Építészet | Középiskola » Magyar térrendezés, napjaink házai

MAGYAR TÉRRENDEZÉS: NAPJAINK HÁZAI (Forrás: Világfa a magyar térrendezés: http://nagyji.5mpeu ) Első ránézésre nem is gondolnánk, hogy címünk milyen sokrétű és összetett tartalommal bír. Mert milyenek is napjaink házai? Koruk, stílusuk, helyük, anyaguk, építési módjuk, rendeltetésük szerint, vagy hogyan kellene csoportosítanunk lakóépületeinket? A hagyományos falazott családiháztól a tízemeletes panelig, a XIX. századi bérpalotáktól az ultra modern üveg ketrecig, bio-ház, passziv- vagy aktív épület, számtalan variációban, de alapjaiban egyező tartalommal, HÁZak, emberi LAKHELYek, magyarországon, magyar emberek számára. Az az alap, amely segít nekünk a sokszínűséget közös nevezőre hozni, a magyar népi építészet, az egysejtű ház és annak kiterjedése a háromosztatú ház. Nem állíthatjuk, hogy a mai családi házak -az egyéb lakóépületekről nem is beszélve- a magyar népi építészet fejlődéseként

alakultak ki. Számos tényező -mint az építési telkek méretének csökkenése, az épületgépészeti elemek optimalizálása, az építőanyagok változása,vagy a lakosság nagy részének a városokba áramlása- vezetett el a helyiségek soros elrendezésétől, a mai tömbösített formához. Ma már egyre ritkább, hogy több generáció együtt él, ami szintén a változások egyik kiváltója. A hagyományok szeretete és tisztelete nem vezethet azonban oda, hogy ne ismerjük el a korszerű technológiák, építési módok, a növekvő komfortosság nyújtotta előnyöket, a lakótelepek szükségességét. A magyar falu elmúlt másfél évszázada Azért mi - az oldal szellemiségének megfelelően - maradjunk először a népi építészetnél és vizsgáljuk meg, hogyan változott a vidék, elsősorban a falu képe az elmúlt mintegy másfél évszázadban. A 19. század utolsó évtizedeiben elkezdődik egy olyan fejlődési tendencia, amely napjainkig

meghatározó jellegű: a falusi építészet erőteljes integrálódása, a táji eltérések gyors csökkenése, szinte eltűnése. A több mint száz esztendő azonban építészetileg korántsem egységes, csak a domináns tendencia fogja össze, de valójában több, egymástól eltérő szakaszra oszlik. Bizonyára szabályos, hogy egy fejlődési sorban, az egyes részek külön-külön módosulnak. Az első szakaszban (1880–1920) a füstelvezetésben áll be a döntő változás, mászó- és cilinderkémények építésével, szabadkémények korszerűsítésével. Nem tűnnek el ugyan a füstöskonyhás és kürtőskemencés házak, de százalékszámuk egészen alacsonyra csökken. Nem ilyen gyors, de azért eléggé tempós a tető fedőanyagának kicserélődése. A cseréptető (a palával és bádoggal együtt) részesedése 1900-ban a lakóházakon csak 23% (a városokkal együtt), s ez 10 év múlva emelkedik 37%-ra. A zsúp- és nádfedél a falusi lakóházakon

1900ban még meghaladja az 50%-ot, de 1910-ben ez alá esik A fedőanyag változása később is lassú, még 1930-ban is zsúp és nád fedi a házak negyedét. Alaprajzi szempontból a táji különbségek korábban is viszonylag csekélyek voltak, az egysoros építkezés viszonylag hosszú épületeket hozott létre. A XIX század végén, amikor a városi hatások megerősödtek, s a sorházas és laza sorházas beépítés megjelent a falukban, ez kapcsolódott az egysoros házhoz, s így L alakú épület jött létre az utcára néző két szobával, amire merőleges szárnyba épült a konyha, kamra, pince stb. A ház az utca felé a városias jellegű arcát mutatta, az udvar felől a hagyományosat. Leginkább a polgárosult falvakban, kis mezővárosokban találkozunk ezzel a típussal, a községek többségében megmaradt az utcára teljes egészében merőleges lakóépület. Nem tűnik el a kontyos- és csonkakontyos tető, de a múlt századfordulón már ilyent nem

építenek, s így a tűzfalas nyeregtető egyre nagyobb hangsúlyt kap, főleg a Tiszától nyugatra. A zárt füstvezetés s a takaréktűzhely a lakásbelsőt teljesen egységessé tette, csak némi különbséget jelentett az, ha a szobában megmaradt a cserépkályha vagy a magas kemence, esetleg a kandalló. A ház külső megjelenésére a cserépfedés nyomta rá a bélyegét, akármilyen volt a tetőforma. Az új házak nagy része vakolatborítást kapott, melynek díszítésmódja az országosan elterjedt stílushoz igazodott. Mindez azt jelentette, hogy az építészet levetkőzte helyi karakterét, melyet csak a még meglévő régibb épületállomány színezett. A második szakaszt (1920–1950) a két világháború között más körülmények jellemezték. Az országcsonkítás és a világgazdasági válság tartós recessziót eredményezett, ami lassította az építkezést. Alig van új kezdeményezés, a századfordulót tekintve a színvonal is csökken A

tégla, kisebb mértékben a kő használata ugyan jelentősen megnő, de 1930-ban a fennálló épületeknél a földfal aránya még mindig meghaladja az 50%-ot. Töretlen viszont a cseréptető térhódítása és a cilinderkémények építése. A hosszanti alaprajz még változatlanul uralkodó, de egyre gyakoribb lesz a második szoba építése. Ez már nem hosszirányba épült be, hanem az első szoba mellé, az utcafrontra, a századfordulón kialakult módon, s így ez az L alaprajz egy lépés a kétsorosság irányába. A harmincas évek végén s a negyvenes évek legelején a háborús konjunktúra átmenetileg növeli az építési kedvet, de újítások érthetően éppúgy nem honosodnak meg, mint az évtized második felében, amikor a háború pusztításait kellett pótolni. A harmadik szakasz (1950–napjainkig) eleje annyiban kapcsolódik az előzőkhöz, hogy általában a pangás jellemzi, különösen az Alföldön, csupán néhány kiemelt területen, új

ipari központok körül, bányászkörzetekben élénkül meg a falusi építkezés. Az életforma és a társadalmi struktúra megváltozása, az erős központi irányítás jól megfigyelhetően érezteti hatását. Eltűnik minden helyi jellegzetesség, az uniformizálódás uralkodik. Típustervek és az ezeket előnyben részesítő kölcsönök támogatják a teljes egységesülést. Ennek következtében átütő erővel terjednek a négyzetes alaprajzú, sátortetős tömbházak, kockaházak, amelyek teljesen kiszorítják a korábbi hosszanti házakat. Technikai szempontból jelentős előrelépés, hogy a házak beton alapozásúak, s általában jól szigeteltek, leginkább téglafalúak, helyenként kohósalak blokkból épültek. Az Alföldön néhol megtartották a földfalat is, de már betonalapra emelve s szigetelve. Az a nagy ellenszenv, amely a hetvenes évektől kezdve egyre szélesebb körben kibontakozott a kockaházak építésével kapcsolatban, valójában

nem ennek az alaptípusnak az elvetését jelentette. Önmagában ez a négyzetes alaprajz igen racionális területkihasználást tesz lehetővé, s a korszerűség igényeivel könnyen párosítható. A városszéli villasorban – ahol ez a típus kialakult – a sátortető sem zavaró, de annál inkább bántó, ha szalagtelken, a tűzfalas, esetleg kontyolt, hosszúházas épületek közé ékelődik be. Ez eleve csak laza beépítésű területen elfogadható építmény, s ezért a teljesen egyforma kockaépületekkel zárt utcasora ugyanúgy esztétikai ellenérzést vált ki, mint a hosszúházak közé szorult példánya. Két-három évtized alatt a faluk jelentős részének utcaképe – nem előnyére – megváltozott, nyugtalan, kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus lett, amit helyenként az épületek silány kivitele még csak fokozott. Nem javított a helyzeten az sem, hogy 1960 után a mezőgazdaság teljes kollektivizálásának befejezésével a porta

gazdasági épületeit fokozatosan lebontották. A falukép helyzetét még tovább rontották a többségükben silány tervezésű és kivitelezésű üzletek, ipari és mezőgazdasági létesítmények és középületek. A harmadik korszak második felében, a hetvenes évek végétől napjainkig, új tendenciák figyelhetők meg a falusi építkezésben, részben helyi kezdeményezésre, részben külső behatásra. Megjelennek az emeletes családi házak, ami merőben új jelenség a magyar falu gyakorlatában. A többszintességnek egyik válfaja a tetőtérbeépítés, ami egyre gyakoribb, egyszintes, emeletes, új és régi házaknál egyaránt. Nem általános, de azért nem egészen ritka a négyszintes épület: alagsor földszint, emelet, tetőtér. Említésre méltó az a hagyományápoló törekvés, amely a régi, több-kevesebb művészi értéket hordozó épületek felújítását, egyúttal modernizálását tűzte ki céljául. Szép számú példáját ismerjük

ennek a mozgalomnak, amelyet mérnökök, városi értelmiségiek példamutatással kezdeményeztek, de már helyi követőik is akadnak. Ez a törekvés a leromlott falvak építő kultúrájának még megmenthető értékeit akarja védeni, fenntartani, függetlenül a hivatalos intézményes műemlékvédő tevékenységtől, bár azzal harmonizálva. Létezik egy olyan eszmei törekvés, hogy a népi építészeti hagyomány épüljön bele a modern építészetbe. Példák bizonyítják, hogy erre van bizonyos lehetőség, az anyag és technika felhasználása körében éppúgy, mint formai tekintetben, de még további kísérletezésre van szükség. (Forrás: Balassa, Ortutay Magyar néprajz) Városi házak a klasszicizmustól napjainkig A továbbiakban a városi lakóházak történetét vizsgáljuk. Klasszicizmus Ősi városainkban sem nagyon találni a XIX. századnál régebbi, napjainkban is lakás céljára használt épületeket, ezért a belvárosainkban fellelhető

építészeti stílusok megismerését a klasszicizmussal kezdjük. Szinte valamennyi történelmi belvárosban fellelhetőek az e stílust képviselő épületek. A barokk után következő nagy stílustörténeti korszak és korstílus a XVIII. század második felétől a XIX. század közepéig uralta a közgondolkodást és a művészeteket Nevét, az osztályt jelentő, latin classicus szóról kapta. A klasszicizmus célkitűzése volt, hogy művészei elé az ókori görög-római alkotásokban megvalósuló eseményeket, szabályokat, hagyományokat állítsa kívánatos és egyúttal követendő példának. Elterjedésének a XIX. századi gazdasági fejlődés kedvezett, egyre több lett a polgári megrendelő, akiknek a stílus puritánsága, áttekinthető alaprajza és térelosztása éppen megfelelt. Ekkor emelték az első, soklakásos városi bérházakat, melyek megjelenése még palotaszerű volt. A templomok Európa szerte az antik templomok mintáját

követték, de még a tőzsdepaloták, múzeumok, színházak esetén is az antik alkotások váltak irányadóvá. Magyarországon a klasszicizmus a XIX. század első felének, a nemzeti törekvések korának a stílusa. A klasszicista építészet szembe fordul a barokk és rokokó pompájával, és az ókori művészet harmonikusan egyszerű formáira törekszik. Fő célja, hogy az építészetet megszabadítsa a századok során rárakódott sallangoktól és visszaadja a szerkezet fontosságát. Az antik – görög – hatás nem a részletekben, mint inkább az egész homlokzat nyugodt összhangjában jelentkezik, de az egyensúly és a finom arányok érvényesülnek a belső terekben is. A klasszicista épület legjellemzőbb homlokzati eleme a háromszögű oromzattal fedett oszlopsor (a motívum neve: portikusz), melyhez magas lépcsőzet visz fel. Az épület körvonala, tömege egyszerű mértani test : kocka, téglatest, henger, félgömb. A bejárat és az ablakok

egyenes vonallal záródnak, felettük egy háromszögű timpanon látható. Az egyes szinteket már nem kezelik eltérően: az ablaksorok minden emeleten általában egyformák. A klasszicista épületet szemlélve az is feltűnik, milyen mértéktartással kezelték ebben az időszakban a díszítéseket. Legtöbbször csak az épületet lezáró párkány alatti sávban és a portikuszok orommezejében láthatunk figurális díszt. A belső terek a klasszicista épületben zárt, önálló egységek. Alapformájuk négyszögletes vagy kör alakú. A lépcsőházak egyszerűek, de tágasak A felületeken szerényen jelennek meg a díszítések, az oszlopot, párkányt ismét tiszta – antik – formájában alkalmazzák, jellemző a gyámdíszes párkány, a tojássoros léc, rozetta, palmetta, főleg a falnyílások feletti mezőkben gyakoriak a mitologikus szimbólumokat, jeleneteket ábrázoló domborművek. A reformkorban városainkban már rendezési tervek szabályozzák az

építkezéseket. 1808-tól az ország legnagyobb építkezéseinek színhelye Pest-Buda, ahol megalakul a Szépészeti Bizottság (1808-1857) s egymás után épülnek a klasszicista középületek és polgári lakóházak. Erre az időre tehető a debreceni Piac utca klasszicista arculatának kialakulása és számos vidéki középület, kúria, lakóház építése. Romantika A XVIII. század végén kialakuló romantika, mely virágkorát a rákövetkező század első felében élte az utolsó egységes korstílus, mely több művészeti ágban is képes volt éreztetni hatását. A romantikus művészt még fokozottabban jellemezte a múlt felé fordulás, az elvágyódás kora valóságától. A szabadságharcok, forradalmak bukása után a dicsőséges múltban vagy a távoli, színes, kalandos, ismeretlen vidékeken keresett kárpótlást. A régi nemzeti nagyság időszakának visszaálmodása a múlt művészetének a felidézésével járt együtt. A romantika

építészetében elsőként a neogótika jutott kulcsszerephez, majd gótika után a barokk, a romanika és a reneszánsz elemei kerültek leporolásra. Újra felfedezték őket, megalkotva a neostílusok kiterjedt családját, úgyis, mint a neoreneszánszt, a neorománt, a neobarokkot. Tulajdonképp a XIX. század második felének építészete, a historizmus és az eklektika, is ezekből a neostílusokból táplálkozik. A romantika egy másik irányzata előbb az indiai és közel-keleti, majd a bizánci és a mór elemeket vegyítette. A neogótikus templomok, a parlamentépületek, várkastélyok példaképként vesznek elő gótikus alkotásokat, de már az új építőanyagok (például a beton, az öntöttvas) adta új szerkezeti lehetőségekkel dolgoznak. Az épületek külsejei így félreismerhetetlenül magukon viselik a XIX. századi jelleget, nem téveszthetők össze a középkor emlékeivel A távoli, egzotikus vidékek építészete, az indiai, kínai,

mohamedán építészeti formák is maradandó hatást gyakoroltak a romantikus művész képzeletére. A magyar romantikus építészet a nemzeti múlt művészetének újjáélesztésekor a keleti származást hangsúlyozta. Az épületeken gyakran mór, bizánci elemeket látunk. A romantika idejében már számos műszaki feladatot kellett az építészeknek megoldaniuk. A hidak, pályaudvarok tervezésekor a művészi megjelenésre is gondot fordítottak természetesen a romantikus formák felhasználásával. Magyarországra német közvetítéssel érkezik a romantikus irányzat. A romantika nemzeti vonása az is, hogy a népi élet felé fordul, megkezdi a népművészet kutatását, gyűjtését, felhasználását. A romantika 1845-65 között meghatározó a magyarországi építészetben A lakóházak esetében a román, vagy gótikus elemek csak a külsőn jelentkeznek, a belső terekben marad minden a klasszicizmus jellemzői alapján. Az ebben a korban

megsokszorozódó városi lakosság egyre nagyobb lakóházai meghaladják a klasszicizmus egy-kétemeletes keretét. Eltűnik a két emeletet összefogó óriás pillér-rend, a klasszikus arányú párkány. Most gazdag díszű, magas nyújtott alakú gyámok tartják a párkányt, a gyámok között rozetták, vagy más díszítő elemek láthatóak. Megváltozik a romantikus épületek homlokzatának tagolása is. Megjelenik az első emeleti nyílt, illetve az első és második emeleten az összekapcsolt zárt erkély motívum és a bejárat feletti díszesen faragott kő-, vagy öntöttvas gyámon álló nyílt erkély. A lépcsőházakban gazdagon díszített öntöttvas rácsok vannak. Feltűnően gazdag a belső terek díszítése aranyozással, zsúfolt ornamentikával, a rokokó elemként megjelenő stukkók, öntöttvas korlátok, lámpák, vasalások alkalmazásával. Mindinkább teret kapnak a sokszorosítható, iparszerűen előállított díszítések (gipsz,

öntöttvas, öntvények, préselt elemek, festő sablonok) A XIX. század második felét már a későromantika és a romantikából burjánzó különféle irányzatok, az eklektika és historizmus uralták. A korstílus végét gyakran a híres francia festő, Eugéne Delacroix halálának időpontjával jelölik. Eklektika (historizmus) A XIX. század második fele a kapitalizmus virágkora A tőkés nagyipar, a kereskedelem, a városi fejlődés, a közlekedés olyan színvonalra jutott, mint soha annak előtte. Az építészet számára is alapvető változásokat hozott ez az időszak. Az építőanyagok nagyipari termelése, új anyagok gyártása, a szállítás forradalmasítása nagyban módosította az építészeti technikát és szervezést. Világvárosok alakultak ki, megsokszorozódott a városi lakosság, mindez megnövelte az építészeti igényeket, feladatokat. Az építőanyagok között előretör az acél és az üveg. De az új anyagok tulajdonságaihoz

leginkább illő formák kialakítása még várat magára Az építkezésnél egyre inkább a mérnök veszi át az irányítást. E korszak építészetét eklektikusnak nevezzük; ez a görög eredetű szó arra utal, hogy válogat a történeti stílusok formakészletéből. A modern szerkezeteket burkoló formák között újra megjelennek az elmúlt korok építészeti részletei. Néha egyetlen műalkotáson belül is egymás mellett láthatók a legkülönbözőbb részletek. Az eklektikus építészet alkotásai azonban magukon viselik a XIX. századi jelleget is A másolt formák csak a homlokzaton tűnnek fel, a téralakítás ritkán korhű. Az eklektika pontos, nagy tárgyi ismereten alapuló, tökéletes másolatokra törekszik. A modern építőanyagok sajátosságainak megfelelő művészi forma legelőször az új épülettípusokon jelentkezett. A gyárépületek kezdetben művészi külsővel leplezték prózai rendeltetésüket - sörgyárak például

várkastélyokat utánoztak -, de hamarosan kialakul vasvázas, üvegfalú csarnok formájuk. Ezt a fejlődést tették meg a vásárcsarnokok, a pályaudvarok, áruházak, kiállítási csarnokok is. A romantikában gyökeredző historizmus, mely voltaképp történetiséget jelent, az elmúlt korok stílusainak utánzását és újraélesztését tűzte ki művészi feladatául, ennyiben tehát megegyezett a klasszicizmussal. A művészettörténeti korszak a 19. század második felében bontakozott ki Európában és Amerikában. A neostílusok keveredésével megszületett a historizmustól elválaszthatatlan eklektika is, melyet akkoriban külön irányzatnak tartottak. A XIX. század végén az iparosodás fellendülésével a városi polgári építtetők szélesebb, de kulturálatlanabb rétegei jelennek meg. Az építészeknek új, tömeges igényt kell kielégíteniük Az építészet ebben a törekvésben egymás után próbálja alkalmazni az elmúlt korok stílusait,

amelyek között válogat- ekletizál. Különböző épület típusok más-más stílusban épülnek, (kastély – barokk, múzeum – görög, katolikus templom - későbarokk, református templom gótikus) de arra is van példa, hogy egy épület terve több stílusban készül. A stíluskavalkád győztese végül a reneszánsz. Magyarországon 1865-85 között terjed el az az irányzat, melyet az eklektika korai időszakának nevezünk. Országunkban, különösen a fővárosban az építő tevékenység ebben az időszakban nagyon fellendül. Magyarország késő 19 századi építészete a kései romantikával és az eklektikával összefonódva igen sajátos képet mutat. A városiasodás folyamata már az 1867-es kiegyezést követően megindult. A városi villák és bérpaloták ebben az időszakban méregdrágák voltak, minden luxussal felszerelve (luxus alatt istállóra, kocsiszínre, és az emeletenként elhelyezett angol vécére gondoljunk). Mivel a bérházépítés

jól jövedelmező befektetés, hatására óriási verseny alakul ki az építkezésben, melynek eredménye maximális terület kihasználás, zsúfolt beépítés, egészségtelen lakások. Ugyanakkor különös gondot fordítottak az épületek szintezésére, az alsó emeletek tágas helyiségeikkel, kovácsoltvas erkélyeikkel a dzsentrirétegé voltak, míg a felsőbb, kevésbé jó adottságokkal rendelkező szinteken a szegényebb rétegek osztoztak. Ebben az időben a munkáslakóház fogalma sem volt idegen a kor emberétől. Ezeket általában a MÁV építette alkalmazottjai elszállásolására. A koraeklektikában hamarosan eltűnnek a romantikus díszítőelemek és helyüket a reneszánsz formák veszik át. Az erkélyeknél az öntöttvas rácsot ismét reneszánsz kőbábos mellvéd váltja fel, a romantikus főpárkány helyén a klasszikus háromrészes főpárkány, gyámsorokkal, fogrovat díszítéssel látható. Az ablaksorok oszlopos, oromzatos

kivitelezésűek, a földszint erőteljes kőosztás utánzatot (rusztika) kap. A gyakran hármas kapuzat mögött változatos és reprezentatív lépcsőházak, kapualjak, előcsarnokok épülnek. A formaelemek tömeges előállításához alkalmazzák a gipszet, a klasszicizmusban már használt horganyöntvényeket, díszeket. A homlokzatokban átgondolt rend, építészeti nyugalom van. Jól beilleszkednek a városok utcáinak korábbi stílusokban épített házai közé. A kora eklektika két évtizede után jelentkezik nálunk a késő eklektika. A mind erőteljesebb üzleti verseny, az építészek egymást felülmúló egyénieskedése, a homlokzatok pompája és a belső terek szegénysége közötti mind mélyebb ellentétek, a történelmi városkép figyelmen kívül hagyása az épített környezet harmóniájának megbomlásához vezet. A régi keretek szűkké váltak, a városfalakat lerombolták, új építési körzeteket alkottak, megjelennek az első munkás

lakótelepek. Az építészeti tömegtermelés egyre nyomasztóbbá válik, és alig lehet valóban művészi értéket jelentőt találni. A XX. – XXI század építészete Az 1890-es évektől az első világháborúig uralkodó szecessziós irányzat a historizálás ellenében lépett fel a századforduló tájékán. A XIX század végén uralkodó a késő eklektika jellemző hibáinak felszámolása elkerülhetetlenné vált. Ezzel egyidőben a jelentős technikai fejlődés, az új építőanyagok – vas, beton, üveg, műanyagok – megjelenése is a változásokat sürgeti. Az acélvázas, vasbeton vázas új építészeti szerkezetek forradalmian kiterjesztik az építészet lehetőségeit, a téralkotás korlátai kitágulnak, és a térfűzés, térkapcsolás új módjai alakulnak ki. A század utolsó éveiben már látható, hogy a régi építészeti formakincs nem alkalmas korunk hatalmas kihívásainak való megfelelésre. Az új irányzat a szecesszió vagyis

szakítás az elmúlt korok célszerűtlen, elavult ízlésével. A szecesszió 1892-ben Münchenben vált mozgalommá és 1896-1910 között virágzott. A németek Jugendstil-nek, a franciák Art nouveau-nak, az angolok Modern style-nak nevezik A díszítmények újra polgárjogot nyertek, de az építészek nem az elmúlt korok ismert díszítőelemeiből merítettek. A szecesszió az antik eredetű díszítést elvetve növényi elemekből, burjánzó indákból és kacsokból (liliom, lótusz, folyondár) alakította ki sajátos díszítőrendszerét. Bár növényi formákból indulnak ki, nem céljuk a természetet hűen utánozni. A levél- és indamotívumokat stilizálják, elsősorban a szép, hajlékony vonalat, a mélység nélküli teret keresve. A korábbi épületek vízszintes párkányai hullámformát öltöttek kerülve a megvetett, merev párhuzamosságot. A korlátlannak tűnő lehetőségek láttán a kor tervezői úgy érezték, a régi építészet minden

hagyományával szakíthatnak. E törekvések egyik jele, hogy a falfelületet vékony, hajlékony vonalú részletekből alakították A magyar szecessziós építészet díszítményei között a népművészet újonnan felkutatott elemei játsszák a fő szerepet. A szecessziót, mely aztán minden országban különbözőképp fejtette ki üdvözítő hatását, afféle úttörőnek is tekinthetjük, mely szabad jelzést adott a modern törekvéseknek. Az új építés, a mai lakáskultúra, a formaalakításnak az anyagból adódó meghatározottsága és a célszerűség hangoztatása mind a szecesszió szülötte. Jelentős tézise a stílusegység, vagyis, az épületben minden egyes részletet, még a bútorokat is azonos stílusban kell tervezni. Az építészet új stílusát a funkcionalizmust XX. Század szociális, technikai adottságai és követelményei hívják életre. A XX Század a tömegek és a tudományos fejlődés százada A tudományos technológiai

fejlődés alapján nagyiparilag előregyártott anyagok és szerkezetek jelennek meg amelyeket gépesített módon állítanak össze. Az építészet célja a tudományos alapokon nyugvó igények részére belső tér és térkapcsolások teremtése, amelyek az épületek külső képét is meghatározzák. A funkcionalizmus és a konstruktivizmus volt az alapja a Bauhaus építészeti és lakberendezési iskola (1919-33) által lefektetett alapelveknek, melyek lényegében a mai modern építészetre is érvényesek. A Bauhaus-iskola fogalmazta és hirdette meg első ízben a modern, funkcionalista építészet elveit, mely sajátossága volt, hogy az épület rendeltetésébőlt indul ki, vagyis annak rendelte alá mind az alaprajzot, mind a szerkezeti elrendezést. A funkcionalizmus fogalmához kapcsolódott a konstruktivizmus elve, mely a formai kiképzésre vonatkozott. A stílus művészeinek csak olyan formai megoldásokat szabadott alkalmazniuk, ami a konstrukcióból,

vagyis magából a szerkezetből következett. A konstruktivista modern építészet az esztétikai hatást nem a díszítőelemek használatával próbálta elérni, mint például, korábban a szecesszió, a tömbök arányaira, a vonalak ritmusára, összhangjára épített, az anyagok felületi szépségeit hangsúlyozta és igyekezett harmonikus színeket használni. A modern esztétika elveivé tehát a célszerűség és az anyagszerűség váltak A konstruktivizmus követői így a szecesszió híveihez hasonlóan a berendezés egészét igyekeztek az épület külsővel szinkronba hozni. A modern építészetnek, különösen a lakóházak építésével kapcsolatban olyan feladatokat is meg kell oldania, mint az egészségvédelem, vagy a szociális követelmények. A ma építészében már ötvöződik a mérnök és a művész tudása. Míg az eklektikus korban minden épület önmagában zárt egység, addig a modern építészet nem hanyagolhatja el a városképet, a

szabad és beépített terek ritmusát, az épületek magasságának összehangolását a régi és új épületek stílus különbségeit. A tisztán ésszerűségi és hasznossági szempontok mellett ismét megfogalmazódik a művészi igény. Az építőanyagok nagyüzemi előállítása, a gyártási technológiák fejlődése új lehetőségeket teremtett. A vasbeton a hagyományos építőanyagokhoz képest új statikai tulajdonságaival megváltoztatta a szerkezeteket. Szélesebb távolságot lehet vasbeton elemekkel áthidalni, mint korábban, és így a támasz nélküli, csarnokszerű belső terek sokszor lenyűgözően hatnak. A vasbeton boltozás egészen merész vonalú gerendák alkalmazását is lehetővé teszi. Ma az épületek vázát, fontos tartóelemeit kell csak erőteljesen kiképezni, a falak statikai szerepe sokszor csekély. A falat üveg helyettesítheti, így a belső terek világosabbak A XX. század építészetének tipikus terméke a felhőkarcoló A

modern technika -szinte korlátlan lehetőségeivel- a méreteket óriásira növeli. A sokemeletes lakó - és irodaépületekben kis alapterületen sok helyiség kialakítása válik lehetővé, de egyformaságuk, zsúfoltságuk nyomasztóan is hat. A lakótelepeken az előregyártott elemekből épülő házak gyorsan s olcsóbban készülnek el. A lakótelepek tervezésekor mindenekelőtt az egyhangúságot kell elkerülni, az épülettömbök változatos csoportosításával, a magasságok ötletes változtatásával, a díszítések játékos alkalmazásával eredeti és egyéni városképet lehet formálni. Bár a funkcionalizmus gyökereiből nőtt ki, ha mondhatjuk így, az organikus építészet egy lépcsővel még feljebb lépett. Kialakulása az építészet nélküli építészetben kezdődött, a kifejezést Frank Lloyd Wright használta elsőként saját munkáira. Az irányzat követői olyannyira a természetességre helyezték a hangsúlyt, hogy épületeikkel is azt

a hatást szerették volna kelteni, mintha az egyenesen a természetből nőtt volna ki. A mesterséges alkotásnak harmonikus egységet kellett alkotnia környezetével, így a felhasznált anyagokra, az épület méretére, alakjára, de még gondolatiságára is hatványozottan odafigyeltek. A szerves építészetnek mindezeken felül még regionálisnak is kellett lennie, így igazodnia volt muszáj a hely „szelleméhez”, kötődnie kellett a település és a nemzet hagyományaihoz, funkcionalista gyökereinek köszönhetően pedig még az egyetemességhez is. A szerves építészet másik kulcsfontosságú meghatározója volt, hogy nem épület, hanem ember centrikusnak tekintették. A stílus építészeinek mindig a minimumra kellett törekedniük, például minimális szerkezetekkel fedni le a nagy tereket. Így aztán lakóépületeik, hajlított és íves felületeket kaptak. A magyarországi szerves építészet legfőképp a magyar népi építészet elemeiből

merített. Utóbbi jeles képviselőjeként említhetjük Makovecz Imrét, akinek például a Csíkszeredai templomot is köszönhetjük. Tulajdonképpen a szerves építészethez tartoznak a napjainkban divatos, úgynevezett biovagy ökoházak is. A bioépítészet kifejezés nem mást takar mint a természetes anyagokkal történő építkezést. Kialakulása a Föld népességének egyre növekvőbb ütemű gyarapodására vezethető vissza, melynek hatására a fogyasztás mértéke is emelkedik a termelés növelésének szükségességét okozva. A véges természeti kincsek felélésén túl, elég csak korunk pazarló energiafelhasználásra gondolnunk, de említhetnék akár a fokozott hulladéktermelést, vagy a káros anyagok kibocsátásának emelkedését, egyszóval magát az urbanizációt is. Az alternatív energiaforrásokat használó, napkollektoros, sövénytetős bioházak nemcsak a globális felmelegedés problémáját orvosolhatják, a fent felsorolt

kihívásokra mind megoldást nyújthatnak. Végezetül a 21. század építészetéről azt is meg kell állapítanunk, hogy sem egységes építészeti korstílus, sem építészeti stílusok nem jellemzik. Leginkább az egyes irányzatok keveredése, vagy egymás mellett élése figyelhető meg korunkban. Lakóhelyek csoportosítása: Tanya Az alföldi városok és falvak határában szétszórtan álló, rendszerint egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magába foglaló, paraszti használatú állandóan lakott magános telep. Ma már kevésbé jellemző lakóhely A nagyüzemi mezőgazdasági termelést felváltó magángazdaságok némelyikében található új építésű, korszerű lakóingatlanok is tanyának tekinthetők. Az egymáshoz közel lévő tanyákat, illetve portákat magában foglaló, de falunak nem tekinthető település a bokor. Falu A falu nem zárt építkezésű csoportos település, a városnál rendszerint kisebb

településforma. A történelem folyamán a falvak lakossága főként mezőgazdasággal foglalkozott. Város A város olyan település, amelynek valamilyen (kulturális, ipari, kereskedelmi stb.) jelentőségénél fogva különleges, törvény szerint meghatározott jogállása van. A város az emberi településformák legmagasabb szerveződési szintje. Alapvető jellegzetessége, hogy az ember igényeit hivatott kiszolgálni. Olyan hely, ami „meglehetősen nagy”, sűrűn lakott, és ipari, kereskedelmi és lakóövezetekkel jellemezhető. A lakóépületek csoportosítása: -Családi házak -Iker elrendezésű házak -Sorházak -Átrium házak, szőnyegházak -Többszintes lakóépületek A lakás: A nappaliszoba A hálószoba A gyerekszoba A konyha és étkező-konyha Az étkező A fürdőszoba és a WC A közlekedő helyiségek A tároló helyiségek A gazdasági helyiség A lakhely felosztása: 1. Nyilvános és intim zóna - Nyilvános zóna: előszoba –

előtér, közlekedők, nappaliszoba, étkező, konyha, vendég mosdó, wc. - Intim zóna: hálószoba, közlekedő (hálószoba és fürdő, wc között) gardrob, fürdőszoba, wc. 2. Nappali és éjszakai (pihenő) zóna - Nappali zóna: előszoba – előtér, nappaliszoba, szoba (pl.: gyerekszoba), konyha, étkező, közlekedők, kamra, dolgozó- hobbi- gazdasági helyiségek. - Éjszakai (pihenő) zóna: hálószoba, szoba, fürdőszoba, wc