Vallás | Keresztény » Isten elküldte szívünkbe fiának lelkét

3.12 „Isten elküldte szívünkbe Fiának Lelkét” A Szentlélek kinyilatkoztatása nem külön fejezetet képez, hanem ő úgy mutatkozik meg, mint az Atya és a Fiú kommuniója: Ő a középpontja a Szentháromság, mint kommunió kinyilatkoztatásának. I. A Szentlélek, az Atya és a feltámadt Jézus ajándéka Gal 4,4-6 szerint a Fiú küldetése benső kapcsolatban van a Szentlélek küldetésével, a Lélek elküldése nem érthető a Fiú megdicsőülése nélkül. Jézus a feltámadásban megtelt a Lélekkel, a Lélek elküldése ettől függ. Jézus megdicsőülése, aki feltámadásában „lélek lett”, összefüggésben van a Lélek küldetésével. Az Újszövetségi szövegek is ilyen perspektívában szemlélik a Lélek elküldését Amikor Lukácsnál szó van arról, hogy a Lélek különböző személyeket mozgat (Zakariás, Erzsébet, Simeon), arra kell gondolnunk, hogy ezt is Jézus eljövetele teszi lehetővé, (bár időben megelőzi azt) de ezek

pontszerű akciók, melyek az ószövetségi próféták esetéhez hasonlatosak, nem mondanak tehát ellent annak, hogy Jézus megdicsőülése és a Lélek ajándéka összefügg. Az egyéb helyek szerint, Jézus elküldi az Atya ígéretét (Lk 24,49: „Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a magasságból való erőt.”) A Szentlélek eljövetele ApCsel 2,1-ben ennek a beteljesedése Péter pünkösdi beszéde (ApCsel 2,17 skk) szerint az Úr feltámadásával és mennybemenetelével eljött a Lélek egyetemes kiáradásának pillanata, melyet az Ószövetség előre meghirdetett („Nem részegek ezek, amint vélitek, hisz a napnak még csak a harmadik órájában vagyunk, hanem ez az, amiről Joel próféta szólt: A végső napokban – mondja Isten – kiárasztok lelkemből minden testre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, az ifjak látomásokat látnak, az öregek álmokat álmodnak”) A Lélek tehát

eszkatológikus ajándék, aki azon kívül, hogy az evangelizációra ösztönöz, megadja az Isten dicséretének örömét (ApCsel 2,4.11) Jánosnál is világos ez a kapcsolat: a Lélek ajándékozása Jézus emberségében való megdicsőülésének a következménye. Legvilágosabban: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, 38aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." 39Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus.” Jézus sokat beszél a Lélekről a búcsúbeszédben is: jobb, ha ő elmegy, mert különben a Lélek nem jön el. (Jn 16,17) Kiderül, hogy az Atya a Lélek küldésének végső elve, (Jn 14,26 1) de Jézus küldi el az Atyától (15,26). A feltámadt Jézus adja a Lelket, amikor Húsvétvasárnap este az apostolokra leheli a Lelket (Jn 20,22). Jánosnál, aki Jézus megdicsőülésének kezdetét a kereszthalállal

azonosítja, arra is van utalás, hogy amikor Jézus kileheli lelkét, megelőlegezi a Szentlelket. (19,30) A Jézus oldalából folyó víz és vér is, azon kívül, hogy utalás a keresztségre és az Eukarisztiára, utalás lehet a Lélekre. (7,38) Különösen a negyedik evangélium mutatja be úgy a Lelket, mint aki Jézus művét mélyíti el a tanítványokban és azt aktualizálja. Világos az is, hogy személye különbözik az Atyától és a Fiútól („Másik vigasztaló” Jn 15,26) Paraklétosz annyi mint, ügyvéd, védő, közbenjáró, vigasztaló: a Paraklétosz aktualizálja Jézus művét, tanítva őket, és megőrizve őket a Jézushoz való hűségben. Ő az Igazság Lelke (Jn 14,17; 15,26; 16,13) A Paraklétosz 1 „S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” olyan cselekedetek alanya, amelyek Jézusra utalnak. 2 Folytonosság van Jézus és a

Lélek működése közt, de a másik Vigasztalóról szóló tanítás azt is érzékelteti, hogy személyük különbözik. Amikor a Lélek ajándék lesz Jézus megdicsőülése után, akkor ez újdonságot jelent a Lélek működésében. Ugyan működött már az Ószövetségben, de most teljes erejében jelenik meg Pálnál, de a korai egyházi hagyományban is vannak arra célzások, hogy mi a Lélek újdonsága: ez a feltámadt Jézus újdonsága, amely a Szentlélekben közlődik az emberekkel; azaz az ember megújítása Így fejezi ki Ireneusz: „A Lélek megvalósítja az emberekben az Atya akaratát, és megújítja őket a régiségből Krisztus újdonságára” A kiáradó Lélek tanúsítja a felmagasztalt Úr dicsőségét. A Lélek ajándékozásában, akit az Atya Jézuson keresztül ajándékoz, feltűnik az ő igazi identitása, és ajándékainak gazdagsága. Világos lesz, hogy a Lélek a Fiú Lelke (Jézus földi életében inkább a Léleknek az Atyával

való kapcsolata volt nyilvánvaló). Ld LG 7 A Lélekben ott van Jézus pecsétje, azaz rá hasonlít. A János evangélistának tulajdonított iratokban is hasonló témákkal találkozunk, bár a hangsúlyok különbözőek. II. A Lélek ajándéka és működése a feltámadás után Terminológiai megjegyzés, hogy a Szent Lélek megnevezés az Újszövetség újdonsága, hetvenszer fordul elő, míg az Ószövetségben összesen ötször. A szinoptikusoknál és az Apostolok Cselekedeteiben A Lélek úgy jelenik meg, mint az üdvösségnek a közreműködője, amely Jézusban és Jézus által teljesedik be: ld. Jézus fogantatása, Jézus megkeresztelkedése (ahol a Lélek jelenléte Jézus királyi, prófétai, papi méltóságát jelzi) A Lélek vezeti Jézust a pusztába (Mk 1,12-13): Ő Jézus hűségének forrása. Ez a szerepe folytatódik a feltámadás után az Egyházban A Szentlélek az ószövetségi próféták inspirálója (Mk 12,36: „Maga Dávid a Szentlélek

erejéből ezt mondja: Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj a jobbomra, s ellenségeidet lábad alá teszem zsámolyul.” ; 1Pét 1,11: „Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről jövendöltek 11Töprengtek rajta, vajon milyen időpontra vagy milyen korra mutat Krisztusnak bennük működő Lelke, előre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és az azutáni dicsőséget”) 2 Ld. Dominum et vivificantem, 7: „Tehát az üdvrendben a Szentlélek és Krisztus között szoros kapcsolat van, ezért működik a Lélek az emberiség történetében mint "másik Vigasztaló". Az evangélium örömhíre, amelyet a Názáreti Jézus hirdetett, az ő munkálkodása révén folyamatosan jut el másokhoz és terjed a világban. A Vigasztaló Szentlélek, aki a Megváltó földi jelenlétét és üdvözítő művét megszakítás nélkül folytatja az Egyház misztériumában és tevékenységében, amint azt Szent János

szavai kifejezik: "Ő (ti. a Szentlélek) megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek" (Jn 16,14) Ezek a szavak ismét megerősítik mindazt, ami már az előzőekben elhangzott: "tanít". "emlékeztet" "tanúskodik" A teljes és abszolút kinyilatkoztatás, amelyet Isten önmagáról adott, amely Krisztusban beteljesedett és amelyről az apostolok prédikációikban tanúbizonyságot tettek, állandóan jelen van az Egyházban a láthatatlan Vigasztalónak, az igazság Lelkének közreműködésével A Szentlélek missziója szoros kapcsolatban van Krisztus küldetésével Ebből merít - és a megváltás gyümölcseit az emberiség és a világ történetében továbbadja és megerősíti. Ezt fejezi ki a "kapja" kifejezés: "az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek" Jézus a "kapja" szót hangsúlyozva világosan kiemeli a "forrás" isteni és szentháromsági egységét:

"Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek" (Jn 16,15) Azáltal hogy az "enyémből" merít, egyúttal abból merít, "ami az Atyáé".” Ő az, aki képessé teszi a tanítványokat a Jézus melletti tanúságtételre, különösen az üldözések idején (Mt 10,19-20 stb.: „Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek”) Jézus ezt megígéri, és az ApCsel szerint ez beteljesedik Ld Péter beszéde az apostolok nevében Pünkösd napján; ill. ld Péter a szanhedrin előtt 4,8: „Péter a Szentlélektől eltelve így válaszolt: Népünk elöljárói és ti vének!”) István diakónus is Lélektől eltelve beszél megkövezése előtt. (7,55) A Lélek különféle hatásain keresztül mutatkozik meg Pünkösd után: nyelveken beszélnek és prófétálnak, akikre az apostolok ráteszik a kezüket. A Léleknek köszönhetően válik az

evangelizáció egyetemessé. A Lélek leszáll azokra a pogányokra, akik Pétert hallgatják a centurió házában (ApCsel 10,44-45). A Lélek így kíséri és megelőzi az evangelizációt A Lélek segíti az apostolokat az Egyház kormányzásában (15,28: „Mi és a Szentlélek úgy döntöttünk”). Elküldi őket valahová, Pálnak utasítást ad, az egyház elöljáróivá rendel egyeseket stb.: ApCsel 10, 2328: „csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám. []28Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.) A Lélek tehát az, aki által az Egyház folytonosságban van Jézussal. Vezeti az Egyházat, az apostolokat és a tanítványokat a prédikációban és a Jézusról szóló tanúságtételben Lukács inkább ezeket a külső mozzanatokat emeli ki, de a

Lélek megnyilvánul Isten nagy tetteinek a hirdetésében is (Jézus felujjong a Szentlélekben). A többi újszövetségi szerzők inkább a Léleknek ezt a hívő bensőjében történő működését írják le. Szent Pálnál Pál tanítása különösen gazdag a Lélekről. Kiemeli, hogy a Lélek teszi lehetővé, hogy az Istenhez Jézus szavával forduljunk: általa veszünk részt Jézus istengyermeki életében, és fordulunk az Atya felé (Gal 4,6). „18Az ő révén van mindkettőnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.” (Ef 2,18) A Lélek első műve a Jézus Krisztusba vetett hit megvallása (1Kor 12,3) Istengyermeki életünk a Lélek által lehetséges, ő hozza létre bennünk az istengyermekséget: ő az új élet forrása, amelynek ő a törvénye. Róm 8, 14-17: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai 15Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk:

Abba, Atya! 16A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk 17Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei.” Ez az új élet új kapcsolatot jelent Istennel, amely különbözik a rabszolga kapcsolatától ura felé, mert Ő a fogadott fiúság Lelke. A Lélek így a Fiúval kapcsolja össze a hívőt, és lehetővé teszi, hogy Jézus fiúi életében részt vegyenek, vele együtt az Atya felé fordulva A Lelket a hitben kapjuk, nem a törvény szerinti tettek által (Gal 3,1-2). A Lélek megismerteti velünk Istent (1Kor 2,10-14), általa mondhatjuk, Jézus az Úr (1Kor 13,3) A Lelket a keresztségben kapjuk (1Kor 6,11;12,13), általa azonosulunk a meghalt és feltámadt Krisztussal. A Lélek a híveket a feltámadt Krisztushoz kapcsolja (Róm 8,9-11) A Lélek a krisztusi élet motorja, amely szemben áll a test szerinti élettel. A Lélek nem külső erőként működik bennünk, hanem belülről, mivel

bennünk lakik (1Thesz 4,8: „Aki tehát az ilyen dolgokat megveti, nem az embert veti meg, hanem az Istent, aki kiárasztotta ránk a Szentlelket.” Először itt jelenik meg ez a gondolat) Ezért az ember teste a Szentlélek temploma (1Kor 6,19) Ez összefüggésben van a Jézussal való egységgel, akinek tagjai vagyunk. A Lélek templomának és Krisztus tagjának lenni ugyanaz. 3 A Lélek adja az ajándékokat (1Kor 12,4-11), melyek közül a legfontosabb a szeretet, és amely a Lélek személyes jelenlétéből jön: „A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” (Róm 5,5; ill Róm 13,10.) Ezen elmélkedve magyarázza majd a katolikus teológiai hagyomány nagy része, hogy a Lélek azon keresztül nyilvánítja ki, hogy ki ő, - Ajándék, Szeretet, Kommunió amit tesz: ez a megközelítés összekapcsolja Szent Pál és a János-evangélium tanítását a Lélekről. A Lélek és az Egyház A

Lélek jelenlétének nemcsak személyes, hanem egyházi dimenziója is van. A Lélek a hit megvallásának forrása¸a hit hozza létre a közösséget (1Kor 2,10; 12,3; Róm 8,15). Nem a kinyilatkoztatás külső eszköze, hanem személyes kapcsolatban van a hívőkkel, és lehetővé teszi Krisztus felismerését, és az Atyához való járulást. A hit tapasztalata és kifejezése a Lélek jelenlétéhez vannak kötve. Így az Egyház is a Lélek jelenlétével definiálja saját magát (1Kor 3,16) A Lélek jelenléte az egyházi közösség forrása A kommunió a Lélek hatása, amit a Lélek létrehoz, másrészt a keresztények részvétele a Lélekben, akit közösen birtokolnak, is neki tulajdonított Az Egyháznak, mint testnek vagy templomnak a témája a Lélekhez kapcsolódik: 1Kor 12,13; Ef 2,22. A Lélek olyan karizmákat és ajándékokat oszt, amelyek Krisztus testének épülését szolgálják. Ez az építés két szinten folyik: a Krisztussal való egyéni

egyesülés által (Róm 8); - a különleges adományok által – a szolgálatok és karizmák – Isten szavának hirdetése, amely felébreszti a hitet (1Thesz 1,5-6). A teológia ebből kiindulva beszél a Lélekről, mint személyesített Ajándékról, aki minden adomány ajándékozója: a Lélek az Atya és a Fiú ajándéka. 1Kor 12-13-ban Pál három elvet fogalmaz meg a Lélek ajándékaival kapcsolatban: Krisztus a hit központja, rá vonatkozik a Lélek minden tevékenysége; hozzá vezet a Lélek. (1Kor 12,5) A Lélek az ajándékok forrása (1Kor 12,4): a Léleknek az egysége akadályozza meg karizma és intézmény, speciális ajándékok és szolgálatok szembeállítását: mindegyiknek ugyanaz az eredete, és azonos a céljuk: az Egyház java. A lelki ajándékok különfélék, de ugyanattól a Lélektől függenek. (1Kor 12,7) Az Egyházban jelen van Jézus a Szentlélek által; így, a Lélek ajándéka mindig magában foglalja a viszonyt Jézushoz. Pálnál

kitűnik, hogy a Lélek mindig Krisztusra vonatkozik: részessé tesz minket Krisztusnak az Atyához fűződő kapcsolatában, Krisztus testének tagjává tesz stb Azaz, a Fiú és a Lélek küldetését, a krisztológiai és a pneumatologikus pólust nem lehet szétszakítani. Ld az intézmény és a karizma viszonya az egyházban (ld. még Dominus Iesus 12) Pál elismeri a lelki ajándékok kiáradását a közösségekben De ezeknek az ajándékoknak krisztologikus elrendezettségre van szükségük. Korintusban pl bővelkednek az ajándékok, de elfeledkeznek a kereszt és a feltámadás misztériumáról. Továbbá, a karizmák (gratia gratis data: ingyen adott kegyelem, az Egyház javára) ugyanannak a Léleknek (Aki a teremtetlen kegyelem/ajándék) az ajándékai, mint a megszentelő kegyelem, a Lélek, aki saját maga adatik az ember megszentelésére. 3 Róm 8,9-10: „De ti nem test, hanem lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akikben nem lakik

Krisztus Lelke, azok nem az övéi. 10Ha Krisztus bennetek van, jóllehet a test a bűn miatt halott, a lélek a megigazulás következtében él.” III. Jézus és a Szentlélek viszonya Az Újszövetség szerint, a Lélek nem csak azért van vonatkozásban Jézussal, mert ő az, aki az Atyával együtt küldi a Lelket, hanem mert a hatása az Egyházban Jézusra mutat. Krisztus testét építi, segíti a róla szóló tanúságtételt, életté váltja bennünk Isten fiainak életét, Krisztushoz tesz hasonlókká. Ez azonban nem teszi a Szentlelket puszta eszközzé. Hiszen a Krisztus-esemény a Lélekben történik A két küldés által valósul meg az üdvösség műve, amelynek a kezdeményezője az Atya Jézus üdvössége viszont a Lélek által ér el az emberekhez: a Lélek egyetemessé és hatékonnyá teszi minden időre és minden helyre vonatkozóan Krisztus művét Aktuálissá, jelenvalóvá is teszi, különösen a szentségekben. Eközben interiorizálja az

emberben, különösen a hívőben A Lélek tevékenysége azonban nem korlátozódik a látható egyházra, mert Isten üdvözítő akaratának nincsenek határai.(GS 22; Redemptoris missio, 28-29) Számunkra ismeretlen módon is működik. IV. A Szentlélek személy volta az Újszövetségben A Szentlélek személyes mivolta láthatóan nem ugyanolyan, mint az Atyáé és Jézusé: a Lélek egyszer sem mondja, hogy „én” az Újszövetségben (Congar). Itt látszik rögtön a személyfogalom problémája: a Szentháromságban minden egyszeri, megismételhetetlen, ezért nem kell a Léleknek ugyanazokat a személyi tulajdonságokat tulajdonítani, mint az Atyának és a Fiúnak. De mégis személyes vonásai vannak: beszél az egyházakhoz (Jel), tanít, küldött, megtiltja Pálnak, hogy Bithyniába menjen, kutatja az Isten mélységeit etc. Az Ef 4,30 felszólít, hogy ne szomorítsuk meg Isten Szentlelkét. Nem kezdeményezés nélküli eszköz csupán tehát Ebből következik,

hogy ha sok a hasonlóság a Jézusnak és Léleknek tulajdonított cselekvések között, tehát a létük is hasonló Szent Tamás szerint, „a Szentírás úgy beszél nekünk a Lélekről, mint isteni személyről, aki szubzisztál.” A katolikus hagyomány egy fontos vonulata a Lélekről úgy gondolkodik, mint az Atya és a Fiú Szeretetéről és Ajándékáról. Összefoglalva Jézus és a Lélek viszonyát: – Az Atya üdvösségtervét Jézus Krisztusban valósítja meg, az ő egyetlen közvetítése által. Ez az esemény a Lélekben történik Jézus minden művét a Lélekben vitte végbe, és az üdvösség, amelyet hozott, a Lélek által éri el az embereket. – A Lélek egyetemessé és hatékonnyá teszi Krisztus művét mindenhol és minden időben. Aktualizálja, azaz jelenvalóvá teszi, és a hívő emberben bensővé teszi, interiorizálja – A Lélek tevékenysége nem korlátozódik az Egyház látható kereteire, ahogy a jézusi közvetítés sem. V. A

Lélek viszonya az Atyához és a Fiúhoz A János-evangélium bemutatja a Lélek viszonyát az Atyához: Ő küldi, ajándékozza (Jn 14,16.26) A Lélek az Atyától „jön ki”, onnan, ahonnan a Fiú (Jn 15,26: „Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam” Három szempont merül fel: az Atya a Lélek küldésének forrása; a Fiú és a Lélek küldése belsőleg összekapcsolódnak; a Fiú aktívan közreműködik a Lélek küldésében. A Lélek küldésének eredete tehát az Atya és a Fiú. A Lélek működése éppen ennek az eredetnek a titkára épül, azaz az Atyához és a Fiúhoz való viszonyára. Ezt a katolikus tanítás úgy bontja ki, hogy állítja, a Lélek örök eredete az ő földi küldetésében kinyilvánul: a vigasztaló Lélek, akit az Atya és a Fiú küld, létét az Atyától és a Fiútól kapja, 3.13 A Fiú és a Szentlélek az egyetlen Istenhez való

viszonyukban Az újszövetségi kinyilatkoztatás Jézus Krisztusról és a Szentlélekről nincs ellentétben az ószövetségi monoteizmussal. Ez az egyetlen Isten, mint Jézus Krisztus atyja tárja fel magát. Jézus Krisztusról úgy beszél, mint az Isten küldöttéről, akit gyakran az egyetlen Isten mellett szerepel a megvallásban és a dicsőítésben. (Jn 17,3; Róm 10,9; 1Kor 8,6; 1Tim 2,5). Jézusról az Újszövetség sokszor állít isteni felségcímeket, és néhány szövegben kifejezetten Istennek is hívja, amint fentebb láttuk (3.11II) Emellett fontos még, hogy Jézust az Atyához fűződő rendkívüli és különleges kapcsolatában mutatja be, mint aki megvalósítja az üdvösségnek azt a tervét, amelyet Isten öröktől fogva tervezett, és aki feltámadása után teljes közösségben él Istennel, az Ő jobbján helyet foglalva. A Szentlélekről nincsenek olyan szöveghelyek, amelyek közvetlenül Istennek neveznék. Olyan szövegek vannak, amelyeket

nehéz értelmezni anélkül, hogy ne feltételeznénk a Lélek isteni mivoltát, pl. 1Kor 2,10-12: „Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.” De ismét, az ő esetében is, az hogy az üdvösség misztériumának megvalósításában az Atya és a Fiú melletti szerepe az, ami az isteni szférához utalja őt Az üdvősség műve csak a Szentlélekben hoz gyümölcsöt; ő az, aki megvalósítja az Atya és a Fiú művét. Az Újszövetség tehát nem tant dolgoz ki a Szentháromságról elvont spekuláció alapján, hanem bemutatja, hogy Jézus és a Lélek benne foglaltatnak az egyetlen Istenbe: azaz, nem kívülről adódnak hozzá, hanem Isten Atya, Fiú és Szentlélek; az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe vetett hit az egy Istenbe vetett hit. Jézus és a Lélek nem az isteni cselekvés funkciói, hanem létük Istennek magára a létére vonatkozik, arra, ami Isten maga. Az Újszövetség világosan mutatja az üdvösség szentháromságos

struktúráját. (az Atya kezdeményezése, a Fiú engedelmessége, a Lélek ajándékozása a feltámadás után). A három személy közös működése nélkül, amely egyszerre közös, de egyúttal személyspecifikus, sem a világ sem az ember nem juthat el az üdvösségre. E leszálló vonal mellett (Atyától, Fiún keresztül, a Lélekben) megjelenik a felszálló vonal is: a szívünkbe kiárasztott Szentlélek egyesít minket Jézussal, és így utunk van az Atyához. (Ef 2,18) V. Az ún triádikus formulák Az Újszövetségben tehát a Fiú és a Lélek az Atyához kapcsolódva jelennek meg. Ez a legvilágosabban az ún. triádikus formulákban fejeződik ki az Újszövetségben, ahol az Atya, a Fiú és a Szentlélek említése együtt szerepel. Ezek általában a hit gyakorlásáról szóló tanúságtételek A legfontosabbak: – A keresztelési parancs, Mt 28,19. Ennek a sorrendje (Atya, Fiú, Szentlélek), amely megfelel a leszálló üdvtörténeti modell

sorrendjének, hagyományossá válik a személyek felsorolásában. – 2Kor 13,13: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” A kegyelem szó itt azonosítható magával Krisztussal. – 1Kor 12,4-6: „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. 5Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz 6És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz.” Ez a szöveg a „felszálló” vonalat képviseli: a Lélektől indul el és jut el az Atyáig. Gal 4,4-6. Ezeken kívül vannak még olyan szövegek, amelyek Krisztus-hitvallások, de gyakran említik az Atyát is (Fil 2,11; Róm 10,9; 1Kor 15,3-5). A triádikus formulák nem képezik az Egyház szentháromságos hitének egyetlen kiindulópontját. Csak az üdvösség ökonómiájának fényében nyernek értelmet Jézus életének

tapasztalata, és az Egyház életének korai tapasztalata az, amely segít egységbe kapcsolni a három személyt. Egyfelől, csak Jézusnak az Atyához fűződő kapcsolatából, és a Lélek általi felkenéséből tudjuk meg, kicsoda Jézus, az Isten Fia, az Úr és Krisztus A Jézusban való hit tehát nem tud kifejeződni anélkül a maga teljességében, hogy ne kapcsolnánk össze az Atyát, a Fiút és a Lelket. Ezek a formulák, bár az Újszövetséget tekintve inkább célpontok voltak, a további reflexió számára kiindulópontok lesznek. 3.2 ÖSSZEGZŐ MEGJEGYZÉSEK – A háromságos Isten kinyilatkoztatása nemcsak szavakkal, hanem a Fiú és a Lélek küldésével történik. (Ld Gal 4,4-6) Az ember üdvössége az istengyermekségben van: ezt szolgálja Krisztus és a Lélek küldetése. – Ez a két küldetése szoros kapcsolatban áll egymással, Isten üdvösségtervének két szétválaszthatatlan eleme, melyekre Jézus életében derül fény. – Az

Újszövetség és az egyházi hagyomány arra a következtetésre jutott Jézus élete, halála és feltámadása alapján, hogy ő az Isten Fia, és a Lélek hordozója. Az Atya akaratából/kezdeményezésére, a Lélek által Jézus halálra adta önmagát és feltámadt – Isten misztériumának kinyilatkoztatása szempontjából kiemelten fontos a húsvéti misztérium. A Fiúnak az a képessége, hogy kilépjen magából, és hogy keresse az elveszett embert az Atyától való elszakítottság állapotában (Atyától való elhagyatottság misztériuma), nem feledtetheti, hogy Jézus engedelmességből az Atyára hagyatkozik és a kezébe adja magát. Itt megismerjük az Atya és a Fiú szeretetét, és a feltámadásban kinyilvánul egységük. – Jézus feltámadását és megdicsőülését követi a Lélek kiáradása, akit az Atya és Jézus küld: azaz a feltámadt Jézus teljesen részt vesz az Atya életében. – A Lélek jelenléte Jézusban dinamikus, amint

dinamikus Jézus földi életének útja is, ami az Atyához viszi őt. Ezért a Lélek, akit Jézus ad, az ő Lelke: az övé abban az értelemben, hogy tőle, a Feltámadottól jön, de abban az értelemben is, hogy ugyanez a Lélek, aki őbenne működött, képes ugyanazt megtenni az emberekben, amit Jézus emberségében (=megistenítés). Az emberek azért érhetik el – Jézussal és úgy mint Jézus – istengyermekségük teljességét, mert Jézus teljesen részt vesz a Szentháromság misztériumában; mindez nem lehetséges az ő Lelke nélkül. – Az üdvösség, amelyet az Atya akar adni az embernek, Krisztus által, a Lélek működésének köszönhetően valósul/t meg. Az üdvösség műve megmutatja a három egységét Ezért tűnnek fel már az Újszövetségben a triádikus (=hármas) formulák (Mt 28,19; 2Kor 13,13; 1Kor 12,4-6), amelyek az üdvösség szentháromságos dimenziójára utalnak. Az Újszövetség tanulmányozása tehát megmutatja, hogy a

Szentháromságba vetett hit nem az egység és sokaság problémáján vagy a dolgok hármas struktúráján való meditálásból fakad, hanem annak hívő megvallásából, hogy Jézus, az Isten Fia, az Atya Igéje és Képmása, és hogy a Lélek ugyanúgy Isten. Az Újszövetség hitvallásának lényege, hogy Isten üdvözítő cselekvése Krisztusban valósul meg, és ez egy új teremtés a Szentlélek által. A dogmatörténet nem más, mint az Egyháznak az az erőfeszítése, hogy megőrizze az újszövetségi kérügmát, és behatoljon annak tartalmába. Ezzel a teológia nyer a fogalmak pontosítása és a spekulatív mélység terén, de ez nem jelenti azt, hogy többet mond, mint ami az Újszövetségben van. A teológiának azt az óriási erőfeszítését, hogy magyarázza a titkot, ez a törekvés, ti az újszövetségi üzenet megőrzése és helyes magyarázata indokolja 4. A SZENTHÁROMSÁG KINYILATKOZTATOTT TITKÁNAK ELŐKÉSZÍTÉSE AZ ÓSZÖVETSÉGBEN 4.1 A

KÉRDÉS ÉRTELME ÉS JOGOSSÁGA Isten misztériumáról valóságos kinyilatkoztatást találunk az Ószövetségben. A keresztény hit kezdettől fogva úgy értelmezte az ószövetségi kinyilatkoztatást, hogy az „előkép a mi számunkra” (1 Kor 10,11), „nevelőnk Krisztusra” (Gal 3,24), „az üdvösség keresése és kutatása” (1 Pét 1,10). Valóságosan és erőteljesen feltárta az ószövetségi kinyilatkoztatás az élő Isten titkát, személyességét, jóllehet teljesen nem leplezte 1e még a szent titkot, amely csak az Újszövetségben nyilatkozott meg teljes valóságában. Az Ószövetség alapgondolata az, hogy bár Isten abszolút, transzcendens titok, akit senki sem láthat anélkül, hogy meg ne haljon, mégis ez az Isten a teremtésben és az üdvösség előkészítésében feltárta saját titkát, olyannak mutatta magát, akihez az embernek tényleg köze van. Isten kinyilatkoztatta magát az üdvösség történetében közvetítőin (angyalok)

keresztül, szava, lelke, bölcsessége kinyilvánult Szeretettel és irgalommal fordul a kiválasztottak felé. Szüntelen prófétákat küld népéhez, akik elevenen tartják Isten jelenlétét és ígéreteit és az üdvösség történetének eseményeit végső beteljesedés felé irányítják. A szent titok megjelent, bár még elrejtett maradt. Sajátos és határozott célirányossága van az Ószövetségnek. Először arra irányult Isten önkinyilatkoztatása, hogy nyilvánvalóvá váljon Isten életszerűsége, hogy valójában Ő az Úr, a Teremtő, a Megmentő Isten. Isten népének súlyos kísértése volt az, hogy a környező pogány népek isteneit átvegye. Isten önkinyilatkoztatása saját pedagógiája alapján először csak arra törekedett, hogy az elméleti és a gyakorlati monoteizmust megszilárdítsa. A teljes titok csak lassan, visszafogottan és előkészítő lépések révén derül ki. Az azonban kezdettől fogva bizonyos, hogy Isten

természetfeletti önkinyilatkoztatását egységben kell látni. Isten a saját valóságát konkrét történeti cselekvésében és szavában nyilatkoztatta ki Mindig ugyanaz az Isten jelentkezik, aki azonban egyre jobban feltárja saját titkát az ember üdvössége érdekében. Kezdettől fogva különbséget lehet tenni Isten tényleges megnyilvánulása és ennek teológiai reflexiós feldolgozása között A kinyilatkoztatás sajátossága miatt és amiatt, hogy ez a kinyilatkoztatás tényleg eljutott teljességéhez és csúcspontjához Jézus Krisztusban, jogosnak és értelmesnek tűnik a Szentháromság titkának ószövetségi előkészítéséről szólni. Ha három mozzanatot megfontolunk, akkor nemcsak lehetségesnek, hanem egyenesen szükségesnek tűnik a Szentháromság titkának ószövetségi előkészítéséről tárgyalni. 1) A Szentháromság titkában Isten végleges titka 1elepleződött. 2) Isten végleges titkát a Krisztus-esemény nyilvánította ki. 3)

Ez az isteni önkinyilatkoztatás az üdvösség történetében valósult meg. A Szentháromság titka a keresztény hit középponti igazsága, Isten így nyi1vánította ki végelegesen önmagát, ez az isteni önközlés végérvényes és felülmúlhatatlan megjelenése. A Szentháromság titkának kinyilatkoztatása az üdvtörténet folyamatában történt és ennek előkészítése tulajdonképpen azonos a végleges isteni önmegnyilatkozás folyamatával. Azaz a Szentháromság kinyilatkoztatásának előkészítése azonos Isten végleges és végérvényes kinyilvánulásával, és az fordítva is igaz: amikor egyre mélyebben megismerem Istent, ekkor egyre közelebb kerülök a Szentháromság titkához. Isten abszolút és végérvényes önközlése valóban megtörtént a Jézus-eseményben. Az igaz, hogy Krisztus először nem a Szentháromság titkáról beszélt, hanem megerősítette az egyetlen és élő Isten misztériumát, Istent, aki Ábrahám, Izsák és

Jákob Istene, aztán szólt Istenről mint az ő Atyjáról és a mi Atyánkról és megígérte az Atya és a saját nevében, hogy elküldi a Szentlelket. Igen fontos az, hogy helyesen értsük az előkészítés mozzanatát és helyesen tegyük fel az előkészítésre vonatkozó főbb kérdéseket. Arról szó sem lehet, hogy akár közvetlenül akár közvetve valamilyen „háromság” előkészítéséről beszélhetnénk. Már ez a kifejezés, hogy háromság, bizonyos elvontságot jelent; Isten pedig mindig konkrétan, személyesen és életszerűen jelentkezett. Csak arról lehet szó, hogy ami a Jézus eseményben beteljesedett, annak valóságos előzményei vannak A kinyilatkoztatás folyamatának iránya van, valami végérvényes beteljesülésre irányul. Szó lehet Istenről, aki Atya, és aki elküldi Fiát, aki előzetesen csak mint a Messiás jelenik meg; és hogy Isten Lelke szüntelen működik az üdvösség tervében. Ilyen értelemben minden valódi és

hiteles Isten-kinyilatkoztatás egyben valamiképpen már vonatkozik a Szentháromság titkára. A Szentháromság azonos az egyetlen és élő Istennel, éppen abban az értelemben, hogy folyamatban van Isten önkinyilatkozása Ha ténylegesen létezett és létezik Isten előkészítő üdvözítő működése, és ennek van csúcspontja, akkor ennek a folyamatnak vannak kezdő és közbeeső pontjai és szakaszai, amelyek valóban előkészítik a végső kinyilvánulást. Amikor Isten kinyilatkoztatta önmagát az üdvösség történetében, akkor már ténylegesen közölte önmagát, feltárta létét, tetteit és egyben előkészítette a Krisztus-eseményt. A Krisztus-esemény előkészítése és a Szentháromság titkának kinyilvánítása valójában ugyanazon titok kinyilvánulása Isten üdvözítő tette és szavai, melyek különböző tér-idő adottságban megnyilvánulnak, Isten önkinyilatkoztatását készítik elő, és mint ilyenek egyúttal a Szentháromság

ismeretének előkészületét is jelzik. Isten megismerésének általános történelmi karaktere van, nem kerüli meg a tényleges világot. Ténylegesen a bűnös világban a bűn felülmúlására törekszik és ilyen módon nyilvánítja ki Isten valóságos misztériumát és benne és vele a Szentháromság titkát Kérdésünk hátterében ott van az a kérdés, hogyan függ össze az Ó- és az Újszövetség. Ha a két szövetséget és a két kinyilatkoztatást egymásra hangoljuk és az Újszövetség az Ószövetség végérvényes-eszkatológikus beteljesedése, akkor nemcsak lehetséges, hanem szükséges az Ószövetségben az Újszövetségi kinyilatkoztatás előkészítését felfedezni. Így igaz alaptételünk, mely szerint az ószövetségi Isten-kinyilatkoztatás előkészíti a Szentháromság titkának kinyilatkoztatását. 4.2 ISTEN ÖNKINYILATKOZTATÁSA AZ ÓSZÖVETSÉGBEN MINT A SZENTHÁROMSÁG KINYILATKOZTATÁSÁNAK ELŐZMÉNYE Az ószövetségi

kinyilatkoztatásnak sajátos jellege van. Tér-időben korlátozott, szüntelen tökéletesedik látásmódja, gazdagodik tartalmi mondanivalója Egyre tökéletesebb, jelentősebb és közvetlenebb módon nyilatkozik Isten jelenlétéről és üdvözítő beavatkozásairól Isten abszolút szuverén és szabad módon irányítja az üdvösség történetét Ha az ószövetségi kinyilatkoztatást az újszövetségi beteljesedés fényében értelmezzük, akkor több mozzanatra rámutathatunk. Isten kinyilatkoztatott ismeretének sajátos módja és tendenciája van. Aztán Isten üdvözítő működésében kidomborodik Isten atyasága, a messiási ígéretek és Isten Lelkének működése. Végül különös jelentőségük van a különböző közvetítő módoknak, mint JHVH angyala, JHVH Szava, a bölcsesség és JHVH Lelke. 4.21 Az Ószövetség tanítása Istenről általában Jellemző az ószövetségi kinyilatkoztatásban megjelenő isteni ismeretre, hogy az egyes

állításoknak valódi történeti karakterük van, Isten valóban cselekszik, amit ígér és mond, azt megteszi, és amit végrehajt az üdvösség történetében, annak jelentése, mondanivalója van. Isten egy és egyetlen Isten Teljes fényben ragyog a monoteizmus igazsága Sokféleképpen és egyre intenzívebben kitűnik Isten transzcendenciája. Isten világfeletti, korlátlan hatalom, fönség, egészen más, szentség Igazában kimondhatatlan és megfoghatatlan, láthatatlan titok és mégis teljes valóság, az egyetlen igazi valóság Ezzel kapcsolatban érdekes módon, ahogyan kitűnik Isten világfelettisége, transzcendenciája, oly mértékben válik egyre élőbbé, közelebbivé. Ő élő Isten Szavain, bölcsességén és Lelkén keresztül szinte kézzelfoghatóan megtapasztalható sajátos immanenciája. Nem az az abszolút távolság, mely elkülönül, hanem egyre mélyebbé váló immanencia Jelenlétét és közelségét egyre jobban megtapasztalják

választottai, egyre konkrétabbá válik Isten és az ember kapcsolata. Egyre személyesebb módon nyilvánítja ki Isten az ő szentségét, dicsőségét, de megbocsátó irgalmát és szeretetét is Isten önkinyilatkoztatásának vonalán egyre inkább kivehető az a törekvés, hogy beteljesedésre törekszik Isten akkor, amikor feltárja saját életét, szándékát és titkát. 4.22 Isten atyasága az Ószövetségben Az Ószövetségben szó van Isten atyaságáról, bár ez még csak mint a kinyilatkoztatás egy eleme kerül szóba, majd csak az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében kapja meg teljes értelmét, abban lesz az atyaság mint az isteni személyiség kifejezője. Az Ószövetségben általában azt jelzi ez a kifejezés, hogy Isten kiválasztotta népét és szövetséget kötött vele. Jahve hozta létre népét (Iz 63,7-64) és atyai jóságától függ Izrael Az atyaságnak nem fizikai-biológiai értelme van, hanem szabad-szerető-teremtő jellege.

Isten nemcsak létrehozta Izraelt, hanem hordozza, irányítja és megvédi. Egyébként Isten nemcsak Izrael Ura és Atyja, hanem minden nép és minden ember atyja. Az atyaság vonatkozik a teremtésre és arra, hogy Isten kegyelmileg magáénak ismeri népét. Atyasága egyben fenség, szentség (Mal 1,6; 2,10) A fogság utáni időkben gazdagodik, elmélyül és bensőségesebbé válik Isten atyasága Isten szeretettel fordul a szegények, a gyengék felé, és az egyes embernek is van kapcsolata Istennel, nemcsak a népnek. Ozeás atyai és anyai vonásokkal rajzolja meg Isten gondoskodását (Oz 11,1-9). Az Ószövetség megnevezi Istent mint a király atyját (2 Sám 7,14, Zsolt 2). A késői zsidóságban Isten atyasága kifejezetten az egész népre kiterjed, megjelennek a különböző imaformák (Jer 3,4.19) Isten atyasága különböző értelemben szerepe1; a nép az Ő fia, az egyedek és a király, az igazak szintén fiai. Az ószövetségi kifejezések éreztetik az

atyaság kifejezésének bontakozását és fejlődését. Különösen jelentős Isten atyasága a Messiás és a király, a nép felé Nemcsak Isten atyaságáról van szó, hanem vele kapcsolatban a fiúságról is, akinek ő atyja, az fiúként tartozik hozzá. Az Ószövetségben az atya kifejezés nemcsak a valóság titkos, mélységi dimenzióját jelzi, hanem azt, hogy Isten abszolút szabad ura az életnek és a történelemnek. Valódi jelentése van annak, hogy Isten az atyák Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene. (Kiv 3,13) Izrael sajátosan Isten fia és ezt nem mitológiailag alapozza meg, hanem a konkrét üdvtörténelem tényeivel. A mitológiát, amellyel az Ószövetség érintkezik, az Ószövetség igen erősen bírálja, és megsemmisítő ítéletet mond róla. Isten meghívta és kiválasztotta az Ő népét, szövetséget kötött vele, sőt teljesen kezében van, mert Ő hozta létre, Ő teremtette. Isten az egész világ, a valóság ura és

teremtője, Isten mindennek és alapja A szövetségkötés vezérmotívuma éppen a teremtés. Történetileg is megalapozza az ószövetségi Szentírás Isten atyaságát, amikor nemcsak az eredetről, az isteni tekintélyről szól, ha- nem a jövőről és a jövő reménységéről, arról az újról, ami majd bekövetkezik. A jövő az Isten irgalmas megbocsátó atyai szeretetének adománya (Iz 63,15 sk). Más oldalról világítják meg a próféták Isten atyaságát. A próféták éles kritika fényében ítélkeznek arról a méltatlanságról, melyet a választott nép elkövet Isten méltósága ellen, atyai tekintélye ellen. Isten atyasága nemcsak alapja és normája az életnek, nemcsak tekintélyi felmagasztalása, hanem egyben az üdvösség ígéretének is megvalósítója 4.23 Az Ószövetség messiási ígéretei Az Ószövetségben elszórtan találunk messiási ígéreteket. Legjelentősebbek Izajás Immanuel jövendölései (Iz 7,14; 9,5 sk; 11,2),

amelyek eredetileg ítéletet jeleznek Dávid háza fölött. Zakariásnál spiritualizáló törekvésben feltűnik az alázatos és szegény, a béke fejedelme (Zak 9,9) Két irányban is bontakozik a Messiás várása, egyrészt a dávidi dinasztia felkentjeinek vonalában, másrészt fellép a Messiás mint főpap (4,1-14). Ezekielnél JHVH maga lesz népének eszkatológiai pásztora. Az üldözés korában a Messiás várása személyes vonásokat ölt. A Messiás hős harcos és mártír Dánielnél, az apokaliptikus irodalomban a Messiás alakja egybeolvad az Emberfia alakjával (Dán 7). Nemcsak új korszakot jelent be, hanem radikális, egyetemes-kozmikus kezdetet. Az Ószövetség Messiás-ígéretei és várása azért rendkívül fontos, mert az Újszövetség (Máté, ApCsel) Jézust mint a Messiást jelenti be, akiben beteljesedtek az ószövetségi ígéretek, Ő az eszkatológikus Üdvözítő és szabadító. A Messiás görögül Krisztus, a Felkent, így lett Jézus

a Krisztus, Jézus Krisztus, Jézus követői pedig a krisztusiak. A keresztények az Ószövetséget krisztológiailag értelmezték, amely aztán a korai egyházban és a középkorban alapvető volt. Sajnálatos ellentmondás, hogy a zsidó teológia tagadja ezt az értelmezést és a modern bibliakritika is felújította ezt Messiási próféciákat kevés helyen találunk. Más értelmezésben látjuk ezt a kérdést, ha az Ó- és Újszövetség összefüggésének egészében vizsgáljuk. A bibliai kinyilatkoztatásban alapvetően fontos a kinyilatkoztatás közvetítőjének az alakja. Személyes kapcsolat jön létre Isten és az ember között, melynél a helyettesítő, a közvetítő fontos szerepet tölt be. A kinyilatkoztatás történetében – új szakaszban – ezt a helyettesítő szerepet tölti be éppen a dávidi királyság intézménye. Izrael ősi tapasztalata volt a kivonulás tapasztalata, a szolgaságból való szabadulás Időközben a dávidi királyság

volt az, amely békét teremtett belülről és kívülről, amely jelképe lett Isten üdvtörténeti működésének A választott nép abban a tudatban élt, hogy maga JHVH hozta létre a királyság intézményét, azért, hogy népét megmentse, így a királyságot teológiailag legitimizálták. (vö királyzsoltárok, Zsolt 2,45,72,89,110). A királyt Isten gyermekének hívták, trónra emelték és beiktatták. Tudunk sajátos Sion-hagyományról, mely szerint Sion Isten tulajdona Amikor oda vitték Isten ládáját, akkor Isten odaköltözött, Sionon lakik Isten és fia a király A trónra emelés és a fiúvá fogadás a dávidi dinasztiában ígérethez kötődött, eljövendő beteljesüléshez. Egyszer majd eljön az új sarja Dávid házának, aki egyetemes békét és üdvösséget fog hozni Határozottabb értelmet nyert a messiási reménység a katasztrófa után, a fogság után, amikor megkezdődött az üdvösség átfogóbb, eszkatológikus értelmezése.

Összefüggésben értelmezték a teremtést, a kivonulást, a szövetségkötést, a dávidi dinasztia létesítését, mint Isten hatalmas üdvtörténeti tetteit. Szó sem lehetett arról, hogy a messiási elgondolás eredeti eszméje csak a fennálló hatalmi viszonyok legitimálása lett volna, inkább kritikaieszkatológikus funkciója lett Kimutatható, hogy a Messiás várásában összefutnak, konvergálnak az Ószövetség fontosabb hagyományai: a dávidi dinasztia, a prófétizmus, a bölcsesség-teológia, az apokaliptika. És ezek a mozgalmak, vonalak Krisztus személyében és művében beteljesednek. Jézus a szegény, a hatalomnélküli, a szenvedő Messiás, az eljövendő Emberfia, aki a Logosz, az isteni Bölcsesség Jézus személyében beteljesedett a Sion-ígéret, általa Isten nemcsak irányítja a történelmet, hanem végérvényesen és kitöröl- hetetlenül belépett a történelembe, megalapította uralmát, Országát. Jézus az ószövetségi

ígéretek és reménységek beteljesedés és egyúttal túlszárnyalása. 4.24 Isten Lelkének jelenléte a teremtésben és az üdvösség történetében Alapvető jelentése van úgy a héber (Ruah), mint a görög kifejezésnek (Pneuma), amely jelent szelet, lélegzést, leheletet, végeredményben jelent életet, lelket, szellemet. A lehelet egyébként az élet jele. A lélek dinamikus, teremtő jellegű erő, mely mindent éltet; átjár, túllép minden megszokotton és szüntelen újat, rendkívülit alkot. Feltalálható a szellem valósága a mítoszokban, a görög bölcseletben. Alapvető jelentősége van a Szókratész előtti bölcseletben Anaximenész a levegőt tartja a dolgok eredetének, amely átfogja a világrendet Arisztotelész szerint a pneuma az éltető elv A sztoa szerint a pneuma az egyednek és a világegésznek elve és ereje Ebben az értelemben azonban a pneuma sohasem tisztán szellemi természetű, van benne anyagi vagy szublimált anyagi elem,

amely a kozmosz minden részében jelen van és így evilági, személytelen vitális természet erő. A pneuma a görög gondolkodásban semleges nemű A kinyilatkoztatásban megjelenő pneuma összefüggésben és elkülönülésben van ezzel az értelmezéssel. A Bibliában is az ember életelve a lélek, amely az érzékelések, a funkciók immanens elve és a ruah jelenti az Istentől kapott, ajándékozott életet (Zsolt 104,29 sk; Jób 34,14 sk). JHVH Lelke minden dolog teremtő ereje, Isten Lelke lebegett a vizek felett (Ter 1,2). Isten Lelkétől származik az ember lelke, művészi érzéke, éles elméje, belátása és bölcsessége. Az ember csak részesedik Isten Lelkében, teljességében JHVH Lelke azonban nem immanens, személytelen elv. Az ember esetlegességével és gyengeségével szemben ez a Lélek erő és bölcsesség (Iz 3l,3; 40,13), aki átláthatatlan és kikutathatatlan mélység az ember számára. Isten Lelkét is jellemzi az, ami Istent, azaz a

transzcendencia. Ebben az értelemben Isten Lelke Isten teremtő ereje, amely mindent teremt, éltet, megtart és irányít. A Spiritus Creator működik az egész teremtésben, betölti a földkerekséget és mindent egybefog (Bölcs 1,7; 7,28-8,1) Isten Lelkének tehát egyetemes, átfogó perspektívája van, övé az élet, az élet értelme benne van, tőle ered és hozzá tér meg a lélek, ő az életerő. A Lélek mindenütt ott van, ahol élet, várakozás, keletkezés, újdonság, reménység tör fel. Ahol igaz élet van, ott a Lélek működik, Isten Lelke szólt a prófétákon keresztül az üdvtörténetben. A Lélek nemcsak Isten teremtő-éltető ereje, hanem történelmi erő és tényező Belenyúl a prófétákon keresztül a történelembe, hallatja hatalmas szavát, cselekvésre indít, belenyúl irányítóan a történelem folyamába és mindent eszkatológikus cél felé irányit. Különösen hatékony az ószövetségi próféták inspirációjában

Inspirálja Mózest, Józsuét, prófétálásra indítja Bileámot, jelen van a bírák ítéleteiben, a kirá1yokat irányítja. Eleinte hirtelen, kiszámíthatatlanul, eksztatikusan és karizmatikusan jelenik meg, majd Dávid személyében már nemcsak eseményszerűen, hanem állandóan jelen van (1Sám 10,6; 19,24; 16,13; 2 Sám 7). Szembetűnő a Lélek inspirációja Trito-Izajásnál (Iz 61,1), Ezekielnél, Zakariásnál. Üdvtörténetileg és eszkatológikus értelemben a Lélek működése feltűnő a nagy író prófétáknál, különösen Izajásnál és Ezekielnél. Az eljövendő Messiás, az Isten Szolgája, az Ebed Jahve Lélek-hordozó lesz. Isten Lelke irányította a vándorlókat a pusztában, igazságot és igazságosságot teremtett. Az elhunytak helyébe új népet teremt, új szívet teremt és a végső korban Isten Lelke mindenkire kiárad (Joel). Isten Lelke új teremtést hoz létre, nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is működik, előkészíti a

jövőt Aggeus bíztatja népét, ne féljetek, közöttetek vagyok (Agg 2,5). Nem hatalom és erő által, hanem az ő Lelke által intézi Isten a világ dolgait, szól hozzánk és irányit a beteljesedés felé (Zak 4,6). Isten Lelke olyan történeti erő, amely erőszak nélkül átalakítja az ember szívét, átformálja a világ arculatát Isten Lelke az üdvösség-történet legbenső irányítója 4.25 JHVH angyala-Szava-Bölcsessége Az Ószövetségben felfedezhetünk különös jelentőségű állításokat, melyek arra utalnak, hogy Isten felhasznál meghatározott közvetítő módokat és formákat önkinyilatkoztatásában. Isten saját népe körében jelen van, tevékeny, és ezt a tevékenységet, jelenlétet közvetítik JHVH angyalai, az ő Szava és bölcsessége Első pillantásra ezek olyan lényegek, erők, melyek isteniek. Amennyiben az Újszövetség fényében értelmezzük az Ószövetséget, anynyiban ezek a Szentháromság titkának előkészítői

Abban segítenek, hogy felfogjuk valóságosan Isten transzcendenciáját és annak üdvözítő immanenciáját, másrészt kétségkívül az ószövetségi Isten-kinyilatkoztatás megszemélyesítési folyamatát jelzik. JHVH angyala (malak JHVH) sokféle módon feltűnik, sokféle jelentése lehetséges. Mindenképpen szerepük, feladatuk van az üdvösség előkészítésében. Ők JHVH követei, Izrael segítői, az istenfélők vezetői és oltalmazói, bírók. Sokszor nem is lehet megkülönböztetni őket JHVHtól, akinek szerepében megjelennek Ha más egyéb isteni megjelenési módokkal összehasonlítjuk, mint pl. Isten arca, neve, dicsősége, akkor úgy tűnik, hogy személyesebb módot képviselnek. Az egyházatyák és sok teológus a preegzisztens Logoszra értelmezik ezeket a megjelenési formákat Isten Szava (a dabar, a debar JHVH) sem más, mint Isten ószövetségi kinyilatkoztató szava. Erőteljes értelme és jelentése van az Ószövetségben, amikor a

szónak még nagyobb és lényegesebb jelentősége volt, mint manapság. Isten Szava mögött kiérződik Isten akarata és elhatározása Isten Szavának sajátos karaktere van. Összefüggésben van az élő Isten megnyilatkozásával, annak szuverén szabad döntéseivel Isten Szava kinyilatkoztatás és üdvösség, melyet népének története hordoz és továbbít. A Szóban Isten van jelen és azonos Istennel, nemcsak tőle ered Isten Szavának nemcsak noétikus, ismeretelméleti jelentősége van, mely szerint ismereteket közöl, hanem dinamikus ereje van, megvalósítja és közli Isten akaratát; Isten maga szól hozzánk, önmagát tárja fel szavában. Isten szavának tartalma a Biblia szerint lehet útmutató, iránymutató szó, melyben Isten önmagát kinyilatkoztatja (Kiv 19,20), akaratát közli, szavával létesíti választott népét. Az egész Sínai-esemény Isten Szaván alapul, a Sínai hegy Isten kinyilatkoztatásának hegye (Kiv 19,20.34 sk) A

tízparancsolat Isten tíz Szava, amellyel meghatározza Izrael létét, alapot ad az ember magatartásához, melyet írásban is rögzíteni kell és így továbbadni. A Második Törvény teológiailag értelmezi tovább Isten kinyilvánult dicsőségét és Szavát. Mózes, aki közvetíti Isten Szavát, az a próféta, aki szemtől szembe látta az Urat (MTörv 4,10). Isten Szava az Ószövetségben kimagasló módon prófétai Szó, amely mindig egy bizonyos történelmi pillanatban hangzik el. És a Szó az Istentől jön, isteni eredetű A próféta csak Isten ajka, száj melyen keresztül hangzik az eredeti isteni Szó. A próféták JHVH küldöttei, neki kizárólagos hatalma van fölöttük A próféták nem rendelkeznek a Szóval, a prófétai Szó kizárólagos és teljes módon rendelkezik a prófétákkal. A Szónak van hatalma a próféta felett. Sámueltől kezdve Izrael történetében döntő tényező és erő a prófétai Szó, JHVH maga szól, tevékenykedik,

vezet, irányít és üdvözít a prófétákon keresztül. A próféták szava időhöz van kötve, mégis feltétlen és tévedhetetlen Általában az eszkatológikus beteljesedésre is ráirányul. Isten Szava aztán lehet teremtő erejű Szó, amely mindent létbe szólít és megalapoz. Különösen a zsoltárok visszhangozzák Isten teremtő Szavát, létbe szólító és megtartó erejét. Sőt még válaszolnak is az isteni szóra A teremtő Szó volt először, amely az üdvösségtörténet alapját megvetette Isten Szava nemcsak létbe szólítja az embert és történelmét, nemcsak mozgásban tartja és irányítja, hanem Istenhez vezeti a megszólítottat. Isten Szava igazán maga Isten, aki egyszerre transzcendens és immanens, egyszer egészen más és egészen közeli. Isten Szava Isten jelenlétét létesíti Bizonyos értelemben beszélhetünk Isten szavának megszemélyesítéséről. Ez mint egyre növekvő törekvés, mint történetileg irányító és ható

tényező Isten személyessé tételének eszköze Isten Szava végérvényesen Jézus Krisztusban jelenik meg, Ő mondta ki, mint Isten, igazán az Isten Szavát, mint saját személyiségének Szavát. Isten Szavával bensőséges kapcsolatban van Isten Bölcsessége. A héber hokmah, a görög szofia elsősorban gyakorlati, erkölcsi, életalakító jelentést hordoz Utal ez a mesterember ügyességére, életbölcsességre, az erkölcsi tökéletességre, a konkrét életet átható és irányító bölcsességre Elsősorban a mindennapi életet hatja át ereje és világossága De ez a bölcsesség Isteni eredetű, Isten akaratának kisugárzása. Híre volt Salamon bölcsességének, akinek bölcsességét Isten Lelke irányította. A bölcsesség az ószövetségi teológiai értelmezés egy alapfogalma A fogság utáni időkből ránk hagyományozták a bölcsesség irodalmát A bölcsességi irodalom ünnepélyesen említi, hogy a bölcsesség isteni eredetű és Istenhez

tartozik. Különösen szépek a bölcsességet dicsőítő énekek, a teremtésben megnyilvánuló isteni bölcsesség dicsérete. Egészen konkrétan hüposztatizálják, megszemélyesítik a szent írók a bölcsességet, önálló személynek tűnik értelmezésükben. A bölcsességi irodalomban sokszor a bölcsességet poétikus értelemben megszemélyesítik a szent szerzők. Istentől jön a bölcsesség, és Isten gondolatait képviseli, de mint irodalmi műfaj képszerűen költői módon feldolgozva nyer kifejezést. Isten tulajdonsága a bölcsesség és ebben az értelemben lényege túlmutat az irodalmi kifejezésformán. Amiként a Tóra, a prófétai Szó, úgy a bölcsesség is Isten személyes tekintélyére vezethető vissza és ilyen hitelesített formában részesedik ezekben a választott nép A felsorolt mozzanatok világosan mutatják, milyen értelemben lehet szó alaptételünk érvényesítéséről, melynek értelmében az ószövetségi

Isten-kinyilatkoztatás előkészíti az Újszövetségben bekövetkezett Szentháromság-kinyilatkoztatást. Túlzott és alaptalan állítás lenne az, hogy az Ószövetség teológiája alapján akár kifejezetten, akár burkoltan isteni személyekről beszélnénk, melyeket a Szentháromság személyeinek tartanánk. Az Ószövetség csak előkészíti az újszövetségi kinyilatkoztatást Azt viszont határozottan állíthatjuk, hogy az ószövetségi Isten-kinyilatkoztatás egyre erősödő tendenciával, túllépve az ószövetségi kereteket, a mozzanatokat egyre jobban a megszemélyesítés irányába nyitottan értelmezi (Tóra‚ Bölcsesség, Szó). Isten belső életének gazdagsága, belső ereje, fényessége, életajándékozó szeretete minden keretet túlhaladva a beteljesedés felé irányul Isten eme önközlése az Újszövetség teljességében bekövetkezett Az Ószövetségben nincs teljesen befejezett, tökéletes Isten-kinyilatkoztatás. Ami viszont

határozottan kitűnik az az, hogy Isten felfoghatatlanul és kifejezhetetlenül gazdag, végtelen valóság, életteljesség, aki személyként, Én-ként jelenik meg. Léte, cselekvésmódja életszerű és személyes jellegű, az ember pedig árnyékszerű és erőtlen, törékeny leképzése, képmása ennek az isteni valóságnak. Isten mindenképpen személy az ószövetségi kinyilatkoztatásban Világosan kivehető a kinyilatkoztatás növekvő tendenciája, ti hogy Isten egyre egyetemesebb, bensőségesebb képét kifejezésre juttassa Isten transzcendenciája és immanenciája minden nehézsége és feszültsége ellenére egyensúlyban van A különböző közvetítő formák és módok (angyal, szó, törvény, bölcsesség) hüposztatizálásra, megszemélyesítésre törekednek, anélkül, hogy ezt végrehajtanák. Még bizonytalanság, befejezetlenség mutatkozik ezen a téren Az újszövetségi kinyilatkoztatás felől értelmezve a közvetítő módokat,

megállapítható, hogy ezek egymáshoz igen közel állnak, sőt kicserélhetőnek tűnnek; magát JHVHt jelzi és jeleníti mindegyik közlési mód. A megszemélyesítésre való törekvés nem bír egyértelmű jelentéssel. Visszafelé tekintve azonban ezek a mozzanatok pozitív értékűek a Szentháromság-kinyilatkoztatás értelmezése számára, bár csak „árnyékai az eljövendő javaknak és nem a valóság képe” (Zsid 10,1). Ha a bölcsességet, az isteni Szót, a Messiást a Krisztusban bekövetkezett kinyilatkoztatás fényében értékeljük, már egyértelmű a jelentésük és hogy mit jeleznek. Hasonló értelemben ugyanez állítható Isten Lelkéről a Szentlélekre vonatkozó újszövetségi kinyilatkoztatás fényében. 4.3 AZ ÓSZÖVETSÉGI ELŐKÉSZÍTÉS TEOLÓGIAI ÉRTÉKELÉSE Jóllehet az Ószövetség kifejezetten monoteista, mégis vannak benne helyek, melyek mintha valamely többséget feltételeznének Istenben, de nem mondják, hogy ott

tényleg van-e többség, vagy miképpen kell azt értelmezni. A racionalisták úgy magyarázzák ezeket a helyeket, mint az egykori politeizmus vagy panteizmus maradványait. A racionalizmus azonban teológiailag nem jöhet számításba. Így marad a kérdés: az ilyen látszólag Istenben többséget állító helyeket hogyan kell értelmezni? Ez a kérdés vonatkozik a teológusok szerint az istennév többes számára. Ezt nem lehet politeista értelemben venni, nyelvészetileg is kérdés, mert nem lehet fölségi többesnek sem értelmezni, mivel utána nincs az állítmány többes számban. Ilyen helyek még, amelyeket a teológusok felhoznak: Ter 1,26-27; 3,22: „Alkossunk embert, a mi képünkre és hasonlatosságunkra” [.] „Íme, Ádám olyanná lett, mint egy miközülünk” Ezekben a kifejezésekben vajon kihez beszél Isten? Más istenekhez nem szólhat, sem az angyalokhoz, mert azok itt nem szerepelnek Az egyházatyák érthető módon arra gondoltak, hogy

ezekben a mondatokban a Szentháromságra utaló nyomokat fedezhetjük fel. Mintha három személyről lenne szó ezekben a mondatokban; aki beszél, akihez beszél és a kép, mely mintha külön Isteni személy lenne. Nem lehet azt nyelvtani többes számnak venni, mivel az utána következő vers egyes számban van. Vagy talán csak merő antropomorfizmus lenne, mint mikor az ember önmagával megbeszéli dolgait. Az „alkossunk embert, a mi képünkre” – ez a kép mintha valódi képet jelentene, amelyet személynek lehet érteni, akihez beszélnek. A bábeli torony építésekor is hasonló állítás hangzik el: Ter 11,1-9, amely bizonyos többességet feltételez Istenben. Itt talán vonatkoztatható az angyalokra, akik segédkeznek Istennek, de érthető az előző helyhez hasonlóan Hasonló, többességet jelző állítás jelenik meg a Ter 18,1 sk-ban, amikor Isten Ábrahámnak megjelenik a Mamre völgyében. Itt Isten kísérői inkább angyaloknak tűnnek Iz 6,1 sk.

fenséges látomásról szólnak, ahol a Háromszor Szent Úr megjelenik Ez a felséges felavató látomás minden bizonnyal sejteti a Szentháromság titkát. Különösen jelentős, hogy János szerint Izajás ebben a látomásban a Fiú dicsőségét látta (Jn 12,41). Pál szerint pedig a küldetés szavait a Szentlélek mondta (ApCsel 28,25-26). Iz 63,9-10 szintén hármat nevez meg: maga az Úr, az Úr arcának angyala és az ő Szent Lelke. Az Úr és Angyala nyilvánvalóan személyek, a Lélek is mint megszemélyesített szerepel, mivel az Isten elleni lázadást az ő Lelke sérelmének és szomorúságának tekinti. Bölcs 9,1-ben szintén feltűnik az Isten, az ő Bölcsessége és elküldött Szent Lelke. A papi áldás formulája Szám 6,22-27ben említi az Urat, az ő Arcát Általában az egyházatyák és a régebbi teológusok ezeket a helyeket vizsgálják a Szentháromság kinyilatkoztatásával kapcsolatban az Ószövetségben. Kétségkívül, ezeket a helyeket

meg lehet magyarázni akkor is, ha a Szentháromság előzetes sejtetését valaki határozottan tagadja Az Újszövetség fényében azonban igen könnyű megfelelő magyarázatot adni ezek értelmére vonatkozóan, mert a Szentháromság újszövetségi kinyilatkoztatása után ezeket a szövegeket úgy értelmezhetjük, mint a Szentháromságról szóló legősibb bizonyosságokat. Kérdés az is továbbá, hogy ezek a helyek vajon előkészületei-e az újszövetségi kinyilatkoztatásnak vagy pedig maradványok az ősi kinyilatkoztatásból, amely hosszú idők folyamán a feledékenység és a homály fátylán keresztül világlik? Valószínű mind a két állítás. Egyrészt az Ószövetség tényleg előkészület volt az Újszövetségre Másrészt nem lehet tagadni, hogy eredetileg kapott az emberiség tájékoztatást valamilyen formában a Szentháromságról. Erre utal az, hogy mindig és mindenütt megfigyelhető a különböző vallásokban, vallásos nézetekben

a tény; a hármas számot minden nép az istenség számának tekintette és az istenek hármasságai világszerte mindenütt tiszteletben részesültek. A teológusok az egzegétáknál határozottabban nyilatkoznak a második isteni személyre vonatkozó ószövetségi helyekről. Az Úr angyala kifejezés igen sokszor előfordul az Ószövetségben. Az Úr angyala az, akit majd Isten elküld, aki különbözik Istentől, aki sokszor mégis azonosnak látszik Istennel Teológiai értelmezésben az Úr angyala nem más, mint az Ige, a második személy. Izajás a Messiást (9,6) a nagytanács angyalának nevezi Ha az Úr angyala azonos az Igével, akkor meg lehet érteni, hogy a Szentírás néha miért azonosítja Istennel és miért különbözteti meg néha tőle. A teológiai értelmezés fényében a természet azonossága magyarázat az azonosításra. A személyek különbözősége pedig magyarázat a megkülönböztetésre Egyébként a rabbik sem tudják megmagyarázni,

hogy mi a különbség az Úr és az Úr angyala között, ezért a későbbi szövegekben nem szerepel ez az elnevezés. Továbbá a Messiásról olyan dolgokat állit a Szentírás, melyeket tisztán emberről nem lehet állítani, p1. örökkévalóság, felhőkön jön, Fiú, stb Ezek a szövegek is arra utalnak, hogy a Messiás az Isten lesz. Isten bölcsességéről az ószövetség könyvei sokat beszélnek, éspedig úgy, hogy sok helyen kétségkívül többnek látszanak mint költői megszemélyesítések (Jób 28; Préd 8,22-31; Bár 3,9-4,4; Sir 24,5-16; Bölcs 7,21-8,1). Ezek a helyek megértetik, miért nevezte János evangélista Jézust Igének Szent Pál szerint Isten Bölcsessége Krisztus (1 Kor 1,24). Az Úr Lelkéről nem sokszor hallunk az Ószövetségben és a legtöbb helyen úgy lehet érteni mint megszemélyesített isteni erő. Igen gyakran paralelizmusban van az Úr arcával, színével. Ha az Úr arculata, színe az Isten személy, akkor a

paralelizmusból következne a Lélek személyisége Egyébként a harmadik személy eljövetele az utolsó időkre maradt, aki Isten ígérete szerint beteljesíti és a világ végéig folytatja a Messiás megkezdett művét. ni: Összefoglalva a teológiai értelmezés szempontjait, a következőket lehet biztosan állíta- a) A Szentháromság teljes és biztos kinyilatkoztatása csak az Újszövetségben van meg. Nem is lett volna megfelelő a pogány környezetben, mert könnyen politeista értelemben fogta vo1na föl a nép A rabbik sohasem foglalkoztak p1 a Messiás két természetével A Szentháromság hite nem is lehetett volna meg az Ószövetségben. Hogy a pátriárkáknak és a prófétáknak lett volna sajátos kinyilatkoztatása, arról nem tudunk. b) Magából az Ószövetségből nem lehet bizonyítani a Szentháromság dogmáját. Ez nyilvánvaló az említett szövegekből, azok értelmezési nehézségeiből, amelyek akkor táradnak, ha va1aki azokat a

Szentháromságról akarná értelmezni. Biztos, hogy a rabbik sohasem értették ezeket a helyeket máképpen, mint a monoteizmussal egybehangzóan Sem Krisztus előtt, sem Krisztus után ezekből a szövegekből biztosan bizonyítani nem lehet a Szentháromság titkát. c) Ha azonban az Ószövetséget az Újszövetség fényében értelmezzük, akkor ebben az esetben igaz, hogy az Újszövetségben kinyilvánul az, ami az Ószövetségben még rejtve volt. Ebből az is következik, hogy a Szentháromság ismeretéhez feltétlen szükséges az újszövetségi kinyilatkoztatás. d) Az Ószövetségben csak sejtetés, előkészület történt a titok kinyi1atkoztatására. A kinyilatkoztató Isten előkészítette az utat, hogy ne legyen teljesen új a kinyilatkoztatás, hanem a folytonosság kimutatható és érezhető legyen a két Szövetség kinyilatkoztatása között Az érvek, értelmezések, melyeket az egyházatyák és teológusok az Ószövetségből merítenek, mindig

csak az Újszövetség fényében érthetők. e) Ha valaki azt állítaná, hogy az Ószövetség Szentháromság-ellenes, vagy hogy az Ószövetség tanítását a Szentháromság dogmájával nem lehet összeegyeztetni, az nyi1vánvalóan téved és nem teológiailag gondolkodik. Az az állítás sem tartható, hogy az Ószövetség az egységet, az Újszövetség a hármasságot nyilvánította ki, mivel az Ószövetség önmagában nem lezárt egész és az Újszövetség nem teljesen új, hanem mindkét kinyilatkoztatás ugyanannak az Istennek az önkinyilatkoztatása, aki kezdettől fogva jelentkezett és Krisztusban vált teljessé kinyilvánulása