Vallás | Keresztény » Lukács krisztológiája

1 Lukács krisztológiája Lukács evangéliuma 80 körül íródott. Ősi hagyomány szerint szerzője, Lukács, „a szeretett orvos” (Kol 4,14), akit a páli levelek említenek (Phm 24; 2Tim 4,11). Ő az egyetlen nem-zsidó írója a Szentírásnak. Evangéliuma után ő írta meg az Apostolok Cselekedeteinek könyvét is. Evangéliumának írásánál Márk evangéliumán és a Q forráson kívül saját kutatásainak eredményét is felhasználta. Evangéliumának előszavában, szépen csiszolt mondatban ezt írja: „Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket, amint azt előadták nekünk azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének, jónak láttam én is, hogy miután elejétől fogva mindennek gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyre téged oktattak.” (1,1-4) Lukács műve mégsem a szó mai értelmében vett

történelmi életrajz, hanem teológiai célzattal megírt evangélium-hirdetés. Lukács nem nevezi meg azokat a „szemtanúkat”, akiktől információit gyűjtötte. Biztos, hogy a Jézus-tanítványok között forgolódott, de nem ismeri jól Galilea földrajzi adottságait (például Názáretben nincs hegy amelyről letaszíthatták volna Jézust, 4,29). Művét nagy üdvtörténeti keretbe állítja: Izrael népének Jézus előtti időszakát, a „törvény és a próféták” korát (16,16) is a Szentlélek vezérelte. Lukács kiemeli azokat az izraelita „igazakat”, akik Jézust befogadták (Zakariás, Erzsébet, Simeon, Anna, Keresztelő János). E korszak Keresztelő Szent Jánosig tart (16,16) A Szentlélek által fogantatott és vezetett Jézus megjelenésével és működésével elérkezett az üdvtörténet döntő szakasza, „az idők közepe” (Mitte der Zeit, Conzelmann). Jézus mennybemenetele után, ugyancsak a Szentlélek vezetésével, megkezdődik az

egyház korszaka, amelyben az egész emberiségre kiterjed a Jézusban megvalósult üdvösség. 1. Akárcsak Máté, Lukács is kiszélesíti a márki elbeszélést Jézus születésének, gyermekkorának, valamint a feltámadás utáni eseményeknek elmondásával. Jézus születését Mária szempontjából írja le: az angyal közlése nyomán Mária hittel igent mond az Isten szavára: a „Szentlélek” száll le rá és a Magasságbeli ereje megárnyékozza őt, „ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni.” (1,35) Lukács szerint tehát fogantatásának pillanatától kezdve a Szentlélek tölti el Jézust. 2. Jézus nyilvános szereplését Lukács egy összefoglaló jelenetben állítja elénk: Jézus Názáretben magára vonatkoztatja a (Trito)Izajás szavait (4,18-21.vö Iz 61,1-2) A Szentlélek az a „kenet”, amellyel Jézus fel van kenve: ezért „Khrisztosz” (Messiás, Felkent). Ő hozza el „az Úr kegyelmének esztendejét”. A

názáretiek elutasítják Jézust, sőt meg akarják ölni, de Jézus „áthaladt köztük és eltávozott” (4,31). Ezzel Lukács elővételezve összefoglalja az egész Jézus-eseményt. 3. Lukács többször említi a Szentlélek működését Jézusban (3,21; 4,14; 10,21) Ezt a Szentlelket árasztja ki Isten Jézus feltámadása és mennybemenetele után az egész hívő közösségre (ApCsel 2,1-21.38) 4. Jézus evangéliumhirdetésénél Lukács különösen kiemeli Isten irgalmas jóságát (4,22; 6,35-36; 15,1-32). Jézus viselkedése e jóságot tükrözi (7,36-50; 19,1-10) „Jézus Krisztus kegyelme” által éri el az üdvösség a népeket is (ApCsel 15,11). „Nincs üdvösség senki másban”, mint a Názáreti Jézus Krisztus nevében (ApCsel 4,12). Ez az üdvösség minden népnek szól (2,32; 13,29; 24,47). 2 5. Jézusnak, a Messiásnak „szenvednie kell, hogy bemehessen dicsőségébe” (24,26) Lukács az utolsó vacsorán elhangzott jézusi szavakat Pál

korintusi levelével azonos módon idézi: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben.” (22,20) Lukács Jézus szenvedését ördögi kísértésként írja le: az ördög a sivatagi kísértések után „egy időre” hagyja el Jézust (4,13), de most újra támad („ez a ti órátok és a sötétség hatalmáé”, 22,53). Jézusnak a kereszten kiejtett három mondásával jelzi Lukács, hogy Jézus legyőzte ezt a kísértést is: nem gyűlöli ellenségeit, hanem megbocsát kivégzőinek, üdvösséget ad a mellette szenvedő latornak, teljes bizalommal az Atya kezébe ajánlja életét (23,34-46). 6. Halála után Isten feltámasztja Jézust: „Úrrá és Krisztussá tette azt a Jézust, akit keresztre feszítettetek.” (ApCsel 2,36) 7. Lukács a Jézus feltámadása utáni eseményeket Jeruzsálemre összpontosítja: az asszonyok Jeruzsálemben lelik meg az üres sírt és hallják az angyal szavait: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt,

feltámadt.” (24,5-6) Jézus megjelenik az emmauszi tanítványoknak (24,13-35) és a többieknek Jeruzsálemben (24,36-48). „Kínszenvedése után élően megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik.” (ApCsel 1,3) Végül megígéri a tanítványoknak a Szentlélek eljövetelét, aki erővel tölti el őket, hogy tanúságot tegyenek róla „Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.” (ApCsel 1,8), és felvitetik a mennybe (2,51; ApCsel 1,9). A feltámadt Jézus „a mindenség Ura” (ApCsel 10,36). 8. Lukács Jézus jellemzésénél különösen kiemeli jóságos gyógyító tevékenységét (5,17; 13,10-17; 14,1-6), a szegénység ajánlását (6,20.24; 14,33; 18,2228-30), az asszonyok iránti figyelmességét (7,11-17; 7,36-50; 10,38-42; 13,10-17;), Jézus gyakori imáit (3,21; 5,15; 6,12; 9,18.28-29; 10,21; 11,1; 22,32;

22,44; 23,3446) Jézus követésének szigorú követelményeit élesen kiemeli (18,29), de ugyanakkor az üdvösség órájának örömével aranyoz be mindent. 9. Lukács sem említi a preegzisztenciát Az Apostolok Cselekedeteiben hozott mintabeszédei tipikusan a lentről felfelé emelkedő krisztológiát mutatják (2,14-36) A zsidó hallgatósághoz intézett beszédek a próféták jövendölésének beteljesedését hangoztatják, a nem-zsidókhoz intézett beszédek viszont a teremtő Isten gondoskodását: ApCsel 14,16-17; 17,22-31: Istenben „élünk, mozgunk és vagyunk” (Epimenidész), „az ő nemzetsége vagyunk” (Aratosz). 10. Lukács evangéliumának köszönheti a kereszténység az angyali üdvözletet, a betlehemi jászolt és pásztorokat, az Imaórák liturgiájának három énekét (Magnificat, Benedictus, Nunc dimittis), Pünkösd ünnepét. Kiegyenlítést és harmóniát kereső lelkülete napjainkban különösen időszerű: összhangba hozza az

ószövetséget és az újszövetséget, Jézus rokonságát és választott apostolait, a zsidókat és a nemzeteket. A „szeretett orvos” valóban gyógyító ír sebeinkre napjainkban is