Vallás | Keresztény » Alapfogalmak a szentháromságtan dogmatörténetében

Adatlap

Év, oldalszám:2011, 14 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:105
Feltöltve:2013. február 22
Méret:224 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Anonymus 2015. január 11
  Lényege jól össze van foglalva, érthető, hasznos, nem túl hosszú.

Új értékelés

Tartalmi kivonat

5.6 ALAPFOGALMAK A SZENTHÁROMSÁGTAN DOGMATÖRTÉNETÉBEN A szentháromságtan és a krisztológia két közös, alapvető fogalma a lényeg/természet és a személy. Az alábbiakban ezeknek a görög és latin megfelelőit, ill jelentésüket tekintjük át USZIA (≈LÉNYEG) Jelentése: lényeg, létező, szubsztancia. Utóbbi értelemben latin megfelelője a substantia Szubsztancia (magánvaló): egy létező lényege, amely önmagában és nem másban létezik, olyan létező, mely önmagában fennáll, és nem szorul másra, mint hordozó alanyra. Szemben áll vele a járulék (accidens), amely a nem önmagában, hanem másban létező dolog (pl az emberben hajszín). A maga valóságában a szubsztancia nem különbözik sem a lényegtől, sem a természettől Ezt a hármat ugyanabban az értelemben szokták használni Arisztotelész a szubsztancián belül megkülönböztet első és második szubsztanciákat: első szubsztancia az individuális lényeg, amit semmi más nem

jelenthet ki (pl. Szókratész, ember), azaz a konkrét szubjektum. Második szubsztanciák: az általános, az individuálisból absztrakció útján nyert lényeg: pl az emberség, emberi természet Természet (natura, füszisz): Ugyanaz az elv, mint a lényeg, de ezt nem mint a létezés elvét nézzük, hanem mint a létező tevékenységének belső elvét, ami miatta a létező lényegének megfelelően cselekszik (a kutya ugat pl.) A valóságban nem különbözik a lényegtől, mivel a tevékenység mindig a létezést követi (operari sequitur esse). Amilyen egy lény lényege, úgy tevékenykedik. Lényeg (essentia): melynél fogva a létező az, ami (ló, kő, ember) és melynél fogva minden mástól különbözik. HÜPOSZTÁZIS (≈SZEMÉLY) 1) Maga a szó a klasszikus görögben jelöli azt, ami valóságos, a látszattal szemben, azt, ami lényeg, a járulékossal szemben, ami alapot ad (főnévi értelemben). Atanáz is használja, amikor az egyetlen lényegről

beszél; ebben az értelemben a megfelelője a substantia, ami kb. egyenlő az uszia/lényeg jelentésével Ezért használja még a niceai zsinat szinonimaként az uszia-val; csak a kappadókiai atyák dolgozzák ki uszia és a hüposztázis megkülönböztetését. 2) Igei értelemben, mint cselekvés, jelenti azt, ami konkrét, individuális, önmagában fennáll, így jelenti a létezés konkrét aktusát→latin megfelelője így a substantia (mint első substantia), subsistentia (ami a létet önmagában birtokolja), illetve szellemi létezők esetében a persona: – azaz substantia, mint subiectum in genere substantiae. Latinul hívjuk suppositum-nak is a hüposztazist (tükörfordítás), (magánvaló): az a teljes szubsztancia, mely mással nem léphet létegységbe, tehát önmagában és saját létezésénél fogva létező dolog és ez alkalmas arra, hogy az állítás legvégső alanya legyen (mint ami fenntartja az akcidenseket); mindent róla kell állítani, őt

magát azonban semmi másról nem lehet állítani. Járulék nem lehet suppositum, nem-teljes-szubsztancia sem lehet suppositum. Minden suppositum egyedi, megkülönböztetett Kizárja a rész-közösséget, a felvehető közösséget és a számbeli azonosság közösségét. A szubzisztencia (magának-valóság) konkrét értelemben véve ugyanaz, mint a suppositum, csak általában a szubzisztencián absztrakt értelemben a módot, a suppositum ama tulajdonságát jelenti, melynél fogva létező a szubsztancia. A kinyilatkoztatás nélkül nem tudnánk a természet és a suppositum valóságos különbségéről (Krisztus embersége nem suppositum!). A személy fogalma a legfontosabb a klasszikus szentháromságtanban. A személy eszes magánakvaló, suppositum rationale vagy Boethius klasszikus definíciója szerint: rationalis naturae individua substantia, szellemi természetű egyedi létező. Ez a definíció alkalmazható Istenre és az emberre egyaránt Az ember tehát

egyedi szubsztancia, individuum, másra visszavezethetetlen, amely természeténél fogva értelmesen és szabadon cselekszik. Személy, suppositum, hüposztazis, szubzisztencia ugyanazt jelentik Egy egyedi szubsztanciát jellemzi sajátos létezési módja: saját maga által és saját magában létezik, nem másikban vagy más által. A saját maga általi lét a szubsztanciának, és ezáltal a személynek az alapvető jellegzetessége. A személy az az individuális szubsztancia, amely létét teljesen birtokolja, saját magában és saját magától A saját magától létezés/cselekvés magasabb szinten valósul meg a szellemi szubsztanciáknál, akik saját maguktól cselekszenek, azaz szabadok A személy egyrészt a konkrét, individuális létezés, ek-sistere fogalmát adja hozzá a természethez, másrészt azt, ami egyediesíti, individualizálja a természetet. Jellemzi a saját maga általi létezés (szubzisztencia), az egyedi, másra vissza nem vezethető létezés

(individuum), és a természeténél fogva megillető cselekvési szabadság (szellemi természet). proszópon Jelentése maszk, szerep, színész, jelleg; ebből: valós dolog, egyén → latin megfelelője persona. Látszik a latin „szótár” szegényessége, amely egyetlen latin megfelelőt (substantia) ismer két gazdag görög szóra. Latinul az usziát szubsztanciának vagy essentia-nak fordították Így tehát, bár a hüposztázis és substantia szavak jelentéstartalma ugyanaz, a latin teológiának találnia kellett egy másik szót a hüposztázis lefordítására, ez lett a subsistentia Áriusz igazából három usziát ért azon, amikor három hüposztázist mond, amelyek hierarchikusan egymás alá vannak rendelve. Sajnos ezeknek a kifejezéseknek a használata nem volt mindig pontosan elkülönítve és meghatározva a görög és a latin nyelvben, sőt egyes bölcselő rendszerekben sem egyformán értették. A latinok nem akarták elfogadni pl Istenben a három

hüposztázist, mert ez a szó latinra fordítva szubsztanciát jelent szó szerint. A görögök viszont nem akarták elfogadni a persona kifejezést, mert a proszóponnak eredetileg álarc volt a jelentése 5.7 A NIKAIAI ZSINAT (325)– EGY ÚJ TEOLÓGIA KEZDETE A niceai zsinat előtti fejlődés tehát nagyon gazdag. Először az a kérdés merült fel, hogy hogyan gondolhatjuk el az Atya, a Fiú és a Szentlélek különbözőségét úgy, hogy közben monoteisták maradunk? Utána a reflexió a Szentháromság világban való cselekvésére irányul. Aztán megalkotnak egy új szótárt A szubordinacionizmus a Nikaia előtti atyák közös tendenciája volt. Jézus istenségét a nikaiai zsinat előtti atyák sem vonták kétségbe (ellenkező esetben nem lett volna ariánus krízis). De az ő nézőpontjuk még az ökonómia: Jézus az üdvtörténetben alá van rendelve az Atyának. Nem a Háromságon belüli kapcsolatokat nézik, hanem az Atya és a Fiú kapcsolatát a

világhoz Jézus az Atyától származik, ezért alsóbbrendű nála A Fiú akkor lesz Fiú, amikor megnyilvánul a világnak, azaz a teremtés előtt. A Fiú alacsonyabb rendű az Atyánál, mert belőle jön. De jellemző az elégtelen platóni és újplatonikus modellek használata (gyakran Filón közvetítésével): az Egy és a sok között közvetítők vannak, Órigenész is felhasználja ezt a modellt, hogy a Logosz közvetítő szerepéről beszéljen. A Logosz-teológia tehát nem tudta teljesen megoldani az Isten és a világ közötti problémát: Isten transzcendens, de a belőle származó Fiú kapcsolatba lép a világgal. A 4. században az érdeklődés a teológia felé kezd eltolódni: az Atya és Jézus örök viszonya lesz az érdekes (Az örök, az immanens Szentháromság) Később az 5 században ugyanezen folyamat egy következő állomása lesz, amikor Jézus ontológiai struktúráját kezdik vizsgálni (az isteni és emberi természet hogyan van meg az

egyetlen Krisztusban). De a teológusokat ebben is szótériológiai érdeklődés vezeti: Isten természe