze az ellenséges hírszerző szervekbe való behatolást. A IV osztálynak volt még két olyan egysége,

amelyeket minden francia, de különösen minden párizsi „respektált” anélkül, hogy nevükön ismerte volna őket. Az Intervention-Referat, amely a Rue de Villejust 48. szám alatt székelt, orgyilkos bandákat alakított a Francia Néppárt rohamosztagainak és a miliciának a tagjaiból; közülük is a „Carbone-banda” tagjai jutottak a legnagyobb hírnévre. Ezek a csoportok léptek akcióba olyan esetekben, midőn az SD és a Gestapo nem óhajtott a saját nevén fellépni. Ők hajtották végre bizonyos szervezetek ellen a rajtaütéseket, továbbá jelentős személyiségek elrablását vagy legyilkolását. A másik csoport az úgynevezett „kisegítő rendőrségi IV. szekció” volt, az elzászi Bickler vezetése alatt; ez volt a Gestapónak dolgozó franciák szervezete. A kisegítő ügynököket a szekció külön iskoláján képezték ki. Az említett két szervezet nagy számban alkalmazott köztörvényes bűnözőket, akiknek tekintélyes részét a

börtönből hozták ki. Toborzásuk különös körülmények között kezdődött Egy bizonyos Henri Chamberlint, a párizsi rendőrprefektúra kantinjának egykori vezetőjét az alvilággal való kapcsolatai miatt 1939-ben a cépoyi táborba internálták. A volt kantinos itt ismeretséget kötött ugyancsak internált német ügynökökkel; és megszökött velük. Knochen kommandójának megérkezése óta Chamberlin a Gestapónak dolgozott, előbb mint besúgó, majd megbízói kérésére mint „csoportvezető”. Chamberlin, ekkor már Lafont néven, megszervezett egy csoportot, amelyet Bony volt rendőrfelügyelővel együtt kellett vezetnie. A Rue Lauriston 93-ban rendezkedtek be. A csoport kialakítása érdekében Chamberlin-Lafont kieszközölte mintegy 20 köztörvényes elítélt szabadon bocsátását. Számos hasonló „iroda” jött még létre, például a „Rudy de Mérode” néven gyászos emlékűvé vált Martiné. Ezeknek a megrögzött bűnözőknek

kedvenc kihallgatási módszerük volt a testi kínzás. Különleges igazolványuk és fegyverviselési engedélyük birtokában pedig számtalan bűncselekményt követtek el: házkutatás közben loptak, gazdag házakban házkutatás ürügyén raboltak, zsaroltak, üzérkedtek. Ezek a csoportok egyidejűleg dolgoztak a Gestapo, az SD és az Abwehr számára. A IV. osztály kezében volt elvileg, az V osztállyal együtt, a végrehajtó hatalom, vagyis ez hajtotta végre a letartóztatásokat, a kihallgatásokat és házkutatásokat. Vezetője 1943 végéig Boemelburg volt. Boemelburgot több okból is nagy becsben tartották abban az időben, midőn Knochen megkezdte párizsi hivatalainak megszervezését. Öreg rendőrségi róka volt, kisujjában voltak a nemzetközi rendőri és jogi eljárások. Korábban fontos személyiség volt az ICPC-ben, az Interpol elődjénél, vagyis a bűnügyi rendőrségek nemzetközi szervezeténél, amelynek titkársága akkor Bécsben székelt.

Ezen a réven ismerte a francia rendőrség fontosabb vezetőit, ha másként nem, legalább hírből. Tetejében tökéletesen beszélt franciául, még az argót is ismerte, korábban ugyanis éveket töltött Párizsban egy központi fűtést szerelő német cég „technikusaként”. Az angol király utazása alkalmával kiküldette magát az ICPC-val, hogy a francia rendőrséggel együtt tanulmányozza a nemzetközi terroristák ellen alkalmazandó biztonsági rendszabályokat, minthogy tartani lehetett akciójuktól. A francia rendőrségnek élénken emlékezetében élt még a marseille-i merénylet, amely annak idején Sándor jugoszláv király és Louis Barthou életébe került. Boemelburg az akkor kiépített közvetlen kapcsolatokat azon nyomban felújította, amint a Gestapo főnökeként a Rue des Saussaies-n berendezkedett. Ám 1943-ban kiderült, hogy Boemelburg fölött eljárt az idő. Kezdtek mutatkozni nála az öregség jelei: egykor oly félelmetes

emlékezőtehetsége immár cserbenhagyta, elhatározásaiban tétovázott, ítélete bizonytalanná vált. Ez volt az az időszak, midőn az ellenállási mozgalom és a politikai ellenzék tevékenységének nyomása nőttön-nőtt. A Gestapo könyörtelen harcot vívott, irgalom nélküli kegyetlenséggel sújtott le ellenfeleire. Az öregedő Boemelburg pedig kezdett lagymatagnak látszani. Oberg és Knochen, az RSHA-val egyetértésben, kereste a módját, hogyan lehetne őt tapintatosan félreállítani. Már-már a korhatár eléréséről beszéltek, midőn az történt, hogy az ellenállási mozgalom megölte Vichyben Geisslert, Oberg ottani képviselőjét. Ezt a beosztást adták ekkor Boemelburgnak. Helyére Stindt került, és ő is maradt a Gestapo franciaországi vezetője a megszállás végéig. Franciaország kiürítése után a vichyi kormánnyal együtt menekülő Boemelburgot Sigmaringenben Pétain személye mellé delegálták. Ez volt az utolsó beosztása Az V.

osztály volt a Kripo, a bűnügyi rendőrség Hivatalból harcolnia kellett a feketepiac ellen. De csak elvileg harcolt, hiszen leggyakrabban éppen a német hatóságok szervezték a maguk hasznára a feketepiacot. A Gestapóval technikailag együttműködve ez az osztály foglalkozott a letartóztatottak antropometriai adataival, a keresett egyének személyleírásával, fegyverszakértői vizsgálatokkal, ujjlenyomatok vételével stb. Az V. osztály megosztotta a végrehajtó hatalmat a IV osztállyal Vezetője előbb Koppenhofer, majd Odewald volt. A VI. osztály feladata az volt, hogy értesüléseket szerezzen a politikai csoportosulásokról és ellenőrizze a külfölddel való kapcsolataikat. Párizsban 7 különleges kommandóval rendelkezett, amelyek gyakran érdekes küldetéseket hajtottak végre. A sonderkommando Pannwitz (vezetőjéről, az RSHA IV. amtjából való Pannwitz hauptsturmführerről nevezték el) különleges megbízatással egyenesen Berlinből

érkezett, és egyidejűleg a IV. és VI osztállyal működött együtt az ún „Rote Kapelle”-ügyben, vagyis a Franciaországban működő szovjet információs szervezet felgöngyölítésében. Ez a szervezet ugyanis értesüléseket szerzett a franciaországi német csapatokról, állományukról, azokról a hadosztályokról, amelyek a keleti frontról idejöttek pihenni vagy készültek oda visszatérni; értesüléseit rádió útján vagy svájci közvetítőjén keresztül juttatta el Moszkvába. A sonderkommando Pannwitz munkájában felhasználta a másik különleges kommando, a Funkspiel Kommando segítségét is. A Funkspiel Kommandóban (Funkspiel annyit jelent, mint rádiójáték, rádiócsapda értelemben) olyan szakemberek dolgoztak, akik titkos rádióadások felderítésében szereztek jártasságot. A harmadik különleges kommando a Franciaországba érkezett magas rangú német személyiségek védelmét látta el. Válogatott SS-ekből és a Schutzpolizei,

a városi rendőrség embereiből állították össze. A negyedik kommando, az ún. kommando Wenger, amelyet ugyancsak vezetőjéről neveztek el, főként a vízumok kiadását ellenőrizte. Wagner hauptsturmführer sonderreferatja az előkelő francia társaságot tartotta szemmel. Ismét egy másik, műszaki jellegű kommando a francia titkos hadsereg gépkocsijainak álcázását igyekezett felderíteni. Ez a déli zónában operált, mert ott alakult meg a titkos hadsereg. Végül a hetedik és utolsó kommando prostituáltakat toborzott olyan házak számára, amelyeket csak a német csapatok tagjai látogathattak, vagy amelyeket bizonyos koncentrációs táborokban rendeztek be. Franciaországban VII. osztály tulajdonképpen nem létezett, de az amt VII szakemberei gyakran átjöttek Berlinből, hogy tanulmányozzák a francia zsidóellenes intézet „munkásságát”, és hogy katalogizálják azoknak a könyvtáraknak az anyagát, amelyeket az Einsatzstab Rosenberg foglalt

le. Ez utóbbi szervezet Párizsban a Rue Dumont dUrville 12 számú házban ütötte fel a tanyáját, és tervszerűen rabolta a műkincseket, régi bútorokat, könyveket, ezüstneműt, ékszereket és szőrmét, mindazt, ami értékeset zsidó lakásokban felfedezett. 1942 májusától tehát a franciaországi német hatóságok kiépítették azt a mindentudó és mindenütt jelenlevő szervezetet, amelyet Németország már korábban megismert. Itt is félelmetessé vált, mert az ő kezében volt immár minden hatalom. Bár az egyes szolgálati ágakat a központi hivatalok mintájára elhatárolták egymástól, Franciaországban ez mégsem sikerült olyan légmentesen és valóságosan, mint Németországban. Vonatkozik ez különösen a kihelyezett részlegekre, amelyeknek létszáma, beleszámítva az adminisztratív személyzetet is, nem haladta meg a százat. A beosztottak válogatás nélkül dolgoztak minden szakágban, és ahogy múltak a hónapok, egyre inkább

kénytelenek voltak a megtorlás funkciójával beérni. Az információs munkát a helyszínen toborzott francia „segéderőkre” bízták, s az együttműködő francia szervek és bizonyos politikai pártok által beküldött információk vagy feljelentések alapján működtek. A „Sipo–SD kommandók” tagjai mindannyian ugyanazt az egyenruhát viselték, vagyis az SS egyenruháját, bal karjukon az SD jelzésű megkülönböztető szalaggal. Ez nem a szorosan vett SD-szolgálatot jelentette, hanem azt a besorolást, amely a biztonsági szolgálat és az SS-hez tartozó rendőrség tagjaira egyaránt vonatkozott. A hadsereg által gyakorolt hatalom átcsúszott a Gestapo urainak kezébe. A katonai parancsnokság annak idején a megszállott zónában saját jóváhagyásától tette függővé a francia tisztviselők kinevezését. Midőn a Gestapo kiharcolta függetlenségét, megkövetelte magának azt a jogot, hogy beleszóljon minden olyan kinevezésbe, amely

bármiképpen is érintette rendőri funkcióit és érdekeit. A déli zóna elfoglalása után, 1942 novemberében, a Gestapo mindkét zónában igényt tartott arra, hogy a prefektusok kinevezésekor kikérjék hozzájárulását, sőt odáig ment, hogy maga tett személyi javaslatokat, ami ellen a katonai parancsnokság és a nagykövetség erélyesen fel is lépett. A III osztály mindazonáltal továbbra is ellenőrizte a kinevezéseket, abból a szempontból, hogy vajon az új tisztviselő nem akadályozza-e a megtorló intézkedéseket. Obergnek végül is sikerült „minden tekintetben megfelelő” embert ültetnie a francia rendőrség élére Darnand személyében. A Gestapónak az Abwehrrel együtt a hírszerzés hagyományos forrásain kívül volt Franciaországban még egy, a korra jellemző információs eszköze. A nyersanyagokban, élelmiszerekben és iparcikkekben mutatkozó hiány életre hívta a „feketepiacot”, ahol az üzletkötések kicsúsztak a

kontinensi szabályozás alól. A hiányokat a német gazdaságpolitika idézte elő, azzal, hogy Franciaország termelésének tekintélyes részét, éppen úgy, mint a többi megszállott országét, elszállította. Ugyanakkor a német gazdasági helyzetre továbbra is ránehezedett saját termelésének elégtelensége, és ez abban a mértékben súlyosbodott, ahogy a légitámadások újabb és újabb pusztításokat okoztak a német iparvidékeken. Közben a hadikiadások egyre nagyobb összegeket emésztettek fel; előteremtésük mind nehezebbé vált. Míg 1939-ben a kiadások 42 %át fedezték az adók, 1942-ben már csak 33, 1944-ben pedig mindössze 19 %-át. A megszállott országokra megszállási költségek címén kivetett hozzájárulás 66 milliárd márkára rúgott, és ha ehhez hozzávesszük az egyéb címen behajtott vagy kicsikart összegeket, úgy mintegy 100 milliárd márkával számolhatunk. Franciaország ebből egymaga csupán megszállási költségek

címén 31 miliárd 600 millió márkát fizetett ki: valamennyi megszállott ország közül a legtöbbet; de még ez is eltörpül amellett, hogy egyedül az utolsó há borús év kiadásai 100 milliárd márkára rúgtak.[19] Amikor gyakorlatilag nem lehetett már tovább növelni a Franciaországtól megkövetelt szállításokat, a németek megvalósították a második lecsapolást: a maguk hasznára megszervezték a feketepiacot. Úgynevezett vásárló irodákat hoztak létre, azzal a feladattal, hogy szabályszerű üzleteket kössenek a francia gyárosokkal. A valóságban ezek az irodák az óriási méretű korrupció intézményeivé váltak. A leghihetetlenebb üzleteket kötötték itt, és kihasználva privilegizált helyzetükből folyó büntethetetlenségüket és a Gestapo pártfogását, példátlan nyereségeket vágtak zsebre. A legkülönbözőbb árufajtákat adták, vették és csereberélték: acélt, rezet, keményfémet és wolframot, gumit és higanyt,

gyógyszereket, gyapjút, szöveteket és bőrdíszműárut, szögesdrótot és bort, francia konyakot és pezsgőt, nyersbőrt, parfümöket és selyemharisnyát, rönkfát és vasúti síneket. Az irodákat gyakran bérletbe adták a Gestapo vagy az Abwehr egy-egy alkalmi ügyfelének, hasznos szolgálatai elismeréséül. A jövedelmek mesébe illőek voltak Nem egy mai nagy vagyonnak kereshetjük itt az eredetét. Ám ezekben az irodákban nemcsak arannyal, részvényekkel és külföldi devizákkal űzérkedtek, hanem itt tárgyalták meg a Wehrmacht intendantúrájának szóló szállításokat is. A francia kereskedőknek és gyárosoknak nem esett különösebben nehezükre amúgy sem számottevő ellenszenvüket leküzdeni, amelyet maradék hazafiságuk diktált volna, és egymás után tették az ajánlatokat ezeknek a „vásárló irodáknak”. Az ottaniak értették a módját, hogyan csináljanak belőlük többé vagy kevésbé tudatos hírszerző ügynököket – ezt

a szerepet jó néhányan azért vállalták, hogy ne veszítsék el a jól jövedelmező rendeléseket. Az irodákat együttesen egy Organisation Otto elnevezésű hivatal irányította, amelynek Párizsban 3 központi irodája volt, mégpedig a Square du Bois de Boulogne 21-23., a Rue dAstorg 25, és a Rue Adolphe-Yvon 6. szám alatt, valamint terjedelmes raktárai Saint-Ouen és Saint-Denis dokkjainál. Az Organisation Ottót két német vezette, mégpedig az „Otto” néven ismert Hermann Brandl és Robert Pöschl vagy Poeschel. Hivatalosan őket bízták meg mindennemű Németország részére történő vásárlással Franciaországban, hivataluk pedig az Abwehr támogatását élvezte. Hozzáértők véleménye szerint személyes hasznuk több milliárd frankra becsülhető. Brandl volt a szervezet esze. Közepes termetű, ovális és kissé elhízott arcú, választékos modorú férfiú volt. Kifogástalan, sőt keresett eleganciával öltözött, hátra fésült

ezüstös hajával és jól fejlett tokájával állandó vendége volt a párizsi szórakozóhelyeknek, részint kedvtelésből, részint mert ott tárgyalt üzleti ügyekről. Az Organisation Ottót minden érdekelte Brandl fagyos tekintetét partnerére függesztve szótlanul ült, majd mikor megkötötték az üzletet, pezsgőt hozatott. „Otto” élénk érdeklődést mutatott az értékpapírok iránt is. A Gestapo által lefoglalt vagy elrabolt részvényeket gyakran a szervezet ügynökei helyezték el a tőzsdén. A Gestapo szorosan ellenőrizte a részvénypiacot. Egyes nagyvállalatokra nyomást gyakorolt, hogy azok részvényeik egy tekintélyes részét olyan német társaságoknak engedjék át, amelyekbe az RSHA már korábban beépült – mindezt annak érdekében, hogy a szóban forgó francia vállalatokat jobban tudják ellenőrizni és a haszonból is részesedhessenek. „Otto” vásárolt és Németországba küldött aranyat, drágaköveket és-ékszereket

is. Brandl századosi rangban az Abwehr tagja volt. Egyik helyettese tartotta az állandó kapcsolatot az Abwehr vezetőségével. Ez Wilhelm Radecke volt, Brandl rossz szelleme, egy gátlástalan, cinikus szörnyeteg, Chamberlin-Lafont testi-lelki jó barátja, akivel zajos tivornyákat szokott rendezni. A Gestapo Radecke segítségével toborozta ügynökeit a vásárló irodák ügyfelei közül. Ezek közül legfélelmetesebb hírnévre Frédéric Martin, más nevén Rudy de Mérode és Georges Dalfane, alias Masuy tett szert; irodájuk az Avenue Henri-Martin 101 alatt volt. Az utóbbit tartották a fürdővizes vallatás feltalálójának. Az 1944-es összeomláskor Pöschl Spanyolországon át Dél-Amerikába akart menekülni, remélve, hogy ott nyugalomban élvezheti majd mérhetetlen vagyonát. Jó ideje tisztában volt már a háború kimenetelével; szökését alaposan előkészítette, s hatalmas tőkét helyezett ki Lisszabonba. Ám a Gestapo a spanyol határon elfogta

Németországba vitték, halálra ítélték és felakasztották. Brandl kincsei egy részével visszatért Németországba. Útközben több rejtekhelyet készített Franciaországban. Champagne egyik kastélyának melléképületében tűzoltó készülékeket találtak tele drágakövekkel. „Otto” rejtette el őket Németországban először Münchenben telepedett meg, és itt is ékszereket rejtett el cementes tartályokban. Barátainál rejtette el festményeit, a Sisley-, Renoir-, Boudin-, Pissarro- és Degas-vásznakat, a szőnyegeket és a felbecsülhetetlen értékű antik bútorokat, a ritka bélyeggyűjteményeket, értékpapírokat, az ezüstneműt: a színe-javát mindannak, amit a módszeres fosztogatás 4 év alatt ki tudott sajtolni Franciaországból. Németország összeomlása idején Brandl álnéven élt Dachau közelében. Itt tartóztatták le 1946 nyarán. A stadelheimi börtönbe szállították, ahol zárkájában felakasztotta magát A két cinkos tehát

egyféleképpen, kötélen végezte életét. A legendás hírű „Otto-kincsből” csak töredékek kerültek elő. Bizonyára értékes képek penészednek egyik-másik rejtekhelyen, feketedő ezüstök és elértéktelenedett részvények szomszédságában. Ami aranyat, devizát és értékpapírt a két főnök még idejében Portugáliába és Dél-Amerikába expediált, azt nyilván a kisebb cinkosok értékesítették. ÖTÖDIK RÉSZ A GESTAPO POKLA 1940-1944 I. fejezet A GESTAPO TEVÉKENYSÉGE FRANCIAORSZÁGBAN Az Oberg tekintélyét élvező Knochen által megszervezett hadműveleti terv következtében, kihasználva a feléjük gravitáló csatlósszervezeteket, a korrupciót, a politikai szenvedélyeket és a félelmet, a nácik egyre fokozták a megtorlást. Oberg, a tisztes családapa, a derék, megértő hivatalnok, a beosztottaitól méltányosságáért és jóságáért körülrajongott főnök fegyelmezett hitleristához illően úgy hajtotta végre az

utasításokat, hogy Taittinger szavai szerint „démoni lény lett belőle, aki führeréért mindenre kapható volt. Megtestesült vadállattá vált, mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy megutáltatja magát; és ez tökéletesen sikerült is neki.” Mennyire erőtlen kifejezés az, hogy megutáltatja magát. Ma is a gyűlölet és a tehetetlen düh áradata önt el mindenkit, aki ismeri a Gestapo módszereit, e halálgyárak és vezetőik iránt. Az egyre növekvő számú letartóztatások, amelyek 1944 május és augusztus között érték el a maximumot, a déli zónában, különösen pedig a lyoni kerületben kétféle formát öltöttek: egyik a németellenes tevékenységet folytató vagy egyszerűen ezzel gyanúsítható ismert személyiségek egyéni őrizetbe vétele, a másik pedig a razziák útján végrehajtott kollektív letartóztatás volt. Ez utóbbiak közül a következők voltak a legfontosabbak: az 1941 augusztusi és decemberi, az 1942 júliusi

(zsidórazzia), az 1943 novemberi a Clermont-Ferrand-ba áttelepített strasbourg-i egyetemen, az 1943 januári Marseille-ben, amikor 40 000 embert fogtak el, az 1943. december 24-i Grenoble‑ ban, az 1944 december 24-i Clunyben, az 1944 májusi Figeacban és Eysieux-ben, az 1944 júliusi Saint-Paul-de-Léonban és Locminében. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták Belgiumban, Hollandiában és Dániában. Ami pedig Közép- és Kelet-Európa országait illeti, ezekben egész területek lakosságát űzték el, helyezték át vagy deportálták, taszították rabszolgasorba. Az egyénileg elfogott személyeket a Gestapo hallgatta ki, ami rendszerint kínvallatást jelentett. Az első kihallgatás, ha a nyomozás érdeke nem kívánta másképp, rendszerint az elfogatás után 2 héttel történt csak meg. A kihallgatottak szóra bírása érdekében mindenütt ugyanazokat az eljárásokat alkalmazták. Az áldozatot háromszögvonalzóra térdepeltették, miközben egy hóhérlegény

rátelepedett a hátára; hátrakötött kezénél fogva felfüggesztették, míg el nem ájult; rúgták, ököllel, bikacsökkel verték; ha elájult, úgy térítették eszméletre, hogy leöntötték egy vödör vízzel. A fogát reszelték, letépték a körmeit, cigarettával, egyes esetekben forrasztólámpával égették a bőrét. Az elektromos vallatást is alkalmazták: elektromos vezetékeket erősítettek a kihallgatott bokájára, miközben a másik vezetéket végig-végighúzták a test legérzékenyebb pontjain. Borotvával bevagdosták a kihallgatott talpát, majd csupasz lábbal són járatták. Benzinbe mártott vattacsomókat húztak a lábujjai közé és meggyújtották A fürdővizes vallatás abból állt, hogy a kihallgatandó személyt hátán összebilincselt kézzel jeges fürdővízbe ültették és a fejét olyan sokáig nyomták víz alá, míg csaknem megfulladt. A hajánál fogva rángatták ki a vízből; ha még mindig nem akart beszélni, ismét a

víz alá nyomták. Masuy, aki szakembere volt ennek az eljárásnak, abba szokta hagyni a vallatást, amikor áldozata a teljes eszméletlenség határához ért, és kávét, forró teát, néha még konyakot is hozatott neki. Ha a szerencsétlen már valamennyire magához tért, újra kezdődött a tortúra A nőket sem kímélték, sőt: a hóhérok általában éppen velük szemben alkalmazták leggyalázatosabban „kifinomult” módszereiket. A Gestapo francia segítői találékonyságban versenyre keltek horogkeresztes mestereikkel. Nincs ember Franciaországban, aki legalábbis ne hallott volna ezekről a dolgokról. Egyesek – politikai meggondolásból – igyekeztek tagadni a tényeket; mások azt gondolták, hogy az áldozatok eltúlozzák beszámolójukat. Éppen ellenkezőleg: az orvosi látleletek, a szakértői vélemények, ténymegállapítások, maguknak a hóhéroknak a vallomásai hemzsegnek az olyan részletektől, amelyek egyszerűen nem viselik el a

nyomdafestéket. Minthogy a Gestapo valamennyi „irodája” a maga szakállára dolgozott, s minthogy a részlegek elhatárolása és a titoktartás következtében egyik részlegnek nem volt szabad tudnia, mi történik a másikban, ezért gyakran előfordult, hogy az egy és ugyanazon őrizetes foglyot több részleg is magának követelte. Ilyenkor ezek mindegyike berendelte kihallgatásra Rabszállító autóval vitték el a börtönből, rendszerint a fresnes-iből, és valamelyik „ideiglenes” zárkában helyezték el, míg sorra nem került. A rue de saussaies-i épületben különböző zárkák voltak. A legtágasabbak az alagsorban voltak, de az emeleteken is több takarító kamrát ideiglenes őrizetes zárkává alakítottak át. Ezekbe a csöppnyi, levegőtlen helyiségekbe gyakran 5 vagy 6 foglyot préseltek, több órára. Rendszerint egész idő alatt rajtuk hagyták a bilincset, néha a falba erősített karikákhoz láncolták őket. Elérkezett végre a

pillanat, midőn az őrizetest „kihallgatói” elé vezették. De alig volt alkalma egy-két szót szólni, hogy válaszoljon a kérdésekre, máris agyba-főbe verték. Ha a szerencsétlen, még mindig megbilincselve, földre zuhant, rúgásokkal ösztökélték felállásra, mégpedig olyan hevesen, hogy nemritkán borda- vagy végtagtörés volt az eredmény. Így is folytatódott a kihallgatás, azzal az eltéréssel, hogy az ütlegelés váltakozott a kihallgatott családtagjaira vonatkozó fenyegetésekkel (amelyek rendszerint nem maradtak üres fenyegetések) és a foglyot „megértő” magatartásra késztető ígéretekkel vagy „előnyös” javaslatokkal. A gyanúsított órákon át nem ülhetett le, miközben az őt kínzó és ütlegelő kihallgató csoportok váltották egymást. Csak ezután következtek a „kifinomult” módszerek, hogy megtörjék a legelszántabbak hallgatását. Ezen a téren a hóhérok szadista képzelőereje valósággal ontotta az

újításokat és variációkat; módszereikre éppen olyan büszkék voltak, mint a középkor kínvallatói, akiknél apáról fiúra öröklődtek a fogások. A nácizmus és a „körülmények” szolgáltatta hazafias alibi ezeknek a látszólag korrekt és addig normálisnak tűnő embereknek tudat alatti legmélyebb lelki rétegeiből ijesztő ösztönöket hoztak felszínre. Egyesek azzal védekeztek, hogy igazodniuk kellett az általános példához, ha nem akartak árulónak látszani. Ami a többieket illeti, gátlástalanul élvezték ezeket a kihallgatásokat. Mindenütt, a Gestapo legkisebb helyi kirendeltségén is ugyanazokkal az embertelen módszerekkel éltek. Montpellier-ben a Villa des Rosiers, Limoges-ban a Tivoli-köz, Franciaország legtöbb börtöne, a Rue Lauriston és a Rue des Saussaies Párizsban, minden ház, ahol a Gestapo volt az úr Franciaországban, a megkínzott francia hazafiak jajkiáltásától volt hangos és kiömlő vérüktől piros. A Rue

des Saussaies épületének második emeletén, a 240 és 242 számú irodahelyiségből átalakított konyhán, az ott dolgozó szakácsok gyakran hallották az ötödik emeleten „kihallgatott” áldozatok üvöltését. Így bántak a vizsgálati fogságtól amúgy is legyengült szerencsétlenekkel. Csupán a francia börtönökben 40 000 halott volt, és ehhez a számhoz hozzá kell még venni a francia törvényszékek, a rögtönítélő bíróságok és a katonai törvényszékek elítéltjeit, valamint a francia táborok internáltjait. A túlzsúfolt börtönökben szorongva, ahol egy-egy 7 vagy 8 négyzetméter alapterületű zárkában néha 15 foglyot is elhelyeztek, elégtelen élelmiszeradagokon tengődve,[20] szinte elképzelhetetlen piszokban, eltetvesedve, levelezés, csomag és látogatás nélkül, a külvilágtól teljesen elvágva, valóban töretlen erkölcsi erő és emberfeletti akarat kellett ahhoz, hogy ne inogjon meg valaki a kihallgatások során, és

ne adja ki még szabadlábon levő barátait. Voltak, akik megtörtek, fizikailag és erkölcsileg. Ki vetheti rájuk az első követ? Mások, mint Jean Moulin, százával haltak meg az ütlegelés alatt vagy az elszenvedett sérülések következtében. Ismét mások, mint Pierre Brossolette, öngyilkossággal vetettek véget szenvedésüknek, és a halál örök nagy némaságába menekültek.[21] Amikor a Gestapo hóhérai úgy gondolták, hogy megtudtak már mindent, amit egy emberből ki lehet csikarni, áldozatukat vagy egy deportáltszállítmányban helyezték el, vagy valamelyik német törvényszék elé állították. Az előbbi nem volt más, mint kényszermunkával, betegséggel, rossz bánásmóddal előidézett lassú halálra szóló ítélet. A szállítás zárt, leólmozott marhavagonokban történt, általában 3 nap és 3 éjjel tartott; 100, néha 120 ember szorongott egy-egy vagonban, levegő, táplálék és ivóvíz nélkül. A Buchenwaldba és Dachauba

szállítottaknak gyakran 25%/-a holtan érkezett meg. 1944 január elseje és augusztus 25-e között (ez volt az utolsó szállítmány elindításának napja) 326 vonatszerelvénnyel vittek el deportáltakat Franciaországból, Haut-Rhin, Bas-Rhin és Moselle megyék nélkül. Egy-egy szerelvénnyel 1000-2000 foglyot szállítottak el A szállítmányok számának növekedése világosan mutatja a hitlerista megtorlás állandó erősödését: 1940-ben 3 szállítmány, 1941-ben 29, 1942-ben 204 (látható, hogy a Gestapo párizsi hatalomátvételét azonnal mutatja a görbe emelkedése), 1943-ban 257. Körülbelül 250 000 főt deportáltak Franciaországból, közülük mindössze 35 000 tért vissza,[22] s a visszatértekben is örök életükre nyomot hagyott ez az esemény. Dachauban azokban a termekben, ahol 1942-ben 300-400 fő élt, 1943-ban 1000 és 1945 elejére 2000 embert zsúfoltak össze. A koncentrációs táborok életéről és légköréről már sok olyan mű

beszámolt, amelyet maguk a deportáltak írtak.[23] Akik átélték ezt a szörnyűséget, egy civilizált korban és egy civilizáltnak nevezett országban, azok a maga teljességében megismerhették a horogkereszt igazi világát. A maroknyi kegyetlen vezető kényére életre-halálra kiszolgáltatott rabszolgák világa logikus eredménye volt a nácizmus legrégibb elveinek. Aki átlépte valamelyik tábor kapuját, az tisztában volt vele, hogy szabadságát soha többé nem nyerheti vissza. Az SS-ek így szóltak a táborba érkezőkhöz: „Innen csak egy úton lehet kijutni, a kéményen”; az egyik táborban pedig óriási felirat figyelmeztette az érkezőket: „Bejövet a kapun, távozás a kéményen át.” Ennek a jellegzetesen horogkeresztes humorizálásnak a hitelességét a hamvasztó kemencék émelyítő bűze adta meg. A táborban a deportáltak az SS fennhatósága alá kerültek, amelyet a Gestapo a háttérből irányított. A szervezet csúcsán Himmler a

táborok őrzésére létrehozta a halálfejes egységeket Az SS-nek egy különleges szerve, az Oswald Pohl vezetése alatt álló WVHA (Wirtschaftsverwaltungshauptamt – az SS Központi Gazdasági Igazgatósága) igazgatta őket.[24] A Gestapo szállította az embereket és politikailag ellenőrizte a táborokat. A náci körökben azt tartották, hogy a táborokban Himmler egymaga dirigált mindent, egészen a „legutolsó takarítónőig”. Himmler, Heydrich és ennek utóda, Kaltenbrunner gyakran látogatta a táborokat. Valamennyien ellenőrizték az internáltakkal végeztetett kimerítő munkát és a gázkamrák működését, majd végignézték a kivégzéseket. A halálnak ebben a külön világában semmi sem volt már meglepő. Amikor kihordták a hullákat a gázkamrából, kiszedték aranyfogaikat és műfogsoraikat, amelyeket a gazdasági hivatal gyűjtött össze. Beszedték az arany szemüvegkereteket és a jegygyűrűket is. Egy napon Pohlt több hitlerista

személyiséggel együtt bankettre hívták meg a birodalmi bankba. Mielőtt asztalhoz ültek volna, a vendégek megtekintették a bank pincéit, amikor is Pohlnak és a kíséretében levő SS-eknek megmutatták az SS gazdasági hivatalának letétjét tartalmazó páncélszekrényeket. Az urak láttak sok-sok aranyrudat, amelyeket a táborokban összegyűjtött aranyból öntöttek, de láttak arany szemüvegkereteket, töltőtollakat, fogakat, eredeti formájukban, halomba rakva. Ezek után fölmentek az ebédlőterembe. A felszabaduláskor a szövetséges csapatok lefoglalták az utolsó, el nem szállított raktári készleteket; ezek között 20 952 kilogramm arany jegygyűrűt és 35 vagon szőrmét találtak. A gyárvállalatok, amelyek a táborok lakóit dolgoztatták, a WVHA-ba fizették be a munkabéreket. Az SS csak az 1943 év folyamán 100 millió márka betétet fizetett be készpénzben a birodalmi banknak. Mindent hasznosítottak. Még az áldozatok földi

maradványait ís; a csontokból műtrágyát, az emberi zsiradékból szappant állítottak elő. A szabályzat azt is előírta, hogy a gázkamrába[25] küldést közvetlenül megelőző műveletek a nőknél 5 perccel tovább tartanak, mint a férfiaknál. Nem ám emberiességből, hanem azért, mert a nők haját levágták. Midőn a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot, 7 tonna hajat találtak ott, amelyet 140 000 nő fejéről nyírtak le. Mindaddig nem tudták, hogy milyen célból, amíg elő nem került a táborok igazgatóságának egy 1942. augusztus 6-i körlevele, amely közölte Pöhl SS-obergruppenführer rendelkezését a táborokban begyűjtött emberi haj „célirányos felhasználásáról”: „Fésült női hajból lábbeli készül a tengeralattjárók személyzete, valamint nemeztalp a birodalmi vasutak alkalmazottai számára”. A férfi haj csak abban az esetben értékesíthető, ha eléri legalább a 20 centiméter hosszúságot. A körlevél

ezzel a jellegzetesen hivatali mondattal végződött: „1942. szeptember 5-től kezdődően minden hónap 5-én jelentést kell tenni a begyűjtött hajmennyiségről, külön-külön feltüntetve a férfi és a női haj mennyiségét.” Ezeket a földi poklokat a Gestapo népesítette be és tartotta állandó szinten emberállományukat. Kizárólag a Gestapo szerveitől függött, hogy kit küldtek koncentrációs táborba. Csak két ember írhatott alá internálási végzést: az RSHA főnöke, azaz Heydrich, majd utóda, Kaltenbrunner, valamint az ő távollétében a Gestapo főnöke, Müller. Amikor kevés volt a munkaerő a táborokban, a Gestapo gondoskodott előteremtéséről. Müllernek egy 1942. december 17-én kelt körlevele elrendeli, hogy még 1943 január vége előtt 35 000 munkaképes személyt küldjenek a táborokba. A táboron belül a Gestapót egy politikai osztály nevű részleg képviselte, a foglyok állandó rémületére és a táborparancsnokság

bosszúságára. A tábort vezető kommandantur féltékenyen őrködött a jogain, és nehezen viselte el, hogy a Gestapo beleszóljon az ügyeibe. Minden újonnan internáltat hosszasan kihallgattak, s ennek során számtalan kérdést tettek fel előéletére vonatkozóan. A kihallgatási jegyzőkönyvhöz csatolták az internálás indokait tartalmazó iratokat, az internált személyi okmányait stb., s az egész anyagot a politikai osztály irattárában helyezték el. A politikai osztályon olyan nyilvántartást vezettek, hogy annak alapján bármely pillanatban információt lehetett készíteni a tábor bármely lakójáról. A politikai osztály a rabokat bármikor kihallgatásra hivathatta. A tábor lakói semmitől sem rettegtek jobban, mint ezektől a kiszólításoktól. A politikai osztályt félelmetes hír övezte Akit ide hivattak, az nyom nélkül el is tűnhetett, de súlyos bántalmazások nélkül szinte sohasem úszta meg. Kogon mondta el, hogy Heckenast

osztrák hadnagy Buchenwaldban szívroham következtében halt meg, amelyet a hangosanbeszélő felhívásától való félelem idézett elő. A Gestapo szervezte meg a foglyok közötti belső kémkedést is. A spiclik toborzása azonban nagyon nehéz dolog volt, mert ha valaki olyan gyanúba keveredett, hogy a politikai osztálynak ad jelentéseket, az felért a halálos ítéléttel. Akikre a feljelentések felhívták a figyelmet, azokat a „bunkerban” hallgatták ki; ez amolyan táboron belüli börtön volt, ahol a legvadabb kegyetlenségeket követték el. A bunkerba hurcolt szerencsétleneket azonnal megfosztották minden ruházatuktól, és leírhatatlan kínzásoknak vetették alá. Végül majdnem mindig meg is ölték őket A Gestapo központi szervei a politikai osztálynak küldték meg utasításaikat, és a táborban az hajtotta őket végre. A Gestapo közvetítette a néha már több hónapja ott őrzött internáltak ügyében a halálos ítéleteket. A

kivégzési parancsok rendszeresen érkeztek Berlinből anélkül, hogy bárki is tudta volna, miért kell valamelyik foglyot kivégezni, aki már 15 vagy 18 hónapja a tábor lakója. Egy héttel Buchenwald felszabadulása előtt a Gestapo-központ még zavartalanul rendelte el a kivégzéseket. Egy Perkins nevű angol tisztet 1945 április 5-én lőttek agyon Ha nagy ritkán egy-egy német foglyot szabadon bocsátottak, kötelezték, hogy megadott időpontban jelentkezzék az állandó tartózkodási helyül megadott város Gestapo-hivatalában. Mielőtt elhagyta volna a tábort, a politikai osztályon nyilatkozatot íratták alá vele, amelyben eskü alatt kötelezte magát, hogy semmit sem mond el arról, amit a táborban látott, és nem beszél a foglyok életkörülményeiről. 1940-től fogva azonban gyakorlatilag már senki sem szabadult ki a táborokból. Buchenwaldban az orosz hadifoglyokat érkezésükkor azonnal „különleges kezelésbe” vették, azaz pontosan

megállapított menetrend szerint elpusztították őket. Először a politikai biztosokat végezték ki, majd a tiszteket, végül a Komszomol és a Kommunista Párt tagjait. Minden olyan táborban, ahová orosz hadifoglyokat szállítottak, fehéroroszok közül toborzott spicliket helyeztek el, hogy kiszimatolják, kinek volt tiszti rendfokozata vagy politikai funkciója. Himmler büszke volt a művére. „Az SS és a rendőrség lényege és tevékenysége” címen publikált cikkében a foglyokról szólva azt írta, hogy azok „a bűnözők alja és az emberiség söpredéke. Van közöttük vízfejű, kancsal torzszülött, félzsidó és mérhetetlen számban az alacsonyrendű fajok képviselői. Mind együtt vannak itt A nevelés általában kizárólag fegyelmező eszközökkel történik, sohasem ideológiai oktatás útján, tekintettel arra, hogy ezek a foglyok túlnyomó többségükben rabszolgalelkek: közülük valójában nagyon kevésnek van jelleme. A nevelés

eszköze tehát a rend A rend mindenekelőtt azt követeli meg, hogy ezek az emberek tiszta barakokkban éljenek. Csak mi, németek tudjuk ezt megvalósítani; egyetlen más nemzet sem lenne ilyen humánus.” Sokan látogatták a táborokat: SS-csoportok, Wehrmacht- és pártküldöttségek. Az egyik volt dachaui fogoly említette, hogy az volt a benyomásuk, mintha egy állatkert lakói lettek volna. A tábor lakóiból amolyan mintakollekciót mutattak be a látogatók szórakoztatására. Ez minden egyes alkalommal nagyjából változatlanul történt. Először egy „nehéz vagányt”, egy köztörvényes elítéltet mutattak, aki valóságos gyilkos volt, vagy legalábbis azt állították róla. Azután az egykori bécsi polgármester, Schmitz doktor következett, majd egy magas rangú cseh katonatiszt, akit egy homoszexuális és egy cigány követett. Egy katolikus püspök vagy a lengyel egyház valamilyen magas méltósága, és végül egy egyetemi tanár zárta be a

sort. A látogatók az oldalukat fogták a nevetéstől, el voltak ragadtatva a humoros látványtól. Ez a promiszkuitás, amely tudósokat, kiemelkedő erkölcsi értékű embereket, magas rangú egyházi vagy világi férfiakat kápóvá tett megrögzött gonosztevők hatalmának szolgáltatott ki életre-halálra, hosszasan megfontolt terv eredménye volt, és az ember teljes elembertelenítését, az ellenfél végső megalázását tűzte ki célul. A tudatosan előidézett erkölcsi elaljasodás fölött a nácizmus mitosza, a német vér felsőbbrendűségének érinthetetlen dogmája lebegett. Himmler 1942 augusztus 11-i, a táborparancsnokokhoz intézett rendelete kimondta, hogy csak német internáltakkal szabad végrehajtatni a botbüntetést más németeken. Mintha ez vigaszt jelenthetett volna annak, aki talán éppen meg is halt az ütések következtében! A Gestapo tisztviselői behatóan ellenőrizték, hogy megtartják-e ezeket az őrületes szabályokat.

Éberségük a táborok adminisztratív vezetőivel szemben sem csökkent: magatartásukról rendszeresen jelentést küldtek Müllernek, aki Heydrichhez továbbította, majd Himmlernek mutatta be. Az ember alig akar hinni a szemének, midőn arról olvas, hogy a mauthauseni tábor néhány tisztviselőjét „hivatali mulasztás” címén megbüntették ugyanakkor, midőn a tábor orvosa az újonnan érkező szállítmányból kiválasztott két holland zsidó fiatalembert, majd megölette őket; koponyájukból „eredeti” iratnehezékeket készíttetett. Ezekkel díszítette íróasztalát, a két koponyának ugyanis ritka szép fogazata volt. A zárt és fojtogató náci világnak megvolt a maga könyörtelen belső logikája. Számunkra mindez nehezen felfogható, mert kritériumai idegenek nekünk. A nagyipari módszerekkel végrehajtott tömeggyilkosságok, amelyek a mi szemünkben megbocsáthatatlan bűnök, az SS-ek számára normális cselekedetek voltak, minthogy

végrehajtásuk paancsra történt; ugyanakkor pedig valamely teljesen jelentéktelen adminisztratív tévedést hibának tekintettek, mert az történetesen megsértette a párt egyedül igaz és egyedül üdvözítő alapelveit. A számunkra még ma is oly megrázó gyilkosságokat, amelyek századokig terhelni fogják az emberiség lelkiismeretét, egyetlen hitlerista sem tekintette gyilkosságnak. Ki vádolhatná gyilkossággal a munkáját pontosan teljesítő vágóhídi alkalmazottat, azért, mert letaglózott egy ökröt vagy levágott néhány bárányt? Az igazi hitlerista szemében magától értetődő volt, hogy az „alsóbbrendű fajok” képviselői vagy a „haza ellenségei”, az emberiségnek ezek a „söpredékei”, sokkal kevésbé érdemelnek könyörületet, mint az ökör vagy a bárány, sőt elpusztításuk üdvös cselekedet. A Gestapónak azokat a foglyait is csak nagyon ritkán engedték szabadon, akiket nem szállítottak el valamelyik németországi

táborba; még akkor sem engedték ki őket, ha semmiféle vádat sem tudtak ellenük emelni. Ha viszont a vizsgálat alapos gyanúokokat gyűjtött össze, vagy a kínzások vallomásra bírták a gyanúsítottat, a „bűnöst” átadták a német törvényszéknek. Párizsban ez a törvényszék a Rue Boissy-dAnglas 11-ben működött. A törvényszék függetlenül ítélkezett, a Gestapo nem tudott rá semmiféle nyomást gyakorolni; de akár elítélték a vádlottat, akár felmentették, megint csak a Gestapo kezei közé került, amely azután azt tette vele, amit jónak tartott. Akiket a vizsgálat idején a Fresnes, a Santé vagy a Cherche-Midi börtönében őriztek, azokat elítélésük után – vagy a Gestapo döntése alapján, ha ez nem tartotta szükségesnek törvényszék elé állítani az illetőt – átszállították Romainville erődjébe. Az erődőn belül elhelyezett romainville-i tábort – amely kezdetben a Wehrmacht, majd 1943 júniusától[26] az SS

kezelésében működött, és amelybe különböző kategóriájú foglyokat küldtek – a túszok állandó „tartalékának” tekintették. Innen vitték el az embereket, valahányszor megtorló kivégzésekre hoztak határozatot. Szándékosan rémületet akartak kelteni annak az elvnek az elfogadásával, hogy ártatlan embereket lőnek agyon, megtorlásul olyan időpontban elkövetett merényletért, amikor azok már hónapok óta fogságban voltak. A hatalomnak és az emberi viszonylatoknak ez a kezdetleges felfogása oly mélyen áthatotta az egész náci világot, hogy a kormányzásnak valamilyen más módszere egyszerűen fel sem vetődött. Romainville-ben a foglyokat időszakonként 4 vagy 5 különböző kategóriába sorolták. Az elsőbe azok a privilegizáltak tartoztak, akiket adminisztratív őrizeteseknek lehetne nevezni. Kevesen voltak, számuk ritkán haladta meg az 50-et; többségüket olyan fontosabb személyiségek alkották, akiket rendszerint biztonsági

okokból vettek őrizetbe, mert – besúgók – azt jelentették róluk, hogy ellenséges érzületet táplálnak a hitlerista rendszerrel szemben, ugyanakkor semmi kézzelfogható vádat nem tudtak ellenük emelni. Belőlük kerültek ki a börtön könyvtárosai, adminisztratív munkaerői, orvosai és szakácsai. Hetenként kaphattak kintről levelet és néha csomagot. Úgy látszik, ebből a kategóriából senkit sem emeltek ki túsznak. Hosszabb-rövidebb idő után viszont mindenkit deportáltak, aki Romainville-ben ebbe a csoportba tartozott. A második kategóriába olyanok tartoztak, akiket a németek ellen elkövetett köztörvényes bűncselekmény miatt tartóztattak le. Még német ügynökök is akadtak közöttük, a Gestapo segítői, akik beosztásukat arra használták fel, hogy gazdájukat meglopják vagy megkárosítsák. Közülük néhányat a felszabadulás után a francia igazságügyi hatóságok elfogtak, elítéltek és kivégeztettek. Az ilyen

foglyok közül a németek keveset deportáltak. A velük szemben tanúsított bánásmód egyébként körülbelül megegyezett az első csoportéval. Ebbe az osztályba sorolták a 15 évesnél fiatalabb gyermekeket is. Romainville-ben ugyanis, akár a többi táborban, sok gyermeket tartottak fogva. Volt ott egy időben még egy 7 hónapos csecsemő is. A harmadik csoportban asszonyok voltak; a politikai foglyok vagy az ellenállás illegalitásban élő harcosainak hozzátartozói, feleségek, anyák és lányok. Az ő bátorságuk, harcos magatartásuk óriási segítséget jelentett a raboknak. Csaknem mindig nekik volt köszönhető, ha új hírek jutottak a táborba, amiért több alkalommal is súlyos büntetést kellett elszenvedniük. A németek közbűntényes rabokat és prostituáltakat tettek közéjük, hogy erkölcsileg lealacsonyítsák őket. De szánalmas kudarcot vallottak Még a legzüllöttebb nőkbe is visszatért némi emberi méltóság e hős lelkű

asszonyokkal való érintkezés következtében. A politikai fogoly nők többségét deportálták. A negyedik kategóriába a titkos vagy „elszigetelt” politikai foglyok tartoztak. Körülbelül ugyanolyan bánásmódban volt részük, mint az előbbi 3 kategóriának, vagyis kaphattak néha gondosan ellenőrzött levelet, néhanapján csomagot a Vöröskereszttől, s naponta egyszer rövid „sétát” tehettek. De közülük is szedtek túszokat, ha az ötödik csoportban túlságosan alacsony volt a létszám. Sokukat agyonlőtték; néhányat közülük, nagyon keveset, szabadon engedtek, a többit deportálták. Ezt a 4 kategóriát az erőd régi felszíni épületeiben helyezték el, ahol azelőtt laktanyák, irodák és raktárak voltak. Az erőd egykori kazamatáiba és föld alatti helyiségeibe tették azokat a szerencsétleneket, akiket az ötödik kategóriába soroltak. Nem mulasztották el minden adandó alkalommal emlékezetükbe idézni, hogy előbb-utóbb

értük jönnek és kivégzőosztag elé állítják őket. Nedvességtől csöpögő boltívek alatt zsúfolódtak össze, olyan szalmaágyakon, amelyeken a szalmát nem cserélték soha; csaknem teljes, állandó sötétségben éltek. Az állandó szellőzetlenség, a túlságosan kicsi szükséglatrina, az örökké váltatlan és mosatlan ruhák, a csaknem teljes vízhiány következtében még a legkezdetlegesebb egészségügyi követelmények kielégítésére sem lehetett gondolni; ezért azután elviselhetetlen bűz uralkodott ezekben a föld alatti börtönökben. Ötvenhat rabot zsúfoltak össze hosszú hetekre egy-egy 10-szer 8 méter alapterületű kazamatában. A túlzsúfoltság általában törvény volt A rüh és a bolhák légiója kínozta a szerencsétleneket, az állandó sötétség pedig néhány hét alatt csaknem teljesen megvakította őket. Enni csak annyit kaptak, amennyi életben maradásukhoz feltétlenül szükséges volt; levelezést, csomagot nem

engedélyeztek számukra. Télen a hideg és a nedvesség tetézte szenvedéseiket. Voltak túszok, akik 8, 10, sőt 12 hónapig is életben maradtak ilyen körülmények között. Esetenként, büntetésképpen, bűzös föld alatti járatokban, a XIII Lajos korabeli Chátelet-börtönhöz méltó szennycsatornákban helyezték el őket. Tömeges kivégzésekkor általában ebből a kategóriából válogatták ki a túszokat. E foglyok túlnyomó részét a német törvényszékek halálra ítélték; voltak azonban közöttük olyanok is, akiket csupán fegyház- vagy börtönbüntetésre ítéltek, sőt olyanok is, akik nem is voltak bíróság előtt. A Gestapo azonban a maga kritériumai alapján osztályozta az embereket A kazamatás rabok csaknem mind kommunista vagy gaulle-ista tevékenység miatt voltak letartóztatásban. A szenvedésnek ebben a birodalmában egy Courteline tollára[27] kívánkozó figura uralkodott, a halál egyik olyan helytartója, amilyeneket nagy

számban termelt ki magából a hitlerizmus. Rieckenbach százados a nagyhangú és durva, hetvenkedő katona típusa volt Élvezte, hogy az adminisztráció jóvoltából Franciaországban lehet, és ezt az alkalmat arra használta fel, hogy részletes összehasonlító tanulmányokat folytasson az itt oly bőséges választékban előállított alkoholfajták között. Állandóan illuminált állapotban volt, és valamely szökési kísérletre egyaránt képes volt rettenetes dühkitöréssel vagy csúfondáros érdeklődéssel reagálni, pillanatnyi szeszélyétől és az elfogyasztott alkohol minőségétől függően. Rieckenbach szüntelenül revolverrel a kezében hadonászott, és összevissza lövöldözött, hol a szobaablakokból, hol részegségében a várárokban fetrengve. Ezért a szokásáért keresztelték el a rabok Panpan kapitánynak. Az őrség ugyancsak tartott a lövöldözéssel tarkított ellenőrző útjaitól, és igyekezett mindig bölcsen lőtávolon

kívül maradni. Egyik kedvenc szórakozása abból állt, midőn meg akarta büntetni valamelyik rabot, hogy hátul összebilincselt kézzel kivezettette a várárokba. Vele szemben felsorakozott a kivégzőosztag, célzott, és így állt percekig, várva a tűzparancsra., de nem történt semmi. A rabot ezután visszavitték a kazamatába Panpant az 1943 júniusi kettős szökés után váltották le. A rabok igazi gazdája ekkor már Trapp SS-untersturmführer volt, akiről az a hír járta, hogy korábban borkereskedéssel foglalkozott Franciaországban. A kazamatások csoportjából szedték mindig a legtöbb túszt, akiket rendszerint a Valérien-hegy erődjében lőttek agyon. Nem mindannyiukat a párizsi kerületben tartóztatták le Ellenkezőleg: minden valamennyire fontosabb ügy gyanúsítottjait, bármelyik vidéken fordult is elő az eset, Párizsba szállították, a Gestapo központi szolgálata hallgatta ki őket és irányította a nyomozást. Így történt, hogy

azt a 70 ellenállót, akiket Franciaország délnyugati részén 1942 februárjában és márciusában tartóztattak le a francia rendőrség emberei, Párizsba szállították. Ott előbb a rendőrkapitányságon, majd a David különleges csoportnál vették őket „gondozásba”; ezután a Gestapóhoz kerültek, amely 1942 augusztusában Romainville-ben a túszok csoportjába helyezte őket. A vizsgálat folyamán 7-et közülük szabadon bocsátottak Romainville-ből egyiküknek sikerült megszöknie; a többit agyonlőtték vagy deportálták. Az utóbbiak közül már csak 4-en voltak életben, amikor a táborokat felszabadították. A túszok kivégzéséről a katonai parancsnokság hozta meg a döntést, nem pedig a Gestapo, bár személy szerint a Gestapo jelölte ki az agyonlövendőket. 1942 júniusáig közvetlenül egy-egy merénylet után végezték ki a túszokat. Ezt követően azonban – HimmIernek vagy az OKW-nak a rendeletére – szabályos időközönként

rendeltek el kivégzéseket, amikor is az agyonlövendő túszok számát az egész megszállott területen elkövetett merényletek számától és jellegétől tették függővé. Ezzel eljutottak a kollektív felelősségre vonás végső következményéig Minden francia területen elkövetett merényletről 3 jegyzőkönyv készült: egyet a feldkommandantur, egyet-egyet a Gestapo, illetőleg az Abwehr-iroda (minden feldkommandanturon volt ilyen) állított össze. A 3 vizsgálati jegyzőkönyvhöz csatolták a Wehrmacht, a Luftwaffe vagy a Kriegsmarine jelentését, aszerint, hogy melyik fegyvernem tagja vagy berendezése ellen követték el a merényletet, végül a nagykövetség és a Propagandastaffel jelentését. E két utóbbi a lakosság hangulatát elemezte. A végleges képet valamennyi jelentés összesítésével alkották meg, s Keitel ennek alapján döntött. Ő adott parancsot Stülpnagelnak bizonyos számú túsz agyonlövetésére A parancsot továbbították

Obergnek, aki gondoskodott a végrehajtásról és annak nyilvánosságra hozataláról. A gyakorlati lebonyolítás (a foglyok elszállítása, a kivégzés helyének, napjának és időpontjának megállapítása) a Rue des Saussaies-n a II. Pol osztály feladata volt A kivégzőszakaszt Párizsban az Ordnungspolizei, vidéken pedig a Wehrmacht vagy a rendőrezredek szolgáltatták. A IV osztály, a Gestapo választotta ki az agyonlövendő túszokat, leggyakrabban Romainville, néha Fresnes, vidéken pedig a német börtönök foglyai közül. Előfordult, hogy 50 agyonlőtt túsz közül előzőleg egyetlenegyet sem ítélt halálra a német törvényszék. Ugyanakkor elég jelentős számú halálraítéltet nem végeztek ki, hanem deportáltak. A túszokat rendszerint a kazamatások kategóriájából szedték, ha pedig ezek nem voltak elegen, a negyedik kategóriából. A németek osztályozásában ennek a két csoportnak a tagjait nevezték „Sühneperson”-nak, vagyis

ezek voltak azok, akiknek megtorlásként bűnhődniük kellett. Így például az 1943 október elsejei parancs 50 túsz kivégzését rendelte el Július közepe óta azonban több deportáltszállítmányt indítottak útnak Németországba, és Romainville-ben mindössze 40 túsz maradt a 22. kazamatában Ekkor találomra kiemeltek 10 embert a négyes kategóriából, hogy elérjék a kívánt számot. Hasonló eset történt 1942 szeptemberében, midőn Párizsban a német katonák számára fenntartott Rex moziban merénylet történt, amelynek megtorlásául elrendelték 125 túsz kivégzését. Előzőleg, augusztus 11-én azonban kivégeztek 88 foglyot (a főparancsnokság 93-at jelentett be, de végül is csak 88-at lőttek agyon), a romainville-i „tartalékot” pedig még nem töltötték fel. Az ott található 46 foglyot kivégezték a Valérien-hegyen, majd megparancsolták, hogy végezzenek ki 70 főt Bordeaux-ban, a Há erőd foglyai közül. Ezeket az embereket fél

évvel azelőtt tartóztatták le, Párizstól 600 kilométernyire, és meg kellett halniuk egy olyan mérényletért, amelynek megtörténtéről még csak nem is hallottak. A tömeges kivégzések száma az utolsó időkig növekedett. Eredményük éppen az ellenkezője volt annak, mint amit vártak tőlük. Ahelyett, hogy rettegéssel töltötték volna el a lakosságot, mélységesen fölháborítottak mindenkit, akiben még megvolt az emberi méltóság egy szikrája, és azt eredményezték, hogy az ellenállók száma szüntelenül növekedett. Franciaországban a 2 zónában összesen 29 660 túszt végeztek ki. Területi megoszlásuk alapján szinte meg lehet rajzolni az ellenállás térképét. 11 000 túszt végeztek ki a párizsi kerületben, s a dicsőségnek ezen a tragikus táblázatán az utána következő két kerület a francia ellenállás két „fővárosa”: Lyon 3674 és Limoges 2863 kivégzett tússzal. II. fejezet A KELETI TERÜLETEK MARTÍROMSAGA

Kelet-Európa országaiban a legcsekélyebb gátlás nélkül dühöngött a hitlerista kegyetlenség. Lengyelországban, a balti országokban, a Szovjetunió átmenetileg megszállt területein a nácik minden képzeletet felülmúló rendszeres népirtást folytattak. Amíg nyugat-európai politikájukban bizonyos egyensúlyt igyekeztek megvalósítani a megfélemlítés és az együttműködésre vonatkozó felhívások között, addig Keleten semmi ehhez hasonló sem volt szándékukban: ezeket a területeket a birodalomhoz akarták csatolni, hogy népesedési területet és rabszolga-rezervátumot alakítsanak belőlük. 1941. július 27-én Hitler utasítására és Keitel szignójával rendelet jelent meg, amely a Szovjetunió elfoglalt területein Himmlert bízta meg a rend fenntartásával, teljhatalommal ruházván fel őt, hogy saját felelősségére válassza meg a szükséges rendszabályokat. A führer parancsainak végrehajtását a rendelkezés szerint „nem

törvényszerű vádeljárások útján”, hanem „az egyedül célravezető terrormódszerekkel” kellett biztosítania. A terrorista rendszabályokat a Himmler hatáskörébe tartozó, az SS és a hitlerista rendőri szervek, az SD és a Gestapo embereiből összeállított einsatzgruppék (harci csoportok) hajtották végre. Ezeket az einsatzgruppékat nem a keleti hadjárat alkalmával hozták létre Először 1938-ban, Csehszlovákia elfoglalásakor, Heydrich parancsára szervezte meg őket Schellenberg, hogy elnyomja a polgári lakosság bármiféle ellenállási kísérletét, és megfélemlítéssel segítse elő a „politikai tisztulást”. Ugyancsak Heydrich volt az, aki 1941-ben kidolgozta a népirtás legfontosabb irányelveit. Finoman körülírta a dolgokat: a „kiirtás” szótól lehetőség szerint tartózkodott, helyette olyan szavakkal élt, mint „szűrés”, „javító rendszabályok”, „tisztogatás”, „különleges módszerek”,

„különleges eljárás” – csak nagy ritkán „likvidálás” és „kivégzés”. Az einsatzgruppékat az RSHA parancsnoksága és az OKW közötti egyezmény előírásai alapján szervezték meg. 1941 május közepe táján Heydrich megbízta Müllert, a Gestapo (amt IV.) főnökét, kössön egyezményt a katonákkal arról, hogyan működjenek majd az einsatzgruppék a keleti fronton harcoló csapatok mögöttes teületein. Müller ismert merevségével és szűklátókörűségével teljesen kihozta a sodrából partnerét, Wagner tábornokot. Heydrich ekkor a diplomatikus Schellenbergre, az SD-Ausland (amt VI.) leendő főnökére bízta ezt a kényes feladatot (keleten „fehér lapra” volt szükségük), akinek sikerült is lenyeletnie a keserű pilulát a katonákkal. Heydrich nagyon határozott utasításokat adott: nemcsak azt kellett elérnie, hogy a hadsereg a mögöttes területeken engedélyezze az einsatzgruppék tevékenységét, hanem azt is, „hogy

szigorúan kötelezzék a hadsereg illetékes szerveit az einsatzgruppék minden vállalkozásának, valamint a Sipo és az SD kommandóinak teljes támogatására”. Schellenberg sikerrel járt el megbízatásában, és május végére Heydrich aláírhatta az egyezményt. Szabad kezet kapott Keleten A hadsereg kötelezte magát, hogy támogatja az einsatzkommandókat, gondoskodik benzinnel és élelemmel való ellátásukról, és rendelkezésükre bocsátja távközlő hálózatát. Négy einsatzgruppét hoztak létre; ezek osztoztak a földrajzilag 4 részre osztott arcvonalon.[28] Kipróbált hitleristák vezették őket, olyanok, akik már régen megszabadultak azoktól a skrupulusoktól, amelyeket Himmler szeretett kipellengérezni. Minden egyes einsatzgruppe állománya mintegy 1000-1200 fő volt, akik több einsatzkommandóba voltak osztva. Az einsatzgruppékat bölcs előrelátással úgy állították össze, hogy minden szükséges szakág képviselve volt bennük. Ezer

főből körülbelül 350 volt a Waffen-SS tagja, 100 gépkocsivezető és mechanikus volt, 100 Gestapo-tag, 80 a kisegítő rendőrség (helyszínen toborzott) tagja, 130 közrendőr, továbbá 40-50 fő a Kripótól és 30-35 az SD-től. A többi: tolmács, rádiós, távírós, adminisztratív tisztviselő és női személyzet, mert még nők is szolgáltak ezekben a tömeggyilkos egységekben (10-15 minden einsatzgruppéban). A vezető kádereket természetesen a Gestapo, kisebb részben az SD és a Kripo szolgáltatta. Az einsatzkommandók 1941 június végétől készenlétben álltak, és már július elején működésbe léptek. Parancsba kapták, hogy a zsidókat és a politikai biztosokat haladéktalanul „likvidálniuk” kell. Az egységek vezetőit Pretzben, június 19-én értekezletre hívták össze, itt az egyenesen Berlinből érkezett Streckenbach látta el őket utasításokkal. A parancsnak megfelelően a zsidó lakosságot az utolsó szálig lemészárolták, a

gyermekeket is beleértve. Rigában például több mint 35 000 embert öltek meg, és Bach-Zelewski SS-obergruppenführer büszkén jelenthette 1941. október 31-én: „Észtországban nincsenek már zsidók” Igen jellemző az a mód, ahogyan a „partizánbandák” elleni hadműveleteket vezették. Elegendő idéznünk annak a „Cottbus hadművelet”-nek a mérlegét, amelyet Gottberg SS-tábornok vezetett a „bandák” ellen: „Ellenséges halottak száma halottak száma 5000Német 4500Feltehetően a bandákhoz tartozó halott 59Zsákmányolt fegyverek 492” Nem egészen 500 zsákmányolt kézifegyver és 9500 halott – ez a 2 szám mindent megmagyaráz, azt is, hogy miért volt csupán 59 német halott. Nyilvánvaló, hogy az SS-ek partizánt láttak minden parasztban, akivel útközben találkoztak. A fehérorosz terület német főbiztosa azt írja a „Cottbus hadművelet”-ről adott jelentésében, hogy annak „a békés lakosságra gyakorolt erkölcsi

hatása egyenesen szörnyű, mivel oly sok nőt és gyermeket lőttek agyon”. A gyilkolás rendszeres fosztogatással járt. Elvittek minden hasznosítható dolgot: lábbelit, bőrt, ruhát, ékszert, aranyat, értéktárgyakat. A gyűrűket lehúzták a nők ujjáról; a zsidókat kivégzés előtt levetkőztették, hogy a ruhájuk se vesszen kárba, úgy lőtték őket halomra, meztelenül, egy-egy szükségtömegsírrá előléptetett tankelhárító árok mélyén. Ohlendorf elmondta, hogy a zsidók kiirtása, ha volt rá idő, mindig összeírással kezdődött, amelyre a zsidóknak jelentkezniük kellett. Midőn felszólították őket a gyülekezésre, ahonnan már a halálba vitt az útjuk, minden használható ingóságukat elvették és az RSHA-nak adták át, az pedig a birodalmi pénzügyminisztériumhoz továbbította. A tömeggyilkosság a nácik számára egyben hivatalos állami jövedelemforrásul is szolgált. A zsidók összegyűjtését a razziákon és tömeges

kivégzésüket sok szemtanú leírásából ismerjük. A legpontosabb tanúvallomás kétségkívül Hermann Grübe német mérnöktől származik, aki egy német építési vállalat ukrán fiókjának vezetője volt Szdolbunovban. Vállalatának építkezéseit ellenőrizve éppen Rovnóban tartózkodott, midőn a város gettójának 5000 főnyi lakosságát 1942. július 13-án éjszaka lemészárolták A szerencsétlen emberek közül mintegy 100 az ő vállalatánál dolgozott, és Grübe a munkaerőhiányra hivatkozva megkísérelte megmenteni őket. Egyik vezetőtől a másikhoz szaladt, a hatóságokra hivatkozott; az éjszaka folyamán nyomon kísérte a tragédia minden fordulatát, amely számtalanszor megismétlődött Kelet-Európa városaiban, majd megrázó vallomást tett tapasztalatairól Nürnbergben. Július 13-án 22 óra tájban ukrán milicisták az SS-ek vezetésével körülvették a rovnói gettót, és körben mindenütt nagy erejű fényszórókat

állítottak fel. A kis csoportokra oszlott milicisták és SS-ek ekkor behatoltak az épületekbe, a kapukat puskatussal törték fel vagy kézigránátot dobtak be, ha a kapu nem engedett. Az SS-ek kutyakorbáccsal verték ki az embereket a házakból úgy, ahogy voltak, gyakran hiányosan öltözve, és olyan sietséggel, hogy néha a gyermekek ottmaradtak a házakban. „Az asszonyok kétségbeesett kiabálással hívták gyermekeiket, a gyermekek pedig szüleik után kiáltoztak. Mindez nem zavarta az SS-eket, szakadatlan korbácsütésekkel, futólépésben hajtották maguk előtt az embereket a rájuk várakozó tehervonathoz. A szerelvény minden vagonját megtöltötték Közben állandóan hallatszott az asszonyok és gyermekek üvöltése, a puskaropogás és a korbácsok csattogása. Egész éjszaka korbáccsal hajtották az embereket a kivilágított utcákon; asszonyok halott gyermeküket vitték a karjukban, gyermekek kezüknél és lábuknál fogva halott szülőiket

vonszolták a vasúti szerelvényhez. Útközben tucatjával láttam heverni az utcákon mindkét nembeli és minden korú hullákat. A házak kapui tárva-nyitva álltak, az ablakok bezúzva, a földön szerteszét cipők, harisnyák, zakók, sapkák, kabátok és egyéb ruhadarabok hevertek. Láttam egy kisgyermeket, nem volt egyéves sem, széthasított fejjel feküdt egy ház sarkában. Egyetlen ingecske volt rajta, és körülötte a ház falát és a járdát kiömlött vére és agyveleje szennyezte be. Pütz SS-sturmbannführer fel és alá sétálva vigyázott mintegy 80-100 földön kuporgó zsidóra. Hatalmas kutyakorbácsot lógatott a kezében.” A szerencsétleneket, mint valami meghajszolt, rettegő nyájat, bezsúfolták a tehervagonokba és elszállították a kivégzés kiszemelt helyére, valamilyen lakatlan területre, amely azonban rendszerint csupán néhány kilométernyire volt a razzia színhelyétől. Itt már előre megásatták a hosszú árkokat. A

halálra ítélt népet úgy táboroztatták, le, hogy ne láthassa az árkokat, azután 20, 50 vagy 100 főnyi csoportokban vezették őket oda. Levetkőztették, majd felállították őket az árok partján, sőt az is gyakran megtörtént, hogy le kellett szállniuk az árokba, ahol már egymáson hevertek a hullák. Körös-körül SS-ek álltak, fegyverrel vagy korbáccsal a kezükben. SS-ek hajtották végre a tömeges ítéletet is, néha csupán egyetlen személy, egy-egy golyót eresztve a szerencsétlenek fejébe. Mikor az árok már megtelt hullákkal, földdel befedték Néha arra kényszerítették a halálba indulókat, hogy végigfeküdjenek az előttük kivégzettek holttestén, és ebben a helyzetben ölték meg őket. Tíz- és százezerszám gyilkolták így le az oroszokat. Minszkben 1942 októberében egyetlen nap leforgása alatt végezték ki azt a 16 000 zsidót, aki a gettó lakóiból még megmaradt. Kijevben a háború folyamán 195 000 embert gyilkoltak

meg. Minszkben történt az az incidens is, amelyik az egyik legrettenetesebb náci leleményt hívta életre. 1942 augusztusának végén, ellenőrző körútja során, Himmler megállt a városban, meg akarta tekinteni a börtönben őrzött rabok kivégzését. A feladatot ellátó csapatok nem sokat törődtek a részletkérdésekkel; gyakran előfordult, hogy súlyosan sebesülteket is minden további nélkül eltemettek a halottakkal együtt. Ez történt Minszkben is Himmler azonban, akinek parancsa elrendelte a gyilkosságot, midőn összerogyni látta a szerencsétleneket, közöttük nőket is, akik még mozogtak és elhaló hangon kiáltoztak, elvesztette közmondásos szenvtelenségét és elájult, mint valami közönséges „intellektuel”. Olyan nagy hatást tett rá a szörnyű minszki látvány, hogy Berlinbe érve elrendelte: nőket és gyermekeket a jövőben nem szabad kitenni az agyonlövetés „morális tortúrájának”. Így a kommandók tagjainak, akik

csaknem valamennyien családos emberek voltak, ettől fogva nem kellett nőkre és gyermekekre lőniük. Jellegzetesen hitlerista gondolkodás ez: egy percig sem gondoltak arra, hogy a nők és gyermekek kivégzését megtiltsák: ellenkezőleg, elviselhetőbbé akarták tenni a kivégzőosztagok számára, aminek következtében megsokszorozhatták a kivégzéseket. Ez maga a „szalonképes” borzalom Az SS egyik mérnöke nekilátott a feladat megoldásának. Ennek a náci műszaki embernek, Becker doktor SS-untersturmführernek az agyában született meg az S tehergépkocsinak elnevezett iszonyú gépezet. Ohlendorf elmondta, hogy „kívülről nem lehetett felismerni e furfangos gépkocsik igazi természetét. Zárt teherautóhoz hasonlítottak, de olyan módon konstruálták meg őket, hogy amikor a motor működésbe lépett, a gázt a kocsi belsejébe irányították, amely 10-15 perc alatt végzett a bent levőkkel. A kivégzendő áldozatokat bezsúfolták a

tehergépkocsiba, amelyet az elföldelés helyére vezettek, oda, ahol a tömegkivégzések folytak. Ameddig a szállítás tartott, beállt a gépkocsi utasainak halála.” Az egyes gépkocsikban 15-20 utas számára volt hely, mert többféle típust is gyártottak. A kocsikra kényszerített nőknek és gyermekeknek azt mondták, hogy más helyre szállítják őket. Majd rájuk zárták az ajtót, és a légmentesen elzárt belső tér szabályszerű mozgó gázkamrává változott. Midőn Becker elkészült terveivel, Rauff obersturmbannführert, aki az RSHA gépkocsizó csoportjának főnöke volt, és helyettesét, Zwabelt bízták meg a kivitelezéssel. A megrendelést a Saurer Művek gépkocsigyárnak adták. A járművek az S tehergépkocsi nevet kapták; ebben az S kezdőbetű a kivitelező üzemet, de a „sonder” (különleges) szót is jelentette. Először az einsatzgruppék 1942 tavaszi ellátmányában tűntek fel. Továbbra is Becker mérnök volt értük felelős,

míg üzemeltetésüket Rauff gépkocsizó osztályára bízták. Becker és Himmler reményeivel ellentétben azonban az S tehergépkocsik szolgálatba állítása nem hozott megoldást a kiyégzések kérdésében. A lakosság mindenütt hamarosan rájött, mi történik azután, hogy az emberek beszállnak ezekbe a járművekbe, és elnevezte őket „halálautónak”. Különböző fondorlatokhoz kellett folyamodni Becker ezt írta: „Utasítást adtam, hogy a D csoport teherautóit lakókocsiknak álcázzák, ezért a kis járművek mindkét oldalára egy-egy, a nagy tehergépkocsikéra két-két olyan ablaknyílást szereltettem, mint amilyeneket ezen a vidéken a parasztházakon látni”. Becker azonban kénytelen volt elismerni: „Véleményem szerint lehetetlen őket hosszabb ideig álcázni és titokban tartani”. Zavarok is előálltak a járművek működésében, amelyekről Becker a maga műszaki stílusában így emlékezik meg: „A gázmérgezés nem mindig a

kívánt módon következik be. A gyorsabb hatás érdekében a gépkocsivezetők teljesen kinyitják a bevezető szelepet. Ilyenkor az elítéltek fulladás következtében halnak meg, nem pedig álmukban, ahogy előírás szerint kellene. Amennyiben az általam megadott utasításokhoz tartották magukat, úgy kiderült, hogy a tolózár helyes beállításával az elítéltek nyugodtan elalszanak, és a halál is hamarabb áll be. Ilyen esetben nem tapasztalható az eddig általános két jelenség, az arcvonások görcsös eltorzulása és az ürülék.” Képzeljük el magunknak egy pillanatra valamelyik ilyen furgon SS-gépkocsivezetőjét a kormánykerék mellett, Ukrajna rázós útjain; amelyeket még jobban felszántottak a Wehrmacht nehéz kocsioszlopai, amint háta mögött az összevissza rázott asszonyok és gyermekek nyomorultul megfulladnak légmentesen elzárt acélbörtönükben, és utolsó útjuk végén a görcsbe meredt hullákkal teli árok várja őket! A

gépkocsivezetők és a kommandók emberei csakhamar heves fejfájásokra kezdtek panaszkodni. Azt állították, hogy sok gázt kell nyelniük megérkezéskor, amikor kinyitják a jármű ajtaját. Az ilyenkor elébük táruló látvány rettenetes volt, ők azonban főként a munka „piszkos” voltára panaszkodtak. Egymás hegyén-hátán heverő összemocskolt hullákat kellett kihúzniuk a kocsiból; ez ellen tiltakoztak. Az S gépkocsioszlopok mindazonáltal hónapokig működtek, mégpedig Lengyelországban és Csehszlovákiában is. Braunfisch, a lódzi Gestapo főnöke jelentette, hogy a Chelmnóban állomásozó Kulmhof Sonderkommando 140 0000 zsidót irtott ki ezekkel a tehergépkocsikkal. Az S tehergépkocsik létét szigorúan titkolták, és az einsatzkommandók személyzetét a legteljesebb titoktartásra kötelezték az egységek egész tevékenységére, különösen a teherautók működésére vonatkozóan. Azt a gépkocsivezetőt, aki egyszer mámoros

állapotában a kocsijáról beszélt, Minszkben az SS és a rendőrség bírósága halálra ítélte és kivégeztette. A német irattárakból mégis elegendő részlet került elő e gyászos vállalkozásról és a nürnbergi per folyamán teljesen bebizonyosodott az S tehergépkocsik létezése. Végül is a sok különböző üzemzavar miatt fel kellett hagyni a kocsik üzemeltetésével, és visszatértek az egykori kivégzési módszerekhez, az agyonlövéshez és az akasztáshoz. Az einsatzgruppék tevékenységének pontos mérlegét nem vonták meg soha. Nürnbergben Ohlendorf kijelentette, hogy abban az időszakban, amikor ő volt az einsatzgruppe D parancsnoka, körülbelül 90 000 embert irtottak ki. A balti államokban operáló einsatzkommandók csupán 3 hónap alatt 135 000 zsidót végeztek ki. A 4 einsatzgruppe áldozatainak számát csak a Szovjetunió területén mintegy 750 000-re becsülik. Mindezeket a bűnöket a „Barbarossa-terv”[29] -nek megfelelően,

Hitler parancsának végrehajtásaképp követték el. A parancsot 1942 december 16-án megismételte Keitel, midőn hidegvérrel a következőket írta: „A csapatoknak nemcsak joguk, de kötelességük is, hogy bárminő korlátozás nélkül minden eszközt felhasználjanak, még asszonyok és gyermekek ellen is, feltéve, hogy eredményre vezetnek. Ezzel szemben bármilyen természetű ellenvélemény a német néppel szemben elkövetett bűnnek számít.” Keitelt egyébként jó néhány magas rangú katona követte ezen az úton. Kesselring írta például egy 1944. június 16-án Olaszországban kelt napiparancsában: „Megvédek minden parancsnokot, aki túlteszi magát a partizánok elleni rendszabályok megválasztásában a szokásos tartózkodáson. Ebben a vonatkozásban változatlanul érvényes a régi alapelv: jobb tévedni a végrehajtás módszereinek megválasztásában, mint hanyagul cselekedni vagy semmit sem tenni.” Keleten az einsatzgruppékat feladatuk

végrehajtásában 30 rendőrségi ezred támogatta, amelyeket a halálfejes egységek SS-tagjaiból állítottak össze, és amelyek ugyanolyan munkastílus szerint tevékenykedtek. Kercsben agyonlőttek egy 6 éves kisfiút, mert az utcán egy szovjet dalt énekelt; egy másik 9 éves kisfiúnak a holtteste ugyanabban a városban a Sacco és Vanzetti téren függött a nyár egy részén át; a gyermek barackot szedett. * Miközben a Szovjetunió átmenetileg elfoglalt területeit végigpusztította a nekiszabadult hitlerista őrület, nem kímélte Kelet- és Közép-Európa többi nemzetét sem. Legkönyörtelenebbül Lengyelországot és Csehszlovákiát sújtotta. 1939 május 23-án a birodalmi kancellárián tartott megbeszélés során Hitler a következőket jelentette ki Göring, Raeder és Keitel jelenlétében: „Ha a Nyugattal konfliktus tör ki, előnyös volna széles területeket birtokolnunk Keleten. Kitűnő mezőgazdasági termésre számíthatnánk, még akkor is,

ha ez háború esetén kevésbé fontos, mint békében. A német területek lakossága nem teljesítene katonai szolgálatot, és így szabaddá válna a munkára.” Ezt megelőzően, március 16-án Hitlernek egy rendelete létrehozta a Cseh-Morva Protektorátust, megállapítva, hogy ez a terület „ezentúl a Német Birodalom része lesz”. A protektorátus a rendelet szerint megtartotta ugyan a maga autonóm „kormányát”, ez azonban nem volt egyéb a nácik kénye-kedvére kiszolgáltatott bábkormánynál. Tizennyolcadikán újabb rendelet kinevezte Neurathot Cseh- és Morvaország protektorának. Neurath sajátságos helyzetet foglalt el a birodalmi kormányban. A hatalom átvétele óta külügyminiszter volt; azok közé a konzervatív miniszterek közé tartozott, akiket Hindenburg szemelt ki, hogy „fékezzék” Hitlert. 1938 elején kinyilvánította, hogy nem ért egyet Hitler külpolitikájával, ezért 1938. február 4-én leváltották, és Ribbentropot

tették heléyre Ezután már csak tárca nélküli miniszterként szerepelt a birodalmi kormányban, valamint a Titkos Tanács nevű, csupán névleges szervezet elnöke volt; lényegében a külügyminisztériumból való távozása után felhagyott minden politikai tevékenységgel. Csehszlovákia elfoglalása óta a Gestapo kiépítette a maga szerveit, mégpedig az ország egész területén. A határvidék külön egységet alkotott; ez volt a Sudetenland Két központot szerveztek meg, egyet Prágában, egyet Brnóban. Tizenöt oberlandratot (kerületi tanácsot) hoztak létre az ország 15 városában, és mindegyik mellett működött a Sipo–SD egy-egy helyi kirendeltsége. Ezek szervezeti felépítése nagyjában azonos volt a későbbi franciaországi kirendeltségekével. Ez a 15 oberlandrat a prágai vagy brnói központi hivatalhoz kapcsolódott, amelyek viszont az RSHA központjához tartoztak. A helyi személyzet összeállítását megkönnyítette az a körülmény,

hogy a protektorátusban mintegy 400 000 „fajnémet” élt. Közülük származott az ügynökök és bizalmi emberek, az ún. V-mannok legnagyobb része, és ezeknek a besúgóknak a munkáját is nagyban megkönnyítette a német lakosság állandó segítsége. Csehszlovákiának az a része, amelyből a németek a „független szlovák államot” alakították ki, megteremtette a maga külön rendőrségét. Ez volt az Ûstředna Státni Bezpečnosti – röviden USB, amelyet teljes mértékben a Gestapo ellenőrzött, és amely feladatainak túlnyomó részét a cseh-, morvaországi német szervekkel együttműködve látta el. A Gestapo és az SD csak az 1944 évi szlovák felkelés után építette itt ki a maga szerveit. A Gestapo prágai főnöke, Böhme, a szokásos módszerekkel dolgozott. 1939 május 15-e és 23-a között Prágában és Brnóban 4639 személyt tartóztatott le, akik többségükben az illegális Kommunista Párt tagjai voltak. Utasítására 1939

szeptember elsején előre elkészített névjegyzék alapján 8000 kiemelkedő cseh személyiséget fogtak el és küldték koncentrációs táborokba, ahol csaknem valamennyien elpusztultak. A Neurath-hoz beosztott államtitkár, Karl Frank, 1940-ben a Nemzeti Egységmozgalom vezetői számára tartott beszédében kijelentette, hogy ha a befolyásos cseh politikusok nem lennének hajlandók aláírni a birodalom iránti hűségnyilatkozatot, úgy 2000 túszt agyonlövetnek. Hitler azonban nem találta kielégítőnek Neurath intézkedéseit, s ezért elhatározta, hogy keményebb kezű viceprotektort küld melléje. Heydrich azon nyomban átlátta, milyen előnyök származhatnak ebből a pozícióból. Megszerezte magának Bormann támogatását, és ügyesen porondra lépett. Himmler nem nézte túlságosan jó szemmel ezt a fordulatot: Heydrich most már az ő szemében is egyre veszedelmesebb vetélytárssá nőtte ki magát, és az új funkció tovább növelte volna hatalmát.

De mégsem tehetett ellene semmit Wilhelm Höttl állítása szerint Hitler megígérte Heydrichnek, hogy kinevezi őt belügyminiszternek, holott erre a pozícióra Himmler pályázott, és később meg is szerezte. Semmiféle hivatalos bizonyíték sem támasztja alá Höttl állítását. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy Heydrich a lehető legnagyobb hasznot igyekezett húzni új beosztásából. 1941. szeptember 23-án Hitler Berlinbe rendelte Neurathot Indulatosan a szemére hányta, hogy nem elég kemény, majd tudtára adta Heydrich kinevezését, aki ezzel Neurath helyettese lett, mégpedig igen kiterjedt hatáskörrel. Neurath tiltakozott, és felajánlotta lemondását Hitler ezt, szokása szerint, elutasította, de 27-én mégis szabadságolták Neurathot. A helyzet 1943 augusztus 25-ig változatlan maradt, amikor is Fricket nevezték ki Neurath helyére. Szeptember 29-én Heydrich átvette prágai hivatalát. Mint cím szerinti viceprotektor, lényegében

teljhatalommal rendelkezett. Naponkénti légi futárjárat és egy külön titkos távíróvonal biztosította a Berlinnel való közvetlen kapcsolatát, nem szólva az RSHA külön hálózatának telefon- és rádió-összeköttetéseiről. Két repülőgép állandóan felszállásra kész állapotban várakozott; sürgős esetekben bármelyikkel 2 órán belül Berlinben lehetett. Heydrich együtt érkezett embereivel. Neurath személyzetével nem volt hajlandó dolgozni; az RSHA hivatalainak tagjaiból szervezett magának megbízható munkatársi gárdát, egészen a gép- és gyorsírónőkig. Magával akarta vinni Schellenberget is, ő azonban nem nagyon bízott főnöke csillagzatában, és talán tartott a bosszújától is (akárcsak Ohlendorf, ő is befeketítette Heydrichet Himmlernél, hogy fékezze előrehaladását); ezért óvatosan elhárította az ajánlatot. Heydrich, amint berendezkedett Prágában, azonnal hozzálátott a rendszabályok megszigorításához. A

legcsekélyebb rendzavarásra tüstént tömegkivégzéseket rendelt el A Waffen-SS cseh-morvaországi alakulatainak vezetője 1941. október 14-i jelentésében ezt közölte Himmlerrel: „A Waffen-SS minden zászlóalját felváltva a Cseh–Morva Protektorátusba vezénylik, hogy kivégzéseket foganatosítsanak és ellenőrizzék az akasztásokat. A mai napig Prágában 99 személyt végeztek ki fegyverrel és 21-et kötél által; Brnóban 54-et fegyverrel és 17-et kötél által, vagyis a kivégzettek száma összesen 191 személy, ebből 16 zsidó.” Az elnyomás a következő hónapban tovább fokozódott. November 17-én a prágai diákok antifasiszta tüntetést rendeztek. Négyszáz diákot még aznap letartóztattak Tizenkilencedikén mindennemű ítélet nélkül kivégeztettek 9 diákegyesületi vezetőt, 1200 diákot pedig a sachsenhauseni koncentrációs táborba küldtek. 1942. március 9-én Heydrich kieszközölte a Gestapo számára a jogot, hogy a

protektorátuson belül „védőőrizeteket” foganatosíthasson. Mindezzel egy időben Heydrich egymás után tette közzé a német-cseh együttműködésre vonatkozó felhívásait. Nagyjából a Franciaországban követett politikát igyekezett megvalósítani ő is: az ígéreteket brutális szankciókkal váltogatta. Ezt a magatartást a „korbács és cukor” („Peitsche und Zucker”) politikájának nevezte. A „cukor” végett Heydrich hozott magával Berlinből egy „szaktanácsadót”, akinek az volt a feladata, hogy kipuhatolja, miféle demagóg módszerekkel lehet a cseh munkásokat kedvezőbb belátásra bírni a hitlerista rendszer áldásaival szemben, és hogyan lehet elérni, hogy örömest dolgozzanak a német hadigazdaság számára. Bár ez a „tanácsadó” álnevet használt, mégis mindenki felismerte benne Torglert, az egykori kommunista képviselőt, aki annak idején oly szánalmas szerepet játszott a Reichstag „felgyújtóinak” perében.

Heydrich néhány éve kihozatta a koncentrációs táborból és aljas céljainak szolgálatába állította. A csehek mindennek ellenére nem nagyon kaptak a „cukron”, így aztán a korbács került egyre inkább előtérbe. Heydrich erőfeszítései és elért eredményei mindazonáltal mély benyomást keltettek Berlinben, tovább növelték tekintélyét. A „korbács és cukor” históriában az aktív diplomácia valóságos mesterművét látták; úgy vélték, ez a mintaszerűen helyes magatartás azokkal a fegyelmezetlen népekkel szemben, amelyeknek kiirtásáról már nem lehetett szó, mert mint termelési kapacitás és mint munkaerő igen nagy értéket képviseltek, különösen azóta, mióta Keleten a harc egyre élesebb formát öltött. 1942 tavaszán Heydrich hatalmának csúcsára érkezett, és már-már közvetlenül fenyegette a rendszer másik két szürke eminenciását: Himmlert, akinek az ellenőrzése alól teljesen kicsúszott, és Bormannt, aki

Hitler árnyékává lett, mióta Hess Angliába szökött. Heydrich, mint Cseh- és Morvaországnak, ha nem is címbeli, de tényleges protektora és az RSHA-nak továbbra is irányítója, elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpályázza a belügyminiszteri széket. Himmler és Bormann felkészült, hogy útját állja a veszedelmes vetélytársnak, midőn váratlan esemény oldotta meg problémájukat. 1942. május 30-án a DNB Berlinben a következő hivatalos közleményt adta ki: „Május 27-én Prágában ismeretlen tettesek merényletet követtek el Cseh- és Morvaország birodalmi protektorának helyettese, Reinhardt Heydrich SS-obergruppenführer ellen. Heydrich SS-obergruppenführer megsebesült, élete azonban nem forog veszélyben. A bűnösök nyomravezetőinek jutalmazására tízmillió koronát tűztek ki.” A lakonikusan fogalmazott közlés nyomán a beavatottak körében megindultak a találgatások. Sorra vettek mindenkit, aki az idők folyamán Heydrich

ellenségévé vált A Heydrich eltüntetésében nagyon is érdekelt Himmleren és Bormannon kívül akadtak még más, kevésbé fontos személyek is, akik szintén szakértők voltak a merényletek dolgában. Ilyen volt egyebek között Naujocks, az egykori gleiwitzi rajtaütés szervezője; engesztelhetetlen gyűlölet égett benne Heydrichhel szemben, mióta az félreállította őt. Az SS kebelén belül azokat vették számba, akik a körülmények által megkövetelt gyászos álarc mögött alig tudták titkolni elégedettségüket. Legtöbben mégis Himmlernek tulajdonították a merénylet szerzőségét. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb volt. A cseh ellenállási mozgalom még sokkal inkább szeretett volna megszabadulni Heydrichtől, mint annak otthoni ellenségei. Ez oldotta meg radikálisan a Heydrich–Himmler konfliktust. Heydrich nemrég tért vissza Párizsból, és közben csak rövid ideig tartózkodott Berlinben, midőn május 27-én, korán reggel gépkocsiján

az ősi prágai királyi vár, a Hradzsin felé hajtatott, ahol berendezte hivatalát. Prágától néhány kilométernyire, egy rekvirált kastélyban lakott, onnan jött nyitott Mercedes gépkocsiján és élvezte a langyos reggeli napsütést. Szokása szerint a gépkocsivezető mellett ült, ám ezen a reggelen állandó sofőrje, a régi náci harcos beteg volt, nem ő vezetett, hanem egy ismeretlen sofőr. Prága külvárosába érve az út hirtelen fordult, és a gépkocsivezetőnek fékeznie kellett, hagy jól vegye a kanyart. Az út mentén, egymástól mintegy 20 méterre, 2 kerékpáros férfi álldogált, kék munkaruhában, kezükben a közismert jellegzetes munkástáskával. Heydrich gépkocsiját nem volt nehéz felismerni: a hűtő egyik oldalán SS-zászló, a másikon a birodalmi kormányzó zászlaja lengett; amikor pedig Heydrich Prágában tartózkodott, minden reggel körülbelül ugyanebben az időben ezen az úton jött be a városba. A két „munkás”

valójában az Angliában önkéntesekből alakult szabad csehszlovák hadsereg két tagja volt, név szerint Jan Kubis és Josef Gabcík. Nem sokkal előbb ejtőernyővel dobták le őket csehszlovák területre. Abban a pillanatban, midőn a gépkocsi a fordulóban lelassított, a közelebb álló munkás revolvert rántott és tüzet nyitott a bent ülőkre. A tapasztalatlan gépkocsivezető ijedtében nem adott gázt a kocsinak (amit Heydrich állandó sofőrje biztosan megtett volna), ezért az autó még inkább lelassult. A másik férfi ekkor táskájából egy fémgömböt vett elő, az úttesten a gépkocsi alá gurította, ahol az felrobbant. Heydrich – aki viszonozni akarta a revolverlövéseket., felállt a gépkocsiban, és meg is sebesítette első támadóját – gépkocsivezetőjével együtt összeesett. A két „munkás” egy felrobbantott füstbomba füstjének leple alatt kerékpárján menekült el a tett színhelyéről. Heydrichet beszállították a

városi kórházba, és a legnevesebb prágai sebész, Hohlbaum professzor[30] azon nyomban megoperálta. Repeszdaraboktól súlyos mellkasi és hasi sérüléseket szenvedett. A lépét el kellett távolítani, mert egy nagyobb fémdarab szétroncsolta Minthogy a sebekben sok ruhafoszlány-szennyeződés volt, a fertőzésnek nagy mennyiségű tetanusz- és üszkösödés-ellenes szérum adagolásával vették elejét. Úgy látszott, hogy Heydrich már a gyógyulás útján van, már táplálékot is kezdett magához venni, midőn június 3-án állapota hirtelen rosszra fordult. Sietve Prágába küldték Gebhardtot, Heydrich gyermekkori barátját és háziorvosát, valamint Sauerbruchot, a birodalom másik hivatalos orvosi tekintélyét, is, de ők sem tudtak segíteni. Kezelésük ellenére – amelynek helyességét egyébként később erősen vitatták – Heydrich június 4-én reggel meghalt. A boncolás a halál okaként mediastinitist állapított meg, azaz

mellüreggyulladást, amelyet nyilván még súlyosbítottak a lép eltávolításából adódó vegyi folyamatok. Egyes orvosok azt állították, hogy a halál tulajdonképpeni előidézője a nagy mennyiségű szérum befecskendezése volt, amit a szervezet a lép eltávolítása után nem tudott elviselni; ez a felfogás azonban nem igazolódott be. Heydrich halálára véres megtorlás volt a felelet. Több mint 3000 embert tartóztattak le, Prága és Brno hadbíróságai pedig 1350 halálos ítéletet mondtak ki. Az RSHA legfontosabb osztályvezetői – Müller, Nebe és Schellenberg – a nyomozás irányítása végett már május 27-én Prágába érkeztek. Sikerült rekonstruálniuk a bomba működését. Ezt a kiváló angol gyártmányú szerkezetet a gurítás távolsága szerint kellett beállítani. Minden valószínűség szerint 8 méterre állították be, és hajszálpontosan működött. A tettesek Borromeo Szent Károly templomában találtak menedéket, ahol a

cseh ellenállási mozgalomnak több mint 100 tagja rejtőzködött. A Gestapo felfedezte ezt a rejtekhelyet, az SS megostromolta a templomot, és agyonlőtték az ott rejtőzőket, köztük a Heydrich elleni merénylet két tettesét is – erről azonban a Gestapo nem is tudott. A nyomozás gyorsan befejeződött, valószínűleg azért, mert senki nem akarta elmélyíteni. A merénylet mindenesetre ürügyül szolgált az ellenállókkal szembeni véres bosszúra. A merénylet napján megtorlásul Berlinben 152 zsidót végeztek ki. Schirach, bécsi gauleiter és birodalmi kormányzó, nyilván a prágai kollégája iránti szolidaritás érzésétől vezettetve, levélben azt javasolta Bormann-nak, hogy megtorlásként bombázzanak le egy kulturális jelentőségű angol várost, tekintettel arra, hogy a bomba angol gyártmányú volt. A nácik hatalmas méretű hadjáratba kezdtek a cseh ellenállás és a lakosság ellen. 15 000 2 km -nyi területet és 5000 helységet

kutattak át, 657 személyt a helyszínen lőttek agyon. Végül elhatározták, hogy megbüntetnek két falut, Lidicét és Lezákyt, mert feltehető volt róluk, hogy menedéket adtak a tetteseknek. Június 9-ének reggelén a Prinz Eugen SS-hadosztály egy különítménye Max Rostock SS-hauptsturmführer vezetése alatt körülvette a Prágától mintegy 30 kilométerre fekvő Lidice községet. A lakosságnak megtiltották, hogy elhagyja lakását, majd a 16 évesnél idősebb férfiakat pajtákba és istállókba terelték, míg a nőket és gyermekeket bezárták az iskolába. Másnap reggel a férfiakat 10-es csoportokban a Gorak polgármester pajtája mögötti kertben agyonlőtték. Délután 4 óráig kivégezték a falu 172 férfiját; azt a 19 lidicei férfit, akik a szomszédos Kladno bányáiban vagy mint favágók a környező erdőkben dolgoztak, letartóztatták, Prágába vitték és ott 7 lidicei asszonnyal együtt kivégezték. A faluban élő többi 195 nőt

Ravensbrückbe deportálták Az újszülötteket és csecsemőket elvették anyjuktól és megölték. A többi gyermeket, szám szerint mintegy 90-et, a lengyelországi Gneisenau koncentrációs táborába küldték. Tizenhetet, akiket német családoknál helyeztek el, 1947-ben megtaláltak. Végül a községet magát is megsemmisítették. A házakat felgyújtották vagy dinamittal felrobbantották, majd mindent a földdel tettek egyenlővé. Június 11-én a „Der Neue Tag” című német újság ezt a kommünikét közölte: „Az SS-obergruppenführer gyilkosainak kézrekerítéséért folytatott nyomozás során megállapították, hogy a Kladno melletti Lidice község lakossága segítette a bűncselekmény elkövetőit, és együttműködött velük. A tény bizonyítást nyert, jóllehet a lakosság tagadja az együttműködést. A lakosságnak a bűncselekménnyel való kapcsolata egyéb, a birodalommal szemben ellenséges cselekedetekben is megmutatkozik. Így például

illegális sajtótermékeket, fegyver- és lőszerkészleteket, rádió-adókészüléket, valamint nagy mennyiségben elrejtett adagolt élelmiszert találtak náluk. A község valamennyi férfi lakóját agyonlőtték A nőket koncentrációs táborokban, a gyermekeket nevelés céljából megfelelő intézményekben helyezték el. A falu épületeit a földdel tették egyenlővé és a község nevét törölték.” Így hozták a német lakosság tudomására a békés parasztfalu elleni szörnyű megtorlást anélkül, hogy a tiltakozás egyetlen szava is elhangzott volna. Ezt az „akciót” az azóta „lidicei hóhérnak” elnevezett Karl Hermann Frank államtitkár rendelte el, a rá ruházott helytartói jog alapján, amely lehetővé tette, hogy ítélet nélkül bárkit kivégeztessen. Heydrich halála után a hitleristák újult dühvel gyilkoltak. A letartóztatások száma nőttön-nőtt. A börtönökben is folyt a gyilkolás A prágai Pankrác-börtönben 1700

személyt, Brnóban a Kounic Kollégiumból átalakított börtönben 1300 személyt öltek meg. A nácik nem lankadó kegyetlensége egészen az összeomlásig ránehezedett a cseh népre, de ellenállását nem tudták megtörni. Számítások szerint az évek folyamán egyedül a brnói börtönben 200 000 embert tartottak fogva, akik közül 50 000 érte csak meg a felszabadulást; a többit agyonlőtték, vagy a koncentrációs táborokban végzett velük a lassú halál. Csehország lakosságából összesen 305 000 személyt deportáltak koncentrációs táborokba, ahonnan csak 75 000-en menekültek ki élve; ezek közül is 23 000-nek olyan mértékben megrendült az egészsége, hogy életben maradásukra kevés remény volt. A kivégzéseket 1943-ig a széles nyilvánosság tudomására hozták. Attól fogva azonban teljesen titokban tartották őket De azon túl is havonta átlagban 100 főt lőttek agyon. Mire a hitleristáknak ki kellett üríteniük Csehszlovákiát,

áldozataik száma már elérte a 360 000-t. Heydrich halálával gazda nélkül maradt az RSHA. Akik megpályázták volna a megüresedett pozíciót, azok a berlini temetési szertartáson Himmler beszédének néhány homályos mondatából megérezhették az alig leplezett fenyegetést, még ha az az ilyenkor szokásos mondatokba volt is csomagolva. Himmler úgy döntött, hogy átmenetileg maga látja el az RSHA vezetését. Így kézbe veheti megint a számára már-már veszendőbe ment óriási apparátust, és olyan utódot választhat Heydrich helyére, aki nem válik majd vetélytársává. Heydrich halotti maszkja néhány hónapig ott díszelgett Himmler. íróasztalának kellős kőzepén. Nem lehetett tudni, vajon kegyeletes emléket, avagy éppen ellenkezőleg, a harcban kivívott végső diadal emlékeztetőjét kellett-e látni benne. Az RSHA legtöbb vezetője inkább az utóbbira hajlott. Egy szép napon aztán el is tűnt a maszk, minden magyarázat nélkül

Azután, hogy Hess 1941. május 10-én Angliába szökött, Müller csöndes tisztogatásba kezdett Hess egykori környezetében. Letartóztatták minden közeli munkatársát, parancsőrtisztjeit, titkárait, még a gépkocsivezetőjét is. Eljárást indítottak Hanshofer ellen, aki előbb Hess tanára volt a müncheni egyetemen, majd a barátja lett. Minthogy Hess behatóan érdeklődött Rudolf Steiner antropozófisztikus tanításai iránt, a csoport tagjai közül többet letartóztattak, velük együtt azokat a jósokat és asztrológusokat is, akikkel Hess távozása előtt konzultált. Himmler, bár maga is szenvedélyes híve volt az asztrológiának, ez esetben nem tudta megvédeni kedvenceit a nem kis mértékben kárörvendő Heydrich rendszabályaival szemben. Mindenki azt várta volna, hogy Heydrich halála után hasonló tisztogatást hajtanak végre. Ám ilyesmire alig került sor. Az RSHA osztályainak vezetői mindig Himmler oldalán álltak Heydrichhel szemben, és

ezért helyükön maradtak. Annyi történt mindössze, hogy Heydrich néhány új emberét tapintatosan eltávolították. Azok viszont, akik magukra vonták Heydrich haragját – ezek egyébként nem voltak kevesen, például Höttl –, újabb funkciókat kaptak. Himmler 8 hónapig várt Heydrich utódjának kijelölésével. Annál nagyobb volt azonban a meglepetés, amikor 1943 január végén kitudódott a régen várt név. Olyan ember került az RSHA élére, aki addig másodrangú figurának számított; gyors előmenetelére nem gondolt volna senki. Himmlernek egy ideig Schellenberg motoszkált a fejében; fiatalságát kellő biztosítéknak tartotta ahhoz, hogy ne váljék belőle esetleg vetélytársa. Hitler azonban nem járult hozzá ehhez a választáshoz, éppen Schellenberg fiatal kora miatt; így azután 1943. január 30-án a régi osztrák náci harcost, Ernst Kaltenbrunner doktort nevezték ki. Ernst Kaltenbrunner 1903. október 4-én született az inni

kerületben, Riedben, nem messze Braunautól, Hitler szülőhelyétől. Mondogatták is, hogy Hitler végül is azért ment bele Kaltenbrunner kinevezésébe, mert a földije volt. Kaltenbrunnerék a vidék legrégibb családjai közé tartoztak. Emberemlékezet óta mindig falusi mesteremberek, kaszakészítők voltak; az új horogkeresztes előkelőség nagyapja volt az első, aki ki tudott emelkedni ebből a félparaszti sorsból, és ügyvéd lett. Ennek fia, Hugo Kaltenbrunner, ugyancsak ügyvéd volt, előbb Raabban, majd Linzben. Az ifjú Ernst itt járt iskolába, és itt érettségizett 1921-ben. Majd az atyai példát követve jogot tanult a grazi egyetemen, tagja lett az egyik legelső nemzetiszocialista diákegyesületnek, és kivette részét a katolikus keresztényszocialista diákokkal vívott heves harcokból. 1926-ban doktorált, és 1928-ban bejegyezték a linzi ügyvédi kamarába. Két utolsó egyetemi éve meglehetősen küzdelmes volt. Családja nem tudta

támogatni, kénytelen volt ezért éjszakai bányamunkát vállalni, hogy minél kevesebb egyetemi előadást kelljen mulasztania. A következő esztendőkben, 1926-tól 1928-ig, egy salzburgi ügyvédnél volt alkalmazásban, ott ismerkedett meg a törvényszéki szokásokkal. Ebben az időszakban Kaltenbrunner szakadatlan politikai tevékenységet fejtett ki, és mint az Osztrák Függetlenségi Mozgalom tagja eljutott a nemzetiszocializmushoz. 1932-ben belépett az Osztrák Nemzetiszocialista Pártba – itt a 300 179. tag volt –, majd 1933 elején a többé-kevésbé álcázott SS-be, amely megnyitotta az utat a náci harci szervek ausztriai behatolása előtt. Az SS-ben a 13 039-es tagsági számot kapta Abba a századba került, amelybe korábban Adolf Eichmann volt beosztva. Az SS-ben csakhamar vezető szerepet játszott, és a párt egyik ismert szónoka lett Felső-Ausztriában. Ebben az időben ingyenes jogi tanácsadásban részesítette a párt tagjait és

szimpatizánsait. 1933-ban kinevezték a 37. SS-standarte vezetőjének Ám az osztrák rendőrség is felfigyelt tevékenységére. 1934 januárjában letartóztatták, és több más osztrák hitleristával együtt a kaisersteinbruchi koncentrációs táborba vitték. Ebben az időben a Dollfuss-kormány saját eszközeikkel próbált harcolni a nácik ellen, anélkül azonban, hogy ezeket az eszközöket ugyanolyan szélsőségesen alkalmazta volna. A táborban Kaltenbrunner csakhamar igen nagy befolyásra tett szert rabtársai körében. Hatalmas termete és fizikai ereje nagyobb szerepet játszott ebben, mint jogi ismeretei. Húsvétkor éhségsztrájkot szervezett, amely kezdetben általános volt, majd amikor Karwinsky államtitkár Dollfuss utasítására ellenőrzés céljából meglátogatta a tábort, és ígéretet tett bizonyos könnyítésekre, a sztrájk minden barakkban megszűnt, annak az egynek a kivételével, amelyben Kaltenbrunner lakott. A 14 napon az

éhségsztrájkolóktól – akiket időközben átszállítottak egy bécsi kórházba – megvonták a vizet, s erre azok felhagytak a további ellenállással. Nem sokkal később szabadon engedték őket 1934-ben Kaltenbrunnert kinevezték a 8. SS-hadosztály vezetőjének Az 1934-es puccskísérletben azonban, amelynek folyamán Dollfusst meggyilkolták, nem vett részt. Ennek következtében a Schuschnigg-kormány azok közé a nácik közé sorolta, akiket alkalmasnak tartott az 1934 szeptemberében megkísérelt békülési politika célkitűzéseinek megvalósítására. De a kísérlet megbukott; 1935 májusában Kaltenbrunnert ismét letartóztatták, és a német SS-szervezettel való kapcsolatai miatt hazaárulás vádjával perbe fogták. Hathónapi fogság után törvényszék elé állították, amely bizonyítékok hiányában csupán összeesküvésért ítélte el 6 hónapi börtönbüntetésre, és azt a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek tekintette. Közben

politikai tevékenysége miatt törölték az ügyvédi kamarából; nem sokkal letartóztatása előtt viszont az osztrák SS-ek parancsnoka lett. Kiszabadulása után Kaltenbrunner egész tevékenységét az anschluss szolgálatába állította. A nyílt horogkeresztes ideológia terjesztése legtöbbször tartózkodást, ha ugyan nem nyílt ellenállást váltott ki; sokkal könnyebb volt a „nagy testvérnéppel” való egyesülés mellett agitálni. Ez a propaganda elsősorban a vérségi, faji és nyelvi testvériség frazeológiájára épített, és megegyezett az osztrák nép többségének régi vágyával. Arról persze bölcsen hallgattak, hogyha Ausztria belép a Nagynémet Birodalomba, ezzel együtt az ország lakosságára a náci törvényhozás is kiterjeszkedik. Minthogy pedig az osztrákok a Schuschnigg-kormány konzervatív diktatúráját nyögték, hajlandók voltak figyelmen kívül hagyni az ilyenfajta részletkérdéseket. Ennek a Németországból

irányított akciónak a során ismerkedett meg Kaltenbrunner Seyss-Inquarttal. Együtt készítették elő az anschlusst, majd Kaltenbrunnert Seyss-Inquart kormányába belügyi államtitkárnak nevezték ki 1938. március r1-én Néhány órával később, március 12-én hajnali 3 órakor, ő üdvözölte az asperni repülőtéren a Bécsbe érkező Himmlert. Rövid jelentést tett neki, amelyben beszámolt a hitleristák teljes diadaláról, majd fennhatósága alá helyezte az osztrák SS-alakulatokat, amelyeknek még mindig ő volt a parancsnoka. Az annexió napján Hitler kinevezte őt SS-brigadeführernek (dandártábornoknak) és a dunai SS-oberabschnitt (kerüet) vezetőjének. Fél év múlva, szeptember 11-én megkapta az SS-gruppenführer (hadosztálytábornok) címet. Ugyanekkor a Reichstagnak is tagja lett Azóta, hogy az anschluss pontot tett az osztrák kaland végére, Kaltenbrunner áz SS-vezetők szabályszerű életét élte. Amikor kinevezték a bécsi, az

alsó- és felső-dunai kerület höhere SS- und polizeiführerévé (az SS és rendőrség főparancsnokává), majd 1941 áprilisában rendőr-altábornaggyá, amolyan osztrák Himmler lett belőle, akinek azonban kevesebb hatalma volt, mint akár Müllernek, Nebének vagy Schellenbergnek: egyszerűen továbbította a Berlinből érkező parancsokat. Ebben a beosztásában viszont szabadon élhetett kedvenc szórakozásának; átültette a gyakorlatba a titkosszolgálatra vonatkozó elképzeléseit. Ausztriától délkeletre hatalmas hírszerző hálózatot épített ki, ennek segítségével igen részletes jelentéseket tudott küldeni Berlinbe. Ezek a jelentések hívták fel rá Hitler és Himmler figyelmét Himmler tapasztalati tényekre épített, midőn 1942 decemberében Berchtesgadenbe hívatta Kaltenbrunnert. Úgy vélte, nem válhat veszélyes versenytárssá az az ember, akinek minden aktivitását a hírszolgálati munka köti le. Elővigyázatosságból még azt is

közölte Kaltenbrunnerrel, hogy legfőbb feladatként hatalmas hírszerző szerv megteremtését bízza rá. Kaltenbrunner ellenvetéssel élt, mondván, hogy egyéb hivatali teendői nem sok időt hagynak majd ennek a megbízatásnak a teljesítésére. Himmler csak erre várt. Biztosította Kaltenbrunnert, hogy ő, Himmler, ezután is ugyanúgy ellátja majd az RSHA vezetését, mint ahogy Heydrich halála óta tette, ami már csak azért sem lesz nehéz számára, mivel olyan „kiváló szakemberekkel” rendelkezik, mint Müller és Nebe. „Ezzel egyáltalán nem kell foglalkoznia – vonta le a végső következtetést –; a hírszolgálati munkával törődjön, vagyis a III. és IV amttal” Ez a munkamegosztás mindkettőjüknek kedvére való volt: Himmler továbbra is egymaga ellenőrizte az összes rendőrségi kérdést, Kaltenbrunner pedig végre hozzáláthatott, hogy európai méretekben valósítsa meg elméleteit. Egyik kedvenc gondolata az volt, hogy a német

hírszerző szolgálat hiányosságai legnagyobbrészt kettéosztottságából erednek. Véleménye szerint őrültség volt „elválasztani egymástól a politikai és katonai hírszerzést”. Ilyet egyetlen országban sem tettek, Franciaország és Németország kivételével, amelyek egymást utánozva követték el ugyanazt a hibát. Az egyesítés eszméjé vezette Kaltenbrunnert, ezen alapult az RSHA utolsó átszervezése és egyben a pártnak a hadseregen aratott végső győzelme. Kaltenbrunner funkcióinak korlátozása egyébként elvi jelentőségű volt csupán, és arra szolgált, hogy Himmlernek meglegyen a betekintési joga a részlegek tevékenységébe. Az adminisztratív vezetést mindazonáltal Kaltenbrunner látta el, ő írta alá a rendeleteket, az internálási és kivégzési határozatokat, az általános irányelveket stb. Az a férfiú, aki 1943. január végén Berlinbe érkezett, hogy átvegye Heydrich súlyos örökségét, valóságos kolosszus volt.

Csaknem egy méter 90 centi magas, és feltűnően széles vállú. Hatalmas termetéhez képest viszonylag kicsiny és finom metszésű kezében annyi erő volt, hogy képes volt puszta kézzel köveket szétmorzsolni. Óriási testén durva vonású, súlyos, ovális arc trónolt; olyan volt ez az arc, mintha szekercével nagyolták volna ki valami rönkfából. Nagy, széles, sőt magas homloka sem tette arcát intellektuálissá, súlyos szemhéja félig eltakarta a szemüveg mögött rejlő kicsiny, szúrós, mélybarna szemeit; szája széles volt, egyenes ajkát mintha késsel metszették volna, annyira keskeny. Végül hatalmas, szögletes álla még jobban hangsúlyozta egyéniségének vaskos és bestiális vonásait. Ezt az amúgy is visszataszító arcot mély sebhelyek borították, a hírhedt germán diákpárbajok emlékei; karddal összevagdalták egymás arcát, hogy emeljék megjelenésük férfiasságát. Változatos érzelmek tükrözésére nem volt képes ez a

faarc Erősen osztrákos akcentussal, rekedt, s később a mértéktelen alkoholfogyasztástól fátyolozott hangon beszélt. Kaltenbrunner ugyanis, sok más náci vezetőhöz hasonlóan, javíthatatlan alkoholista volt, s ezzel csakhamar kivívta Himmler megvetését. Ezenfelül szenvedélyes dohányos is volt, naponta 80–100 cigarettát szívott el. Kaltenbrunner délelőtt 10 órakor kezdett hozzá a pezsgő és a különféle alkoholok, főleg a konyak fogyasztásához. Ezt egyenesen Franciaországból hozatta A részegek merev és bizonytalan tekintetével meredt arra, akivel beszélt, mintha csak nézne, de nem látna semmit, mintha valamilyen elmosódott belső látomást követne. A szavakat is néha szinte teljesen érthetetlenül szűrte át sárgult és odvas fogai között. Himmler többszöri nyomatékos figyelmeztetése ellenére Kaltenbrunner soha sem szánta rá magát arra, hogy fogorvoshoz menjen. Ez nyilván túlságosan nagy megerőltetést jelentett volna

számára. Himmler a dolgok alapos ismeretében bízta az RSHA-t ilyen közepes figurára; a tulajdonképpeni vezetés így az ő kezében maradt. Árulástól nem kellett tartania Kaltenbrunner fanatikus náci volt, meggyőződéssel hitt a párt eszméiben, és ez volt az egyetlen, ami valamelyes tartást tudott kölcsönözni bizonytalan jellemének. Kinevezése édes elégtétel volt számára; ámbár Schellenberg segítsége és a körülmények szerencsés összejátszása nélkül sohasem jutott volna oda, hogy a gyakorlatba ültethesse át elméleteit. A náci kémszervezet igazi főnöke valójában továbbra is Schellenberg maradt, aki Himmlerrel közvetlen, a hierarchikus alárendeltségtől független kapcsolatot tartott fenn, holott elvben Kaltenbrunner beosztottja lett volna. Ne gondoljuk azonban, mintha Kaltenbrunner nem vette volna komolyan a szerepét. Elődjéhez hasonlóan gondja volt rá, hogy a koncentrációs és megsemmisítő táborok mindig telve legyenek.

Heydrich értette a módját, hogy néha ravaszabb, alattomos módszerekkel éljen, mint ahogy Franciaországban és Csehszlovákiában tette, hogy együttműködésre bírja a lakosság egy részét, legalábbis a Keleten folyó háború súlyos esztendői alatt; Kaltenbrunner viszont képtelen volt az ilyen finomságokra, s megmaradt a , brutális megtorlás keretei között. A táborokban maga ellenőrizte a foglyok kiirtására szolgáló eljárásokat. 1942 őszén, amikor munkája még Ausztriához kötötte, Mauthausenbe járt ellenőrizni, és ott a tábor parancsnokával, Ziereisszel együtt a kémlelőnyíláson át nézte végig egy csoport fogoly haláltusáját a gázkamrában. 1943 elején . visszatért Mauthausenbe; ekkor a foglyok „kísérleti” kivégzését tekintette meg, amely háromféle módon történt: akasztással, tarkónlövéssel és gázzal. A tábor foglyai és alkalmazottai később elmondták, hogy Kaltenbrunner érkezésekor kitűnő

kedélyállapotban volt, nevetett és tréfálkozott a gázkamráknál, ahol a kísérletek folytak, miközben az odavezetendő áldozatokra várakozott. Az RSHA már óriási gépezet volt, midőn Kaltenbrunner lett a vezetője. A németek bürokratikus hajlama szabadon kiélhette magát ebben az idegközpontban, amely Európa legtávolibb részeiből is értesüléseket kapott, és mindenüvé parancsokat továbbított. Az irodák, nyilvántartások, rádió- és lehallgatóközpontok, laboratóriumok és archívumok olyan mértékben felfejlődtek, hogy messze túlnőttek a Prinz-Albrecht-Strasse keretein, szétrajzottak Berlin egész területén. Ekkor nem kevesebb, mint 38 nagy épületet foglaltak már el Midőn a légitámadások következtében az épületek nagy része többé-kevésbé súlyos károkat szenvedett, Himmler kapott az alkalmon, és új szokást vezetett be. Minden áldott nap együtt ebédeltek a részlegek vezetői a Kurfürstenstrasse 116 számú házban, ahol

Eichmann irodái voltak. Fehér asztalnál egymás mellett ültek mindazok az emberek, akik rettegésben tartották egész Európát. Kaltenbrunner meleg szívélyességet tanúsított Eichmann irányában Egy vidékről valók voltak, számtalan közös ismerősről beszélgethettek. Kaltenbrunner sohasem mulasztotta volna el, hogy ne érdeklődjék munkatársának Linzben élő családtagjairól, akiket jól ismert; kérdezősködött egészségi állapotuk, a születések, a gyermekek tanulása, a kicsinyek és a kedves nagyszülők közérzete, a család minden eseménye felől. Különös hangsúlyt kapnak ezek az ömlengések és kölcsönös figyelmességek két olyan ember részéről, akik ugyanazon nap reggelén egyetlen tollvonással döntöttek szerencsétlen emberek ezreinek életéről, és akiknek egyetlen szava vagy aláírása a közösen elfogyasztott ebéd után más szerencsétlen áldozatok halálát jelentette Európa valamelyik távoli zugában. Himmler jelen

volt ezeken az ebédeken, valahányszor csak tehette. Jó alkalom volt ez neki, hogy lelket verjen helyetteseibe, akiknek bizalma meg-megingott a keleti fronton egyre sűrűbben elszenvedett katonai vereségek hírére vagy a német területek ellen intézett angol–amerikai bombatámadások eredményeinek láttán. Kötelességszerű optimizmus és szívélyesség uralkodott ezeken az ebédeken, és bár a hivatali kérdéseket elvben száműzték, mégis elég gyakran előfordult, hogy Müller vagy Eichmann élt az alkalommal, és egyik vagy másik kérdésben kikérte Kaltenbrunner vagy Himmler véleményét. Így gyümölcs és sajt között, vagy a Franciaországból hozatott konyakot iszogatva megbeszélték, hogy a foglyok mely kategóriáját kell éppen kiirtani, hogy a sok közül melyik kivégzési mód lesz a legcélravezetőbb. Az ilyen, számunkra szörnyűséges dolgok ezeknek az embereknek a szemében annyira hétköznapinak és banálisnak számítottak, hogy közben

nyilván meg sem rezdült a kávéscsészét tartó kezük. Itt, ebéd közben vitatták meg az első gázkamrák felállításának részletkérdéseit, ugyancsak itt kommentálták a zsidók kiirtását szolgáló kísérletek eredményeit. Hosszadalmasan hasonlították össze az egyes módszerek gyorsaságát, gazdaságosságát és egyszerűségét. És e borzalmas megbeszélések során nem akadt egyszer sem a torkukon a falat. Állítólag, Gisevius szerint, egyedül az ellenzékhez pártolt és az Abwehr embereivel Hitler meggyilkolására szervezkedő Nebe volt az, aki szenvedett az eszmecserék alatt, és „tökéletesen kimerülten” tért haza. Himmler távollétében Kaltenbrunner foglalta el az asztalfőt, és a közös étkezéseket gyakran arra használta fel, hogy epés megjegyzéseivel illesse azokat az alárendeltjeit, akiket nem kedvelt vagy akiknek Himmlerrel való közvetlen kapcsolatai miatt bosszankodott. Legtöbbször Schellenbergnek, Himmler

pártfogoltjának a bőrére mentek ezek a támadások, olyannyira, hogy végül is Schellenberg magánál Himmlernél panaszkodott, és kérte, hogy ne kelljen részt vennie ezeken az ebédeken. A reichsführer SS azonban ragaszkodott kezdeményezéséhez, és nem járult hozzá Schellenberg távolmaradásához. Kaltenbrunner, annak ellenére, hogy Himmler gyámsága alá helyezte, hamarosan rányomta az RSHA-ra a maga szellemi korlátoltságának és egyoldalúan jogászi szemléletének bélyegét. Gisevius így határozta meg egy mondattal ezt a befolyást: „Kaltenbrunner jöttével napról napra rosszabbodott a helyzet. Rá kellett jönnünk, hogy egy Heydrich-típusú gyilkos impulzusai néha talán kevésbé voltak borzalmasak, mint az olyan ügyvéd hideg jogászi észjárása, akinek a Gestapóhoz fogható veszedelmes apparátus volt a kezében.” A Gestapónál Eichmann a IV. B szekció korlátlan ura lett Állandó kapcsolata volt Kaltenbrunnerral, és gyakran

közvetlenül Himmlertől kapott parancsokat, holott pedig igazgatásilag Müller alárendeltje volt. Az ő gondjává tették a zsidókérdés „végső megoldását”, azaz a zsidóság teljes kiirtását Európában. A szélsőséges antiszemita politika tehát, amely Németországban 1938. november 9-én a Heydrich által szervezett pogromokkal[31] kezdődött, eljutott eddig a határozatig, amely a nürnbergi becslések szerint 6 millió zsidó életébe került Németországban és a megszállott országokban. Eichmann hatalma az 1943 július elsejei, Bormann által szignált rendelet óta korlátlanná vált a zsidók fölött; ez ugyanis megfosztotta az izraelitákat attól a lehetőségtől, hogy polgári törvényszékhez fordulhassanak, és egyedül a Gestapo igazságszolgáltatásának hatáskörébe helyezte őket. Egy korábbi, 1942. október 9-i, ugyancsak Bormann által szignált rendelet előírta, hogy „a zsidóknak Nagy-Németország területéről való

folyamatos eltávolítása ezentúl már nem valósítható meg az emigráció útján, hanem csakis a »könyörtelen erő« igénybevételével a Keleten felállított különleges táborokban”. A megrendezett pogromok módszerét alkalmazták Keleten is, majd áttértek a tudományos és nagyipari emberirtásra. Eichmann 4 tábort hozott létre, közülük az egyik leghírhedtebb a mauthauseni volt. A tábor megtervezése és felépítése azt bizonyítja, hogy a hitleristák hosszú távlatra készítették elő az emberirtás politikáját, és azt még akkor is folytatni akarták, amikor egész Európát már régen meghódították és igájuk alá hajtották. A zsidók után is maradt volna még sok eltávolítandó ellenséges elem. „A hegy tetejére épült, barakkoktól körülvett és hatalmas kőerődítménynek látszó Mauthausen nemcsak állandó épület volt, hanem minden szükséges berendezés is megtalálható volt benne számottevő legénységi és tiszti

állományú helyőrség elhelyezésére. Az erőd halálgyár volt: a kisegítő táborokból, például Gusenből és Ebenseeből hozták ide a munkában agyonhajszolt és kimerült embereket. Midőn az ütlegelés és éhség következtében munkaképességük egy bizonyos színvonal alá szállt, átvitték őket a központi táborba, ahol sorsuk néhány óra leforgása alatt megpecsételődött. A főtáborból általában már nem lehetett élve kikerülni.” Európa halálra ítélt zsidóságát Eichnianilak kellett e táborokba szállíttatnia. A szállítmányok indítási idejét és terjedelmét a táborok felvevőképességétől és a német vasúti hálózat szállítási lehetőségeitől tették függővé. A haláltáborok parancsnokai csak Eichmann utasítására öltek gázzal. A szállítmányokat irányító SS-tisztek megkapták a szükséges rendelkezéseket, és ezek birtokában ők állapították meg, hogy valamelyik szerelvényt megsemmisítő táborba

kell-e irányítani vagy sem; ők állapították meg a szerelvény utasaival szemben alkalmazandó eljárást is. A szerelvény kísérőlevelén levő A vagy M betű például Auschwitz, illetőleg Majdanek rövidítése volt, és azt jelentette, hogy a szállítmány tagjait elgázosítják. Auschwitzban a következő szabályzat volt érvényben: „A 12-14 éven aluli gyermekek, az 50 évesnél idősebbek és a betegek (valamint a többszörösen büntetettek), akiket különleges jelzéssel ellátott vagonokban szállítottak, megérkezésük után azonnal a gázkamrákba kerültek. A többieket felvonultatták egy SS-orvos előtt, aki első látásra megállapította, ki munkaképes közülük és ki nem. A munkaképteleneket haladéktalanul gázkamrába küldték, a többieket pedig elosztották a különböző munkatáborokba.” Természetesen azoknak az élete sem volt biztosítva, akiket munkatáborba osztottak be, hiszen az embertelen körülmények következtében

hamarosan kimerültek, és akkor őket is gázkamrába irányították. Kelet-Lengyelországban egy valóban sátáni módszer volt érvényben, amelyet Wirth, a lublini RSHA-hoz beosztott volt stuttgarti[32] Kripo-rendőrtanácsos eszelt ki és valósított meg. Wirth a zsidók közül összeszedte a bűnöző elemeket, s lényeges anyagi előnyöket ígért nekik, ha nagy számban toboroznak mindenre kapható munkatársakat. Ily módon mintegy 5000 ember állt rendelkezésére, férfiak és nők vegyesen, akik azon a bizonyosságon kívül, hogy megmenthetik életüket, anyagilag is részesedtek a fosztogatásból. Az ő dolguk volt szerencsétlen hitsorsosaik kiirtása. Kelet-Lengyelország erdőségeiben és pusztáin álcázott megsemmisítő táborokat építették. „Megtévesztésül készültek ezek, mint a Potyomkin-falvak – mondta később Morgen doktor –; az érkezők azt hitték, hogy valami városba vagy nagyobb lakott településbe érkeztek. A szerelvény

álcázott pályaudvarra állt be, majd miután a kísérő személyzet és a vasutasok elhagyták a színhelyet, kinyitották a vagonokat, és a zsidók kiszálltak. Azonnal körülvette őket a zsidó különítmény, és Wirth rendőrtanácsos vagy valamelyik megbízottja beszédet intézett hozzájuk. Ez a következőképp hangzott: »Zsidók, ide fognak áttelepíteni benneteket. De az természetes, hagy az új zsidó állam megszervezése előtt új szakmát kell tanulnotok. Ez itt fog megtörténni, ezért fontos, hogy mindenki hiánytalanul teljesítse kötelességét. Most mindenki vetkőzzön le, ez az előírás: a ruhákat fertőtlenítik, ti pedig fürdőbe mentek, nehogy férgeket hozzatok a táborba.«„ Az érkezőket ekkor oszlopba sorakoztatták. Mindenekelőtt különválasztották a férfiakat és a nőket, majd egymás után következő raktárhelyiségekben le kellett adniuk kalapjukat, ruhájukat, ingüket, végül cipőjüket és harisnyájukat is. Minden

ruhadarabjukért egy-egy ellenőrző jegyet kaptak. Minthogy mindent a Wirth zsoldjában álló zsidók végeztek, az újonnan jöttek egyáltalán nem gyanakodtak, engedelmesen követték a felszólításokat, áruló hitsorsosaik pedig egyre siettették őket, nehogy idejük legyen gondolkozni. Végül megérkeztek az utolsó állomásra, a fürdőbe. Az első csoport bement, az ajtókat bezárták A bent levőket gázzal megölték, tetemüket egy másik ajtón át kihordták és a hamvasztóba vitték; máris mehetett be a második csoport. Wirthnek nem okozott különösebb problémát, hogy kidolgozza rendszerét. Korábban ugyanis, az euthanasiáról szóló rendelet megjelenése után, a gyógyíthatatlan elmebetegek kiirtásával volt megbízva, és éppen az akkori „kiváló” eredményei alapján jelölte őt ki a birodalmi kancellária erre a bizalmas feladatra. III. fejezet A NÁCI TUDÓSOK „KÍSÉRLETEI” Amikor Kaltenbrunner átvette az RSHA vezetését, annak

ügyköre már jelentősen kibővült. Új funkciói közé tartozott a hadffoglyok és a civil munkások ügye, akiknek őrizetével a Gestapót bízták meg. A hadifogolytáborokat a katonák ellenőrzése alá helyezték, így azt lehetett volna remélni, hogy az OKW tiszteletben tartatja a nemzetközi szabályokat, és ezáltal bizonyos értelemben „pártfogásába” veszi a hatalmába került tiszteket és katonákat. Ám ezeket a szabályokat kiforgatták eredeti mivoltukból, és a Gestapo ott is bele tudott avatkozni, ahol pedig semmi keresnivalója sem lett volna. Az OKW nemhogy ellenállt volna a Gestapo beavatkozási kísérleteinek, ellenkezőleg: tevékenyen együttműködött Himmlerrel és embereivel. Idáig jutott el azon az úton, amelynek kezdetét a tisztek „megértő” magatartása jelezte a németországi pogromokkal és egyéb túlkapásokkal, majd az einsatzgruppékkal szemben. A nagyvezérkar lassanként elnézte a legsötétebb gyilkosságokat is, sőt

magáévá is tette ezeket a módszereket. Az első ilyen rendszabályokat a szovjet hadifoglyokkal szemben léptették életbe. 1941 júliusában megbeszélést tartottak, amelyen az OKW részéről Reinicke tábornok, a Wehrmacht közigazgatási osztályának vezetője, a hadifogoly-ügyek képviseletében Breuer, Canaris és az Abwehr megbízottjaként Lahausen vett részt; végül ott volt Müller is, a Gestapo vezetője, mint az RSHA képviselője. A megbeszélésen határozatok születtek, amelyeknek végrehajtásáért Müllert tették felelőssé. Szellemükben és célkitűzésükben ezek a határozatok teljes mértékben megfeleltek a Keleten folyó háború ismert irányelveinek. A határozatokat írásban 1941. szeptember 8-án tették közzé „A bolsevik katona – olvashatjuk a szövegben – elvesztette minden jogát arra, hogy a genfi egyezmény előírásai szerint megbecsült ellenfélnek tekinthessük. Az engedetlenség legcsekélyebb jelére könyörtelenül és

energikusan kell cselekednünk, különösen fanatikus bolsevikok esetében. Az engedetlenséget, az aktív vagy passzív ellenállást azonnal a fegyverek erejével (bajonettal, puskatussal vagy tüzeléssel) kell letörni. Büntetendő cselekményt követ el az, aki ezt a parancsot fegyverének használata nélkül vagy nem kellő energiával hajtja végre. A szökést megkísérlő foglyokra előzetes figyelmeztetés nélkül azonnal tüzelni kell. Figyelmeztető lövésre nincs szükség Hadifoglyokkal szemben a fegyverhasználat törvényes és szabályszerű.” Az újabb rendelkezések együttes alkalmazása érdekében a Gestapóban külön hadifogolyosztályt hoztak létre, a IV. A csoportot, amelyet Franz Königshaus SS-hauptsturmführer vezetett. 1943 elején a csoportot a Hans Helmuth Wolf SS-sturmbannführer vezetése alatt álló IV. B 2/a alcsoporthoz csatolták Ez a részleg azokhoz a Gestapo-kirendeltségekhez intézte utasításait, amelyek már régebben a

táborokban működtek. A Gestapo és az SD megbízottai minden hadifogolytáborban ott voltak, gyakran álcázott beosztásban. Müllernek egy 1941 július 17-én kelt utasítása feladatukká tette, hogy a hadifogolytáborokban felkutassák a „politikus, bűnöző, vagy egyéb okból nemkívánatos elemeket”, valamint „mindazokat, akiket fel lehet használni az elfoglalt területek újjászervezésében”, eltávolításuk, illetőleg „különleges kezelésbe vételük” érdekében. A rendelkezés felszólította a Gestapo tagjait, hogy keressék meg a foglyok között azokat, akik „bizalomra méltónak” tűnnek, hogy fel lehessen őket használni a táboron belüli kémkedésre, továbbá derítsék fel azokat a foglyokat is, akiket feltétlenül meg kell semmisíteni. A Gestapo módszerei egy szemernyit sem változtak. A szovjet hadifoglyok sorsa Németországban mérhetetlen tragédiává lett, ahogyan azt Rosenberg leírta. A második világháború harcosainak,

akik megismerték a német fogolytáborokat, örökre felejthetetlen emlékük marad az orosz hadifoglyok látványa, amint 1941 őszén csonttá-bőrré soványodva, fáradtságtól és éhségtől elcsigázva megjelentek. A menetoszlopok előzőleg hosszú, olykor több száz kilométeres utat tettek meg gyalog. A gyalázatos bánásmód és a szenvedések következtében a szerencsétlenek ezrével pusztultak el az utak mentén. Akik túlélték a borzalmas menetelést, azokat a táborban külön, zárt helyen szállásolták el. Himmler 1941 november 12-i rendelete előírta: „Minden szökést megkísérlő szovjet hadifoglyot a táborba való visszaszállítása után a legközelebbi Gestapo-szolgálatnak kell átadni” – ami egyértelmű volt a gyors halállal. 1941-ben 2000 szovjet foglyot internáltak a flossenbürgi táborba, ezek közül 200 élte meg a felszabadulást; Auschwitzban 20 000-nél többet öltek meg. 1942. július 20-án Keitel aláírt egy rendeletet,

amely az életben maradtak tüzes vassal való megbélyegzését írta elő: „A mintegy 45°-os szöget alkotó bélyeget, amelynek egy centiméteres hosszabbik szára felfelé irányul, tüzes vassal kell a bal tomporba beégetni.” Tűvel és tussal is végre lehetett hajtani a bélyegzést, így eltávolíthatatlan tetoválás állt elő. Ez a példa ékesen mutatja, mennyire korrumpálta a fasiszta ideológia a német tisztikart, ha egy tábornok képes volt parancsba adni, hogy barmokként bánjanak emberekkel, akiknek bátorsága adta az egyetlen indítékot az ellenük foganatosított megtorlásra. Az OKW azonban még ennél felháborítóbb cselekedetekre is ragadtatta magát, midőn utasítást adott fogoly francia tábornokok megölésére. Az OKW 1940 óta a politikai akciómódszerek rangjára emelte a gyilkosságot, követve ezzel a párt példáját. 1940 december 23-án Canaris egy megbeszélésen, amelyen rajta kívül az Abwehr 3 belső osztályának vezetője és

Bürckner tengernagy, a külső osztály vezetője vett részt, elmondta, hogy Keitel utasította őt az akkor Észak-Afrikában tartózkodó Weygand tábornok elpusztítására. Keitel attól tartott, hogy Weygand körül ellenállási központ alakulhat ki a francia hadsereg intakt egységeiből, ezért határozott utasítást adott arra, hogy bérgyilkosokkal megölessék. Minthogy azonban az Abwehr kebelén belül kezdett már kialakulni egy Hitler-ellenes szervezkedés, Canaris kijátszotta a rendelkezést: arra hivatkozott, hogy technikai okok miatt nem tudta végrehajtani a parancsot.[33] Midőn Giraud tábornok 1942 áprilisában Königstein erődjéből megszökött, az OKW előbb Vichyből akarta őt különleges SS-kommandóval ellopatni, majd az Abwehrt bízta meg azzal, hogy ölesse meg a tábornokot. Keitel közvetlenül Canarist utasította, aki a parancsot egyik osztályvezetőének, Lahousennek adta tovább. Ennek augusztusban Keitel megmosta a fejét, mert nem

nagyon sietett cselekedni. Az akció a „Gustav” fedőnevet kapta Lahousen elkövette azt a „mulasztást” is, hogy nem lépett érintkezésbe Müllerrel, pedig Keitel utasította erre. Amikor az Abwehr akadékoskodása már túlságosan szembeötlő volt, és veszedelmes fordulattól lehetett tartani, Canaris ügyesen kibújt a felelősség alól. Arra hivatkozott, hogy a III szekció prágai értekezletén Heydrich kérte, hogy egyedül vállalhassa el az egész ügyet, ő pedig hozzájárulását adta ehhez. A megegyezés értelmében azóta sem tett egyetlen lépést sem Minthogy Heydrich június 4-e óta halott volt, Canarist nem fenyegette az a veszély, hogy bárki is meghazudtolja, így hát az ügyet ad acta tették. Az OKW azonban éppoly kevéssé volt hajlandó lemondani a bosszúról, mint a Gestapo. Amikor Giraud 1942 novemberében Észak-Afrikába távozott, megtorlást alkalmaztak a családjával szemben. A tábornok lányát, Granger-nét 4 gyermekével – akik

közül a legkisebb 2 éves volt –, valamint sógorával és fiatal szolgálólányával együtt letartóztatták. Granger-né 1943 szeptemberében ápolás híján Németországban meghalt Először úgy határoztak, hogy a gyermekeket hazaszállítják, a Gestapo azonban az utolsó pillanatban másképpen döntött, és fél év múlva a gyermekek nagyanyját vitték Németországba. Giraud családjából összesen 17 főt tartóztattak le és deportáltak. A két francia tábornok meggyilkolásának tervét tehát nem tudták végrehajtani. A jelek szerint azonban annyira ragaszkodtak az effajta bűncselekményekhez, hogy 1944 végén ismét ugyanilyen tervet kovácsoltak. Kifürkészhetetlen indokokból – talán azért, hogy rémülettel töltsék el a fogoly tábornokokat, és ezzel is elriasszák őket a szökéstől – elhatározták, hogy színlelt szökési kísérlet leple alatt megölnek egy vagy két francia tábornokot. A dolog megkönnyítése érdekében

elrendelték, hogy a Königstein erődjében őrzött 75 francia táabornok közül néhányat szállítsanak át az alig 100 kilométer távolságban levő colditzi büntetőtáborba; az állítólagos szökési kísérletnek útközben kellett megtörténnie. Az akció ellenőrzésével Kaltenbrunnert bízták meg, továbbá Ribbentrop külügyminisztert, akinek fel kellett készülnie, hogy válaszolni tudjon a Nemzetközi Vöröskereszt vagy a „pártfogó hatalom”, azaz Franciaország esetleges kérdéseire. Megkapták az OKW beleegyezését is, amelynek segítségére okvetlenül szükség volt. Kaltenbrunner az akció technikai lebonyolítását Panzinger obergruppenführerre, a IV. A csőport egykori vezetőjére bízta, aki a hadifogolyügyek megbízott vezetője és Nebe halála után annak utóda volt az Amt V. (Kripo) élén Panzinger egyik helyettesével, Schulzéval együtt kipróbált eszközre gondolt: az S tehergépkocsira. Üzembe is helyezték ennek egyfajta

miniatűr változatát. Áldozatul először René Mortemard de Boisse tábornokot szemelték ki 1944 november végén Panzinger és a Ribbentropot képviselő Wagner megbeszélésén tisztázták a terv részleteit, s az eredményt Kaltenbrunner számára feljegyzésben rögzítették, amely később előkerült: „1. Hat személyt szállítanak át 3 katonai jelzésű gépkocsin; a szökési kísérlet akkor történik, midőn az utolsó gépkocsi defektet kap. 2. A gépkocsivezető szénmonoxidot bocsát a jármű zárt utasfülkéjébe A berendezést igen egyszerűen lehet felszerelni és azonnal el lehet távolítani. Számottevő nehézségeket leküzdve végre megfelelő jármű áll rendelkezésünkre. 3. Újból megvizsgáltuk az egyéb lehetőségeket is, mint az élelem vagy ital útján való mérgezés, de veszélyességük miatt ismét elvetettük őket. A további tennivalók ügyében – mint jegyzőkönyvezés, boncolás, okiratok kiállítása és elföldelés

– ugyancsak intézkedtünk. A kocsioszlop vezetőjét és a gépkocsivezetőt az RSHA adja; mindketten katonai egyenruhában lesznek, s katonakönyvvel is ellátják őket.” Boisse tábornok nevét többször is említették a különböző telefonbeszélgetések során, de az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy más áldozatot keresnek, attól tartva, hogy az ügy esetleg kitudódik, és felriasztja a külföldi közvéleményt. Lám, milyen apróságokon múlott az emberi élet a náci rendszerben! Amikor már minden elő volt készítve, a 6 tábornok átszállításának napját 1945. január 19-re tűzték ki. A terv szerint 3 gépkocsiban kellett elhelyezni őket: az elsőben Daine és Boisse, a másodikban Flavigny és Buisson, a harmadikban Mesny és Vauthier tábornokot. A gépkocsik 15 perces időközökben követték volna egymást, s az elsőnek reggel 6 órakor kellett Königsteinből indulnia. Ez el is indult az előre kitűzött időben, a másik

kettőnek az indulási idejét azonban megváltoztatták. Mesny tábornok a második járműben indult útnak, egyedül, reggel 7 órakor; Vauthier tábornok átszállítását ugyanis az utolsó pillanatban lefújták. Mesny tábornok nem jutott el Colditzba. Másnap reggel az újonnan érkezett tábornokokat Prawill, a IV. C tiszti tábor parancsnoka arról értesítette, hogy Mesny tábornokot Drezdában, szökési kísérlet közben megölték. „Drezdában temették el, a katonai végtisztességet a Wehrmacht egysége adta” – tette hozzá Prawill. Ez igaz is volt, a hitleristák nem átallották megrendezni ezt a végső komédiát Mesny tábornok szökési kísérletét gyanúsnak találták rabtársai. Tudták, hogy Mesny felhagyott minden szökési szándékával azóta, hogy nagyobbik fiát az ellenállásban kifejtett tevékenysége miatt Németországba deportálták, mert félt, hogy megtorlásul esetleg kivégeznék a másik fiát. De az igazságot csak a háború

utáni vizsgálat derítette ki, az irattárak lefoglalása után Sir David Maxwell-Fyfe, az angol helyettes főügyész tökéletesen jellemezte ezt az ügyet Nürnbergben: „Ebben a fölöttébb piszkos ügyben felismerhető a nácizmus egyik legfőbb jellemvonása: a képmutatás. Fehér kesztyűben, parancsszóra, a külügyminisztérium cégtáblája alatt elkövetett gyilkosság ez, amely magán viseli az SD, a Gestápo és Kaltenbrunner hideg bélyegét, akiket a hivatásos hadsereg külsőleg tiszteletet parancsoló apparátusa támogatott.” A hadifoglyok elleni megtorló intézkedéseket bizonyos tekintetben kodifikálta az az OKW által megfogalmazott szöveg, amely a hitleristák előszeretettel alkalmazott módszerének megfelelően a „Kugel”-(vagyis „Golyó”-)rendelet sokatmondó fedőnevet kapta. Az 1944 július 27-én aláírt és a hadifogolytáborok parancsnokaival, valamint a helyi Gestapo-kirendeltségekkel „Titkos kormánykérdés” pecséttel

ellátott rendelet szerint: „Minden nem dolgozó tiszti vagy tiszthelyettesi állományú szökött hadifoglyot, a brit vagy amerikai hadifoglyok kivételével, elfogatásukkor át kell adni a politikai rendőrség és a biztonsági szolgálat vezetőjének”. E rendszabály hírének „semmi körülmények közt sem szabad kiszivárognia”, a többi fogoly sem tudhat róla; a hadsereg információs irodája pedig a szökött és eltűnt foglyok jegyzékére veszi őket, ezt vezetik rá a leveleikre, ezt a választ adják a Nemzetközi Vöröskereszt és a pártfogó hatalom megkereséseire. Ezek a rendszabályok a Gestapo-központ utasításai értelmében tulajdonképpen 1944. március 4-e óta érvényben voltak. Ugyanakkor Müller értesítette a Gestapo-kirendeltségeket, hogy a nekik átadott szökött foglyokat Mauthausenba irányítsák, és jelezzék az ottani parancsnokságnak, hogy a szállítás a „Kugel”-akció keretében történt. Az ilyen értesítés halálos

ítéletet jelentett, minthogy a „Kugel”-rendelet által érintett tiszteket és tiszthelyetteseket Mauthausenba érkezésük után azonnal tarkón lőtték. Egy második „Kugel”-rendelet ugyanezt a rendszabályt alkalmazta azokra a külföldi polgári munkásokra, akik több ízben kíséreltek meg szökést a munkatáborokból. Az ilyen körülmények között Mauthausenba érkezetteket „K-fogoly” névvel jelölték; nem is vezették be őket a tábor nyilvántartási könyvébe, nem kaptak törzskönyvi számot sem, hanem a tábor börtönébe irányították őket. Azonnal a zuhanyozóba kerültek, le kellett vetkőzniük, majd mérés ürügyével olyan rejtett szerkezettel ellátott mérce alá állították őket, amely automatikusan golyót repített a tarkójukba, amint a mozgó lap a fejükhöz ért. Amikor nagyobb számban érkeztek „K-foglyok”, gázzal ölték meg őket a zuhanyozóban, amelynek csőrendszeréből egyaránt tudtak vizet vagy gyilkos

gázt kibocsátani. A táborparancsnoknak megvolt rá a lehetősége, hogy saját felelősségére kezdeményezzen. 1944. szeptember elején 47 angol, amerikai és holland tiszt érkezett Mauthausenba Valamennyien repülők voltak, akiket Németország fölött légiharcban lőttek le, és akik ejtőernyővel értek földet. Több mint másfél éve voltak már fogságban, midőn szökési kísérlet miatt halálra ítélték őket. A táborparancsnok azonban nem rendelte el azonnali kivégzésüket, hanem Mauthausen kőbányájába küldte őket, ahol oly sok deportált lelte már szörnyű halálát. Óriási teknő volt ez a kőbánya, 86 durván kőbe faragott lépcsőfok vezetett a mélyébe. A 47 ingre-alsónadrágra vetkőztetett, mezítlábas foglyot arra kényszerítették, hogy 25-30 kilós köveket vigyenek fel a lépcsőn, a hátukon vagy a karjukban, az őrök szüntelen rúgásai és ütlegelése közepette. Amikor terhüktől fent megszabadultak, futólépésben kellett

a lépcsőn lemenniük, hogy az előbbinél valamivel nehezebb kővel tegyék meg ismét az utat felfelé. Az első napon 21-en elpusztultak. A többi 26-tal másnap ugyanúgy folytattatták a munkát Estig egy sem volt már közülük életben. Ugyancsak 1944 szeptemberében Himmler is ellenőrizte a tábort. Attrakcióként bemutatták neki 50 szovjet tiszt kivégzését. Íme, így festett a valóságban a hitleristák „katonabecsülete”, amelyről oly fellengzően tudtak szájalni. Sok szó esett a sagani szökevény hadifoglyok ügyéről is. Saganban, ebben a Breslau közelében fekvő sziléziai városkában, közel 10 000 angol és amerikai repülőt tartottak fogva a Stalag Luft III. elnevezésű táborban Nyugtalan emberek voltak ezek, állandóan a szökés gondolata járt a fejükben. 1944 februárjáig 99 alagutat fedezett fel az őrség, még mielőtt azokat végig tudták volna ásni. A szigorú őrizetet SA-kból szervezett tartalékhadsereg látta el Jüttner

parancsnoksága alatt, ám ők sem tudták megakadályozni a kísérletek folytatását és azt, hogy a 100. alagutat végre be is tudják fejezni Az 1944 március 25-ére virradó éjjel 80 angol tiszt megszökött. Az angol elszántságnak ez a szép példája valósággal kihozta a sodrából Hitlert és Himmlert. Amint észrevették a szökést, 25-én, szombaton, a kora hajnali órákban, azonnal Grossfahndungot (nagyriadót) `rendeltek el, mozgósították a breslaui Gestapót, és széles körű nyomozásba kezdtek. Az első menekülőket Sagantól néhány kilométerre fogták el, és visszavitték őket a táborba; de Müller már 26-án, vasárnap, utasította a Gestapo-posztokat, hogy lőjék agyon a kézrekerülőket. Hétfőn, március 27-én, az RSHA-ban értekezlet zajlott le Walde, a légügyi minisztérium képviselője, Reurmont ezredes, az OKW megbízottja, valamint Müller és Nebe részvételével. Meg kellett volna beszélniük, hogy milyen rendszabályokat

léptessenek életbe; ehelyett azonban Müller bejelentette, hogy apparátusa Hitler parancsára már mindenütt megadta az utasítást, és hogy március 26-a reggel óta ennek megfelelően 12-15 szökevényt már agyon is lőttek. Ez ellen a döntés ellen azonban sokan tiltakoztak. Attól tartottak, hogy megtorlásul esetleg Angliában német hadifoglyokat végeznek ki, és hogy a Luftwaffe Anglia ellen bevetett repülőit nyugtalanítani fogja e rendszabályok jövőbeli következménye. De Hitler csak abba egyezett bele, hogy azoknak az életét kíméljék meg, akiket elsőként fogtak el és visszavittek a táborba. A többiekre nézve fenntartotta, eredeti parancsát. A kivégzések végrehajtásával a Scharpwinkel SSobersturmbannführer parancsnoksága alatt álló breslaui Gestapót bízták meg.[34] A kézre került szökevényeket, akik közül nem egyet Kielben, sőt Strasbourgban fogtak el, Breslauba szállították és ott lőtték agyon. Ötven fiatal tisztnek

életével kellett fizetnie rendíthetetlen bátorságáért A Gestapo elővigyázatossági rendszabályainak megfelelően Müller megtiltotta, hogy az ügyről bárminő írásos anyagot is készítsenek; a parancsokat mind szóban továbbították. Minthogy a kivégzések híre minden elővigyázatossági rendszabály ellenére mégis kiszivárgott, Kaltenbrunner elrendelte, hogy elszigetelt esetekként állítsák be őket: egyes szökevények a bombázás következtében vesztették életüket, másokat azért lőttek le, mert elfogatásukkor ellenállást tanúsítottak, ismét másokat azért, mert tettlegességre vetemedtek őreikkel szemben, akik fegyverüket jogos önvédelemből használták; végül olyanok is voltak – úgymond –, akiket halálosan megsebesítettek, midőn a táborba történt visszaszállításuk során újból szökést kíséreltek meg. Végezetül mindezt jegyzékbe foglalták, amely azonban nem talált sehol hitelre, sőt, csak megerősíteni

látszott azt, amitől mindenki félt, de aminek igazságát perrendszerűen csak a háború után lehetett megállapítani. Még két új tevékenységi köre volt a Gestapónak. Egyik, széles és kevéssé látványos feladatköre abban állt, hogy kielégítse a német hadigazdálkodás állandó és mérhetetlen munkaerőigényét. Néhány szám tökéletesen megvilágítja a nácik ez irányú rendőri tevékenységét, amelyet az elfoglalt országokban kifejtettek. Az önkéntes munkaerő toborzása Németország számára teljes kudarcot vallott. Ezért tehát „munkásrekviráláshoz” kellett folyamodni, amely különböző formákat öltött, kezdve az ún. „reléve”-en vagy leváltáson (a francia kormány belement ebbe az erkölcsi szélhámosságba, amely szerint 5 munkással pótoltak egy hadifoglyot – az arányt azonban nem hozták nyilvánosságra), egészen az STO-ig (Service du Travail Obligatoire – Kötelező Munkaszolgálat), amely azt jelentette, hogy

behívtak és Németországba küldtek teljes korosztályokat. A munkaerő-toborzás nagymestere, Sauckel gauleiter maga vallotta be, hogy 5 millió külföldi munkásból csak 200 000-en jelentkeztek önként. A szökések száma igen nagy volt; sokan a „maquis”-hoz, vagyis az ellenállási mozgalomhoz csatlakoztak, midőn behívót kaptak az STO-ba. összesen 875 952 francia munkást vittek el Németországba. Ha meggondoljuk, hogy 1942 végén 1 036 319 francia hadifoglyot őriztek, és ha ezekhez hozzáadjuk a politikai vagy ellenállási tevékenységűk miatt deportáltakat, úgy láthatjuk, hogy különböző címeken és különböző formák között több mint 2 millió francia volt a németek fogságában. A Gestapo másik új területét az a különleges szervezet adta, amelyet nagyképűen „orvosi kísérleteknek” neveztek. A horogkeresztes elvek züllesztő hatására orvosok – néha valóban kiváló orvosok – olyan „kísérletek” végzésére

vetemedtek, amelyek a klasszikus orvosi-etika arculcsapását jelentik. Ezt az elfajulást csak úgy tudjuk megérteni, ha emlékezetünkbe idézzük, milyen módszerekkel hatoltak be a hitleristák annak idején a német orvostársadalomba, és milyen bomlasztó munkát fejtettek ott ki. A tudósokról, orvosokról, egyetemi tanárokról megállapították, hogy liberálisok, reakciósok, zsidók és szabadkőművesek, ezért a közöttük végzett „tisztogatás” során 40%-ukat elkergették. Végül Himmler rendkívüli érdeklődése a tudományos, pontosabban inkább áltudományos kísérletezések iránt, különösen a fajkutatás terén, odavezetett, hogy 1933-ban létrehozták az Ahnenerbe[35] (Ősök Öröksége) Társaságot, amelynek 1935-ben feladatává tették, hogy tanulmányozza az „északi indogermán” faj szellemiségével, történetével, hagyományaival, jellemvonásaival és öröklött tulajdonságaival kapcsolatos kérdéseket. Az 1939 január

elsején életbe léptetett új alapszabályok szerint a társaságnak tudományos kutatásokat kellett folytatnia; ebből született meg a kísérletezés a táborokban. 1942 január elsején a társaságot Himmler vezérkarához csatolták, ezáltal SS-szervezetté lett. Az igazgató-választmányban Himmleren kívül, aki az elnöki pozíciót töltötte be, jelen volt Wuest doktor, a müncheni egyetem rektora és Sievers SS-ezredes, volt könyvkereskedő, a társaság titkára, aki nagyon fontos szerepet játszott. Himmler utasítására az Ahnenerbe kezdeményezte, szervezte és finanszírozta a legtöbb kísérletet. Az Ahnenerbe hihetetlenül felfejlődött: végül is 50 speciális tudományos intézettel rendelkezett. A kísérletekre az első indítékot, úgy látszik, Siegmund Rascher doktor Himmlerhez intézett kérése adta. Rascher a légierő tartalékos orvos-századosa volt. Felesége, a nála 15 évvel idősebb Nini Diehls révén ismerkedett meg Himmlerrel. Rascher

tagja volt az SS-nek, s 1941 elején Münchenben a Luftgaukommando VII. orvosi előadások tartásával bízta meg Előadásaiban főként azzal foglalkozott, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, milyen pszichológiai és fiziológiai zavarokat idéz elő benne a nagy magasságban való repülés.[36] 1941 május 15-én Rascher ezt írta Himmlernek: „Szomorúan kellett megállapítanom, hogy emberen végzett kísérletekre nálunk még nem kerülhetett sor, mivel a kísérletek fölöttébb veszélyesek, s ezért nem akad rájuk önkéntes jelentkező. Éppen ezért komolyan fölvetem a kérdést: lehetővé tenné-e Ön, hogy 2 vagy 3 hivatásos bűnözőt rendelkezésünkre bocsássanak?. A kísérletek, amelyekben magam is közre fogok működni, olyanok, hogy a kísérleti alanyok természetszerűleg könnyen életüket veszthetik. Ezek azonban a magassági repülés tapasztalatai szempontjából feltétlenül szükségesek, és majmokon, amint az eddigi

próbálkozások mutatták, nem hajthatók végre, tekintettel arra, hogy reakcióik egészen mások.” Nem is olyan meglepő ez a kérés, mint amilyennek látszik. Emlékezzünk csak a háború elején a gyógyíthatatlanok, elmebetegek és bizonyos betegségekben szenvedők euthanasiájának példájára. Ezt az emberirtást annak idején „tudományos” lepelbe burkolták Ami a szoros értelemben vett kísérleteket illeti, először még német foglyokat vettek igénybe: 1938 októberében és novemberében Samestrang doktor engedélyt kapott arra, hogy a sachsenhauseni tábor foglyain hidegvizes kísérleteket hajtson végre; ezeket később Dachauban folytatták. Mindezen előzmények után Rascher kérését kitörő lelkesedéssel fogadták, annál is inkább, mivel hízelgett Himmler „tudományos” rögeszméinek. 1941 május 22-én Karl Brandt, Himmler titkára már válaszolt is: „Természetesen a legnagyobb örömmel bocsátunk rendelkezésére foglyokat a

magassági repülési kísérletek céljaira.” Így tehát alacsony nyomású kísérleti kamrákat állítottak fel Dachauban, ott, ahol kimeríthetetlen mennyiségben álltak rendelkezésre kísérleti nyulak gyanánt felhasználható emberek. Az eredmények rettenetesek voltak A kísérletek lefolyását egy dachaui orvos-fogoly, Anton Pacholegg doktor elbeszélésből ismerjük, akit Rascher kisegítőként alkalmazott.[37] „Személyesen megfigyeltem a kamra kémlelőnyílásán át – mondta Pacholegg –, midőn egy fogolynak a légritkítási kísérlet során megszakadt a tüdeje. Egyes kísérletek olyan nyomást idéztek elő a kísérleti alanyok fejében, hogy beleőrültek; a hajukat tépték kétségbeesett erőfeszítésükben, hogy megszabaduljanak a nyomástól. Tébolyult állapotban körmükkel marták arcukat és fejüket. Fejüket verték a falba, csakhogy enyhítsék a dobhártyájukra nehezedő nyomást. Ezek a légritkított térben végzett kísérletek

rendszerint a kísérleti alany halálával végződtek. A kísérletek egyike olyan biztosan halálos volt, hogy később a kamrát sokszor inkább közönséges kivégzésre használták, mint kísérletre.” A szörnyű kísérleteket 1942 májusáig folytatták. Mintegy 200 fogoly szolgált kísérleti alanyul; közülük 80 az alacsony nyomású kamrában lelte halálát, a többiek egészsége is többé-kevésbé súlyos károsodást szenvedett. Rascher ezután új kísérletsorozatot indított az alacsony hőmérséklet hatásának vizsgálatára. Az volt a cél, hogy megtervezzék a legmegfelelőbb pilótaöltönyt az Anglia ellen bevetésre kerülő repülők számára, akiket igen gyakran már az Északi-tenger fölött lelőttek. Sokan közülük épségben értek a vízbe, s bár mentőövvel is fel voltak szerelve, néhány órai vízbenlét után a hideg következtében meghaltak. Rascher különleges medencéket és hűtőkészülékeket szereltetett fel Dachauban.

A légi haderő érdeklődéssel kísérte a munkálatokat, Rascher pedig asszisztenseket kért. Mielőtt azonban elfogadta volna Jarisch innsbrucki, Holzlöhner kieli professzorokat és Singer doktort, „abszolut politikai megbízhatóságuk” tekintetében alapos vizsgálatot kért a Gestapótól. Rascher biztos akart lenni a dolgában, a lehető legteljesebb mértékben meg akarta őrizni kísérleteinek titkát, amelyeknek igazi természete felől neki sem lehettek kétségei. A hűtési kísérletek 1942 augusztusától 1943 májusáig folytak. A száraz hideg hatását úgy próbálták ki, hogy a kísérleti alanyokat egész éjszakán át, szabad ég alatt, teljesen ruhátlanul kitették a szörnyű német tél hidegének. Testhőmérsékletük 25°-ra esett Eszméletlen állapotban vitték be őket, majd megkezdődött az élesztési és felmelegítési kísérlet. Himmler ragaszkodott hozzá, hogy az „állati meleggel” való felmelegítést is kísérletezzék ki.

Hozatott négy nőt Ravensbrückből, akiknek meztelenül rá kellett feküdniük a szerencsétlen kísérleti alany kihűlt testére, hogy melegükkel életre keltsék. Mindez hiábavaló volt; a megfagyottak gyors életrekeltésének kérdését Lepcsinszkij orosz orvos már 1880-ban kidolgozta; erről azonban a náci „tudósoknak” nyilvánvalóan sejtelmük sem volt. A nedves hideg hatásának tanulmányozása úgy történt, hogy a kísérleti alanyokat vagy meztelenül, vagy repülőöltözékben jéghideg vízbe vetették. Mentőöv tartotta fenn őket a víz színén. Pacholegg doktor a következőképp számolt be az egyik ilyen kísérletről: „Két orosz tiszten hajtották végre a legrettenetesebb kísérletet Dachauban. A két tisztet a bunkerba hozatták. Megtiltották, hogy beszéljünk velük Rascher levetkőztette őket, meztelenül kellett a medencébe menniük. Két óra múlva még mindig maguknál voltak. Hiába kértük Raschert, hogy adjon nekik injekciót A

harmadik órában az egyik orosz így szólt a másikhoz: – Szólj annak a tisztnek, pajtás, hogy egy golyóval véget vethetne a kínlódásunknak. – Mire a másik így válaszolt: – Mit vársz ezektől a kutyáktól? Egy lengyel fiatalember enyhített formában lefordította az oroszok szavait. Rascher azonban visszament az irodájába. A lengyel megkísérelte kloroformmal elbódítani a két orosz tisztet, de Rascher visszajött, és revolverével fenyegetőzve így szólt hozzánk: – Ne avatkozzanak bele, és ne menjenek közel hozzájuk. – A kísérlet legalább 5 órán át tartott, mielőtt a halál beállt volna. A hullákat boncolás céljából Münchenbe szállították” Rascher azt állította, hogy csodálatos hatású vérzéscsillapító szert talált fel, amelyet Polygalnak nevezett el. Számtalan kísérletet végzett vele Rascher apja és nagybátyja ugyancsak orvos volt. Ő maga kifogástalan orvosetikai légkörben nevelkedett, s annál

megdöbbentőbb, hogy a náci ideológia hatására ilyen mélyre tudott zülleni. Politikai meggyőződése következtében heves viták robbantak ki közte és apja, Hans August Rascher doktor között. Felesége tanácsára ekkor feljelentette apját a Gestapónál, amely az idősebbik Rascher doktort két alkalommal letartóztatta; első ízben 5, másodszor 9 napig tartotta fogva. Nagybátyja, aki Hamburgban volt orvos, egy alkalommal szemére hányta kísérleteit. Egész éjjel vitatkoztak. Rascher megpróbálta védelmezni a náci elveket – például egy Guett nevű orvos álláspontját, aki először szállt szembe „az alacsonyrendű és társadalomellenes lények iránti indokolatlan szeretettel” –, míg nagybátyja amellett érvelt, mennyire fontos kitartani a hippokratészi elvek mellett. Rascher végül bevallotta nagybátyjának, hogy „már nem mer gondolkozni”, tudja, hogy rossz útra tévedt, de helyzetéből „nem lát kiutat”. Nem minden német

orvos osztotta Rascher nézeteit. Lutz doktor így válaszolt Weltz doktornak, aki felszólította őt, hogy embereken végezzen kísérleteket: „Nem tartom magam elég keménynek az ilyenfajta kísérletekre; még kutyával is nehéz kísérletezni, amikor úgy néz az emberre, mintha lelke volna.” A hitlerista orvosok nem tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket. Rascher megvetéssel tekintett kollégáira. Egy napon így szólt a fiziológus Reinhez: „Azt hiszi magáról, hogy fiziológus, pedig csak tengeri malacokon és egereken kísérletezik. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri az emberi fiziológiát, mert én embereken végzem a kísérleteimet, nem pedig egereken.” Himmler támogatta a kísérletek folytatását, és számos levélben bizonygatta, hogy a megfelelő emberanyagot egyedül az SS képes szállítani. Maga is gyakran megtekintette a kísérleteket, és szüntelenül harcolt a néha-néha megkockáztatott óvatos észrevételekkel szemben. „Rascher doktor

kutatásainak igen nagy jelentőségük van – írta 1942 novemberében Milch tábornoknak –; személyesen vállalom a felelősséget azért, hogy ellátom őt társadalomellenes és bűnöző elemekkel; ezek a koncentrációs táborokból vett egyének úgysem érdemelnek egyebet, mint a halált. Túl kell tennünk magunkat azokon a nehézségeken, amelyek főként a vallásos meggyőződés ellenvetéseiből erednek, és amelyek akadályozzák a személyes felelősségem mellett folytatott kísérleteket. Én magam is megtekintettem a kísérleteket, és túlzás nélkül állíthatom, hogy jelen voltam ennek a tudományos munkának minden szakaszánál, amelyet kezdeményezésemmel és minden egyéb módon támogatok. Legalább 10 év kell még ahhoz, hogy embereink fejéből kiűzzük szellemi korlátoltságukat. Azt javaslom, hogy a légi haderő és az SS között olyan jó tudományos minősítésű, nem keresztény orvos legyen az összekötő, akiben nincs meg a hajlam a

magasröptű intellektualizmusra.” Egy Rascherhez írott levelében ennél is tovább ment, és szokásához híven a fenyegetésektől sem riadt vissza: „Akik még ma is elvetik az embereken végzett kísérleteket, és inkább meghalni hagynák a hős német katonákat, semmint felhasználnák ezeknek a kísérleteknek az eredményeit, azokat valóságos hazaárulóknak tartom. Nem fogok habozni, hogy nevüket az illetékes hatóságok tudomására hozzam, önt pedig felhatalmazom arra, hogy ismertesse álláspontomat ezen hatóságok előtt.” Himmler legmagasabb pártfogása sem akadályozhatta meg azonban Raschernek és feleségének tragikus végét. 1943-ban különös botrány robbant ki. Rascherné, akinek volt már két gyermeke (Rascher akkor vette feleségül, amikor a másodikat várta), ismét állapotosnak mondta magát, majd megjelent egy újszülöttel, azt állítva, hogy az az övé. Ám csakhamar rájöttek, hogy szimulálta a terhességet, a bébi pedig lopott

gyermek volt. Azt lehetett volna hinni, hogy az ilyesmi igazán csekélységnek számít olyan valaki esetében, aki könnyű kézzel tékozolja az emberéleteket és a mások szenvedését, és olyan környezetben, ahol a legszörnyűségesebb bűnöket követik el nap mint nap. Ám a náci „morál” másképpen ítélkezett Számukra szentség volt minden, ami kapcsolatban állt a fajjal, a születéssel, és azt a kísérletet, hogy esetleg „tisztátlan” vérű gyermeket csempésszen valaki az „értékes vérűek” közösségébe és ráadásul még a reichsführer SS-t is félrevezesse, halálos véteknek tekintették. A Rascher házaspár eltűnt a nyilvánosság szeme elől, majd 1943 végén letartóztatták őket. Raschert és feleségét börtönbe vetették, és eljárást indítottak ellenük. A szövetséges csapatok németországi előretörése idején Himmler határozott parancsot adott annak megakadályozására, hogy Rascherék élve kerüljenek az

ellenség kezébe. Ismerte őket, különösen az asszony fecsegő természetét, s joggal tartott esetleges leleplező nyilatkozataiktól. Raschernét végül is felakasztották Ravensbrückben Raschert Dachauba szállították, és a bunker egyik zárkájában helyezték el; 1945 április végén lelőtték, amikor a nyitott ajtón át élelmet adtak be neki. Sok más kísérlet is folyt még a táborokban. Így például oltóanyagokat és a baktériumháborúval kapcsolatos védelmi rendszabályokat kísérleteztek ki. Ezekhez a kutatásokhoz egy kevéssé ismert esemény adta az indítékot. A Kaukázusban egyszer az SS-egységek nem voltak hajlandók folytatni az előnyomulást, mert az a hír járta, hogy olyan területhez értek, ahol pestisjárvány dühöng. Ez volt nyilván az egyetlen eset, amikor SS-ek megtagadták az engedelmességet. Embereket használtak fel oltóanyag-termelésre; Buchenwaldban tífusszal oltottak be foglyokat, majd vírus-”rezervoár” gyanánt

használták őket. Dachauban a maláriát tanulmányozták; anopheles-törzseket tenyésztettek ki, ezekkel mintegy 1000 kísérleti alanyt fertőztek meg, akiket a lengyel papok közül válogattak ki. 1943 szeptemberében a keleti fronton fertőző sárgaság tört ki (egy hónap alatt 180 000 megbetegedés fordult elő); ekkor Auschwitzban, majd Sachsenhausenben a lengyel ellenállási mozgalomhoz tartozó zsidókon kísérleteztek. Az újfajta gyógyszerek hatását is a foglyokon tanulmányozták. Oranienburgban táplálkozási[38] kísérletek folytak, és koncentrált élelmiszereket próbáltak ki; Buchenwaldban mesterséges hormonokkal, másutt üszkösödés elleni szérumokkal, hematológiai és szerológiai kísérletekkel, foszfortól eredő égési sebet gyógyító kenőccsel, Dachauban mesterségesen előidézett kötőszövet-gyulladással, tályogokkal és szepszissel foglalkoztak. Szulfamid-kísérleteket végeztek és sebészeti tanulmányokat folytattak csontokon,

idegeken és izomnyalábokon. Kipróbálták az eutanáziát fenolinjekcióval, amely nem egészen egy másodperc alatt végez az emberrel. Kísérleteket folytattak akonitinnal mérgezett lövedékkel (a mérgezett lövedék hatásának kilinikai leírása egyenesen szörnyűséges); kutatták a gázzal mérgezett víz tisztításának módszereit; tanulmányozták az alkaloidákat és az ismeretlen mérgeket; foglyokon próbálták ki a vezetők öngyilkosságára készített pirulákat, és tanulmányozták a harci gázok, a hiperit és a foszgén hatását. Sterilizációs kísérleteket is folytattak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a végső győzelem után, amikor majd a hitleristák lesznek Európa urai, megszüntessék vagy legalábbis korlátok közé szorítsák a rabszolgasorba taszított népek természetes szaporodását. Igen épületes az a levél, amelyet Pokorny doktor intézett Himmlerhez, hogy tájékoztassa őt egy belsőleg használandó gyógyszerrel

folytatott sterilizáció kísérleteiről: „Ha a kutatásokra támaszkodva hamarosan olyan gyógyszert tudunk előállítani, amely viszonylag rövid idő alatt sterilitást eredményez, ezzel új és igen hatásos fegyverre teszünk szert. Már maga az a gondolat is a legnagyobb reményekkel kecsegtet, hogy a 3 millió bolsevikot, akik jelenleg német fogságban vannak, úgy sterilizálhatnánk, hogy amellett munkaképesek maradnának, de megállítanánk további szaporodásukat. Madaus doktor fölfedezte, hogy a Caladium Seguinum nevű növény nedve szájon át vagy befecskendezve bizonyos idő múlva különösen a hímeknél, de a nőstény állatoknál is tartós sterilitást eredményez.” Minthogy a szer hatása elég lassú volt, és a tropikus növény termesztése nehézségekbe ütközött, Brack doktor egyszerűbb eljárást[39]dolgozott ki: a röntgensugarakkal való sterilizálást. Brack a foglyokon végzett kísérletek során megállapította, hogy férfiaknál

500-600 R[40] két percig tartó helyi besugárzásakor, nőknél pedig 300-350 R három percig tartó besugárzásakor végleges sterilitás áll be. A nehézség abban állt, hogy ezt a „terápiát” a paciens tudta nélkül kellett alkalmazni. Bracknak ekkor zseniális ötlete támadt, és ezt sietett „kiválóan tisztelt” reichsführerének is tudomására hozni. „A praktikus megoldás a következő lenne: a kiszemelt személyeknek valamilyen hivatali ablakhoz kell állniuk, hogy 2 vagy 3 percig választ adjanak néhány kérdésre vagy kitöltsenek egy kérdőívet. A szerkezetet az ablak mögött ülő személy kezelné, egy kapcsoló elforgatásával egyidejűleg 2 lámpát hozna akcióba. (A besugárzásnak mindkét oldalról kell megtörténnie) Egyetlen kétlámpás berendezéssel naponta 550-200 személyt lehetne sterilizálni, következésképpen 20 ilyen típusú berendezéssel mindennap 3000-4000 személy sterilizálható.” A háború viszontagságai és a

Hitler jóslatainak egyáltalán nem megfelelő vég nem engedték meg, hogy a nácik megvalósítsák a tudományos népirtásnak ezt a programját. Az előkészítő munkálatok azonban megtörténtek, és egészen biztos, hogyha a háború kimenetele más lett volna, feltétlenül végrehajtanak ilyen természetű rendszabályokat. A táborok politikai irodáinak – azaz a Gestapónak – volt a feladata, hogy kiválogassák a megfelelő „emberanyagot”. Egyetlen jel, egy rövid szó, egy kereszt a névjegyzéken elegendő volt ahhoz, hogy bármelyik erőteljes, egészséges fiatalembert az alacsony nyomású kamrába küldjék, ahol egy óra múlva kiköpte a tüdejét, vagy hogy egy életerős fiatal nőt az orvos rövid ideig tartó röntgenbesugárzással terméketlenné tegyen. A táborokban dolgozó beosztottak néha Himmlertől kapták a legfelső utasítást; Auschwitzban például azt, hogy lengyel ellenállókon folytassák le a kísérleteket a fertőző

sárgasággal; vagy hogy orosz tiszteket válasszanak Dachauban Rascher fagyasztási kísérleteihez, mert azok a legedzettebbek a hideggel szemben. A Gestapo végezte azt a „szelekciót” is, amellyel a náci intézményeknek az anatómiai készítmények iránti igényét elégítették ki; hiszen a táborokat a kísérleti anyag kimeríthetetlen tartalékának tekintették. És itt elérkezünk a borzalom abszurd csúcspontjához, amelyhez hasonlót csak bizonyos megfilmesített áltudományos rémtörténetekben találhatunk, ahol valamilyen eszét vesztett tudós őrült kísérletei céljából lemészárolja ártatlan áldozatait. Az idevágó hivatalos levelezés már-már meghaladja az emberi képzelet határait. Az első példa még abból az időből való, amikor az eutanázia programját hajtották végre, vagyis amikor még németek voltak az áldozatok. Volt Berlinben egy agykutatásra specializált intézet, az ún. Kaiser Wilhelm Institut, amelyhez egy-egy

fiókintézet tartozott Münchenben, Göttingenben és Dillenburgban. Ez utóbbit Hallervorden doktor igazgatta. Egy napon Hallervorden doktor megtudta, hogy a nácik betegeket ölnek meg szénmonoxiddal, és tüstént azon törte a fejét, hogy tudna ebből hasznot húzni. Fölkereste az ügyben felelős szakférfiakat, és saját elbeszélése szerint így szólt hozzájuk: „Kedves barátaim, ha ezeket az embereket mind megölik, legalább az agyukat őrizzék meg, hogy fel lehessen használni. Megkérdezték, hogy hányat tudok megvizsgálni Korlátlan mennyiségben – válaszoltam –; minél többet kapok, annál jobb.” Majd eljuttatta hozzájuk a szükséges felszerelést, és megadta a konzerválásra és szállításra vonatkozó útbaigazításokat. Erről Hallervorden doktor szintén részletes felvilágosítást adott. „A legtöbb intézményben nem volt elég orvos; vagy azért, mert túl voltak terhelve, vagy pedig közönyösségből: a kiválasztás gondját

rábízták az ápolókra és ápolónőkre. Akiről úgy látszott, hogy beteg, vagy az ápolók és ápolónők szemében ún. »eset« volt, azt felírták egy listára és elszállították a megsemmisítő helyre. Az egész ügyben a személyzet brutalitása volt a legrosszabb. Azokat választották ki és írták fel a listára, akiket nem kedveltek” A Kaiser Wilhelm Institut így több emberi agyhoz jutott, mint amennyit meg tudott vizsgálni, és Hallervorden doktor nyilván hálás volt a hitlerizmusnak, hogy ilyen támogatásban részesítette a tudományt. A hitleristák tudományos szempóntú kivégzéseinek másik példája 1941-ből való. Ebben az esetben már nem arról van szó, hogy halálraítéltek hulláján kísérletezzenek, mint Hallervorden tette, hanem egyedül azért gyilkolják le az embereket, hogy holttestüket tanulmányi célokra hasznosíthassák. Elzász elfoglalásakor a németeké lett a strasbourgi egyetem is, amelynek orvosi fakultásába

beültették egyik SS-sturmbannführerüket, Hirt doktort. Ez a Hirt, aki természetesen a náci tudomány igéinek megfelelően tanított, és akinek vesszőparipája magától értetődően a fajelmélet volt, fejébe vette, hogy Strasbourgban létrehozza a zsidó csontvázak és koponyák egyedülállóan gazdag gyűjteményét. Ennek érdekében levelet írt Himmlernek, hiszen minden ilyen természetű kérésnek hozzá kellett irányulnia. „Csaknem hiánytalan gyűjteményünk van minden faj és minden nép koponyájából – írta a professzor. – Ami azonban a zsidó fajt illeti, ebből oly kevés koponya áll rendelkezésünkre, hogy azok tanulmányozása alapján lehetetlen végleges megállapításokat eszközölni. A Keleten folyó háború azonban lehetőséget nyújt a hiányok pótlására. Ha kellő gyűjteményt állíthatunk össze a judeo-bolsevista komisszárok koponyájából, akik a degenerált emberiség undorító, de igen jellegzetes vonásait képviselik,

megteremtjük a konkrét tudományos dokumentáció lehetőségét.” Elhatározták tehát, hogy a szovjet hadsereg zsidó politikai tisztjeit ezentúl élve fogják el, átadják a katonai rendőrségnek, amely őrzi őket egy speciális megbízott érkezéséig. A specialista lefényképezi a foglyokat, bizonyos antropológiai méréseket végez rajtuk, és feljegyzést készít származásukról, civil életkörülményeikről. Ezután megölik őket, fejüket levágják és Strasbourgba küldik. „Vigyázni kell arra – írta Hirt –, nehogy megsérüljön a fejük a kivégzés után, ezért küldöttünk válassza el a fejet a törzstől, és egy, e célra készült, légmentesen záró bádogdobozba csomagolva küldje el. A dobozban levő folyadék a fejet tökéletesen konzerválja” Az utasításokat végrehajtották, és a különös küldemények egymás után érkeztek a strasbourgi egyetemre. De Hirt csakhamar már nem érte be a fejekkel; teljes csontvázakat akart,

és nem is csak a judeo-bolsevista komisszárokét. Az auschwitzi tábor utasítást kapott, hogy szállítson neki 150 csontvázat. Minthogy a táborban nem tudták volna preparálni azokat, és Hirt különben is méréseket akart végezni a testen, a lehető legegyszerűbb megoldást választották, mégpedig azt, hogy az „alanyokat” elevenen expediálták a Strasbourg közelében levő natzweileri táborba. 1943 júniusában mind a 150-en megérkeztek Natzweilerbe, akiket a Gestapo Auschwitzban kiválasztott. Augusztusban 80 másik követte őket A ciángázos kivégzést, amely nem okoz sérülést a testen, Kramer SS-hauptsturmführer hajtotta végre. Kramer több táborban működött, pályafutását Bergen-Belsen parancsnokaként fejezte be, ahol a „belseni fenevad” melléknév ragadt rá. Hirt ilyen módon még ki sem hűlt hullákat boncolhatott, ami legteljesebb megelégedésére szolgált. Valóban párját ritkító anatómiai gyűjteményre tett szert, mire az

amerikai és francia csapatok a városhoz értek. A nácik megijedtek, hiszen az egyetem hullaházának fagyasztó kamráiban még 80 fel nem dolgozott holttest volt; ezek könnyen áruló bűnjellé válhattak. Hirt utasításokat kért. Őrizze meg az egész gyűjteményt? Vagy egy részét, semmisítse meg? Esetleg az egészet? A hullákról el kellett volna távolítani az izomzatot, így kijelenthették volna, hogy a franciák által hátrahagyott holttestek csontvázairól van szó. Végül is október 26-án Sievers, az Ahnenerbe főtitkára, aki a legnagyobb figyelemmel kísérte az ügyet, kijelentette, hogy a gyűjteményt részletekben elszállították. Az információ hamis volt; Hirt asszisztensei nem tudták elég gyorsan felboncolni a hullákat. Volt még belőlük „tartalékban”, midőn a szövetségesek csapatai bevonultak Strasbourgba. A 2 francia páncélos hadosztály emberei akadtak rájuk Hirt azonban szőrén-szálán eltűnt, nem is találták meg

többé. További sorsáról a legcsekélyebb nyom sem árulkodik. Azok közé a ritka náci kísérletezők közé tartozik, akiket nem lehetett előkeríteni, és akik a nürnbergi „orvosok perében” nem osztoztak elítélt kollégáik sorsában. Talán álnéven éli valahol a vidéki orvosok békés életét vagy talán valamelyik város kerületi orvosának hivatását folytatja, és ugyanazzal az aprólékos figyelemmel vizsgálja betegeit, mint amellyel annak idején gyűjteményét gyarapította. És néha vele is előfordulhat, hogy zsidókat kell kezelnie. Ami az azóta eltelt hosszú idő ellenére is talán nyugtalanító emlékeket ébreszt benne . IV. fejezet A GESTAPO KITERJESZTI HATALMÁT EGÉSZ FRANCIAORSZÁGRA Párizsban, akárcsak a megszállott Európa többi részén, Himmler a maga külön politikáját folytatta. Knochen szerint ez „nem volt azonos azzal, amelyet Ribbentrop és Abetz folytatott” Abetz nagykövet politikája teljes mértékben Lavalra

támaszkodott. És amidőn Abetz látszólag nagy jelentőséget tulajdonított Déat-nak, ez részéről csak arra irányuló manőver volt, hogy felébressze Laval féltékenységét és így még jobban „kézben” tudja öt tartani: ennek a sakkhúzásnak Abetz egyébként ismerte a korlátait, hiszen jól tudta, hogy Franciaországban Déat nem örvend népszerűségnek. Abetz távoli perspektívában gondolkozott Laval ségítségével a franciák teljes együttműködését akarta megvalósítani. Himmlernek közelebbi céljai voltak. Ő minél előbb szerette volna megteremteni az aktív, vagyis lényegében véve katonai együttműködést, és a vichyi kormánynak az antibolsevista szövetségbe való belépése híján néhány Waffen-SS hadosztályt óhajtott megszervezni az orosz front számára. Himmler elsősorban a Keleten lejátszódó eseményeket tartotta szem előtt, ahol a téli hadjárat több mint egymillió emberébe került a Wehrmachtnak. Mindenképpen

újabb harcosokat kellett toboroznia, különösen azok után, hogy a nyári hadjáratban sem sikerült teljesen visszaállítani a korábbi katonai helyzetet. Másrészt azáltal, hogy ezeket a nélkülözhetetlen egységeket a Waffen-SS zászlaja alatt teremtik meg