Filozófia | Felsőoktatás » A filozófia története

A filozófia története Az Antik filozófia A nyugati filozófia bölcsője a Földközi-tenger partjának görög kolóniában, az ion KisÁzsiában és Dél-Itáliában található. Az ott uralkodó élénk kereskedelem a világ akkoriban ismert részével a görög városállamoknak nemcsak jólétet hozott, hanem más népek ismereteit is. közvetítette számukra: matematika, asztronómia, geográfia, naptár, érmék, papír Az ilyen kultúrákkal folytatott kapcsolat megköveteli és egyben szélesíti a szellemi horizontot. Az antik filozófia fontos alapvonásai: - az ősok (arché) és a világ őstörvényének (logosz) kutatása, valamint ehhez kapcsolódva az egység okának keresése; - az aletheia (igazság) fogalmával összekapcsolódó témák: lét, igazság, igaz ismeret; - foglalkozás az emberi természettel és erkölcsi meghatározottságával: a lélek mineműségével, a jóval (agathón) és az erénnyel (areté). A korszakok tagolása: - Szókratész

előtti filozófusok (milétoszi természetfilozófia, püthagoreus iskolák, eleaták, Hérakleitosz, az újabb természetfilozófia, atomisták, szofisták); - klasszikus periódus (Szókratész, Platón, Arisztotelész, a filozófia központja Athén lesz); - hellenisztikus filozófia (Nagy Sándor birodalmának emelkedése és bukása, Róma világhatalma idején keletkezik; főbb irányzatok: sztoicizmus és epikureizmus, továbbá a szkepticizmus és az eklekticizmus); - újplatonizmus. A milétoszi természetfilozófusok Az első filozófia elméletek szerint az összes létezőnek közös ősoka (arché) van. Ez egyrészt a dolgok sokaságának alapja, mint egységes ősanyag, másrészt a tapasztalható változások indítóoka. Első filozófusnak a milétoszi Thalész-t (Kr.e kb 624-546) tekintik, aki szerint az ősanyag a víz. Szerinte minden vízből van, és miután az archét (ősokot) élőnek és önma-gától mozgónak tartja, így a víznek magának is lelke van.

Ezenkívül Thalész a matematikában (Thalész-tétel) és a csillagászatban (a Kr.e 585 évi napfogyatkozás időpontjának kiszámítása) is jelentőset alkotott. (Anaximandrosz, Anaximenész) A püthagoreusok A Püthagorasz (Kr.e kb 570-500) által alapított iskola a számok jelentőségét állítja középpontja. A dolgok a számok képmásai, lényegi formájuk pedig megegyezik matematikai alakjukkal. A számsorokon belül különbségek vannak: így az Egy minden szám fölött áll és azok eredetének számít. A párost határoltnak és tökéletesnek, a párost pedig határtalannak és tökéletlennek tekintik. (Püthagorasz-tétel - irracionális számviszonyok felfedezéséhez vezet) Empedoklész (Kr.e kb 492-432) négy elemet tekint archénak (ősoknak), amelyeket a szeretet és a gyűlölet ereje mozgat, ezek: a víz, a föld, a tűz és a levegő. Empedoklész észleléselméletében azt a nézetet képviseli, hogy a dolgokból eredő kiáramlások behatolnak

az érzékszerveink nyílásaiba, amennyiben ezek pontosan összeilleszkednek. Tehát azonos csak azonos által ismerhető meg. Anaxagorasz (Kr.e kb 500-425) szerint végtelen sok, minőségileg különböző alapanyag létezik. A nuosz (szellem) mozgatja az anyagokat és ez tervszerű rendezettséget teremt. Leukipposz (Kr.e kb V sz) számít az atomelmélet alapítójának, amelyet tanítványa Démokritosz hagyományozott ránk és fejlesztett tovább. Eszerint minden oszthatatlan (atomosz), testecskéből áll össze, amelyek az anyagukat tekintve teljesen azonosak és egymástól csak alakjuk, helyzetük és elrendezésük szerint különböznek. Oksági törvénye: "Semmi sem történik vaktában, hanem minden értelmes okból és szükségszerűség folytán." Démokritosz (Kr.e kb 460-370) Leukipposz atomelméletét materialista rendszerré fejleszti tovább. Az ún elsődleges, objektív tulajdonságok, mint a kiterjedés, a tehetetlenség, a sűrűség és a

keménység határozzák meg az atomkomplexumokból álló dolgokat, míg a másodlagos, szubjektív tulajdonsá-gok, a szín, a szag, az ízlelés csak az érzékelés révén járulnak hozzájuk. Kis képecskék útján érzékelünk, amelyek a dolgokból áramlanak ki Démokritosz etikája az emberi törekvés céljának a lélek helyes állapotát tartja, amely kiegyensúlyozottságot és nyugalmat jelent; ezt az ember értelemmel, a mérték betartásával, az érzéki élvezetekben való visszafogottsá-gával és a szellemi javak nagyrabecsülésével éri el. "A szellemnek arra kell szoktatnia magát, hogy örömeit önmagából teremtse meg." Xenophanész az Eleában (Dél-Itáliában) alapított iskola első képviselője. Központi témája az antropomorf (emberi alakú) istenek elleni küzdelem és az egy isten eszméje. "Egyetlen az isten, legnagyobb az istenek és emberek között, nem hasonlító sem a halandók alakjára, sem a gondola-tokra."

Filozófiatörténetileg nagy hatású Parmenidész (Kr.e kb 540-470) tanítása a lét egységéről. "A lét nem keletkezett, nem mulandó, egységes egészet alkotó, mozdulatlan, időtlen, Egy, folyamatos." A nemlét létezését ellenben vitatja: "A létező van; a nemlétező nincs." Parmenidész tanítványa az eleai Zénón megkísérli tanítását érvek sorával alátámasztani. Így azt bizonyítja, hogy a mozgás időbeni helyváltozta-tásként való feltételezése ellentmondásokhoz vezet. Hérakleitosz (Kr.e 550-480) az eleaták tanításával ellentétes álláspontot foglal el Nála a megszakíthatatlan keletkezés és elmúlás áll előtérben, amelynek minden dolgot alávetett. "Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba" Mert: "Minden folyik és semmi sem áll." Ellentétes meghatározások állandó cserélődéseként képzeli el a világot. Semmi sem képzelhető el az ellentéte nélkül: élet és halál, ébrenlét

és alvás, nappal és éjszaka. Minden történést az ellentmondások feszültséggel teli viszonyából vezet le. Azonban a logosz (az elvont világtörvény) kormányoz mindent, amely törvényszerűen irányítja a változás folyamatát. A logosz mértékadó; mindenben közös és az ellentétek egysége: "Mindenből egy lesz és egyből minden." Az ellentétek egységének gondolatával Hérakleitosz az első dialektikus gondolkodónak számít. Szofisták A perzsa háború utáni időszakban Görögországban a növekvő jóléttel nagyobb igény jelentkezik a műveltség iránt is. Egyidejűleg a demokrácia államformája az állampolgártól növekvő mértékben követeli meg az elegáns beszéd képességét. Az V. század társadalmában azokat az embereket, akik a műveltséget és a beszédkészséget fizetség ellenében tanítják, a szofisták (a bölcsesség tanítói) gyűjtőfoga-lommal jelölik. Az általános tudásszint növekedése (pl. más

népek megfigyelésével) és a már létező filozófiai tanítások pluralizmusa (összessége) képezi egyben a szofista gondolkodás kiinduló alapját. A szofisták tanítása a relativizmushoz vezet (az emberi megismerés viszonylagosságát, feltételes és tudatunktól függő jellegét hirdeti). Ez érzékelhető: - a jogelméletben (a természetes jog [phüszei] és a tételes jog [nómoi] ellentétének gondolata; a pozitív jog nem természettől fogva érvényes, hanem a törvényalkotók érdekeiből eredő tételezésből ered: Thraszümakhosz szerint: a pozitív jog a hatalmasok eszköze; Kalliklész szerint: a gyengék védőbástyája az erősekkel szemben; Kükophron szerint: a polgárok élete és tulajdona kölcsönös biztosítéka. - az erkölcsfilozófiában (az erkölcsi értékek nem természettől fogva léteznek, hanem megállapodások alapján [thézei]; így különböző helyeken és időben különböző erkölcsi értékek érvényesek. - a vallásban

(a joghoz hasonlóan a vallást is az ember találmányának mondják). - az ismeretelméletben (Prótagorasz [Kr.e kb 480-410] legjelentősebb szofista szerint: "Minden dologról két, egymásnak ellentmondó kijelentés állítható." Vagyis egyazon mondat az egyik szituációban igaz lehet, a másikban pedig hamis. A végső következtetés szerint semmilyen objektív tényállás nincs.) Prótagorasz-tétele - "homo mensura": "Minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek." Ez a tétel a szofista gondolkodás lényegi magva: az ember határozza meg a létet, minden ezen túlmenőt elutasítanak (szkepticizmus), egyetlen lét sem objektív, hanem szubjektív és változó (relativizmus). Gorgiasz (Kr.e kb 485-410) csúcspontra emeli a szofista kételkedést: - semmi sem létezik, - még ha létezik is valami, az nem megismerhető, - ha mégis megismerhető, akkor sem közölhető. A

szofisták jelentősége: - a görög természetfilozófia hagyományával szemben a filozófiai vizsgálódás középpontjaiba az ember kerül; - a gondolkodás maga filozófiai téma lesz; - ezzel szorosan összekapcsolódik a nyelv problémája, ami a szofistáknál kiemelkedő szerepet játszik; - a hagyományos erkölcsi értékmércék kritikája a gondolkodás számára egészen új horizontot nyit és előkészíti az utat az értelmen alapuló etika számára. A görög filozófia klasszikus korszaka Az athéni Szókratésszel (Kr.e kb 470-349) kezdődik a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít az autonóm filozófiai etika megalapítójának. Filozófiájának középpontjában a jó (agathron) és az erény (areté) vizsgálata áll. A híres delphoi jóshely felirata: "Ismerd meg önmagad." Ez felhívás az emberi tudás megvizsgálására és az emberhez tartozó jó meghatározására. Az areté (erény) görög értelemben a dolgot

lényegileg megillető alkalmasságot jelenti. Az embernél és önmaga isteni és értelmes részében helyezkedik el: a lélekben. Szókratész a polgártársaival történő beszélgetései során arra a megfigyelésre jut, hogy jóllehet mindenki azt hiszi magáról, hogy ismeri a jót és az erényeket, a valóságban azonban egy látszattudás rabja, amely a beszélgetés folyamán a logosz (ész) által történő szigorú vizsgálódás próbáját nem állja ki. Meghatározott módszert fejleszt ki azért, hogy biztosabb ismerethez jusson, az elenktikus (meggyőzési) eljárást. Szókratész eljárását a logoszba (ész) vetett bizalom jellemzi, melynek belső törvényszerűsége az értelmes beszélgeté-sekben az igaz belátást napfényre segíti. A lélek állapotából ered az ember egész jósága, mert a lélek nem más, mint a mindenről és mindenben gondoskodó. A lélek akkor teljesíti ki a hozzá tartozó aretét (erényt), ha belátás és értelem uralkodik,

ha azonban a tudatlanság győzedelmeskedik, akkor elvéti azokat és behódol a rossznak. A lélekből származik az ember számára minden más jó, a boldogság (eudaimónia), amely a lélek rendjében és harmóniájában áll. "Senki sem cselekszik önként (szándékosan) jogtalanul." Szókratész filozófiáját mint maieutikát (bábamesterséget) értelmezi, mert csak segíteni kíván a belátásban és az önismeretben, amelyet mindenkinek önmagától kell megtalálnia, kívülről nem adható meg. Ideális módon valósította meg a gondolkodás és a cselekvés egységét; melyben egy belső hang "daimónion" segítette. PLATÓN (Kr.e 427-347) az ideatannal nemcsak olyan rendszert alkotott, amely a szókratészi kérdés feltevésből kiindulva a Szókratész előtti filozófia nagy részét újra értelmezően összegezte, hanem olyan gondolati rendszert alapított, amelynek hatása a nyugati szellemtörténetben semmi máshoz nem hasonlítható. Kb.

Kr e 385-ben alapított iskolája, az Akadémia közel ezer évig állt fenn A platonizmus virágkora a kései ókorban Plótinosz által alkotott újplatonizmus és az itáliai reneszánsz időszaka volt. A platóni ideatan tartalma az immateriális (az anyagtól független), örök és változatlan lényegek, az ideák (görögül: eidosz, idéa) feltételezett birodalma. Az ideák objektív létezők, ezért Platón filozófiája, mint objektív idealizmus jellemezhető. Platón elmélete szerint a világ kétszer két területre tagolható: - a látható dolgok világa - közvetetten észlelhető (árnyék és tükörkép), - közvetlenül észlelhető (tárgyak és élőlények); - csak a szellem számára hozzáférhető világ - tudomány területei (szellemi ismeretek, tantételek), - ideák birodalma (a tiszta ész számára minden szemlélettől mentesen hozzáférhető). A platóni filozófia középpontja a jó ideája. A jó már Szókratésznél is középpontban

volt, azonban a platóni gondolkodás a jót úgy ábrázolja, mint minden idea eredetokát, amely az ideák fölött helyezkedik el. Az ideák a jóból teremtenek létet és értéket és ezzel együtt az egész világot. A jó alakítja ki az ideák rendjét, mértékét és egységét "Ennek ellenére a jó létezésének oka Platón számára értelmetlen kérdés. A létezők mögötti világ után lehet kérdezősködni, de nem lehet a jó mögötti világ után." Platón fizikai értelmezése szerint: a keletkezés anyagi világát egy világalkotó, a demiurgosz tervszerűen az értelemnek megfelelően hozza létre, amennyiben az anyagi világot az ideák előképe alapján alakítja. Ezért a világ platóni értelemben kozmosz is, természetes harmónia is. Ismeretelmélet, dialektika Az ideatan kidolgozásával Platón az ismeretelméletben is felülmúlja elődeit. Platón a lét egyes területeihez a következő megismerési fokozatokat rendeli hozzá: -

belátás (noézis) - a legmagasabb szakasz; - következtető gondolkodás (dianoia) - második szakasz; - hit (igaznak tartás, pisztisz) - harmadik szakasz; - sejtés (eikaszia) - utolsó szakasz. Az ideákat nem kifejlesztik, hanem szemlélik - újra emlékeznek rájuk. Minden megismerés és tanulás visszaemlékezés vagy anamnézis (előzmény). A lélek az élet előtti létben szemlélte az ideákat, azonban elfelejtette azokat, mihelyt belépett a testbe. Azt az ösztönt, amely az embert újra és újra az igaz lét és a jó régiójába vezeti, Platón "erósz"nak nevezi. Az erósz ébreszti azt a vágyat az emberben, hogy az ideák szemléletének szentelje magát. Platón szerint a dialektika minden olyan tudás foglalata, amely a valóságos léttel foglalkozik. Platón értelmezésében a visszaemlékezés útja dialógus útján lehetséges. Dialektikusan, a szemléletesség segítsége nélkül kell az ideákat a dialógusban napfényre hozni és egymás

közti viszonyuk jobb megértését elősegíteni. Ez a fogalmak analízise (elemzése) és szintézise (összefoglalása) útján történik meg, de olyan hipotézisek megalkotásával is végbemehet, amelyeket megvizs-gálnak, elfogadnak vagy elvetnek. A platóni dialógus alakjai tudatosan ellenté-tes szerepeket játszanak el annak érdekében, hogy a téziseket antitéziseiken keresztül megvizsgálják. Platón legtöbb írása dialógus, melyekben Szókratész a főszereplő. Értelmezésüket nehezíti az a körülmény, hogy hosszú keletkezési idejük során egy dinamikusan változó tant tükröznek. ezenkívül Platón a kötetlen dialógus formájában gondolkodásának lényegi tartalmát ábrázolhatja, miközben ő maga a szereplők maszkja mögé rejtőzhet. Antropológia, etika Platón mind metafizikai, mind antropológiai értelemben dualista (kettős): a test és a lélek élesen elkülönül egymástól és a lélek uralkodik a test felett. Püthagoraszi

forrásokból Platón átveszi a halhatatlan lélek képzetét. "Az istenihez, a halhatatlanhoz, az észhez az Egyhez, a megsemmisíthetet-lenhez. a leghasonlóbb a lélek" A halhatatlansághoz kapcsolódik a léleknek az élet előtti és utáni létezése. A lélek a földi létezés előtt éppúgy létezik, mint a halál után. Az anamnézis (előzmény) tézisével összhangban a lélek, a nousz az isteni, az ész szférájából származik és az érzéki vágyakozás következtében inkarnálódik (testet ölt). Most be van zárva a testbe, "hasonlóan egy betegséghez". "szóma = széma" azaz a test (szóma a lélek sírja (széma). A földi élet célja a lélek visszatérése ősállapotába. Platón a lelket három részre tagolja: - a tulajdonképpeni isteni: az ész; - az érzéki világhoz tartozó: - a nemes: a bátorság, - az alacsonyrendű, mert ellenkező: a vágyakozás. Mindhárom lélekrészhez egy erényt is hozzárendel: - az

ész erénye: a bölcsesség, - a tetterő feladata energikusan engedelmeskedni az észnek: erénye a bátorság, - a vágyakozásnak is meg kell hajolnia az ész bölcsessége előtt: ennek erénye a mértékletesség. A lélek három fokának megfelel erények fölé Platón egy negyediket rendel: az igazságosság erényét. Ez akkor uralkodik, ha minden lélekrész kellő mértékben teljesíti az őt megillető feladatot és tevékenységet. Mind a 4 erényt együtt a mai napig kardinális (alapvető) erényeknek nevezzük. Az érzéki világ nem tesz lehetővé igaz megismerést, hanem csak bizonytalan vélekedést. Etikailag is a szellemi a kívánatos világ Az ésszel bíró lélek visszatér a tiszta szellem birodalmába, míg az esztelen lélek nem emelkedik fel az ideákhoz, és vezeklésre kényszerül. Mivel az értelmes életet Platón felfogása szerint mind az eredetét, mind a lényegét tekintve a belátás határozza meg, nem lehetséges jobb élet a megismerés

irányvonalához igazodó létnél. Államelméletek Platón az ideális állam modelljének megalkotásakor a görög történelem problémáit is felveti, mégsem a reális állapotokat írja le, hanem inkább a lehető legjobb államról alkotott elképzeléseit fejti ki. Az államelméletről szóló írásai tehát inkább utópiák (megvalósíthatatlanok). Az államiság keletkezését nem az ember ösztönös államalkotó törekvése alapozza meg, hanem az egyes ember gyengesége. Miután az egyes ember csak meghatározott tevékenységre alkal-mas, ezért szükséges számára a másokkal való összekapcsolódás. Platón szerint az állam is három rendre bontható (akár a lélek): - uralkodó rend: valamennyi polgár helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni. Ezért azt követeli Platón, hogy a filozófusok álljanak az állam élén (az oktatók rendje). - az őrök rendje: gondoskodnak az állam külső és belső védelméről (katonák rendje); - a

többi állampolgár rendje: a kézművesek, az iparűzők és a földművesek, akik a közösség ellátását biztosítják (földművesek rendje). Különös jelentőségű funkciója van a nevelésnek; ez Platón szerint az egész államszervezet alapja. Az uralkodó hatalmát semmiféle alkotmányszerű korlátozás nem határolja be, ezért az állam jóléte egyedül a képzés során szerzett tudásukon alapul. Platón a vagyonközösség segítségével minden önző gondolkodást eleve ki akar zárni: a magántulajdon tilos. Az egyénekben, akárcsak az államban, az igazságosság erénye nem az egyes részek teljesítményében áll, hanem sokkal inkább abban a harmóniában, amely a mindenkor meghatározott tevékenység gyakorlásából ered: vagyis totalitariánus [korlátlan hatal-mon alapuló] államról van szó, amely polgárainak teljesítményét teljesen önmagának sajátítja ki. Az ilyen állam alkotmánya arisztokratikus, azaz a legjobbak uralmán

nyugszik. Platón az alkotmányok körforgását vázolja fel, melyben az uralmat a timokrácia (a vagyon uralma) bitorolja átmeneti jelenségként. Annak ellenére, hogy az uralkodókat elismerik, a pénz növekvő befolyása miatt mégis már kirajzolódik a következő államforma, az oligarchia [a kizsákmányolók kis csoportjának politikai és gazdasági uralma]. A rendszer végét lázadás okozza, mikor a javak hiánya miatt az eddigi hatalomnélküliek kikényszerítik a demokráciát. ez végül döntő lökést ad a kibontakozó anarchia útján a legrosszabb kormányzási forma, a zsarnokság irányába. A platóni ideáli államot egészében sohasem ültették át a valóságba ARISZTOTELÉSZ - Logika Arisztotelész (Kr.e 384-324) 20 évig volt Platón tanítványa az Akadémián Athénban saját iskolát alapított, peripatetikus iskolát. [sétálva, illetve általános iskolai megkötöttségek nélkül csoportosan végzett oktatás] Írása többnyire

előadásjegyzet, ezekből tevődik össze a Corpus Aristotelicum (logikai könyvek, természettudományos munkák, metafizika, etikai írások, esztétikai könyvek). Logikája az egyik legjelentősebb hozzájárulás a Nyugat szellemtörténetéhez: Arisztotelész az első, aki a gondolkodás rendjét nem(csak) tartalmi szempontból, hanem formailag is vizsgálja (formális logika). Arisztotelész egy kategóriát állít a középpontba. Teljes formájában ez így hang-zik: "Minden összekapcsolás nélkül kimondott szó vagy szubsztanciát, vagy minőséget, vagy mennyiséget, vagy viszont, vagy helyet, vagy időt, vagy helyzetet, vagy birtoklást, vagy cselekvést, vagy szenvedést fejez ki." A szavak azonban általában mondatokká kapcsolódnak össze, amelyeket ítéleteknek neveznek, amennyiben ezek igaz vagy hamis kijelentéseket alkotnak. Ilyen ítéletek meghatározott szabály szerint következésekké kapcsolhatók össze. Arisztotelész szillogizmusnak nevezi

két ítélet összekapcsolódását egy harmadikká. A szillogizmus klasszikus példája: (1) Minden ember halandó, (2) Szókratész ember, (3) tehát: Szókratész halandó ahol az (1)-es és a (2)-es állítások a premisszák (előzmények), a (3)-as állítás a követ-keztetés (konklúzió). Ebben a szillogizmusban az "ember" a középfogalom, amely a következtetésben kiesik. A következtetések láncolata a bizonyíték. Ez a módszer deduktív, ami azt jelenti, hogy az általánostól halad az egyes felé. Arisztotelészi értelemben a bizonyítás nem más, mint levezetés (apódeixis). Ennek ellenkezője az indukció (epagogé), következtetés egyes esetekből az általánosra. az indukció maga a közös után kutat egy nemen belül Valamennyi létező felosztása teszi lehetővé a definíciót (horizmósz). [Pl az ember érte-lemmel bíró élőlény] Az indukció és a dedukció összjátéka hozza létre azt, hogy a korábbi és a későbbi viszonya

megfordul. A legkorábbi és a legáltalánosabb (elv) azonban nem bizonyítható "Az elv nem más, mint egy bizonyítás közvetlen tétele. Közvetlen az, amelynek semmilyen előzménye nincs." Ez azért érvényes, mert a levezetés levezetésének a végtelenbe való haladásához kellene vezetnie. Ebből következőn nevezi meg Arisztotelész az ellentmondás elvét, mely a logika legszilárdabb elve. Metafizika A "metafizika" fogalma egy történelmi véletlen következtében keletkezett, mivel Arisztotelész 14 általános elvet tartalmazó írását az első összkiadásnál a fizikai írások mögé sorolták be (görög: metá tá phüziká). Innen ered azután annak a tudománynak a megjelölése, amely azt vizsgálja, hogy mi van a természet mögött. Arisztotelész meg-nevezi a legfontosabb különbséget tanító (Platón) és tanítványa között: Arisztotelész meg akarja haladni az ideák és a reális tárgyak közötti platóni dualizmust.

Ezért azt állítja, hogy a dolgok lényege önmagukban rejlik. Szerinte a dolgok szubsztanciája [minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad] csak magukban a dolgokban létezhet. Arisztotelész másfajta dualizmust fejt ki: anyag (görög: hülé; latin: materia) és forma (görög: eidosz morphé; latin: forma). E kettő a tárgyi világban csak együttesen lép fel A tiszta anyag éppoly kevéssé található meg, mint a tiszta forma. Az anyagban a lényeg csak lehetőség szerint létezik. A dolgok lényege nem azok transzcendes (értelemmel fel nem fogható, nem anyagi) ideájában van, hanem jelenségeik sorrendjében valósul meg. A lényeg ezen kibontakozását nevezi Arisztotelész entelecheiának (minden természeti jelenség magában hordja fejlődésének kezdettől fogva adott belső célját). Arisztotelész szerint a fejlődés négy oka: - formai ok - causa formalis (egy tárgy

formája szerint határozódik meg; pl. a háza a terve szerint); - cél-ok - causa finalis (teológiai alapgondolata szerint semmi sem történik cél nélkül; pl. a háznál az időjárás elleni védelem); - ható-ok - causa efficiens (minden fejlődésnek szüksége van olyan motorra, amely előrehajtja, pl. a háznál az ácsok és kőművesek munkája); - anyagi ok - causa materialis (minden tárgya anyagokból áll; pl. a háznál a kövek, téglák, stb.) Az utóbbi ok a tárgyak szabálytalanságának és véletlenségének alapja: az anyag "ellenszegül" a megformálásnak. Arisztotelész ezt szümbebekótának, a hagyomány "akcidenciának" nevezi A fejlődés gondolatából következik az arisztotelészi rendszerben a világ réteges felépítése, amely a legalsó határtól, a tiszta anyagtól a legfelsőbb határig, a tiszta formához emelkedik fel és így keresztülhúzódik az arisztotelészi fizikán. Eszerint a legmagasabbnak, az istenségnek a

tiszta formának kell lennie. Mivel Arisztotelész a formát és a gondolkodást összekapcsolja, isten tiszta szellem, amely önmaga gondolko-dásnak a tárgya. A világnak állandó változásához mozgásra van szüksége, és mivel a mozgás elindítása nem haladhat a végtelenig, így léteznie kell az első mozgatónak, aki önmaga mozdulatlan. Ez a mozdulatlan mozgató Arisztotelész istene. Isten nem avatkozik bele a világfolyamatba és semmit sem befolyások, s mivel ő maga mozdulatlan, a világot nem Isten tevékennyé válása mozgatja, hanem az anyagnak a rá mint tiszta formára való "vágyakozó" törekvése. Pszichológia, etika Arisztotelész pszichológiájában három lélekrészt különböztet meg, amelyek azonban a természet rétegszerű felépítéséhez tartoznak: - a vegetatív vagy növényi lélek, - az érzéki vagy állati lélek, - az ész, amely csak az embernél található meg. A növényi lélekhez tartozik a táplálkozás, az

állati lélekhez az érzékelés és a helyváltoztató mozgékonyság, az észhez (nousz) pedig a szellemi tevékenység. A szellem különleges helyet foglal el: befogadó (receptív) és tevékeny (alkotó) szellemre osztható fel, mikoris az első az anyagot (a potencialitást), míg az utóbbi a formát (az aktualitást) képviseli. Ellentétben a többi lélekrésszel a tevékeny szellem nem a testhez kötött és így halhatatlan. Az arisztotelészi etika tárgya az emberi gyakorlat, mint a döntésen nyugvó cselekvés területe, ezzel elhatárolódik az elméleti filozófiától, amely a változatlanra, az örökre irányul. annak érdekében, hogy közelebbről meghatározza a lélek sajátos jóságát, Arisztotelész megkülönbözteti a dianoetikus és az etikai erényeket. A dianoetikus erények magának az észnek a tiszta gyakorlásában rejlik, amelyet Arisztotelész elméleti és gyakorlati észre oszt fel. ezek között az okosság (frónezisz) az egyedüli döntő

tényező az etikai cselekvés szempontjából. Az erkölcsi erényeket az ember már készen találja. Ezeket a társadalomban és az államban (polisz) meglévő rend közvetíti és érvényességüket a tradíció és az általános egyetértés tartja fenn (pl. higgadtság, nagyvonalúság) Az okosság és az erkölcsi erények összjátékából ered az ember erkölcsös cselekvése. Ennélfogva az okosság osztályrésze az a különleges feladat, hogy megismerje a helyes utat és a jóhoz vezető eszközöket, míg az erkölcsi erények a célt írják elő. Közösen határozzák meg a jó irányába törekvő akaratot (búlezisz), amennyiben a belátás közvetítésével megmutatják a helyes célt a gyakorlati törekvések számára. Az erkölcsi tartás (héxisz) nem a belátásból származik, hanem a gyakorlat útján szerezhető meg: gyakorlás, szokás és tanulás segítségével. Tartalmilag az erkölcsi erény a rossz szélsőségek középarányaként (mezotész)

határozható meg; például: - bátorság (gyávaság - vakmerőség), - mértékletesség (gyönyör - érzéketlenség), - nagyvonalúság (fösvénység - tékozlás). Az igazságosságnak különös figyelmet szentel, mert az a legkimagaslóbb erény, amely a közösségre vonatkozik. Osztó funkciójában gondoskodik a javak és a megbe-csülés helyes elosztásáról a társadalomban; kiegyensúlyozó funkciójában az elszenve-dett károkat mérsékli. A bátorság is lényeges erény, amelyben az ember átmegy az egyedi létből a közösségbe. Politika, poétika Arisztotelész államelméletének értelmezésekor világosan kitűnnek a módszerbeni és lényegi ismertetőjegyek. Így neki tulajdonítanak egy 158 alkotmányformából álló elemzést, amelyből azonban csak az "Athéni állam" című maradt fenn. Másodsorban a realisztikusság mértéke választja el a tanítót és tanítványát; Platón államrekonstrukciója az ideális, Arisztotelészé a

lehetséges jegyében fogant. "Az ember-nek nemcsak a legjobb államot kell szem előtt tartani, hanem a lehetségest is." Platóntól eltérően Arisztotelész az állam keletkezésénél nem az individuumok (egyének) gyengeségét tartja összefogás indítékának, hanem az individuumok közösségek felé irányuló természetes hajlamát tartja indoknak. Arisztotelész - Platónhoz hasonlóan - az állam feladatát a polgárok erkölcsi tökéletesítésében látja. Az állam a boldog és a jó élet érdekében áll fenn Az állam egyre nagyobbodó közösségek sorából formálódik ki: eredetileg a közösség két személyből áll (férfi-nő, apagyermek, úr-szolga), akik együttesen a házközösséget alkotják, amelyek-ből aztán a falu tevődik össze, és végül a polisz (város), mely több falu egyesüléséből keletkezik. A polisz formaelve az alkotmány: "Az állam egy meghatározott alkotmány polgárainak közössége." Arisztotelész

az államformákat három helyes formára és a hozzá tartozó eltorzulásokra osztja fel: királyság és zsarnokság arisztokrácia és oligarchia népuralom és demokrácia Az állam belső rendjéhez Arisztotelész szerint a család éppúgy hozzátartozik, mint a magántulajdon. Arisztotelész a magántulajdon kérdésében a középutat választja; a vagyonközösséget elutasítja; Spártára tekintve tesz kísérletet a középútra, ahol "a magántulajdon fennmarad, a használat során azonban általánosan hozzáférhetővé válik". Arisztotelész a társadalom belső struktúrájához (felépítéséhez) tartozónak tekinti a rabszolgaságot, általában az egyenlőtlenséget (pl. a férfi és a nő közöttit), amely számára természetes intézménynek számít. A gyakorlati filozófia egyik ága a költészettan; "Poétika" című írásában dolgozza ki Arisztotelész a költészet elméletét - különös tekintettel a tragédiára - amely-nek

hatása egyedülálló. Lényegi fogalmai a következők: - az utánzás (mimézisz) : a művészetnek a valóságot kell tükröznie, de nem másolnia; - a cselekvés, az idő és a hely egysége: a cselekvésnek egységesnek, következetesnek és lezártnak kell lennie, az időtartamot kb. egy napra kell korlátoznia; - katarzis (="megtisztulás"): a művészetnek meg kell tisztítania a nézőt, amennyiben az önmagát az ábrázolttal azonosítja és ezáltal saját indulatait más szinten levezeti. Arisztotelész filozófiatörténeti hatása csak Platónéhoz, a legújabb korban pedig Kanté-hoz mérhető. A középkorban a skolasztika egy alapjává vált Az újkor küszöbéig munkássága tévedhetetlen tanításként volt érvényben. A hellenisztikus filozófia A sztoa, mint filozófiai irányzat a hellenizmustól egészen a kései ókorig nagy befolyást gyakorolt. Történetét általában a következőképpen taglalják: - első nemzedék: idetartozik az

iskolaalapító Kitiai Zénon (Kr.e kb 336-264), tanítványa Kleanthész és Krüszipposz; - középső nemzedék: Panaitiosz (Kr.e kb 180-110), Poszeidoniosz (Kre kb 135-51); - kései nemzedék: Seneca (Kr.e 4 - Kru 65), Epikétosz, a felszabadult rabszolga (Kru 50-138), Marcus Aurelius, császár (121-180). [Műveik középpontjában az élet uralása és a morális kérdések állnak. A sztoa ebben az időben már egyfajta népszerű filozófia.] A sztoa a filozófiát logikára, fizikára és etikára osztja fel. A sztoikus logika a formállogikai vizsgálódás mellett nyelvelméleti és ismeretelméleti tanokat is tartalmaz. A sztoikus nyelvfilozófia a szavak keletkezésével foglalkozik (etimológia). Meggyőződé-sük, hogy minden szó eredete feltárható. A sztoikus ismeretelmélet az anyagból indul ki: "Az érzékelés megváltoztatja anyagi lelkünk állapotát, avagy belevésődik a lélek akárcsak a viaszba." A keletkező "benyomás"

összekapcsolódik más benyomásokkal. A fogalmak úgy mint általános különböző érzékleteket hívhatnak életre, amit a sztoikusok "prolepszisz"-nek (megelőle-gezésnek) neveznek. Az ész (logosz) tevékenysége is fogalommá formálja a képzeteket. Akárcsak az érzékelésnek, a fogalmaknak is a logosz helyeslésére van szüksége. A dolog valóságos megértése előfeltételez tehát természethű másolatot a lélekben, amelyet a józan ész tevékenységre igazol: "A tudás a megrendíthetetlen és semmilyen észokból (már) nem érvényteleníthető megértés (katálepszisz)." A sztoikusok a fizikában csak azt tekintik "létezőnek", ami működik vagy elszenved, tehát a testet. A passzívnak megfelel az anyag (hülé), a tevékenynek a "logosz" A logosz a világrész, amely mint lélegzet (pneuma) bevonja a tulajdonság nélküli anyagot, így előidézi az anyag tervszerű fejlődését. "A logoszt

elválaszthatatlanul összekapcsolódik az anyaggal (hülé). Teljesen összekeveredett vele; kitölti azt, formálja és alakítja, így jön létre a kozmosz" Az őselem a tűz. Ebből fejlődik ki a többi elem (a levegő, a víz, a föld) és a konkrét világ Mint melegség a tűz körüljárja az egészet és az élet lelkét alkotja. A sztoikusok tana cinikusságot tartalmaz: ahogy a világ az őstűzből keletkezett, ugyanúgy abban is fog elmúlni. E világégés után megint kifejlődik a konkrét egyedi dolgok világa. Teológia - Etika A sztoikusok teológiája a logosz körül forog: Isten az alkotó őserő, minden létezés első oka. Az isten logosz, aki minden dolog értelmes csíraerőit magában hordozza A sztoikusok szerint a kozmosz, amely minden életet és gondolkodást létrehoz, maga is élőlény, akinek a lelke isteni. A logosz ésszerűségéből következik a dolgok és események célszerű és tervszerű rendje. A meghatározott rendet a sztoikusok

sorsnak (görög: heimarméné; latin: fatum), annak meghatározott célját gondviselésnek nevezik (görög: prónoia; latin: providentia). A világban érvényesülő szükségszerűség elől nem lehet elmenekülni A külvilág oksági és célszerűségi meghatározottságú folyamata a sztoikus etiká-nak is alapgondolata. Mivel a külső javak nem állnak mindig rendelkezésre, így a belső tartás az egyetlen, amit az ember uralni tud. Seneca így ír erről "Aki önmaga is akarja, azt vezeti a sors, aki nem, azt a sors magával sodorja." Az ember külső szabadságtere ennek megfelelően az együttműködésben áll, vagyis az ember célja, hogy "(a természettel) harmóniában éljen". Így éri el a harmóniát, amely elvezet "az élet jó lefolyásához" és a boldogsághoz (eudaimonia). A boldogság csak úgy érhető el, ha semmilyen indulat nem zavarja a lélek nyugalmát. Az indulatot felfokozott ösztönnek tekintik, mely keletkezését

tekintve olyan képzeten alapul, amelyhez hamis érték járul. Hatása szerint "pátosz"-szá, szenvedéllyé válik. Mivel tárgya ritkán érhető el teljesen, így az ember kielégítetlen marad. A sztoikus ideál az apátia (közömbösség minden iránt), az ilyen indulatoktól való mentesség. A sztoikusok az indulatok 4 fajtáját különböztetik meg: vidámság, bosszúság, vágyako-zás és félelem. A sztoikusok a dolgokat jóra, rosszra és közömbösre osztják fel. Jónak az erények számítanak, rossznak ezek ellentétei. Közömbös minden más dolog, mivelhogy a boldogsághoz semmivel nem járulnak hozzá. Azonban mivel a közömbösek közül is választanunk kell, ezért a természetesebbet kell választani, pl. az egészséget a betegség-gel szemben előnyben részesítjük. A sztoikusok különbséget tesznek így a cselekvések között is: vannak rossz cselekedetek (hamis belátásból származók) és jók (igaz belátás-ból származók).

Az ezek között elhelyezkedő közbenső cselekvéseket "hozzájárulónak" nevezik, melyek nem belátásból erednek, hanem természetes jót valósítanak meg. A boldogság szempontjából az erény döntő hatású. Az erény lényegében a dolgok értékéről való erkölcsi belátás. Az erény mint megismerés tanulható és nem elveszíthetetlen az erény és ellentéte között nincs középút, mivel valaki vagy belátóan cselekszik, vagy sem. Központi sztoikus gondolat az odaadás (oikleiózisz) tana, amely szerint az ember erkölcsi törekvése már természetes hajlamában jelen van. Az ember a számára természetes dolgok felé vonzódik, és különbséget tesz a számára hasznos és káros dolgok között. Ezért is törekszik minden élőlény az önfenntartásra Felnőtté növekedése során az ember úgy ismeri meg az észt, mint saját igaz, természetes lényegét. Az odaadás azonban kiterjeszti az erkölcsi tevékenységet a közösségre is: az

individuumhoz (egyénhez) tartozik nemcsak saját maga, hanem a szülők, a barátok, stb. végső soron az egész emberiség. EPIKUROSZ (Kr.e 342-271) olyan tanítást alapoz meg, amely különösen a gyakorlatra összpontosít. Iskolája tovább hat, mindenekelőtt a római Horatius és Lucretius munkásságában. Epikurosz fizikája három elven nyugszik: - semmi sem keletkezik a nemlétezőből, - semmi sem múlik el a nemlétezőbe, - a mindenség mindig úgy létezett, ahogy most és mindenkor így fog létezni. A mindenség csak testekből és űrből áll. A test atomokból áll Az atomoknak nincs minőségük az alakon, a súlyon és a nagyságon kívül. Matematikailag oszthatók, fizikailag nem. Az atomok különböző alakjából következik a testek formája Az atomok súlyuk következtében állandóan párhuzamosan zuhannak a térben. A véletlen következtében egyesek irányt változtatnak, összeütköznek egymással, összekapcsolód-nak, és így keletkeznek a

testek. Az atomok mennyisége és az űr határtalan Epikurosz ezért számtalan világ létezését tételezi fel a mindenségben. Epikurosz ismeretelméletét kanonikának (irányadó szabály) nevezik. A képek alkotják az ismeretek fizikai alapját. A képek a testek felszínéről kiáramló atomokból keletkeznek. Az érzéki észlelés az igazság próbaköve Epikurosz tanításának magva az etika. Az etika alapelve az öröm Epikurosz úgy definiálja az örömöt, mint a fájdalomtól és a nyugtalanságtól való mentesség. Így nem létezik köztes állapot az öröm és a fájdalom között. Epikurosz hangsúlyozza az öröm elérhetőségét Ha az elemi szükségleteket az éhség, szomjúság stb. kiküszöbölésével kielégítik, akkor nem fokozódik az öröm, hanem csak annak változatai léteznek. Epikurosz ezért a szükségleteket három csoportba osztja: - természetes és szükségszerű, - természetese és nem szükségszerű, - értéktelen, amely csak

hamis vélemény útján keletkezik. Az ataraxiához, a nyugtalanság nélküli helyes élethez a testi fájdalommentesség mellett hozzátartozik a lelki nyugtalanságtól és zavartól való mentesség is. ezt szolgálja az erények tisztelet. Epikurosz a világfolyamatot nem a szükségszerűség és a sort által irányítottként gondolja el. Szkepticizmus - Eklekticizmus "A szkepticizmus az a művészet, amely minden lehetséges módon szembeállítja egymással a megjelenő és az elgondolt dolgokat, amelyből az egymással szemben álló dolgok és érvek egyenértékűsége miatt először a visszafogottsághoz, azután a lélek meg-nyugvásához jut el." (Sextus Empiricus - Kr. u kb 200-250) A pürrhoni (Éliszi Pürrhon - Kr.e 365-275) szkepticizmus kiindulópontja, hogy az ítélettől való tartózkodás (epoché) és a lélek nyugalma (ataraxia) összefügg. A nyugta-lanság a dolgok megismerésére és értékelésére irányuló törekvésből ered.

Dogmatikus hit (kötelező erejű, megváltoztathatatlannak hirdetett) a természetes jóban és rosszban az embernél zavartságot és félelmet eredményez. Ha a szkeptikusok tartózkodnak az ítélkezéstől és elérik a közömbösséget, akkor ezt a lélek nyugalma követi, ahogyan a testet az árnyék. A pürrhoni szkepticizmus azzal indokolja az ítélkezéstől való tartózkodás szükségességét a dolgok természetéről, hogy azokban "azonos erősségű" ellentmondások (izoszthenia) találhatók: Minden kijelentés esetében azonos értékű, de azzal szemben álló vélemény is elgondolható. M. Tullius Cicero (Kre 10643) munkáiban az antik világ különböző iskoláinak gondolatait foglalja össze. Ő a római szkepticizmus legjelentősebb képviselője Főbb érdemei: - a mindenekelőtt erkölcsi-politikai görög tanok átültetése a Római Birodalom helyzetére; - klasszikus érvényű tanok megfogalmazása a természetjogról: a jogi természet

Cicero szerint ugyanolyan lényeges az ember szempontjából, mint az ész. A történel- mileg változó törvények fölé egy változatlan természetjogot állít. - az antik világ versengő filozófiai rendszereinek áthagyományozása. A görög filozófiai fogalmak Cicerói átültetése a latinba jelentős mértékben beépült a Nyugat filozófiájának hagyományrendszerébe. Újplatonizmus Az antik világ utolsó nagy rendszere az újplatonizmus. Az idetartozó filozófusok Platónra nyúlnak vissza és nézeteit összekapcsolják arisztotelészi és sztoikus tézisekkel. Legjelentősebb képviselői: - Ammoniasz Szakkasz (Kr.u kb 175-242) Plótinosz tanítója, iskolaalapító Alexandriában; - Plótinosz (Kr.u kb 204-270) az újplatonizmus tulajdonképpeni megalapítója; - Proklosz (Kr.u kb 410-485), aki mint "skolasztikus" az újplatonizmusban a legnagyobb fokú zárt rendszert dolgozza ki. PLÓTINOSZ filozófiája a felemelkedést és a süllyedést írja

le az Egytől és az Egyhez. Ez az Egy - amelyet Plótinosz jónak is nevez - az abszolút egység és teljesség Ebből vezethető le minden létezés, és minden szépség is. (Nap-példa: "A fény elválaszthatatlanul a Nappal van összekötve. Nem vágható el a Naptól A fény mindig a Nap oldalán marad. Ehhez hasonlóan a lét sem választható el forrásától, az Egytől." Lényeg: egyetlen létező sem létezik az Eggyel való kapcsolaton kívül.) Az Egy túltelítettsége miatt kicsordul, amit Plótinosz "kisugárzásnak" (emanáció) nevez. Az egység és a teljesség folyamatosan csökken mindaddig, míg a lét az anyaggal kialakítja a testi világot. Ennek során először a szellem (nousz) keletkezik. A szellem az ideáknak, azaz minden dolog örök ősképének szférája. Ezért a legmagasabb létező A szellem gondolkodása megköveteli a gondolkodó és a gondolt szétválasztását és a tárgyak egymás közötti különbözőségét. A

szellem érettsége a lélek gyümölcsét hordozza magában. Ahogyan a kimondott szó a gondolat képmása, úgy a lélek a szellem képmása. A lélek köti össze az anyagi és a szellemi szférát. Mint világlélek betölti, formálja és áthatja a kozmoszt és a világnak harmóniát kölcsönöz. A lélek tartalmazza az egyes lelkeket Ezek összekötődnek az anyaggal és így teremtik meg a testi világ egyes dolgait. Az anyagot Plótinosz nemlétezőnek nevezi (önmagában forma nélküli, rendezetlen és rút). Az anyag összekapcsolódása a lélekkel elhomályosítja a lélek számára a szellem és az Egy szemléletét, amelytől származik. Az Egyhez történő felemelkedést Plótinosz megtisztulási folyamatként értelmezi. A felemelkedés eszköze a kontempláció (elmélkedés) A filozófiában legyőzi a lélek a testi árnyékvilágot és visszatér a szellembe. A legmagasabb rendű megszabadulás az eksztázis, amely közvetlen elmélyülés az Egy

szemléletében. Újplatonikus befolyást találhatunk Boethius (Kr.u kb 480-524) filozófiájában is, akit "az utolsó rómainak és az első skolasztikusnak" neveznek. Lefordítja, kommen-tálja és összegzi az ókori filozófia forrásait. Átörökíti a skolasztikába latin fogalmi gondolkodást és az egyeztetés törekvését. Értekezései a gondviselésről szólnak Isten a világ teremtője és kormányzója, aki a világnak egységet kölcsönöz. Ezzel szemben a sorsot és a benne munkálkodó rosszat csak az isteni középtől eltávolodva lehet tekinteni. Az embernek az értelemre kell támaszkodnia és a (változé-kony) külső dolgoknak higgadtan ellen kell állnia. PATRISZTIKA ÉS SKOLASZTIKA A középkori Nyugat filozófiáját a kereszténység és a filozófia kapcsolata jellemzi. Ezért állandó alaptémája a hit és a tudás viszonya. A keresztény filozófia első szakasza időben még az antikvitásba esik. A patrisztikát (II-VII század) az

egyházatyák (patres) azon igyekezete jellemzi, hogy a keresztény tano-kat az antik filozófia segítségével kiépítsék és megszilárdítsák, valamint megvédelmez-zék a pogányságtól és a gnózisztól (legszentebb ismeretek, maga a tudás megismerése, illetve ennek misztikus tana). Az antik világ lezáródása utáni időszakban (jelképes időszaka az, amikor Justinianus császár bezáratja a platóni Akadémiát) egypár évszázadig a kolostori hagyományok őrzik és örökítik tovább a tanításokat, mindezek ellenére a filozófiai gondolkodás veszít önálló erejéből. A Krisztus utáni IX. században kezdődő periódust általában skolasztikának nevezik A skolasztikus fogalma azokat jelöli, akik iskolaszerűen foglalkoztak tudomá-nyokkal, különösen azokat a tanárokat, akik a Nagy Károly óta alapított egyházi és udvari iskolákban, később pedig egyetemeken tevékenykedtek. A XII. századtól kezdődően alapított egyetemek a szellemi

élet középpontjaivá váltak Az oktatás négy alapiránya a következő volt: filozófia, teológia, jogtudomány, orvostudomány. Az egyetemeken megrendezett viták a skolasztikus módszertan szigorú sémáját követték. E módszer végső megmerevedett formája később, a reneszánszban, kiindulópontjává vált e filozófiai forma bírálatának. A skolasztika következő szakaszait különböztetjük meg: - a skolasztika korai szakasza (XI-XII. század) - a skolasztika fénykora (kb. XII-XIII század) - a kései skolasztika (XIV. század) Patrisztika Patrisztikának nevezik az apostolokat követő keresztény ókor időszakát. Az egyházatyák (patres) műveit gyakran a Bibliával egyenrangú tisztelet övezte A patrisztika filozófiájára befolyással volt a platonizmus, Alexandriai Philón (Kr.e kb 25 Kru 40) vallásbölcselete, az újplatonizmus és a sztoa A második évszázad apologétái (hitvédelmezői) a kibontakozó kereszténységet védelme-zik a

"pogányok" előítéleteivel és vádaskodásaival szemben. A gnoszticizmus (a korai kereszténység keleti vallási és görög filozófiai elemek-kel keveredett misztikus vallásfilozófiai áramlata, amely a tökéletesség a világ isteni lényegének megismerésére törekedett) áramlatával, amely a puszta hit meghaladásával törekszik magasabb rendű megismerésre, áll szemben Alexandriai Kelemen (kb. 145 - kb 215) azon kísérletével, hogy megalapozza az igazi keresztény megismerést (gnózist), mint az antik filozófiai forma és a újkeresztény hittartalom közötti kapcsolatot. Ezzel foglal állást ama vitatott kérdésben, hogy a filozófia a hit számára hasznos, haszonta-lan vagy egyenesen káros. Kelemen szerint a filozófia Isten akaratából származik és ésszerű használata üdvös hatású. Kelemen közvetítésével szemben áll a filozófiát nyersen elutasító Tertullianus (kb. 160 - kb 220) álláspontja. Tiltakozik a hit területére

behatoló filozófia ellen "Mi köze van Jeruzsálemnek Athénhoz!" ORIGENÉSZ (kb. 185 - kb 253) kezdi el a filozófiát a kinyilatkoztatás tartalmaira adott reflexióként (megjegyzés, észrevétel) művelni. Isten anyagtalan és a világot a semmiből teremtette. Fia a logosz, és középen foglal helyet az Atya és a világ között A világ dolgai a logosznak, és nem magának az Atyának a tükörképei. NÜSSZAI GERGELY (kb. 335-394) az embereket az érzéki és a szellemi világ összekötő tagjaiként fogja fel. A lélek szerinte nem más, mint "alkotó, erő, értelmes, szubsztancia, amely a szerves és felfogásra képes testnek élet- és észlelőerőt kölcsönöz". (szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek ok önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad) A lélek és a test egységet alkot. Ugyanígy egymásra utalt az érzékelési és értelmi képesség is, de az értelem uralma alatt,

amely az érzékeket eszközként használja fel. Az ember Isten képmása; amíg azonban Isten nem teremtett és így változhatatlan lét, addig az ember teremtett és ezzel változékony is. Ebben az a lehetőség rejlik, hogy az ember szabad akarta révén képes eltávolodni a jótól a rossz felé. PSZEUDA-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITÉSZ (kb. 500) az állítólagos apostoli tanítvány azzal gyakorolt nagy befolyást a középkori filozófiára, teológiára és misztikára, hogy egybeolvasztotta az újplatonikus és keresztény gondolkodást, és módszertani előmunkálatokat végzett a skolasztika számára. Dionüsziosz Isten megismerésének három útját ismeri: - a pozitív közelítés megnevezi az isteni tulajdonságokat (pl. szentháromság), - a negatív közelítés (negatív-teológia) a teremtett lényekből indul ki és minden tagad Istenben, amely csak a teremtményekhez tartozik (pl. Istennek nincs teste), - a misztikus út pedig nem más, mint felemelkedés minden

adottól a meghatározhatat-lanhoz. Isten magában foglalj minden létező ősképét. A világ dolgai belőle származnak és lényegük az ősképekből való részesedés által létezik; a dolgok részesednek Istenben, Isten azonban nem része a dolgoknak, mert Isten "létezésfeletti" és "lényegfeletti" (elhatárolódás a panteista istenfelfogástól. panteista: az isten a természettel azonosító, a természet felett álló isten létezését el nem ismerő) A világ afelé törekszik, hogy visszatérjen Istenbe, mint létokába, amelyből származik. Az emberi lélek vágyakozása Isten után az isteni Eggyel történő misztikus egyesülésben teljesedik ki. Ágoston I. AURELIUS AUGUSTINUS (354-430) műve a nyugati gondolkodás történetének legnagyobb hatású alkotásai közé tartozik. Az antikvitás végén Augustinus a "keresztény filozófia" alapjait fektette le, amelyben magáévá teszi az antik filozófia örökségét. ezzel a

középkori gondolkodás úttörőjévé válik. Gondolkodásában azonban már számos olyan elem található, amely egészen az új időkig mutat előre, többek között Déscartes-ig vagy éppen Husserlig, amikor a belső időtudatot elemzi. Különleges az Augustinus által választott önismereti út, az Istenhez való fordulás. A hitben fejtheti ki az ember a megismerés lehetőségeit, amint fordítva, a hit igazolja a belátást: "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." A megismerés előfeltevéseinek keresése vezette Augustinust arra, hogy a tudás alapját a tudat benső önmagáról alkotott bizonyosságában fedezze fel. Az igazságot kereső ember olyan mozgásban van, amely mindig továbbhajtja a benső felé, s egyúttal az Istenhez való szeretetteljes felemelkedést képviseli. Az érzékel-hető külvilágtól (foris) az emberi szellem belső világához (intus) és onnan a szív leg-bensejéig (intimum cordis): az Istenhez, magához az

igazság eredetéhez. A bensőben talál rá az ember a szükségszerű és biztos igazságokra, amelyek időtlenek és egyén felettiek (pl. a matematika alaptételei, az ellentmondás tétele) Illuminatio tana: Az örök igazságok számunkra az Isten általi sugárzásnak köszönhetően adottak. Az igazság megismerése a napfény hatásával hasonlítható össze. A szemnek megfelel a szellem ereje, a megvilágított dolgoknak a megismerés tárgyai, és a Napnak az igazság ereje. Augustinus itt az újplatonikus fény-metafizika egy tradicionális képét veszi igénybe. Ágoston II. Augustinus híres elemzése az időről a "Confessiones" (Vallomások) XI. könyvében található. Ebben nemcsak a tudatnak, az időtapasztalatot konstituáló (meghatározó) tevékenységét (memória) tárja fel, hanem az embernek mint időbeli lénynek a létállapotáról alapvetően mint az örök igazsággal kapcsolatban állóról elmél-kedik. Augustinus ezen a ponton

elfordul az antikvitás kozmoszhoz kötött időértelmezésétől a szubjektív, belső időtudat dimenziója felé. Amennyiben az időt valami objektíven adottat szemlélik, úgy tűnik, hogy az elkülönülő időpontokra esik szét. Ez azért van, mert a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a múltból a jövőbe való átfordulás parányi pontjaira redukálódik. Ennélfogva csak pontatlanul lehet azt mondani, hogy a múlt és a jövő van, valójában a jelen élménye igazi csak, amely azután a megjelenítéssel tolódik át a múltba és a jövőbe. A lélekben mérjük az időt, amely így számunkra a lélek kiterjedéseként adott. ezen kiterjedtség szegélyén a képek fokozatosan a múlt és a jövő homályába tűnnek. Az idődimenziókat a szellem hozza létre, így az ember belső világa állandó várakozásra, cselekvésre, és emlékezésre forgácsolódik szét. Saját időbeliségének tapasztalása az embert az örökkévalóság felé

fordítja A szellem akkor nyugszik meg, ha az örök igazságra irányul. Az ember belső világa a tudat (memoria), az értelem (intelligentia) és az akarat (voluntas) hármasságának egységében nyilvánul meg, s így az isteni szentháromság képe. Augustinus etikájának alapfogalma a szeretet, amely az akarattal esik egybe. az emberi törekvés végcélja az üdvösségben rejlik. Ezt azonban az ember nem az egyes evilági javak megszerzésével éri el, hanem az örökkévaló és önmagáért szeretett Istenben. Isten az embert önmaga képére alakította és így az ember csak benne találja meg törekvéseinek beteljesülését. Vagyis Isten felé irányuló szeretetében találja meg az ember a vezérfonalat cselekedetei számára. "Szeress és csináld, amit akarsz" Ám az emberek többnyire önszeretetbe esnek és ezzel a hamis javakat választják. Uti (használni) és a frui (élvezni) fogalmak megkülönböztetés. A külső javakat csak magasabb cél

elérése érdekében szabad használnunk, vagyis az Istenben való üdvözülés érdekében, amelyet önmagáért élvezhetünk. Ha a külső javakat és önmagunkat mégis élvezzük, akkor elhibázzuk a szeretet igazi célját. Augustinus az eredendő bűnnel indokolja az emberben meglévő hajlamot a rosszra, amelynek terhét az ember történelme kezdetén vette magára. Az eredendő bűntől nem tudja önmagát saját erejéből megszabadítani, hanem Isten kegyelmére van utalva. Az ember jóra irányuló szabadsága az Isten általi kiválasztáson alapul "Az Isten államáról" című műben kifejtett történelemfelfogásának nagy volt a befolyása a középkorban az európai történetfilozófiára és a politikai hatalom megosztá-sára. A történelem két birodalom - az istenállam és a földi állam - küzdelmeként fogható fel. A két birodalmat a szeretet különböző módja alapozza meg: ". a földit az önszeretet, amely egészen Isten

elvetéséig fokozódik, az égit az isteni szeretet, amely egészen önmagunk elvetéséig emelkedik fel." A valóságos történelemben mindig a két birodalom egybefonódása érvényesül, amíg az idők végeztével elválnak egymástól és Isten állama kerül majd ki győztesen ebből a küzdelemből. Korai skolasztika A realisták szerint csak az univerzáliák (általános fogalmak, fajok - pl. élőlény, ember - megkülönböztetve az egyes dolgoktól) léteznek önmagukban. Az egyes dolgok csak közös lényegük alárendelt formáiként állnak fenn. Guilleaume de Champeaux (1070-1121) például azt a nézetet képviselte, hogy minden embernek közös lényege van, ami mindenkiben oszthatatlanul létezik és amire mint reális alapként létezőre az "ember" szó vonatkozik. Pierre Abélard ezzel azt veti szembe, hogy ekkor ugyanannak a lényegiségnek ellentétes tulajdonságokkal kellene egyszerre rendelkeznie. Guilleaume ezért később korrigálta

nézetét annyiban, hogy egy nemcsak a tagjaiban meglevő általánosság abban áll, amiben azok nem különböznek egymástól (közömbösek) azaz a különbözőség hiányában. A nominalisták szerint valóságosan csak az egyes dolgok (individuumok) léteznek, míg az univerzáliák csupán az emberi szellemben. Ezek vagy a dolgoktól elvonatkoztatott fogalmakként vagy önkényes nevekként értelmezhetők. Így Johannes Roscelinus (kb. 1050-1124) azt a nézetet képviseli, hogy a univerzáliák csak szavak. (nominalizmus: a középkori skolasztikus filozófiában az a materialista jellegű felfogás, amely szerint az általános fogalmak puszta nevek, és a valóságban csak az egyedi tulajdonsággal bíró egyes dolgok léteznek.) A XII. század szellemi életére az oktatási központok (iskolák) fejlődése is jelentősen hatott. Chartres iskolája éppúgy híres volt, mint a Párizs határában lévő Szent Viktor-kolostor, mely Szent Viktori Hugo idején szerzett

tekintélyt, aki a tudományok enciklopédikus rendszerezésén munkálkodik, ugyanakkor azonban a misz-tikához is kapcsolódik. Arab filozófia A keresztény Nyugat szellemi fejlődésére a középkorban nagy jelentőségű befo-lyást gyakorolt az arab világ. Az arab tudomány, különösen az orvostudomány messze a latin Nyugat tudományai fölött állt. Mindenekelőtt 800 és 1200 között őrizte az iszlám kultúra a görög filozófia és tudomány hagyományát. A görögök műveit nagy fordítóiskolákban fordították arabra és a mór Spanyolországon keresztül jutottak el Nyugatra. Ily módon Arisztotelész összes írásához hozzáférhetett a keresztény középkor. Al-Fárábi (kb 875-950) Arisztotelész és az újplatonizmus szintézisének megteremtésére törekszik Ezért átfogó metafizikai leírást fejt ki a világról, amely-ben összekapcsolja a plótinoszi emanációs gondolatot az intellektus arisztotelészi taní-tásával. (emanáció:

kisugárzás; intellektus: értelem, ész, felfogó képesség) Avicenna (Ibn Szina, 980-1037), a híres orvos filozófiája Al-Fárábi alapgondo-latára épül fel. Metafizikája azon alapszik, hogy különbséget tesz a lét között, amely szükségszerűen önmagában van (Isten) és azon lét között amely szükségszerűen más által létezik. Isten az egyedüli olyan létező, akinél az esszencia (lényeg) és az egzisztencia (létezés) nem választható szét, és aki ennél fogva szükségszerűen önmagában létezik. Minden más lét szükségszerűen feltételezett és örökre és mulandóra bomlik. Legalacsonyabb fokon a tevékeny intellektus jön létre, amelynek az a feladata, hogy az ember receptív intellektusát megvilágítsa és a földi anyagnak formákat adjon. Az élet célja a tevékeny intellektussal való egyesülés. Teológiai oldalról azért bírálták ezt a koncepciót, mert eszerint nincs tulajdonképpeni teremtési aktus, ha a világ

szükségszerűen és örökké létezik Isten által. Averroës (Ibn Rosd, kb. 1126-1198) mindenekelőtt Arisztotelész munkáihoz írott terjedelmes kommentáraival gyakorolt befolyást a latin Nyugatra. Ahogyan Arisztote-lész volt a filozófus, úgy Averroës volt a kommentár. A kommentárok három csoportját különböztetik meg: - Arisztotelész eredményeinek rövid összefoglalását nyújtják a parafrázisok, - a közbülső kommentárok az arisztotelészi tanok tartalmát és saját állásfoglalásokat világítanak meg, - a nagy kommentárok részletesen magyarázzák az arisztotelészi szövegeket. Averroës a filozófia és az iszlám vallás egyesítésének megteremtésére törekszik, amely-ben megkülönbözteti a Korán értelmezések különböző fokait, amelyek az ember minden-kori felfogóképességének felelnek meg. A középkor jelentősebb zsidó filozófusai közé tartozik Avicebron (Ibn Gabirol, kb. 1025-1058) és Moses Maimonides (Mose Ben Maimon,

1135-1204). Mindketten Spanyolországban születtek és fő munkáikat arab nyelven írták. Avicebron szerint min-den lét Isten akaratából az anyag és a forma egyesítése által jut létezéshez. Minden létező az egyetemes anyagból tevődik össze (Isten kivételével), még a szellemi lények is. Maimonides különösen "A tévelygők útmutatója" című munkájával gyakorolt hatást. Azokhoz fordul, akik a filozófiával való foglalkozás közben hitükben elbizonytalanodtak és azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat a hit ismét a sajátjukká a tudomány közvetítésével. Ahol a tudományos ismeretek a Bibliai állításoknak ellentmondanak, ott allegorikusan értendők. Maimonides negatív teológiát képvisel, amennyiben kijelenti, hogy Isten lényegéről csak módon lehet beszélni. A skolasztika fénykora Albertus Magnus (kb. 1206-1286), akit enciklopédikus képzettsége miatt "doctor universalis"-nak is neveznek, a görögök óta

meglévő tudományos és filozófiai szellemi kincsek összegzésére törekszik. Kommentálja Arisztotelész műveit; ennek során a görög újplatonikus hagyomány és az arab kommentárok befolyásolják. Ezenkívül korának egyik legjelentősebb természettudósa volt. Különbséget tesz az ész segítségével megold-ható kérdések és a hit kérdése között, amelyek a kinyilatkoztatáson alapulnak. Így példá-ul a világ örökkévalóságára irányuló kérdés nem válaszolható meg filozófiailag, míg minden kérdést, amely ésszel megragadható, racionális ellenőrzéseknek is alá kell vetni. Létében és mivoltában mindennek Isten az oka. Isten a legfőbb igazság és a legfőbb jó, így minden megismerésnek és cselekedetnek feléje kell törekedni, hogy önmagát kitelje-sítse. Az aktív intellektus a lélek része és formaadó elv az emberben. Ez az emberekben egyénileg különböző, de mint az isteni teremtés következménye, részesedik az

általános-ból és így általános, objektív megismerést tesz lehetővé. A lélek olyan egész, amely azonban különböző erőket tartalmaz, így a vegetatív, a szen-zitív, és a racionális képességet. (vegetatív: az egyedi élet fennmaradását szolgáló; szenzitív: érzékeny, fogékony, a külvi-lág eseményeire fokozottan visszaható) Azok az eredendő valóságok, amelyeket Isten a teremtés kezdetén létrehozott a követke-zők: - az első anyag (a testek keletkezésénél a felvevő elv), - az idő, a mozgás, a legfelsőbb ég, az angyalok. Etikájában az ember szabad akaratát hangsúlyozza. Az erkölcs feladata az ösztönszerű vágy ésszel történő alakítása. A döntő a lelkiismeret, amely az elvi magatartásban éppúgy hat, mint a konkrét esetre történő alkalmazásakor. Az erkölcsi hajlam, ami az embert a jó felé ösztökéli, a szinderezisz, ami az eredeti bűnbeesés előtti jó élet reminiszcenciája (visszaemlékezés,

ráemlékezés). Aquinoi Szent Tamás (1225-1274) - aki néhány évig Albertus Magnus tanítvá-nya volt - a középkor legjelentősebb rendszerezőjének számít. Fő teljesítménye az arisz-telizmus és Augustinustól eredő keresztény filozófia összekapcsolása. Életművét a XIX. században a katolikus egyház a keresztény filozófia alapjának nyilvánította Terjedelmes művei közül különösen említésreméltó a "Summa a pogányok ellen", "A teológia summája", továbbá a különböző "Quaestiones". A hit és a tudás nem mondható egymásnak ellent, mivel mindkettő Istentől ered. Ezért a filozófia és a teológia sem juthat különböző igazságra. A módszerben azonban különböznek: a filozófia a teremtett dolgokból indul ki és így jut el Istenhez, míg a teológia Istentől veszi kezdetét. A teológiának a filozófia fontos szolgálatot tesz, amennyiben képes a hit alapjait éssze-rűen biztosítani és megvédeni,

mert a hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek. Tamás az általunk érzékelhető létezők (ens), kövek, állatok, emberek stb. sokaságában találja meg ontológiájának (logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom) kiindulópontját. A létezőnek alapul szolgáló elvekre irányuló kérdésnél mindenekelőtt szembetűnő a valóság (actus) vagy a lehetőség (potentia) különbsége. Minden létezőhöz hozzájárul vagy a létezés, vagy a nemlétezés képessége, azaz a változékonyság. Ha a létezők változékonyak, felvetődik az egység elvére irányuló kérdés, amely alapján ezek a változás folyamatában bizonyos létezők, bizonyos szubsztanciák maradnak. Ez az elv a forma (szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van, és amely minden átalakulásnál megmarad) Ha a forma meghatározottság, akkor rászorul a meghatározhatóságra, mint kiegészítő elvre.

Az anyag önmagában meghatározatlan, de meghatározható (formál-ható) Az anyag a sokféleség oka is, mert ugyanaz a forma különböző individuumokban léphet fel. A forma és az anyag nem önálló létezők, amelyek egymástól elválaszthatók, hanem ők azok, ami által a létező van és az ami. A szubsztancia formából és anyagból álló egész A létező ezen mibenléte a lényege vagy "misége". A lényeg a forma és az anyag egészére vonatkozik, azonban különbözik a szubsztanciá-tól, amennyiben az véletlen meghatározásokat (akcidenciákat) is felvehet, amelyek nem a lényeghez kapcsolódnak. Tamás még egy további alapvető - mégpedig a lényeg és a lét közötti - megkülönböztetést tesz. "Megismerhetem valaminek a lényegét anélkül, hogy tudnám valóban létezik-e." Csak a lét az az elv, ami által a létező létező A minden létezőhöz - állítmányként - hozzárendelhető fogalmakra irányuló kérdés vezeti el

Tamást a transzcendentáliák listájához: - minden létezőhöz hozzájárul az ens, a létaktus tekintetében. A res (realitás) jelöli továbbá a tárgyi tartalmat a lényeg szemszögéből. Belső feloszthatatlanság alapján a létező egy (unum) A létező valami (aliquidé) másokhoz képest. (transzcendentális: a tapasztalattól függetlenül létező) Az összes teremetett dolgot a lét és a lényeg különbsége jellemzi. Csak Istenen esik egybe a lét a lényeggel. Isten léte a kifejezett tökéletesség, úgy hogy egyszerűségé-hez semmit sem kell hozzáfűzni, sem tőle elvitatni. Az összes teremtett lényt Isten tartja meg létében. Tamás Isten létezésének 5 bizonyítékát határozza meg. Mivel az ember (mint testi lény) megismerése az érzékeinél kezdődik, így Tamás elutasítja a priori (egyházfőnöki) istenbizonyítékokat. Bizonyítékai így a tapasztalatból indulnak ki A végtelenbe való visszafelé haladás tilalmára alapoz: - minden

mozgás és változás egy mozgatót igényel. Minden azonban a mozgatott mozgatók sora nem vezethető vissza a végtelenbe, mert akkor nem lenne a mozgásnak kezdete, így kell lennie egy első mozgatónak, amely maga mozdulatlan, és ez az Isten. - minden okozatnak van egy oka. Mivel azonban önmagának semmi sem az oka (mert akkor ennek logikailag meg kellene előznie önmagát) és az okok sora nem vezethet a végtelenbe, így kell léteznie egy első, önmagát nem okozó oknak: Istennek. - találunk dolgokat, amelyek vagy létezhetnek, vagy nem. Ha minden ilyen lenne, akkor nem lehet egyszerre minden, akkor semminek a létezése nem kezdődhetne el. Tehát vannak dolgok, amelyek szükségszerűek, mégpedig vagy önmagukból eredően, vagy mások által. Így tehát lennie kell egy első, önmaga által szükségszerűnek: Istennek. - minden dologban van több, vagy kevesebb. Ez csak akkor jelenthető ki, ha létezik egy mérték, amelyben ezt a meghatározottság

tökéletességében tartalmazza: ez Isten. - az értelmetlen dolgoknak egy célkitűző megismerőre van szükségük ahhoz, hogy egy célt képesek legyenek elérni. A világ célirányos berendezésének ezért szüksége van Istenre, mint a legfőbb irányítóra, aki a célokat kitűzi. Isten a világot egészében tökéletesnek teremtette, így a rossz a világban nem tőle szár-mazik. Mivel minden, ami léttel rendelkezik, Istentől ered, a rosszat nem illeti meg tulajdonképpeni lét. Tamás ezt ennélfogva hiányként (privatio) határozza meg, mint a távollétét annak a jónak, amelynek egy léthez hozzá kell tartoznia. Az ember a lélek (forma) és a test (anyag) szubsztanciális (vagyis alapvető) kapcsolata. A kettő nem választható szét, hanem az ember szubsztanciájának egységét képe-zi, aki ezáltal mindig lelkileg, testileg meghatározott. Habár a lélek a halál után a test-től elválva is képes tovább létezni, így halhatatlan, emberi lélekként

mégis szüksége van a testre, mert a léleknek szüksége van a megismeréshez az érzékelésre. Az ember ezzel úgymond a teremtés középpontjában áll: értelme következtében részesedik a tiszta szellem világában, testisége következtében az anyagi világban. Az emberi lélek formája egy hierarchikus sor rendjében helyezkedik el, amely az élettelen testektől a növényeken és állatokon keresztül az emberig terjed. (hierarchikus: rangsornak megfelelő) A lélek különböző képességeket tartalmaz önmagában: a vegetatív (életerő), a szenzitív (érzéki észlelés), az appetitív (ösztönös törekvés), a mobilitási (helyváltoztatás) és a racionális (értelem) képességek. Az érzéki képesség tovább osztható az egyes érzékekre, az általános érzékre (ami a különböző egyes érzékek tárgyait átfogja), a képzelőerőre (amely az egyes érzékelt képe-ket megőrzi), az érzéki ítélőképességre (egy egyszerű, a konkrét

helyzetre vonatkozó ítélőképességre) és az aktív emlékezetre. Az ész a lehetséges és az aktív intellektusra oszlik. Ezzel Tamás megkülönbözteti az ember megismerő képességét a valóban megtörtént megismerésről. A jó olyan létező, amely a másik számára tökéletesedést képvisel, és így törekvé-sének célja. Ahogyan Arisztotelész számára, úgy Tamás számára is érvényes: a jó az, amire minden egyes - lényege szerint - törekszik. Az ember legfőbb célja, amelyet az egyes célok szolgálnak, a boldogság. Mivel az egyes embert formája szerint az értelmes lélek határozza meg, így az ember ezt a célt a lélek értelemnek megfelelő tevékenységében éri el. Az erények között Tamás megkülönbözteti a teológiai és a kardinális természeti erénye-ket. Az előbbieket az ember csak az isteni kegyelem állapotában érheti el (hit, szeretet, remény), amikoris a szeretet rendeli hozzá minden ember cselekedetét végső isteni

céljá-hoz. A kardinális erényeket Tamás úgy határozza meg, mint a természeti képességek lehető legjobb kifejtését. Így az észhez hozzárendeli a bölcsességet, az eszességet, az akarathoz az igazságosságot, a törekvéshez a bátorságot, és a vágyhoz a mértékletessé-get. Az erények az ember belső tartását határozzák meg, míg a külső rendet és a cselekedeteket a törvények irányítják. A legfőbb törvényalkotó Isten, mivel az egész világ rendjét megszabja Az örök törvény (lex aeterna) az isteni bölcsesség, amely mindent irányít. A természet-törvény (lex naturalis) részesedés az örök törvényben az emberi értelem révén. Az ember oly módon vesz részt az isteni gondviselés bölcsességében, hogy előre tervez önmaga és mások számára. A természettörvényből származnak a cselekvés általános, legfőbb elvei. Abból a felismerésből, hogy a jó az, amire mindenki törekszik adódik gyakorlati ész legfőbb

alapelve: a jót tenni, a rosszat kerülni. Mivel a természettörvény csak az elveket szabja meg, ezért szükség van az emberi tör-vényre (lex humana), közösségnek az egyedi szintjére vonatkozó berendezkedéséhez az állami rendben. Ennek a törvénynek a természetjogon kell alapulnia és a közjót kell szolgálnia Az arisztotelianizmus és a keresztény filozófia Aquinói Tamás által végrehajtott összekapcsolásának jelentősége akkor válik világosság, ha arra az egyetemre jellemző szellemi helyzetet tekintjük, amelyben az arisztotelianizmus és a teológia összeegyeztet-hetetlennek tűnik. A XIII század Arisztotelész-recepciója (befogadása) vezette el többek között a Brabanti Siger (1240-1284) és Daciai Boethius által képviselt úgynevezett "radikális arisztotelianizmust" a teológia és a filozófia összekapcsolásának határozott elutasításához. A filozófiai érvek náluk ott is fennmaradnak, ahol ellentmondásba kerül-tek a

teológiával. A filozófia ezzel kinyilvánított autonómiája és néhány arisztotelészi tan összeegyeztethetetlensége a keresztény dogmával ideiglenesen meghatározott írá-sok egyházi betiltásához vezetett, illetve azt eredményezte, hogy Párizs püspöke egy sor filozófiai tézist elítélt (1277). A XIV. században a középkori misztika hagyománya - amely Isten bensőséges megtapasztalására, és az Istennel való egyesülésre irányul - tetőpontjához ér. Legjelen-tősebb képviselője Eckhart mester (1260 körül - 1328), akit a skolasztikus teológia és filozófia hagyománya egyformán befolyásol. Misztikus tapasztalatát és a filozófiai elmélkedés egyaránt alakítja életművét. Eckhart németül és latinul írta műveit; a német prédikációkat - tekintettel hallgatóságára - különösen szívhez szóló és veretes nyelven. Az első "Párizsi quaestio"-ban Eckhart az Istenben meglévő megismerés és lét viszo-nyára

vonatkozó kérdést a megismerés fölérendelésével válaszolja meg: Isten van, mert megismer. Ez így hangzik János evangéliumában: "Kezdetben vala az Ige." és nem úgy: kezdetben volt a lét. Eckhart ezzel a megismerés eredendő aktivitását hangsúlyozza, amely létrehoz anélkül, hogy ő maga teremtett lenne. Természetesen azonban Isten egyben lét is A lelke legbensejében találja meg az ember azt az alapot, amellyel Isten-ből részesedik: a lélekszikrácskában. A lélek készen áll Isten lényegének befogadására, mert ő Isten születésének helye az emberben. Isten saját fiában nyilvánítja ki lényegét, aki az ő szava, és a fiú a lelkében beszél. Amit Isten a fiának adott, azt adja az ember-nek is, amennyiben az igazságos és jó. A jóban a jóság - Isten szavaként - újraszületik Az alkotó jó (Istenatya) és az alkotott jó közötti különbség csak a személyben, nem a személy természetében rejlik. Nikolaus Cusanus

(1401-1464) gondolkodása átmenet a középkorból az újkorba. Az újplatonizmus és a misztika befolyásolja, jelentős mértékben matematikai spekulációkat alkalmaz. Filozófiája sok olyan gondolatot tartalmaz, amelyek az újkori világ- és emberkép alapjául szolgálnak. A világ úgy jelenik meg számunkra, mint véges és ellentéteikre széteső dolgok sokasága. Ezek tulajdonságaikban meghatározottak, mégpedig egymástól való különbözőségük alapján. A világban így állandó másként-lét uralkodik. Az értelem (raito) úgy képes a dolgok megismerésére, hogy az ismertet az ismeretlennel összehasonlítja és a hasonló-ság alapján fogalmakat képez. Mivel azonban a világban mindig csak a többé vagy kevésbé hasonló létezik, tökéletes mérték azonban nincs, így semmit sem lehet úgy tudni, hogy még jobban ne lehetne. A tudás utáni törekvés közben így eljutunk végső nemtu-dásunk felismeréséhez Az ember így a tudott tudatlanság

állapotában van. A világnak a sokaságban érvényesülő egysége Istenen, a végtelenen alapul, amelyben a véges dolgok összes ellentéte megszűnik. Nikolaus hangsúlyozza az emberi megismerés alkotó tevékenységét. Az emberi szellem (mens) újrarajzolja a világot a világ megértése során. Ahogyan Isten a megismerésében megteremti a létező, úgy teremti meg az ember is a megértett létet. Az emberi szellem az isteni szellem képmása. Benne is készen megvannak a dolgok ős-képei, amelyek alapján megismerheti azokat. De nem úgy tudja a dolgokat, ahogyan azok Isten által teremtett létükben tudhatók, hanem úgy, ahogyan az emberek által tudottak. A szellem a világot mint megismerhetőt újjáteremti, amennyiben magához méri. Ily módon Nikolaus a latin "mens"-et a "mensurare" (mérni) szóból vezeti le. Külön-leges helyet foglalnak el a matematikai formák, amelyek megismerhetők úgy, ahogyan önmagukban léteznek, mivel ezek

magából az emberi szellemből keletkeznek. Nikolaus a szellemet egy kozmográfussal, térképkészítővel hasonlítja össze. Ez a világ térképét a követek (érzéki észlelések) által jelentett adatok alapján készíti el. De az általa rögzített formák, mértékek és arányok alapján rajzolja meg. A világot az általa megrajzolt térképből a saját mértéke szerint ismeri meg. Ezek a gondolatok az újkori perspektivikus (távlati) világ megteremtésére utalnak. RENESZÁNSZ, HUMANIZMUS, REFORMÁCIÓ A korai újkor egyik legjelentősebb teljesítménye az új tudományfogalom kialakí-tása, amely természettudományos módszertanon alapul. Az ész és a tapasztalat a biztos megismerés egyedüli alapelvei. "A természettudományokban - amelynek következtetései igazak és szükségszerűek - 1000 Démoszthenész és 1000 Arisztotelész sem képes egy dolgot igazzá varázsolni annak ellenében, hogy hamis" (Galilei) A felszabadulás a

hagyományos tekintélytől való függés alól, különösen Arisztotelész természetfilozófiájától és egy kvantitatív (mennyiségi) irányultságú módszer kifejlődése döntően megváltoztatja a kozmosz és a természet képét. Nikolaus Kopernikusz (1473-1543) az újkori fordulat szimbolikus alakjának tekinthető. Kopernikusz felváltja Ptolemaiosz (IIszázad) addig érvényben lévő geocent-rikus világképét - amely a világmindenség nyugvó középpontjának a Földet tekinti - a heliocentrikus világképpel, mely központi égitestnek a Napot tekinti, amely körül a Föld mozog: ez az áttörés fontos lépés a zárt középkori világból a nyitott, dinamikus világkép felé. Johannes Kepler (1571-1630) továbbfejleszti a természet kvantitatív megismerésének módszerét. A bolygómozgásokra vonatkozó részletes számításokon alapuló törvények korrigálják Kopernikusz rossz előfeltevéseit, olyanokat, mint a bolygók körpályájának

előfeltétele-zése (a kör alak idealizálása miatt, amely az antikvitás óta elfogadott volt). Különös jelentőséggel bíró, hogy Kepler egyesíti a matematikai és dinamikai (fizikai) leírásokat. Galileo Galilei (1564-1642) esés- és mozgástörvényei révén vált híressé és azért is, mert kiállt Kopernikusz igazáért. Szerinte a valóság lényegét számviszonyok hatá-rozzák meg Csak az juthat el objektív megismeréshez, aki a matematikai jeleket ismeri, és törvényekbe képes foglalni. Módszerének jellemzői: a leírandó széttagolása egyszerű elemekre (a jelenségek elemezése); hipotézisek felállítása; ezek felülvizsgálata kísérle-tek segítségével (gondolatkísérletekkel is); következtetések dedukciója (levezetése); matematikailag megfogalmazott természettörvények felállítása. Az újkori tudomány megértésében alapvető a lényeg fogalom felváltása a funkció fogalmával. A dolgok lényegi meghatározásának

visszaszorítása a mennyiségileg mérhetőre, és a törvényszerű összefüggések által leírhatóra történő irányultság tette lehetővé a természettudományok haladását. Francis Bacon (1561-1626) szerint a tudomány célja a társadalom hasznára fordított természet feletti uralom. A tudás hatalmat jelent Bacon ezért feladatát abban látja, hogy minden tudományt szisztematikusan megalapozzon és kifejtsen. Véleménye szerint az emberi képesség tagozódását követi a tudományok felosztása: - emlékezet (memoria): történelem - fantázia (phantasia): költészet - értelem (ratio): filozófia A legmagasabb tudás a prima philosophia (első filozófia), amelynek tárgya az összes tudomány közös alapja. A megismerés a természet valóságos elképzelése torzító elképzelések nélkül. Ezeket az előítéleteket Bacon idolumoknak (ködképeknek) nevezi, amelyeknek négy faj-táját különbözteti meg: - idola tribus: a törzs ködképei. Ezek az

emberi nem természetéből adódnak, mivel az értelem és az érzékek a valóságot csak emberi mértékek szerint képesek felfogni. Az értelem görbe tükör, amely hajlik arra, hogy saját természetét összekeverje a dolgokéval, és azokat ezáltal eltorzítsa. - idola specus: a barlang ködképei. Magában az individuumban rejlenek és ennek képességeiből, neveltetéséből, szokásából, és hajlamából keletkeznek. - idola fori: a piac ködképei. Maga a nyelv is tévedésekhez vezet a jelentések hamis értelmezése következtében. A szavak a dolgok elé kerülnek Ebből keletkeznek a puszta szavakról és nevekről folytatott viták. - idola theatri: ezek azok a tévedések, amelyeket a filozófiai iskolák tanításai hagyományoznak át zavaros bizonyítási eljárások alkalmazása, és elmélet puszta kitalálása alapján. Ezzel szemben az indukció (alapvető logikai módszer) a helyes módszere annak, hogy igaz ismeretekhez jussunk, és eloszlassuk a

ködképeket. Ez a módszer és kísérleti eljárás megfigyelések összegyűjtésével és összehasonlításával kezdődik, hogy azután az egymást követő általánosítások folyamán megragadhassa a természet általános formáit. Az indukció nem véletlen tapasztalatokból indul ki, hanem tervszerűen, rendezett érzékeléssel (táblázatok) és célzott kísérletekkel dolgozik. A humanizmus megalapítója Franceso Petrarca (1304-1374) akit különösen a középkori egyetemek megmerevedett képzési módszerével szembeni ellenszenv vezet el az ókori filozófia és irodalom újra felfedezéséhez. Mind tartalmilag, mind formailag a klasszikus ókori műveket tekinti példának. A humanizmus egész áramlata - alapvetően - irodalmi jellegű, amit az ókori beszédkészség csodálata jellemez. Ezért a nyelv (grammatika, retorika, dialektika) területe a humanista gondolkodás központi témájává válik, amit az ókori szövegek újrakiadásának filológiai

munkája is ösztönöz. Lorenzo Valla (1407-1457) szerint a fogalom, a mondat és a logikai következtetések vizsgálata feltárja, hogy hogyan ered és indul ki a logika a nyelvből. Ehhez kapcsolódik a skolasztika kritikája: a skolasztika, abszurd szóképzéseivel, amelyeknek semmi való-ságos nem felel meg