Ezoterika | Tanulmányok, esszék » Haraszti László - Sarlatánok, orvosok, a természetgyógyászat hatáselemei

V/2/1 2. Haraszti László: Sarlatánok? Orvosok? A természetgyógyászat hatáselemei Az elmúlt öt évben szinte minden paramedicinális próbálkozás egyértelmű sikertörténet Magyarországon. Bárki, aki felfedezni véli természetfölötti hatalmát, figyelemre számíthat. Bekerülhet a rádióba, televízióba, újságok figyelmére számíthat, kiírhat ajtaja fölé bármit, sorba fognak állni hozzá. Virágzik a hazánkban sosem volt honos keleti medicína sok ágazata – bár ezeknek legalább több évszázados hagyományai, kikristályosodott szokásrendszere van. Aggasztóbb, hogy számos misztikusan homályos hátterű irányzat is kiásta a csatabárdot, vagyis fel akarja venni a versenyt a hagyományos orvoslással. A betegek pedig nem nagyon értik a helyzetet. Hisznek az írott szónak, a tömegkommunikációnak, sokszor nagyobb bizalommal fordulnak az úgynevezett alternatív gyógyászat felé, mint az orvosok által közvetített, technikai vizsgálati

eszközökkel felvértezett hagyományos gyógyító eljárások felé. Meghökkentő, hogy bár ezeknek se múltjuk, se tudományos hátterük nincsen, mégis igen sok beteg fordul feléjük, áldoz nem kevés pénzt erre; sokszor szinte dacos szembefordulást fogalmazva meg a hivatalos orvostudomány ellenében. Tűnődéseim e folyamat hatáselemeit, hátterét próbálják felfedni. Érzelmi beállítódás Külön figyelemreméltó hatáselem az előrevetített érzelmi beállítódás. Értem ez alatt azt, hogy ha például szilveszteri buliba megyünk, akkor már napokkal előre felkészülünk, hogy ott majd milyen jól fogjuk magunkat érezni. Ha viszont temetésre készülünk, akkor szomorúnak állítjuk be magunkat, már előre. Nos, a természetgyógyászhoz az emberek ilyen előre vetített reménnyel mennek, ami pozitív érzelem. Van benne egy kis lázadás is, hogy: „csakazértis meg fogok gyógyulni, még ha az orvostudomány le is tett rólam”. Orvosi részről

nagyon sajnálatos az a jelenség, hogy orvoshoz a beteg nem reménnyel megy, hanem szorongásal. Bizonytalansággal, ambivalenciával, félve Ennek sajátos kommunikációs előzményei vannak, melynek során a beteg megtanulja, hogy az orvos 1. nem mond ki azonnal diagnózist, V/2/2 2. számonkéri rajta az egészséges életmódot, 3. a betegség várható következményeivel rá akar ijeszteni a betegre Ez a viselkedés sajátos keveréke a felkent mágusnak, a titkok tanult tudójának, ki fölérendelt helyzetből osztja a lapokat. A defenzív medicína pedig még jókorát torzít ezen a viselkedésen; e szerint szüksége van a gépek, a technika igazolására a diagnózis elkészítéséhez. Ez egymásnak ellentmondó kettősség, ami inkongruenssé, hiteltelenné teszi az orvos kommunikációját. Ezt ő is érzi, emiatt igyekszik még távolságtartóbb vagy fölényesebb lenni – ami csak ront a helyzeten. Az orvos karrierje során lassan elveszíti empatikus

viszonyulását a beteg ember felé. Ez medikus évei elején még megvolt, ám lassan kialszik belőle. Védekezés is ez, hiszen hatalmas teher sok beteg ember kielégíthetetlen lelki támaszigényének megfelelni. Az oktatás súlyos hiányossága, hogy nem tanítja meg az orvosokat ezt megfelelően, optimálisan kezelni, hogy egyedül hagyja őket az orvosi munka érzelemfelkavaró problémáival. A betegtől való elidegenedés és a defenzív szokások miatt az orvosok hezitálnak a diagnosztikus döntéshelyzetben és gyakorta napokig nem mondanak véleményt, hanem „lebegtetik” a beteget. Ezzel szembehelyezhető, hogy szokványos esetben a természetgyógyászok nem hezitálnak a diagnosztikus szakaszban, hanem határozottan mondanak valamit. Ez lehet utalás vagy valami általánosság (a májával van baj, gomba van a szervezetében, stb.) azonban ez többnyire elég a betegnek. Kielégíti azt az elvárását, hogy itt rájönnekl majd, mi is a baj, majd rögtön neki

is fognak gyógyításának. A szorongás szerepe A beteg már a tünetek első jelentkezése óta szorong, még mielőtt a családorvoshoz elment volna. Már akkor fél, találgat, mi lehet a baja Természetesen a lehető legroszabbra gondol: rákra, infarktusra, AIDS-re stb. Abban a titkos reményben megy el az orvoshoz, hogy az majd elűzi a gyanút. Az orvos azonban nem mond biztos diagnózist, hümmög, vér-, röntgen-, egyéb vizsgálatokat rendel el, mialatt a beteg szorongása fokozódik. A szakorvosi vizsgálatokat követően sem kap egyenes választ, a szakorvos leírja véleményét, javaslatait, de azt nem közli feltétlenül a beteggel. A szorongás tovább fokozódik, a beteg ennek hatására kedvetlen, elbizonytalanodott lesz, V/2/3 majd a hozzátartozók is „beindulnak” és megúnva azt, hogy még mindig nincs megoldás, paralell utakat keresve rátalálnak a természetgyógyászra, mint alternatívára (nem egy másik orvosra, hiszen az cseberből vödör

lenne). A betegek így nem valamiért, hanem valami (a hivatalos medicína) ellen fordulnak az alternatív medicína felé, emiatt a választott természetgyógyász szinte bárki lehet, energiaátvivő, léleksebész, iriszdiagnoszta stb. (Vagyis nem kell feltétlenül specialistának lennie azon a panaszterületen, mint a medicínában, ahol aszthmatikus panasszal tüdőgyógyászhoz, allergológushoz, rák esetén onkológushoz fordul a beteg.) Az emberek ösztönszerüleg tiltakoznak az ellen, hogy az orvoshoz fordulás után a kezdeti szorongásuk fokozódjon. Hiszen ez a legősibb hippokratészi szabállyal is ellentétben van: mely azt írja elő, hogy habár az orvos ritkán tud segíteni, gyakrabban enyhíteni, de vígasztalnia, együttéreznie mindig kell. Nem racionális döntés Ebben a helyzetben tehát nem racionális hanem érzelmi döntés születik, melyet egy kétségbeesett szembehelyezkedés, lázadás motivál. Ezért van az, hogy értelmes, materialista

alapon álló tudományos felkészültségű emberek is tudományosan megalapozatlan hátterű természetgyógyászhoz fordulnak. A döntés után részben az önmagát teljesítő próféciák szabálya érvényesül több okból. Az emberek döntését irányító dacos szembenállás belső motivációként hajt a gyógyulás irányába. A betegek összeszedik maradék belső erejüket és „csakazértis” meg akarnak gyógyulni. Megtesznek mindent, aktívan úgy kezdenek viselkedni, mintha javulni kezdenének. És ebben a folyamatban javulni is kezdenek Kezdenek reménykedni, és ezt környezetük is észleli. Az ismerősök ettől kezdve bizalommal, reménykedve állnak betegségükhöz, ami visszahat a beteg pozitív irányultságára. Spirálként pörögnek felfelé ezek az egymásra hatások, amiben mindenki érdekelve van, a beteg és a hozzátartozó is. Fut a pénze után (a kognitív disszonancia) A másik sajátos hatás az, amit a hazárdjátékokból kölcsönvett

műszóval egyszerűen úgy hívunk, hogy a beteg „fut a pénze után”. Nemcsak a szó szerinti pénzről van szó, habár ez is szerepet játszik a folyamatban. Ha valaki már fizetett néhányszor, akkor folytatja V/2/4 addig, amíg meg nem kapja amit akart. A pszichológia ezt a jelenséget kognitív disszonancia címszó alatt tárgyalja. A mindennapi életben ez azt jelenti, hogy ha valaki akármilyen ok (ez lehet nagyon csekély, például kényelemből nem akar vagy nem tud nemet mondani) miatt elkötelezi magát valami mellett, attól kezdve már kitart döntésénél akár irracionálisan is, hogy ne kerüljön önmagával ellentmondásba, disszonanciába. Ugyanis ha ez történne, szembe kéne néznie azzal, hogy irracionálisan, rosszul döntött korábban és ez kínos érzést keltene benne, csökkenne önértékelése. Ha egyszer valaki már elfogadta azt, hogy józan ítélőképességét felfüggesztve egy irracionális gyógyító folymatba megy bele, akkor

saját énképét megóvandó, igyekszik igazolni kezdeti döntését. Hiszen ha nem gyógyul, akkor azzal is szembe kell néznie, hogy „palira vették”, hogy becsapták, hogy hagyta, hogy hülyének nézzék, hogy józan tudásával ellentétesen, buta módon viselkedett. Ezzel senki sem szembesül szívesen, sokkal egyszerűbb valami partikuláris rész-elem változását kiemelni mint a javulás jelét, igazolásként arra, hogy döntése jó és indokolt volt. Mint a kártyás, aki vesztés esetén tovább teszi a téteket abban a reményben, hogy majd azok segítségével visszanyeri a korábbi elúszott pénzét – csak ne kelljen szembesülnie a veszteséggel, hiszen akkor saját ügyetlenségét, alkalmatlanságát, vesztes voltát kéne tudomásul vennie. Ez pedig énjét nem erősíti, hanem gyengíti Egy rossz döntés után csak kevesen tudnak szembesülni azzal, hogy hibáztak. Egyszerűbb meggyőzni saját magunkat, hogy valami jó azért csak volt abban. Ilyen

helyzetben különösen érdemes valami megfoghatatlanra hivatkozni, valami megmagyarázhatatlanra, hiszen az felment az ésszerűség elmulasztásának felelőssége alól. Hinni a csodában Az emberek szeretnek hinni a csodákban. Ez reményt ad, kiemel a mindennapokból, a szürke realitásból. Érdekességet kölcsönöz annak akivel megtörtént, egy különleges pozícióba emeli, mint aki kiérdemelte azt, hogy vele ilyen rendkívüli dolog megtörténjen. A csodával határos gyógyulás valódi eseményként való felfogása a fantáziavilágba emel, s a vágyteljesítő gondolkodás által ki is elégít, gyógyírt ad a szorongás által tudatközelbe hozott halál irracionális fenyegetésére. Amíg valaki úgy tesz, mintha igaz lenne a csoda, lesz miről beszélnie. Érdekessé válik a társaságban, fontossága kiemeli a szürke hétköznapok közül, olyan téma, hivatkozási V/2/5 alap lesz a gyógyulása, amilyen „idézési indexet” különben sose ért

volna el. Nem elhanyagolható, hogy e folyamat közben az orvos, a hivatalos gyógyászat mint közös ellenségkép realizálódik, ami fokozni tudja a társaság együvé tartozás élményét, a konszenzust, a közösséghez tartozás érzését. Eddig nincs is nagyobb gond, mint a gyerek a mesével, úgy van vele a felnőtt ember: hiszi is meg nem is. A baj akkor kezdődik, mikor az emberek komolyan el is hiszik a titokzatos, csodaszerű gyógyulás lehetőségét és a hit irányítja majd cselekedeteiket. Olyan történhet, mint mikor Don Quichote valóban megtámadta a szélmalmot. Nos ekkor van baj, mert csalóka hite miatt összetörik, tán meg is hal. Mint a három gyerekes fiatal ácsmester, kinek kezdődő gégerákja miatt a fül-orr- gégeorvos felajánlotta a műtétet, ám ő fölényes mosollyal utasította el: ő inkább a természetgyógyászt választja, mert úgy tudja, hogy annak már sok gyógyult esete volt. Három hónappal később kifekélyesedett torokkal

jött vissza, hogy mégis vállalná a műtétet, talán mégis igaza volt a doktor úrnak. Ekkorra már inoperábilis volt a tumor Az ács a biztos halál tudatában sem volt dühös a természetgyógyászra, mert az csak jót akart neki és mindent megpróbált. (Például maga mellé ültette, hogy közelebb legyen a belőle sugárzó „energiához”. Az e beteget vállaló természetgyógyász könyvében, nyilatkozataiban, TV-ben hirdeti, hogy miként kapta természetfeletti hatalmát az őt éjjelente meglátogató UFO-któl.) Miután az ember egyszer felelőtlenül elfogadta a feltételeket, kognitív disszonancia lép fel. Márpedig elfogadja, mert egyszerűbb belemenni a kalandba mint visszautasítani Sokféle oka lehet ennek. Csábít a titok, a csoda, a lehetetlen Nehéz a barátok, a rokonok rábeszélését elhárítani. Lehet ok az is, hogy – mint Magyarországon nagyon sokan – a beteg egyszerűen nem tud nemet mondani. A leggyakoribb ok pedig a regresszió. A

regresszió A beteg ember elbizonytalanodik, szorong, a szorongás pedig regresszív lelkiállapot kialakulását segíti elő, melyben reakciói sok tekintetben hasonlítanak a gyermeki magatartáshoz. Bajban a gyermek is feltétel nélküli megadással követi a tekintélyszemélyt, ezt figyelhetjük meg a beteg embernél is. Rábízza életét az orvosra, elfogadja annak döntéseit. Ugyanígy bízza rá magát a természetgyógyászra is – csak V/2/6 kicsit könnyebben. Ugyanis könnyebb egy olyan személyre rábízni magunkat, aki erőt sugároz, magabiztos, feketén-fehéren tud dönteni a legválságosabb kérdésekben is – mint egy olyanra, aki csak hümmög, nem mond semmit, diagnózisát, döntését, kezelési feltételeit napokig, hetekig eltolja, amíg gépeitől nem kap választ. Ez alatt az idő alatt a beteg szorongása csak fokozódik, amit nehezen tűr. A természetgyógyász (a reiki mester, az iriszdiagnoszta stb.) azonnal véleményt mond és azonnal

kezelni kezd Ez az azonnaliság pedig rögvest csökkenti a szorongást. Korunk kultúrája amúgy is kedveli az instant megoldásokat, az emberek egyre inkább arra szocializálódnak, hogy mint a kisgyerekeknek, azonnal elégítsék ki igényeiket. Ennek az elvárásnak jobban meg tud felelni egy természetgyógyász, mint a hivatalos orvostudomány képviselője az orvos, akinek kezét megkötik a protokollok, a beteg iránti felelősség. Felelősség A természetgyógyász nem vállal felelősséget és ezzel hatalmas előnybe kerül az orvossal szemben. Az orvos ha kimond egy diagnózist és abba az irányba kezdi kezelni betegét, felelősséget vállal azért, hogy ez meggyógyítja a beteget. Döntését tudja argumentálni, tudományosan megalapozni, szakmai érvekkel megvédeni. Ha tévedett, akkor viszont felelősségre vonható, akár bíróságon is elítélhető. Állását felfüggeszthetik, a szakmában híre megy, ha pedig betegei között elhírlik, akkor

azok elhagyják. Mindez nem köti meg a természetgyógyász kezét. Nincs területi kötelezettsége, semmilyen kötelezettsége sincsen. Bárkinek a kezelését elvállalja és bárkit elutasíthat ha úgy érzi, hogy az illető nem alkalmas médium. Akármilyen betegségben szenvedő kezelését elvállalja mondván: megpróbál minden tőle telhetőt. Magabiztos mosollyal kijelenti, hogy tudja hol van a baj és azt hogyan fogja kezelni. Esetleg nem mond semmit, csak kezelni kezdi a maga módján, a beteg számára átláthatatlan, felfoghatatlan módon. Varázsszavakkal, levegőbe rajzolt jelekkel, kézrátétellel, titokzatos (senki által nem ellenőrizhető, ki nem mutatható) energianyalábokkal, rejtélyes tűszúrásokkal, simogatással, nyomkodással. Mindennek ad valami misztikus nevet ami a tudományosság, a megbízhatóság látszatát kelti. Így hallhatunk csakrákról, van aki tudományoskodóan egészségügyi tenyérelemzőnek címzi magát, holott mezei

tenyérjós. A legjobb amit hallottam, a léleksebész, ki agycserére is vállalkozik. De nem rossz az V/2/7 iriszdiagnoszta sem, aki ki meri jelenteni – amit mohamedán mesékben olvastam, ahol leírják, hogy „ez a különös történet a szem zugába van bekarcolva láthatatlanul vékony tűvel” – hogy a szervezet minden pontja, szerve reprezentálva van az irisz bizonyos területén, s annak elváltozásait követni lehet az irisz képén. Ha ez igaz, akkor az irisz kicsinyítő képessége messze meghaladja az negyedik generációs komputerek központi chipjét is. Nem is érti igazán az ember, hogy ha ez olyan jó és tökéletes diagnosztikus módszer, akkor Nyugat Európában miért nem használják ezt kiterjedten; vajon a biztosítótársaságok – kiknek komoly anyagi érdekük lenne benne – miért nem szorgalmazzák használatát. A betegség miatti szorongástól elbizonytalanodott, regresszív lelkiállapotú beteg ha egyszer belement ezekbe a

követhetetlen elméletű dolgokba, nehezen tud kilépni belőle. Fogja őt a kognitív disszonancia csapdája, a regressziója miatt tekintélyszemélyként elfogadott természetgyógyász kire autoritásként (szülőpótlékként) rábízta magát, fogja őt a csodavárás, a szuggesztív hatások által létrehozott javulás érzése, a gyógyulás kétségbeesett igénye. Az, hogy Magyarországot ilyen nagy hullámban önti el a természetgyógyászat, az alternatív medicína, a különböző parapszichológiai gyógyászat az külön elemzést érdemel. Korábban az ilyen dolgokat hivatalosan tudománytalannak babonának stb ítélték meg s nem engedték felszínre jutni a tömegkommunikációban. Az elhallgatás, elnyomás visszacsapása csak egy ok a sok közül. A diktatúra öröksége Ok lehet az is, hogy a hagyományos medicína tekintélyét lejáratták a pártállami időkben. A totális diktatúra sehol sem kedvezményezte az értelmiséget, ezen belül az orvosok

hagyományosan konzervatívnak, jobboldalinak számítottak. Ismertek az ún orvosperek is az ötvenes évek elején. Nálunk Magyarországon a paraszolvencia kérdésének tűrésével, meg nem oldásával máig tartóan sikerült egymás ellen fordítani orvost és betegét. Ezt a konfliktust a tömegkommunikáció orvosellenes attitűdével időről időre felszították, aminek eredménye ellenségesség, bizalmatlanság, negatív viszony lett. Ennek talaján sokkal könnyebben kaphattak lábra olyan irányzatok, melyek szintén arra panaszkodtak, hogy az orvosi társadalom ellenségesen viszonyul hozzájuk. V/2/8 Szinte lázadásszámba ment használni a Celladam injekciót, s e helyzetben az érzelmek olyyan komplex keveréke jött létre, melyben megtalálható volt a totális állam gyűlölete, a hivatallal szembeni ellenállás, az orvosellenesség és a placebohatás. Egy valami nem volt meg benne, az ésszerűség. Az indulatok, érzelmi motivációk fontosabbak voltak

mindennél, elmosták a racionális érveket. A totális diktatúrában a felelősségvállalás készsége elsorvadt. Az állam mindent központilag irányított, így ha az utasításokat szolgaian követte, az állampolgárnak nem kellett felelősséget vállalnia. Ebben a légkörben elvárta, hogy az állam viselje érte a gyógyítás (és a gyógyulás!) felelősségét, amit áttételesen az orvosok vállaltak. Az ötvenes évektől a medicína az egész világon sok területen összekapcsolódott a politikával, például munkahelyekhze, jogosítványokhoz, különböző engedélyekhez csak az orvosokon keresztül lehetett jutni. Mindemiatt az állammal szembeni gyanakvás kiterjedt az orvosokra is. A demokratizálódás után az emberek nem változnak gyorsan, megfigyelhető, hogy továbbra sem viselik a felelősséget saját magukért, ám ezt nem vállalják a természetgyógyászok sem. Nem vonhatók felelősségre, ez mutatkozik meg abban is, hogy ilyen perrel még nem

találkoztunk annak ellenére, hogy előfordul, hogy csodagyógyszerként, petróleumot (ami méregnek minősül) itatnak a betegekkel. A remény Természetesen valódi javulás is elindulhat a szuggesztiv hatások és a remény által keltett belső önreperatív folyamatok által, melyben a szervezet mobilizálni képes saját erőtartalékait. Ilyenkor, a remény sajátos hatásaként megfigyelhetjük, sőt kísérletileg is igazolni lehet az immun védekezőképesség, ellenállóképesség fokozódását. Többek között ezért jön létre az a régen megfigyelt tény, hogy a gyermeksebészeten sokkal jobban gyógyulnak a kliensek, mint a felnőttsebészeten, ahol szkeptikus, bizalmatlan, elrontott felnőttek feküdnek. A gyermekek ugyanis sokkal őszintébben bíznak a gyógyulásban. A felnőttek bíztatása folytán nemcsak reménykednek, hanem tudják is, hogy meg fognak gyógyulni. A természetgyógyászhoz fordulás esetében a felnőtt is gyerek lesz, mikor a csodavárás

hangulatában félreteszi a racionális kontrollt. V/2/9 A betegek kiválasztódása A hagyományos medicína már nemigen titkolja el a diagnózist, s vele együtt a kilátásokat sem. A krónikus betegeknél ez azt jelenti, hogy kíméletlen őszinteséggel szembesülnek azzal, hogy ők már csak rosszabbodni fognak. Ez nem csak a remény elvesztését jelenti de gyakorta megfigyelhető egyfajta lázadás is. A beteg fellázad az orvosok véleménye és a diagnózis, a sorscsapás ellen. Úgy tesz, mintha az hamis lenne és érveket keres ezt igazolandó. Az orvosok nem is figyeltek oda, összekeverték a leleteket, felületesen vizsgálták őt meg stb. Ezzel egyidőben szívesen fordul olyanokhoz, akik bíztatják őt, akik biztonsággal jelentik ki, hogy ő igenis gyógyítható – csak más módszerrel. Esetleg más dimenzióban A csontkovácsok rendelői tele vannak reumatoid panaszokkal rendelkező emberekkel, kiknek rendszeresen visszatérő panaszaira csak időleges

enyhülést tud adni a hagyományos medicína. Ez utóbbiak másfajta kezelési megközelítésük miatt sokszor valódi enyhülést tudnak adni. Egyes alternatív gyógyítók rendelőiben tömegével látunk rákos, agyvérzéses, fejlődésben visszamaradt, vagy testi, mentalis sérüléssel született betegeket. Ezek egy részénél átmenetileg javulhat a közérzet, a remény hatására elkezdődő folyamatos gyakorlás javíthat a beszűkült mozgáson, környezet részéről pedig a megnövekedett odafordulás lehet pozitív hatású. A placebo-jelenség A remény nagy szerepet játszik az úgynevezett placebo hatásban is. A placebo egy gyógyszermolekulát nem tartalmazó tabletta, amit leggyakrabban gyógyszerkísérletekben használnak fel bizonyítandó, hogy a gyógyszer jobban hat, mint a betegre ható lélektani hatások. E kísérletek során mindig megfigyelhető, hogy a betegek egy része a placebo tablettáktól is meggyógyul betegségéből. Mondhatnánk

erre is, hogy csodaszerü gyógyulás, hiszen hatóanyag nélküli tablettáktól múltak el a tünetek, a betegség. Ám nem mondjuk, mert annyira mindennapos jelenség ez A placebo hatást a hit, a remény hozza létre. A jelenség eszköze (vehiculuma) pedig a hiteles kórházi körülmény, a szakszerü orvosi ellátás, melyek során a beteg reménye, gyógyulásba vetett hite nagyon megerősödik. A gyógyulásba vetett bizalmától V/2/10 immunrendszere megerősödik, újult erővel száll szembe a betegséggel, agyában a jótékony endorfin rendszer is beindul és csökkenti a fájdalamakat, ami megerősíti hitét a javulásban, s sok tényező együtthatására tényleg meggyógyul. Hasonló folyamatok támasztják alá a pszichoterápia hatékonyságát is testi tünetekkel járó szorongásos betegségek esetén is. Nem kell tehát nyakatekert, követhetetlen elméleteket gyártani ahhoz, hogy megmagyarázzuk egyes esetek látványos gyógyulását, javulását. Azt

azonban, hogy egy módszer valóban használható és nem ártalmas, hogy hol vannak hatákonyságának határai, mikor vannak mellékhatásai, ellenjavallatai – nos ezeket a kérdéseket mindenképpen tisztázni kell mielőtt egy kezelésbe belevágunk. Ez etikai, morális kötelessége lenne az alternatív medicínának, mégpedig úgy, hogy e kérdéseket tudományos összehasonlító módszerekkel megbízhatóan tisztázza. Panaszkodás – hogy féltékenyek rá, hogy nem fogadja be őket a tudomány stb. – helyett kezdeményezzenek összehasonlító vizsgálatokat: diagnosztizáljanak és kezeljenek 3OO-3OO előzetesen kivizsgált, jól dokumentált állapotú beteget akupunktúrával, reikivel stb. – és hagyományos orvosi módon. Az, hogy erre eddig nem került sor azt sugallja, hogy a természetgyógyászok nem merik vállalni az ilyen összehasonlítást. Ebben az esetben viszont nem lehet csodálni, hogy nem veszik őket komolyan. Egy televíziós vitában a –

hívei által nemes egyszerűséggel csupán Mesternek hívott – természetgyógyász sértetten panaszolta, hogy csodálatos eredményei ellenére az orvosok nem vesznek róla tudomást. Mivel ugyanebben a műsorban azt is állította magáról, hogy tört csontokat tud egy nap alatt a belőle sugárzó erővel összeforrasztani nyomtalanul, megkérdeztem tőle: hajlandó lenne-e bebizonyítani erejét állatkísérletben is? Gőgösen válaszolta, hogy amíg beteg embereken segíthet, addig nem pazarolhatja erejét állatokra. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a nagymértékű technicizálódás során az orvosok kezdik elveszteni az embert, mint érző, lelki reakciókkal bíró partnert. Ez űrt hagy maga után, hiszen pont azt a több ezer év által betöltött szerepet veszíti el ezzel az orvos, ami az archaikus képzeletben a sámánnál kezdődött, s többek között a papi szerep lelki enyhülést nyújtó feladatával is összekapcsolódott. Ezzel egybeeső különböző

társadalmi folyamatok tág teret adtak ellenőrizetlen kezdeményezéseknek, V/2/11 önjelölt prófétáknak, kik egy sajátos társadalmi helyzetben jó piacot találtak az ellátatlan, elsősorban lelki igények terén. A remény öngyógyító pszichoszomatikus hatásain keresztül ezek hatására sok nemspecifikus terápiás eredmény is születhet. Ennek ellenére a kívülálló számára gyakorta megalázónak tűnik az a sok hókusz-pókusz, amivel ezeket az eredményeket elérik. Sokkal károsabb viszont az, amikor e megalapozatlan hátterű irányzatok képviselői prófétikus biztonsággal vállalnak olyan gyógyítási feladatot mely józan ésszel felfoghatóan is felelőtlenség részükről. Rossz érzés asszisztálni ehhez, hiszen „bűnösök közt cinkos aki néma” – ha viszont rossz érzésünknek, ellenvéleményünknek hangot adunk, akkor a legtöbbször csak a maradinak vagy hitetlennek szóló gúnyos, lesajnáló mosoly lesz a válasz.

Szabályozást igényel ez a terület, de ennek egyenlőre nyoma sincsen. Ha valaki rálelt bár hamis, de profétikusnak hitt tehetségére, akkor attól önmérsékletet nem lehet elvárni. Előbb utóbb valószínűleg kiszabályozódnak ezek az irányzatok, ám milyen árat kell fizetni érte?