Filozófia | Felsőoktatás » A filozófia története

Alapadatok

Év, oldalszám:2000, 56 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:1249

Feltöltve:2006. augusztus 11.

Méret:394 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

A filozófia története Az Antik filozófia A nyugati filozófia bölcsője a Földközi-tenger partjának görög kolóniában, az ion KisÁzsiában és Dél-Itáliában található. Az ott uralkodó élénk kereskedelem a világ akkoriban ismert részével a görög városállamoknak nemcsak jólétet hozott, hanem más népek ismereteit is. közvetítette számukra: matematika, asztronómia, geográfia, naptár, érmék, papír Az ilyen kultúrákkal folytatott kapcsolat megköveteli és egyben szélesíti a szellemi horizontot. Az antik filozófia fontos alapvonásai: - az ősok (arché) és a világ őstörvényének (logosz) kutatása, valamint ehhez kapcsolódva az egység okának keresése; - az aletheia (igazság) fogalmával összekapcsolódó témák: lét, igazság, igaz ismeret; - foglalkozás az emberi természettel és erkölcsi meghatározottságával: a lélek mineműségével, a jóval (agathón) és az erénnyel (areté). A korszakok tagolása: - Szókratész

előtti filozófusok (milétoszi természetfilozófia, püthagoreus iskolák, eleaták, Hérakleitosz, az újabb természetfilozófia, atomisták, szofisták); - klasszikus periódus (Szókratész, Platón, Arisztotelész, a filozófia központja Athén lesz); - hellenisztikus filozófia (Nagy Sándor birodalmának emelkedése és bukása, Róma világhatalma idején keletkezik; főbb irányzatok: sztoicizmus és epikureizmus, továbbá a szkepticizmus és az eklekticizmus); - újplatonizmus. A milétoszi természetfilozófusok Az első filozófia elméletek szerint az összes létezőnek közös ősoka (arché) van. Ez egyrészt a dolgok sokaságának alapja, mint egységes ősanyag, másrészt a tapasztalható változások indítóoka. Első filozófusnak a milétoszi Thalész-t (Kr.e kb 624-546) tekintik, aki szerint az ősanyag a víz. Szerinte minden vízből van, és miután az archét (ősokot) élőnek és önma-gától mozgónak tartja, így a víznek magának is lelke van.

Ezenkívül Thalész a matematikában (Thalész-tétel) és a csillagászatban (a Kr.e 585 évi napfogyatkozás időpontjának kiszámítása) is jelentőset alkotott. (Anaximandrosz, Anaximenész) A püthagoreusok A Püthagorasz (Kr.e kb 570-500) által alapított iskola a számok jelentőségét állítja középpontja. A dolgok a számok képmásai, lényegi formájuk pedig megegyezik matematikai alakjukkal. A számsorokon belül különbségek vannak: így az Egy minden szám fölött áll és azok eredetének számít. A párost határoltnak és tökéletesnek, a párost pedig határtalannak és tökéletlennek tekintik. (Püthagorasz-tétel - irracionális számviszonyok felfedezéséhez vezet) Empedoklész (Kr.e kb 492-432) négy elemet tekint archénak (ősoknak), amelyeket a szeretet és a gyűlölet ereje mozgat, ezek: a víz, a föld, a tűz és a levegő. Empedoklész észleléselméletében azt a nézetet képviseli, hogy a dolgokból eredő kiáramlások behatolnak

az érzékszerveink nyílásaiba, amennyiben ezek pontosan összeilleszkednek. Tehát azonos csak azonos által ismerhető meg. Anaxagorasz (Kr.e kb 500-425) szerint végtelen sok, minőségileg különböző alapanyag létezik. A nuosz (szellem) mozgatja az anyagokat és ez tervszerű rendezettséget teremt. Leukipposz (Kr.e kb V sz) számít az atomelmélet alapítójának, amelyet tanítványa Démokritosz hagyományozott ránk és fejlesztett tovább. Eszerint minden oszthatatlan (atomosz), testecskéből áll össze, amelyek az anyagukat tekintve teljesen azonosak és egymástól csak alakjuk, helyzetük és elrendezésük szerint különböznek. Oksági törvénye: "Semmi sem történik vaktában, hanem minden értelmes okból és szükségszerűség folytán." Démokritosz (Kr.e kb 460-370) Leukipposz atomelméletét materialista rendszerré fejleszti tovább. Az ún elsődleges, objektív tulajdonságok, mint a kiterjedés, a tehetetlenség, a sűrűség és a

keménység határozzák meg az atomkomplexumokból álló dolgokat, míg a másodlagos, szubjektív tulajdonsá-gok, a szín, a szag, az ízlelés csak az érzékelés révén járulnak hozzájuk. Kis képecskék útján érzékelünk, amelyek a dolgokból áramlanak ki Démokritosz etikája az emberi törekvés céljának a lélek helyes állapotát tartja, amely kiegyensúlyozottságot és nyugalmat jelent; ezt az ember értelemmel, a mérték betartásával, az érzéki élvezetekben való visszafogottsá-gával és a szellemi javak nagyrabecsülésével éri el. "A szellemnek arra kell szoktatnia magát, hogy örömeit önmagából teremtse meg." Xenophanész az Eleában (Dél-Itáliában) alapított iskola első képviselője. Központi témája az antropomorf (emberi alakú) istenek elleni küzdelem és az egy isten eszméje. "Egyetlen az isten, legnagyobb az istenek és emberek között, nem hasonlító sem a halandók alakjára, sem a gondola-tokra."

Filozófiatörténetileg nagy hatású Parmenidész (Kr.e kb 540-470) tanítása a lét egységéről. "A lét nem keletkezett, nem mulandó, egységes egészet alkotó, mozdulatlan, időtlen, Egy, folyamatos." A nemlét létezését ellenben vitatja: "A létező van; a nemlétező nincs." Parmenidész tanítványa az eleai Zénón megkísérli tanítását érvek sorával alátámasztani. Így azt bizonyítja, hogy a mozgás időbeni helyváltozta-tásként való feltételezése ellentmondásokhoz vezet. Hérakleitosz (Kr.e 550-480) az eleaták tanításával ellentétes álláspontot foglal el Nála a megszakíthatatlan keletkezés és elmúlás áll előtérben, amelynek minden dolgot alávetett. "Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba" Mert: "Minden folyik és semmi sem áll." Ellentétes meghatározások állandó cserélődéseként képzeli el a világot. Semmi sem képzelhető el az ellentéte nélkül: élet és halál, ébrenlét

és alvás, nappal és éjszaka. Minden történést az ellentmondások feszültséggel teli viszonyából vezet le. Azonban a logosz (az elvont világtörvény) kormányoz mindent, amely törvényszerűen irányítja a változás folyamatát. A logosz mértékadó; mindenben közös és az ellentétek egysége: "Mindenből egy lesz és egyből minden." Az ellentétek egységének gondolatával Hérakleitosz az első dialektikus gondolkodónak számít. Szofisták A perzsa háború utáni időszakban Görögországban a növekvő jóléttel nagyobb igény jelentkezik a műveltség iránt is. Egyidejűleg a demokrácia államformája az állampolgártól növekvő mértékben követeli meg az elegáns beszéd képességét. Az V. század társadalmában azokat az embereket, akik a műveltséget és a beszédkészséget fizetség ellenében tanítják, a szofisták (a bölcsesség tanítói) gyűjtőfoga-lommal jelölik. Az általános tudásszint növekedése (pl. más

népek megfigyelésével) és a már létező filozófiai tanítások pluralizmusa (összessége) képezi egyben a szofista gondolkodás kiinduló alapját. A szofisták tanítása a relativizmushoz vezet (az emberi megismerés viszonylagosságát, feltételes és tudatunktól függő jellegét hirdeti). Ez érzékelhető: - a jogelméletben (a természetes jog [phüszei] és a tételes jog [nómoi] ellentétének gondolata; a pozitív jog nem természettől fogva érvényes, hanem a törvényalkotók érdekeiből eredő tételezésből ered: Thraszümakhosz szerint: a pozitív jog a hatalmasok eszköze; Kalliklész szerint: a gyengék védőbástyája az erősekkel szemben; Kükophron szerint: a polgárok élete és tulajdona kölcsönös biztosítéka. - az erkölcsfilozófiában (az erkölcsi értékek nem természettől fogva léteznek, hanem megállapodások alapján [thézei]; így különböző helyeken és időben különböző erkölcsi értékek érvényesek. - a vallásban

(a joghoz hasonlóan a vallást is az ember találmányának mondják). - az ismeretelméletben (Prótagorasz [Kr.e kb 480-410] legjelentősebb szofista szerint: "Minden dologról két, egymásnak ellentmondó kijelentés állítható." Vagyis egyazon mondat az egyik szituációban igaz lehet, a másikban pedig hamis. A végső következtetés szerint semmilyen objektív tényállás nincs.) Prótagorasz-tétele - "homo mensura": "Minden dolog mértéke az ember, a létezőké abban, hogy léteznek, a nemlétezőké abban, hogy nem léteznek." Ez a tétel a szofista gondolkodás lényegi magva: az ember határozza meg a létet, minden ezen túlmenőt elutasítanak (szkepticizmus), egyetlen lét sem objektív, hanem szubjektív és változó (relativizmus). Gorgiasz (Kr.e kb 485-410) csúcspontra emeli a szofista kételkedést: - semmi sem létezik, - még ha létezik is valami, az nem megismerhető, - ha mégis megismerhető, akkor sem közölhető. A

szofisták jelentősége: - a görög természetfilozófia hagyományával szemben a filozófiai vizsgálódás középpontjaiba az ember kerül; - a gondolkodás maga filozófiai téma lesz; - ezzel szorosan összekapcsolódik a nyelv problémája, ami a szofistáknál kiemelkedő szerepet játszik; - a hagyományos erkölcsi értékmércék kritikája a gondolkodás számára egészen új horizontot nyit és előkészíti az utat az értelmen alapuló etika számára. A görög filozófia klasszikus korszaka Az athéni Szókratésszel (Kr.e kb 470-349) kezdődik a görög filozófia klasszikus korszaka, ő számít az autonóm filozófiai etika megalapítójának. Filozófiájának középpontjában a jó (agathron) és az erény (areté) vizsgálata áll. A híres delphoi jóshely felirata: "Ismerd meg önmagad." Ez felhívás az emberi tudás megvizsgálására és az emberhez tartozó jó meghatározására. Az areté (erény) görög értelemben a dolgot

lényegileg megillető alkalmasságot jelenti. Az embernél és önmaga isteni és értelmes részében helyezkedik el: a lélekben. Szókratész a polgártársaival történő beszélgetései során arra a megfigyelésre jut, hogy jóllehet mindenki azt hiszi magáról, hogy ismeri a jót és az erényeket, a valóságban azonban egy látszattudás rabja, amely a beszélgetés folyamán a logosz (ész) által történő szigorú vizsgálódás próbáját nem állja ki. Meghatározott módszert fejleszt ki azért, hogy biztosabb ismerethez jusson, az elenktikus (meggyőzési) eljárást. Szókratész eljárását a logoszba (ész) vetett bizalom jellemzi, melynek belső törvényszerűsége az értelmes beszélgeté-sekben az igaz belátást napfényre segíti. A lélek állapotából ered az ember egész jósága, mert a lélek nem más, mint a mindenről és mindenben gondoskodó. A lélek akkor teljesíti ki a hozzá tartozó aretét (erényt), ha belátás és értelem uralkodik,

ha azonban a tudatlanság győzedelmeskedik, akkor elvéti azokat és behódol a rossznak. A lélekből származik az ember számára minden más jó, a boldogság (eudaimónia), amely a lélek rendjében és harmóniájában áll. "Senki sem cselekszik önként (szándékosan) jogtalanul." Szókratész filozófiáját mint maieutikát (bábamesterséget) értelmezi, mert csak segíteni kíván a belátásban és az önismeretben, amelyet mindenkinek önmagától kell megtalálnia, kívülről nem adható meg. Ideális módon valósította meg a gondolkodás és a cselekvés egységét; melyben egy belső hang "daimónion" segítette. PLATÓN (Kr.e 427-347) az ideatannal nemcsak olyan rendszert alkotott, amely a szókratészi kérdés feltevésből kiindulva a Szókratész előtti filozófia nagy részét újra értelmezően összegezte, hanem olyan gondolati rendszert alapított, amelynek hatása a nyugati szellemtörténetben semmi máshoz nem hasonlítható. Kb.

Kr e 385-ben alapított iskolája, az Akadémia közel ezer évig állt fenn A platonizmus virágkora a kései ókorban Plótinosz által alkotott újplatonizmus és az itáliai reneszánsz időszaka volt. A platóni ideatan tartalma az immateriális (az anyagtól független), örök és változatlan lényegek, az ideák (görögül: eidosz, idéa) feltételezett birodalma. Az ideák objektív létezők, ezért Platón filozófiája, mint objektív idealizmus jellemezhető. Platón elmélete szerint a világ kétszer két területre tagolható: - a látható dolgok világa - közvetetten észlelhető (árnyék és tükörkép), - közvetlenül észlelhető (tárgyak és élőlények); - csak a szellem számára hozzáférhető világ - tudomány területei (szellemi ismeretek, tantételek), - ideák birodalma (a tiszta ész számára minden szemlélettől mentesen hozzáférhető). A platóni filozófia középpontja a jó ideája. A jó már Szókratésznél is középpontban

volt, azonban a platóni gondolkodás a jót úgy ábrázolja, mint minden idea eredetokát, amely az ideák fölött helyezkedik el. Az ideák a jóból teremtenek létet és értéket és ezzel együtt az egész világot. A jó alakítja ki az ideák rendjét, mértékét és egységét "Ennek ellenére a jó létezésének oka Platón számára értelmetlen kérdés. A létezők mögötti világ után lehet kérdezősködni, de nem lehet a jó mögötti világ után." Platón fizikai értelmezése szerint: a keletkezés anyagi világát egy világalkotó, a demiurgosz tervszerűen az értelemnek megfelelően hozza létre, amennyiben az anyagi világot az ideák előképe alapján alakítja. Ezért a világ platóni értelemben kozmosz is, természetes harmónia is. Ismeretelmélet, dialektika Az ideatan kidolgozásával Platón az ismeretelméletben is felülmúlja elődeit. Platón a lét egyes területeihez a következő megismerési fokozatokat rendeli hozzá: -

belátás (noézis) - a legmagasabb szakasz; - következtető gondolkodás (dianoia) - második szakasz; - hit (igaznak tartás, pisztisz) - harmadik szakasz; - sejtés (eikaszia) - utolsó szakasz. Az ideákat nem kifejlesztik, hanem szemlélik - újra emlékeznek rájuk. Minden megismerés és tanulás visszaemlékezés vagy anamnézis (előzmény). A lélek az élet előtti létben szemlélte az ideákat, azonban elfelejtette azokat, mihelyt belépett a testbe. Azt az ösztönt, amely az embert újra és újra az igaz lét és a jó régiójába vezeti, Platón "erósz"nak nevezi. Az erósz ébreszti azt a vágyat az emberben, hogy az ideák szemléletének szentelje magát. Platón szerint a dialektika minden olyan tudás foglalata, amely a valóságos léttel foglalkozik. Platón értelmezésében a visszaemlékezés útja dialógus útján lehetséges. Dialektikusan, a szemléletesség segítsége nélkül kell az ideákat a dialógusban napfényre hozni és egymás

közti viszonyuk jobb megértését elősegíteni. Ez a fogalmak analízise (elemzése) és szintézise (összefoglalása) útján történik meg, de olyan hipotézisek megalkotásával is végbemehet, amelyeket megvizs-gálnak, elfogadnak vagy elvetnek. A platóni dialógus alakjai tudatosan ellenté-tes szerepeket játszanak el annak érdekében, hogy a téziseket antitéziseiken keresztül megvizsgálják. Platón legtöbb írása dialógus, melyekben Szókratész a főszereplő. Értelmezésüket nehezíti az a körülmény, hogy hosszú keletkezési idejük során egy dinamikusan változó tant tükröznek. ezenkívül Platón a kötetlen dialógus formájában gondolkodásának lényegi tartalmát ábrázolhatja, miközben ő maga a szereplők maszkja mögé rejtőzhet. Antropológia, etika Platón mind metafizikai, mind antropológiai értelemben dualista (kettős): a test és a lélek élesen elkülönül egymástól és a lélek uralkodik a test felett. Püthagoraszi

forrásokból Platón átveszi a halhatatlan lélek képzetét. "Az istenihez, a halhatatlanhoz, az észhez az Egyhez, a megsemmisíthetet-lenhez. a leghasonlóbb a lélek" A halhatatlansághoz kapcsolódik a léleknek az élet előtti és utáni létezése. A lélek a földi létezés előtt éppúgy létezik, mint a halál után. Az anamnézis (előzmény) tézisével összhangban a lélek, a nousz az isteni, az ész szférájából származik és az érzéki vágyakozás következtében inkarnálódik (testet ölt). Most be van zárva a testbe, "hasonlóan egy betegséghez". "szóma = széma" azaz a test (szóma a lélek sírja (széma). A földi élet célja a lélek visszatérése ősállapotába. Platón a lelket három részre tagolja: - a tulajdonképpeni isteni: az ész; - az érzéki világhoz tartozó: - a nemes: a bátorság, - az alacsonyrendű, mert ellenkező: a vágyakozás. Mindhárom lélekrészhez egy erényt is hozzárendel: - az

ész erénye: a bölcsesség, - a tetterő feladata energikusan engedelmeskedni az észnek: erénye a bátorság, - a vágyakozásnak is meg kell hajolnia az ész bölcsessége előtt: ennek erénye a mértékletesség. A lélek három fokának megfelel erények fölé Platón egy negyediket rendel: az igazságosság erényét. Ez akkor uralkodik, ha minden lélekrész kellő mértékben teljesíti az őt megillető feladatot és tevékenységet. Mind a 4 erényt együtt a mai napig kardinális (alapvető) erényeknek nevezzük. Az érzéki világ nem tesz lehetővé igaz megismerést, hanem csak bizonytalan vélekedést. Etikailag is a szellemi a kívánatos világ Az ésszel bíró lélek visszatér a tiszta szellem birodalmába, míg az esztelen lélek nem emelkedik fel az ideákhoz, és vezeklésre kényszerül. Mivel az értelmes életet Platón felfogása szerint mind az eredetét, mind a lényegét tekintve a belátás határozza meg, nem lehetséges jobb élet a megismerés

irányvonalához igazodó létnél. Államelméletek Platón az ideális állam modelljének megalkotásakor a görög történelem problémáit is felveti, mégsem a reális állapotokat írja le, hanem inkább a lehető legjobb államról alkotott elképzeléseit fejti ki. Az államelméletről szóló írásai tehát inkább utópiák (megvalósíthatatlanok). Az államiság keletkezését nem az ember ösztönös államalkotó törekvése alapozza meg, hanem az egyes ember gyengesége. Miután az egyes ember csak meghatározott tevékenységre alkal-mas, ezért szükséges számára a másokkal való összekapcsolódás. Platón szerint az állam is három rendre bontható (akár a lélek): - uralkodó rend: valamennyi polgár helyes életmódjáról csak a bölcsek képesek gondoskodni. Ezért azt követeli Platón, hogy a filozófusok álljanak az állam élén (az oktatók rendje). - az őrök rendje: gondoskodnak az állam külső és belső védelméről (katonák rendje); - a

többi állampolgár rendje: a kézművesek, az iparűzők és a földművesek, akik a közösség ellátását biztosítják (földművesek rendje). Különös jelentőségű funkciója van a nevelésnek; ez Platón szerint az egész államszervezet alapja. Az uralkodó hatalmát semmiféle alkotmányszerű korlátozás nem határolja be, ezért az állam jóléte egyedül a képzés során szerzett tudásukon alapul. Platón a vagyonközösség segítségével minden önző gondolkodást eleve ki akar zárni: a magántulajdon tilos. Az egyénekben, akárcsak az államban, az igazságosság erénye nem az egyes részek teljesítményében áll, hanem sokkal inkább abban a harmóniában, amely a mindenkor meghatározott tevékenység gyakorlásából ered: vagyis totalitariánus [korlátlan hatal-mon alapuló] államról van szó, amely polgárainak teljesítményét teljesen önmagának sajátítja ki. Az ilyen állam alkotmánya arisztokratikus, azaz a legjobbak uralmán

nyugszik. Platón az alkotmányok körforgását vázolja fel, melyben az uralmat a timokrácia (a vagyon uralma) bitorolja átmeneti jelenségként. Annak ellenére, hogy az uralkodókat elismerik, a pénz növekvő befolyása miatt mégis már kirajzolódik a következő államforma, az oligarchia [a kizsákmányolók kis csoportjának politikai és gazdasági uralma]. A rendszer végét lázadás okozza, mikor a javak hiánya miatt az eddigi hatalomnélküliek kikényszerítik a demokráciát. ez végül döntő lökést ad a kibontakozó anarchia útján a legrosszabb kormányzási forma, a zsarnokság irányába. A platóni ideáli államot egészében sohasem ültették át a valóságba ARISZTOTELÉSZ - Logika Arisztotelész (Kr.e 384-324) 20 évig volt Platón tanítványa az Akadémián Athénban saját iskolát alapított, peripatetikus iskolát. [sétálva, illetve általános iskolai megkötöttségek nélkül csoportosan végzett oktatás] Írása többnyire

előadásjegyzet, ezekből tevődik össze a Corpus Aristotelicum (logikai könyvek, természettudományos munkák, metafizika, etikai írások, esztétikai könyvek). Logikája az egyik legjelentősebb hozzájárulás a Nyugat szellemtörténetéhez: Arisztotelész az első, aki a gondolkodás rendjét nem(csak) tartalmi szempontból, hanem formailag is vizsgálja (formális logika). Arisztotelész egy kategóriát állít a középpontba. Teljes formájában ez így hang-zik: "Minden összekapcsolás nélkül kimondott szó vagy szubsztanciát, vagy minőséget, vagy mennyiséget, vagy viszont, vagy helyet, vagy időt, vagy helyzetet, vagy birtoklást, vagy cselekvést, vagy szenvedést fejez ki." A szavak azonban általában mondatokká kapcsolódnak össze, amelyeket ítéleteknek neveznek, amennyiben ezek igaz vagy hamis kijelentéseket alkotnak. Ilyen ítéletek meghatározott szabály szerint következésekké kapcsolhatók össze. Arisztotelész szillogizmusnak nevezi

két ítélet összekapcsolódását egy harmadikká. A szillogizmus klasszikus példája: (1) Minden ember halandó, (2) Szókratész ember, (3) tehát: Szókratész halandó ahol az (1)-es és a (2)-es állítások a premisszák (előzmények), a (3)-as állítás a követ-keztetés (konklúzió). Ebben a szillogizmusban az "ember" a középfogalom, amely a következtetésben kiesik. A következtetések láncolata a bizonyíték. Ez a módszer deduktív, ami azt jelenti, hogy az általánostól halad az egyes felé. Arisztotelészi értelemben a bizonyítás nem más, mint levezetés (apódeixis). Ennek ellenkezője az indukció (epagogé), következtetés egyes esetekből az általánosra. az indukció maga a közös után kutat egy nemen belül Valamennyi létező felosztása teszi lehetővé a definíciót (horizmósz). [Pl az ember érte-lemmel bíró élőlény] Az indukció és a dedukció összjátéka hozza létre azt, hogy a korábbi és a későbbi viszonya

megfordul. A legkorábbi és a legáltalánosabb (elv) azonban nem bizonyítható "Az elv nem más, mint egy bizonyítás közvetlen tétele. Közvetlen az, amelynek semmilyen előzménye nincs." Ez azért érvényes, mert a levezetés levezetésének a végtelenbe való haladásához kellene vezetnie. Ebből következőn nevezi meg Arisztotelész az ellentmondás elvét, mely a logika legszilárdabb elve. Metafizika A "metafizika" fogalma egy történelmi véletlen következtében keletkezett, mivel Arisztotelész 14 általános elvet tartalmazó írását az első összkiadásnál a fizikai írások mögé sorolták be (görög: metá tá phüziká). Innen ered azután annak a tudománynak a megjelölése, amely azt vizsgálja, hogy mi van a természet mögött. Arisztotelész meg-nevezi a legfontosabb különbséget tanító (Platón) és tanítványa között: Arisztotelész meg akarja haladni az ideák és a reális tárgyak közötti platóni dualizmust.

Ezért azt állítja, hogy a dolgok lényege önmagukban rejlik. Szerinte a dolgok szubsztanciája [minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad] csak magukban a dolgokban létezhet. Arisztotelész másfajta dualizmust fejt ki: anyag (görög: hülé; latin: materia) és forma (görög: eidosz morphé; latin: forma). E kettő a tárgyi világban csak együttesen lép fel A tiszta anyag éppoly kevéssé található meg, mint a tiszta forma. Az anyagban a lényeg csak lehetőség szerint létezik. A dolgok lényege nem azok transzcendes (értelemmel fel nem fogható, nem anyagi) ideájában van, hanem jelenségeik sorrendjében valósul meg. A lényeg ezen kibontakozását nevezi Arisztotelész entelecheiának (minden természeti jelenség magában hordja fejlődésének kezdettől fogva adott belső célját). Arisztotelész szerint a fejlődés négy oka: - formai ok - causa formalis (egy tárgy

formája szerint határozódik meg; pl. a háza a terve szerint); - cél-ok - causa finalis (teológiai alapgondolata szerint semmi sem történik cél nélkül; pl. a háznál az időjárás elleni védelem); - ható-ok - causa efficiens (minden fejlődésnek szüksége van olyan motorra, amely előrehajtja, pl. a háznál az ácsok és kőművesek munkája); - anyagi ok - causa materialis (minden tárgya anyagokból áll; pl. a háznál a kövek, téglák, stb.) Az utóbbi ok a tárgyak szabálytalanságának és véletlenségének alapja: az anyag "ellenszegül" a megformálásnak. Arisztotelész ezt szümbebekótának, a hagyomány "akcidenciának" nevezi A fejlődés gondolatából következik az arisztotelészi rendszerben a világ réteges felépítése, amely a legalsó határtól, a tiszta anyagtól a legfelsőbb határig, a tiszta formához emelkedik fel és így keresztülhúzódik az arisztotelészi fizikán. Eszerint a legmagasabbnak, az istenségnek a

tiszta formának kell lennie. Mivel Arisztotelész a formát és a gondolkodást összekapcsolja, isten tiszta szellem, amely önmaga gondolko-dásnak a tárgya. A világnak állandó változásához mozgásra van szüksége, és mivel a mozgás elindítása nem haladhat a végtelenig, így léteznie kell az első mozgatónak, aki önmaga mozdulatlan. Ez a mozdulatlan mozgató Arisztotelész istene. Isten nem avatkozik bele a világfolyamatba és semmit sem befolyások, s mivel ő maga mozdulatlan, a világot nem Isten tevékennyé válása mozgatja, hanem az anyagnak a rá mint tiszta formára való "vágyakozó" törekvése. Pszichológia, etika Arisztotelész pszichológiájában három lélekrészt különböztet meg, amelyek azonban a természet rétegszerű felépítéséhez tartoznak: - a vegetatív vagy növényi lélek, - az érzéki vagy állati lélek, - az ész, amely csak az embernél található meg. A növényi lélekhez tartozik a táplálkozás, az

állati lélekhez az érzékelés és a helyváltoztató mozgékonyság, az észhez (nousz) pedig a szellemi tevékenység. A szellem különleges helyet foglal el: befogadó (receptív) és tevékeny (alkotó) szellemre osztható fel, mikoris az első az anyagot (a potencialitást), míg az utóbbi a formát (az aktualitást) képviseli. Ellentétben a többi lélekrésszel a tevékeny szellem nem a testhez kötött és így halhatatlan. Az arisztotelészi etika tárgya az emberi gyakorlat, mint a döntésen nyugvó cselekvés területe, ezzel elhatárolódik az elméleti filozófiától, amely a változatlanra, az örökre irányul. annak érdekében, hogy közelebbről meghatározza a lélek sajátos jóságát, Arisztotelész megkülönbözteti a dianoetikus és az etikai erényeket. A dianoetikus erények magának az észnek a tiszta gyakorlásában rejlik, amelyet Arisztotelész elméleti és gyakorlati észre oszt fel. ezek között az okosság (frónezisz) az egyedüli döntő

tényező az etikai cselekvés szempontjából. Az erkölcsi erényeket az ember már készen találja. Ezeket a társadalomban és az államban (polisz) meglévő rend közvetíti és érvényességüket a tradíció és az általános egyetértés tartja fenn (pl. higgadtság, nagyvonalúság) Az okosság és az erkölcsi erények összjátékából ered az ember erkölcsös cselekvése. Ennélfogva az okosság osztályrésze az a különleges feladat, hogy megismerje a helyes utat és a jóhoz vezető eszközöket, míg az erkölcsi erények a célt írják elő. Közösen határozzák meg a jó irányába törekvő akaratot (búlezisz), amennyiben a belátás közvetítésével megmutatják a helyes célt a gyakorlati törekvések számára. Az erkölcsi tartás (héxisz) nem a belátásból származik, hanem a gyakorlat útján szerezhető meg: gyakorlás, szokás és tanulás segítségével. Tartalmilag az erkölcsi erény a rossz szélsőségek középarányaként (mezotész)

határozható meg; például: - bátorság (gyávaság - vakmerőség), - mértékletesség (gyönyör - érzéketlenség), - nagyvonalúság (fösvénység - tékozlás). Az igazságosságnak különös figyelmet szentel, mert az a legkimagaslóbb erény, amely a közösségre vonatkozik. Osztó funkciójában gondoskodik a javak és a megbe-csülés helyes elosztásáról a társadalomban; kiegyensúlyozó funkciójában az elszenve-dett károkat mérsékli. A bátorság is lényeges erény, amelyben az ember átmegy az egyedi létből a közösségbe. Politika, poétika Arisztotelész államelméletének értelmezésekor világosan kitűnnek a módszerbeni és lényegi ismertetőjegyek. Így neki tulajdonítanak egy 158 alkotmányformából álló elemzést, amelyből azonban csak az "Athéni állam" című maradt fenn. Másodsorban a realisztikusság mértéke választja el a tanítót és tanítványát; Platón államrekonstrukciója az ideális, Arisztotelészé a

lehetséges jegyében fogant. "Az ember-nek nemcsak a legjobb államot kell szem előtt tartani, hanem a lehetségest is." Platóntól eltérően Arisztotelész az állam keletkezésénél nem az individuumok (egyének) gyengeségét tartja összefogás indítékának, hanem az individuumok közösségek felé irányuló természetes hajlamát tartja indoknak. Arisztotelész - Platónhoz hasonlóan - az állam feladatát a polgárok erkölcsi tökéletesítésében látja. Az állam a boldog és a jó élet érdekében áll fenn Az állam egyre nagyobbodó közösségek sorából formálódik ki: eredetileg a közösség két személyből áll (férfi-nő, apagyermek, úr-szolga), akik együttesen a házközösséget alkotják, amelyek-ből aztán a falu tevődik össze, és végül a polisz (város), mely több falu egyesüléséből keletkezik. A polisz formaelve az alkotmány: "Az állam egy meghatározott alkotmány polgárainak közössége." Arisztotelész

az államformákat három helyes formára és a hozzá tartozó eltorzulásokra osztja fel: királyság és zsarnokság arisztokrácia és oligarchia népuralom és demokrácia Az állam belső rendjéhez Arisztotelész szerint a család éppúgy hozzátartozik, mint a magántulajdon. Arisztotelész a magántulajdon kérdésében a középutat választja; a vagyonközösséget elutasítja; Spártára tekintve tesz kísérletet a középútra, ahol "a magántulajdon fennmarad, a használat során azonban általánosan hozzáférhetővé válik". Arisztotelész a társadalom belső struktúrájához (felépítéséhez) tartozónak tekinti a rabszolgaságot, általában az egyenlőtlenséget (pl. a férfi és a nő közöttit), amely számára természetes intézménynek számít. A gyakorlati filozófia egyik ága a költészettan; "Poétika" című írásában dolgozza ki Arisztotelész a költészet elméletét - különös tekintettel a tragédiára - amely-nek

hatása egyedülálló. Lényegi fogalmai a következők: - az utánzás (mimézisz) : a művészetnek a valóságot kell tükröznie, de nem másolnia; - a cselekvés, az idő és a hely egysége: a cselekvésnek egységesnek, következetesnek és lezártnak kell lennie, az időtartamot kb. egy napra kell korlátoznia; - katarzis (="megtisztulás"): a művészetnek meg kell tisztítania a nézőt, amennyiben az önmagát az ábrázolttal azonosítja és ezáltal saját indulatait más szinten levezeti. Arisztotelész filozófiatörténeti hatása csak Platónéhoz, a legújabb korban pedig Kanté-hoz mérhető. A középkorban a skolasztika egy alapjává vált Az újkor küszöbéig munkássága tévedhetetlen tanításként volt érvényben. A hellenisztikus filozófia A sztoa, mint filozófiai irányzat a hellenizmustól egészen a kései ókorig nagy befolyást gyakorolt. Történetét általában a következőképpen taglalják: - első nemzedék: idetartozik az

iskolaalapító Kitiai Zénon (Kr.e kb 336-264), tanítványa Kleanthész és Krüszipposz; - középső nemzedék: Panaitiosz (Kr.e kb 180-110), Poszeidoniosz (Kre kb 135-51); - kései nemzedék: Seneca (Kr.e 4 - Kru 65), Epikétosz, a felszabadult rabszolga (Kru 50-138), Marcus Aurelius, császár (121-180). [Műveik középpontjában az élet uralása és a morális kérdések állnak. A sztoa ebben az időben már egyfajta népszerű filozófia.] A sztoa a filozófiát logikára, fizikára és etikára osztja fel. A sztoikus logika a formállogikai vizsgálódás mellett nyelvelméleti és ismeretelméleti tanokat is tartalmaz. A sztoikus nyelvfilozófia a szavak keletkezésével foglalkozik (etimológia). Meggyőződé-sük, hogy minden szó eredete feltárható. A sztoikus ismeretelmélet az anyagból indul ki: "Az érzékelés megváltoztatja anyagi lelkünk állapotát, avagy belevésődik a lélek akárcsak a viaszba." A keletkező "benyomás"

összekapcsolódik más benyomásokkal. A fogalmak úgy mint általános különböző érzékleteket hívhatnak életre, amit a sztoikusok "prolepszisz"-nek (megelőle-gezésnek) neveznek. Az ész (logosz) tevékenysége is fogalommá formálja a képzeteket. Akárcsak az érzékelésnek, a fogalmaknak is a logosz helyeslésére van szüksége. A dolog valóságos megértése előfeltételez tehát természethű másolatot a lélekben, amelyet a józan ész tevékenységre igazol: "A tudás a megrendíthetetlen és semmilyen észokból (már) nem érvényteleníthető megértés (katálepszisz)." A sztoikusok a fizikában csak azt tekintik "létezőnek", ami működik vagy elszenved, tehát a testet. A passzívnak megfelel az anyag (hülé), a tevékenynek a "logosz" A logosz a világrész, amely mint lélegzet (pneuma) bevonja a tulajdonság nélküli anyagot, így előidézi az anyag tervszerű fejlődését. "A logoszt

elválaszthatatlanul összekapcsolódik az anyaggal (hülé). Teljesen összekeveredett vele; kitölti azt, formálja és alakítja, így jön létre a kozmosz" Az őselem a tűz. Ebből fejlődik ki a többi elem (a levegő, a víz, a föld) és a konkrét világ Mint melegség a tűz körüljárja az egészet és az élet lelkét alkotja. A sztoikusok tana cinikusságot tartalmaz: ahogy a világ az őstűzből keletkezett, ugyanúgy abban is fog elmúlni. E világégés után megint kifejlődik a konkrét egyedi dolgok világa. Teológia - Etika A sztoikusok teológiája a logosz körül forog: Isten az alkotó őserő, minden létezés első oka. Az isten logosz, aki minden dolog értelmes csíraerőit magában hordozza A sztoikusok szerint a kozmosz, amely minden életet és gondolkodást létrehoz, maga is élőlény, akinek a lelke isteni. A logosz ésszerűségéből következik a dolgok és események célszerű és tervszerű rendje. A meghatározott rendet a sztoikusok

sorsnak (görög: heimarméné; latin: fatum), annak meghatározott célját gondviselésnek nevezik (görög: prónoia; latin: providentia). A világban érvényesülő szükségszerűség elől nem lehet elmenekülni A külvilág oksági és célszerűségi meghatározottságú folyamata a sztoikus etiká-nak is alapgondolata. Mivel a külső javak nem állnak mindig rendelkezésre, így a belső tartás az egyetlen, amit az ember uralni tud. Seneca így ír erről "Aki önmaga is akarja, azt vezeti a sors, aki nem, azt a sors magával sodorja." Az ember külső szabadságtere ennek megfelelően az együttműködésben áll, vagyis az ember célja, hogy "(a természettel) harmóniában éljen". Így éri el a harmóniát, amely elvezet "az élet jó lefolyásához" és a boldogsághoz (eudaimonia). A boldogság csak úgy érhető el, ha semmilyen indulat nem zavarja a lélek nyugalmát. Az indulatot felfokozott ösztönnek tekintik, mely keletkezését

tekintve olyan képzeten alapul, amelyhez hamis érték járul. Hatása szerint "pátosz"-szá, szenvedéllyé válik. Mivel tárgya ritkán érhető el teljesen, így az ember kielégítetlen marad. A sztoikus ideál az apátia (közömbösség minden iránt), az ilyen indulatoktól való mentesség. A sztoikusok az indulatok 4 fajtáját különböztetik meg: vidámság, bosszúság, vágyako-zás és félelem. A sztoikusok a dolgokat jóra, rosszra és közömbösre osztják fel. Jónak az erények számítanak, rossznak ezek ellentétei. Közömbös minden más dolog, mivelhogy a boldogsághoz semmivel nem járulnak hozzá. Azonban mivel a közömbösek közül is választanunk kell, ezért a természetesebbet kell választani, pl. az egészséget a betegség-gel szemben előnyben részesítjük. A sztoikusok különbséget tesznek így a cselekvések között is: vannak rossz cselekedetek (hamis belátásból származók) és jók (igaz belátás-ból származók).

Az ezek között elhelyezkedő közbenső cselekvéseket "hozzájárulónak" nevezik, melyek nem belátásból erednek, hanem természetes jót valósítanak meg. A boldogság szempontjából az erény döntő hatású. Az erény lényegében a dolgok értékéről való erkölcsi belátás. Az erény mint megismerés tanulható és nem elveszíthetetlen az erény és ellentéte között nincs középút, mivel valaki vagy belátóan cselekszik, vagy sem. Központi sztoikus gondolat az odaadás (oikleiózisz) tana, amely szerint az ember erkölcsi törekvése már természetes hajlamában jelen van. Az ember a számára természetes dolgok felé vonzódik, és különbséget tesz a számára hasznos és káros dolgok között. Ezért is törekszik minden élőlény az önfenntartásra Felnőtté növekedése során az ember úgy ismeri meg az észt, mint saját igaz, természetes lényegét. Az odaadás azonban kiterjeszti az erkölcsi tevékenységet a közösségre is: az

individuumhoz (egyénhez) tartozik nemcsak saját maga, hanem a szülők, a barátok, stb. végső soron az egész emberiség. EPIKUROSZ (Kr.e 342-271) olyan tanítást alapoz meg, amely különösen a gyakorlatra összpontosít. Iskolája tovább hat, mindenekelőtt a római Horatius és Lucretius munkásságában. Epikurosz fizikája három elven nyugszik: - semmi sem keletkezik a nemlétezőből, - semmi sem múlik el a nemlétezőbe, - a mindenség mindig úgy létezett, ahogy most és mindenkor így fog létezni. A mindenség csak testekből és űrből áll. A test atomokból áll Az atomoknak nincs minőségük az alakon, a súlyon és a nagyságon kívül. Matematikailag oszthatók, fizikailag nem. Az atomok különböző alakjából következik a testek formája Az atomok súlyuk következtében állandóan párhuzamosan zuhannak a térben. A véletlen következtében egyesek irányt változtatnak, összeütköznek egymással, összekapcsolód-nak, és így keletkeznek a

testek. Az atomok mennyisége és az űr határtalan Epikurosz ezért számtalan világ létezését tételezi fel a mindenségben. Epikurosz ismeretelméletét kanonikának (irányadó szabály) nevezik. A képek alkotják az ismeretek fizikai alapját. A képek a testek felszínéről kiáramló atomokból keletkeznek. Az érzéki észlelés az igazság próbaköve Epikurosz tanításának magva az etika. Az etika alapelve az öröm Epikurosz úgy definiálja az örömöt, mint a fájdalomtól és a nyugtalanságtól való mentesség. Így nem létezik köztes állapot az öröm és a fájdalom között. Epikurosz hangsúlyozza az öröm elérhetőségét Ha az elemi szükségleteket az éhség, szomjúság stb. kiküszöbölésével kielégítik, akkor nem fokozódik az öröm, hanem csak annak változatai léteznek. Epikurosz ezért a szükségleteket három csoportba osztja: - természetes és szükségszerű, - természetese és nem szükségszerű, - értéktelen, amely csak

hamis vélemény útján keletkezik. Az ataraxiához, a nyugtalanság nélküli helyes élethez a testi fájdalommentesség mellett hozzátartozik a lelki nyugtalanságtól és zavartól való mentesség is. ezt szolgálja az erények tisztelet. Epikurosz a világfolyamatot nem a szükségszerűség és a sort által irányítottként gondolja el. Szkepticizmus - Eklekticizmus "A szkepticizmus az a művészet, amely minden lehetséges módon szembeállítja egymással a megjelenő és az elgondolt dolgokat, amelyből az egymással szemben álló dolgok és érvek egyenértékűsége miatt először a visszafogottsághoz, azután a lélek meg-nyugvásához jut el." (Sextus Empiricus - Kr. u kb 200-250) A pürrhoni (Éliszi Pürrhon - Kr.e 365-275) szkepticizmus kiindulópontja, hogy az ítélettől való tartózkodás (epoché) és a lélek nyugalma (ataraxia) összefügg. A nyugta-lanság a dolgok megismerésére és értékelésére irányuló törekvésből ered.

Dogmatikus hit (kötelező erejű, megváltoztathatatlannak hirdetett) a természetes jóban és rosszban az embernél zavartságot és félelmet eredményez. Ha a szkeptikusok tartózkodnak az ítélkezéstől és elérik a közömbösséget, akkor ezt a lélek nyugalma követi, ahogyan a testet az árnyék. A pürrhoni szkepticizmus azzal indokolja az ítélkezéstől való tartózkodás szükségességét a dolgok természetéről, hogy azokban "azonos erősségű" ellentmondások (izoszthenia) találhatók: Minden kijelentés esetében azonos értékű, de azzal szemben álló vélemény is elgondolható. M. Tullius Cicero (Kre 10643) munkáiban az antik világ különböző iskoláinak gondolatait foglalja össze. Ő a római szkepticizmus legjelentősebb képviselője Főbb érdemei: - a mindenekelőtt erkölcsi-politikai görög tanok átültetése a Római Birodalom helyzetére; - klasszikus érvényű tanok megfogalmazása a természetjogról: a jogi természet

Cicero szerint ugyanolyan lényeges az ember szempontjából, mint az ész. A történel- mileg változó törvények fölé egy változatlan természetjogot állít. - az antik világ versengő filozófiai rendszereinek áthagyományozása. A görög filozófiai fogalmak Cicerói átültetése a latinba jelentős mértékben beépült a Nyugat filozófiájának hagyományrendszerébe. Újplatonizmus Az antik világ utolsó nagy rendszere az újplatonizmus. Az idetartozó filozófusok Platónra nyúlnak vissza és nézeteit összekapcsolják arisztotelészi és sztoikus tézisekkel. Legjelentősebb képviselői: - Ammoniasz Szakkasz (Kr.u kb 175-242) Plótinosz tanítója, iskolaalapító Alexandriában; - Plótinosz (Kr.u kb 204-270) az újplatonizmus tulajdonképpeni megalapítója; - Proklosz (Kr.u kb 410-485), aki mint "skolasztikus" az újplatonizmusban a legnagyobb fokú zárt rendszert dolgozza ki. PLÓTINOSZ filozófiája a felemelkedést és a süllyedést írja

le az Egytől és az Egyhez. Ez az Egy - amelyet Plótinosz jónak is nevez - az abszolút egység és teljesség Ebből vezethető le minden létezés, és minden szépség is. (Nap-példa: "A fény elválaszthatatlanul a Nappal van összekötve. Nem vágható el a Naptól A fény mindig a Nap oldalán marad. Ehhez hasonlóan a lét sem választható el forrásától, az Egytől." Lényeg: egyetlen létező sem létezik az Eggyel való kapcsolaton kívül.) Az Egy túltelítettsége miatt kicsordul, amit Plótinosz "kisugárzásnak" (emanáció) nevez. Az egység és a teljesség folyamatosan csökken mindaddig, míg a lét az anyaggal kialakítja a testi világot. Ennek során először a szellem (nousz) keletkezik. A szellem az ideáknak, azaz minden dolog örök ősképének szférája. Ezért a legmagasabb létező A szellem gondolkodása megköveteli a gondolkodó és a gondolt szétválasztását és a tárgyak egymás közötti különbözőségét. A

szellem érettsége a lélek gyümölcsét hordozza magában. Ahogyan a kimondott szó a gondolat képmása, úgy a lélek a szellem képmása. A lélek köti össze az anyagi és a szellemi szférát. Mint világlélek betölti, formálja és áthatja a kozmoszt és a világnak harmóniát kölcsönöz. A lélek tartalmazza az egyes lelkeket Ezek összekötődnek az anyaggal és így teremtik meg a testi világ egyes dolgait. Az anyagot Plótinosz nemlétezőnek nevezi (önmagában forma nélküli, rendezetlen és rút). Az anyag összekapcsolódása a lélekkel elhomályosítja a lélek számára a szellem és az Egy szemléletét, amelytől származik. Az Egyhez történő felemelkedést Plótinosz megtisztulási folyamatként értelmezi. A felemelkedés eszköze a kontempláció (elmélkedés) A filozófiában legyőzi a lélek a testi árnyékvilágot és visszatér a szellembe. A legmagasabb rendű megszabadulás az eksztázis, amely közvetlen elmélyülés az Egy

szemléletében. Újplatonikus befolyást találhatunk Boethius (Kr.u kb 480-524) filozófiájában is, akit "az utolsó rómainak és az első skolasztikusnak" neveznek. Lefordítja, kommen-tálja és összegzi az ókori filozófia forrásait. Átörökíti a skolasztikába latin fogalmi gondolkodást és az egyeztetés törekvését. Értekezései a gondviselésről szólnak Isten a világ teremtője és kormányzója, aki a világnak egységet kölcsönöz. Ezzel szemben a sorsot és a benne munkálkodó rosszat csak az isteni középtől eltávolodva lehet tekinteni. Az embernek az értelemre kell támaszkodnia és a (változé-kony) külső dolgoknak higgadtan ellen kell állnia. PATRISZTIKA ÉS SKOLASZTIKA A középkori Nyugat filozófiáját a kereszténység és a filozófia kapcsolata jellemzi. Ezért állandó alaptémája a hit és a tudás viszonya. A keresztény filozófia első szakasza időben még az antikvitásba esik. A patrisztikát (II-VII század) az

egyházatyák (patres) azon igyekezete jellemzi, hogy a keresztény tano-kat az antik filozófia segítségével kiépítsék és megszilárdítsák, valamint megvédelmez-zék a pogányságtól és a gnózisztól (legszentebb ismeretek, maga a tudás megismerése, illetve ennek misztikus tana). Az antik világ lezáródása utáni időszakban (jelképes időszaka az, amikor Justinianus császár bezáratja a platóni Akadémiát) egypár évszázadig a kolostori hagyományok őrzik és örökítik tovább a tanításokat, mindezek ellenére a filozófiai gondolkodás veszít önálló erejéből. A Krisztus utáni IX. században kezdődő periódust általában skolasztikának nevezik A skolasztikus fogalma azokat jelöli, akik iskolaszerűen foglalkoztak tudomá-nyokkal, különösen azokat a tanárokat, akik a Nagy Károly óta alapított egyházi és udvari iskolákban, később pedig egyetemeken tevékenykedtek. A XII. századtól kezdődően alapított egyetemek a szellemi

élet középpontjaivá váltak Az oktatás négy alapiránya a következő volt: filozófia, teológia, jogtudomány, orvostudomány. Az egyetemeken megrendezett viták a skolasztikus módszertan szigorú sémáját követték. E módszer végső megmerevedett formája később, a reneszánszban, kiindulópontjává vált e filozófiai forma bírálatának. A skolasztika következő szakaszait különböztetjük meg: - a skolasztika korai szakasza (XI-XII. század) - a skolasztika fénykora (kb. XII-XIII század) - a kései skolasztika (XIV. század) Patrisztika Patrisztikának nevezik az apostolokat követő keresztény ókor időszakát. Az egyházatyák (patres) műveit gyakran a Bibliával egyenrangú tisztelet övezte A patrisztika filozófiájára befolyással volt a platonizmus, Alexandriai Philón (Kr.e kb 25 Kru 40) vallásbölcselete, az újplatonizmus és a sztoa A második évszázad apologétái (hitvédelmezői) a kibontakozó kereszténységet védelme-zik a

"pogányok" előítéleteivel és vádaskodásaival szemben. A gnoszticizmus (a korai kereszténység keleti vallási és görög filozófiai elemek-kel keveredett misztikus vallásfilozófiai áramlata, amely a tökéletesség a világ isteni lényegének megismerésére törekedett) áramlatával, amely a puszta hit meghaladásával törekszik magasabb rendű megismerésre, áll szemben Alexandriai Kelemen (kb. 145 - kb 215) azon kísérletével, hogy megalapozza az igazi keresztény megismerést (gnózist), mint az antik filozófiai forma és a újkeresztény hittartalom közötti kapcsolatot. Ezzel foglal állást ama vitatott kérdésben, hogy a filozófia a hit számára hasznos, haszonta-lan vagy egyenesen káros. Kelemen szerint a filozófia Isten akaratából származik és ésszerű használata üdvös hatású. Kelemen közvetítésével szemben áll a filozófiát nyersen elutasító Tertullianus (kb. 160 - kb 220) álláspontja. Tiltakozik a hit területére

behatoló filozófia ellen "Mi köze van Jeruzsálemnek Athénhoz!" ORIGENÉSZ (kb. 185 - kb 253) kezdi el a filozófiát a kinyilatkoztatás tartalmaira adott reflexióként (megjegyzés, észrevétel) művelni. Isten anyagtalan és a világot a semmiből teremtette. Fia a logosz, és középen foglal helyet az Atya és a világ között A világ dolgai a logosznak, és nem magának az Atyának a tükörképei. NÜSSZAI GERGELY (kb. 335-394) az embereket az érzéki és a szellemi világ összekötő tagjaiként fogja fel. A lélek szerinte nem más, mint "alkotó, erő, értelmes, szubsztancia, amely a szerves és felfogásra képes testnek élet- és észlelőerőt kölcsönöz". (szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek ok önmagában van és amely minden átalakulásnál megmarad) A lélek és a test egységet alkot. Ugyanígy egymásra utalt az érzékelési és értelmi képesség is, de az értelem uralma alatt,

amely az érzékeket eszközként használja fel. Az ember Isten képmása; amíg azonban Isten nem teremtett és így változhatatlan lét, addig az ember teremtett és ezzel változékony is. Ebben az a lehetőség rejlik, hogy az ember szabad akarta révén képes eltávolodni a jótól a rossz felé. PSZEUDA-DIONÜSZIOSZ AREOPAGITÉSZ (kb. 500) az állítólagos apostoli tanítvány azzal gyakorolt nagy befolyást a középkori filozófiára, teológiára és misztikára, hogy egybeolvasztotta az újplatonikus és keresztény gondolkodást, és módszertani előmunkálatokat végzett a skolasztika számára. Dionüsziosz Isten megismerésének három útját ismeri: - a pozitív közelítés megnevezi az isteni tulajdonságokat (pl. szentháromság), - a negatív közelítés (negatív-teológia) a teremtett lényekből indul ki és minden tagad Istenben, amely csak a teremtményekhez tartozik (pl. Istennek nincs teste), - a misztikus út pedig nem más, mint felemelkedés minden

adottól a meghatározhatat-lanhoz. Isten magában foglalj minden létező ősképét. A világ dolgai belőle származnak és lényegük az ősképekből való részesedés által létezik; a dolgok részesednek Istenben, Isten azonban nem része a dolgoknak, mert Isten "létezésfeletti" és "lényegfeletti" (elhatárolódás a panteista istenfelfogástól. panteista: az isten a természettel azonosító, a természet felett álló isten létezését el nem ismerő) A világ afelé törekszik, hogy visszatérjen Istenbe, mint létokába, amelyből származik. Az emberi lélek vágyakozása Isten után az isteni Eggyel történő misztikus egyesülésben teljesedik ki. Ágoston I. AURELIUS AUGUSTINUS (354-430) műve a nyugati gondolkodás történetének legnagyobb hatású alkotásai közé tartozik. Az antikvitás végén Augustinus a "keresztény filozófia" alapjait fektette le, amelyben magáévá teszi az antik filozófia örökségét. ezzel a

középkori gondolkodás úttörőjévé válik. Gondolkodásában azonban már számos olyan elem található, amely egészen az új időkig mutat előre, többek között Déscartes-ig vagy éppen Husserlig, amikor a belső időtudatot elemzi. Különleges az Augustinus által választott önismereti út, az Istenhez való fordulás. A hitben fejtheti ki az ember a megismerés lehetőségeit, amint fordítva, a hit igazolja a belátást: "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." A megismerés előfeltevéseinek keresése vezette Augustinust arra, hogy a tudás alapját a tudat benső önmagáról alkotott bizonyosságában fedezze fel. Az igazságot kereső ember olyan mozgásban van, amely mindig továbbhajtja a benső felé, s egyúttal az Istenhez való szeretetteljes felemelkedést képviseli. Az érzékel-hető külvilágtól (foris) az emberi szellem belső világához (intus) és onnan a szív leg-bensejéig (intimum cordis): az Istenhez, magához az

igazság eredetéhez. A bensőben talál rá az ember a szükségszerű és biztos igazságokra, amelyek időtlenek és egyén felettiek (pl. a matematika alaptételei, az ellentmondás tétele) Illuminatio tana: Az örök igazságok számunkra az Isten általi sugárzásnak köszönhetően adottak. Az igazság megismerése a napfény hatásával hasonlítható össze. A szemnek megfelel a szellem ereje, a megvilágított dolgoknak a megismerés tárgyai, és a Napnak az igazság ereje. Augustinus itt az újplatonikus fény-metafizika egy tradicionális képét veszi igénybe. Ágoston II. Augustinus híres elemzése az időről a "Confessiones" (Vallomások) XI. könyvében található. Ebben nemcsak a tudatnak, az időtapasztalatot konstituáló (meghatározó) tevékenységét (memória) tárja fel, hanem az embernek mint időbeli lénynek a létállapotáról alapvetően mint az örök igazsággal kapcsolatban állóról elmél-kedik. Augustinus ezen a ponton

elfordul az antikvitás kozmoszhoz kötött időértelmezésétől a szubjektív, belső időtudat dimenziója felé. Amennyiben az időt valami objektíven adottat szemlélik, úgy tűnik, hogy az elkülönülő időpontokra esik szét. Ez azért van, mert a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelen pedig a múltból a jövőbe való átfordulás parányi pontjaira redukálódik. Ennélfogva csak pontatlanul lehet azt mondani, hogy a múlt és a jövő van, valójában a jelen élménye igazi csak, amely azután a megjelenítéssel tolódik át a múltba és a jövőbe. A lélekben mérjük az időt, amely így számunkra a lélek kiterjedéseként adott. ezen kiterjedtség szegélyén a képek fokozatosan a múlt és a jövő homályába tűnnek. Az idődimenziókat a szellem hozza létre, így az ember belső világa állandó várakozásra, cselekvésre, és emlékezésre forgácsolódik szét. Saját időbeliségének tapasztalása az embert az örökkévalóság felé

fordítja A szellem akkor nyugszik meg, ha az örök igazságra irányul. Az ember belső világa a tudat (memoria), az értelem (intelligentia) és az akarat (voluntas) hármasságának egységében nyilvánul meg, s így az isteni szentháromság képe. Augustinus etikájának alapfogalma a szeretet, amely az akarattal esik egybe. az emberi törekvés végcélja az üdvösségben rejlik. Ezt azonban az ember nem az egyes evilági javak megszerzésével éri el, hanem az örökkévaló és önmagáért szeretett Istenben. Isten az embert önmaga képére alakította és így az ember csak benne találja meg törekvéseinek beteljesülését. Vagyis Isten felé irányuló szeretetében találja meg az ember a vezérfonalat cselekedetei számára. "Szeress és csináld, amit akarsz" Ám az emberek többnyire önszeretetbe esnek és ezzel a hamis javakat választják. Uti (használni) és a frui (élvezni) fogalmak megkülönböztetés. A külső javakat csak magasabb cél

elérése érdekében szabad használnunk, vagyis az Istenben való üdvözülés érdekében, amelyet önmagáért élvezhetünk. Ha a külső javakat és önmagunkat mégis élvezzük, akkor elhibázzuk a szeretet igazi célját. Augustinus az eredendő bűnnel indokolja az emberben meglévő hajlamot a rosszra, amelynek terhét az ember történelme kezdetén vette magára. Az eredendő bűntől nem tudja önmagát saját erejéből megszabadítani, hanem Isten kegyelmére van utalva. Az ember jóra irányuló szabadsága az Isten általi kiválasztáson alapul "Az Isten államáról" című műben kifejtett történelemfelfogásának nagy volt a befolyása a középkorban az európai történetfilozófiára és a politikai hatalom megosztá-sára. A történelem két birodalom - az istenállam és a földi állam - küzdelmeként fogható fel. A két birodalmat a szeretet különböző módja alapozza meg: ". a földit az önszeretet, amely egészen Isten

elvetéséig fokozódik, az égit az isteni szeretet, amely egészen önmagunk elvetéséig emelkedik fel." A valóságos történelemben mindig a két birodalom egybefonódása érvényesül, amíg az idők végeztével elválnak egymástól és Isten állama kerül majd ki győztesen ebből a küzdelemből. Korai skolasztika A realisták szerint csak az univerzáliák (általános fogalmak, fajok - pl. élőlény, ember - megkülönböztetve az egyes dolgoktól) léteznek önmagukban. Az egyes dolgok csak közös lényegük alárendelt formáiként állnak fenn. Guilleaume de Champeaux (1070-1121) például azt a nézetet képviselte, hogy minden embernek közös lényege van, ami mindenkiben oszthatatlanul létezik és amire mint reális alapként létezőre az "ember" szó vonatkozik. Pierre Abélard ezzel azt veti szembe, hogy ekkor ugyanannak a lényegiségnek ellentétes tulajdonságokkal kellene egyszerre rendelkeznie. Guilleaume ezért később korrigálta

nézetét annyiban, hogy egy nemcsak a tagjaiban meglevő általánosság abban áll, amiben azok nem különböznek egymástól (közömbösek) azaz a különbözőség hiányában. A nominalisták szerint valóságosan csak az egyes dolgok (individuumok) léteznek, míg az univerzáliák csupán az emberi szellemben. Ezek vagy a dolgoktól elvonatkoztatott fogalmakként vagy önkényes nevekként értelmezhetők. Így Johannes Roscelinus (kb. 1050-1124) azt a nézetet képviseli, hogy a univerzáliák csak szavak. (nominalizmus: a középkori skolasztikus filozófiában az a materialista jellegű felfogás, amely szerint az általános fogalmak puszta nevek, és a valóságban csak az egyedi tulajdonsággal bíró egyes dolgok léteznek.) A XII. század szellemi életére az oktatási központok (iskolák) fejlődése is jelentősen hatott. Chartres iskolája éppúgy híres volt, mint a Párizs határában lévő Szent Viktor-kolostor, mely Szent Viktori Hugo idején szerzett

tekintélyt, aki a tudományok enciklopédikus rendszerezésén munkálkodik, ugyanakkor azonban a misz-tikához is kapcsolódik. Arab filozófia A keresztény Nyugat szellemi fejlődésére a középkorban nagy jelentőségű befo-lyást gyakorolt az arab világ. Az arab tudomány, különösen az orvostudomány messze a latin Nyugat tudományai fölött állt. Mindenekelőtt 800 és 1200 között őrizte az iszlám kultúra a görög filozófia és tudomány hagyományát. A görögök műveit nagy fordítóiskolákban fordították arabra és a mór Spanyolországon keresztül jutottak el Nyugatra. Ily módon Arisztotelész összes írásához hozzáférhetett a keresztény középkor. Al-Fárábi (kb 875-950) Arisztotelész és az újplatonizmus szintézisének megteremtésére törekszik Ezért átfogó metafizikai leírást fejt ki a világról, amely-ben összekapcsolja a plótinoszi emanációs gondolatot az intellektus arisztotelészi taní-tásával. (emanáció:

kisugárzás; intellektus: értelem, ész, felfogó képesség) Avicenna (Ibn Szina, 980-1037), a híres orvos filozófiája Al-Fárábi alapgondo-latára épül fel. Metafizikája azon alapszik, hogy különbséget tesz a lét között, amely szükségszerűen önmagában van (Isten) és azon lét között amely szükségszerűen más által létezik. Isten az egyedüli olyan létező, akinél az esszencia (lényeg) és az egzisztencia (létezés) nem választható szét, és aki ennél fogva szükségszerűen önmagában létezik. Minden más lét szükségszerűen feltételezett és örökre és mulandóra bomlik. Legalacsonyabb fokon a tevékeny intellektus jön létre, amelynek az a feladata, hogy az ember receptív intellektusát megvilágítsa és a földi anyagnak formákat adjon. Az élet célja a tevékeny intellektussal való egyesülés. Teológiai oldalról azért bírálták ezt a koncepciót, mert eszerint nincs tulajdonképpeni teremtési aktus, ha a világ

szükségszerűen és örökké létezik Isten által. Averroës (Ibn Rosd, kb. 1126-1198) mindenekelőtt Arisztotelész munkáihoz írott terjedelmes kommentáraival gyakorolt befolyást a latin Nyugatra. Ahogyan Arisztote-lész volt a filozófus, úgy Averroës volt a kommentár. A kommentárok három csoportját különböztetik meg: - Arisztotelész eredményeinek rövid összefoglalását nyújtják a parafrázisok, - a közbülső kommentárok az arisztotelészi tanok tartalmát és saját állásfoglalásokat világítanak meg, - a nagy kommentárok részletesen magyarázzák az arisztotelészi szövegeket. Averroës a filozófia és az iszlám vallás egyesítésének megteremtésére törekszik, amely-ben megkülönbözteti a Korán értelmezések különböző fokait, amelyek az ember minden-kori felfogóképességének felelnek meg. A középkor jelentősebb zsidó filozófusai közé tartozik Avicebron (Ibn Gabirol, kb. 1025-1058) és Moses Maimonides (Mose Ben Maimon,

1135-1204). Mindketten Spanyolországban születtek és fő munkáikat arab nyelven írták. Avicebron szerint min-den lét Isten akaratából az anyag és a forma egyesítése által jut létezéshez. Minden létező az egyetemes anyagból tevődik össze (Isten kivételével), még a szellemi lények is. Maimonides különösen "A tévelygők útmutatója" című munkájával gyakorolt hatást. Azokhoz fordul, akik a filozófiával való foglalkozás közben hitükben elbizonytalanodtak és azt akarja megmutatni, hogy hogyan válhat a hit ismét a sajátjukká a tudomány közvetítésével. Ahol a tudományos ismeretek a Bibliai állításoknak ellentmondanak, ott allegorikusan értendők. Maimonides negatív teológiát képvisel, amennyiben kijelenti, hogy Isten lényegéről csak módon lehet beszélni. A skolasztika fénykora Albertus Magnus (kb. 1206-1286), akit enciklopédikus képzettsége miatt "doctor universalis"-nak is neveznek, a görögök óta

meglévő tudományos és filozófiai szellemi kincsek összegzésére törekszik. Kommentálja Arisztotelész műveit; ennek során a görög újplatonikus hagyomány és az arab kommentárok befolyásolják. Ezenkívül korának egyik legjelentősebb természettudósa volt. Különbséget tesz az ész segítségével megold-ható kérdések és a hit kérdése között, amelyek a kinyilatkoztatáson alapulnak. Így példá-ul a világ örökkévalóságára irányuló kérdés nem válaszolható meg filozófiailag, míg minden kérdést, amely ésszel megragadható, racionális ellenőrzéseknek is alá kell vetni. Létében és mivoltában mindennek Isten az oka. Isten a legfőbb igazság és a legfőbb jó, így minden megismerésnek és cselekedetnek feléje kell törekedni, hogy önmagát kitelje-sítse. Az aktív intellektus a lélek része és formaadó elv az emberben. Ez az emberekben egyénileg különböző, de mint az isteni teremtés következménye, részesedik az

általános-ból és így általános, objektív megismerést tesz lehetővé. A lélek olyan egész, amely azonban különböző erőket tartalmaz, így a vegetatív, a szen-zitív, és a racionális képességet. (vegetatív: az egyedi élet fennmaradását szolgáló; szenzitív: érzékeny, fogékony, a külvi-lág eseményeire fokozottan visszaható) Azok az eredendő valóságok, amelyeket Isten a teremtés kezdetén létrehozott a követke-zők: - az első anyag (a testek keletkezésénél a felvevő elv), - az idő, a mozgás, a legfelsőbb ég, az angyalok. Etikájában az ember szabad akaratát hangsúlyozza. Az erkölcs feladata az ösztönszerű vágy ésszel történő alakítása. A döntő a lelkiismeret, amely az elvi magatartásban éppúgy hat, mint a konkrét esetre történő alkalmazásakor. Az erkölcsi hajlam, ami az embert a jó felé ösztökéli, a szinderezisz, ami az eredeti bűnbeesés előtti jó élet reminiszcenciája (visszaemlékezés,

ráemlékezés). Aquinoi Szent Tamás (1225-1274) - aki néhány évig Albertus Magnus tanítvá-nya volt - a középkor legjelentősebb rendszerezőjének számít. Fő teljesítménye az arisz-telizmus és Augustinustól eredő keresztény filozófia összekapcsolása. Életművét a XIX. században a katolikus egyház a keresztény filozófia alapjának nyilvánította Terjedelmes művei közül különösen említésreméltó a "Summa a pogányok ellen", "A teológia summája", továbbá a különböző "Quaestiones". A hit és a tudás nem mondható egymásnak ellent, mivel mindkettő Istentől ered. Ezért a filozófia és a teológia sem juthat különböző igazságra. A módszerben azonban különböznek: a filozófia a teremtett dolgokból indul ki és így jut el Istenhez, míg a teológia Istentől veszi kezdetét. A teológiának a filozófia fontos szolgálatot tesz, amennyiben képes a hit alapjait éssze-rűen biztosítani és megvédeni,

mert a hittételek észfelettiek ugyan, de nem mondanak ellent az észnek. Tamás az általunk érzékelhető létezők (ens), kövek, állatok, emberek stb. sokaságában találja meg ontológiájának (logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom) kiindulópontját. A létezőnek alapul szolgáló elvekre irányuló kérdésnél mindenekelőtt szembetűnő a valóság (actus) vagy a lehetőség (potentia) különbsége. Minden létezőhöz hozzájárul vagy a létezés, vagy a nemlétezés képessége, azaz a változékonyság. Ha a létezők változékonyak, felvetődik az egység elvére irányuló kérdés, amely alapján ezek a változás folyamatában bizonyos létezők, bizonyos szubsztanciák maradnak. Ez az elv a forma (szubsztancia: minden létező legáltalánosabb és legbensőbb lényege, amelynek oka önmagában van, és amely minden átalakulásnál megmarad) Ha a forma meghatározottság, akkor rászorul a meghatározhatóságra, mint kiegészítő elvre.

Az anyag önmagában meghatározatlan, de meghatározható (formál-ható) Az anyag a sokféleség oka is, mert ugyanaz a forma különböző individuumokban léphet fel. A forma és az anyag nem önálló létezők, amelyek egymástól elválaszthatók, hanem ők azok, ami által a létező van és az ami. A szubsztancia formából és anyagból álló egész A létező ezen mibenléte a lényege vagy "misége". A lényeg a forma és az anyag egészére vonatkozik, azonban különbözik a szubsztanciá-tól, amennyiben az véletlen meghatározásokat (akcidenciákat) is felvehet, amelyek nem a lényeghez kapcsolódnak. Tamás még egy további alapvető - mégpedig a lényeg és a lét közötti - megkülönböztetést tesz. "Megismerhetem valaminek a lényegét anélkül, hogy tudnám valóban létezik-e." Csak a lét az az elv, ami által a létező létező A minden létezőhöz - állítmányként - hozzárendelhető fogalmakra irányuló kérdés vezeti el

Tamást a transzcendentáliák listájához: - minden létezőhöz hozzájárul az ens, a létaktus tekintetében. A res (realitás) jelöli továbbá a tárgyi tartalmat a lényeg szemszögéből. Belső feloszthatatlanság alapján a létező egy (unum) A létező valami (aliquidé) másokhoz képest. (transzcendentális: a tapasztalattól függetlenül létező) Az összes teremetett dolgot a lét és a lényeg különbsége jellemzi. Csak Istenen esik egybe a lét a lényeggel. Isten léte a kifejezett tökéletesség, úgy hogy egyszerűségé-hez semmit sem kell hozzáfűzni, sem tőle elvitatni. Az összes teremtett lényt Isten tartja meg létében. Tamás Isten létezésének 5 bizonyítékát határozza meg. Mivel az ember (mint testi lény) megismerése az érzékeinél kezdődik, így Tamás elutasítja a priori (egyházfőnöki) istenbizonyítékokat. Bizonyítékai így a tapasztalatból indulnak ki A végtelenbe való visszafelé haladás tilalmára alapoz: - minden

mozgás és változás egy mozgatót igényel. Minden azonban a mozgatott mozgatók sora nem vezethető vissza a végtelenbe, mert akkor nem lenne a mozgásnak kezdete, így kell lennie egy első mozgatónak, amely maga mozdulatlan, és ez az Isten. - minden okozatnak van egy oka. Mivel azonban önmagának semmi sem az oka (mert akkor ennek logikailag meg kellene előznie önmagát) és az okok sora nem vezethet a végtelenbe, így kell léteznie egy első, önmagát nem okozó oknak: Istennek. - találunk dolgokat, amelyek vagy létezhetnek, vagy nem. Ha minden ilyen lenne, akkor nem lehet egyszerre minden, akkor semminek a létezése nem kezdődhetne el. Tehát vannak dolgok, amelyek szükségszerűek, mégpedig vagy önmagukból eredően, vagy mások által. Így tehát lennie kell egy első, önmaga által szükségszerűnek: Istennek. - minden dologban van több, vagy kevesebb. Ez csak akkor jelenthető ki, ha létezik egy mérték, amelyben ezt a meghatározottság

tökéletességében tartalmazza: ez Isten. - az értelmetlen dolgoknak egy célkitűző megismerőre van szükségük ahhoz, hogy egy célt képesek legyenek elérni. A világ célirányos berendezésének ezért szüksége van Istenre, mint a legfőbb irányítóra, aki a célokat kitűzi. Isten a világot egészében tökéletesnek teremtette, így a rossz a világban nem tőle szár-mazik. Mivel minden, ami léttel rendelkezik, Istentől ered, a rosszat nem illeti meg tulajdonképpeni lét. Tamás ezt ennélfogva hiányként (privatio) határozza meg, mint a távollétét annak a jónak, amelynek egy léthez hozzá kell tartoznia. Az ember a lélek (forma) és a test (anyag) szubsztanciális (vagyis alapvető) kapcsolata. A kettő nem választható szét, hanem az ember szubsztanciájának egységét képe-zi, aki ezáltal mindig lelkileg, testileg meghatározott. Habár a lélek a halál után a test-től elválva is képes tovább létezni, így halhatatlan, emberi lélekként

mégis szüksége van a testre, mert a léleknek szüksége van a megismeréshez az érzékelésre. Az ember ezzel úgymond a teremtés középpontjában áll: értelme következtében részesedik a tiszta szellem világában, testisége következtében az anyagi világban. Az emberi lélek formája egy hierarchikus sor rendjében helyezkedik el, amely az élettelen testektől a növényeken és állatokon keresztül az emberig terjed. (hierarchikus: rangsornak megfelelő) A lélek különböző képességeket tartalmaz önmagában: a vegetatív (életerő), a szenzitív (érzéki észlelés), az appetitív (ösztönös törekvés), a mobilitási (helyváltoztatás) és a racionális (értelem) képességek. Az érzéki képesség tovább osztható az egyes érzékekre, az általános érzékre (ami a különböző egyes érzékek tárgyait átfogja), a képzelőerőre (amely az egyes érzékelt képe-ket megőrzi), az érzéki ítélőképességre (egy egyszerű, a konkrét

helyzetre vonatkozó ítélőképességre) és az aktív emlékezetre. Az ész a lehetséges és az aktív intellektusra oszlik. Ezzel Tamás megkülönbözteti az ember megismerő képességét a valóban megtörtént megismerésről. A jó olyan létező, amely a másik számára tökéletesedést képvisel, és így törekvé-sének célja. Ahogyan Arisztotelész számára, úgy Tamás számára is érvényes: a jó az, amire minden egyes - lényege szerint - törekszik. Az ember legfőbb célja, amelyet az egyes célok szolgálnak, a boldogság. Mivel az egyes embert formája szerint az értelmes lélek határozza meg, így az ember ezt a célt a lélek értelemnek megfelelő tevékenységében éri el. Az erények között Tamás megkülönbözteti a teológiai és a kardinális természeti erénye-ket. Az előbbieket az ember csak az isteni kegyelem állapotában érheti el (hit, szeretet, remény), amikoris a szeretet rendeli hozzá minden ember cselekedetét végső isteni

céljá-hoz. A kardinális erényeket Tamás úgy határozza meg, mint a természeti képességek lehető legjobb kifejtését. Így az észhez hozzárendeli a bölcsességet, az eszességet, az akarathoz az igazságosságot, a törekvéshez a bátorságot, és a vágyhoz a mértékletessé-get. Az erények az ember belső tartását határozzák meg, míg a külső rendet és a cselekedeteket a törvények irányítják. A legfőbb törvényalkotó Isten, mivel az egész világ rendjét megszabja Az örök törvény (lex aeterna) az isteni bölcsesség, amely mindent irányít. A természet-törvény (lex naturalis) részesedés az örök törvényben az emberi értelem révén. Az ember oly módon vesz részt az isteni gondviselés bölcsességében, hogy előre tervez önmaga és mások számára. A természettörvényből származnak a cselekvés általános, legfőbb elvei. Abból a felismerésből, hogy a jó az, amire mindenki törekszik adódik gyakorlati ész legfőbb

alapelve: a jót tenni, a rosszat kerülni. Mivel a természettörvény csak az elveket szabja meg, ezért szükség van az emberi tör-vényre (lex humana), közösségnek az egyedi szintjére vonatkozó berendezkedéséhez az állami rendben. Ennek a törvénynek a természetjogon kell alapulnia és a közjót kell szolgálnia Az arisztotelianizmus és a keresztény filozófia Aquinói Tamás által végrehajtott összekapcsolásának jelentősége akkor válik világosság, ha arra az egyetemre jellemző szellemi helyzetet tekintjük, amelyben az arisztotelianizmus és a teológia összeegyeztet-hetetlennek tűnik. A XIII század Arisztotelész-recepciója (befogadása) vezette el többek között a Brabanti Siger (1240-1284) és Daciai Boethius által képviselt úgynevezett "radikális arisztotelianizmust" a teológia és a filozófia összekapcsolásának határozott elutasításához. A filozófiai érvek náluk ott is fennmaradnak, ahol ellentmondásba kerül-tek a

teológiával. A filozófia ezzel kinyilvánított autonómiája és néhány arisztotelészi tan összeegyeztethetetlensége a keresztény dogmával ideiglenesen meghatározott írá-sok egyházi betiltásához vezetett, illetve azt eredményezte, hogy Párizs püspöke egy sor filozófiai tézist elítélt (1277). A XIV. században a középkori misztika hagyománya - amely Isten bensőséges megtapasztalására, és az Istennel való egyesülésre irányul - tetőpontjához ér. Legjelen-tősebb képviselője Eckhart mester (1260 körül - 1328), akit a skolasztikus teológia és filozófia hagyománya egyformán befolyásol. Misztikus tapasztalatát és a filozófiai elmélkedés egyaránt alakítja életművét. Eckhart németül és latinul írta műveit; a német prédikációkat - tekintettel hallgatóságára - különösen szívhez szóló és veretes nyelven. Az első "Párizsi quaestio"-ban Eckhart az Istenben meglévő megismerés és lét viszo-nyára

vonatkozó kérdést a megismerés fölérendelésével válaszolja meg: Isten van, mert megismer. Ez így hangzik János evangéliumában: "Kezdetben vala az Ige." és nem úgy: kezdetben volt a lét. Eckhart ezzel a megismerés eredendő aktivitását hangsúlyozza, amely létrehoz anélkül, hogy ő maga teremtett lenne. Természetesen azonban Isten egyben lét is A lelke legbensejében találja meg az ember azt az alapot, amellyel Isten-ből részesedik: a lélekszikrácskában. A lélek készen áll Isten lényegének befogadására, mert ő Isten születésének helye az emberben. Isten saját fiában nyilvánítja ki lényegét, aki az ő szava, és a fiú a lelkében beszél. Amit Isten a fiának adott, azt adja az ember-nek is, amennyiben az igazságos és jó. A jóban a jóság - Isten szavaként - újraszületik Az alkotó jó (Istenatya) és az alkotott jó közötti különbség csak a személyben, nem a személy természetében rejlik. Nikolaus Cusanus

(1401-1464) gondolkodása átmenet a középkorból az újkorba. Az újplatonizmus és a misztika befolyásolja, jelentős mértékben matematikai spekulációkat alkalmaz. Filozófiája sok olyan gondolatot tartalmaz, amelyek az újkori világ- és emberkép alapjául szolgálnak. A világ úgy jelenik meg számunkra, mint véges és ellentéteikre széteső dolgok sokasága. Ezek tulajdonságaikban meghatározottak, mégpedig egymástól való különbözőségük alapján. A világban így állandó másként-lét uralkodik. Az értelem (raito) úgy képes a dolgok megismerésére, hogy az ismertet az ismeretlennel összehasonlítja és a hasonló-ság alapján fogalmakat képez. Mivel azonban a világban mindig csak a többé vagy kevésbé hasonló létezik, tökéletes mérték azonban nincs, így semmit sem lehet úgy tudni, hogy még jobban ne lehetne. A tudás utáni törekvés közben így eljutunk végső nemtu-dásunk felismeréséhez Az ember így a tudott tudatlanság

állapotában van. A világnak a sokaságban érvényesülő egysége Istenen, a végtelenen alapul, amelyben a véges dolgok összes ellentéte megszűnik. Nikolaus hangsúlyozza az emberi megismerés alkotó tevékenységét. Az emberi szellem (mens) újrarajzolja a világot a világ megértése során. Ahogyan Isten a megismerésében megteremti a létező, úgy teremti meg az ember is a megértett létet. Az emberi szellem az isteni szellem képmása. Benne is készen megvannak a dolgok ős-képei, amelyek alapján megismerheti azokat. De nem úgy tudja a dolgokat, ahogyan azok Isten által teremtett létükben tudhatók, hanem úgy, ahogyan az emberek által tudottak. A szellem a világot mint megismerhetőt újjáteremti, amennyiben magához méri. Ily módon Nikolaus a latin "mens"-et a "mensurare" (mérni) szóból vezeti le. Külön-leges helyet foglalnak el a matematikai formák, amelyek megismerhetők úgy, ahogyan önmagukban léteznek, mivel ezek

magából az emberi szellemből keletkeznek. Nikolaus a szellemet egy kozmográfussal, térképkészítővel hasonlítja össze. Ez a világ térképét a követek (érzéki észlelések) által jelentett adatok alapján készíti el. De az általa rögzített formák, mértékek és arányok alapján rajzolja meg. A világot az általa megrajzolt térképből a saját mértéke szerint ismeri meg. Ezek a gondolatok az újkori perspektivikus (távlati) világ megteremtésére utalnak. RENESZÁNSZ, HUMANIZMUS, REFORMÁCIÓ A korai újkor egyik legjelentősebb teljesítménye az új tudományfogalom kialakí-tása, amely természettudományos módszertanon alapul. Az ész és a tapasztalat a biztos megismerés egyedüli alapelvei. "A természettudományokban - amelynek következtetései igazak és szükségszerűek - 1000 Démoszthenész és 1000 Arisztotelész sem képes egy dolgot igazzá varázsolni annak ellenében, hogy hamis" (Galilei) A felszabadulás a

hagyományos tekintélytől való függés alól, különösen Arisztotelész természetfilozófiájától és egy kvantitatív (mennyiségi) irányultságú módszer kifejlődése döntően megváltoztatja a kozmosz és a természet képét. Nikolaus Kopernikusz (1473-1543) az újkori fordulat szimbolikus alakjának tekinthető. Kopernikusz felváltja Ptolemaiosz (IIszázad) addig érvényben lévő geocent-rikus világképét - amely a világmindenség nyugvó középpontjának a Földet tekinti - a heliocentrikus világképpel, mely központi égitestnek a Napot tekinti, amely körül a Föld mozog: ez az áttörés fontos lépés a zárt középkori világból a nyitott, dinamikus világkép felé. Johannes Kepler (1571-1630) továbbfejleszti a természet kvantitatív megismerésének módszerét. A bolygómozgásokra vonatkozó részletes számításokon alapuló törvények korrigálják Kopernikusz rossz előfeltevéseit, olyanokat, mint a bolygók körpályájának

előfeltétele-zése (a kör alak idealizálása miatt, amely az antikvitás óta elfogadott volt). Különös jelentőséggel bíró, hogy Kepler egyesíti a matematikai és dinamikai (fizikai) leírásokat. Galileo Galilei (1564-1642) esés- és mozgástörvényei révén vált híressé és azért is, mert kiállt Kopernikusz igazáért. Szerinte a valóság lényegét számviszonyok hatá-rozzák meg Csak az juthat el objektív megismeréshez, aki a matematikai jeleket ismeri, és törvényekbe képes foglalni. Módszerének jellemzői: a leírandó széttagolása egyszerű elemekre (a jelenségek elemezése); hipotézisek felállítása; ezek felülvizsgálata kísérle-tek segítségével (gondolatkísérletekkel is); következtetések dedukciója (levezetése); matematikailag megfogalmazott természettörvények felállítása. Az újkori tudomány megértésében alapvető a lényeg fogalom felváltása a funkció fogalmával. A dolgok lényegi meghatározásának

visszaszorítása a mennyiségileg mérhetőre, és a törvényszerű összefüggések által leírhatóra történő irányultság tette lehetővé a természettudományok haladását. Francis Bacon (1561-1626) szerint a tudomány célja a társadalom hasznára fordított természet feletti uralom. A tudás hatalmat jelent Bacon ezért feladatát abban látja, hogy minden tudományt szisztematikusan megalapozzon és kifejtsen. Véleménye szerint az emberi képesség tagozódását követi a tudományok felosztása: - emlékezet (memoria): történelem - fantázia (phantasia): költészet - értelem (ratio): filozófia A legmagasabb tudás a prima philosophia (első filozófia), amelynek tárgya az összes tudomány közös alapja. A megismerés a természet valóságos elképzelése torzító elképzelések nélkül. Ezeket az előítéleteket Bacon idolumoknak (ködképeknek) nevezi, amelyeknek négy faj-táját különbözteti meg: - idola tribus: a törzs ködképei. Ezek az

emberi nem természetéből adódnak, mivel az értelem és az érzékek a valóságot csak emberi mértékek szerint képesek felfogni. Az értelem görbe tükör, amely hajlik arra, hogy saját természetét összekeverje a dolgokéval, és azokat ezáltal eltorzítsa. - idola specus: a barlang ködképei. Magában az individuumban rejlenek és ennek képességeiből, neveltetéséből, szokásából, és hajlamából keletkeznek. - idola fori: a piac ködképei. Maga a nyelv is tévedésekhez vezet a jelentések hamis értelmezése következtében. A szavak a dolgok elé kerülnek Ebből keletkeznek a puszta szavakról és nevekről folytatott viták. - idola theatri: ezek azok a tévedések, amelyeket a filozófiai iskolák tanításai hagyományoznak át zavaros bizonyítási eljárások alkalmazása, és elmélet puszta kitalálása alapján. Ezzel szemben az indukció (alapvető logikai módszer) a helyes módszere annak, hogy igaz ismeretekhez jussunk, és eloszlassuk a

ködképeket. Ez a módszer és kísérleti eljárás megfigyelések összegyűjtésével és összehasonlításával kezdődik, hogy azután az egymást követő általánosítások folyamán megragadhassa a természet általános formáit. Az indukció nem véletlen tapasztalatokból indul ki, hanem tervszerűen, rendezett érzékeléssel (táblázatok) és célzott kísérletekkel dolgozik. A humanizmus megalapítója Franceso Petrarca (1304-1374) akit különösen a középkori egyetemek megmerevedett képzési módszerével szembeni ellenszenv vezet el az ókori filozófia és irodalom újra felfedezéséhez. Mind tartalmilag, mind formailag a klasszikus ókori műveket tekinti példának. A humanizmus egész áramlata - alapvetően - irodalmi jellegű, amit az ókori beszédkészség csodálata jellemez. Ezért a nyelv (grammatika, retorika, dialektika) területe a humanista gondolkodás központi témájává válik, amit az ókori szövegek újrakiadásának filológiai

munkája is ösztönöz. Lorenzo Valla (1407-1457) szerint a fogalom, a mondat és a logikai következtetések vizsgálata feltárja, hogy hogyan ered és indul ki a logika a nyelvből. Ehhez kapcsolódik a skolasztika kritikája: a skolasztika, abszurd szóképzéseivel, amelyeknek semmi való-ságos nem felel meg, megtévesztő. Ezért magukhoz a dolgokhoz kell visszatérni és a szó és dolog összjátékát kell megérteni. A filozófia fő tárgyává az embert kell tenni, az ember történelmi és politikai életfeltéte-leit és alkotóerejének szabad kibontakozását. Innen származik a "humanizmus"-nak, mint az emberiségért folytatott küzdelemnek a kifejezése. Ebben a keretben az erkölcsfilozófia is különös jelentőséget nyer. Az észak-európai humanizmus legjelentősebb képviselője Rotterdami Erasmus (14691536), aki a keresztény filozófia és az ókori humanizmus összekapcsolásáért fáradozott. Az élet csak sokoldalúságában és

ellentétességében mutatkozik meg, ezért olyan emberi bölcsességre van szükség, amely az ellentéteset egyesíti és semmit sem zár ki. Ez a nyitottság a vallás területén is toleranciát igényel, amely a humanisztikus képzett-ségű, világpolgárias kereszténység eszméjével találkozik. Szatirikus írásában "A balga-ság dicséreté"-ben az embereknek és saját korának alapvető gyengeségeit bírálja. Kritikai- filológiai felfogásával összhangban növekszik benne az értelem függetlenségé-nek tudata a mindenkori tekintéllyel szemben. Így a hit kérdéseiben is mindenki egyedül a saját lelkiismeretének tartozik felelősséggel. Annak ellenére, hogy sok gondolata befolyásolta a reformációt, később eltávolodik attól, ami különösen az akarat szabadságának kérdéséről Lutherrel folytatott vitában nyilvánul meg; Erasmus nyomatékosan képviseli az akaratszabadság álláspontját. A vele baráti viszonyban lévő Morus

Tamás (1478-1535) "Utópia" című írásával vált különösen ismertté, amelyben olyan utópisztikus államideált vázol fel, amely vallási toleranciára, általános boldogságra, és a magántulajdon megszüntetésére épül. A humanizmus ideálja az uomo universale, az osztályok fölött álló, sokoldalúan képzett, több tudományágban, valamint a művészetekben jártas ember, aki rendeltetését - mint tanulásra képes lény - ismereteinek kiszélesítésében tölti be. Az ókori humanizmus ideálja felé orientálódó emberhez így olyan erkölcsi tartás kötő-dik, amely például a mérték, az igazságosság, az esztétikai érzékenység, a természethez fűződő harmonikus viszony erényeiben mutatkozik meg, amikoris a szociális erények különösen nagy szerepet játszanak a polgári közösségben. A reneszánsz-platonizmus, amelynek fő képviselője Marsilio Ficino (1432-1499), különösen az ember, mint szellemi lény

meghatározottságát hangsúlyozza. Az ember halhatatlan lelke a világ közepe és köteléke, mert a lélek az egyesítő közép, a pusztán testi szféra és a tisztán isteni szellem között. Ha a lélek az ész erejével megsza-badul a testitől, akkor újra visszatérhet isteni eredetébe. Ficino tanítványa, Giovanni Pico Della Mirandola (1463-1494) "Beszéd az ember méltóságáról" című művében a szellemi meghatározottságból származó szabadságot alapozza meg. A teremtés napjainak végén Isten már minden tulajdonságot megterem-tett; így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna. Az ember, szellemi meghatározottságából adódóan képes az Isten teremtette formák szemléletére, és szabadon alakíthatja saját lényegét. Ő áll a világ közepén Más gondolkodók a lélek és a test összetartozását hangsúlyozzák és az embert, mint társadalmilag kialakult lényt fogják fel. Ennélfogva az ember

személetmódjára van szükség és a gyakorlatra orientált életmódot illeti meg az elsőbbség. Pietro Pomponazzi (1462-1524) - az arisztotelianizmus képvi-selője szintén hangsúlyozza a gyakorlati ész elsőbbségét Az emberi léleknek a működéshez az érzéki benyomások közvetítésére van szüksége, így a lélek test nélkül nem gondolható el. Halhatatlansága észbeli okok miatt nem bizonyít-ható Az államhatalom kérdése alapvető államelméleti probléma. Jean Bodin (1530-1596) határozza meg a szuverenitás fogalmát, amely az államot jellemzi. Ez az abszolút tartós, és legmagasabb (parancs) uralom. A szuverenitás jogainak (törvényalkotás, háború folytatása, bírói és pénzügyi joghatóság) birtokosa az abszolút uralkodó, akinek senkinek sem felelős, csak az isteni parancsnak és a természetjognak. A ráruházott hata-lom visszavonhatatlan Mindenekelőtt a polgár tulajdonára és szabadságára kell ügyelnie. Johannes Althusius

(1557-1638) másfajta nézőpontot képvisel. Szerinte a szuverenitás egyedül a népé és a nép - visszavonható hatállyal - csak megbízza az uralkodót a kor-mányzás gyakorlására. Ennélfogva a nép joga az is, hogy az uralkodót ismét leváltsa Hugo Grotius (1583-1645) "A háború és béke jogáról" című munkájában a természet-jog fogalmáról nyújt általános megfontolásokat. Különbséget tesz a pozitív, az írott, mindenkor érvényes jog és a változatlan, normatív természetjog között. A pozitív jog csak akkor tarthat igényt érvényességre, ha összhangban áll a természetjoggal. A természetjog alapelve az ember társas ösztöne, amely az embert rendezett közösség irányába hajtja és esze révén képes megismerni, hogy mi egyezik meg az embernek Isten által alkotott természetével. Niccolo Machiavelli (1469-1527) "A fejedelem" című írásával a politikai filozó-fia új irányzatát teremtette meg. Ebben

felbontja a politika és az etika összetartozását, amely az antikvitás óta létezett. Számára nem az etikai eszményekre épülő állam a fon-tos, hanem annak elemzése, ami valóságos. Ezt Machiavelli olyan korban állítja, amelyet politikai válságok rendítenek meg, és belső szétesés fenyegeti, és szeretne utat mutatni egy tartósan rendezett államiság irá-nyába, amelynek szervezetei erősítik a polgár erkölcsi öntudatát. Ennek alapja az ural-kodó rátermettsége és hatalomra törő akarata. A politika és az erkölcs Machiavelli által végrehajtott szétválasztása nagy hatást gyakorolt. Az uralkodónak szükség esetén készen kell lennie akár rossz cselekedetre is. A hatalom megtartása érdekében nem hasznos dolog jónak lenni, jónak tűnni viszont, a nép megbecsülésének megszerzéséért igen. Machiavelli számára Cesare Borgia a példakép. Az ember boldogsága és boldogtalan-sága a tetterőtől (virtu) és a véletlenszerű külső

körülményektől (fortuna) függ. Ennél-fogva az uralkodónak képesnek kell lennie arra, hogy a külső követelményekhez alkal-mazkodjon. Amellett rendelkeznie kell az ingatag sors legyőzőséhez szükséges tetterővel. A gondolkodásmódnak a kortörténeti háttér előtt bekövetkezett áttörése a reformációval végül eléri a keresztény egyházat is, és annak szakadásához vezet. Az egyházi visszaélések miatt sürgetővé vált megújulás Martin Luther (1483-1546) személyes hittapasztalatának ereje révén hoz áttörést. Luther az emberi természet teljes bűnösségéből és romlottságából indul ki, ami miatt az ember nem nyerhet Isten előtt igazolást saját akaratának erőfeszítésével vagy jó munkájával, hanem ezt egyedül az isteni kegyelem (sola gratia) és a hit (sola fide) útján nyerheti el. Ezzel elveti a katolikus egyház által igényelt közvetítő funkciót, mert az egyes ember hitének gyakorlása közben közvetlen, személyes

és felelősségteljes kapcso-latban áll Istennel. Csak Isten igéjét a Szentírásban ismeri el egyetlen tekintélynek. A hitnek egyedül a saját bensőségességében való gyökerezése ahhoz vezet, hogy az ember két önálló világban él: a benső, szellemi és a külső, állami közösségben. A protestantizmus Jean Calvin-féle erkölcsi szigorral folytatott kidolgozásának folyamatában, amely szerint a hivatásban elért, és a gazdasági siker számít az egyházi gyülekezetben az isteni kiválasztottság jelének, kifejlődik az újkori kapitalista társadal-makra tipikusan jellemző munkaerkölcs. AZ Ú J K O R F I L O Z Ó F I ÁJ A ÉS KULTÚRÁJA René Descartes (Renatus Cartesius) (1569-1650) a hagyományra irányuló szkepszist (vagyis a kétséget) az ész magas fokú tiszteletével kapcsolja össze felvilágo-sult életművé. A matematikus Descartes az egzakt természettudományok eredményeit és a matematika módszerét alkalmazza. Filozófiájának

további felvilágosult mozzanatai a szubjektum (logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom) erős hangsúlyozása és a lehető legnagyobb bizonyosságra való törekvés. Módszerének alapjait Descartes az "Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről" című munkájában fejti ki. Eszerint: - minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elismerni, ami tisztán és világosan felfogható; - a problémákat részekre kell bontani, amennyire csak lehetséges; - a legegyszerűbb tárgytól "mintegy fokozatosan" kell a bonyolultabb felé haladni; - a rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani. Ezt a matematikától kölcsönvett módszert tetszés szerint kiválasztott tárgy vizsgálatá-nál lehet alkalmazni. A cél: eljutni az "egyszerű természetekhez" (analitikus módszer) A Descartes-i filozófia tulajdonképpeni kiindulópontja a kételkedés: Descartes, módsze-rének megfelelően, olyan támpontot

keres, amely nem vonható kétségbe. Ebből kiindulva kíván azután kényszerű következtetésekkel bonyolultabb, de vitathatat-lan igazságokhoz jutni. Gondolkodásának egész fundamentumát aláássa és nemcsak az érzéki észlelésben kétel-kedik, hanem az emlékezet teljesítményében és végül a legevidensebb dolgokban is: "Nem lehet még az is, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és a hármat összeadom?" Descartes végül a kételkedés során beleütközik a legevidensebbe és a kétségbevonhatat-lanba: az öntudatba. A szubjektum (logikai alany) öntudata tehát az a fundamentum (alap), amelyre Descar-tes a filozófia összes további részét fel akarja építeni. Ez az Én azonban az öntudat bizonyosságának foglya maradna, ha a kételkedés által szétrombolt viszonyt a külvilághoz nem állítaná helyre. Descartes-nak ez az isten-bizonyíték által megdönthetetlenné váló ítéletek keretében sikerül. Az eszmék vagy magából a

tudatból, vagy a külvilágból származnak, vagy egy fensőbb instancia (bíró-ság) ültette azokat a tudatba: Isten eszméjénél a külvilág elesik, mert a külvilág egyál-talán nem képes tiszta képzeteket nyújtani. Önmagából kiindulva sem képes a tudat az Isten eszméjéhez eljutni. Ezt az az érv támasztja alá, hogy az ok mindig több léttartalmat rejt magában, mint az okozat: ezért nem lehet az ontológiailag alacsonyabb eszme oka a magasabbnak, az isteni szubsztanciának. (ontológia: a szubjektumtól és a szubjektum tevékenységétől független létről szóló taní-tás; szubjektum: logikai alany; az ítélet tárgyául szolgáló fogalom) Descartes megvizsgálja az Ént, ami a kételyből számára megmarad és gondol-kodó dologként jellemzi. Ebben egybeesik "a szellem, illetve a lélek, illetve az értelem, illetve az ész". A res cogitans (gondolkodó dolog) ennélfogva olyan dolog, "amely kételkedik, belát, igenel, tagad, akar, nem

akar, amely képszerűen elképzel és érez". Ellenpárja a res extensa, amely a külső testi világra vonatkozik. A kiterjedés (latinul: extensa = kiterjedt) és a mozgás, továbbá az alak, a nagyság, a számosság, a hely és az idő határozza meg - többek között - ezeket a külső dolgokat. Ezek a testek elsődleges tulajdonságai Ezek továbbá racionálisak, mert mennyiségileg és matematikailag meg-ragadhatók. Az a döntő szerep, amelyet Descartes az észnek (ratio) tulajdonít, indokolja azt a "racionalizmus" elnevezést, amit filozófiája és az őt követő filozófia visel. Descartes-nak abból a követelményéből, hogy csak világos és evidens lehet csak igaz, következik: igaz csak a logikailag és racionálisan megértett lehet. Ennélfogva tehát az igazság egyetlen garanciája az értelmi tevékenység. A két szubsztancia tanában - res cogitans és a res extensa - éles dualizmus (kettőség) fejeződik ki: a kiterjedt testek és a

tiszta gondolkodás két egymástól teljesen elvált birodalom létezik a világban a nem teremtett és kiteljesedett isteni léten kívül. "Úgyhogy a test és lélek mivoltát nemcsak egymástól különbözőnek, hanem bizonyos tekintetben ellentétesnek ismerem meg." A fizikai ellélektelenítése, amelyet a felvirágzó természettudomány eredményezett, meg-felel a szellemi és az anyagi világ dualizmusának: a testek olyan természeti törvények hatása alatt állnak, mint a nyomás és lökés mechanikus törvényei. A szellem azonban szabad. E szabadság legalacsonyabb formája a közömbösségből származó, önkényes ítélkezés: a korlátlan akarat az ész képzeteitől függetlenül hozza meg döntéseit. Descartes antropológiájában is érvényesül a testi és a szellemi szubsztancia dualizmusa (logikai alanya kettőssége); az ember mind a két világból részesedik. Descartes a kettő harmóniáját az emberben az életszellemek tana

segítségével akarja megőrizni. Ezek biztosítják az átmenetet a testiségből a szellembe és megfordítva Descartes test-lélek problémájából indul ki az okkazionalisták filozófiai iskolája. (XVII. századi idealista irányzat, amely a test és lélek kölcsönhatását Isten közvetlen beavatkozásával próbálta magyarázni) Képviselői - mindenekelőtt A. Geulincx és N Malebranche - azt állítják, hogy a szellem és a test - mint kettéválasztott szubsztanciák - egyesítése csak Isten beavatkozásával történhet meg: Isten gondoskodik arról, hogy a testi és a szellemi folyamatok a megfe-lelő alkalommal párhuzamosan fussanak; a szellemet mintegy informálja az egyidejűleg végbemenő fizikai eseményről. Baruch (Benedictus) de Spinoza (1632-1677) egyesek szemében Istentől ihletett, világos, mélyfilozófus, míg mások szemében istentelen, homályos panteista gondolkodó-nak számít. Spinoza munkásságához illik a "tan" kifejezés, mert

letisztult, fenséges nyugalmat sugároz magából. Fő művét az "Etikát" (1677) geometriai módszerrel fejtette ki, első írásához, az "A Descartes-i filozófia alapelvei"-hez (1663) hasonlatosan. Minden fejezet definíciókból, axiómákból, tantételekből áll, bizonyításokkal, következ-tető és segédtételekkel, megjegyzésekkel és posztulátumokkal (bizonyítás nélkül elfoga-dott, egyszerűbb igazságra vissza nem vezethető tétel; saroktétel, alapigazság). Az "Etikát" 5 fejezetre osztja fel, amelyek "Istenről", "A szellem eredetéről és természetéről", "A szenvedélyekről", "Az emberi szabadságról" és "Az emberi szabad-ság és az ész hatalmáról" szólnak. Az ember helyett Isten kell kezdeni, ami azt jelenti, hogy ha az Istenről alkotott elképzelés hamis, akkor az emberkép sem lehet helyes. "Istent" a definíciókban, mint szubsztanciát ábrázolja. A

szubsztanciát úgy határozza meg, mint "azt, aminek fogalma nem szorul egy másik dolog fogalmára, hogy abból legyen megalkotva". A teremtő természet nem azonos a teremtett természettel. De: "minden, ami van, Istenben van és semmi sem létezhet és nem fogható fel Isten nélkül." Az "Isten avagy a természet (is)" azonossága azt jelenti: Isten a teremtő természet (natu-rans) és minden, ami létezik, általa lett (naturata) és általa lesz létében megtartva. A valóság első és utolsó okának kifejtése után az ember metafizikája következik. Spinoza alaptézise, hogy a kiterjedés és a gondolkodás az egyetlen szubsztancia elválaszthatatlan tulajdonságai, amelyek nélkül a logikai alany nem létezhet és nem is gon-dolható el, amelyet képesek vagyunk felfogni. Ebből következik: "az eszmék rendje és kapcsolódása ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolódása." A dolgok és eszmék valósága Spinoza szerint csak

akkor létezik, ha azokat az Isten attribútumai magukba foglalják. (attribútum: valamely tárgy vagy jelenség elválaszthatatlan tulajdonsága, amely nélkül a tárgya ne létezhet, és nem is gondolható el) Spinoza ismeretelmélete szerint az emberi szellem eszméi akkor adekvátak (egyenlő értékű, teljesen megfelelő) és igazak, ha Istenre vonatkoznak. Az igaz eszmék tiszták és világosak. Igazságuk bizonyosságát is magukban foglalják, mivel az igazság-nak meg van a saját mércéje és nincs semmiféle más kritériuma önmagán kívül. Spinoza a megismerés három módját különbözteti meg: - az érzéki, amely affekciók (felindulás, erős izgalom) által keletkezik, és amely zavaros és rendezetlen nemfogalmakat hozhat létre. - a racionális, amely közös fogalmakból következtetve operál, - az intuitív (képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon,

korábban szerzett ismereteken alapul; ösztönös megérzés), amely az abszolútumra (az idealista filozófia által elképzelt, mindentől független, a létezőt önmagában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan szubjektum) vonatkoztatva ismer meg. Csak az első megismerési mód lehet tévedések forrása. Az Etika harmadik részében az affektusokkal (érzelem; szenvedély, indulat, hir-telen fellobbanás) foglalkozik, amelyeket Spinoza "a szenvedélyek mechanikájának" egy fajtájaként ábrázol. Etikailag az affektusok igazi természetének megismerése annak lehetőségét kutatja, hogyan lehet állhatatos és tökéletes életet folytatni. Spinoza jónak vagy rossznak azt tartja, ami a "hatalmat", azaz az ember valóságát elő-segíti, illetve akadályozza. Az igaz szabadság nem más, mint a megváltoztathatatlan szükségszerűség belátása. Az ember mindent, mint Istenben szükségszerűen megalapozottat ismer

meg, és akkor válik szabaddá, ha beletörődik a világ Isten által meghatározott folyamatába. Spinoza alkalom jellegű írásai közé tartozik a "Teológiai-politikai értekezés" (1670). Bevont ebbe egy korai védekező írást is, amelyben az ateizmus vádja ellen fordul. (ateizmus: istentagadás; a természetfeletti erők, szellemek, isten vagy istenek, a túlvilági élet létezését tagadó, a vallás mint szükségtelen ellen harcoló nézetek rendszere) Az írás fő célja a filozófia elválasztása a teológiától. Spinoza ezt módszertanilag viszi keresztül, amennyiben alaptételek sorát alkalmazza a Biblia magyarázatára és ezzel megalapozza a modern bibliakritikát, módszertani, törté-nelmi és filológiai értelemben. Spinoza filozófiájában jelentős az élet és a tanok impozáns egybeesése, azaz életvezetésnek feltétlen igazságossága fedi tanítása gondolatainak tisztaságát. Gottried Wilhelm Leibniz (1646-1716) univerzális tudós:

diplomata, jogász, történész, matematikus, fizikus és filozófus volt egyszemélyben. Nagy Frigyes szerint "önmagában egy akadémia". A logikában a kalkulus gondolata miatt a modern logika ősatyjának számít: a lehető legegyszerűbb általános eszméknek egyetemes szimbólumokban kell kifejeződniük, ame-lyek azután értelmi szavakká kapcsolódnak össze. (kalkulus: jelekkel végzett műveletek szabályainak rendszere, amelynek során a műveletek változatlan anyagi objektumai megfelelésbe kerülnek a vizsgált tartalom elemeivel, így a formális elemzés az ítéletek bizonyításában kiszélesíti a tartalmi gondolkozás lehetőségeit) Leibniz filozófiájának magva metafizikai problémák megoldása a monászok fogalmának segítségével. (monász, monád: a G.W Leibniz filozófiájában: a minden létező alapját alkotó, önmozgással rendelkező, önálló szellemi tények) A szubsztancia nem lehet kiterjedt, mert különben osztható lenne.

Ezért a szubsztancia kritériuma annak hatása, ereje. Az ilyen "erőpontokat" nevezi Leibniz monászoknak "A monászok tehát a természet igazi atomjai, egyszóval, a dolgok elemei." Ezeknek az elemi szubsztanciáknak a következők ismertetőjegyei vannak: - nincs alakjuk, mert ez oszthatóságot implikálna (feltételezne); - mint szubsztanciák nem előállíthatók és nem semmisíthetők meg; - individuálisak (egyediek): egyetlen monász sem azonos egy másikkal; - mint önálló lényegek "ablaktalanok". Egyetlen szubsztancia vagy meghatározás sem hathat rájuk kifelé vagy befelé. Mégis állandó belső változásban vannak: a tökéletesség fel irányuló belső hajtóerő, úgynevezett vágy okozza a folytonos átmenetet az egyik állapotból a másikba. Ezeket az állapotokat nevezi Leibniz "percepcióknak". Ezek az "információk" és azok "programja" határozzák meg az egyes monászok viszonyát a világ

összes többi monászához, mint olyan pont, amelyben végtelen sok szög találkozik. Mivelhogy a monász ablaktalan és mégis kapcsolatban áll az összes többi monásszal, így azt kell feltételezni, "hogy minden élő, belső tevékenységre képes tükör, amely az univerzumot a saját nézőpontjából ábrázolja". Ebből következik, hogy minden monász ismeri bármely másik monász állapotát. Általánosságban továbbá minden monász kapcsolatban áll minden másikkal. Mivel a monászoknak nincs ablakuk, de mindegyik mindegyikkel együtt tevékenykedik, így a világot Istennek úgy kell elrendeznie, hogy az összes monász perspektivikus (távlati) állapota megfeleljen egymásnak. Az előre elrendezett harmónia nemcsak a Descartes-ot követően vitatott test-lélek prob-lémát oldja meg. Ez végső soron Leibniz rendszerének magva is Isten kezdettől fogva olyannak teremtett minden monászt, hogy összhangban álljanak egymással. A megismerést

tekintve Leibniz rendszere kizárja a tiszta empíriát (tapasztalatot) mint a megismerés forrását. Az egymást követő tapasztalati adatok puszta felsorolásából csak valószínű eredmények adódnak, míg az értelem alapuló megismerés világos és helyes ismereteket eredményez. Leibniz megkülönbözteti az észigazságokat, amelyek szükségszerűek és ellentétük lehe-tetlen, a tényigazságoktól, amelyek csak véletlenek és ellentétük lehetséges. Az értelmi és tényigazságokkal analóg módon Leibniz két birodalomból indul ki: a célokokból (=a lelkek világa) és a ható-okokból (=testek világa), amelyek harmonikusan összekapcsolódnak. A természet birodalma ugyancsak harmonizál a kegyelem birodal-mával, vagyis az isteni irányítás alatt álló szellemi és erkölcsi lények közösségével. Isten mindenható, mint az előre elrendezett harmónia megteremtője, de a szellemeket különösen szoros kapcsolatos fűzi hozzá, mivel tudatosan

részesednek Isten nagyságá-ból és jóságából: képesek az univerzum rendszerét megismerni és részben utánozni is. Isten létezése továbbá az elégséges alapelve következményének bizonyul, amelyet Leibniz a kizárt ellentmondás elve mellett minden részmegismerés alapjának nevez. Azt állítja, "hogy egyetlen tény sem lehet igaz és létező, és egyetlen kijelentés sem helyes anélkül, hogy ne lenne elégséges alapja annak, hogy miért van így és nem másképp, bár ezek az okok a legtöbb esetben számunkra nem ismertek". Az utolsó elégséges alapnak Istennek kell lennie Ebből következtet Leibniz továbbá arra, hogy csak egyetlen isteni szubsztancia létezik és egyben tökéletes. Mégis a legjobb elve szerint Isten csak az egyedül létező, tehát az összes lehetséges közül a legjobb világot teremtette meg. Ez a világ a többihez képest a belső megfelelés legmagasabb fokát mutatja fel. A "Teodicea" (1710)

kulcskérdése: hogyan létezik mégis a rossz a lehető legjobb világban. Ez a mű tartalmazza Isten igazolását a rossz tekintetében. Leibniz a rossz 3 fajtáját különbözteti meg: - a metafizikai rossz: ez a teremtettségből származik; minden teremtmény tökéletlen, mert különben teremtőjéhez hasonlóan isteni lenne; - a fizikai rosszat (pl. fájdalom, szenvedés) saját funkciója igazolja; ez lehet hasznos vagy büntetésként szolgálhatja a javulást; - az erkölcsi rossz, azaz a bűn az emberi szabadság következménye és a keresztény meg-váltás alapja. Isten ezeket a rosszakat nem akarta, hanem megengedte létezésüket, de a jó messze felülmúlja őket. Thomas Hobbes (1588-1679) metafizikai feltevésektől mentes filozófiai rendszer kiépítésén dolgozik, amely korának természettudományos és matematikai alapjaira épül. Fő művei: "A filozófia elemei" és a "Leviathán", amely a társadalmi szerződésről alko-tott

nagyhatású elméletével az államfilozófia klasszikus művének számít. Hobbes szerint a filozófia az ok-okozati összefüggések racionális megismerése, amikoris az okozatok mindig testek képességei. A filozófia így az okok kutatása. Tárgyai a testek, amelyeknek a létrehozása és a tulajdonságai fogalmilag felfoghatók A testek vagy természetesek - idetartozik az ember is - vagy mesterségesek, ilyen az állam. A filozófia feladata az összetett jelenségek elemeire bontása azért, hogy visszavezethe-tők legyenek az univerzális elvekre. A természetben az összefüggések magyarázatának első elve a mozgás. Minden folyamat mechanikailag magyarázható Ismeretelméletében Hobbes abból indul ki, hogy bizonyos képzettartalmaknak a gondolkodástól független dolgok felelnek meg. A külső objektumok mechanikus ingert gyakorolnak az érzékszer-vekre, amely aztán a belső "életszellemek" reakciója révén kialakítja a megfelelő képze-tet az

agyban. A tapasztalat közvetlen tárgyai nem maguk a dolgok, hanem a képzetek. A filozófiai logikának mondatokba foglalt képzettartalmakkal van dolga. Az igazság csak a kijelentésekre vonatkozik, nem a dolgokra. Egy tétel igazsága a fogalmak elemzésével állapítható meg a rögzített definíció és annak kapcsolódása alapján. Hobbes a szenvedélyeket és a értékeket tárgyaló elméletében azt feltételezi, hogy a tárgyakból kiinduló ingerek váltják ki az érzelmeket és az akart megnyilvánulásait, és ezek mechanikailag meghatározottak. Az életszellemek eleven mozgásának fokozódásából következik az öröm, és az ezt kiváltó tárgyat érezzük jónak. Ebből - mint legalapvetőbb érték - az önfenntartás következik: minden organizmus törekvése az élet mozgásának fenntartására, azaz a halál elkerülésére irányul. Mivel saját létfenntartásunk a legmagasabb érték, ezért minden individuum egoista módon cselekszik, nincs

fölérendelt mérték, mindenki maga dönti el, hogy számára mi a jó. Ezek a gondolatok közvetlenül átvezetnek az államfilozófiába. Hobbes itt is az államalakulat elemeiből, az individuumból és annak természetéből indul ki Elveti azt a hagyományos elképzelést, hogy az ember természeténél fogva államalkotó lény. A természeti állapotban, törvényen és államon kívül az ember szövetkezésének egyetlen oka saját előnye, természetesen hajlamának megfelelően. A természeti állapotban minden ember egyenlő, és ennélfogva egyben joga van mindenhez, azaz mindennel rendelkezni, s azt tenni, amit akar. Minden ember szabadságában áll, hogy használja természetes képességeit és minden eszközt arra, hogy fenntartsa önmagát. Mivel saját hasznát minden egyes ember a másik kárára akarja elérni és egyre többen ugyanarra vágyakoznak, így egyértelmű, "hogy az emberek természetes állapota - az állam létrehozása előtt - a háború

volt, éspedig. a mindenki háborúja mindenki ellen". Ez a háború örökké tartana. Az élet magányos, nyomorúságos és rövid, mert senki sem várhatja, hogy önmagát sokáig életben tartsa. Mivel azonban az önfenntartás ösztöne alapvető, létrejön egy biztosított béke igénye után. Ennélfogva az első természeti törvény úgy hangzik, hogy "az ember a békét keresi, amennyiben az elérhető". Ebből az első alaptételből vezethető le a többi. Biztonság csak akkor érhető el, ha az ember nem tartja meg a mindenkinek mindenre vonatkozó jogát, hanem egyes jogokat átruház vagy felad, ami egy mindenkit összekötő szerződés alapján történik. Az emberek olyan tartalmú társadalmi szerződést kötnek, hogy mindenki mindenki mással szemben kötelezi magát arra, hogy semmilyen ellenállást sem tanúsít azzal az eggyel szemben, akinek az akaratát alávetette. Ez az állam keletkezése, ami olyan intézményként definiálódik,

amelynek akarata - min-denki szerződése következtében - mindenki akaratának számít. Emellett magasabb államhatalom birtokosa lehet egy személy, vagy egy összegyűlt csoport. Hatalma korlát-lan, elidegeníthetetlen és oszthatatlan. Hobbes ezt az államot a Bibliai "Leviathán"-hoz hasonlítja, egy nagy, legyőzhetetlen hatalom szimbólumához, avagy "a halandó Istenhez, akinek - a halhatatlan Istennek alávetve békénket és védelmünket köszönjük". Az államhatalom birtokosának legfőbb kötelessége a nép jóléte. Az egész egységének érdekében az egyházat alá kell rendelni az államnak. A F E L V I L ÁG O S O D Á S JOHN LOCKE (1632-1704) az angol empirizmus egyik fő képviselője, azaz egyike azon filozófusoknak, akik a tapasztalatokat teszik meg a filozófia alapelvévé: minden tudás a tapasztalattól függ és annak ellenőrzése alatt áll. (empirizmus: érzéki tapasztalatot ismereteink kizárólagos forrásnak tekintő, az

elméleti általánosítás és a tudományos absztrakció szerepét lebecsülő tan) Az államról, a vallási toleranciáról és a pedagógiáról vallott nézetei nagy befolyást gyakoroltak a felvilágosodásra és a politikai liberalizmusra. Locke filozófiájának középpontjában ismeretelmélete áll, amelyet az "Értekezés az emberi értelemről" (Essay Concerning Human Understanding) című művében fejt ki. Az ismeretelméletnek az a feladata, hogy az emberi megismerés eredetét és alapelveit felmutassa, és feltárja az értelem megismerőképességének a határait. Tudatában minden ember meghatározott képzeteket talál, amelyeket Locke eszméknek nevez. "Mindazt, amit a szellem önmagában érzékel, vagy ami az érzékelés, a gondolkodás vagy az értelem közvetlen tárgya eszmének nevezem." De honnan származnak az eszmék? Kizárólag a tapasztalatból. Locke vitatja azt a néze-tet, hogy az ember veleszületett eszmékkel

rendelkezik, amelyek minden tapasztalatot megelőzően benne vannak. Születéskor az értelem üres laphoz hasonlít. ("white paper vagy tabula rasa") Minden meghatározott képzet csak ezután, a tapasztalatból ered. A képzetek megalkotá-sának képessége azonban általában előzőleg létezik. A tapasztalat két forrása: a külső érzékelés (sensation) és a belső önérzékelés (reflection), amely a gondolkodás, a hit, az akarat stb. tevékenységére vonatkozik Az e két forrásból származó képzetek vagy egyszerűek vagy összetettek. Az egyszerű eszmék további eszmékre tagolhatók, amelyek: - csak egy érzék által érzékelhetők (pl. a színek, a hangok); - több érzék által felfoghatók (pl. a tér, a mozgás); - a reflexióból erednek (belső tudati folyamatok); - amelyekben részt vesz mind a reflexió, mind a külső érzékelés (az idő, az öröm). A szellem ezekre az egyszerű képzetekre vonatkozólag passzívan viselkedik:

közvetlenül a tárgyakból kiinduló ingerek okozzák őket. A szellem azonban rendelkezik azzal az aktív képességgel, hogy összehasonlítás, szétválasztás, összekapcsolás és elvonatkoztatás útján összetett eszméket alkosson, amelyek alkotórészei azonban ismét egyszerű eszmék. Az összetett eszmék három fajtája: szubsztanciák, moduszok és viszonyok A szubsztanciák vagy önmagukból létező egyes dolgok, vagy fajok (mint pl. ember, növény) A moduszok olyan összetett eszmék, amelyek nem önmagukban állnak, hanem szubsztanciákon fordulnak elő (így a nap az idő egyszerű modusza). Emellett vannak kevert moduszok, amelyekhez az erkölcsi fogalmak is tartoznak (pl. igazságosság) A viszonyok olyan eszmék, mint az ok és az okozat. Az Essay IV. könyve a tudás meghatározásával foglalkozik Tudásunk terjedelme behatárolt: nem ér tovább eszméinknél és annál, amennyire képe-sek vagyunk érzékelni közöttük a megegyezést, illetve az

eltérést. Összes eszménket és azok lehetséges viszonyait nem tudjuk áttekinteni. Így tudásunk a dolgok valóságát csak korlátozott képes felfogni, csakúgy, ahogyan azt érzékelésünk lehetővé teszi. A világosság foka szerint Locke a tudás különböző fokozatait különbözteti meg: - a legmagasabb foka az intuitív megismerés. A szellem ekkor két eszme egyezését vagy eltérését közvetlenül önmaga által érzékeli (pl. a kör nem háromszög) - a demonstratív tudásnál a szellem megismeri ugyan az eszmék egyezését vagy eltéré-sét, de nem közvetlenül, hanem más eszmék közvetítésével. Idetartoznak a bizonyítás alapján következtető eljárások. - végül létezik szenzitív tudás az egyes véges lények létezéséről rajtunk kívül. (demonstratív: kifejező, kézzel foghatóan bizonyító, szemléltető; intuitív: intuíción alapuló; képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen, élményszerű

felismerésére, amely a felhalmozott tapasztalatokon, a korábban szerzett ismereteken alapul; szenzitív: érzékeny, fogékony, a külvilág eseményeire fokozottan visszaható) Locke szerint az igazság csak mondatokra vonatkozik, mert az igazság a jelek helyes egyesítésében vagy szétválasztásában áll, tekintettel a jelölt dolgokkal való egye-zésre. Mivel tudásunk korlátozott és a legtöbb területen nem érhetünk el szilárd bizonyosságot, így a valószínűség nagy szerepet játszik a tényleges életvezetésben, hogy pótolja a hiányzó tudást. A valószínűség olyan tételekre vonatkozik, amelyeket a tapasztalat alap-ján vagy mások tanúsága alapján szerzünk és tartunk igaznak. A szellemnek ilyen tételekkel szembeni magatartását hitnek, helyeslésnek vagy véle-ménynek nevezzük. A gyakorlati filozófia tartalma Locke-nál mindaz, "amit az embernek magának - mint olyan lénynek, aki értelem és tudás szerint cselekszik - valamely

cél eléréséért, különösen saját boldogságáért tennie kell". A jót és a rosszat az öröm és a fájdalom előidézése tekintetében határozza meg. Az emberi törekvés örömszerzésre és a fájdalom elkerülésére irányul, ezek alkotják ezáltal a cselekvés kritériumait. Ezért a normaadó elveket, azaz az erkölcsi törvényeket, jutalmazással és büntetéssel kell összekötni. Az erkölcsi törvények három csoportja létezik: - az isteni törvény: a bűn és a kötelesség mértéke, ahogyan Isten az embernek azt közvetlenül kiszabta és túlvilági büntetéssel vagy jutalommal kötötte össze; - a polgári törvény: az állam által kiszabott szabályok, amelyek a cselekedetek büntethetőségét állapítják meg; - a közvélemény vagy a hírnév törvénye; Locke ezt filozófiai törvénynek is nevezi, mert a filozófia a legtöbbet ezzel foglalkozik: az erény és a bűn kritériumával, amelyek tiszteletet vagy megvetést vonnak maguk

után. Locke államfilozófiáját a "Két értekezés a kormányról" című esszéjében fejti ki. Az állam eredetének kérdését Hobbes-hoz hasonlóan válaszolja meg; így feltételezi a természeti állapotot és egy társadalmi szerződés megkötését. Természeti állapotban, mielőtt az emberek létrehozták az államot, mindenki teljes szabadsága és egyenlősége uralkodik. Az egyes emberek korlátlanul rendelkeznek önmaguk és tulajdonuk felett. Mégis min-denki alá van rendelve a természettörvénynek, amelynek a legfőbb szabálya az Istentől teremtett természet fenntartása. Így a természetjog megtiltja mások életének, egészségének, szabadságának és birtoká-nak megkárosítását vagy megsemmisítését. Ezért a természeti állapot - Hobbes felfogásával ellentétben - békés is lehetne, ha egyes emberek nem vennék semmibe a természettörvényt, mivel mindenki egyenlősége érvé-nyesül, így mindenkinek joga van a bíráskodáshoz

és ahhoz, hogy azokat, akik a békés állapotot megtörték, elítélje és megbüntesse. Mivel azonban mindenki saját dolgában lenne bíró, ez ténylegesen tartós háborús álla-pothoz vezetne, ha nem létezne semmilyen fölérendelt fórum, amelynek kezében a bírás-kodás és a végrehajtás mindenki számára kötelezően le van fektetve. Az önfenntartás és a béke érdekében az emberek ezért társadalmi szerződés alapján közösségbe tömörülnek, amennyiben a törvényhozást, a bíráskodást és a végrehajtó hatalmat átadják egy föléjük rendelt instanciának. Az államhatalom azonban kötve van a természettörvényhez, különösen az egyes ember önfenntartó törekvéséhez, amely arra irányul, hogy szabadságát és birtokát megóvja, valamint ahhoz, hogy az egész közösség jóléte kötelező norma. Az abszolút hatalom veszélyének elkerülésére szolgál a hatalom megosztása. Ha az uralkodó megszegi a törvényeket, akkor a népnek

jogában áll őt forradalom útján leváltani. A vallásgyakorlására vonatkozóan Locke állami toleranciát követel. Valamely felekezethez való tartozás szabad elhatározás kérdése mindenki számára és az állam nem szólhat bele a hitközösség életébe. A magántulajdon igazolása Locke elméletének különleges aspektusa. A termé-szeti állapotban vagyonközösség uralkodik. Ahhoz azonban, hogy a természet javai felhasználhatók legyenek és az önfenntartást szolgálják, el kell azokat sajátítani A magántulajdonba való átfordulás a munka alapján megy végbe Minden ember rendelkezik saját személyének tulajdonával és azzal, amit a természet megmunkálásával megszerez, és amit a sajátjából hozzátesz, az éppúgy saját tulajdo-nává lesz. Mivel azonban mindenki csak annyit jogosult felhalmozni, amennyit elhasználni képes, eleinte nem jönnek létre nagy birtokok. Ez megváltozik a pénz bevezetésével, amit min-denki helyesel. Mivel ez

lehetővé teszi, hogy többet termeljenek, mint amennyit felhasználnak, így ez birtokfelhalmozáshoz vezet, különösen a földterületek esetében. Mivel a pénz bevezetése általános egyetértéssel történt, így a birtok ebből eredő egyen-lőtlen felosztása már a természeti állapotban hallgatólagosan szintén jogosnak számít. Az ír filozófus, teológus és püspök GEORGE BERKELEY (1685-1753) az immaterializmus elméletét fejleszti ki a Descartes, Malebranche és Locke tanaival folytatott vitában. Berkeley Locke-nak abból az előfeltevéséből indul ki, hogy az eszmék (képzetek) lehetnek a tudat közvetlen tárgyai. Az eszmék két osztálya létezik: - olyan eszmék, amelyek önkényesen változtathatók, és így a szubjektum képzelőerejéből származnak; - olyan eszmék, amelyeket a szubjektum nem képes önkényesen kialakítani, hanem ezek kívülről származnak, mint érzéki észlelések. Ezen második osztály eredetének általában a külvilág

anyagi dolgait fogadják el. Berkeley az ilyen "materializmus" ellen fordul, amennyiben megkísérli bemutatni, hogy semmilyen anyagi dolgot nem szükséges az eszmék mögött feltételezni, hanem a tárgyak léte nem más, mint érzéki észlelési lét. Berkeley alaptézise ezért így hangzik: a tárgyak léte az észleltté válás, a szubjektumok léte az észlelés. Csak az eszmék és a szellem léteznek, az anyag nem. A szellem abban különbözik az eszméktől, hogy érzékelő, vagyis az, amiben az eszmék léteznek. Tevékenysége az eszmék vonatkozásában a viszonyok megállapításában, a visszaemlékezésben, az elképzelésben és az akarásban áll. Az anyagról szóló kijelentés eredete Berkeley szerint az elvont eszmék létezésé-nek hamis feltételezésén alapul. Ezzel szemben ő azt állítja, hogy lehetetlen egy eszmét konkrét meghatározások nélkül elképzelni. Nem létezik a mozgás eszméje egyúttal valami gyors vagy lassú

elképzelése nélkül, a kiterjedés eszméje szín és nagyság, azaz valamilyen érzéki tulajdonság elképzelés nélkül. Elvont eszmék létezésének feltételezése csak azért lehetséges, mert a nyelv általánosan alkalmazható kifejezéseket ismer. Mármost az ember a szavakat neveknek veszi és úgy véli, hogy valamely általános nevének meg kell hogy feleljen egy általános létezése is. Az anyag feltételezése így nem jelent más mint "egy meghatározottság nélküli dolog" elvont eszméjét, amely Berkeley szerint nem képzelhető el. A "dolgok" Berkeley szerint nem mások, mint az eszmék komplexumai, amelyeket Isten észlel, és amelyeket szellemünk indulatai idéznek elő bennünk. Természettörvénynek nevezik azt a rendet és olyan összekapcsolódásokat, amelyeket Isten eközben alkalmaz. A külvilág valóságát, amelyet érzéki észlelésünkkel tapasztalunk, Berkeley tehát nem tagadja, csak anyagi minőségét vonja

kétségbe. Mivel az eszmék nem hatnak eszmékre, Berkeley-nek azt a tényt, hogy különböző szubjektumokban eszmék hasonló módon keletkeznek - például ugyanazon tárgy szemlélete-kor -, hogy a szubjektumok megértik egymást és egyáltalában hatást gyakorolhatnak tárgyakra és egymásra. Isten beavatkozásával kell magyaráznia: Istennek kell a különböző észleléseket és cselekedeteket egymás között koordinálnia. Berkeley tételéből a természettudomány számára az következik, hogy az anyagi dolgok egymás közötti hatásaival nincs dolga, hanem csak azon törvényszerűségek meg-figyelésével és leírásával, amelyek megfelelnek az állandó rendnek, amellyel Isten eszméket hoz létre és azokat egymással összekapcsolja. Berkeley szándéka az volt, hogy tanaival megszilárdítsa az erkölcsöt és a hitet, mivel a materializmusban vélte felfedezni az ateizmus egyik okát. DAVID HUME (1711-1776) abban látja az alapvető célját, hogy "az

emberről szóló tudományban bevezesse az empirikus vizsgálati módszert", azaz a tapasztalatra és a megfigyelésre támaszkodjon. Ebben mérsékelt szkepticizmust képvisel, amely az ember megismerési lehetőségeit kritikailag behatárolja. Fő műve a terjedelmes "Értekezés az emberi természetről", ezt követik rövid értekezések a megismerésről, az erkölcsről, a politikáról és a vallásról. Tapasztalatunk közvetlen tárgyai csak a tudattartalmaink (percepciók). Ezek két osztályba sorolhatók: benyomások (impressions) és képzetek (ideas). Benyomások az összes érzéki észlelések és belső önérzékelések (indulatok, érzelmek, akarat), ahogyan közvetlenül a lélekben megjelennek. A képzetek a benyomások leképezései, amelyekkel akkor rendelkezünk, ha gondolkodás, emlékezés, képzelet formájában ezekkel foglalkozunk. A két osztály az intenzitás foka szerint különbözik egymástól, így például amilyen fájdal-mat

érzünk egy sérülésnél, és ahogyan erre emlékezünk. A benyomásokból keletkeznek az egyszerű képzetek. Így nem lehet semmit sem elképzel-ni vagy gondolni, ami valaha ne lett volna adott a közvetlen érzékelésben. Az embernek azonban meg van a képessége, hogy képzelőereje (imagination) segítségé-vel ezekből az egyszerű képzetekből összetett képzeteket alkosson, amelyek így nem köz-vetlen benyomásból erednek. A képzetek összekötése az asszociáció (képzettársítás; a tudatban megjelenő képzetek, hasonlóság, ellentét stb. alapján történő egymáshoz kapcsolása) törvényét követi, amely azt a tendenciát jellemzi, hogy bizonyos képzetekből másokba a következő elvek-nek megfelelően megyünk át: hasonlóság, érintkezés időben vagy térben, ok és okozat. Egy fogalomnak csak akkor van jelentése, ha a neki megfelelő képzetek komponenseit vissza lehet a benyomásokra. Ez a metafizikai fogalmakra nem illik, ezért ezeket a

fogalmakat ki kell zárni a filozófiából. Hogyan jutunk olyan ítéletekhez, amelyek eredete túlhaladja közvetlen észlelésünket és emlékezetünket? Hume itt különbséget tesz először is a fogalomviszonyokról alkotott ítéletek (észigazságok) és a tényekről alkotott ítéletek (tényigazságok) között. Az előbbiek a matematika és a logika birodalmába tartoznak. Itt lehetséges abszolút bizonyosság, mivel egy fogalmi igazság ellentéte logikailag lehetetlen. Tárgyaik reali-tására vonatkozóan viszont ezek az ítéletek semmilyen kijelentést nem tartalmaznak. A tényekről történő kijelentéseknél az ellentét ugyan lehet hamis, de logikailag mindig lehetséges. A tényekről alkotott kijelentések a tapasztalaton nyugszanak, a képzetek asszociációs törvényének és az ok-okozati viszonynak alárendelten. Hume szerint ok és okozat viszonya nem lényegileg szükségszerű kapcsolat, amely az objektummal inherens (valamilyen velejáró,

valamihez szorosan hozzátartozó, benne rejlő); ennélfogva tisztán racionálisan, a tapasztalattól függetlenül nem ismerhető meg. Az igazi eredetekbe és az összes esemény okába történő bepillantás az ember előtt telje-sen rejtve marad. Az erkölcsfilozófia feladata Hume szerint abban áll, hogy empirikus módszerek alapján a ténylegesen létező erkölcsi értékeléseket spekulatív feltételezések nélkül megmagyarázza. Az ész és az érzelem szerepet játszik az erkölcsben, mégis az erkölcsi érzés (moral sentiment) az alapvető. A cselekedeteket Hume akkor értékeli pozitívként, ha azok hasznosak vagy kellemesek, magának az individuumnak vagy másoknak, illetve a közösség egészének. A szubjektív érzések ennélfogva két alapelven nyugszanak: az önszereteten és a szimpátián. Az egyes ember nemcsak saját érdekeit követi, hanem mint társadalmi lény képes mások érdekeiben és érzéseiben osztozni, mivel egy közösség egészébe van

beágyazva. Az erkölcs alapjához ezért hozzátartozik a szimpátia, amellyel egy személy a másik érzéseit átveszi. Morális ítélet akkor keletkezik, ha a cselekvés helyeslése vagy helytelenítése általános érvényességre tarthat igényt. Ez a különös körülményektől való elvonatkoztatás azon egyoldalúságok helyesbítése által érhető el, amelyek tisztán részleges érdekekből ered-nek. Így fejlődik ki a társadalmon egy általános fölérendelt értékmérce. Hume államelméletében elutasítja a racionális természetjogi és szerződés elméleteket. Jogrend azért jön létre, mert mindazok a javak, amelyekre az embernek szüksége van, szűkösen állnak rendelkezésre és mert az emberre jellemző az a törekvés, hogy amit egyszer megszerzett, azt meg is tartsa. Ezért van szükség a békét és biztonságot biztosító rendre. Az egyes ember azért veti alá magát ennek, mert ez egyes esetekben hátránnyal jár ugyan, de összességében

mégis nagyobb haszonnal jár. Az állami rend fenntartásának feltétele az igazságosság és a (szerződéshez való) hűség erénye. A szimpátia itt megint jelentős szerepet játszik, ennek alapján irányul az individuum viselkedése az egész állam jólétére. Hume kritikai vallásfilozófiájában a különböző történeti istenképzeteket akarja felfedni és azok tarthatóságát megvizsgálni. Valláson nem egy transzcendens eredetű jelenséget ért, hanem az emberi szellem termékét. A vallás eredete olyan pszichológiai adottságokban rejlik - különösen ilyen a félelem és a remény -, amelyek a lét esendőségének és bizonytalanságának tudatából származnak. Eredetileg minden vallás politeista (sokistenhívő). Az embernek hajlama van arra, hogy a dolgoknak és más élőlényeknek olyan tulajdonságokat tulajdonítson, amelyek a saját számára jól ismertek. Ennek megfelelően az ember a természetben hatalmasságokat lát munkálkodni, amelyek

hozzá hasonlóak, mégis lényegében fölötte helyezkednek el és ő ezért isteníti őket. A monoteizmusba (egyistenhitbe) történő átmenet eleinte nem racionális okokból törté-nik, hanem abból a szükségletből ered, hogy egy helyi istenséget, amelytől az emberek különös mértékben függőnek hiszik magukat, másokkal szemben felértékeljék, hogy bennük különleges védelmet nyerjenek. A monoteizmus mindig az intolerancia (türelmetlenség főleg vallási nézettel szemben) növekedésével jár együtt. Az idő folyamán az Isten fogalom elvontabbá és racionálisabbá válik, ezzel azonban meghaladja a tömeg felfogóképességét, ami miatt megint felvirágzik a babona. A "Dialógusok a természetes vallásról" című írásában Hume a racionális "istenbizonyítékokat" alapvető kritikának veti alá, amely egyúttal fundamentális (alapvető) világné-zetelemzést is tartalmaz. A zseniális matematikus és fizikus, BLAISE

PASCAL (1623-1662) erősen Des-cartes racionalizmusának hatása alatt áll. Végérvényes megtérésélménye után (1654), amelyet a "Mémorialban" rögzít, életét a hit szolgálatába állítja. Pascal a janzenizmus mellett kötelezi el magát, amely a kegyelem tanításának központi szerepével jellemezhető katolikus irányzat. (janzenizmus: reformmozgalom - főleg Franciaországban - a katolikus egyházban a XVII-XVII. században, a kálvinizmushoz közel álló irányzat - C Jansen németalföldi püspöknek, a mozgalom megindítójának nevéről) Tervezett munkája a kereszténység apológiája (dicsőítése) töredékesen, mint "pensées" (gondolatok) maradt ránk. Pascal ebben az embernek olyan képét rajzolja meg, aki végtelenségek között, a végtelen nagy és kicsi között áll. Mivel az ész hatóköre így csak a végesre terjed ki, így a szív válik tulajdonképpeni megismerési instanciává (kérés, könyörgés; kérvény,

folyamodvány). "Az igazságot nemcsak az ész segítségével, hanem a szív által is ismerjük meg; az utóbbi módon ismerjük meg az első elveket." Ilyen első elveket (a külvilág bizonyossága; a tér; az idő stb.) az ész csak utólag igazol-hat A szívre orientálódott szellem a finom érzék szelleme ("esprit de finesse"), az észhez kötött a geometriáé. Mindkét módnak együtt kell működnie, mert a matematikus a definíciókra és az elvekre van utalva, míg a finom érzék embere a racionális érvekre. Az ész legfényesebb tevé-kenysége tehát az önkorlátozás. A szívnek kell meghozni a legfontosabb döntést is, a hit ellen vagy mellette. Pascal kifejezése a tagadás: Isten létének vagy nemlétének eldöntésében az ember, ha Istenre tesz, akkor a végest veti be (saját semmis létezését) a végtelen elnyerése érdekében (az örök üdvösségért). Ha ez a döntő választás megtörténik, akkor az ember életét már csak

alázatosan Istenre alapozza. Ez Pascal kiútja a létezés nyomorúságából; az ember boldogtalan köztes lény: a szelleme miatt már majdnem angyal, alantassága miatt majdnem állat. "Az ember csak egy nádszál, de gondolkodó nádszál." A francia felvilágosodás publicisztikailag legnagyobb hatású képviselője VOLTAIRE (tulajdonképpen François-Marie Arouet; 1694-1778). Hagyatékában talál-hatók szatírák, regények, drámák, történelmi művek és mindenekelőtt levelek. Publicisz-tikai és politikai elkötelezettsége által (tartózkodott Nagy Frigyes udvarában is) nagy hatást kölcsönöz a felvilágosodás eszmekincsének. Filozófiailag, akárcsak számos kor-társa, mindenekelőtt az angol szellemi élet elemeit veszi át. Voltaira gondolkodása erősen Locke és főként Newton felé orientálódik. Velük együtt veszi fel a harcot a dogmatizmus (megkövesedett, változtathatatlannak hitt formulákban való gondolkodás) ellen, és az ember

szabadságáért. Empirista orientáltságú angol példaképeivel együtt küzd az előítéletek, különösen a racionalista filozófia ellen. Minden metafizikával szembeni kritikai álláspontját Voltaire így foglalja össze: "majd-nem minden metafizikát tárgyaló fejezet végére két betűt tehetnénk ki.: N L non liquet, nem világos." Voltaire különösen élesen támadja a vallások dogmatizmusát: ebben látja elül-tetve az intolerancia, a rabság, az üldözés, az igazságtalanság gyökerét. A történeti vallások nagy részét Voltaire babonának tartja. Meg kell őket tisztítani egy olyan értelmi vallás irányában, amely előbbre viszi az erkölcsöt. Hogy Isten létezik, az a teremtésből adódik, attribútumai azonban (= a vallási dogmák tartalmai) megismerhetetlenek maradnak. (attribútum: valamely tárgy vagy jelenség elválaszthatatlan tulajdonsága, amely nélkül a tárgy nem létezhet és nem is gondolható el) Voltaire a deista

pozíció közelébe kerül. (deista: a deizmus híve, követője; a deizmust valló, a deizmus alapján álló filozófus; deizmus: a természet és a társadalom életét irányító, abba beleavatkozó, személyes isten létezését tagadó, őt csak a világ első okának elismerő felfogás) E tipikus felvilágosodáskori istenképzet szerint Isten a természetes rend megteremtője, azután azonban többé nem avatkozik bele ebbe a rendbe. "Ha Isten nem létezne, ki kellene találni, de az egész természet azt kiáltja felénk, hogy létezik." "Létének gondolata tartalmaz bizonyos nehézségeket, de az ellenkező gondolat képtelenségeket tartalmaz." "Az Enciklopédia volt műként az, ami Voltaire emberként volt." Mintája, a P Bayleféle (1647-1706) metafizikai és valláskritikai szótár után az Enciklopédia vált a legfontosabb publicisztikai fegyverré a felvilágosodás számára. E mamutvállalkozásban - amely 1751-1780 között 28

kötetben jelent meg - a korszak számos kiemelkedő szellem dolgozhatott együtt: - Denis Diderot (1713-1784): sokoldalúan képzett filozófus, aki teistából lett panteistává. Mint kiadó és szerző, ő az Enciklopédia motorja - Jean le Rond DAlembert (1717-1783), akinek az Enciklopédiához megírott előszava a tervezetet azonnal ismertté tette. Filozófusként a pozitivizmus korai képviselőjének számít - Paul (Báró) DHolbach (1723-1789), aki mint ateista egy determinisztikus szenzualiz-must képvisel. CHARLES DE MONTESQUIEU (1689-1755) mindenekelőtt azzal ért el hatást, hogy a felvilágosodás gondolatkincsét a társadalmi rendre és annak bázisára, a jogra ültette át. Montesquieu a "Perzsa levelekben" (1721) - közvetve - a saját, francia hazájában ural-kodó körülményeket pellengérezi ki. Voltaire-hez hasonlóan az angol társadalmat tartja követendőnek. Fő művében "A törvények szelleméről" (1748) különösen az angol

példaképek felé, mindenekelőtt Locke felé orientálódik Kiindulópontja egy társadalom keretfeltételeinek összehasonlítása annak jog berendezkedésével. Montesquieu a természetjog gondolatából indul ki Ebből az következik, hogy a pozitív jogot nem önkényesen alakítják ki a háborús természeti állapot megfékezésére, hanem léteznek olyan természeti támpontok, amelyeket Montesquieu a dolgok természe-tének nevez. "Az értelmes lényeknek lehetnek maguk alkotta törvényeik, de vannak tőlük függetlenül keletkezett törvényeik is." Ezekből következik a törvények szelleme: "különböző tényezők határozzák meg az embereket., amiből kialakul egy általános szellem" Ezek a tényezők természeti adottságok: - a terület befolyásolja az alkotmányt: földrajzilag nagy terület a monarchikus alkotmány felé hajt, egy kicsinek könnyebb a köztársaságot létrehozni; - az éghajlat többek között a fennálló rend

nagyobb állandóságához vezet melegebb éghajlatú vidékeken; - ehhez olyan társadalmi és történelmi tényezők járulnak, mint a vallás, az erkölcsök, a történelem, a gazdasági forma, és mindenekelőtt a kormányzat alapelvei. Minden tényező megint csak különböző súllyal hat a mindenkori jogi állapotra. Montesquieu három államformát különböztet meg, amelyek mindegyike egy elvet érvé-nyesít: - a despotizmus, elve a félelem; - a monarchia, a tiszteleten alapszik; - a köztársaság vagy demokrácia vagy arisztokrácia, és az erény alapján áll. Akkor jó egy államforma, ha mérsékelt, mert csak akkor garantálja a szabadságot. A hatalom hatalommal történő korlátozása, a hatalom megosztás is a szabadságot szolgálja: - a törvényhozó hatalomnak a végrehajtást kell ellenőriznie és két kamarából áll: egy ellenőrző felsőházból és egy törvényhozó alsóházból; - a végrehajtó hatalomnak vétójoga van a törvényhozó

hatalommal szemben; - a bírói hatalom élesen elválasztandó a végrehajtó hatalomtól. GIAMBATTISTA VICO (1668-1744) Olaszországban nagyszabású kísérletre vállalkozik, hogy a történelmet tegye meg az emberi megismerés tulajdonképpeni terü-letévé. A megismerésnek azt kell jelentenie, hogy ismerjük a módját annak, ahogyan keletkezik a dolog. Így elsősorban azokról a dolgokról van ismeretünk, amelyeket magunk alkotunk (az igazság, mint "tény-dolog"). Vico szerint ebből az következik, hogy az emberi szellem működési területe a kultúra. A matematikában lehetséges a megismerés, mert annak fogalmai az emberektől függe-nek. A fizika eredményei viszont csak valószínűsíthetők. Vico megkísérel ezután általános törvényeket találni a történelemben. A cél a "storia ideal eterna", az örök ideális történelem. Eközben a közös érzékre figyel fel: az összes nép egymástól függetlenül, a lényeges eszméket

tekintve összhangban van. Ez az általános emberi szellem olyan irányultságára utal, amely a gondviselésben gyökerezik. A történelem szerkezete tehát az emberi természet szerkezetéről is tudósít. Vico anyaga mindenekelőtt a nyelv és annak áthagyományozása. A történelmi fejlődés bizonyságai a mítoszok és a költészet hatalmas gyűjteményei, valamint az etimológia (a szavak történelme). Ez a fejlődés meghatározott stádiumokban megy végbe: "a népek karaktere először nyers, azután szigorú, később lágy, ezután kifinomult, végül erkölcs-telen." Három fokozatban történik meg a népek felemelkedése (corso): (1) az istenek korszaka: minden hatalom az istenek és a vallás kezében van; az emberek nyersek és nyelvük szemléletes (pl. a hieroglifák); (2) a héroszok korszaka: "az istenfiúk" szigorú erkölcse uralkodik az emberek felett, akiknek nyelve költészetté fejlődik; (3) az ember korszaka: az ember teljes

öntudatára ébred és az Isten- és héroszkultusztól megszabadul; saját képességeire hagyatkozik, amelyeket a prózai nyelv támaszt alá. Végül a társadalom elvész a fényűzésben és hanyatlása (ricorso) széthulláshoz vezet. Ezután ismét corso (felemelkedés) következik. Így a Római Birodalom szétesése után a barbárokkal kezdődik a felemelkedés, amely a teokrácián (olyan uralmi rendszer, amelyben a legfőbb hatalom a papság vagy az egyházi hatalommal is rendelkező király kezében van, s amelyben az állami és vallási intézmények teljesen egymásba olvadnak) keresztül a középkori hűbériség hős időszakához és végül a reneszánsz kultúrához vezet. JEAN JACQUES ROUSSEAU (1712-1778) a felvilágosodásban átmeneti helyet foglal el: egyrészről a felvilágosodás szabadság utáni kiáltását fokozza fel, más-részről már a felvilágosodás elleni romantikus tiltakozás úttörője. Rousseau az ember szabad természeti állapotát

feltételezi. Ebben az ember mint erős, magányos egyén él teljesen természeti rendben. Teljesen az érzéseire hagyatkozhat Ezzel szemben az elmélkedés a társadalmi bajok forrása, és az ember önmagával való meghasonlottságával jár. Ezért úgy tűnik "hogy az elmélkedés állapota természetellenes és a töprengő ember egy elfajzott állat". Rousseau az önszeretetet tekinti alapvetőnek, ebből vezet le minden érzést, mindenekelőtt az együttérzést. Ezekből a viszonyokból fej-lődnek ki a primitív társadalmi rendszerek, amelyek azonban a fennálló egyenlőséget és szabadságot nem sértik. A kultúra (nyelv, tudomány, művészet) és a társadalmi formák fejlődésével a természetes egyenlőség felbomlik. Az eredetileg jó önszeretetet átfordul önzésbe (amour propre). Jelentős változást a munkamegosztás és a magántulajdon bevezetése hoz, mivel a tulajdonviszonyok kialakulása az embereket konkurenciaharcba hajtja. A kultúra az

embereket láncra veri, a jogszolgáltatás pedig ezt csak felgyorsította, "a gyengéknek új bilincseket, a gazdagoknak pedig új hatalmat adott". Az ész és a tudomány meggyengíti az erkölcs iránti természetes érzést. A fényűzés elpu-hítja az embereket, a manírok tisztességtelenné teszik őket. (manír: modor, mód, szokás) Rousseau ezzel saját szabadságeszményét helyezi szembe. Az ehhez vezető út a nevelési eszmény. Az "Émile-ben" (1762) példaszerűen mutatja be a pedagógiáját: mindenekelőtt meg kell akadályozni, hogy a növendék a társadalom kóros hatása alá kerüljön. Rousseau célja ezzel szemben a szív kiművelése és az ahhoz vezető út messzemenően "negatív nevelés". A gyermeknek kell magának a tapasztalatokból tanulnia. A nevelésnek így a gyermek fejlődéséhez kell illeszkednie. Ezért a gyermeknek - az első szakaszban - függetlenséget kell kapnia és magukból a dolgokból tanulnia. A

fiatalság kezdetekor a növendéket művészetre, irodalomra és vallásra kell tanítani és társasági szükségletét is tekintetbe kell venni. A tanárnak egész-séges környezetről kell gondoskodnia, ahol a gyermeket pszichikailag is erősítik. Egy mesterség megtanulása éppúgy az egyszerű és boldog élet kezdetéhez tartozik, mint az első könyvnek, Defoe Robinson Crusoe-jának elolvasása. Rousseau-nak a szabadság helyreállításához vezető második útja a társadalom- és államfilozófia. Alapvető fontosságú a társadalmi szerződés gondolata, amelyben egy közösség tagjai kijelentik: "Közülünk mindenki aláveti személyét a közösségnek és min-denét, amije van, a közakarat legmagasabb vezetésének." Ha mindenki aláveti magát a közakaratnak (volonté générale), akkor ezzel garantálva van mindenki szabadsága és egyenlősége. Mivel a közakaratban egyúttal a saját akarata is benne van, így önmagát csak a saját

törvényének veti alá. A természetes szabadság feladata teszi lehetővé a jogi szabadság elérését. A tulajdon átruházásánál hasonló a helyzet: a (fiktív) lemondást az egész javára csak a törvényes tulajdon biztosítja. A tulajdonosok a "dologi jószágok intézőjévé" válnak A társadalmi szerződésből származik a népszuverenitás. A törvények csak akkor érvényes törvények, ha összhangban állnak a közakarattal. Egyébként csak individuális utasítások. Ezenkívül ki kell zárni azokat az eseteket, amelyekben egy különös akarat megvalósu-lásra tör. A népakarat törvényekben nyilatkozik meg, ezeket pedig a végrehajtó hatalom viszi véghez. Rousseau eszményi államai a kisdemokráciák abban az értelemben, hogy ezekben egy népgyűlés könnyen lebonyolítható. A polgároknak erkölcsinek egyszerűnek, jog és vagyon szerint lehetőleg egyenlőnek kell lenniük. Közös államvallásnak is létre kell jönnie: ennek néhány

pozitív dogmája - többek között - a társadalmi szerződés és a törvények szentségét kell hogy tartalmazza. A KLASSZIKUS NÉMET FILOZÓFIA IMMANUEL KANT (1724-1804) Königsbergben született és ott is halt meg. "A tiszta ész kritikája" (TÉK) című műve az újkor korszakalkotó munkájának számít. Ez az emberi megismerőképesség kritikai vizsgálatát tartalmazza. Fő kérdése: "lehetsé-gesek-e a priori (perjeli) szintetikus ítéletek?" Kant ezzel olyan ítéletek számára keres megalapozást, amelyek nem a tapasztalatból (a posteriori - a következmények a későbbi események) származnak. Ezen ítéletek nem lehetnek analitikusak sem. Az analitikus ítélet nem tesz hozzá semmit az alany fogalmá-hoz, hanem csak kifejti azt. Az a priori szintetikus ítéleteket mint elveket minden elméleti tudomány magába foglalja. A metafizikában való lehetségességükre irányuló kérdés megválaszolása dönti el, hogy lehetséges-e a

metafizika, mint tudomány. Kant összhangba akarja hozni az érzékiség receptivitását (amely csak felfog) (fogékony-ság, felfogóképesség) az értelem spontaneitásával (ösztönösség). Az érzéki tapasztalat, amely ki tudná bővíteni a fogalmakat, a racionalizmusban csak pontatlan gondolkodásnak számít. Az empirizmus ezzel szemben mindent a tapasztalat-ból vezet le, tehát félreismeri az értelem spontán képességét. Kant a megoldást a metafizika kopernikuszi fordulatában találja meg: nem a megisme-rés igazodik a tárgyakhoz, hanem a tárgyak a megismeréshez. Ebben a transzcendentális idealizmusban haladja meg Kant a racionalizmust és az empirizmust. A megismerés állomásait a következőkben jelöli meg: "így minden emberi megismerés a szemlélettel kezdődik, onnan a fogalmakhoz halad és az eszmékkel fejező-dik be". Ez határozza meg a "kritika" felépítését is Az első rész a transzcendentális esztétika a szemlélet a

prioritását vizsgálja. Kant a teret és az időt szemléleti jellegűnek tartja; egyikük sem tartozhat az értelmi megismerés "törzséhez". A tér: ez már minden szemlélet számára alapul kell hogy szolgáljon. A tér érzéki észlelésünk számára a priori alapként szolgál. Innen adódik a tiszta (a priori) geometria lehetősége is. Az idő: ez sem választható el az érzékiségtől. Nélküle sem tartam, sem egymásutániság, stb nem képzelhető el. Az idő a belső érzék formája, azaz benne rendeződnek el képze-teink Mindkettőre, a térre és az időre is érvényes: - az empirikus realitás: ez minden olyan tárgyra vonatkozó objektív érvényesség, amelyek valaha is érzékeinkben adódhatnak; - transzcendentális idealitás: nem úgy léteznek, mint a magán való dolgok meghatározottságai, hanem mint szemléletünk feltételei. Innen ered a transzcendentális idealizmusnak az a tantétele is, "hogy minden, amit térben vagy

időben szemlélünk., nem más, mint jelenség, vagy puszta képzet". A fogalmak analitikájában Kant az értelem elemeit vizsgálja, amelyek a priori adottak; ezeket kategóriáknak nevezik. Minden tapasztalatra egy egységes rend vonatkozik E rend feltétele a kategória: ez rendeli az adott képzetek sokféleségét egy appercepció (az érzékelt benyomások felfogása, megértés, észlelés). Ennek az egységfunkciónak az alapja mindig az "én gondolkodom". Ez ama fogalmak eredete is, amelyek a prioriak és amelyek funkciója az összekapcso-lásban áll. Ezek a fogalmak azonban "üresek" maradnak, amíg hiányzik a szemléleti alapjuk A megismerés ennélfogva alkalmazásuk a tapasztalatra. A kategóriák tehát ahhoz szükségesek, hogy a tapasztalatok a szubjektum egységében rendeződjenek el. A tapasztal tárgya csak az lehet, ami alá van rendelve ennek a rendnek. Valamennyi ilyen tárgy összességét Kant "természetnek" nevezi,

amelynek a törvényhozója az érte-lem a maga kategóriáival. Az alapelvek analitikájában (az ítélőerő doktrínája) Kant azokat az elemeket vizsgálja meg, amelyek a fogalmakat a szemléletekkel összekötik. Sokféle szemléletet kell az álta-lános fogalmak alatt összefogni. Az erre való képességet nevezi Kant ítélőerőnek Ez először a sematizmusban történik meg: Kant a (tulajdonképpen üres) kategóriák mindegyikéhez egy sémát rendel, ami azokat a szemléletre vonatkoztatja. (sematizmus: az ábrázolás leegyszerűsítése bizonyos kész sémák alapján: ilyen alapon történő általánosítás) A kategóriákat és a szemléletet az idő köti össze. Az idő külső és belső érzék egyaránt és ezzel minden tapasztalat alapjául szolgál. Az egyes kategóriák sémái a következők: - a mennyiségnek a számlálás szolgál alapul, tehát az időbeni sor egymásutánisága, - a minőség az idő kitöltésének fokából áll, a realitástól a

nem-reálisig, - a viszony objektív vonatkozása az időrend (tartam, egymásutániság, egyidejűség), - az idő lényegi fogalmából adódik a modalitás; ha valami valamikor van, akkor lehet-séges, ha egy időben van, akkor valóságos, ha mindig van, akkor szükségszerű. Ezt követi az alapelvek rendszere. Az alapelvek megszabják, hogy milyen feltéte-lek között lehetséges a tapasztalat és így a "természet" legfőbb törvényeit alkotják. Minden más ítélet alapjait tartalmazzák magukban, és így a tudományos tapasztalat a priori előfeltételei. Ezek az alapelvek a következők: - a szemlélet axiómái (sarkigazság), amelynek az elve az extenzív (terjeszkedő, kifelé terjedő) nagyság: tapasztalatunk minden tárgyának mennyiségi nagysággal kell rendel-keznie időben és térben. Ezek mindig aggregátumok, azaz részekből álló egészek - az észlelés anticipációi (csak később igazolt vagy bizonyított tétel előzetes alkalma-zása):

a lehetséges tapasztalat minden tárgyának intenzív nagysággal kell rendelkez-nie, azaz az érzékekre gyakorolt "befolyás egy fokával". - a tapasztalat analógiái (a hasonlóságot megállapító gondolkozási művelet): a tapasz-talatban alapozzák meg a jelenségek szükségszerű összefüggését. Ehhez három alapelv tartozik: - a szubsztancia állandósága. Az állandóság mint olyan szubsztrátum szükséges, amelyen az idő megjelenik és ezzel a rákövetkezés és az egyidejűség is lehetővé válik - bár az időben történő változást a szubsztancia lehetővé teszi, azonban nem magyarázza meg kielégítően. Csak az okság alaptétele által válik szükségszerűen megtapasztalhatóvá. - ha a dolgok egyidejűek, akkor a kölcsönhatás alaptételének kell érvényesülnie. A tapasztalati gondolkodás posztulátumai (alapigazságai) általában: - ami a tapasztalat formális feltételeivel. megegyezik az lehetséges, - ami a tapasztalat

(érzet) anyagi feltételeivel összefügg, az valóságos, - ennek összefüggése a valósággal a tapasztalat általános feltételei szerint meghatározottan a . szükségszerű Az általunk megtapasztalható világ nem a "látszat" világa, hanem a jelenségé, amely szükségszerű: mert a törvényeknek engedelmeskedik, megismerőképességünk törvényei-nek. A transzcendentális analitika következetesen a jelenség (phaenomenon) és a magáért való dolog (nooumenon) szembeállításával zárul: Kant a (helyes) értelmi tevékenység területét a jelenségek (fenomének) világára korlátozta, azaz a számunkra való dolgok-hoz kötötte. A transzcendentális logika második szakaszában Kant azokat a metafizikai problémákat vizsgálja, amelyek szűkebb értelemben vonatkoznak az észre: ez a transzcendentális dialektika. Az ész Kant szerint a látszat székhelye: az ész mindig dialektikusan továbbvezet a kate-góriák empirikus használatától, amely

használat a megismerés határát képviseli. Ez a természetes és elkerülhetetlen illúzió állapotában az észnek abból a tevékenységé-ből származik, ahogy a feltételezett feltételét keresi, és azt egy feltétlenben találja meg. Az ehhez vezető út a következtetésben áll. Végső fokon az ész mindig eszmékkel operál, amelyeknek minden jelenséget és fogalmat alárendel. (transzcendentális: a tapasztalattól függetlenül létező) A transzcendentális dialektika fő része abban áll, hogy az "okoskodó következtetések" dialektikus látszatát felfedje. Kant transzcendentális eszméknek a lelket, a világot és Istent tekinti. Kant annak bizonyításán fáradozik, hogy ezek az eszmék - tárgyként szemlélve - ellentmondásokhoz vezetnek. Ezt a bizonyítást a következő részekben végzi el: - a paralogizmusok (lélek), - az antinómiák (világ), - az eszmény (Isten), - a tiszta ész. A racionális pszichológia paralogizmusai

(tévkövetkeztetések) a szubjektum és a szubsztancia megengedhetetlen összekapcsolásán alapulnak: az Én szubjektum, és ezzel a hagyományos pszichológia szerint szubsztancia. Ezért nem lehet megismerni a lelket mint egyszerű, halhatatlan és anyagtalan szubsztan-ciát. Az antinómiák ellentmondások. Olyan látszólagos bizonyítékokból származnak, amelyeket az ész a világról alkotott két ellentmondó tételként alkothat magának. Kant négy tézissel (és bizonyítással) négy antitézist (és bizonyítást) állít szembe: (1) A világnak van kezdete térben és időben és ugyanakkor nincs. (2) Minden dolog a világon egyszerű részekből áll és nem áll egyszerű részekből. (3) Az okság mellett létezik szabadság is és minden a természet törvényei szerint történik. (4) Létezik egy szükségszerű lény, mint a világ része vagy oka és nem létezik. Kant a megoldás kulcsát az antinómiák tételei és a tapasztalati megismerés

összehasonlításában találja meg. A dialektika utolsó fő részében Kant a tiszta ész eszményével, azaz Istennel foglalkozik. A középpontban három istenbizonyíték áll: - az ontológiai, Isten gondolatáról, (ontológiai: az ontológiával kapcsolatos, rá vonatkozó, ontológia: a szubjektumtól, logikai alanytól, és a szubjektum tevékenységétől független létről szóló tanítás) - a kozmológiai a legfőbb lény szükségszerűségéről, valamely lét magyarázatához (kozmológia: a világmindenséggel mint összefüggő egységes egésszel, tér- és időbeli szerkezetével foglalkozó tudomány) - a fizikoteológiai következtetés a világ célszerűségéből annak okozójára. Kant cáfolatai arra a bizonyításra építenek, hogy ezek felcserélik mind a noumenális, mind a fenomenális objektumokat és soha nem alapozhatnak a tapasztalatra. A legfőbb lény éppolyan bizonyíthatatlan, mint amilyen megcáfolhatatlan. (noumenális, noumenon: magán

való dolog; Kant filozófiájában: a jelenségeknek a tapasztalat számára elérhetetlen, gondolatilag megismerhetetlen lényege, amely érzéki észlelésünktől és az értelmi gondolkodás formáitól függetlenül létezik; fenomenális: ritka, nem mindennapi: tüneményes) Az ész pusztán spekulatív használata számára tehát puszta, "mégis hibátlan eszmény, olyan fogalom, amely az egész emberi megismerést lezárja és megkoronázza". Mivel az ész spekulatív, semmiféle bizonyosságot nem alapoz meg, értéke gyakorlati használat-ban rejlik. Ennek megalapozásához három alapigazság szükséges: - az akarat szabadsága, - a lélek halhatatlansága, - Isten léte. Végülis az ész szándéka nem lehet a spekulatív megismerés. Értelme a morális (erköl-csi) hit alátámasztásában rejlik: "a tudás meg kellett szüntetnem, hogy helyet adjak a hitnek". Kant gyakorlati filozófiája többek között "Az erkölcsök metafizikájának

alapvetésé"-ben (1785) és "A gyakorlati ész kritikájá"-ban (GYÉK) (1788) található. A GYÉK "analitikai" része tárgyalja az akarat természetének mint a cselekedet értékmércéjének kimagasló szerepét. Eszerint semmi sem nevezhető korlátlanul jónak, csak a jóakarat. A cselekedet értéke nem mérendő a kitűzött cél szerint A cselekvés célja a természeti szükségszerűség területéhez tartozik. A cselekvések empirikus (tapasz-talati) véletlenszerűségeknek vannak alávetve és Kant szerint nem tekinthetők szabad-nak. Ebből következik, hogy egyedül az akarat ésszerű természete alkothatja a cseleke-det erkölcsi minőségét. Az embert kötelessége szabadítja ki a véletlenszerű, empirikus meghatározottságok kötöttségéből. A kötelesség a természeti szükségszerűséget "a cselekedetnek az (erköl-csi) törvény tiszteletéből fakadó szükségszerűségével" helyettesíti. A kötelesség az ember

cselekvését és akaratát az erkölcsi törvények tiszteletben tartá-sára készteti, amelyek az észből erednek. Amellett a cselekedethajlamból véletlenül is megegyezhet a kötelesség előírásaival: ezt a "kötelességnek megfelelő" cselekvést nevezi Kant legalitásnak, szemben a moralitással, amely kötelességből fakadó cselekedetet feltételez. A cselekvés formális, általános-ésszerű elvének felmutatása Kant szabadságelméletének döntő pontja. "A tiszta ész kritikájá"-nak álláspontja szerint a szabadság csak gondolatilag lehetséges. Az ész a kötelességben rendeli magát alá saját törvényhozásának. Az ész autonóm, azaz öntörvényű. Habár az ember mint érzéki lény a természeti törvény heteronómiája alatt áll, az akarat viszont az ész meghatározottsága révén, amivel az ember az "intelligibilis" (értelmi) világban részesedik, mégis szabad. Következésképpen az akarat pozitív értelemben

is szabadnak bizonyul. (heteronómia: erkölcsi felfogás, amely szerint az erkölcsi törvényeket nem az ember szabja meg, hanem valami külső hatalom vagy akaratától független kényszer) A GYÉK "dialektikája" a gyakorlati ész tárgyának a legfőbb jót nevezi. Az erköl-csi törvény követése az akarat egyetlen meghatározó oka, nem pedig a boldogságra törekvés. Az embernek mint érzéki lénynek a számára azonban a tökéletes jóhoz a boldogságnak is hozzá kell járulnia. A praktikus ész eme antinómiáját Kant így oldja fel: a kapcsolat csak szintetikusan, olyan okozati összefüggésként teremthető meg, amely az erényt tételezi okként. A boldogság ehhez járulhat. (antinómia: ellentmondás; a filozófiában két egymást kölcsönösen kizáró és logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel ellentmondásának megjelölésére használt műszó) Csak Isten létezésének posztulátuma (alapigazsága) biztosítja a kettő

kapcsolódását a legfőbb és tökéletes jóhoz, ez garantálja a boldogság pontos összhangját az erkölcsiség-gel. Mivel az érzéki világ lényei sohasem érik el a "szentséget", a tökéletesedés végtelen haladása a halhatatlan lélek posztulátumát is igényli. Kant "Az ítélőerő kritikájá"-val zárja 1790-ben az egész kritikai vállalkozást. Az ítélőerő vizsgálatának az a feladata, hogy a természet és a szabadság között közvetít-sen. Az ítélőerőt mint az értelem és az ész közötti képességet mutatja be, a tetszés és a nemtetszés neki megfelelő érzését akként, ami a megismerő és megkívánó képesség között helyezkedik el. Általánosan az ítélőerő az a képesség, amely a különöst az általános alá rendeli. Az itt vizsgált "reflektáló (visszavet, tükröz) ítélőerőnek" előbb meg kell találnia az általánost. Erre szolgáló elve a célszerűség. Ha a célszerűség

szubjektív, akkor a képesség "eszté-tikai" ítélőerő, ha objektív, akkor Kant "teológiai" ítélőerőről beszél. Az esztétika kritikai megközelítése során Kant a szépséget és a fenséget vizsgálja. A fenséges a széppel ellentétben a határtalanra vonatkozik, aminek a képzetét a totali-tás eszméje kíséri. A szép analitikája azt mutatja meg, hogy az esztétikai ítélet a kategóriák szerint általá-nos érvényű, mert elvárja másoktól, hogy kövessék és szükségszerű, mert valamennyi ember közös érzékére épít. Egy "érdek nélküli tetszés" jut benne kifejezésre, amely a viszony kategóriája szerint a célszerűség formájára vonatkozik. "A szépség egy tárgy célszerűségének a formája, amennyiben ezt a cél képzete nélkül érzékeljük rajt." Tehát szép az, ami nem fogalmi képzet esetén örömet kelt azáltal, hogy célszerűséget ábrázol. Így a virágok szabad természeti

szépségek, részeik harmóniája által, anélkül, hogy magának a szemlélődésnek az alapjául szolgálna. Az ízlésítélet azt az antinómiát (ellentmondást) foglalja magában, hogy nem bizonyít-ható, mégis kötelező érvényűségre tart igényt. Kant végül összekapcsolja az esztétikait az erkölcsivel. "A szép az erkölcsi jó szimbó-luma az ízlés az érzéki ingertől való átmenetet a szokásos morális érdekhez, mintegy erőszakos ugrás nélkül teszi lehetővé, sőt arra tanít, hogy az érzékek tárgyain érzéki inger nélkül is korlátlan gyönyört találjunk." A fenséges a természet hatalmas egészére utal, amelyen méri magát az ember. A teologikus gondolkodás kritikája a célszerűség határait vizsgálja a természetben, a természetkutatásban. Az egész megismerés számára megkövetelt okságot a biológiai szférában a célszerűség egészíti ki. Kant antropológiája (embertana) az embert - az állatokkal ellentétben

- nem ösztönszerűnek, hanem ésszerűnek határozza meg. Ezért az egyes embernél a nevelésnek kell megakadályozni a durvaságba való lehetséges visszaesést. A nevelésnek világosí-tónak kell lennie, azaz ne csak "idomítson", hanem a gyereket vezesse rá a gondolko-dásra. Ez a "vadság megfékezésével" (fegyelmezés) és az ügyesség és műveltség meg-szerzésére irányuló oktatással történik. Fontos az erkölcsössé tétel, amelynek az igaz érzületeket kell megtanítania. További különbség az állathoz képest az emberi történelem. Itt a tökéletesedés a vívmányok generációk általi továbbadásával jön létre. A természet ezzel végrehajtja titkos tervét; azt, hogy összes képessége az emberiségben kifejlődjön. A hajtóerő az emberi természet "társiatlan társiassága": az ember társaságra vágyik és mégis lázadozik ellene. A teljesen igazságos polgári társadalom rendezkedése "a természet

legfőbb feladata az emberi nemre nézve, mert a természet (csak így) képes egyéb szándékait a mi nemünk-kel elérni". A jog nélküli természeti állapotból Kant jogfilozófiája szerint az "eredeti szerző-dés" vezet ki. Csak az így létrejött állam garantálhatja az egyes polgárok jogát a csorbí-tatlan szabadságra és egyenlőségre. A jog kategorikus imperatívusza (parancsoló szük-ségszerűsége) kimondja: "cselekedj külsőleg úgy, hogy önkényed szabad gyakorlása valamennyi ember szabadságával együtt állhasson fenn egy általános törvény szerint." Magánjogilag biztosítják a természetes intézményeket, mint szerződési szabadság, a házasság és a tulajdon. A közjog minden polgárt a közös törvényhozás alá rendel. Kant felvilágosodott elődei-től átvette a republikánus alkotmány (köztársasági alkotmány) gondolatát, amely a hatalom megosztással, a népszuverenitással és az emberi jogokkal

jellemezhető. Végül a nemzetközi jognak a népek egymás közötti békéjét és szabadságát kell biztosítani. Az örök békéhez (1795) című művében Kant feltételekként jelöli meg: - az egyes államok republikánus alkotmányát, - az államok föderalista (szövetségi államrendszer) békeszövetségét, - (korlátozott) világpolgár jogot. JOHANN GOTTLIEB FICHTE (1762-1814) szerint a filozófia tudománytan, azaz nem a tárgyakról szól, mint más tudományok, hanem általában a tudás tudománya. Ennélfogva az a feladata, hogy olyan alaptételeket állítson fel, amelyekből minden tudás megalapozható, de amelyeket már nem lehet megalapozni. "Az egész tudománytan alapja" (1794) című írásában Fichte megnevezi azt a három legfőbb alaptételt, amely a tézis, antitézis és szintézis sémájának felel meg. Az első alaptétel így hangzik: "az Én eredetileg saját létét tételezi." "Azt a tettcselekvést kell kifejezni,

amely tudatunk empirikus meghatározottsága körében nem fordul elő, nem is fordulhat elő, hanem inkább minden tudat alapjául szolgál, és azt egyáltalán lehetővé teszi." (empirikus: tapasztalati) Bármiről való tudás előfeltételezi az Én tételezését, aki tud. Az Ént, amelyről az első alaptételben szó van, nem empirikusan, hanem transzcendentálisan (a tapasztalattól függetlenül létező) kell érteni, vagyis ez adja meg minden tudás feltételét. Ez az abszolút Én végtelen tevékenység. A második alaptétel az ellentmondás tételét követi: "az Én nem nem-Én, vagyis az Énnel szemben kifejezetten egy nem-Én tételeződik." Mivel az Én és a nem-Én mint az Énben tételezettek kölcsönösen megszüntetnék egy-mást, annak a szintézisnek, amely a két tételt összeköti, abban kell állnia, hogy ezek magukat a valóságban csak részben tagadják, azaz egymást kölcsönösen behatárolják. A harmadik alaptétel ezért így

hangzik: "Én az Énben az osztható Énnel az osztható nem-Én állítom szembe." Ez a véges Én és nem-Én ezzel erkölcsösen korlátozzák és meghatározzák egymást. Az alaptétel újból két tételt foglal magába: - az Én a nem-Én által meghatározottként tételezi magát. Ez képezi az elméleti tudo-mánytan alapját. És: "az Én önmagát mint a nem-Ént meghatározót tételezi", ez a gyakorlati tudomány-tan alapján. Az elméleti részben azt kell megmagyarázni, hogy hogyan jut az Én a maga képzeteihez. Ha az Ént mint a nem-Én által meghatározottat tekintjük, akkor az Ént passzív befoga-dónak, a nem-Ént aktívnak gondoljuk el. Ez az úgynevezett realizmus álláspontja. A kritikai idealizmus ellenben érvényt szerez annak, hogy az Én a nem-Én által korlátozottként magát tételezi és ezért az önkorlátozásban a tevékeny rész. Azt a tevékenységet, amely által az Én képzetei létrejöttek, amennyiben az Én a

nem-Én által behatárolódik, Fichte képzelőerőnek nevezi. A gyakorlati ész abból az ellentmondásból indul ki, amely az abszolút Én végtelen tevékenysége és a nem-Én által korlátozott véges Én között áll fenn. Miért korlátozza magát az Én? Az abszolút Én mint végtelen törekvés meghatározottsá-gában rejlik a válasz. Ez azt a követelményt foglalja magában, hogy minden valóság teljességgel az Én által tételezett legyen. Mivel nincs törekvés objektum nélkül, az Énnek a nem-Én ellenállására van szüksége ahhoz, hogy annak legyőzésében gyakorlativá válhasson. A tudománytan állítja egy, a véges Én tudatától független erő (nem-Én) létezését. Ez azonban csupán érezhető, de nem ismerhető meg. A nem-Én minden lehetséges megha-tározottsága az Én meghatározott képességéből vezethető le. Fichte ezért magát a tudománytant mint reál-idealizmust határozza meg. Az "Erkölcstan" (1798) a tudománytan

eredményeire épül. A cselekedet akkor erkölcsös, ha az alapja az Én abszolút önállóságának megfelelően az, hogy megszünteti az Én minden függőségét a természettől. Az erkölcsiség elve ezért abban a gondolatban rejlik, hogy az Énnek a "szabadságát kivétel nélkül és teljességgel az önállóság fogalma szerint kell meghatároznia". A cselekvés alapja az erkölcsi ösztön. Ez kevert; a természeti ösztönből áll, ahonnan az anyagát kapja, amire irányul és a tiszta ösztönből, amely őt forma szerint meghatároz-za, hogy ne tételezzen más célt csak az Én önállóságát. A cselekedetet a kötelesség fogalma határozza meg úgy, ahogyan az a kategorikus imperatívuszból (ellentmondást nem tűrő, parancsoló szükségszerűség) adódik: "csele-kedj mindig a kötelességedet illető legjobb meggyőződésed szerint." Fichte kötelességtanában vázolta fel a kötelesség tartalmi meghatározottságát. "Az

erkölcstan nem a bölcsesség tana az egész filozófiához hasonló tudománytan; általában vett morális természetünk tudatában elmélete, s egyben meghatározott kötelességeink-kel is foglalkozik." Fichte "A természetjog alapjai" (1796) című írása is a tudománytan elveit követi. Egy eszes lény nem tudja magát tételezni anélkül, hogy ne tulajdonítana magának szabad tevékenységet. Az öntudat lehetősége megköveteli, hogy az Én tevékenysége számára határt, azaz egy rajta kívül álló világot tételezzen. Az önmeghatározottság ösztönzése azonban csak olyan kihívásként érhető meg, amely más eszes lények felől irányul az Énre. Az Én csak azáltal tudja magát önálló cselekvőként felfogni, ha más, szabad eszes lényeket feltéte-lez magán kívül, akik cselekvési játékterüket az ő cselekvési lehetőségeinek javára korlá-tozzák és így mint eszes lényt elismerik. Az Én nem képes tételezni magát

anélkül, hogy más eszes lényekkel kapcsolatban ne állna, és ez a jogviszony. Ebből adódóan az általános jogi tétel így hangzik: "a rajtam kívüli szabad lényt mint olyat minden esetben el kell ismernem, azaz szabadságomat az ő szabadságának a fogalma által korlátoznom kell." A cselekvés lehetőségének feltétele az érzéki világban a test. Ezért mint a személy ősjoga érvényesül a test sérthetetlenségére és szabadságára való jog, és jog a szabad tevékeny-ség tartós folytatására a világban. Ennek a szabadságnak a közösségben korlátoznia kell magát mások szabadsága által. A jogviszony érvényesítését szolgálja a kényszerjog Ez a szabad akaratból kötött szerződésen alapuló és közös államiságot követel meg a jogi kényszer gyakorlásához. "Az isteni világrendbe vetett hitünk okáról" (1798) című értekezésében kifej-tett vallásfilozófia Fichte számára az ateizmus (istentagadás) vádját

eredményezte ellenségei részéről, mivel Fichte ebben Istent az erkölcsi világrenddel azonosította. Az "Útmutatás az üdvözült élethez" (1806) című írásában közeledik a kereszténységhez, amennyiben kifejti, hogy a tulajdonképpeni élet az örökkévalóhoz való odafordulásban áll, amit már a véges világban meg kell érteni. "Istenben élni annyi, mint szabadnak lenni benne." Az 1800-as évek körül Fichte gondolkodásában változás következett be. Így a tudomány-tan kései megfogalmazásaiban megkísérel az Én és a nem-Én kettéhasadásától az (isteni) abszolútum egységének elvéhez eljutni. (abszolútum: az idealista filozófia által elképzelt, mindentől független, a létezőt önma-gában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan szubjektum, vagyis logikai alany) FRIEDRICH WILHELM JOSEPH SCHELLING (1775-1854) nagyobb változásokon megy keresztül. Kezdetben Fichte gyakorol rá

befolyást, akitől aztán mégis elhatárolódik természetfilozófiájában, míg kései filozófiájában a misztikus teozófus gondolkodó, Jacob Böhme (1575-1624) befolyására ismerhetünk. Shchelling alapprob-lémája a szubjektum és az objektum, a szellem és a természet, az eszményi és a reális ellentéteinek az egysége. "A természetnek a látható szellemnek és a szellemnek a láthatatlan természetnek kell lennie. Így tehát a szellem abszolút azonosságában bennünk és rajtunk kívüli természet-ben kell megoldódnia annak a problémának, hogy hogyan lehetséges természet rajtunk kívül." "A transzcendentális idealizmus rendszeré"-ben az öntudatot tekinti a tudás legfőbb elvének. Ez nemcsak önmagát hozza létre, hanem létrehozó tevékenységgel az objektu-mok öntudatlan világát is. Az Én mint szubjektum azonos az Énnel mint objektummal, amennyiben gondolkodva önmagát teszi objektummá. "Az Én nem más, mint az

önmaga objektumává váló létrehozás." Természetfilozófiájában a természet mint szubjektum az abszolút létrehozó tevékenység, a természet mint objektum puszta termék. Ha csak a tiszta létrehozó tevékeny-ség létezne, akkor semmi meghatározott nem keletkezhetne. Ezért létre kell jönnie e tevékenységből egy ellenhatásnak mint gátlásnak A gátlás oka magában a természetben rejlik, amennyiben önmaga válik a saját objek-tumává. Ezek az ellenható erők idézik elő azt, hogy a természet állandó keletkezésben van. A termékek látszólagos létezése a valóságban állandó újratermelődés, folytonos megsemmisülés és újraalkotás. Schelling ezt egy áramlat képével világítja meg, amelyben a testek ellenállása következ-tében meghatározott örvények képződnek. Az örvény ellenáramlata viszont az áramlat erejéből származik. Ez is az ellenható erők állandó megújulásában tartja fenn magát Az egész természetet

átlelkesíti a termékeny élet. Az ún szervetlen sem, csak még fel nem ébredt, szunnyadó élet. "Az úgynevezett halott anyag is csak szunnyadó, mintegy a végességtől ittas állat- és növényvilág." A természetben evolúció megy végbe, amelyben az alacsonyabb formákat a magasabbak felveszik magukba, míg minden beágyazódik az örök szubsztanciába (vagy abszolútum-ba). Schelling problémája, az ellentétek egysége, az egység alapjául szolgáló elv kérdéséhez vezet el. Ezért 1801-től felépíti azonosságfilozófiáját, amelynek alapelve: "minden, ami létezik, az önmagában Egy." Az abszolút azonosságon közömbösségi pontot is ért, amelyen minden ellentét közömbö-sen viselkedik. Schelling "Filozófiai vizsgálódások az emberi szabadság lényegéről" című írása (1809) átmenetet jelent az azonosságfilozófiából a vallásos-teozófiaiként jellemez-hető szakaszba. Az emberi szabadság a jó és a rossz

képessége "A szabadság egész tanában ez a pont okozza a legnagyobb nehézséget. a rossznak egyedül helyes fogalma szerint a rossza a visszájára fordításon vagy az elvek megfordításán alapul." A rossz lehetőségére irányuló kérdés Schelling számára csak úgy válaszolható meg, hogy Isten-ben magában létezik az ok és a létezés kettőssége. Mivel minden teremtés az istentől származik, egyúttal azonban különbözik is Istentől, ezért eredetének abban kell lennie, ami Istenben nem ő maga, azaz az okában. Az okot mint homályos, öntudatlan okot (sötétség), mint rendezetlent, mint önfejűséget fogja fel, amelynek a létezés fényévé (rendezetté, értelemmé, univerzális akarattá) kell átalakulnia. Míg Istenben a két lényegi jellemző elválaszthatatlan, ezek az emberben elválnak egymástól, s ebben rejlik a jó és a rossz lehetősége. Mivel az ember - az okból létrejöttként - egy Isten tekintetében független elvet

hordoz magában, ezért rendelkezik a jóra és a rosszra irányuló szabadsággal. A rossz nem magából az okból származik, hanem abból, hogy az emberi akarat elválik a fénytől. Az ok és a létezés dualizmusának (kettősségének) meghaladásához fel kell tételeznie valami előzőt, amelyet Schelling az "oktalan"-nak nevez. Ez minden ellentét irányában közömbösen viselkedik, és ezért nincs benne semmi, ami az ellentétek megjelenését akadályozná. GEORG WILHELM FRIEDRICH HEGEL (1770-1831) Arisztotelésszel és Aquinói Tamással együtt Hegelt tekintjük a legnagyobb rendszergondolkodók egyiké-nek. Arisztotelész a metafizikát mint teológiát alapozta meg, azaz mint első, isteni okokról alkotott tant; Aquinói Tamás teológusként volt filozófus; Hegel nemcsak ifjúkori teo-lógiai írásokat írt, hanem filozófiai rendszere alapjába a teológia egy formájaként, pontosabban történeti teológiaként értelmezhető. Ehhez Fiore-i

Joachimnál (1135 körül-1202) kell indíttatást keresni. A Joachim a törté-nelmet mint három korszak egymásutánját értelmezi, amely a keresztény Szenthárom-ságnak felel meg: az Atya birodalma, amit az Ótestamentumban a törvény reprezentál; a Fiúé, amely az egyház által áll fenn, és a szellem birodalma, amely még előttünk áll. Hegel dialektikája, amelyet a marxizmus a "dialektikus materializmus" oly nagyra becsült, részben a Szentháromságra vonatkozó spekulációkból ered. Hegel olyan törvényszerűségként fogja fel a dialektikát, amely magán a gondolkodás természetén alapul: minden tézis magában rejti már saját antitézisét és mindkettő megszüntetve - megerősödik a szintézisben. A dialektika úgy mutatja fel az ellentéteket (pl. véges-végtelen), mint az átmenet vagy levés mozzanatait egy egészben, amelynek a mindenkori utolsó foka maga mögött hagyta az előzőket, anélkül, hogy feláldozná sajátos

jelentőségüket. "Dialektikának azt a magasabb ésszerű mozgást nevezzük, amelybe a kifejezetten szétválasztottnak tűnők önmaguk által, azáltal, amik, átmennek egymásba." "Mert a közve-títés nem más, mint a mozgó önmagával való azonosság, vagyis a reflexió önmagá-ban." Hegel számára a történelmi helyzetek és a jelenségek sem véletlen tévedések, hanem egy gazdagabb szerves kibontakozás szükségszerű állomásai. A felfogott, azaz helyesen értelmezett történelem a szellem emlékezetét (bensővé válását) alkotja. A szellem maga elidegenített önmagától, vagyis külsővé vált, majd ismét megbé-kült önmagával, vagyis visszatért önmagába. Hegel gondolkodása azt a folyamatot írja le, amelyben a szellem kibocsátkozik a számára idegen formába, a természetbe, és az emberben a történelmen keresztül visszatér önmagához. A filozófiában ezzel a szellem önmagát szubjektumként és szubsztanciaként

ismeri meg. A szubjektum, amely önmagát és a világot elgondolja, egybeesik a világ szubsztanciájá-val. Itt találja meg ismét a létezés és a gondolkodás azonosságát, mert a szubsztancia az önmagából kibontakozó szellem mint (ön)tudatos egész: "a szellem, magánvalósága szerint az a mozgás, amely a megismerés, - ama magánvalónak átváltozása magáért - valóvá, a szubsztanciáé a szubjektummá, a tudat tárgyáé az öntudat tárgyává, azaz olyan tárggyá, amely éppannyira megszűnt tárgy, vagyis a fogalommá." Hegel a rendszer formájában látja az igaz egyetlen lehetséges ábrázolási formáját a tudományban. Hegel az egésznek az organikus kifejtésével meg akarja haladni Kant dualizmusát (kettősségét). A szellem mozgásában a fejlődés és a fellépő ellentétek egyetlen foka sem nélkülözhető, mivel végül mindezt megszüntetve meg kell őrizni, és ezek csak együtt fejezhetik ki az igazságot. "A tudomány

rendszerének" bevezetéseként teszi közzé Hegel "a szellem fenomenológiáját" (1807). Ez a rendszer első részeként fogalmazódott meg, ugyanakkor egyben életműve tetőpontját is képezi. A fenomenológia a "tudat tapasztalatának tudománya" A szellem fenomenológiája a megjelenő tudás alakjainak sorát vizsgálja addig a pontig, amelyen a tudat már nem tud túlmenni önmagán, mert "a fogalom megfelel a tárgynak, a tárgy a fogalomnak". A tudattól a tudomány fogalmáig az út az öntudaton, az észen, a szellemen és a valláson keresztül vezet. A dialektika az a hajtóerő, amelynek magva a mindenkori tárgy és a mindenkori tudati helyzet meghatározott tagadása. Ezen a végső fokon a "fenomenológia" mint az öntudattól az abszolút tudásig haladó formaváltozás kifejezője, a megismerésnek olyan formáját tárja fel, amellyel az abszolútum önmagáról rendelkezik. Ezt a megismerést nevezi Hegel logikának

A logika nála nem a fogalmakban, ítéletekben és következtetésekben való gondolkodás törvényei-nek a formális tana, hanem "a tiszta eszme tudománya, vagyis a gondolkodás elvont elmében megnyilvánuló eszméé". "Az eszme a magán- és magáért való igaz, a fogalom és az objektivitás abszolút egysége." (abszolútum: az idealista filozófia által elképzelt, mindentől független, a létezőt önmagában megtestesítő és azt létrehozó örök, tökéletes és változatlan objektum) A logika egésze az eszméket a magánvalóság tiszta tér és idő nélküli állapotában tekinti. A "logika" arra tart igényt, hogy a "tiszta ész rendszere" legyen, a tiszta gondolat biro-dalma, amely maga az igazság. Ez azt jelenti, "hogy ez a tartalom Isten kifejtése, amilyen örök lényegében a természet és egy véges szellem megteremtése előtt", vagyis mielőtt Isten és a világ mint a vele ellentétes szétvált

volna. 1817-ben jelenteti meg Hegel "A filozófiai tudományok enciklopédiáját", amely egész filozófiai rendszerének alapvonalait foglalja össze. A felépítés lényegileg triádok (a tagadás tagadása; tézis-antitézis-szintézis - Hegel filozófiájában) szerint tagolódik a következő három részre: - a logika a magán- és magáért való eszme tudománya, - természetfilozófia mint az eszme máslétének tudománya, - szellemfilozófia mint a máslétből önmagába visszatérő eszme tudománya. Az utóbbi a szellem önmagához való viszonyának három fokát tárgyalja: - a szubjektív szellemet, amely ugyancsak háromszoros megkülönböztetésben található meg: - mint a természetből létrejövő és közvetlenül meghatározott (antropológia), - mint a készen talált természettel szemben álló tudat (fenomenológia), - a saját meghatározásaihoz viszonyulóként (pszichológia). Objektív szellemként kilép szubjektív szférájából,

hogy a külvilágot akarat szerint for-málja és abban magában tartalmakat hozzon létre. A jogban, a moralitásban és az erkölcsiségben manifesztálódik (felszínre, kifejezésre jut; érvényesül). Abszolút szellemként az önmaga-tudás azonosságában, a művészetben, a vallásban és a filozófiában konstituálódik (megalapozódik) és ezekben ugyanakkor függetlenedik véges megjelenési formáitól. Berlin Hegel számára élesebb politikai hatás lehetőségét kínálja fel. Ennek lecsapódás az 1821-es Jogfilozófia ("A jogfilozófia alapvonalai"). Ez a könyv a címben kifejezett korlátozáson túllépve tartalmazza "az egész rendszert, a gyakorlati ész megha-tározott elemében". Nevezetes a mű előszavában szereplő tétel: "ami ésszerű, az valóságos és ami valósá-gos, az ésszerű." A jogfilozófia az objektív szellem szférájához tartozik. Három része: - az elvont jog mint az a külső, objektív létezési

forma, amelyet a szabad akarat ad magának, - a moralitás mint szubjektív, benső érzület, - az erkölcsiség mint az objektív és szubjektív szféra egysége, amely három intézmény-ben ölt alakot: a családban, a polgári társadalomban és az államban. Az állam Hegel számára a "konkrét szabadság valósága". Hegel a filozófia feladatát abban látja, hogy "a kort gondolatokban megra-gadja", a jelennek kifejezést kölcsönözzön és felfogja, hogy mi van valójában. A "Jogfilozófia" előszavát azzal az ismert tétellel zárja: "ha a filozófia szürkét szürkébe fest, akkor az élet egy alakja megöregedett, s szürkével szürkébe meg nem fiatalítható, hanem csak megismerhető. Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét" A filozófia a lezajlott történelmi események tudós "kommentátora", amelyek értelmezé-sére kategóriákat dolgoz ki. Életének utolsó évtizedében tartja Hegel

nagy előadásait a vallás, a történelem filozó-fiájáról és esztétikáról, ezzel rendszere immár teljesen kiépült. A történetfilozófiában azt az elvet veszi alapul, "hogy az ész uralkodik a világon, tehát a világtörténetben is ésszerűen mentek végbe a dolgok". "A világtörténet az ész képe és tette. Méginkább azonban a tulajdonképpeni bizonyíték magának az észnek a megismerésében van; a világtörténetben megmutatkozik csupán." "A világtörténelem célja tehát az, hogy a szellem eljusson annak tudatához, ami való-jában, s tárgyivá tegye ezt a tudást, megvalósítsa létező világgá, létrehozz magát mint objektívat." Az egyes ember és a "világtörténelmi személyiségek cselekedeteit használja fel a világszellem a maga céljainak a megvalósításához. Bár úgy vélik, hogy csak saját céljaikat követik, igazában az ész csele használja fel őket arra, hogy általános céljait

szolgálják. Ők csak a világszellem ügyvivői Nem az egyes emberek boldogságáról van szó; a világszellem történelmi folyamatában számos ártat-lan világot széttaposnak és egyéneket is feláldoznak. "A világtörténelem nem a boldogság talaja. A boldogság időszakai üres lapok benne" Hegel esztétikája a művészetben az abszolútum megjelenését látja a szemlélet formájában. "A szép filozófiai fogalmának két végletet közvetítve kell magába foglal-nia, egyesítve a metafizikai általánosságot a reális különösség meghatározottságával." A művészeti szép "középen foglal helyet az érzéki mint olyan és a tiszta gondolat között". A művészet természetében rejlik, hogy objektív létezésbe fordítja át magát. A vallás belső lényege a kultuszban és a dogmában elhomályosulhat, a művészet lényege viszont az objektivitásban csak még tisztábban és tökéletesebben tárulkozhat fel. Hegel

vallásfilozófiája ebben a tételben foglalható össze: "a keresztény vallás-nak mint egyáltalában a vallás legmagasabb fokának a tartalma teljességgel egybeesik az igaz filozófia tartalmával." A filozófia annak az igazságnak a bizonyítéka, hogy Isten szeretet, szellem, szubsztancia, a szubjektum és örökké önmagába visszatérő folyamat. Az ember csak annyiban tud Istenről, amennyiben Isten az emberben önmagáról tud. Ez a tudás tudása, Isten öntudata a végtelen tudatban. Hegel műve mindenekelőtt a XIX. században gyakorolt rendkívüli hatást Művé-nek sokrétűsége az oka annak, hogy értelmezésének köre a teista-idealisztikustól az ateistamaterialisztikusig terjedhetett. Ennek megfelelően alakult ki a jobb- és baloldali hegeliánusok tábora. (hegeliánus: a hegelianizmusnak, Hegel filozófiájának híve, követője; hegelianizmus: G.WF Hegel objektív idealista filozófiája, és az ennek alapján keletkezett áramlatok) A

marxizmusban a dialektika a társadalmi, gazdasági és történelmi folyamatok mérvadó módszerévé válik. Hegel rendszerének kritikája sok őt követő filozófus számára, mint például Kierkegaard számára, hajtóerővé válik saját gondolkodásának kialakítására. A tulajdonképpeni baloldali hegeliánusok legjelentősebb alakja LUDWIG FEUERBACH (1804-1872). "A kereszténység lényege" (1841) című munkájában a vallást annak antropológiai alapjára akarja visszavezetni. Feuerbach a vallás lényegét az ember mint nembeli lényeg öntudatának a hiposztazálásában (az elvont fogalmaknak önálló, valóságos létet tulajdonít) látja. A lényegi tulajdonságokat mint határtalan eszményeket kivetíti az ember önmagából és ezzel megteremti az isteneket: "Isten öntudata az ember öntudata, Isten megismerése az ember önmegismerése." "A vallás lényegében és tudatában semmi más nincsen, mint ami általában az ember

lényegében és önmagáról és a világról való tudatában van. A vallásnak nincsen saját, külön tartalma." Ez a kivetített lényeg annál istenibb (eszményibb) lesz, minél inkább áthelyezi belé az ember a saját pozitívumait: "amivel Istent gazdagítják, azzal az embernek szegényednie kell." Megfordítva a vallás "az ember rejtett értékeit" nyilatkoztatja ki, ami Feuerbach vallás-hoz való viszonyát ambivalenssé (kétértelművé) teszi. A "tulajdonképpeni vallási (=antropológiai) elv megújulását" akarja és nem a vallás "totális tagadását". Más írásaiban Hegel filozófiáját a materializmus irányába kísérli meg átfordítani, amivel Marxra nagy hatást gyakorol. Feuerbach különös figyelmet fordít az érzékiségre; a valóságot az érzékek közvetítik. "Az igazság, a valóság és az érzékiség azonosak." Az érzéki észlelésben válik a tárgy megismerhetővé, és e ponton

Feuerbach hangsú-lyozza, hogy az ember vagy a dolog lényege a tárgyából kiindulva határozódik meg, ahogyan a fény is meghatározó a szem számára. A tiszta szenzualizmustól Feuerbach annyiban távolodik el, hogy az embert teszi az ember legfontosabb érzékelési objektumává. Ezzel nyílik meg az igazság megtalálásá-nak a lehetősége is a párbeszédben: mivel az ember számára a másik emberrel adott az érzéki tapasztalhatóság, amelyben az érzékelését a párbeszéd során felülvizsgálhatja, így biztos lehet az érzéki valósága felől. (szenzualizmus: ismeretelméleti irányzat, amely szerint a megismerés egyedüli forrása az érzet, az érzékelés)