Agrártudomány | Növénytermesztés » Dr. Vágvölgyi-Dr. Varga - Növénytermesztés

Növénytermesztés II. www.huro-cbceu www.hungary-romania-cbceu Jelen kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját. novenytermesztes I NÖVÉNYTERMESZTÉS II. DR. VÁGVÖLGYI SÁNDOR DR. VARGA CSABA Nyíregyházi Főiskola Nyíregyháza, 2011. TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS . 4 1. Az időjárás hatása a szántóföldi növénytermesztésre 5 1.1 Az időjárás és a termesztéstechnológia kölcsönhatása 5 1.2 Védekezés az időjárás káros hatásai ellen 6 2. Talajtani ismeretek 8 2.1 A talaj fogalma és kialakulása 8 2.2 A talaj kémiai tulajdonságai 8 2.3 A talaj élő (biotikus) alkotói 9 3. A talaj fizikai tulajdonságai 10 3.1 A talajszerkezet 11 3.2 A talaj pórustere, nedvességformák a talajban 11 3.3 A talaj vízkapacitása, hasznosítható és holtvíz tartalma 12 3.4 A talajképző tényezők 13 4. Talajosztályozás, talajtípusok 14 5. Talajvédelem és talajjavítás 16 5.1 A talajsavanyúság

okai, káros hatása, a savanyú talajok javítása 17 5.2 A szikes talajok javítása 18 5.3 Homoktalajok javítása 18 6. Vetésváltási ismeretek 18 7. Az őszi búza termesztése 20 7.1 Talajelőkészítés, vetésváltás 20 7.2 Tápanyagellátás, vetés 20 7.3 Növényápolás, betakarítás 21 8. Az őszi árpa termesztése 21 8.1 Talajelőkészítés 22 8.2 Tápanyag ellátás, vetés 22 8.3 Növényápolás, betakarítás 22 9. A tavaszi árpa termesztése 23 9.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 23 9.2 Vetés, növényápolás, betakarítás 24 10. A rozs termesztése 25 10.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 25 10.2 Vetés, növényápolás, betakarítás 25 10.3 Rozs a takarmánykeverékekben 26 11. A zab termesztése 27 11.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 27 11.2 Vetés, növényápolás, betakarítás 27 11.3 A zabosbükköny termesztése 28 12. A kukorica termesztése 28 12.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 29

12.2 Vetés 30 12.3 Növényápolás 30 12.4 Betakarítás 30 12.5 Silókukorica termesztés 31 13. A cukorrépa termesztése 32 13.1 A talajelőkészítés 32 13.2 Tápanyagellátás 33 2 13.3 Vetés 33 13.4 Növényápolás 34 13.5 Betakarítás 35 14. A burgonya termesztése 36 14.1 Talajművelés, tápanyagellátás 36 14.2 Ültetés 37 14.3 Növényápolás 37 14.4 Betakarítás 38 15. Napraforgó 39 15.1 Talajművelés 39 15.2 Tápanyag ellátás, vetés 39 15.3 Növényápolás, betakarítás 40 16. Őszi káposztarepce 40 16.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 41 16.2 Vetés, növényápolás, betakarítás 42 17. A borsó termesztése 43 17.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 43 17.2 Vetés, növényápolás 43 17.3 Betakarítás 44 18. Szója 45 18.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás 45 18.2 Vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás 46 19. A lucerna termesztése 46 19.1 Talajelőkészítés,

táppanyagellátás 47 19.2 Telepítés 47 19.3 Növényápolás, betakarítás 48 20. Gyepgazdálkodás 48 20.1 Telepítés 49 20.2 Gyepalkotó növényfajok 49 20.3 Gyepek ápolása 50 FELHASZNÁLT IRODALOM . 51 3 BEVEZETÉS A növénytermesztés természeti erőforrásai között kiemelkedő jelentősége van a termőtalajnak. A jelenleg rendelkezésünkre álló talajok kialakulása hosszú évmilliók alatt ment végbe, szakszerűtlen hasznosításuk viszont rövid idő alatt visszafordíthatatlan károkat okoz. A talaj használatának helyes módja nem választható el a termőhely többi elemétől és a termesztett növénykultúrától. Az időjárás minden elemére elmondható, hogy rendkívül nagy hatást gyakorol a termesztéstechnológia megvalósítására, és a termesztés eredményére. Az időjárás elemei között legfontosabbak a hőmérséklet és a csapadék. Ezek szélsőségei gyakran komoly termésveszteséget okoznak, melyek csak részben

mérsékelhetők. A vetésváltás – régi nevén vetésforgó – azon kevés technológiai elemek egyike, ami nem jelent pótlólagos költséget, hatása viszont valamennyi talajtípuson jól mérhető. Mindezek ismeretére azért van szükség, mert a növénytermesztés eredményessége attól függ, hogy a gazda hogyan valósítja meg a természeti erőforrások és a technológia összhangját. Ez a kiadvány arra törekedett, hogy átfogó technológiai vázlatot adjon a hazánkban termesztett legfontosabb szántóföldi növények termesztése vonatkozásában. Az ismertetett növények közül nem hiányozhattak a legfontosabb gabonafélék, a gyökgumósok, az ipari- és takarmánynövények. A technológiai elemek közül minden növény esetében fontosnak tartottuk a talajművelés, a vetés, a növényvédelem és a betakarítás ismertetését. A termék előállítás technológiája a mezőgazdaság minden ágazatában napról napra változik. Ahhoz, hogy a gazdák

lépést tudjanak tartani vele elengedhetetlenül szükséges a technológiai alapok ismerete. 4 1. Az időjárás hatása a szántóföldi növénytermesztésre 1.1 Az időjárás és a termesztéstechnológia kölcsönhatása A szántóföldi növénytermesztés sikere nagymértékben függ az időjárástól. Mivel az időjárás adatainak előrejelzése alig két hétre biztonságos, az időjárás okozta problémák csak ritkán előzhetők meg. Az időjárás legfontosabb elemeire vonatkozó sokéves statisztikai átlagok adnak ugyan némi információt, de a szélsőségekre nem készítenek fel. Pedig a szántóföldi növénytermesztés legfontosabb problémái a túl sok csapadékra, a hosszan tartó aszályra, a rendkívüli téli hidegre, vagy az aszálykor fellépő hőségre vezethetők vissza. Szinte elháríthatatlan kárt okoz a jégverés és a sok csapadékkal járó szélvihar. Az elmúlt évtizedekben nyilvánvalóvá vált globális felmelegedés hatására a

szélsőséges időjárási elemek felerősödésére lehet számítani. Az időjárás a termesztéstechnológia minden elemére hatással van. A talajművelés eljárásai az időjárástól függőek. Tartós eső, vagy tartós szárazság időben hátráltatja a munkát és néha meg is hiúsítja. Túlzottan nedves talajon végzett talajmunka több évre kiható talajhibát okozhat Ugyanez vonatkozik a teljesen kiszáradt talajon végzett talajmunkára is. Kellő nedvességtartalmú talajon bármikor jó minőségben elvégezhető a szántás, de ha nagyon kiszárad a talaj, akkor az alapművelést lazítással kell elvégezni. Ha sürget a vetésidő, akkor kevésbé jó minőségű talajmunkával is be kell érni, vagy meg kell változtatni a termeszteni kívánt növénykultúrát. Számos év példája igazolja, hogy túl száraz, vagy túl csapadékos ősz estén csökken az őszi kalászosok vetésterülete. Ugyanez mondható el a korai vetésű tavaszi kultúrákról is,

mert optimális vetésidejükben néha még hó van a szántóföldön. Ha az időjárás nem is hiúsítja meg a vetést, a vetési paramétereket megváltoztatja. Száraz talajba mélyebben, nedves talajba sekélyebben kell vetni A nem megfelelő minőségű, rögös, üreges magágyba későn vetett mag mennyiségét növelni kell. Az időjárás a növényvédelemre különösen nagy hatással van. Igaz ez a gyomok, kórokozók és kártevők elleni védekezésre is. Bőséges csapadék esetén a gyomok kelése és növekedése nagyon intenzív, különösen akkor, ha előtte hosszabb aszályos periódus volt. Ekkor ugyanis hatástalanná válnak a vetés után kijuttatott preemergens herbicidek és a növényállomány gyomelnyomó képessége is gyengébb. Ezért figyelemre méltó az ökológiai gazdálkodóknak az a véleménye, hogy a kapás kultúráknál célszerű a gyomszabályozást mechanikai módszerekre alapozni. A kórokozók fellépése még inkább függ az

időjárástól. Csapadékos években, amikor a levegő páratartalma tartósan magas, megnő a legtöbb gombabetegség fertőzésének valószínűsége. Ilyenkor gyakran még a genetikai rezisztencia sem segít, mert a párás meleg idő fokozza a fertőzés veszélyét. Ha az időjárás betakarítás idején sem változik, jelentős minőségi és mennyiségi veszteség keletkezik. Egyes kórokozók által termelt toxin (pl Fusarium) olyan mértékben növekedhet meg a termésben, hogy az takarmányozásra és emberi fogyasztásra egyaránt alkalmatlan lesz. Más kórokozók (pl lisztharmat) éppen a száraz, meleg időjárás hatására okoznak járványszerű megbetegedést. Nemcsak a vegetációban, hanem a tél folyamán is hatással van az időjárás a növényvédelemre. Enyhe rövid teleken a fagy nem pusztítja el a károsítók szaporító képleteit, ezért azok a vegetációs időben bőséggel állnak támadásra készen. Az állati kártevők fellépése is szoros

összefüggésben van az időjárással. A rovarok nemzedékeinek kialakulása, de még a rágcsálók szaporodása is függ az időjárástól. A növényvédelmi előrejelzésre alapozott környezetkímélő technológiák figyelembe veszik a károsítók időjárástól függő felszaporodását, és pontos ajánlást adnak a hatékony védekezés 5 időpontjára. A szélsőséges időjárási elemek olyan károsítók fellépését is előidézik, amelyek átlagos időjárási körülmények között nem okoznak komoly problémát. Hosszantartó száraz melegben egyes levéltetű fajok hatalmas tömegben lepik meg a szántóföldeket, és sokszor csak több védekezéssel szabadíthatók meg tőlük a növények. Az utóbbi évek forró nyarai egy szeszélyes trópusi kártevőt hoztak a Kárpát-medencébe. A gyapottok bagolylepke kártétele szoros összefüggésben van az Afrika felől érkező meleg légáramlatokkal. Nagy egyedszámú gradációja képes megsemmisíteni

egyes kapásnövények (napraforgó, paprika) teljes termését. Az időjárás jelentősen befolyásolja a szántóföldi növények betakarításának szervezését is. A vegetációs idő lerövidül az aszályos, száraz években. Ilyenkor a betakarítás kezdete akár 23 héttel is korábban van Ez leggyakrabban a termés kényszerérését is jelenti Hűvös, csapadékos években a tenyészidő elnyúlik. A betakarítást ilyenkor nemcsak az eső, de a termőtábla elgyomosodása is akadályozza. 1.2 Védekezés az időjárás káros hatásai ellen Az aszály a szántóföldi növénytermesztés egyik legnagyobb kockázati eleme. Aszályról akkor beszélünk, ha a tartós csapadékhiány és a magas hőmérséklet együttes hatására elfogy a talaj felvehető vízkészlete, és a növényállományt pusztulás fenyegeti. Légköri aszály esetén a növény nem tud annyi vizet felvenni, mint amennyit elpárologtat. Ennek oka az, hogy a levegő páratartalma tartósan alacsony.

Az aszály elleni védekezésnek legjobb módja az, hogy öntözéssel pótoljuk a hiányzó vizet. Tartós légköri aszály esetén öntözés mellett is jelentős termésveszteség, és a termés minőségének romlása várható. Öntözési lehetőség hiányában az aszály hatását közvetett módon, az agrotechnikai elemek összehangolásával lehet mérsékelni. Az aszály elleni védekezés a termőtábla kiválasztásával kezdődik. A mélyebben fekvő jó vízgazdálkodású talajok növényei kevésbé szenvednek az aszálytól, mint a laza szerkezetű magasan fekvő talajok, ahonnan a csapadékvíz hamar elfolyik. A talajok vízgazdálkodása nem csak a talajtípustól, de a talajműveléstől is függ. A mélyművelésben részesített kellően beérett talajok vízszolgáltató képessége jobb, mint a sekélyen művelt tömörödött talajoké. Lényeges különbségek vannak aszálytűrés szempontjából az egyes fajták között is. Az aszályos termőhelyen

szelektálódott extenzív tájfajták aszálytűrése lényegesen jobb, mint a nagy teljesítményre nemesített intenzív fajtáké. A fajok szintjén még szembetűnőbb különbségek vannak aszálytűrés vonatkozásában. A napraforgó, a cirokfélék és egyes kalászosok aszálytűrése kiemelkedően jó, míg a burgonya, dohány, kukorica és a cukorrépa nehezen viseli az aszályt. Az aszály elleni védekezés szempontjából fontos az elővetemény megválasztása is. A nagy vízfogyasztású, későn lekerülő elővetemények után vetett kultúrák nehezen viselik az aszályt. Egymást követő aszályos években a lucerna sem tekinthető jó előveteménynek, mert erős gyökérzete mélyen kiszárítja a talajt. Jelentős különbség mutatkozik a korán és későn vetett növények aszálytűrése között, a korán vetett növények javára. Az állománysűrűség is befolyásolja a növények aszálytűrését. Nagyobb tenyészterületen – kisebb

állománysűrűséggel javul a növények aszálytűrése. Az utóbbi évek kutatási eredményei egyértelműen igazolják, hogy a harmonikus tápanyagellátás fokozza növények aszálytűrését. Innen ered az a megállapítás, hogy az aszálytűrés nagyrészt növénytáplálás kérdése. A szántóföldi növénytermesztésben időről időre visszatérő gondot okoz a belvíz. Belvízről akkor beszélünk, amikor a mezőgazdaságilag hasznosított, gyakran már bevetett földterületek átmenetileg víz alá kerülnek. A belvizek kialakulása a tél végi hóolvadás után és nagy 6 esőzések után a leggyakoribb. A belvizek által okozott közvetlen kár a kipusztult növényzet értékével, az elmaradt haszonnal és a belvízvédekezés költségeivel jellemezhető. Szántóföldi növényeinkre általában jellemző, hogy tartós vízborítás alatt kipusztulnak. Ezt a folyamatot a hőmérséklet emelkedése gyorsítja. Amíg az őszi vetésen összefutó hólé

néhány hét alatt okoz állománypusztulást, addig a nyári felhőszakadás nyomán keletkező vízborítás néhány nap alatt elpusztítja a növényeket. A belvíz elleni védekezés évszakonként eltérő. A tél végi hóolvadás következtében kialakuló belvíz oka általában az, hogy a fagyott talaj nem engedi beszivárogni a vizet. Ilyenkor megoldást jelent az, hogy a fagyos réteget áttörjük, utat engedve ezzel a víz leszivárgásának. A fagyott talaj kiolvadása után megmaradó belvizet mielőbb el kell vezetni a tábláról. Szükség esetén célszerű szivattyút is igénybe venni A nyári felhőszakadások következtében kialakuló belvizeket szintén el kell vezetni, vagy ki kell szivattyúzni a tábláról. Mindez akkor végezhető el, ha a belvízelvezető árkok jó állapotban vannak és alkalmasak a víz elvezetésére. Közvetett módon belvizet okozhat a talaj túlzott tömörödése Ez ellen periodikus mélylazítással és talajkímélő

talajműveléssel védekezhetünk. Évről évre komoly károkat okoz a szántóföldön a télen leesett nagy mennyiségű hó az áttelelő vetésekben. A kártétel oka az, hogy a növények nem kapnak levegőt a hó alatt Fokozza a veszélyt az, ha a hóréteg tetején jég képződik és az tartósan megmarad. Ebben az esetben célszerű az eljegesedett felületű havat traktorok járatásával összetörni. A tenyészidő nyári szakaszában gyakori a forró hőség után hirtelen lezúduló jégeső. Ez ellen a szántóföldön keveset tehetünk, de káros következményeit mérsékelhetjük. A jégeső által okozott mechanikai sérülések nyomán gyakran lépnek fel kórokozók. Ezek ellen a növényvédelemben szokásos módon védekezni kell. A szántóföldi növénytermesztésben – a nyár kivételével – állandó kockázati tényező a fagykár, melynek több változata is ismert. A fagykár leggyakoribb formája a megfagyás, amikor a nedvdús növények sejtjeiben

található víz megfagy, és a sejtet szétroncsolja. A megfagyás a lédús növényi részeket veszélyezteti, ellene takarással védekezhetünk. A kifagyás az áttelelő őszi vetésekben fordul elő hó nélküli kemény teleken. Ilyenkor a növény nem tud vizet és tápanyagot felvenni a talajból. Védekezni télálló fajtákkal, helyes talajműveléssel és megfelelő vetéstechnikával lehet. A felfagyás szintén az áttelelő vetések fagykárosodása. Legtöbbször tél végén következik be, amikor a nappali és az éjszakai hőmérsékletingadozás jelentős talajmozgást okoz a vetésmélységben. A felfagyás ellen leghatékonyabban úgy védekezhetünk, hogy a kiszakadt gyökereket hengerezéssel visszanyomjuk a talajba. A késő tavaszi fagyok ellen fagyvédő öntözéssel, füstöléssel, esetleg talajtöltögetéssel védekezhetünk. 7 2. Talajtani ismeretek 2.1 A talaj fogalma és kialakulása A talaj a földkéreg legfelső, szilárd, mállott,

termékeny rétege. Legfontosabb tulajdonsága a termékenység. Ez azt jelenti, hogy képes ellátni a növényeket vízzel és tápanyagokkal Feltételesen megújuló természeti erőforrás, az elsődleges biomassza-termelés színtere. A Föld felszínén vagy annak közelében előforduló ásványokat és kőzeteket olyan mechanikai (fizikai), kémiai és biológiai hatások érik, melyek során a tömör kőzetekből talaj képződik. A folyamatok hatására a földkéreg kőzeteinek felszínén, illetve a legfelső néhány méter vastagságú rétegben végbemenő átalakulás a mállás. A mállás összetett folyamat, amelyen belül három részfolyamatot szoktak elkülöníteni: fizikai, kémiai és biológiai mállás. E folyamatok nem egymástól elkülönülten zajlanak, hanem egymásra épülve, az éghajlati viszonyoknak megfelelően. A fizikai mállás, vagy ahogyan nagyon gyakran említik, az aprózódás, a kőzetek fellazítását, szétesését, felaprózódását

jelentő folyamat, amelyben a kőzetek ásványos és kémiai összetétele gyakorlatilag nem változik meg. Fő előidézői a hőmérséklet ingadozás, a fagyhatás, a sók kristályosodásának feszítő ereje, a hullámnyomás, a növények gyökereinek feszítő hatása és az állatok felszínpusztító tevékenysége. A fizikai mállás során kőzettörmelék keletkezik. A hőmérséklet ingadozására a kőzetek kitágulnak, illetve összehúzódnak, és a kőzet külső rétege darabokban leválik. A csapadékból vagy más forrásból származó víz megtöltheti a kőzetek repedéseit, ahol jéggé fagy, térfogata megnő, és a kőzet tovább reped. Ekkor durva, szögletes kavics, murva és homok keletkezik A kőzetek pórusaiban összegyűlt sóoldat betöményedik, és a kikristályosodó sók szétfeszítik a kőzetet. A felül elhelyezkedő kőzetek nyomást gyakorolnak az alattuk lévőre, ami szintén kőzetaprózó hatású. A felaprózódott kőzetdarabokat a

víz, a jég és a szél szállítja, koptatja, osztályozza A jég a durva kőzettörmelékeket, a folyóvizek az egyre finomabb törmelékeket, a szél pedig a homok és a por szemcseméretű törmelékeket szállítja. A növények gyökerei a kőzetrepedésekbe hatolva aprózzák azt, ugyanúgy, ahogyan a talajlakó állatok járatkészítése a lazább kőzeteket. A kémiai mállás hatására a kőzetek, illetve a kőzetalkotó ásványok teljesen átalakulnak, új ásványok és kőzetek képződhetnek. Fő előidézői a víz, a levegő és az élőlények hatása. A mállás során lejátszódó kémiai folyamatok: oldódás, hidratáció, hidrolízis és oxidáció-redukció. A biológiai mállás azon hatásoknak az összessége, amelyeket az élőlények fejtenek ki a kőzetekre. A mikroorganizmusok, növények, gombák, állatok megtelepednek a kőzeteken, málladékon, és tovább alakítják. Az élővilág szereplői anyagcsere-termékeiket a környezetükbe juttatják

és ezzel kémiai változásokat idéznek elő. A talajlakó szervezetek és a növények a szervesanyag felhalmozásával, átalakításával, az egyes tápelemek mélyebb rétegből való felhozásával is hozzájárulnak a kőzetmálladék talajjá alakulásához. 2.2 A talaj kémiai tulajdonságai A talaj kémiai tulajdonságai közül a legfontosabbak a kolloidtartalom és a kémhatás. A kolloidok olyan parányi anyagi részecskék, melyek tömegükhöz képest fajlagosan nagy felülettel rendelkeznek. Sajátságukat a méretük adja A legnagyobb fajlagos felületük a humuszkolloidoknak van (800-1000 cm2/g). Általánosságban az 1-500 nm közötti mérettartományt tekintjük kolloidtartománynak, azonban a talajok esetében a kolloid 8 mérettartomány felső határa 2 μm. Ezt a megkülönböztetést a talajkolloidok nagy belső felülete és az agyagásványok lemezes szerkezete teszi szükségessé. A talajkolloidok csoportosíthatók alakjuk, felületi

sajátosságaik, töltésük, valamint szerves, illetve szervetlen anyagi minőségük szerint. Alakjuk szerint beszélhetünk lamelláris, fibrilláris és korposzkuláris kolloidokról. A lamelláris (lemez alakú) kolloidok mérete a tér egy irányában nem éri el a kolloidok mérettartományának felső értékét. A fibrilláris (fonál alakú) kolloidok a tér két irányában kolloidméretűek. A korpuszkuláris (gömb alakú) kolloidok a tér mindhárom irányában kolloidméretűek. Az elektromos töltéssel rendelkező kolloidokat poláros, az elektromos töltéssel nem rendelkezőket apoláros kolloidoknak nevezzük. Ha a kolloid felülete a vele érintkező folyadék molekuláit adszorbeálja (megköti a felületén), akkor liofil, ha nem, akkor liofób kolloidról beszélünk. A kolloidok anyagi minőség szerint lehetnek ásványiak, szervesek vagy szerves-ásványi kolloidkomplexek. Az ásványi kolloidokhoz soroljuk az agyagásványokat, a vas- és

alumínium-hidroxidokat, a kovasavakat, valamint az ásványtörmelékeket. A szerves kolloidok lehetnek humuszkolloidok vagy egyéb, nem humuszjellegű szerves kolloidok. Szerves-ásványi kolloidkomplex (adszorpciós komplexum) keletkezhet úgy, hogy az agyagásványok és a vas- vagy alumínium-hidroxidok egy részét humuszhártya vonja be, vagy ha az agyagásványok rétegei között humuszmolekulák kötődnek meg. A talajok kémhatását a pH-értékkel fejezzük ki. A pH-érték (vagy röviden pH) a talajoldat (talajszuszpenzió) hidrogén-ion koncentrációjának tízes alapú negatív logaritmusa. Minél nagyobb a talajban a hidrogén-ion koncentráció a pH annál alacsonyabb, a kémhatás annál savasabb. Minél kisebb ez a koncentráció a talaj kémhatása annál lúgosabb (1 táblázat) pH < 4,5 4,5-5,5 5,5-6,8 6,8-7,2 7,2- 8,5 8,5-9,0 >9 1. táblázat: A talaj kémhatása és pHH2O értékei A talaj kémhatása erősen savanyú savanyú gyengén savanyú

semleges v. közömbös gyengén lúgos lúgos gyengén lúgos A talaj kémhatása a termesztett növények fejlődése szempontjából is fontos talajtani paraméter. A legtöbb gazdasági növényünk a semleges pH-tartományban fejlődik a legjobban, ugyanakkor vannak olyan növényfajok, melyek a savanyú (rozs, burgonya, csillagfürt, dohány) vagy a lúgos (lucerna, cukorrépa, somkóró) kémhatású talajt kedvelik. Az egyes tápelemek felvehetősége is lényegesen változhat a pH-val. Az erősen savanyú és a lúgos talajokban csökken a legtöbb tápelem felvehetősége. Ráadásul az erősen savanyú tartományban a növények olyan mennyiségben képesek felvenni bizonyos elemeket, amely rájuk nézve már mérgező hatású. 2.3 A talaj élő (biotikus) alkotói A talaj élőlényeinek mennyisége és faji összetétele függ a talaj szerkezetétől, nedvességtartalmától, levegőzöttségétől, pH-jától, szervesanyag-tartalmától, a növénytakarótól, stb. A

mikrobák eloszlása a talajban nem egyenletes, az oxigént igénylők 9 (aerobok) a talajfelszínhez közelebb, az oxigén mentes levegőt igénylők (anaerobok) a talajfelszíntől távolabb találhatók nagyobb mennyiségben. A talaj felső 2 cm-es rétegében a szélsőséges hőmérséklet- és nedvességviszonyok, valamint az UV sugárzás miatt kevés mikroorganizmus él. A legtöbb mikroorganizmus a felszín alatti 15-25 cm-es rétegben található. A talajlakó állatok egy része egész életét (állandó talajlakók) a talajban tölti, más részük csak bizonyos életszakaszokban (időszakos talajlakóknak) tartózkodik a talajban. A legfontosabb talajlakó mikroszkopikus szervezetek a baktériumok, sugárgombák, a fonalas gombák, az algák és a szabad szemmel nem látható állatkák. A fentiek közül a talajlakó baktériumok száma legnagyobb, kb. 1-60 millió/g talaj Feladatuk az élő szervezetek elhalt maradványainak lebontása, humusszá alakítása, a

tápanyagok körforgalmának biztosítása. A sugárgombák elsősorban a nehezen bontható szerves anyagok feltárásában vesznek részt. A fonalas gombák főleg a savanyúbb talajokon jutnak szerephez, illetve az erdőterületeken az avar lebontásában. A talajlakó állatkák részben korhadékevők, részben ragadozók Nagyobb méretű tagjaik a szerves maradványok felaprításában, illetve járatok készítésével a talaj levegőztetésében vesznek részt. Az emberi tényezők közül elsősorban a talajművelés, a tápanyag-utánpótlás és a növényvédelem befolyásolja a talaj mikroorganizmusainak tevékenységét. A gyakori szántás például nem kívánatos, mert az állandó szellőztetés felgyorsítja a mineralizációt (a szerves anyagok lebomlását szervetlen összetevőkre). A tápanyag-utánpótlás kedvezően hat a mikrobák tevékenységére, hiszen a trágya számukra ugyanúgy tápanyag, mint ahogy a növényeknek is. A túlzott mértékű

nitrogénadagolás (200 kg/ha) viszont szelektív hatást gyakorol a mikrobákra. A mikrobák nemcsak igénylik a tápanyagot, hanem a tevékenységük során termelődött szén-dioxid mennyisége a talajoldatban szénsavvá alakulva elősegíti a vízben nem vagy nehezen oldódó tápanyagok biológiai feltáródását, ezáltal a növények számára felvehető állapotba kerülnek. A növényvédő szerek közül elsősorban a herbicidek (gyomirtó szerek) hatása érvényesül a talajmikrobákra, mivel ezek érik közvetlenül a talajt. Hatásukra csökken vagy nő a talajban a hasznos mikroorganizmusok száma, és megváltozik a faji összetételük is. 3. A talaj fizikai tulajdonságai A talajfizikai jellemzők egy része a mállás és talajképződés eredményeként kialakult, lassan változó, stabil talajtulajdonság. Ilyen a talaj szemcseösszetétele, fizikai félesége Másik részük igen gyorsan, sőt pillanatszerűen változhat, gyakran jelentős mértékben. Ilyen a

szerkezeti állapot, a porozitás-viszonyok és a tömődöttség. A talajt alkotó elemi szemcsék legfontosabb jellemzői azok méret szerinti megoszlása, alakja, kémiai és ásványtani összetétele, valamint térbeli elrendezése. Mindegyiknek jelentős szerepe van a többi talajtulajdonságot kialakító folyamatban, a talaj termékenységében, nedvességforgalmában, a talajhasznosítás lehetőségeiben és feltételeiben. A mechanikai összetétel fejezi ki azt, hogy a különböző méretű szilárd alkotók milyen mennyiségben vannak jelen. 2 mm fölött kavics, 2-0,2 mm durva homok, 0,2-0,02 mm finom homok, 0,02-0,002 iszap vagy por, 0,002 mm alatt agyag frakcióról beszélünk. Az előbbi hármat vázalkotóknak, az utóbbi kettőt leiszapolható résznek is nevezzük. A szemcseösszetétel vagy textúra a különböző méretű talajszemcsék (szemcsefrakciók) egymáshoz viszonyított arányát jelenti. A három fő szemcsefrakció a homok, az iszap és az agyag,

melyek mennyisége alapján meghatározhatjuk, hogy az adott talaj melyik textúraosztályba tartozik. A gyakorlatban többnyire nincs szükség a különböző méretű elemi szemcsék pontos százalékos arányának ismeretére, hanem elég a talaj fizikai féleségének (textúracsoport, talajszövet típus) meghatározása. Ez a talaj szerves és ásványi alkotórészeinek méret szerinti arányát kifejező, a gyakorlatban jól használható jellemző. A 10 talajok kötöttsége a művelőeszközökkel szembeni ellenállást jelenti. Ezt az ellenállást, vonóerő-szükségletet dinamométerrel mérik. Az így mért érték a talaj mechanikai összetételen kívül függ a talaj nedvességtartalmától és szerkezetétől is. A talaj fizikai féleségének gyors, laboratóriumi körülmények közötti meghatározására az Arany-féle kötöttségi szám (KA) szolgál. Ez nem más, mint 100 g légszáraz talajnak a képlékenység felső határáig való nedvesítéséhez

szükséges vízmennyiség. A képlékenység felső határát az úgynevezett fonálpróbával ellenőrizzük. A homoktalajok nem adják a fonálpróbát Nagy szervesanyagtartalmú talajok esetében e módszer nem használható Az Arany-féle kötöttségi szám alapján beszélünk homok (KA<30), homokos vályog (KA=30-36), vályog (KA=37-42), agyagos vályog (KA=42-50), agyag (KA=51-60) és nehéz agyag (KA>60) fizikai féleségekről. 3.1 A talajszerkezet Az elemi talajszemcsék a legtöbb talaj esetében nem külön–külön, hanem szerves és ásványi kolloidokkal összeragasztva, sajátságos képződményeket, aggregátumokat, ún. szerkezeti elemeket képezve vannak jelen a talajban. A szerkezeti elemek kifejezettsége, alakja, nagysága és állandósága adja a morfológiai talajszerkezetet, ami jellemző a talajképződési folyamatokra. A szerkezeti elemek alakja, nagysága, porozitása és térbeni elrendeződése alapján beszélünk köbös, hasábszerű és

lemezszerű szerkezeti elemekről. A köböshöz tartozik a morzsás, diós, szemcsés, rögös és poliéderes, a hasábszerűhöz az oszlopos és a prizmás, a lemezszerűhöz pedig a lemezes, a leveles, a lencsés és a réteges. A köbös szerkezeti elemek a tér mindhárom irányába egyformán fejlettek, a hasábszerűek és a lemezszerűek a tér két irányában rendelkeznek lényegesen nagyobb kiterjedéssel. Az aggregátumok fejlettsége alapján beszélhetünk szerkezet nélküli, gyengén szerkezetes, közepesen szerkezetes és erősen szerkezetes talajról. A szerkezet nélküli talajokban (pl futóhomok) szerkezeti elemeket nem lehet felismerni. A gyengén szerkezetes talajokban kevés és gyengén fejlett szerkezeti elemek találhatók. Nyomás hatására sok törmelék, sérült és törött szerkezeti elemre esik szét A közepesen szerkezetes talaj anyagának nagy részét jól fejlett, határozott alakú szerkezeti elemek alkotják. Nyomás hatására a szerkezeti

elemek nagy része ép marad Az erősen szerkezetes talaj anyaga jól látható szerkezeti elemekből áll, melyek nyomásnak és dörzsölésnek jól ellenállnak, egymáshoz csak ritkán tapadnak. A talaj szerkezeti állapota, a szerkezeti elemek vízzel és művelőeszközökkel szembeni ellenállósága a talaj agronómiai értékének, termékenységének fontos jellemzője. Az agronómiai szerkezet az alakjuk és méretük tekintetében különböző szerkezeti elemek egymáshoz viszonyított arányát fejezi ki. Meghatározása során száraz szitálással elkülönítjük a por (<0,25 mm), a morzsa (0,25-10 mm) és a rögfrakciót (> 10 mm). A szitálás végén az egyes frakciók mennyiségét százalékban fejezzük ki. A jó szerkezetű talajban az 1 mm-nél nagyobb morzsák dominálnak, a rossz vagy leromlott szerkezetű talajban a por- és a rögfrakció mennyisége a legnagyobb. A talajszerkezet további fontos tulajdonsága az aggregátumok ellenállása a víz

oldó hatásával szemben. A talajszerkezet képződése és jellemzői függnek a talaj mechanikai összetételétől, a szervetlen és szerves kolloidok mennyiségétől és minőségétől, a talaj biológiai aktivitásától, valamint az emberi beavatkozásoktól. 3.2 A talaj pórustere, nedvességformák a talajban A talaj szilárd alkotóelemei nem képesek hézagmentesen illeszkedni egymáshoz. A közöttük lévő pórusok mennyiségét összes pórustérfogatnak vagy összes porozitásnak nevezzük. A 11 legkedvezőbb az, ha a talaj pórustérfogata 50-60 % közötti érték. Ezt a pórustérfogatot víz és levegő tölti ki. Ideális esetben 70 %-ban víz és 30 %-ban levegő Ha kevés a talajban a pórustér, akkor kevés vizet és levegőt tud tárolni a növény számára. Ilyenkor a növény fejlődése visszaesik, ezért tömődött talajban célszerű talajlazítást végezni. Fontos az is, hogy milyen a különböző méretű pórusok aránya. Ezt fejezi ki a

differenciált porozitás A különböző méretű pórusok elnevezése azok csökkenő mérete szerint: gravitációs pórus, kapillár-gravitációs pórus, kapilláris pórus, kötött víz pórustere. A talajban lévő nedvesség megtartása és mozgása különböző erők hatására valósul meg. Az erők jellege, erőssége megszabja a különböző nedvességformák talajbeli mozgékonyságát. Ezek alapján beszélhetünk kötött vízről, kapilláris vízről, szabad vízről és vízpáráról. Kötött víz alatt értjük a talajszemcsék felületén megkötött vízfilmet és a kémiailag kötött szerkezeti vizet. A szerkezeti vagy kristályvíz az ásványok alkotórésze, így a talaj nedvesség tartalmának meghatározása során nem távozik el. A fizikailag kötött víz a kolloidok és a talajpórusok felületén kötődik meg. Az erősen kötött víz nem vesz részt sem a tápanyagok és sók oldásában, sem pedig szállításukban. A lazán kötött víz a

szilárd fázis által megkötött vízhártya külső részét jelenti. Megtalálható a talajszemcsék körül és az aggregátumok szűkebb hézagaiban. Részt vesz a tápanyagok oldásában és szállításában A kötött vizek a növények számára nem hasznosíthatók. Kapilláris víznek tekintjük a 0,2-10 μm átmérőjű kapillárisokban lévő és a talajszemcsék érintkezési pontjain visszatartott vizet. Fontos szerepük van a növényi tápanyagok oldásában és szállításában. A kapillárisok feltöltődhetnek alulról a talajvízből vagy felülről a lefelé szivárgó vízből. A kapillárisokon keresztül a párolgás és a párologtatás során távozott vízmennyiség folyamatosan pótlódik. Vízutánpótlása a beszivárgó csapadékvízből és/vagy az öntözővízből származik. A szabad víz nem, vagy csak nagyon gyengén kötődik a talaj szilárd részeihez. Ide tartozik a lassan lefelé szivárgó kapilláris-gravitációs víz, mely átmentet

képez a kapilláris és a gravitációs víz között. Nagy az oldó és szállító képessége. A gravitációs víz az 50 μm-nél nagyobb átmérőjű pórusokban foglal helyet és gyorsan szivárog lefelé. A mélyben vagy egyesül a talajvízzel, vagy a szárazabb altalajt nedvesíti. Oldó és szállító szerepe megegyezik a kapilláris-gravitációs vízével. A talajvíz az altalaj legfelső vízzáró rétege fölötti összefüggő víztükör A talajvíz szintjének ingadozása szezonalitást mutat, melyet az emberi beavatkozás is befolyásol. A vízgőz, mint a szabad víz negyedik formája a magasabb hőmérsékletű helyekről az alacsonyabb hőmérsékletű helyek felé mozog. Ez a jelenség nagyon lényeges a homoktalajok vízgazdálkodása szempontjából. Itt ugyanis a talaj felső szintje éjjel lehűl, majd a vízgőz mozgása révén, a hőmérsékleti gradiensnek megfelelően, kicsapódik a feltalajban és növeli annak nedvességtartalmát. 3.3 A talaj

vízkapacitása, hasznosítható és holtvíz tartalma A vízkapacitás azt a vízmennyiséget jelenti, amelyet a talaj adott körülmények között képes befogadni, visszatartani, tárolni és a talajvízből bizonyos magasságig felemelni. Kifejezhető tömegszázalékban, térfogatszázalékban, milliméterben és köbméterben. Értéke meghatározható szabadföldön vagy laboratóriumi körülmények között. Mérési feltételeknek megfelelően négyféle vízkapacitási értéket ismerünk: természetes vagy szabadföldi vízkapacitás, maximális vízkapacitás, minimális vízkapacitás és kapilláris vízkapacitás. A talajnedvesség-tartalomnak a növények számára felvehető részét diszponibilis (DV) vagy hasznosítható víznek nevezzük. Mivel a kultúrnövényeink többsége 15 bar szívóerőt képes kifejteni gyökéren keresztül, ezért a talaj összes nedvességtartalmának azt a hányadát, mely ennél kisebb energiával kötődik a talaj szilárd

fázisához, tekintjük a növények számára 12 felvehetőnek. Holtvíznek (hervadáspont) nevezzük a növények által nem hasznosítható vízmennyiséget. Ez a vízmennyiség több mint 15 bar erővel kapcsolódik a talajszemcsékhez, mely nagyobb, mint a gyökerek szívóereje. Ha a talajban már csak a holtvíz van jelen, akkor a növények jellemző hervadási tüneteket mutatnak. Ezért az ekkor mért nedvességtartalmat hervadáspontnak is nevezik. Értéke függ a talaj kolloidtartalmától, a kolloidok minőségétől, a növény adottságaitól, fejlettségétől. A talaj vízkapacitásának, hasznosítható és holtvíz tartalmának ismerete nélkülözhetetlen az öntözővíz adagjának, az öntözés gyakoriságának és intenzitásának meghatározásához. 3.4 A talajképző tényezők Az ország területén számos különböző tulajdonságú és termékenységű talajtípus fordul elő. Ez a változatosság megfigyelhető az egyes megyék, éghajlati

körzetek és termesztési körzeteke tekintetében is. A talajképző tényezők az éghajlat, a növény- és állatvilág, a domborzat, a talajképző kőzet, a talaj kora és az emberi beavatkozások. A talaj képződésére az éghajlati elemek (csapadék, hőmérséklet, szél, párolgás) gyakorolják a legnagyobb hatást. Az éghajlati elemek hatással vannak a talajok ásványi összetételére, szerves anyagának minőségére és mennyiségére, a talaj tápanyagainak mozgására és a talaj egyéb fizikai tulajdonságaira, mint pl. a talaj színe A növény- és állatvilág fontos szerepet játszik a talaj szervesanyag-utánpótlásában, a tápanyagok körforgalmában, a képződött szerves anyag mennyiségében és minőségében. Az adott éghajlati övnek megfelelő természetes növénytakaró alatt kialakul talajokat zonális talajoknak nevezzük. Ilyenek a barna erdő és a csernozjom talajok. Ha a talajképződés során a növényzet vagy az éghajlat hatása nem

tud érvényre jutni, akkor intrazonális talajokról beszélünk. Ilyenek a kőzethatású talajok Ha az éghajlat és a növényzet hatását fel sem lehet ismerni, akkor azonálisnak nevezzük a talajt. Ilyenek a váztalajok és az öntés és lejtőhordalék talajok. Ezek jórészt szerkezet nélküliek, ezért romtalajoknak is nevezzük őket. A domborzat meghatározza az adott terület talajvízviszonyait és az eróziós (talajpusztulási) folyamatok mértékét A talajvíznek annál nagyobb a szerepe a talajképződésben, minél közelebb található a talajfelszínhez, és minél nagyobb a sótartalma. Azokat a talajokat, amelyek kialakításában a talajvíz meghatározó szerepet játszik, hidromorf (víz hatására képződött) talajoknak nevezzük. Ez a hatás a szikes, réti, láp és a mocsári erdők talajai sorrendben csökken. A talajképző kőzetek összetételük, keménységük, mállással szembeni ellenállóságuk, kémiai tulajdonságuk által

befolyásolják a talaj képződését. Azokat a talajokat, amelyek tulajdonságait döntően a talajképző kőzet alakította ki, litomorf (kőzethatású) talajoknak nevezzük. A kőzet hatása a kőzethatású, barna erdő és csernozjom talajok sorrendben csökken. Különböző talajképző kőzeteken kialakulhat ugyanaz a talajtípus, és ugyanazon talajképző kőzeten képződhetnek különböző talajtípusok. A talaj kora lehet ún. abszolút és relatív kor Az abszolút kor azt jelenti, hogy az adott talajtípus kialakulásának kezdete óta mennyi idő telt el. Ezzel szemben a relatív kor azt fejezi ki, hogy az adott talaj a fejlődés milyen fokára jutott el. Az emberi beavatkozás mértéke a talajképződésbe és minden egyéb természeti folyamatba annál nagyobb, technikailag minél fejlettebb az adott civilizáció, vagyis nagymértékben függ az adott társadalmi, gazdasági viszonyoktól és igényektől. Az emberi beavatkozások hatása lehet előnyös vagy

hátrányos Ide soroljuk pl. az öntözést, a trágyázást, a lecsapolást, a tereprendezést, a talajvédelmet és a talajjavítást, valamint az ipari és egyéb tevékenységek környezetszennyező hatásait. A talajszelvény felső, humuszban leggazdagabb szintjét feltalajnak vagy A-szintnek, láptalajoknál H-szintnek, az alatta lévő altalajt B-szintnek, az alatta lévő talajképző kőzetet Cszintnek nevezzük. Erdő vegetáció alatti talajoknál az A-szint felett egy szintén felszíni Oszint található A C-szint alatt található a kemény ágyazati kőzet Ha az adott talajtípus 13 képződése során a kilúgzás szerepe jelentős, akkor az A és a B szintek között kilúgzási Eszint található (1. ábra) O-szint H-szint Legfeljebb részlegesen lebomlott, nagy szervesanyagtartalmú felszíni szint. Huzamosabb ideig nem telített vízzel Legfeljebb részlegesen lebomlott nagy szervesanyagtartalmú felszíni szint. Időszakos vízborítás alatt képződött,

huzamosabb ideig vízzel telített. Láptalajokra jellemző A-szint Felszíni, szerves anyagban gazdag, sötét színű szint. Szántóterületen erre a szintre terjed ki a talajművelés hatása. Nem művelt területen a humuszos felső szintet jelenti. E-szint Kifakult, kilúgzási szint. Jellemző rá az agyagásványok, a vas, az aluminium és vegyületeik hiánya. B-szint Az A, E, O vagy a H szint alatti felhalmozódási vagy átmeneti szint. C-szint Nem kemény vagy tömör talajképző kőzet. R-szint Kemény ágyazati kőzet, melyet a talajképző folyamatok még nem alakítottak át. 1. ábra: A talajszelvény felépítése (FAO, 2006) 4. Talajosztályozás, talajtípusok Magyarországon a talaj eredetét és fejlődését tükröző ún. genetikus talajosztályozás honosodott meg. Ez alapján talajainkat kilenc főtípusba soroljuk Az adott főtípusba tartozó talajtípusok azonos feltételek mellett képződtek, de nem feltétlenül azonosak fizikai és kémiai

tulajdonságaik, illetve termékenységük. Azonos talajtípusba azokat a talajokat soroljuk, melyek hasonló környezeti tényezők együttes hatására alakultak ki, és a talajfejlődés folyamán hasonló fejlődési állapotot értek el. A típusokon belül altípusokat, azokon belül pedig változatokat, azokon is belül helyi változatokat különítünk el. A fontosabb talajfőtípusok a váztalajok, a kőzethatású talajok, a barna erdőtalajok, a réti talajok, a csernozjom vagy mezőségi talajok, a szikes talajok, a láptalajok, a mocsári erdők talajai és az öntés és lejtőhordalék talajok. A váztalajok közé tartoznak a futóhomok és a humuszos homoktalajok A futóhomokok sajátossága, hogy humusztartalmuk 0,5 % körüli, színük sárga vagy sárgásbarna, döntően homok- és durva homokszemcsékből épülnek fel, ezért fizikai féleségük homok vagy durva homok. Csekély mennyiségű tápanyagot tartalmaznak Általában szerkezet nélküliek, ezért a

szél könnyen szállítja anyagukat. Felső, humuszos szintjük vastagsága 20 cm körüli. Vízgazdálkodásuk rossz, igen nagy a víznyelő és vízvezető képességük, és igen csekély a víztartó és vízraktározó képességük. A humuszos homoktalajok általában 0,5-1 % közötti humusztartalmúak. A humuszos szint vastagsága a 30 cm-t csak ritkán haladja meg Színük a futóhomokénál barnásabb, és jobb tápanyag- és vízgazdálkodásúak. A szél romboló munkájának kevésbé vannak kitéve. Kalcium-karbonátot tartalmazó kőzeten kialakulva lúgos kémhatásúak, meszet nem tartalmazó talajképző kőzeten pedig savanyúak. Bár termékenységük alacsony, rendszeres tápanyag-utánpótlással szántóföldi és kertészeti termelésbe vonhatók. A kőzethatású talajok tulajdonságait nagymértékben meghatározza a talajképző kőzet. Gyenge termőképességű, sekély termőrétegű talajok A termőréteg csak 14 ritkán vastagabb 20 cm-nél. Rajtuk

gabonafélék, napraforgó, vöröshere termeszthető Esetleg szőlő és gyümölcs is telepíthető. A barna erdőtalajok kialakulásában a nagy mennyiségű csapadéknak, a viszonylag alacsony hőmérsékletnek, a fás növénytakarónak és a domborzatnak van meghatározó szerepe. Típusai meglehetősen változatosak Fizikai féleségük a homoktól az agyagos vályogig, kémhatásuk a gyengén savanyútól az erősen savanyúig változik. Humusztartalmuk 1-3 % körüli A természetes növényborítás az erdő, de a síkság és a dombvidék lábánál, valamint a nem túlságosan meredek lejtőkön szántóföldi és kertészeti termelésbe vonhatók. A nagy mennyiségű csapadék miatt felső szintjükből az alatta lévő, ún. felhalmozódási szintbe jutottak a tápanyagok, és bizonyos típusok esetében az agyagtartalom egy része is. Tápanyag-tartalmuk, termékenységük és vízgazdálkodásuk meglehetősen változatos. Víznyelő, vízáteresztő és víztartó

képességük nagyban függ agyagtartalmuktól. Kalcium-karbonátot általában nem tartalmaznak Rajtuk a legtöbb növény eredményesen termeszthető. A csernozjom vagy mezőségi talajok sík vidéken, füves növénytakaró alatt képződtek, ott, ahol az éves csapadék mennyisége 550 mm körüli, az átlagos hőmérséklet pedig 10 °C körüli. Humusztartalmuk 2-5 % közötti, humuszos szintjük vastagsága 40-200 cm közötti. E szint színe szürkés-, barnásfekete Fizikai féleségük vályog, agyagos vályog, esetleg agyag. Kémhatásuk a gyengén savanyútól a gyengén lúgosig változik. A talajvíz mélysége 3-8 m közötti, sótartalma alacsony Több-kevesebb kalciumkarbonátot a feltalaj és az altalaj is tartalmazhat Nagy tápanyag-tartalmuk és jó vízgazdálkodásuk következtében a legtermékenyebb talajaink közé tartoznak. Bármely növény eredményesen termeszthető rajtuk. A réti talajok a mezőségihez hasonló feltételek között képződtek annyi

különbséggel, hogy a talajvíz-szintjük 1-3 m körüli, és sótartalmuk magasabb, mint a csernozjomoké. Egyes típusaik magas kicserélhető só- és nátriumtartalommal rendelkeznek. Ezek magasabb talajvíz-állásúak, gyengébb termékenységűek, és átmenetet képeznek a szikes talajok felé. Fizikai féleségük agyagos vályog vagy agyag, humusztartalmuk 1,5-2,5 %, kémhatásuk gyengén lúgos vagy lúgos. A humuszos szint szerkezete prizmás vagy diós. Elsősorban gyep, fűszer-, illetve gyógynövények termelésére alkalmasak. Talajjavítás után szántóföldi művelésbe vonhatók, bár a magas talajvíz-szint, a csekély vízáteresztő és a nagy víztartó képesség miatt fokozottan belvízveszélyes területek. Más típusaik nem tartalmaznak sót, vagy csak keveset, és talajvízszintjük alacsonyabb Humusztartalmuk 3-6 % közötti, kémhatásuk a savanyú és a gyengén lúgos között változik. Több-kevesebb kalciumot akár már a feltalaj is

tartalmazhat Fizikai féleségük a homokos vályog és a nehéz agyag között változik. Termőrétegük vastag, a csernozjomokéhoz hasonló mélységű. Szerkezetük apró morzsás, szemcsés, diós vagy poliéderes. Vízgazdálkodásuk közepes vagy jó, tápanyag-tartalmuk magas Termőképességük a csernozjomokéhoz hasonló. A nagy víztartalmuk miatt nehezen felmelegedő, hideg, csak rövid ideig művelhető, ún. perctalajok Bennük a felfelé irányuló vízmozgás az uralkodó Találunk köztük olyan típusokat, melyek a mezőségi, illetve olyanokat, melyek az öntéstalajok felé képeznek átmenetet. Szinte bármely növény eredményesen termeszthető rajtuk. A szikes talajok nagy mennyiségű nátriumsót (sziksó) vagy kicserélhető nátriumiont tartalmaznak. Általában mozaikszerűen, más talajtípusok közé beékelődve fordulnak elő Csapadékos időjárás esetén kenődnek, sárosak, száraz időszakban mélyen berepedeznek, cserepesedésre hajlamosak.

Talajvíz-szintjük a felszínhez közeli, gyakran 1 m fölötti Termőképességük gyenge. Kémhatásuk a gyengén lúgostól az erősen lúgosig változik A feltalaj szerkezete prizmás, lemezes, lencsés, az altalajé oszlopos. Javításuk általában nem gazdaságos. Gyeptelepítésre rendszerint alkalmasak Egyes típusaik átmenetet képeznek a réti talajok felé. Ezek sótartalma alacsonyabb, talajvíz-szintjük mélyebb, humusztartalmuk nagyobb, színük sötétebb, szerkezetük diós vagy poliéderes. Vízgazdálkodásuk és tápanyagszolgáltató képességük valamivel jobb Vízrendezés és kémiai talajjavítás után – amennyiben az gazdaságos – szántóföldi művelésbe (rizs) vonhatók. A meszes szódás szikesek javítása és 15 termesztésbe vonása nem gazdaságos. A láptalajok az év nagy részében vízzel borítottak Rajtuk vastag tőzegréteg képződik, mely kiszáradva kotuvá alakul. Természetes növénytakarója a vízi növényzet. Leginkább

legelőként, kaszálóként hasznosítható Az öntésés lejtőhordalék talajok a folyók mentén az időszakos áradások és elöntések illetve hegyvidéken erózió hatására képződtek. Kémhatásuk a hordalék kémhatásától függően lehet savanyú vagy lúgos. Tápanyag-ellátottságukat a hordalék mennyisége és minősége határozza meg. Humuszos szintjük általában szürkésbarna, a talajvíz mélysége 1,5-3 m, szerkezetük szemcsés, morzsás, diós vagy poliéderes. Azon típusukat, amelyik jelenleg is, vagy a közelmúltban elöntésnek volt kitéve, alacsony, 1% körüli humusztartalom jellemzi. Termékenysége gyenge. A humuszos öntéstalaj, mely hosszú időn keresztül nincs elöntésnek kitéve, akár 3-4 % humusztartalommal is rendelkezhet. Gyeptermesztésre, erdő- és gyümölcstelepítésre, valamint szántóföldi művelésre egyaránt alkalmasak. A mocsári és ártéri erdők talajait az állandó vízbőség és a savanyú kémhatás jellemzi.

Csak erdőgazdálkodási szempontból fontosak. 5. Talajvédelem és talajjavítás Talajvédelemnek a talaj termőrétegének rombolását, pusztulását megakadályozó vagy hatásukat csökkentő beavatkozásokat nevezzük. A két legfontosabb talajpusztító folyamata az erózió és a defláció. Az erózió latin szó, rongálódást vagy pusztulást jelenti. A talaj esetében az erózió a víz káros, romboló, talajelhordó munkáját jelenti, melyet a lezúduló csapadék vagy a helytelen öntözés is okozhat. Kiváltó tényezői a csapadék cseppnagysága, hevessége, időtartama, a hőmennyiség, a hóolvadás ideje, a lejtő meredeksége, hosszúsága, alakja, és kitettsége. Befolyásoló tényezői a talaj nedvességi állapota, vízgazdálkodása, szerkezete, a talajfelszín érdessége és növényborítottság mértéke. Erózió ott léphet fel, ahol a lejtőn felületi lefolyás képződik, és a csapadék intenzitása nagyobb, mint a talaj vízáteresztő

képessége. Az erózió formái: a felületi vagy rétegerózió és a mélységi vagy vonalas erózió. A felületin belül megkülönböztetünk rejtett, csepp és lepel, a mélységin belül pedig barázdás, árkos, vízmosásos eróziós formákat. A legnagyobb kárt a vízmosásos erózió okozza A károkozás, valamennyi eróziós forma esetében a talaj és a benne található tápanyagok, valamint vízmennyiség elhordásából adódik. 1 mm termőtalaj lepusztulása körülbelül 14-15 t talaj elhordását jelenti hektáronként. Az erózió elleni műszaki védekezési lehetőségek a sáncolás, a teraszolás, övárok létesítése, vízmosáskötés. Az agrotechnikai védekezési lehetősége közé soroljuk a művelési ág szakszerű megválasztását, a táblásítást és talajvédő termesztéstechnológia alkalmazását. Eszerint a 17%-nál meredekebb lejtőkön nem célszerű szántóföldi művelést végezni, a táblákat úgy kell kialakítani, hogy lehetőség

legyen a lejtőre merőleges talajművelésre. Szántáskor a barázdákat felfelé kell forgatni Még előnyösebb lehet a szintvonalas művelés. Lehetőség szerint hosszú tenyészidejű, sűrű állományt képező növénykultúrát termesszünk, és fokozottan figyeljünk oda a helyes tápanyag-utánpótlásra. Ennek során lehetőleg alkalmazzunk istállótrágyát vagy zöldtrágyát. A defláció a szél által előidézett talajpusztulás, talajelhordás. Kiváltó tényezői a talajpusztulás energiaszükségletét fedezik. Ezek a szélsebessége, iránya és örvénylése A befolyásoló tényezők az energiák talajra gyakorolt hatását módosítják. Ilyen a deflációs terület hossza, a talaj szemcseösszetétele, a talaj szerkezetessége, a talaj szervesanyag tartalma, a talajfelszín érdessége és nedvessége, valamint a felszín növényborítottsága. A defláció formái a szélfodrok (néhány cm magas), szélbarázdák (néhány deciméter magas),

homokbuckák (1 m20 m), garmadák, dűnék, lepelhomok, deflációs mélyedések. A nehezebb talajszemcséket a 16 szél gördíti vagy csúsztatja, a nagyobb méretű talajmorzsákat pattogtatja, az elragadott szemcséket lebegteti. A szél által felkapott szemcsék többször is a talajhoz ütődnek, ami újabb szemcsék elmozdulását eredményezi. Ez a lavinahatás A defláció ellen védekezhetünk a szél sebességének csökkentésével állandó talajfedettség biztosításával, talajtakarással, szalma sekély talajba dolgozásával, zöldtrágyázással, mezővédő erdősávok, fasorok, ligetek telepítésével, kulisszás vetéssel, kisadagú esőszerű öntözéssel, a talajfelszín érdesítésével (gyűrűshenger), talajszerkezet-javító anyagok felhasználásával, a növényi sorrend helyes megválasztásával, szervestrágyázással. Előnyben kell részesíteni a tavaszi szántást, a minimális talajművelést és a szervestrágyázást. Erősen

szélhatásnak kitett területeken 200300m egyébként 500-600 m-enként kell legalább három sorból álló erdősávokat kialakítani Talajjavításnak (melioráció) azokat a fizikai, kémiai vagy vízgazdálkodási beavatkozásokat nevezzük, melyeket a szokásos agrotechnikai műveleteken felül, a termékenység fenntartása vagy fokozása érdekében végzünk, megváltoztatva ezzel a talaj tulajdonságait. A cél a termékenységet gátló, kedvezőtlen fizikai, kémiai tulajdonságok (talajhibák) megváltoztatása, szerepének csökkentése. Ilyen talajhiba: a savanyú kémhatás, a szikesség, a nagy agyagtartalom, a vízhatás, a láposodás, a nagy homok- és alacsony kolloidtartalom, felszínközeli összefüggő tömör képződmény. A talajjavításnak vannak fizikai, kémiai és biológiai módszerei. A fizikai módszerek közül a tömör vízzáró réteg megszüntetését altalajlazítással (mélylazítással), a felszín alatti vízfelesleg elvezetését

talajcsövezéssel, káros felszíni víztöbblet elvezetését lecsapolással, a kedvezőtlen, glejes réteg feltörését és keverését mélyforgatással, a homokbuckák elegyengetését homokrónázással, az alacsony szervesanyagés kolloidtartalmú talajok réteges homokjavításával érhetjük el. A kémiai talajjavítás módszerei közé a savanyú talajok és a savanyú feltalajú szikes talajok (szolonyecek) meszezése, digózása (meszes altalajterítés), valamint a lúgos feltalajú szikesek (szoloncsák talajok) gipszezése vagy lignitporos javítása tartozik. A biológiai talajjavítás szinte egyetlen lehetősége a zöldtrágyázás. Ez javítja az eróziós és a deflációs károkat, hatására javul a talaj vízgazdálkodása és nő a talaj szervesanyag-tartalma. Ráadásul a kötött talajt lazábbá, a lazábban kötöttebbé teszi. Ez a módszer környezetbarát és költségkímélő 5.1 A talajsavanyúság okai, káros hatása, a savanyú talajok

javítása A talajsavanyodás alapvető okai négy csoportba sorolhatók. A talajképződésből eredő savasság egyik fő oka a kilúgozás, ami a szénsavas mésznél vízben jobban vagy azonosan oldódó ásványi anyagok lemosódását jelenti a gyökérzónából. A légköri savas ülepedés vagy közismert nevén savas eső, a tüzelőberendezések, a gyárak és gépjárművek kipufogóiból jön létre. A műtrágyázás savanyító hatásán elsősorban a nem megfelelő minőségű és mennyiségű műtrágya felhasználásából eredő savasodást értjük. A biológiai folyamatok által előidézett savasodás a növények tápanyagfelvételével és a talaj mikroszervezeteinek tevékenységével van összefüggésben. A talajsavanyodás fontosabb hatásai: fokozódik a mállás, csökken a talaj savtompító (puffer-) képessége, fokozódik a kilúgzás, romlik a talajszerkezet, szélsőségessé válik a talaj vízgazdálkodása, romlanak a mikroszervezetek

életfeltételei, növénytáplálkozási zavarok fordulnak elő, csökken a trágyázás hatékonysága, a toxikus elemek oldhatóvá válnak. Savanyú vagy savanyodásra érzékeny talajaink a barna erdőtalajok, nem karbonátos réti és öntés talajok, lejtőhordalék talajok, kilúgzott csernozjomok, és a váztalajok. Savanyúnak általában azt a talajt tekintjük, melynek pH-ja 5,5 alatti. Gazdaságosan csak a pH 6 alatti talajok javíthatók. Meszezés pontosabban melioratív meszezésnek alatt azt a kémiai talajjavítást értjük, amikor, a talaj kémiai tulajdonságaitól függően, 5-20 t/ha mennyiségű, 17 kalcium-karbonátot tartalmazó meszezőanyagot juttatunk ki. Amennyiben a növény kalcium igényét kielégítő vagy a műtrágyák savanyító hatásának tompítására, a korábbi melioratív meszezés hatásának fenntartása érdekében juttatunk ki 100-2000 kg/ha meszet, nem talajjavításról, hanem mésztrágyázásról vagy fenntartó meszezésről

beszélünk. A javítás másik módja a digózás vagy más néven meszes altalajterítés. Ekkor legalább 5% kalciumkarbonát tartalmú digóföldet (meszes, agyagos, márgás föld) használunk fel 200-500m3/ha dózisban. Felhasználható még a meszes lápföld és a dolomit is A javítóanyagot minél sekélyebben általában 10-12 cm mélyen a talajba kell keverni tárcsával, kombinátorral. A javítás kedvező hatása általában 6-15 évig tart 5.2 A szikes talajok javítása A szikes talajok jellemzője, hogy a kolloidok felületén sok nátrium található vagy nagy az oldható sótartalma, szélsőséges a vízgazdálkodásuk, száraz időben kőkemények, repedezettek, nedves időben csúszósak, folyósak, tápanyagforgalmuk kedvezőtlen, termőképességük kicsi. Jelenleg gazdaságosan a gyengén savanyú vagy semleges feltalajú szikesek javíthatók. Ezek a sztyeppesedő réti szolonyec és a szolonyeces réti esetleg bizonyos a réti szolonyec talajok. A javítás

módja meszezés vagy digózás. Erre a célra leggyakrabban mészkőpor használunk Digóföldet is használhatunk. A mészadag megállapítása a talaj és a meszezőanyag laboratóriumi vizsgálat után történik. A nagy sótartalmú, lúgos feltalajú szoloncsákos szikesek csak gipszezéssel, kombinált eljárással (gipsz+mész), vagy lignitpor kijuttatásával javíthatók. Ez utóbbinak mennyisége talajtól függően 60-350 t/ha Javításuk nem gazdaságos 5.3 Homoktalajok javítása A homoktalaj alacsony kolloid- és szervesanyag-tartalmára az alacsony humusz és leiszapolható rész (< 15 %) tartalomból következtethetünk. Káros hatásai: a talaj rossz vízgazdálkodású (nagy vízáteresztő és kis víztartó képesség), kis tápanyagmegkötő és tompító (pufferoló-)képességű, a talajmikroorganizmusok aktivitása kicsi, a tápanyagfeltáródás vontatott. Az Egerszegi-féle réteges homokjavítás lényege, hogy 40-60 cm mélyen, több rétegben, 1-3 cm

vastagon szervestrágyát dolgozunk a talajba. Ezzel szervesanyagot, tápanyagot és kolloidokat juttatunk a talajba, javítjuk rossz fizikai, kémiai vízgazdálkodási tulajdonságait. A Westsik-féle biológiai homokjavítás az okszerű növényi sorrend felállításából és a zöldtrágyázásból áll. Az első évben csillagfürtöt termesztünk zöldtrágyának, a második évben rozsot, a harmadik évben pedig burgonyát. A mélyen gyökerező pillangós alászántva szerves anyagban és nitrogénben gazdagítjuk a talaj, valamint óvjuk a deflációt. Az aláforgatás után hengerezzünk. Alkalmazható módszer még a lápföld (a talaj kémhatásától függően savanyú vagy meszes) és a tőzeg talajba forgatása is. Homoktalajokon talajjavítási és talajvédelmi funkciót is elláthat a szalmatrágyázás. Ekkor 3-5 t/ha mennyiségű szalmát vagy 10-25 t/ha vízzel erjesztett szalmát forgatunk a talajba. A szalma akadályozza a deflációt, és a kilúgzást, sőt

tápanyagot és mikroorganizmusokat viszünk be vele a talajba. A jobb lebomlás érdekében kisadagú nitrogéntrágyázással is kiegészíthető. 6. Vetésváltási ismeretek A vetésváltás (vetésforgó) a szántóföldi növénytermesztésben a növények egymásutániságának egy olyan rendszere, amelyben a növényi összetétel, a növények 18 sorrendje és aránya meghatározott elvek szerint alakul. A vetésforgó a vetésváltásnak az a változata, melyben a növényi sorrend szigorúan meghatározott. A vetésváltás a termésbiztonság, a fenntartható talajhasználat és a környezetkímélő mezőgazdasági termelés elengedhetetlen feltétele. A vetésváltás egy olyan technológiai eleme a növénytermesztésnek, amely nem kerül pénzbe, nem igényel pótlólagos ráfordítást, kedvező hatása azonban a termesztéstechnológia több elemére is kihat. A világ leghíresebb vetésforgója a norfolki négyes vetésforgó, amelyben az istállótrágyázott

kapás (cukorrépa) után vörösherével felülvetett tavaszi árpa, majd vöröshere után kenyérbúza következik. Ez a növényi sorrend elveiben ma is követendő lenne, ha a benne szereplő növények termésére lenne piaci igény. A növényi sorrend összeállításának irányelvei között egyik legfontosabb az előveteményérték. Az elővetemény a termesztő táblán előző évben termesztett növény. Az elővetemény betakarítási ideje meghatározza az utána vethető növények körét. A korán lekerülő elővetemények után általában minden növény vethető, de többnyire őszi vetésű növényeket vetnek. A túl későn lekerülő növények után mindenkor tavaszi kapásnövényt célszerű vetni Az elővetemények értékét jelentősen meghatározza, hogy milyen a víz- és tápanyag felhasználásuk. A nagy víz- és tápanyagigényű növények után célszerű kevésbé vízigényes és tápanyagigényes növényeket vetni. A termesztett növények

egy része javítja a talaj szerkezetét. Ide tartoznak azok a növények, amelyeknek drénező gyökérzete van Legjobb példa a talajjavító növényekre az őszi káposztarepce, mely után nagyon jó vetőágy készíthető a kalászosok számára. A szántóföldi növények egy része gyomnevelőnek tekinthető, mert betakarításuk után nagy mennyiségű gyommag kerül a talaj felszínére. Ide tartoznak az elgyomosodásra hajlamos hüvelyes növények, a kiritkult gyenge kalászosok és azok a kapások, melyeknek gyomirtása az időjárás szélsősége, vagy technológiai hiba miatt nem volt megfelelő. A legjobb gyomirtó növények azok az egységes állományú nem megdőlt kalászosok, amelyeket időben betakarítanak, majd a tarlót gondosan hántják és ápolják. Általában jó előveteménynek számítanak a pillangós virágú növények, mert velük szimbiózisban élő Rhizóbium baktériumok jelentős mennyiségű nitrogénnel gazdagítják a talajt és a

talajéletre gyakorolt hatásuk több éven át megmarad. A tarlómaradványok mennyisége és minősége is befolyásolja az elővetemény értékét. A nagy mennyiségben tarlón maradó, nehezen lebomló tarlómaradványok akadályozzák a talajelőkészítést, és lebomlásuk sok nitrogént von el a talajból. Ide sorolható a kukorica, cirok és a napraforgó is Növényvédelmi szempontból is célszerű értékelni az előveteményeket. Azok a növények, amelyeken nagymértékben felszaporodnak a kórokozók és a kártevők, nem jó előveteményei azoknak a növényeknek, amelyeknek hasonló károsítói vannak. Ezért fogadható el általános szabályként az, hogy az azonos családba tartozó növények ne következzenek egymás után a növények sorában. Nem célszerű tehát kalászost kalászos után vetni, vagy burgonya után paradicsomot, dohányt, vagy paprikát. Ugyanez mondható el az olajos növényekről és a pillangósokról is Egyes növények

tápanyagfeltáró képessége kiemelkedően jó (cirokfélék, napraforgó). Ezek a növények képesek a talaj tápanyagkészletét kizsarolni. Az utánuk vetett növények trágyázásánál ezt figyelembe kell venni, nemcsak a makroelemek, hanem a mikroelemek vonatkozásában is. A monokultúra az iparszerű szántóföldi növénytermesztés eredménye. Monokultúráról akkor beszélünk, amikor ugyanabba a táblába évről évre ugyanazt a növényt vetik. A monokultúra földművelési, környezetvédelmi szempontból káros, de a termék kereskedelmi, feldolgozóipari igény felülírja a szakmai szempontokat. A Kárpát-medencében termesztett növények közül a rozs, rizs, kukorica és a kender termeszthető monokultúrában. Legelterjedtebb gyakorlata a kukorica monokultúrás termesztésének van, ezért itt jelentkeztek legkorábban a hátrányai. A talaj tápanyag készletének egyoldalú kihasználása mellett korán jelentkeztek a növényvédelmi problémák. Ezek

közül legsúlyosabbak a rezisztens gyomfajok (kakaslábfű, fenyércirok) kialakulása, és a kártevők (kukoricamoly, kukoricabogár) 19 felszaporodása. A monokultúrás termesztés károsan hat a talaj szerkezetére, biológiai és kémiai jellemzőire. A monokultúra fenntartásához nagy mennyiségű természetidegen kemikália felhasználása és GMO fajták termesztése kapcsolódik. A fentiek egyértelművé teszik, hogy az ökológiai gazdálkodásban nincs helye a monokultúrának. 7. Az őszi búza termesztése Az őszi búza a mérsékelt égöv legnagyobb területen termesztett kenyérnövénye. Termesztésének technológiája minden termőhelyre részletesen ki van dolgozva. Az őszi búzát elsősorban malomipari célra termesztik, de jelentős mennyiséget használnak fel takarmányozási célra is. 7.1 Talajelőkészítés, vetésváltás Az őszi búzát leggyakrabban a korán lekerülő növények után termesztik, amibe beletartozik az őszi búza is.

Önmaga után azonban legfeljebb egyszer szabad vetni, mert többszöri visszavetés komoly növényvédelmi problémákhoz vezet. Az őszi búza előveteménye a borsó, de nagyon jó talaj készíthető elő repce után is. A Norfolki négyes vetésforgóban az őszi búza előveteménye vöröshere, ami szintén jó talajt hagy maga után. A talajelőkészítés során szem előtt kell tartani, hogy az őszi búza nem igényel mélyművelést és sokkal inkább igényes a vetőágy minőségére, mint a talajművelés mélységére. Legtöbb növény után az őszi búza talajelőkészítő munkáit célszerű tarlóhántással kezdeni, hogy megőrizzük az elővetemény által hagyott vízkészletet és mielőbb megindulhasson a tarlómaradványok lebomlása. Az őszi búza talajelőkészítése során elvégzett tarlóhántás és annak ápolása növényvédelemi szempontból is nagyon fontos. A tarlóhántással elpusztíthatók a talaj felső részében újabb nemzedéket

nevelő károsító szervezetek és talajlakó kártevők (drótféreg, mocskospajor). Kevés tarlómaradvány és a gyökérágy mélységéig beérett talaj esetén a nyár végi alapművelés el is hagyható. A vetést 7-10 nappal megelőzően el kell végezni a magágy előkészítést, amelynek mélysége ne haladja meg a 6-8 cm-t. 7.2 Tápanyagellátás, vetés Az őszi búza tápanyagreakciója kifejezetten jó, tápanyagellátásának gyakorlata részletesen kidolgozott. Fajlagos tápanyagigény 1 tonna termés és a hozzá tartozó egyéb növényi részek képzéséhez N: 25-29 kg; P2O5: 12-15 kg; K2O: 18-22 kg. Ennek megfelelően egy közepes táperőben lévő mezőségi talajon 4,5-5,0 t/ha termés eléréséhez 100-120 kg/ha N, 50-60 kg/ha P2O5, 80-100 kg K2O hatóanyag szükséges. Az őszi búza tápanyag ellátását csaknem kizárólag műtrágyákra alapozzák. A foszfor és kálium teljes mennyiségét ősszel, az alapozó talajműveléssel dolgozzuk be a talajba.

A nitrogén egy részét szintén ősszel juttatjuk ki, amennyiben az elővetemény tarlómaradványának mennyisége ezt indokolja. Az ősszel kijuttatott N-hatóanyag mennyisége ne haladja meg az összes N-hatóanyag egyharmadát. A fennmaradó N-hatóanyag tavasszal fejtrágyaként kerül kijuttatásra. A fejtrágyázást célszerű tél végén, a bokrosodás megindulásakor megkezdeni. A fennmaradó nitrogén – hatóanyag kijuttatását a szárbaindulás kezdetére célszerű időzíteni. Az őszi búza vetése a Kárpát20 medencében hagyományos módon október első felére esik. Ismerve a fajták közötti tenyészidőbeli különbségeket, az őszi búza vetése október végéig nagy biztonsággal elvégezhető. A vetés gabona sortávolságban történik, mely 10,5-15,2 cm között van A legtöbb gabona vetőgép 12,5 cm sortávra van beállítva. A vetésmélységre befolyással van a vetésidő, és a talaj állapota. Átlagos talajviszonyok és optimális

vetésidő esetén a vetésmélység 5 cm körül legyen. A kivetendő csíra mennyisége 5 millió/ha körül van Tömege 230-250 kg-ot tesz ki. 7.3 Növényápolás, betakarítás Az őszi búza növényápolása a tél folyamán ráfagyott hóréteg feltörésével kezdődik, majd a fagyos talajon összefutott belvíz elvezetésével folytatódik. A tél végén a legfontosabb növényápolási munka a felfagyott növényállomány visszahengerezése a talajba. Az ökológiai gazdálkodás a talajba visszaerősödött, bokrosodásnak induló állományt gyomfésűvel járatják, hogy a kora tavasszal kelő gyomokat ritkítsák. A búzát károsító gombabetegségek és állati kártevők fellépése évjáratonként változó. Az integrált védekezésben nagy hangsúlyt kap a megelőzés. A vetőmagot a fuzáriózis és az üszöggombás fertőzések elkerülése érdekében csávázni kell. A talajlakó kártevők közül a gabonafutrinka, a gabonalegyek és a vetési

bagolylepke lárvája ellen lehet szükség talajfertőtlenítésre. Megfelelően elvégzett talajmunka esetén azonban a talajfertőtlenítés legtöbbször elhagyható. Az 1-4 leveles állományban károsító gabonafutrinka lárva (csócsárló) ellen egyes években indokolt lehet a védekezés. A búza lisztharmat száraz, meleg tavaszokon, április közepén, végén jelentkezhet először, de akkor általában még nem indokolt a vegyszeres védekezés. Ha az időjárás továbbra is kedvez a betegség fellépésének, a védekezést a levélkárosítók elleni védekezéssel egyben május végén a kalászképzés idején célszerű elvégezni. A levélkárosító rovarok közül a vetésfehérítő bogár említése indokolt, mert nagyarányú elszaporodása rövid idő alatt szinte megsemmisíti a búza levélzetét. Az érés előtt megjelenhetnek a búza rozsdabetegségei, de ellenük külön védekezni általában nem kell. Csapadékos nyáron a kalász fuzáriózisa ellen

indokolt lehet a védekezés. Az őszi búza betakarítása napjainkban egy menetben a teljes érés kezdetén gabonakombájnnal történik. Kedvező időjárás esetén meg lehet várni, hogy a szemek víztartalma 14 % alá csökkenjen, és akkor elhagyható a szárítás. A betakarítás kezdetén nagy gondossággal kell beállítani a kombájnt, hogy a szemek ne törjenek, a betakarított termék tiszta legyen és a betakarítási veszteség ne haladja meg a 2 %-ot. Ebben az esetben a kombájnból a szállító járműre terített szemtermés egyenesen a tárolóba, vagy a malmokba, kereskedelmi telepekre szállítható. Kedvező években a termésátlag meghaladja az 5 t/ha-t a jobb minőségű talajokon. A kombájn után a talajon maradt szalma általában bálázásra kerül, ha van rá felhasználói igény. A bebálázott szalma mennyisége 60-70 %-a a betakarított szemterménynek. Ha nincs szükség a szalma felhasználásra, akkor célszerű felaprítani és a

talajelőkészítő munkákkal a talajba dolgozni. 8. Az őszi árpa termesztése Az őszi árpa a takarmányozási célra termesztett növények között beltartalmi és táplálkozásélettani szempontból kiemelkedő jelentőségű kalászos gabonánk. A termőhellyel szemben 21 kevésbé igényes, mint az intenzív őszi búza fajták. Legjobb termést a mezőségi talajokon adja, de eredményesen termeszthető minden talajon a szélsőséges talajtípusok kivételével. 8.1 Talajelőkészítés Az őszi árpát többnyire őszi búza, vagy egyéb korán lekerülő elővetemény után termesztik, ami egyben meghatározza talajművelési rendszerét is. A vetésig általában kevés idő áll rendelkezésre, ezért a talajművelésre alkalmas időt ésszerűen ki kell használni. A tarlóhántásos ápolást minden talajtípuson célszerű elvégezni a talaj nedvességtartalmának megőrzése és a gyommagvak gyors kicsírázása érdekében. Nyár végén lekerülő és

kevés szármaradványt maga után hagyó elővetemény betakarítása után azonnal elvégezhető a középmély szántás, ha a talaj nedvességtartalma lehetővé teszi a jó minőségű munkát. Ha a talaj állapota indokolja a szántáselmunkálást el kell végezni. Szeptember elején, legfeljebb közepén el kell kezdeni a vetőágy készítést. Kedvező talajállapot esetén az egy menetben elvégezhető, de a jó minőség érdekében akár többször is átmunkálhatjuk a talaj felső rétegét. A vetőágy mélysége 8-10 cm legyen. Jó vetőágy készíthető különböző kultivátorokkal és kombinált talajművelő eszközökkel. 8.2 Tápanyag ellátás, vetés Az őszi árpa tápanyag reakciója jó, de faji sajátosságai miatt a N – trágyázással körültekintően kell eljárni. Fajlagos tápanyagigénye 1 tonna szemterméshez és a hozzá tartozó egyéb növényi részekhez N: 27 kg, P2O5: 10 kg, K2O: 26 kg. A foszfor és a kálium hatóanyag kijuttatása

ősszel, az alapműveléssel történik. A nitrogén hatóanyagnak legfeljebb egyharmadát juttatják ki ősszel, a maradékot kora tavasszal fejtrágya formájában. Ha ősszel túlzott mértékű Nhatóanyagot juttatunk ki, az állomány túl fejletten megy a télbe, és megnő a kifagyás veszélye. A túlzott őszi N – táplálás mellett megnőhet a lisztharmat fertőzés is Az őszi árpa a többi kalászos gabonánál nagyobb mértékben igényli a Ca és Mg jelenlétét a talajban. A savanyú talajokon e két tápelem biztosítása érdekében célszerű dolomitot használni. A kalászos gabonák közül az árpa reagál legérzékenyebben arra, ha a vetésidő eltér a termőhelyi optimumtól. Az őszi árpa túl korai vetése csökkenti a télállóságot, elkésett vetése esetén pedig jelentős terméskiesést okoz. Átlagos termőhelyi és időjárási feltételek mellett az őszi árpa vetését szeptember 25 és október 5 között kell elvégezni. A

Kárpát-medencében fajtától függően 5,0-5,5 millió csírát kell kivetni hektáronként. A vetés mélysége 4-5 cm A csírázáshoz minimum 3-4 oC talaj hőmérséklet szükséges. Gyors keléshez és homogén növényállomány kialakulásához 6-8 oC átlaghőmérséklet és kellő talajnedvesség szükséges. Az őszi búzához hasonlóan az árpát is gabonavetőgéppel gabona sortávra vetjük. A kivetendő mennyiség 200 kg körül van. Száraz talajon vetés után indokolt lehet a hengerezés 8.3 Növényápolás, betakarítás Az őszi árpa károsítói ellen már a vetőmag csávázásakor megkezdjük a védekezést. A csávázás védelmet nyújthat az üszöggombák, a korai fuzáriózis, a szeptóriás megbetegedések és a helmintospóriumos betegségek ellen. A gabonafutrinka és a vetési bagolylepke lárvájával 22 fertőzött talajon szükség lehet a vetés előtt talajfertőtlenítésre. Az őszi árpa növényvédelmi problémáinak jelentős része

helyes agrotechnikával minimálisra csökkenthető. Az integrált növényvédelem alapja a vetésváltás. A gyomok, kórokozók és károsítók terméscsökkentő kockázata sokkal kisebb lenne, ha az őszi árpát nem kalászosok (legtöbbször búza) után vetnék. A Kárpát-medencében termesztett összes kalászos gabona közül az őszi árpa betakarítását kezdik legkorábban. Egyes években az aratást már június közepén el kell kezdeni A betakarítás vége általában áthúzódik július elejére. Az árpa betakarítását gyakran nehezíti, hogy a medárdi esők hatására az állomány megdől és elgyomosodik. Elkésett aratás esetén a legnagyobb veszteséget a kalásztörés okozza. Ilyenkor a beltartalmi értékek romlásával is számolni kell. Ahhoz, hogy a betakarítási veszteség ne haladja meg a 4-5 %-ot, a kombájn helyes beállítását folyamatosan ellenőrizni kell. Az őszi árpa termésmennyisége valamivel kisebb mint az őszi búzáé, de

megfelelő termőhelyen jó agrotechnikával 4-5 t/ha termés érhető el. A betakarított termés tisztítása és tárolása megegyezik a többi gabonafélével Az őszi árpa szalmáját általában nem használják almozásra, ezért összeaprítva a talajba dolgozzák. 9. A tavaszi árpa termesztése A tavaszi árpa az emberiség egyik legrégebben termesztett növénye. Napjainkban elsősorban a sörgyártás és számos élelmiszer alapanyagaként, de takarmányozási célra is kiválóan alkalmas. A sörárpa termesztés technológiájának minden eleme a söripari minőséget kell, hogy szolgálja, emellett a terméshozam csak második helyen van. A sörárpa hagyományos termőtájai a középkötött, átlagos humusztartalmú cukorrépatermő területeken vannak, ahol cukorrépa után termesztik. A Kárpát-medencében a termesztő körzetei az erdőtalajokon vannak, mert a hőmérséklet és a csapadék általában itt kedvez a termesztésének. A sörárpa termesztés

sikere nagyon függ az elővetemény helyes megválasztásától, a vetés előkészítő talajműveléstől, a vetéstechnikától, a tápanyagellátástól, a növényvédelemtől és a betakarítástól. Ezek a technológiai elemek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy tiszta, egészséges, jó csírázó képességű, kiegyenlített, nagy hektoliter tömegű és viszonylag alacsony fehérjetartalmú szemestermény kerüljön betakarításra. 9.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás A sörárpa talajművelésénél mindig szem előtt kell tartani azt, hogy a téli csapadékot minél jobban megőrizzük és a magágyat a kora tavaszi vetéshez jó minőségben előkészítsük. A jó minőségű talajművelés alapja a középmély őszi szántás. Kevés szármaradvány és megfelelő talajnedvesség mellett ez általában olyan minőségben végezhető, hogy nem szükséges szántáselmunkálás. Az őszi talajmunkákat úgy kell elvégezni, hogy a tavaszi talajmunkáknál már ne

legyen szükség a talaj többszöri átmunkálására. A kora tavaszi talajlezárást követően lehetőleg egy menetben kell magágyat készíteni. A magágy előkészítést célszerű a vetéshez igazítani. Minden nap csak annyi területet készítsünk elő, amennyit be is vetünk Legjobb kelés akkor várható, ha a magágy készítés műveletet rövid időn belül követi a vetés. 23 A sörárpa tápanyag ellátása nagy hatással van a söripari minőségre. Fajlagos tápanyagigénye közel azonos, mint a takarmány célú őszi árpáé, de a N – hatóanyag kijuttatásánál nagy odafigyeléssel kell eljárni, hogy a szemtermés fehérjetartalma alacsony maradjon. A tápanyag ellátás függ az előveteménytől és a talaj humusztartalmától is Kerülni kell az elővetemények között a pillangósokat, mert azok általában nagy mennyiségű N-t hagynak maguk után. Azokat az előveteményeket is kerülni kell, amelyeknél nagy adagú N – trágyázással

feltöltötték a talajt, de az aszály miatt a hatóanyag jelentős része a talajban maradt. Általános elvként elfogadható, hogy a tenyészidőben kijuttatott N – hatóanyag mennyisége termőhelytől és évjárattól függően 40-80 kg/ha között van. A 3 %-nál magasabb humusztartalmú talajokon az alsó érték, az 1,0-1,5 % humusztartalmú talajokon a felső érték javasolható. Fontos a N hatóanyag kijuttatásának módja, a hatóanyag adagolása is. Az alapműveléssel egy időben csak akkor kell nitrogént adni, ha a talajba munkált szármaradvány azt indokolja. Az összes nitrogén hatóanyagnak közel felét a tavaszi talajelőkészítő munkákkal dolgozzuk be a talajba. Bokrosodástól a kalászhányásig több adagban juttatják ki a nitrogén hatóanyagot. A foszfor hatóanyagból kiadott mennyiség közel azonos a nitrogénével. A kálium hatóanyagból az előbbieknek a kétszeresét lehet kiadni. A foszfor és a kálium hatóanyagot az őszi

alapműveléssel kell a talajba dolgozni. 9.2 Vetés, növényápolás, betakarítás A sörárpa hosszúnappalos növény, ezért korán kell vetni, hogy a vegetatív növekedéshez – a termésképzés alapjaihoz – elég idő álljon rendelkezésre. A korai vetést az is lehetővé teszi, hogy a csírázása már 2-3 oC-on megindul. A kitavaszodástól függően a vetést minél előbb el kell végezni. Azokban az években, amikor hosszú a tél és a nagy hótakaró csak lassan olvad el, nem érdemes az árpa vetését erőltetni, mert késői vetés esetén nem számolhatunk jó terméssel. Optimális vetésmélysége 4-5 cm A sekély vetés jelentős termésveszteséggel jár, mert gátolja a megfelelő bokrosodást. A többi gabonához hasonlóan gabona vetőgépekkel gabona sortávra vetik. Optimális feltételek esetén a legtöbb fajtából 4,0-4,5 millió csírát vetnek hektáronként. Kedvezőtlen talajviszonyok, és késői vetés esetén a kivetett csíraszám

meghaladja az 5 milliót. A talajkárosító kártevők nagyobb egyedszáma esetén a vetéssel egy időben talajfertőtlenítést kell végezni. A csávázott vetőmag a növényfejlődés kezdetén védelmet nyújt a betegségek ellen. A bokrosodás idején azonban szükség lehet az árpalisztharmat elleni védekezésre. A föld feletti vegetatív részeket a gabonalegyek, levéltetvek és vetésfehérítő bogár lárvái károsíthatják. A kalászban fejlődő szemtermésre a gabonapoloskák és a szipolyok jelentenek legnagyobb veszélyt. A gyomok elleni védekezés a helyes vetésváltással és talajműveléssel a legtöbb évben megoldható. Leggyakrabban az egyszikű egyéves gyomokkal fertőzött talajokon lehet szükség posztemergens herbicid használatára. A sörárpát teljes érésben kell betakarítani, amikor a szemek nedvességtartalma 14-16 %. Ez általában július második felére esik. Az ettől korábbi és későbbi betakarítás egyaránt minőségi romlást

okoz. A csírázó képesség megőrzése érdekében a dob fordulatot indokolt a takarmányárpánál alkalmazott értékek alá állítani. A kombájntól beérkező termést azonnal tisztítani kell. Ha a szemek nedvességtartalma meghaladja a 16 %-ot, kíméletes szárításra is szükség van. Ennek hőmérséklete nem haladhatja meg a 41 oC-ot 24 A sörárpa hazai termésátlaga 3-4 t/ha körül van az évjárat függvényében. A betakarítás után keletkező szalma mennyisége közel ugyanennyi. Mivel a szalmát almozásra általában nem használják, a következő növény alá visszaforgatják a talajba. 10. A rozs termesztése A rozs a gyenge termékenységű homoktalajok legfontosabb gabonanövénye. Gyökérzete és föld feletti részei méretükben meghaladják a többi gyenge gabonafélét. Magas szára miatt jobb táperőben lévő talajokon nem termeszthető a megdőlés veszélye miatt. A rozs talajművelési rendszere magában foglalja a homoki gazdálkodás

sajátosságait is. Mivel a rozs azon kevés növények egyike, amelyek nagyobb termésveszteség nélkül monokultúrában is termeszthetők, a talajművelésnek ezt is figyelembe kell venni. 10.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás Korai vetése miatt a rozsot általában korán lekerülő növény – gyakran önmaga után – szokták vetni. A tarlóhántást a lehető legkorábban el kell végezni A tarlóhántást mindig gyűrűshengerrel kell lezárni, hogy csökkentsük a szélerózió kockázatát. A kigyomosodott tarlóhántást tárcsával vagy szántóföldi kultivátorral célszerű újra elmunkálni, majd hengerrel lezárni. Kedvező talajviszonyok és időjárási feltételek mellett a nyár folyamán többször elvégzett tarlóhántás ápolás és annak lezárása kellően beérett aprómorzsás vetőágyat biztosít. Ha ez nem valósul meg, akkor augusztus második felében középmély szántással alapművelést végzünk. Vetés előtt egy héttel célszerű

elkészíteni a magágyat Nem kellően ülepedett talajon két henger közé kell vetni, ami azt jelenti, hogy vetés előtt és után is hengerezni kell. A nyár végén lekerülő elővetemények után, ha a talaj állapota lehetővé teszi – azonnal szántani lehet. A jó minőségű középmély szántás kellően beforgatja a tarlómaradványokat és gyommagvakat. Szántás után indokolt esetben könnyű fogassal munkáljuk el a talajt Átlagos időjárás mellett a vetőágy készítésig más műveletet nem szükséges végezni. A rozs tápanyagfeltáró–képessége a többi kalászos gabonához viszonyítva kiemelkedően jó, amit figyelembe kell venni a tápanyag–utánpótlásnál. A rozs fajlagos tápanyag igénye 1 tonna szemterméshez a hozzá tartozó egyéb növényi részekkel együtt N: 33 kg, P2O5: 21 kg, K2O: 22 kg. A talaj tápanyag szolgáltató képességétől és az előveteménytől függően 2,0-3,0 t/ha-os rozstermés tápanyagigénye N: 50-70 kg, P2O5:

40-50 kg, K2O: 40-50 kg hektáronként. A rozs tápanyagigényét leggyakrabban műtrágyákkal elégítik ki, de laza homoktalajokon a zöldtrágyázásnak is van gyakorlata. A tápelemek közül a nitrogénnel óvatosan kell bánni, mert túlzott adagja áttelelési problémát és tavaszi megdőlést okozhat. A foszfor és a kálium kijuttatása a többi gabonához hasonlóan történik. A nitrogén egyharmadát ősszel, kétharmadát tavasszal kell kijuttatni. 10.2 Vetés, növényápolás, betakarítás A rozsot szeptember második felében, de legkésőbb október első napjaiban el kell vetni. A vetés 4-5 cm mélyen gabonavetőgéppel, gabona sortávra történik. A kivetendő csíra 25 mennyisége 4,7-5,2 millió/hektár, ami 150-170 kg vetőmagnak felel meg. Vetés után laza homoktalajokon mindig hengerezni kell. A rozs ősszel gyorsan növekedésnek indul és a bokrosodás is elkezdődik. Jól elfedi a talajt, és nem hagy életteret az ősszel kelő gyomoknak.

Hosszú, meleg csapadékos őszön a túlfejlett rozsot kímélő legeltetéssel célszerű a növekedésében visszafogni, hogy elkerüljük a téli kipusztulást. Tél végén a felfagyott rozs gyökerét hengerezéssel tömörítjük a talajba A rozs növényvédelme a kalászos gabonák közül a legkevesebb költséggel megvalósítható. Gyomszabályozásra általában nincs szükség, mert az erőteljes növekedésű rozs kiváló gyomelnyomó, a többi gabonánál előforduló növénybetegségek legtöbbje a rozson nem okoz komoly fertőzést, ezért a védekezés általában nem indokolt. Speciális kórokozója az anyarozs, de ez is csak szélsőséges körülmények között lép fel járványszerűen. A talajlakó kártevők kivételével a többi kártevő nem jelent termesztési kockázatot. Igaz ez a vetésfehérítőre is, amely a többi gabonafélét károsítja. Ez a magyarázata annak, hogy a rozs a legtöbb termőhelyen alkalmas a biorozs előállítására. A

rozsot teljes érésben június végén, július elején lehet betakarítani. A rozs betakarítása és tárolása a többi gabonához viszonyítva nagyobb odafigyelést igényel. Ennek oka az, hogy az aratás idejére az állomány gyakran megdől, ami nehezíti a kombájnolást. A teljes érettségben levő szemek könnyebben peregnek, ezért nagyon fontos a motolla helyes beállítása. Csapadékos nyáron, amikor az esők akadályozzák az aratást, a rozsszem a kalászban kicsírázhat, mivel nyugalmi ideje más, mint a többi gabonáé. A betárolt rozs könnyen bemelegszik, mert az enzimtevékenység betakarítás után sem áll le. Ezért a rozs tárolása nagy odafigyelést igényel. A rozs várható termése közepes homoktalajokon 2,0-3,0 t/ha a szalma mennyisége ennek közel másfélszerese. A rozs szalmája almozásra alkalmas, ezért általában bebálázzák. A kíméletesen, kézi munkával learatott rozs szalmája az újra reneszánszát élő zsuppfedelű házak

építésének értékes alapanyaga. 10.3 Rozs a takarmánykeverékekben A rozs intenzív fejlődése és nagy zöldtömege révén fontos komponense az őszi takarmánykeverékeknek. A takarmánykeverékek fontos szerepet játszanak a tömegtakarmányt fogyasztó állatok (szarvasmarha, juh) természetszerű takarmányozásába és üzemi szempontból is számos előnyt hordoznak. Tavasszal a legkorábban betakarítható őszi takarmánykeverék a ,,Keszthelyi” keverék, mely az őszi káposztarepce és a rozs társítása. Vetésének ideje augusztus második felétől szeptember első hetéig tart. A két komponens vetőmagját keverten vetik úgy, hogy az őszi káposztarepcéből 300-400 csírát, rozsból 200-250 csírát vetnek négyzetméterenként. Gabona vetőgéppel gabona sortávra 3,0-3,5 cm mélyen vetik. Az istállótrágyát és a gondos talaj előkészítést meghálálja. Betakarítását már korán tavasszal, április végén el lehet kezdeni Mindaddig etethető,

míg a rozs ki nem kalászol. Várható termése 15-20 t/ha zöldtömeg Gyengébb termékenységű, homokos talajokon eredményesen termeszthető a rozsos szöszös bükköny. Vetésének ideje szeptember első dekádja A szeptember közepe utáni vetéstől nem várhatunk megfelelő termést. Vetés előtt a két komponens vetőmagját összekeverik úgy, hogy rozsból 170-200, szöszös bükkönyből pedig 250-300 csíra kerüljön elvetésre négyzetméterenként. Kora tavasszal szükség lehet a felfagyott vetés hengerezésére Etetését április végén lehet elkezdeni, és a rozs kalászolásáig folytatni. 26 11. A zab termesztése A zab a Kárpát-medencében már a civilizáció kezdetén jelen volt. Különleges beltartalmi értékei miatt az egyik legfontosabb takarmány gabonánk, de humán táplálkozási célra is egyre nagyobb mértékben használják. Korábban csak tavaszi zabfajták voltak a köztermesztésben, de az utóbbi években megjelentek az őszi

vetésű fajták is. A köztermesztésben továbbra is a tavaszi zabfajtáknak van jelentősége, ezért a termesztéstechnológia ismertetése erre vonatkozik. 11.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás A zab talajelőkészítése a hagyományos zabtermő talajokon hasonló a tavaszi árpáéhoz. A zab különleges gyökérzetének köszönhetően extrém talajokon is termeszthető, ahol a talajelőkészítő munkának igazodni kell a talajállapotokhoz. Ilyen extrém talajviszonyok vannak a gyeptörések, erdőirtások, rekultiválandó területek, vagy későn kultúrába vonható belvizes területek zabbal történő hasznosításakor. Széles intervallumban képes tolerálni a talaj kémhatását, ezért savanyú erdőtalajoktól a szikes talajokig biztonságosan termeszthető. Mélyművelést nem igényel, mert gyökérzete a talaj felszínéhez közel helyezkedik el. Gyeptörések, erdőirtások, rekultiválandó területek zabbal történő hasznosításakor – ha a

talajállapotok megengedik, ősszel célszerű forgatásos talajművelést végezni. Száraz, rögös talajokon e helyett középmély lazítást végzünk. A tél beálltáig igyekezni kell a talaj felső rétegét úgy átdolgozni, hogy tavasszal egy menetben tudjunk magágyat készíteni. Ha a talaj rögös, üreges szerkezettel megy a télbe, akkor az első tavaszi talajmunka a talaj lezárása. Ez történhet simítóval, tárcsával és kombinált eszközökkel is. A zab vetőágy igénye valamivel kisebb, mint a tavaszi árpáé. Azokon a talajokon ahol az őszi talajművelés valamilyen ok miatt elmaradt, a kora tavasszal elvégzett vetőszántásba is érdemes elvetni a zabot. A vetésmélység a legtöbb talajon 4-5 cm között van. 11.2 Vetés, növényápolás, betakarítás A zab vetési ideje átlagos időjárási körülmények között március 10-25 között van. Lassan felmelegedő nedves talajokon is érdemes szorgalmazni a korai vetést, mert a zab jó tűri a

vizes, kissé tömörödött talajokat is. A vetést gabona vetőgépekkel gabona sortávra végezzük A zab gyökérzetének tápanyagfeltáró–képessége a termesztett gabonafélék között a legjobb, ezért jól hasznosítja a talaj tápanyagkészletét. Ebből következik, hogy tápanyagreakciója nem olyan látványos, mint a többi gabonaféléé, mivel azt a tápanyagot is képes felvenni, ami más növény számára már felvehetetlen. Fajlagos tápanyag–igénye 1 tonna szemterméshez és a hozzá tartozó egyéb növényi részekhez N: 25 kg, P2O5: 15 kg, K2O: 18 kg. Átlagos hozama 3 t/ha körül van, amelynek eléréséhez közepes táperőben lévő barna erdőtalajon 60-80 kg/ha nitrogén, 40-50 kg/ha foszfor és 50-60 kg/ha kálium hatóanyag szükséges. A foszfort és a kálium hatóanyagot az őszi alapműveléssel egy időben célszerű kijuttatni. A nitrogén hatóanyagból ősszel csak annyit adunk ki, amennyi a tarlómaradványok lebomlásához szükséges. A

tavaszi magágy előkészítés során az összes hatóanyag 30-50%-át adjuk ki. A nitrogén hatóanyag fennmaradó részét több adagban juttatjuk ki a bokrosodás és bugahányás között. A zab nitrogén felvétele a keléstől a virágzásig intenzív, de a túlzott N– 27 adagolás növényvédelmi kockázatot jelent. Hektáronként 4,0-4,5 millió csírát vetünk a talaj állapotától és a fajtától függően. Ez megfelel 140-160 kg vetőmagnak Vetés után – különösen a száraz üreges talajokon indokolt lehet a hengerezés. Gyorsan kikelő egyenletes állomány kialakulásához szükség van arra, hogy a vetőmag osztályozott, csávázott legyen. A zab károsítói és gyomnövényei néhány kivételtől eltekintve megegyeznek a többi gabonaféléével. A gabonabetegségek ellen hatékonyan lehet védekezni csávázással, ezért a zab állományának permetezése általában csak a vetésfehérítő bogár lárvái ellen indokolt. Az állati kártevők

közül fontos megemlíteni a nedves talajokban élő zab fonálférget, mely ellen helyes vetésváltással védekezhetünk. Nem lehet a zab előveteménye a burgonya és a cukorrépa, de önmaga után sem vethető. A zab gyomosodása megfelelő vetésváltással szintén elkerülhető. A zab integrált növényvédelmében kiemelkedő jelentőséggel bír a helyes vetésváltás és a tábla kiválasztás. A zab betakarításának időpontját nehéz pontosan meghatározni, mert a bugavirágzat különböző részein más érettségű szemek találhatók. A betakarítás optimális ideje akkor van, amikor a legtöbb szem már érett, de még nem indul meg a termés pergése. A hazai gabonafélék közül a zabot takarítják be legkésőbb, általában július második felében. A zab érésének sajátosságai miatt sokáig a kétmenetes betakarítás volt jellemző. Napjainkban azonban egy menetben takarítják be gabonakombájnnal. A betakarított termés tisztítása és

tárolása nagy odafigyelést kíván, mert a zabszemek érettsége eltérő és a betárolt termés enzimatikus aktivitása még sokáig megmarad. A zabszalma értékes takarmány, ezért kombájnozás után gondosan szárítani, majd bálázni kell. A zabszalma mennyisége közel azonos a betakarított szemterméssel. 11.3 A zabosbükköny termesztése A zab kiváló takarmány értéke és agronómiai sajátosságai révén alkalmas arra, hogy szerepeljen a zöldtakarmányozás céljára termesztett takarmánykeverékben. A zabosbükköny, melyben a zab mellé tavaszi bükkönyt társítanak, a gyengébb talajokon is biztonságos termést ad. Az állatok nagyon kedvelik, mert mindkét komponens ízletes számukra A zabosbükköny lassan vénül el, mert a zab bugahányás után is jól emészthető, ízletes marad. Betakarítása akkor kezdhető, amikor megjelennek a zab bugavirágzatai. A zöldtakarmányként fel nem etetett termésből jó minőségű széna készíthető.

Várható termése 17-20 t/ha. A zabosbükköny–komponenseihez hasonlóan márciusi vetést igényel. Gabonasortávra vetik gabonavetőgéppel. A vetés mélysége 3-4 cm Vetés előtt a két komponens vetőmagját összekeverik úgy, hogy a zabból 250-300 csíra, bükkönyből pedig 160-200 csíra kerüljön elvetésre négyzetméterenként. A zabosbükköny a legértékesebb tavaszi takarmánykeveréknek, de csak azokra a talajokra javasolható, ahol nem szenved a tavaszi szárazságtól. 12. A kukorica termesztése A kukorica a világ egyik legfontosabb szemesterményt adó növénye, a legnagyobb területen termesztett kapás kultúra. A szemes kukorica nagy részét takarmányként használják fel, de jelentős mennyiséget használnak emberi táplálék és ipari feldolgozás céljára is. Újabban terjedőben van az energetikai célú felhasználása is. A kukorica közel négyszáz éve van jelen a Kárpát-medencében, és azóta nagy termesztési hagyománya alakult ki.

Kiválóan 28 alkalmazkodik a különböző termőhelyekhez, talajtípusokhoz és a kenyérbúza mellett a legfontosabb szántóföldi növényünk. A kukorica termesztés sikeréhez az agrotechnikai elemek komplexitása szükséges. A talajművelés a kukorica termesztés egyik kiemelten fontos agrotechnikai eleme, mely folyamatosan változik a gépesítés, a fajtahasználat, a tápanyagellátás és a növényápolás függvényében. A kukorica talajművelés iránti igénye azonban változatlanul az, hogy mélyen művelt, kellően lazított, a magágy mélységében aprómorzsás és kellően ülepedett, nagy biológiai aktivitású talajt igényel. A talajművelés rendszere leginkább az előveteménytől függ, ezért célszerű ez alapján összefoglalni. 12.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás A kukorica korán lekerülő előveteményei között első helyen a kalászos gabonák állnak, de vetnek kukoricát hüvelyesek, pillangós takarmánynövények és repce

után is. Minden esetben a talajmunkák sora a tarlóhántással és annak lezárásával kezdődik. Ez a művelet feltétlenül szükséges ahhoz, hogy minél több vizet megőrizzünk a talajban a következő évi kukorica számára. A tarlóhántás és annak folyamatos ápolása jelentősen képes csökkenteni a gyomosodás mértékét. Az alapművelésre a nyár végén esők által átnedvesedett talajokon szeptember-október hónapban kerül sor. Forgatásos talajművelés esetén a szántás mélysége 30 cm körül legyen. Száraz évben, amikor jó minőségű szántás nem végezhető, forgatás nélküli alapművelést, talajlazítást végzünk. Ennek mélysége 40-60 cm körüli A lazítás által felszaggatott rögök elmunkálása csak megfelelő talajnedvesség mellett lehetséges. A rögök porhanyósítását szélsőséges csapadékviszonyok esetén a téli fagy végzi el. Későn lekerülő elővetemények esetén a tarló- és szármaradványok telepítése után

célszerű azonnal elvégezni az alapművelést. Ez általában 30-35 cm mély szántást jelent Száraz talajon itt is a lazítás javasolható. Monokultúrás termesztésben a talajművelés egyik nagy problémája a nagy tömegű szár és tarló leforgatása. Újabban terjed a kukoricaszár bálázásos betakarítása energia alapanyag céljára, ami ezt a problémát megoldja. A kukorica igényli a jó magágyat, ezért már a betelelés előtt olyan talajállapotra kell törekedni, ami megkönnyíti a magágy készítés folyamatát. A kora tavasszal elvégzett talajzárás (rónázás) után kerülni kell a talaj felszínét kiszárító műveleteket. Magágy készítésre általában kombinált talajművelő eszközöket használnak, melynek művelési mélységét 8-10 cm-re kell beállítani. A kukorica tápanyag–ellátása az egyik legjobban kidolgozott eleme a termesztéstechnológiának. Jelenleg a kukorica tápanyagigényét csaknem kizárólag műtrágyákkal

elégítik ki, pedig igényli az istállótrágyázást. A nagy teljesítményre képes hibridek széles körű elterjedésével jelentősen megnőtt az állománysűrűség és a felhasznált tápanyag mennyisége. A kukorica 1 tonna szemtermés és a hozzá tartozó egyéb növényi részekhez szükséges fajlagos tápanyagigénye N: 28 kg, P2O5: 11 kg, K2O: 30 kg, CaO: 8 kg, Mg: 3 kg. A kukorica tápanyag–felvételét számos tényező befolyásolja Ezek közül említésre érdemes a termesztett fajta (hibrid) anyagcseréjének intenzitása, a talaj kémhatása, vízellátottsága, kötöttsége, mikrobiológiai aktivitása. A termesztés gyakorlatára jellemző 6-8 t/ha-os átlagtermés eléréséhez nitrogénből és káliumból 140-170 kg/ha, foszforból 80-100 kg/ha hatóanyag szükséges. Hasonlóan a legtöbb növény táplálásához a P és K hatóanyag teljes mennyiségét az őszi alapművelés során kell a talajba dolgozni. A N–hatóanyag egy részét indokolt

esetben ősszel kell kijuttatni, hogy az elővetemény tarló- és szármaradványa mielőbb lebomoljon. A fennmaradó részt egy adagban a vetés előtt néhány héttel kell a talajba dolgozni. 29 12.2 Vetés A kukorica vetését a talajhőmérséklet alakulása határozza meg. Nagy vigorral rendelkező vetőmag esetében a vetés már 8 oC-os talajhőmérsékletnél is elkezdhető. Gyenge vigorú (alacsony Cold teszt %) vetőmag esetén célszerű megvárni, hogy a talaj hőmérséklete elérje a 10-12 oC-ot. Első esetben a vetést már április közepén, második esetben csak április végén, május elején lehet elvégezni. A vetésidő függ a hibrid tenyészidejétől is. Legkorábban az igen korai és a korai hibrideket (FAO 200-300) vetik. Ezután következnek a közép-késői hibridek (FAO 450-500) majd végül a középérésűek (FAO350-400). A kukoricát precíziós vetőgéppel helyrevetik. A vetőgépek csaknem kizárólag pneumatikus működésűek és a

vetőmagot néhány cm-es pontossággal helyezik be a talajba. A sortávolság 70,0-76,2 cm, a tőtávolság a fajtától függően 16-21 cm. A vetésmélység középkötött talajon 5-6 cm. Az elvetett kukorica állomány sűrűsége elsősorban a fajta tenyészterület igényétől függ. A korai fajták általában jobban besűríthetők Ezek állománysűrűsége elérheti a 75000-80000 tő/ha-t is. A hosszú tenyészideje általában nagyobb vegetatív tömeget nevelő fajták állománysűrűsége nem haladja meg a 62000-65000 tő/ha-t. Az optimálisnál lényegesen alacsonyabb, vagy magasabb tőszám egyaránt terméscsökkentő tényező. 12.3 Növényápolás A kukorica növényápolása elsősorban a gyomok elleni védekezést jelenti. Iparszerű termesztés esetén a gyomszabályozás herbicidekre alapozott. A presowing (PPI) és a preemergens (PRE) herbicidek használatának eredményessége nagymértékben függ a talaj nedvességtartalmától és a lehullott csapadék

mennyiségétől. A postemergens (POST) herbicid használata független az időjárástól, de eredményességét befolyásolja a gyomok fejlettsége a kezelés időpontjában. A környezetkímélő gyomszabályozás alapvetően a mechanikai sorközművelést alkalmazza. Ezzel a módszerrel csökken a talaj herbicid terhelése és jelentősen mérsékelhető a talajok vízvesztése is. A kukorica állományt veszélyeztetik a talajlakó kártevők is. Az elmúlt évtizedben Európában megjelent kukoricabogár elleni legbiztosabb védekezés a helyesen alkalmazott vetésváltás. Ez a kártevők visszaszorítása mellett a rezisztens gyomok és a gombabetegségek terméscsökkentő hatását is mérsékli. Csapadékos őszön jelentős minőségromlást okozhat a szemtermést fertőző fuzáriumos betegség, melynek kockázata a hosszú tenyészidejű fajtáknál (FAO 500) a legnagyobb. Hajlamosító időjárás esetén komoly fertőzést okozhatnak az üszögbetegségek és a

nigrospórás korhadás is. Számos veszélyes betegsége ellenére a szemeskukorica növényvédelmében nem alkalmazzák az állománykezelést. A takarmányozási célra termesztett szemeskukorica betakarítását a biológiai érés elérése után lehet elkezdeni. Ekkor már befejeződik a tápanyagok beépülése a szembe, de a nedvességtartalom még 30 % közelében van. Ha az időjárás megengedi célszerű a természetes vízleadást megvárni, mert akkor jobb minőségben takarítható be a szemtermés és a szárítás költsége lényegesen alacsonyabb lesz. 12.4 Betakarítás A szemes kukorica betakarításának legegyszerűbb módja az, hogy a csöveket kézzel letörik és jól szellőző górékban tárolják mindaddig, amíg a szemek nedvességtartalma eléri a 30 tárolhatósági értéket. Ezt a módszert alkalmazták évszázadokon át, és a ma is ezt alkalmazzák a kisüzemi gazdálkodásban. A módszer előnye olcsóságában és egyszerűségében van

További előnye, hogy a természetes úton szárított kukorica takarmányértéke kiemelkedően jó. A kukorica nagyüzemi betakarítását adapterrel felszerelt gabonakombájnnal egy menetben végzik. A betakarítás idején a kukoricaszemek nedvességtartalma meghaladja a tárolási értéket (14 %), ezért a kombájnból kikerülő szemtermést néhány órán belül szárítani kell. Tárolásra csak a száraz, szennyeződésektől megtisztított szemtermés alkalmas. A szárítási költségek csökkentése érdekében kidolgozták a nedvesen betakarított szemtermés erjesztéses tárolását. A tárolás során kedvező hőmérséklet mellett (15-25 oC) végbemegy a tejsavas erjedés, mely konzerválja a nedves szemeket. Az erjedési veszteség 2-3 %, mely jóval alatta van a szárítás költségeinek. Az erjesztéssel tárolt kukorica kiválóan alkalmas szarvasmarhák és sertések takarmányozására. A nedves szemtermés tárolása tartósító szerekkel is megoldható. A

25-30 % nedvességtartalmú szemtermés felületére permetezett tartósító szer elöli a szemek felületén található mikroorganizmusokat és a kukorica csírát. Ezáltal megakadályozza, hogy erjedéses rothadás és csírázás induljon el és leállítja a magban lezajló enzimatikus folyamatokat. Ennek a módszernek a hátránya, hogy a tartósítószerek drágák, a szemtermés tökéletes kezelése nagy szakértelmet és odafigyelést igényel. A nedves kukorica abrakként történő felhasználásához lehetőség van olyan betakarítási módra is, amikor a szemmel együtt a kukorica csutka közel 60 %-a is betakarításra kerül. Ezt a módszert nevezik szem-csutka keveréknek (CCM). A csutka teljes mennyisége azért nem kerül betakarításra, mert nagy rosttartalma miatt romlik az abrak emészthetősége. Ehhez a betakarítási módhoz a cséplőszerkezet átalakítása szükséges. A szemterméshez általában a csutka tömegének a felét keverik hozzá. A CCM

keverék tartósítása természetes erjesztéssel történik. A jobb tömöríthetőség érdekében a szem-csutka keveréket kalapácsos darálóval zúzzák össze. A kérődzők takarmányozására kidolgozott csuhéleveles kukoricacső zúzalék módszernél (LKS) a kukoricacsőhöz (szem+csutka) a csuhéleveleket, és a levelek egy részét is betakarítják. Ehhez a betakarítási módhoz csőtörő adapterrel felszerelt szecskázógép szükséges. A szecskaméret 1-2 cm hosszú Fontos, hogy a szecskázógép a szemeket is törje össze, mert ekkor a keverék jobban tömöríthető. Az erjesztéses tartósítás ennél a módszernél is úgy történik, mint a CCM módszernél. A szemeskukorica termesztés mellett nagy jelentősége van a silókukorica termesztésnek. A kukorica azért vált a silózás egyik legfontosabb alapanyagává, mert terület egységre vonatkoztatva nagy mennyiségű (20-40 t/ha), jó ízű és beltartalmú összetevőjű biomasszát ad. Nagy

keményítő–tartalma miatt könnyen silózható. Karotintartalma és rosttartalma jelentős, ezért a tejelő szarvasmarhák egyik legfontosabb téli tömegtakarmánya. A silózás során a teljes növény felhasználásra kerül, így egységnyi területről közel 50 %-al több tápanyag nyerhető, mint a szemes kukorica termesztésekor. 12.5 Silókukorica termesztés A silókukorica termesztés technológiája néhány elemében eltér a szemeskukorica termesztéstől. Ezek közül legfontosabb a vetés és a betakarítás A silókukorica termesztés céljára vetett fajták (hibridek) ugyanazok is lehetnek mint a szemeskukoricánál, de vannak speciálisan silózásra nemesített fajták. Ezeket nagy levéltömeg, vagy vegetatív termőképesség, lassú vízleadás jellemzi. Javasolt tőállományuk általában 15-25 %-al meghaladja a szemeskukorica céljára termesztett fajtákét. A legnagyobb különbség a betakarításban van. A silókukorica betakarítását akkor kell

elvégezni, amikor biomassza termése a legnagyobb és nedvességtartalma, cukortartalma jó minőségű szilázs készítését teszi 31 lehetővé. Túl későn végzett betakarítás esetén megnő a szárban az emészthetetlen lignintartalom, és ez rontja a takarmány emészthetőségét. A betakarítást akkor célszerű elkezdeni, amikor az egész növény nedvességtartalma 60 % körül van. Ilyenkor a szemek nedvességtartalma általában 40 % alatt van. A silókukoricából készített szilázs előállításának technológiáján a szilázskészítés szabályai érvényesek. 13. A cukorrépa termesztése A cukorrépa az egyik legfiatalabb szántóföldi növényünk. Termesztésének sikere nagy szakértelmet és jó műszaki hátteret igényel. A cukorrépa termesztésének több mint másfél évszázados hagyománya van a Kárpát-medencében. Napjainkban az Európai Unió agrárpolitikája miatt a cukorrépa termesztés átmeneti válságban van, de valószínű,

hogy hosszú távon a cukorrépa termesztése fontos helyet foglal el a szántóföldi növénytermesztésben. 13.1 A talajelőkészítés A cukorrépa talajműveléssel szembeni igénye talán a legnagyobb a szántóföldi növények között. A magas cukortartalmú, jó technológiai értékű cukorrépa előállítása gondos talajelőkészítő munkát igényel. A talajelőkészítés sikerét az elővetemény és a termőtábla gondos megválasztása alapozza meg. Fontos szabály, hogy önmaga után legalább 4 évig ne kerüljön ugyanabba a táblába Korábbi répaföldek szomszédságába sem célszerű vetni, mert az átvándorló kártevők nagy veszélyt jelentenek a kelő állományra. A cukorrépát leggyakrabban korán lekerülő elővetemények után termesztik, mert akkor időben és jó minőségben lehet elvégezni az istállótrágya kijuttatását és a talajmunkákat. A cukorrépa leggyakoribb előveteményei a kalászos gabonák. Előnyük, hogy korán

lekerülnek, kevés tarló- és szármaradvány marad utánuk. Nem zsarolják ki a talaj víz- és tápanyagkészletét és a talajt könnyen művelhető jó kultúrállapotban hagyják maguk után. A sikeres cukorrépa termesztés előfeltétele az, hogy a termőtábla talaja mélyen művelt, porhanyós, laza, de a vetésmélységben kellően ülepedett, kellően nedves legyen. Fontos az is, hogy a gyomok magvai és egyéb szaporító képletei minimális mennyiségben legyenek jelen. A cukorrépa talajművelési rendszerének első eleme a tarlóművelés, mely tarlóhántást, lezáró tömörítést és tarlóhántás ápolást jelent. Az elővetemény betakarítása után néhány napon belül el kell végezni a tarlóhántást. Ennek eszköze általában a tárcsa A meghántott tarlót könnyű hengerrel zárjuk le. A felporhanyított, majd letömörített talajban gyorsan kikelnek a gyommagvak és az aratáskor elhullott gabonamagvak. A kedvezően alakuló talajélet hatására

megkezdődik a tarlómaradványok lebomlása. A kizöldülő tarlóhántást akkor kell újra feketére művelni és lezárni, amikor a talaj nedvességtartalma lehetővé teszi. Az őszi alapművelésig a tarlóhántás ápolását – az időjárás függvényében többször is el kell végezni úgy, hogy utána mindig zárjuk le a talajt. Az őszi alapművelést minden talajtípuson célszerű lazítóelemmel kombinált váltvaforgató ekével elvégezni. Az alapművelés mélysége érje el a 35-40 cm-t. Erősen kiszáradt talajon először el kell végezni a középmély lazítást, majd a megfelelő talajnedvességnél sekély szántással kell lezárni a talajt. Célszerű váltvaforgató ekét használni az osztóbarázdák és bakhátak, valamint a tábla fordulóján kialakuló taposási kár elkerülése érdekében. Az istállótrágyát, valamint az azt kiegészítő műtrágyát a szántás előtt 32 kell kiszórni. A szántást még a tél beállta előtt a lehető

legjobb minőségben el kell munkálni, hogy tavasszal kevés talajbolygatással jó vetőágyat tudjunk készíteni. A kitavaszodástól függően a tavaszi magágy előkészítést minél előbb el kell kezdeni. A túlzott sietség azonban nagy kárt okozhat, mert a sáros, kenődő talajon végzett gépi munkák hosszú időre elronthatják a talaj szerkezetét. A magágy előkészítést korábban mindenhol könnyű kombinátorral végezték. Újabban terjedőben van a kompaktor használata, mely igen alkalmas arra, hogy 1-2 menetben kiváló magágyat készítsen. A vetés előtt kijuttatott PPI herbicideket a magágy előkészítés utolsó menetében 5-6 cm mélyen dolgozzák be a talajba. A magágy akkor jó, ha egyenletes vetési mélységet tesz lehetővé, a mag felett a talaj aprómorzsás, laza, de nem poros és a vetésmélységben kellően nyirkos. Fontos az is, hogy a vetőágy teljesen gyommentes legyen. 13.2 Tápanyagellátás A cukorrépa tápanyagellátása

jelentősen befolyásolja a termés mennyiségét és minőségét. A túlzott tápanyagellátás legalább olyan nagy kockázatot jelent a termésre, mint a tápanyaghiány. Más szántóföldi kultúrákhoz viszonyítva a cukorrépa különösen érzékeny a makroelemek és a mikroelem hiányára. Fajlagos tápanyagigénye, mely 1 tonna répatest és a hozzá tartozó leveles répafej kialakulásához szükséges, a következőkkel jellemezhető: N: 4,2 kg, P2O5: 1,9 kg, K2O: 6,5 kg, CaO: 0,9 kg, MgO: 1,7 kg, Fe: 81 g, Mn: 30 g, Zn: 6,4 g, Cu: 1,4 g, B: 7,0 g. A cukorrépa tápanyagellátása során nem a répatermés mennyisége, hanem a cukortermés mennyisége a legfontosabb. A kettő közötti összefüggés különböző talajtípuson és különböző tápanyag–szinteken még ugyanannál a fajtánál sem egyértelmű. A túlzott N hatóanyag kijuttatása nem csak növényvédelmi problémákat okoz, de csökkenti a kinyerhető cukortartalmat is. A kijuttatandó műtrágya

mennyiséget mindig vizsgálati eredményekre alapozott szaktanácsadói vélemény alapján kell meghatározni. Közepes tápanyagellátottságú talajon 50-60 t/ha termés eléréséhez nitrogénből és foszforból 100-120 kg/ha, káliumból 150180 kg/ha hatóanyag kijuttatása szükséges. A kijuttatandó hatóanyag meghatározásánál figyelembe kell venni az istállótrágyával kijuttatott hatóanyagot is. A kálium teljes mennyiségét és a foszfor műtrágya 80-90 %-át az őszi szántással dolgozzuk be a talajba ősszel, a többit a vetés előtti talajmunkákkal kell kijuttatni. 13.3 Vetés A cukorrépa vetése az elmúlt néhány évtizedben a nemesítési és a vetéstechnológiai fejlődése miatt jelentősen megváltozott. A régi szabadelvirágzású fajták gomolytermésében több csíra is volt, ezért a sűrűbben vetett állományt minden esetben egyelni kellett. A genetikailag monogerm vetőmag használata lehetővé tette, hogy a szemenkénti vetőgépek a

cukorrépát helyre vessék, tehát az egyelést elhagyják. A precíziós vetés érdekében a vetőmagot általában drazsírozzák. A cukorrépa fajták többsége akkor adja a legnagyobb répatermést és cukortermést, ha a betakarításkori növényállomány 100 000 tő/ha közelében van. Ezt az értéket tekintik egységnek (U) a kivetett csíramennyiség ajánlásakor. A talajelőkészítés minőségétől és az elvetett mag típusától és csírázóképességétől függően három vetési módot különböztetünk meg. Sűrű vetés esetén 3,8-4,5 U egység kerül kivetésre. Ennél a vetésnél a magok távolsága 4-6 cm. Ezt a vetési módot akkor alkalmazzák, ha a vetőágy minősége nem megfelelő és a 33 vetőmag csírázó képessége alacsony. Ebben az esetben szükség van az utólagos tőszám beállításra. A cukorrépa termesztés jelenlegi színvonalán ezt a vetésmódot csak elvétve alkalmazzuk. Fellazított vetés esetén a magvakat 10-12 cm

távolságra vetjük. Ilyenkor 1,8-2,6 U egység kerül kivetésre. Ezt a vetési módot akkor alkalmazzák, ha a vetőmag minősége nem teljesen megfelelő, vagy egyéb feltétele hiányzik a biztonságos kelésnek. Ebben az esetben is szükség van kézi kapálással történő tőszámbeállításra. Az előző vetésmódhoz hasonlóan a soron belül 20-22 cm-re hagynak meg egy növényt. Helyre vetéskor a kivetett vetőmagvak távolsága 14-18 cm. Ez esetben nincs szükség kézi tőszám beállításra. Ezt a vetési módot akkor alkalmazzák, amikor minden feltétel adott a biztonságos keléshez. Ennek előfeltétele a vetőmag jó csírázó képessége, a jó minőségű magágy, a gyomoktól és kártevőktől mentes talaj. Ez esetben 1,2-1,6 U egység kivetése elegendő. 13.4 Növényápolás A cukorrépa sortávolsága 45-50 cm között változik a vetőgép típusától függően. A vetésmélység 3-4 cm. Lazább, száraz talajon indokolt a mélyebb vetés Semmilyen

körülmények között sem szabad a magot 4 cm alá vetni, mert az egyenetlen, lassú kelést, hiányos állományt okoz. A cukorrépa termesztésben is elterjedőben van a művelőutas vetés, ami egyes gabonaféléknél már általános gyakorlat. A művelőutak egymástól való távolsága a növényvédő gépek, és a betakarító gépek munkaszélességétől függően kerül kialakításra. A cukorrépa növényvédelme minden évben komoly munkát ad a termesztőnek. A gyomok elleni küzdelem már a kelést követő napokban megkezdődik. Környezetkímélő integrált technológia alkalmazása esetén a gyomszabályozást alapvetően mechanikai sorközműveléssel végzik. A sorközművelés 2-4 leveles kortól folyamatosan végezhető mindaddig, amíg az állomány fejlettsége lehetővé teszi. Integrált gyomszabályozás csak azokon a táblákon végezhető, ahol az elővetemények több évre visszamenőleg gyommentesek voltak. Iparszerű nagyüzemi termesztés esetén

a gyomszabályozás herbicidekkel történik. Az utóbbi években megfigyelhető egyre gyakoribb időjárási anomáliák miatt a postemergens herbicid használat a leghatékonyabb. Ennek sikeréhez folyamatosan figyelni kell a gyomflóra alakulását, hogy szíkleveles állapotban végezzék el a kezeléseket. A cukorrépát számos növénybetegség megtámadhatja. Ezeket vírusok, baktériumok és gombák okozhatják. A vírus betegségek közül a rizománia, a sárga répavírus és a mozaikvírus jelenti a legnagyobb veszélyt. A vírusbetegségek közül a legnagyobb veszélyt a rizománia jelenti. Ellene a védekezés rezisztens fajták használatával lehet A másik két vírusbetegség terjesztője a répalevéltetű. Védekezni a vírusvektorok irtásával lehet A baktériumok közül az Agrobaktérium, Xantomonas, Pseudomonas és Erwinia fajok okozhatnak tüneteket, de védekezni ellenük általában nem szoktak. A gyökeret károsító patogén gombák gyökérfekélyt,

gyökérrothadást okozhatnak. Védekezni ezek ellen sem szoktak A levélzetet károsító gombabetegségek közül legnagyobb veszélyt a cerkospórás levélragya és a lisztharmat jelenti. Járványszerű fellépésük esetén gombaölő szerekkel védekeznek ellene. A répát károsító talajlakó kártevők közül a pajorok, a drótférgek, a pocok és a hörcsög jelent komoly veszélyt. Az ellenük való védekezés hasonló a többi szántóföldi növényhez. A zöld növényi részeket veszélyeztető kártevők közül a lisztes répaborkó és a répabolha okozhat jelentős kárt, sőt teljes állománypusztulást a kelőfélben lévő táblákon. A kifejlett állományt is sok kártevő veszélyezteti. Ezek közül legnagyobb figyelmet a fekete répa levéltetű, a répaaknázó moly és a már említett lisztes répabolha érdemel. A cukorrépa növényvédelme csak akkor lehet 34 eredményes, ha folyamatos előrejelzés alapján megelőző védekezéssel elejét

veszi a terméscsökkentő károsítók járványszerű megjelenésének. Mivel a károsítók jelentős része ellen csak kémiai szerekkel védekezhetünk hatékonyan, a cukorrépa integrált termesztését nagyon nehéz megvalósítani. 13.5 Betakarítás A cukorrépa betakarítása régen az egyik legnehezebb, legfáradtságosabb művelete volt a termesztéstechnológiának. Ma már teljes mértékben gépesített, és sikere attól függ, hogy a gépek működtetését, kiszolgálását mennyire sikerül megszervezni. Elméletileg a cukorrépa betakarításának az ideje akkor jön el, amikor a répatest cukortartalma tovább már nem növekszik. Ez a biológiai érettség állapota. A vetésterület és a betakarítást végző gépek kapacitása azonban nem teszi lehetővé, hogy minden termesztő táblát ebben az érettségben takarítsanak be. A feldolgozóipar (cukorgyárak) rendelkezésére álló közel három hónapos feldolgozási idő szintén nem teszi lehetővé,

hogy csak a biológiai érettségben betakarított cukorrépát fogadja. A cukorrépa betakarítása, technológiai érettség állapotában kezdődik, amikor a hozam és a cukortartalom mutatói már gazdaságos feldolgozást tesznek lehetővé. A cukorrépa betakarítást legkésőbb november elejéig be kell fejezni, mert utána már nagy gondot okozhatnak az őszi esők vagy a nagyon korán érkező fagyok. A cukorrépa betakarításának a munkaműveletei a következők: – a répa fejezése, – a leveles répafaj összegyűjtése és elszállítása, – a répatest kiemelése és rendre rakása, – a répatest felszedése és elszállítása. Az egyes munkaműveletek egyenként vagy összekapcsolva is elvégezhetők a többmenetes betakarítási technológiában. Az utóbbi években azonban szinte minden cukorrépa termesztő gazdaságban az egy menetes betakarítás terjedt el, amikor a cukorrépa kombájn egy menetben minden munkaműveletet elvégez és a megtisztított

répát tartályba gyűjti össze. A betakarított répatestet a kombájnból szállító járművekre ürítik, amelyek azután vagy tározó térre, vagy közvetlenül a cukorgyárba viszik a termést. A cukorrépa tárolása történhet a termőtábla szélén, vagy előre elkészített lebetonozott tározó helyen, amit a szállító járművek könnyen meg tudnak közelíteni. A cukorgyárban a répa átvételekor meghatározzák a tisztaságát és a legfontosabb beltartalmi jellemzőt, majd ez alapján minősítik az árat. 35 14. A burgonya termesztése A burgonya több mint háromszáz éve került át Amerikából Európába, de széleskörű elterjedése csak a XVIII. század végén indult el Ezután termesztése gyors ütemben terjedt és a XIX. században már fontos szerepet játszott az európai népesség élelmezésében Nagy termőképessége és kiváló táplálkozás-élettani értékei miatt mindenhol termesztették és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a

korábban rendszeresen fellépő éhínségek lassan eltűntek Európából. Termőterülete a XX század közepéig fokozatosan nőtt, azóta viszont lassú mértékben csökken. A Kárpát-medence ökológiai adottságai csak néhány termőhelyen felelnek meg a burgonya biológiai igényeinek, ezért termőterülete ezekre a térségekre szorult. A burgonya termesztés sikerének egyik meghatározó eleme az egészséges vetőgumó, melynek előállítása csak különleges ökológiai feltételek mellett biztosítottak. Ennek tudható be, hogy a nagy területen intenzív burgonyatermesztést folytató nagyüzemek a nagy értékű vetőgumót holland, német importból szerzik be. A burgonyatermesztés nagy eszköz- és költségigénye miatt nagyüzemekbe koncentrálódott, míg a kis gazdaságok csak önellátásra és kiskereskedelmi célra termesztik a burgonyát. 14.1 Talajművelés, tápanyagellátás A burgonya hűvös, csapadékos kiegyenlített klímán, és könnyen

felmelegedő laza homokos talajon adja a legnagyobb termést. A Kárpát-medencében a termés kialakulását leggyakrabban a víz hiánya korlátozza, ezért termesztésének biztonságához feltétlenül hozzátartozik az öntözés lehetősége. Mindezek jelentős befolyással vannak a burgonya talajművelési rendszerére, melynek alapja a periodikus mélyművelés. A burgonya legkorábban négyévente kerül vissza ugyanabba a táblába, így időben jól illeszthető a szintén négyévente sorra kerülő mélyszántás a burgonya talajművelésébe. Jó előveteményei közé tartoznak a kalászos gabonák, melyek tarlója alkalmasak a talaj nedvességét megőrző talajművelésnek. A burgonya talajművelési rendszerének munkaműveletei a csapadék megőrzése mellett az őszi 35-40 cm szántás előkészítését kell, hogy szolgálják. Az őszi forgatásos alapművelés akkor sem hagyható el, ha a nyár folyamán elvégzett előkészítő műveletek – tarlóhántás és

annak ápolása – jól beérett, biológiailag aktív talajállapotot alakítanak ki. Az ősszel felszántott talajt a lehetőségek szerint még a tél beállta előtt el kell munkálni, hogy a tavaszi ültetés előtt a talajművelés ne szárítsa ki a talaj felső rétegét. A tavaszi talajmunkáknál célszerű lazító eszközöket használni, amelyekkel 15-20 cm mélységben porhanyóssá tehető a talaj. Ez azért fontos, mert a tömörödött talajban a gumóképződés feltételei kedvezőtlenek, ami nemcsak a termés mennyiségét, de a minőségét is rontja és a betakarító gépek munkáját is hátráltatja. A sikeres burgonyatermesztés egyik fontos eleme a harmonikus tápanyagellátás. Régen a burgonyatermesztés elképzelhetetlen volt jó minőségű, érett istállótrágya nélkül. Jóllehet az állattartás jelenlegi állapotában az istállótrágya egyre kevésbé beszerezhető, célszerű lenne a burgonya tápanyagigényének legalább a felét

istállótrágyával biztosítani. Laza homoktalajokon kedvező hatása van a zöldtrágyázásnak is. A szerves trágyázás fent említett módjai a harmonikus tápanyag szolgáltatás mellett, jó hatást gyakorolnak a talaj szerkezetére és biológiai aktivitására. A burgonya fajlagos tápanyag igénye 1 tonna gumóterméshez a hozzá tartozó egyéb növényi részekkel az alábbiakkal jellemezhető: N: 5 kg, P2O5: 2 kg, K2O: 9 kg, CaO: 3 kg, MgO: 1 kg. A tápanyagok felvételét és hasznosulását számos tényező befolyásolja, ezért a különböző termőhelyeken és fajtákkal elérhető 30-40 t/ha terméshez kedvező csapadékellátás mellett 130-170 kg/ha nitrogén, 60-80 kg/ha foszfor és 150-200 36 kg/ha kálium hatóanyag szükséges. Kedvező esetben ennek jelentős része istállótrágyával biztosítható. A növénytápláló anyagok közül a teljes szervestrágya mennyiség, a műtrágya formában kijuttatott foszfor és a kálium hatóanyagú műtrágya

80 %-a az őszi szántással dolgozható be a talajba. A N hatóanyagú műtrágya teljes mennyisége és a fennmaradó K hatóanyagú műtrágya a tavaszi talajművelés során kerül bedolgozásra. 14.2 Ültetés A hagyományos áruburgonya ültetése a vetőgumó és az ültetőágy előkészítésével kezdődik. A vetőgumót ültetés előtt néhány nappal ki kell hozni a tároló helyiségből, hogy felmelegedjen és a csírázáshoz szükséges enzimatikus folyamatok meginduljanak az ültetést akkor lehet elkezdeni, amikor a talaj hőmérséklet tartósan eléri a 6-8 oC-ot. Ez általában március végén, április elején van. Ültetés előtt a vetőgumóból ki kell válogatni a beteget, sérültet A vetőgumó mérete fajtától függően tág határok között van. A leggyakrabban ültetett vetőgumó 50-60 g tömegű. Újabban terjed a vetőgumó csávázása, mely a korai fejlődési szakaszban megvédi a növényt a talajból fertőző kórokozóktól és

kártevőktől. Nagy gumóméret esetén korábban hagyománya volt a vetőgumó darabolásnak, ami napjainkban csak a kisüzemi termesztésben elterjedt. Az ültetés hagyományos sortávolsága 75-80 cm A soron belül a tőtávolság 18-25 cm. Az egy hektárba kiültetett növényszám fajtáról függően változik, de általában 50 000 közül van. Újabban a négyzetméterenként kiültetett hajtásszámot szokták megadni, ami fajtától függően 20-25 főhajtást jelent. A burgonya ültetésekor alakítják ki a primer bakhátat, mely 8-10 cm-es földréteggel takarja be a néhány cm mélyen elültetett gumót. A szekunder bakhát kialakítására akkor kerül sor, amikor az első hajtások áttörik a primer bakhát felszínét. Ennek magassága 25-30 cm 14.3 Növényápolás A burgonya termesztése során folyamatosan védekezni kell a gyomok, a kórokozók és a kártevők ellen. A hagyományos termesztéstechnológiában a burgonyasorok folyamatos töltögetése egyben

gyomszabályozó és talajlazító hatású volt, ami csökkentette az elgyomosodást veszélyét. A herbicidekre alapozott nagyüzemi termesztésben a gyomszabályozást PRE és POST gyomirtó szerekkel végzik. A gyorsan fejlődő, nagy lombfelületű állomány a tenyészidő nagy részében elnyomja a gyomokat. A burgonya betegségeit a vírusok, baktériumok és a gombák okozzák. A vírusbetegségek terjedhetnek fertőzött gumóval, közvetítő vektorokkal és a művelő eszközökkel. A vírusok elleni védekezés egyértelműen megelőzést jelent, mert a megbetegedett növény kuratív módon nem gyógyítható. A legfontosabb a megelőzési mód a vírusmentes vetőgumó használata, és a vírusközvetítő vektorok – levéltetvek, fonálférgek, gombák – távoltartása a termőtáblától. A baktériumos betegségek közül a sugárgombás varasodás, a fekete szártő rothadás, a ralstóniás barna rothadás és a hazánkban még nem jelenlevő gyűrűs rothadás

érdemel említést. A baktériumos betegségek elleni védekezés alapja a megelőzés, mely a technológia több elemét is érinti. Fontos, hogy legalább négy éves vetésforgóval termesszék a burgonyát Ha ennél még hosszabb idő után kerül vissza ugyanabba a táblába, az még nagyobb biztonságot jelent. Másik alapvető megelőző szabály, hogy kizárólag egészséges vetőgumót használjunk. Ennek érdekében hajtatni kell a vetőburgonyát, hogy a beteg, nem csírázó gumók eltávolíthatók legyenek. A betakarítást mindig a legegészségesebb táblán kell 37 elkezdeni, az esetleg fertőzött tábla maradjon utoljára. Ha fennáll a lehetősége annak, hogy az állományban használt gépek érintkeztek a fertőzött növénnyel, a gépeket fertőtleníteni kell. Fontos az árvakelések és a rokon fajú gyomok, kultúrgyomok irtása. A válogatáskor lehullott föld fertőzött lehet, ezért nem szabad visszavinni a táblára. A gumóhoz tapadt föld és a

konténerben levő rögök ugyanis koncentráltan tartalmazzák a kórokozók szaporító képletei. Fontos továbbá az előhajtató ládák, konténerek, tározó helyiségek tisztántartása, mosása, fertőtlenítése. A gombás betegségek közül legnagyobb terméscsökkentő kockázatot a burgonyavész jelent. Ez a betegség rövid idő alatt képes elpusztítani a lombozatot Akkor is veszélyt jelenet, ha az állomány nem pusztul el, mert a talajba lemosódva a gumót fertőzheti. Célszerű ellene megelőző permetezést végezni. A többi gombabetegség (fuzárium, alternária, ezüst foltosság) szintén veszélyes, de helyes vetésváltással a kár minimálisra csökkenthető. A burgonya kártevői közül a talajlakó kártevők többsége hasonló a többi szántóföldi növénynél megismertekkel. Közülük a pajorok, drótférgek és a lótücsök emelhető ki Kártételüket növeli, hogy a károsított gumók már csak takarmánynak adható el. Nedves talajon,

vagy öntözött körülmények között súlyos kártétele van a burgonya fonálférgeknek. Ezek ellen vetésváltással lehet hatékonyan védekezni, a burgonya lombozatát károsítók közül a burgonyabogár és a levéltetvek jelentenek legnagyobb veszélyt. A burgonyabogár imágója, de főleg lárvái képesek teljesen elpusztítani a lombozatot. Ellenük minden évben védekezni kell. A levéltetvek kártétele elsősorban a vírusfertőzések terjesztésében nyilvánul meg Védekezni ellenük a vetőgumó termelő táblákon kell. A burgonya integrált termesztésekor a növényvédelem megelőző eljárásait célszerű használni. A burgonyabogár ellen mechanikai módszerekkel védekezhetünk. A burgonya betakarításának ideje a termesztési céltól függ. A primőr burgonyát május végétől lehet betakarítani. A korai fajták betakarítása június közepétől augusztus végéig tart A téli tárolásra termesztett fajták betakarítását általában

szeptember elején lehet elkezdeni. 14.4 Betakarítás A burgonya biológiai érettségét jelzi, hogy gumója beparásodott, szára, levele elszáradt és a szár a bakhátból könnyen kihúzható. Egy fajta optimális időben történő betakarítására 2-3 hét áll rendelkezésre. A megkésett betakarítás a burgonyánál is mennyiségi és minőségi veszteséget okoz. A burgonyagumók talajból történő gépi kiemelése akkor zavartalan, ha a szárat előzőleg eltávolították. A szártalanítás történhet mechanikai, kémiai és – újabban termikus úton, vagy ezek kombinált módszerével. Vetőgumó előállításnál a szártalanítás egyúttal növényvédelmi prevenciót is jelent. A szártalanított burgonyatáblán egy – és kétmenetes betakarítást végezhetünk. Egymenetes betakarításkor a burgonya kombájn kiemeli, a rögöktől megtisztítja és a szállító járműre rakja a termést. Kétmenetes betakarításkor első menetben a kiemelt

burgonyát a gép rendre rakja, majd a második menetben történik a termés felszedése. A betakarítás után rövid időn belül válogatni kell a gumókat. Betárolásra csak egészséges, sérülésmentes gumók kerülhetnek A burgonya termésátlaga évjárattól, fajtától és technológiától függően változó. Optimális feltételek mellett elérheti az 50% t/ha-t. Extenzív termesztés során a termésátlag ennek csupán a fele 38 15. Napraforgó A napraforgó a mérsékelt égöv legfontosabb olajnövénye. A Kárpát-medence ökológiai adottságai nagyon kedvezőek a napraforgó termesztés számára. A jelenleg termesztett napraforgó fajták genetikai háttere és biológiai jellemzői nagy változatosságot mutatnak, ami termesztéstechnológiájukban is megnyilvánul. A jelenleg köztermesztésben szereplő intenzív olajipari fajták jelentős eltéréseket mutatnak az étkezési célra termesztett extenzív tájfajtákhoz viszonyítva. 15.1 Talajművelés

A napraforgó termesztés során elvégzett talajművelés rendszere szorosan összefügg a talaj típusával, fizikai jellemzőivel, a termesztett fajta igényeivel és az elővetemény agronómiai sajátosságaival. A mészlepedékes csernozjom talajokon termesztett napraforgó talajművelési munkái sok hasonlóságot mutatnak a szemes kukoricáéhoz. A laza homoktalajokon termesztett napraforgó talajművelési rendszere inkább a burgonyáéhoz hasonló. A korán lekerülő, kevés szármaradványt visszahagyó kalászos gabonák után, az időjárástól függően többször is ápolni kell az aratás után lehántott tarlót. Laza homoktalajokon a korán lekerülő elővetemények után a tarlóhántás el is maradhat. Ha esős a nyár a gyorsan növő gyomokat célszerű lekaszálni, hogy ne érleljenek magot. Ezeken a talajokon az őszi alapművelés gyakran mélylazítást jelent, amennyiben a tarló- és gyommaradványok mennyisége nem teszi lehetetlenné a munkát. Ha a

talaj nedvességtartalma megengedi ősszel célszerű leszántani a homoktalajok felszínén kialakított mulch réteget kevés N–hatóanyag kijuttatása mellett. Későn lekerülő kapások után – ha a talaj állapota megengedi – célszerű minél előbb középmélyen leszántani a talajt. A szántás elmunkálását olyan szinten kell elvégezni, hogy tavasszal a talaj könnyen lezárható legyen. Tavasszal a magágy előkészítés előtt a lehető legkorábban lezárjuk a talajt, hogy megőrizzük a nedvességet. A magágy előkészítést 2-3 cmel a vetésmélység alá célszerű elvégezni a vetés előtt 7-10 nappal Laza homoktalajon a deflációs károk elkerülése érdekében kerülni kell a talaj tavaszi bolygatását. Kedvező talajállapotok esetén vetőszántást is lehet végezni, melyen egy menetben jó magágy is készíthető. 15.2 Tápanyag ellátás, vetés A napraforgó korábban istállótrágyázott kapás növény volt, de napjainkban szinte

kizárólag műtrágyákkal történik a napraforgó tápanyagellátása. A napraforgó fajlagos tápanyagigénye 1 tonna kaszattermés és a hozzá tartozó melléktermék előállításához N: 40 kg, P2O5: 30 kg, K2O: 70 kg. A napraforgó tápanyagfeltáró képessége a szántóföldi növények között kiemelkedően jó, ezért az átlagos tápanyag–szolgáltató talajokon 2,0-2,3 t/ha termés eléréséhez N: 30-60 kg, P2O5: 50-100 kg, K2O: 80-120 kg hatóanyag kijuttatása szükséges. Tápanyaggal jól ellátott talajokon a napraforgó starter műtrágya formájában kijuttatott minimális N–hatóanyaggal is magas színvonalon megtermeszthető. A túlzott N–trágyázás általában nagyobb kockázattal jár, mint a szükségesnél alacsonyabb szintű. Ennek oka az, hogy a túl nagy adagú N– trágyázás hatására a szárszilárdság gyengül, a gombabetegségek fellépésének kockázata nő, és 39 jelentősen csökken a termésbiztonság. A napraforgó

érzékenyen reagál a mikroelemek hiányára. Különösen a bórhiány okoz szemmel is jól látható termésveszteséget A napraforgó vetésidejét a vetésmélységben állandósult átlaghőmérséklet határozza meg. Az olajipari hibridek többségét akkor kell vetni, amikor a vetésmélységben az átlaghőmérséklet 8-10 oC között van. Az extenzív fajták 1-2 oC-al alacsonyabb talajhőmérsékletnél is vethetők A gyakorlatban a napraforgó vetése április közepén kezdődik, és május elején ér véget. Más növényfajokhoz viszonyítva a napraforgó jól tolerálja a késői vetést, jóllehet az némileg csökkenti a termést és az olajtartalmat. A napraforgó vetésmélysége a talaj típusától, a vetőágy minőségétől és a vetésidőtől függően 4-7 cm között van. Túl nedves, nehezen felmelegedő agyagtalajokon korai vetésben sekélyebben, laza, rossz minőségű vetőágyba megkésett vetésnél mélyebben kell vetni. A napraforgót szemenkénti

vetőgéppel helyrevetéssel vetik. A sortávolság 70,0-76,0 cm között változik A kivetett csíraszám fajtától és termőhelytől függően 40000-65000 között van hektáronként. 15.3 Növényápolás, betakarítás A napraforgó termesztéstechnológiájának egyik legkritikusabb eleme a növényvédelem. Növénykórtani szempontból néhány patogén gomba (peronoszpóra, fehérpenészes és szürkepenészes rothadás, diaportés szár- és tányérrothadás) jelent komoly terméscsökkentő kockázatot. Az állati kártevők többsége nem speciális kártevője a napraforgónak (talajlakó kártevők, lombkárosítók), de kártételük mégis nagy terméscsökkentő kockázat. A kelés és a betakarítás idején súlyos kártételt jelentenek a vad madarak (galamb, veréb stb.) melyeknek kedvenc tápláléka a szikleveles csíranövény és az érő kaszat. A napraforgó gyomszabályozása szintén nem könnyű, mert a mechanikai eljárások igen költségesek, a

herbicidekre alapozott technológiák pedig nem függetlenek az időjárástól. A napraforgó betakarítás ma csaknem kizárólag egy menetben, gabonakombájnnal történik. Kivétel ez alól a különleges piaci minőséget jelentő Kisvárdai fajta, mely az étkezési napraforgók között kiemelkedő értéket képvisel. Betakarításra az a napraforgó állomány alkalmas, melynek kaszattermése 10 % nedvességtartalom közelében maradt. A termés száradása meleg, száraz őszön természetes úton is végbemegy, de esős őszön szükség lehet kémiai állományszárításra is. Az érett, száraz állomány alacsony veszteséggel történő betakarítása érdekében speciális napraforgó adaptert szerelnek fel a gabonakombájnokra. A minőség megőrzése érdekében le kell csökkenteni a dob fordulatot és a verőléceket gumírozottra kell kicserélni. A betakarított termést azonnal tisztítani és szükség esetén szárítani kell. Az étkezési napraforgó

betakarításánál a minőség megőrzése még fontosabb, ezért a kombájn beállítását nagy gondossággal kell elvégezni. 16. Őszi káposztarepce Az őszi káposztarepce évezredek óta jelen van a Kárpát-medencében, de intenzív termesztése csak néhány évtizede vált gyakorlattá, miután a dupla nullás fajták megjelentek és a biodízel előállítás egyre nagyobb mennyiségben igényli. A repce biológiai alapjainak fejlesztésének eredményeként a beltartalmi összetétel változtatásán túl jelentős élettani, morfológiai változások is megfigyelhetők a legújabb heterózis hibrideknél. A nagyobb termetű, több elágazódáson több becőtermést hozó új fajták nagyobb ezermagtömegűek, termékenyülésük is kedvezőbb. Szárszilárdságuk, betegség ellenállásuk jobb, pergésre kevésbé hajlamosak és a 40 téli fagyoknak is jobban ellenállnak. A bőségesen rendelkezésre álló biológiai alapok minden termőhely számára

biztosítanak megfelelő fajtákat. 16.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás Az őszi káposztarepce talajművelését döntő mértékben meghatározza a jó elővetemények köre, melyek a korán lekerülő növények közül kerülnek ki. Legjobb előveteményei a korai hüvelyesek, az őszi és tavaszi takarmánynövények. Ezek vetésterület nem jelentős, és általában az őszi búza számára fenntartott, ezért a leggyakoribb előveteményei a korán aratásra kerülő kalászosok, az őszi árpa és a korai őszi búza. Ezek betakarítása után is csak legfeljebb két hónap áll rendelkezésre a repce magágyának készítésére. A talajelőkészítést gyakran hátráltatja a nyári száraz forróság, vagy a túlzott mértékű csapadék. Az időjárás függvényében a tarlóhántás után vagy középmély szántás, vagy középmély lazítás jelenti az alapművelést. Bármely műveletet végezzük, fontos, hogy a tervezett vetés előtt legalább egy

hónappal elvégezzük az alapművelést, hogy legyen idő a talaj beérésére és megfelelő ülepedésére. Fontos, hogy a talajt vetésig gyommentesen tartsuk, de feleslegesen ne végezzünk talajbolygatást, ami kiszárítja a talajt. A magágy előkészítést leggyakrabban kombinált talajművelő eszközökkel (kombinátor, germinátor, kompaktor) 6-8 cm mélyen végezzük vetés előtt. A magágy minőségét jellemző tulajdonságok közül legfontosabb az, hogy vetésmélységben aprómorzsás, ülepedett és kellően nyirkos legyen. Kerülni kell az elporosodott felszínt, hogy az esőt magába tudja fogadni. Az őszi káposztarepce tápanyagellátására jellemző, hogy csírázástól az érésig, tehát az egész vegetációs idő folyamán igényli a könnyen felvehető tápanyagokat. Fajlagos tápanyagigénye 1 tonna repcemag és a hozzá tartozó egyéb növényi részek képződéséhez: N: 55 kg, P2O5: 35 kg, K2O: 43 kg, CaO: 30 kg, MgO: 10 kg. Ezeken a tápelemeken

túl leggyakrabban a kén és a bór hiánya gátolja a termésképzést. A makroelemek közül a nitrogén adagolásával kell leggondosabban eljárni, mert túladagolása és hiánya egyaránt komoly termésveszteséget okozhat. Kalászos elővetemények után a tervezett N hatóanyag 20-25 %-át szabad ősszel kijuttatni, hogy ne veszélyeztessük a télállóságot. A fennmaradó N hatóanyag közel kétharmadát a tél végén kell kijuttatni, hogy a télen legyengült állomány mielőbb erőre kapjon. A fennmaradó nitrogén hatóanyagot zöldbimbós állapotban juttassuk ki, mert a nitrogén felvétel a virágzás kezdetén a legintenzívebb. A megfelelő foszforellátás biztosítja ősszel a gyors gyökérképződést, növeli az elágazódás mértékét, javítja a termékenyülést, a magfejlődést és az olajfelhalmozódást. A foszfor felvételének intenzitása ősszel közepes, majd tél végétől a magképződés kezdetéig fokozatosan nő. A kálium javítja a

télállóságot és az aszálytűrést, valamint a szárszilárdságot A kálium felvételének dinamikája a foszforéhoz hasonló. A P és K hatóanyagú műtrágyák teljes mennyiségét a nyár végi alapműveléssel juttatjuk ki. A harmonikus tápanyagellátás érdekében a talajvizsgálat eredményei alapján a szükséges mikroelemeket levéltrágya formájában célszerű kijuttatni. A repce tápanyag–ellátásában kiemelt jelentőségű, az érett, jó minőségű istállótrágya használata. A legtöbb talajtípuson 30 t/ha kijuttatásával teljes mértékben biztosítani lehet az őszi káposztarepce tápanyagigényét. Az országos átlag körüli (2,0-2,5 t/ha) termés eléréséhez 50-100 kg/ha nitrogén, 60-80 kg/foszfor és 80-100 kg/ha kijuttatása szükséges. Ebbe bele értendő a szervestrágyával kijuttatott hatóanyag mennyisége is. A biológiai alapok és az őszi állományban végezhető regulátoros kezelés jelentősen módosította az őszi

káposztarepce vetési paramétereit az utóbbi években. 41 16.2 Vetés, növényápolás, betakarítás A régi nagy erukasav tartalmú fajtákat augusztus 20. után kezdték vetni és szeptember elejére a vetést befejezték. Ezek a fajták lassú fejlődésűek voltak és ez indokolta a korai vetést Az újabb 00-ás hibridek optimális vetési ideje szeptember első felében van. Legkésőbb még szeptember 20-ig érdemes vetni. Az állománysűrűség így is módosult, hogy a régi szabadelvirágzású fajtáknál alkalmazott 100-140 db/m2 helyett az új hibrideknél 60-80 db/ m2 –t indokolt vetni. A régi fajtáknál optimális volt az, ha az áttelelt állományból 80-100 maradt négyzetméterenként. Az új hibrideknél ez a szám 60-80 db/ m2 A repce minden típusát gabona vetőgéppel dupla gabona sortávra (24-30 cm) vetik. A szabadelvirágzású fajtáktól 1,0-1,4 millió csíra/ha (4-6 kg/ha), a hibrid repcénél 0,6-0,8 millió csíra/ha (2,5-3,5 kg/ha)

kerül kivetésre. A vetésmélység 2-3 cm Vetés után minden talajtípuson indokolt a hengerezés. Az őszi káposztarece növényápolására és növényvédelmére már a vetés előtt, a tábla kiválasztásával kezdődik és a betakarításig folyamatosan tart. Gyommagvakkal, és kártevők szaporító képleteivel fertőzött talajon nem folytatható sikeres termesztés még akkor sem, ha a védekezés minden lehetősége rendelkezésünkre áll. A kemikáliák magas ára és a többszöri állománykezelés költsége ugyanis felemészti a jövedelmet még akkor is, ha a termést sikerül megóvni. A repce hagyományos értelemben vett növényápolására a tél végén lehet szükség, amikor a termőtábla mélyebb részeiről az összefutott hólé eltávolításáról kell gondoskodni. A gyomszabályozás feladatai ősszel kelés után és kora tavasszal jelentkeznek. Az őszi állományból a gabona árvakelést mielőbb el kell távolítani, mert e nélkül a

betelelés előtt álló repce felnyurgul és még a tél beállta előtt maghozó szárat fejleszt. Tavasszal, különösen vizes talajon, a mezei acat elhatalmasodása ellen kell védekezni, de a ragadós galaj is nagy számban megjelenhet. A növénybetegségek közül a keresztes virágúakat fertőző betegségek fellépésére számíthatunk, de csávázott vetőmag használatával megelőzhetjük az állománykezelés szükségességét. Az állati kártevők ellen a tenyészidő folyamán többször is védekezni kell. A pajorok, fonalférgek, drótférgek ellen célszerű talajfertőtlenítést alkalmazni. Keléskor a repcebolha, káposztabolhák kártétele várható. A fiatal, 2-4 leveles növényeket a repcedarázs álhernyója rövid idő alatt megsemmisítheti. A repce szár tavaszi kártevői között az ormányosbogarak jelentik a legnagyobb veszélyt. A repcetáblákra a virágzás kezdetén a repcefénybogár a legnagyobb veszély. A tömeges betelepülő károsítók

ellen a bimbózás végétől akár többször is védekezni kell. A repcetermesztés technológiájában az utóbbi években terjedt el az őszi repce állomány regulátorral történő kezelése. Ennek célja, hogy javítsák az áttelelés biztonságát A repce érése és betakarítása a Kárpát-medencében június végén, július elején történik. A repce hosszan elhúzódó virágzása következtében az érés is elhúzódó folyamat, ami miatt korábban csak az utóérést biztosító kétmenetes betakarítással lehetett veszteségmentesen betakarítani. Az egymenetes betakarítás akkor valósulhat meg, amikor kidolgozták az állományszárítás módszerét és az érésgyorsítást. Az első módszer esetén a permetezés után 57 nappal, a második módszer esetén 20-25 nappal történhet a kombájnolás A betakarításhoz a kombájn és a szállítójárműnek tömítését nagyon gondosan el kell végezni, hogy az apró magvak veszteség nélkül raktárba

kerüljenek. 42 17. A borsó termesztése A borsó a Kárpát-medencében őshonos, termesztése itt egyidős a szántóföldi növénytermesztéssel. Napjainkban a borsónak több hasznosítási típusát termesztik A száraz étkezési és a takarmányozási célra termesztett fajták a kifejtő típushoz tartoznak, melyek igénytelenebbek a többi változatnál. A takarmány célra termesztett fajták között is külön csoportot képeznek azok, amelyeknek zöld tömegét használják tisztán, vagy csak takarmánykeverékek formájában. A száraz magjáért termesztett borsótermesztés technológiája alig tér el a száraz ékezési fajtákétól. A borsótermesztés számára legjobbak a búzatermő földek, közülük is a mészlepedékes csernozjom talajok. Biztonságosan és eredményesen termeszthető a borsó a homokos vályogtalajokon is, jóllehet a termésátlagok elmaradnak az előbbi termőhelyétől. A savanyú talajok, a mély fekvésű réti talajok és a

szélsőséges talajok nem alkalmasak borsótermesztésre. A borsót legjobb két kalászos közé vetni, mert kölcsönösen a legjobb előveteményei egymásnak. 17.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás A borsó talajelőkészítését csak korán lekerülő, kevés szármaradványt hátrahagyó növények betakarítása után célszerű tervezni, mert jó minőségű, aprómorzsás, kellően ülepedett, de a gyökérágyban kellően laza vetőágy csak ekkor készíthető. A borsó igényli a középmély művelést, melyet gyakran forgatás nélküli alapműveléssel valósítanak meg. Nagy mennyiségű szármaradvány esetén indokolt a szántás, melynek időpontja legtöbbször a nyár végi esők után jön el. A lazított vagy a felszántott talaj őszi elmunkálását jó minőségben kell elvégezni, hogy tavasszal kertszerű elmunkált talajba kerüljön a vetőmag. Ha mégis későn lekerülő elővetemény után kell borsót vetni, az alapművelést a betakarítás

után azonnal el kell végezni a talaj nedvességtartalmától függetlenül. Ilyenkor a mélylazító munkáját gyakran sekély szántással kombinálva végezzük el a mélyművelést. A magágykészítést minden talajtípuson kombinált talajművelő gépekkel célszerű elvégezni a tervezett vetésmélységnél 1-2 cm-el mélyebben. Ügyelni kell arra, hogy az előkészítő műveletekkel ne szárítsuk ki a talajt, mert a csírázó borsó vetőmag vízigénye nagy. A borsó tápanyagellátása nem függetleníthető a talajművelés minőségét és a talaj kultúrállapotától. A vele szimbiózisban élő Rhizóbium nitrogén gyűjtése kedvező feltételek között akár többszöröse is lehet, mint kedvezőtlen feltételek között. A borsó fajlagos tápanyagigénye 1 tonna száraztermés és a hozzá tartozó egyéb növényi részek előállításához: N: 60 kg, P2O5: 17 kg, K2O: 35 kg, CaO: 32 kg, MgO: 6 kg. A talaj tápanyag–szolgáltató képességétől és az

egyéb termésalakító tényezőktől függően a borsó tápanyagigénye módosulhat. Legjobban a N igény változik a gyökerén élő szimbionták N kötése miatt. Átlagos termőhelyi viszonyok között egy átlagos termés eléréséhez 40-60 kg nitrogén, 50-70 kg foszfor és 70-80 kg kálium hatóanyag szükséges. A P és K hatóanyag teljes mennyiségét és a N–hatóanyag egy részét az őszi alapműveléssel, a N–hatóanyag fennmaradó részét a tavaszi vetőágy készítéssel dolgozzuk be a talajba. Savanyú talajon jelentős termésnövekedést lehet elérni, ha vetés előtt talajjavító meszezést végzünk. 17.2 Vetés, növényápolás A borsó hosszúnappalos növény, ezért a vetését a kitavaszodástól függően lehetőleg márciusban el kell végezni. Ha az időjárási feltételek még április elején sem teszik lehetővé a vetést, akkor a borsótermesztéstől le kell mondani. A borsó optimális csíraszáma hektáronként 43 1000000 körül

van, ami a nagyon korai fajták esetében megközelítheti a másfél milliót. Ez a csíraszám 200-300 kg vetőmagnak felel meg. Vetése gabona vetőgépekkel gabona sortávra történik. A vetésmélység a talajállapottól függően 5-8 cm Vetés után a vetőgép típusától függően boronálni és hengerezni kell a talajt. A borsó növényvédelmének alapja a megelőzés. Különösen igaz ez a gyomszabályozásban, ahol a védelem a tenyészidő több fázisában is indokolt lehet. A 4-6 leveles borsóállományban a kelő és növekedésnek induló gyomok ellen eredményes lehet a sorokra merőleges könnyű fogasolás, amit célszerű a legnagyobb melegben a déli órákban végezni, hogy a borsó csökkent turgora miatt kevesebb növény törjön ki. Ezt a módszert alkalmazzák a biotermesztők is igen eredményesen. Az erőteljes állományt növelő borsó jó gyomelnyomó képességű így elgyomosodása ekkor nem várható. Az érőfélben lévő borsó kedvezőtlen

időjárás hatására elgyomosodhat, ha az intenzív kora nyári esők megdöntik és a gyomok fel tudnak benne jönni. Ilyenkor a lehető legkorábban be kell takarítani, mert a gyomborítottság napról napra nagyobb lesz. A borsóban előforduló legfontosabb terméscsökkentő gyomfajok a szulákfélék, a csattanó maszlag, a hélazab, a vadrepce, a repcsényretek, a disznóparéj félék és a libatop félék. A borsó kórokozói között vírusokat, baktériumokat és gombákat egyaránt találunk. A vírusbetegségek terméscsökkentő hatása nem jelentős, ellenük egészséges vetőmaggal és a vírusvektorok irtásával védekezhetünk. A baktériumos betegségek a borsónál szintén nem jelentenek komoly veszélyt, ezért általában nem is védekeznek ellene. A gombabetegségek közül az aszkohítás levél- és hüvelyfoltosság jelent a legnagyobb veszélyt, de a legtöbb fajon jelen van a borsórozsda, a peronoszpóra és a késői fajtákon a lisztharmat is. A

fuzárium korábban komoly, állománypusztulással járó kárt okozott, a jelenlegi fajták többsége azonban rezisztens ellene. A kártevők közül legtöbbször a lombot károsító borsó levéltetű ellen kell védekezni. A molyok és bagolylepkék lárvái egyaránt károsítják a lombozatot és a hüvelyben fejlődő magvakat is. Védekezni ellenük általában csak a zöldborsó- és a vetőmag–termesztő táblán kell. A borsózsizsik minden évben veszélyezteti a száraz termést Biztonságosan csak 1 évig lehet megvédeni a betárolt termést a szakszerűen elvégzett gázosítással. 17.3 Betakarítás A borsó érése és betakarítása szárazborsó termesztés esetén június végétől július közepéig tart. A zöldtakarmány céljára termesztett borsó betakarítására 4-6 héttel ez előtt kezdődik A száraz borsó betakarításának legfontosabb elemei megegyeznek a többi korai hüvelyes növényével. A borsó takarmánynövényekkel társítva

elméletileg alkalmas a zöld futószalag választékának bővítésére. A gyakorlatban szerzett tapasztalatok azonban nem igazolták sem az őszi borsós keverékek, sem a borsós csalamádé termesztésének létjogosultságát. 44 18. Szója A szója az elmúlt néhány évtizedben a világ legfontosabb fehérje növényévé vált. Termesztésének intenzitása még inkább növekedett, amikor a GMO fajták köztermesztésbe kerülésével megoldódott a gyomirtás kérdése. Európába a XVII század végén hozták be Kínából, ahol már több mint ötezer éve termesztik. Jelenleg a világon termesztett közel 60 millió hektár szója legnagyobb részét az amerikai földrészen és Kínában termesztik. A Kárpát-medencében vetésterülete szerény, pedig ökológiai igényei több termőhelyen is adottak. A szója magas fehérjetartalma és különleges aminosav–összetétele révén a takarmányipar és az élelmiszeripar számára egyaránt fontos alapanyag.

18.1 Talajelőkészítés, tápanyagellátás A szója talajelőkészítését, talajművelési rendszerét döntően befolyásolja a termőhely talajtípusa és az elővetemény. Legjobb terméseket mélyrétegű mezőségi, réti- és erdőtalajokon lehet elérni, de eredményesen termeszthető a szélsőséges talajok kivételével mindenhol, ahol elegendő víz áll rendelkezésre. A többi hüvelyes növényhez hasonlóan a pillangósok kivételével, jó előveteménye minden olyan növény, amely korán betakarításra kerül és még az ősz folyamán jó minőségben el lehet végezni a talajelőkészítési munkákat. Legjobb előveteményei a kalászos gabonák, ezért talajművelési rendszerét ezek utónövényeként érdemes tárgyalni. Az aratást követő tarlóhántást, majd annak ápolását a nyár végéig az időjárástól függően folyamatosan végezni kell. Ezzel megőrizhetjük a talaj nedvességét, hatékonyan csökkenthetjük a gyomosodást és

elősegíthetjük a talaj beérését. Ha ezt a munkát tárcsával végezzük, akkor nem maradhat el utána a hengerezés. Ha a tarlóhántást kombinált talajművelő eszközzel végezzük, megfelelő talajnedvességnél elhagyható a tömörítés. Ha nagy mennyiségű összeaprított szalma kerül a talajba, akkor már a nyár folyamán végzett talajmunkákkal célszerű 20-30 kg/ha N–hatóanyagot a talajba dolgozni a tarlómaradványok gyors mineralizációja érdekében. Kisebb mennyiségű tarlómaradvány esetén az őszi alaptrágyázást – a P és K hatóanyag teljes mennyiségével – célszerű a szántás alkalmával elvégezni. A szója meghálálja a mélyművelést Ha a talaj típusa és nedvességtartalma lehetővé teszi, célszerű azt lazító elemmel ellátott ekével végezni. Az őszi szántást időben el kell munkálni, hogy tavasszal a talajmunkákkal ne szárítsuk ki a talajt. Lassú kitavaszodás esetén nincs idő a többmenetes magágy

előkészítésre, ezért a talaj lezárását követően célszerű egy menetben elvégezni a talajfertőtlenítést, esetleg a talajoltást, és a starter műtrágya talajba munkálását. A vetőágy mélysége ne haladja meg a vetésmélységet, hogy indokolatlanul ne szárítsuk ki a talaj felső rétegét. A szója tápanyagigényes növény, amit fajlagos tápanyagigénye is jól tükröz. A talajból 1 tonna magterméshez a hozzá tartozó egyéb növényi részekkel együtt N: 62 kg, P2O5: 37 kg, K2O: 51 kg, CaO: 42 kg, MgO: 9 kg tápanyagot vesz fel. A tápanyagok közül nitrogénből kevesebbet kell kiadni, mert a gyökerén élő Rhizóbium baktériumok képesek a légköri nitrogént megkötni és a gazdanövénynek átadni. Közepes tápanyag ellátottságú talajon a 2 t/ha körüli termés eléréséhez 30-50 kg nitrogén, 80-100 kg foszfor és közel ugyanennyi kálium kijuttatása indokolt. A N hatóanyag tartalmú műtrágyát alapműtrágyaként és starterként

fele-fele arányban célszerű a talajba dolgozni a P, és K hatóanyag teljes mennyiségét az őszi alapműveléskor juttatjuk ki. 45 18.2 Vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás A szója melegigényes növény, ennek ellenére jól bírja a korai vetést. Akkor kell vetni, amikor a talaj hőmérséklete vetésmélységben eléri a 7-8 oC-ot. Ez az időpont megfelel az extenzív típusú napraforgófajták vetésének, tehát április második felének. A sortávolság a dupla gabonától a legszűkebb kapás sortávolságig változtatható (24-50 cm). Művelőutas vetés esetén indokolt a szűkebb sortávolság alkalmazása. A kivetendő csíra mennyisége a legkorábbi fajtáknál elérheti a 650-700 ezret hektáronként. A késői érésű fajtáknál általában nem haladja meg az 550 ezret. A vetésmélység talajtípustól függően 3-5 cm A kivetett vetőmag mennyisége a csíraszám és az ezermagtömeg függvényében 90-110 kg hektáronként. A

vetéshez újabban precíziós szemenkénti vetőgépet használnak. A szója növényvédelmének legnehezebb részét a gyomok elleni védekezés jelenti. Nem véletlen, hogy a GMO fajtákat a gyomirtás problémáinak megoldására hívták életre. Legveszélyesebb gyógynövényei a kakaslábfű, a muharfélék, a disznóparéj félék, a parlagfű, a libatopfélék, és az acatok. A gyomok elleni védekezés alapja a megelőzés a nehezen irtható évelő gyomokkal fertőzött táblák kerülése. A szója betegségei általában nem jelentenek nagy termelési kockázatot, jóllehet a vírusok, baktériumok és gombák egyaránt szerepelnek kórokozói között. Csávázott vetőmag használatával általában elkerülhető az állomány permetezése, de ebben az esetben a talajoltás mindig szükséges. A szója kártevői között gazdasági jelentősége azoknak a szikleveles korban és fiatal növényi kórban károsítóknak van, amelyek nagy tőszámcsökkenést és

állománypusztulást okozhatnak. A talajlakó kártevőkön kívül ide tartoznak a mezei nyulak, az ősz a fácán és a galambok is. A kifejlett állománylombozatát károsító polifág kórokozók közül, a csipkézőbogarak, molyok, bagolylepkék, poloskák a leggyakoribbak. Védekezni ellenük csak akkor kell, ha nagy tömegben jelennek meg. A szója érését az jelzi, hogy levelei teljesen elszáradnak és leperegnek a magvak nedvességtartama pedig 14-16 oC körüli értékre csökken. Ekkor már célszerű elkezdeni a kombájnolást, mert ha tovább szárad a mag könnyebben pergésnek indul és a betakarítás során növekszik a sérült magvak aránya. A szója betakarított termését általában szárítani kell a biztonságos tárolás érdekében. 19. A lucerna termesztése A lucerna az egyik legértékesebb szálas takarmánynövényünk. Termesztése jól illeszkedik a környezetkímélő, fenntartható gazdálkodási rendszerbe, és jó hatása van a talaj

termékenységére. Kedvező takarmányozási és agronómiai értékei ellenére a lucerna csak a XVIII. században honosodott meg végleg Európában, így a Kárpát-medencében is A takarmányozásban betöltött szerepén túl egyre nagyobb jelentősége van a humán célú élelmiszer feldolgozásban. A lucernacsíra nagy értékű vitaminforrás, belőle homeopátiás készítményeket is állítanak elő. A környezettudatos szemlélet elterjedésével termesztésének talajvédelmi jelentősége egyre jobban felértékelődik. 46 19.1 Talajelőkészítés, táppanyagellátás A lucerna telepítése előtt elvégzendő talajelőkészítés, két fontos agrotechnikai elemet tartalmaz. Az egyik a talaj minimális mésztartalmának biztosítása, a másik a talaj szerkezetének gondos előkészítése. A lucerna számára a mész nemcsak fontos tápelem és talajszerkezet alakító elem, hanem a talaj kémhatásának szabályozója is. A 6,5 pH érték alatti talajokon már

nem biztonságos a lucerna termesztése. A talajművelési rendszer műveleteit úgy kell kialakítani, hogy a gyökérágy mélyen művelt, kellően laza legyen, a magágy pedig kertszerűen elmunkált, ülepedett, aprómorzsás, vetésmélységben nyirkos legyen. A gyökérággyal szemben támasztott követelmények azonosak a tavaszi telepítés és a nyárvégi telepítés esetén is. Tavaszi telepítéshez a cukorrépa, napraforgó és a cirok kivételével minden elővetemény megfelel, míg a nyárvégi telepítéshez azok a korán lekerülő elővetemények javasolhatók, amelyek könnyen művelhető talajt hagynak maguk után kevés tarlómaradvánnyal. Korán lekerülő elővetemény után, az aratást követő tarlóhántás, majd annak ápolása következik. Száraz talajon 40-50 cm mély lazítás jelenti az alapművelést Jól szántható talajon lazító elemmel ellátott ekével szántunk. Az alapművelés után a szántáselmunkálás és a kigyomosodott tábla

művelése következik. Ha az elővetemény alá lazítottunk, vagy mélyszántást végeztünk, akkor a mélyművelés el is maradhat. Elegendő nyári csapadék esetén nyár végére a talaj kellően beérik, és augusztus közepén hozzá lehet látni a magágy készítéshez. Ha száraz a nyár, és a rögös talajt nem lehet megfelelő minőségben vetéshez előkészíteni, a telepítést inkább tavaszra kell hagyni. Későn lekerülő elővetemények után csak tavaszi telepítésre lehet gondolni. A mélyművelés őszi elmunkálása szükséges ahhoz, hogy kora tavasszal magágyat lehessen készíteni. A 4-5 évre telepített lucerna tápanyag–ellátásánál figyelembe kell venni, hogy a P és K hatóanyag több évre szükséges mennyiségét feltöltő trágyázással kell biztosítani, a N hatóanyagból viszont csak annyit kell kiadni, ami a Rhizóbium tevékenység megindulásáig szükséges. Az egyenletes tápanyag–felvételt szolgálja a

káliumhatóanyag–tartalmú műtrágyával történő fejtrágyázás. A lucerna fajlagos tápanyagigénye 1 tonna légszáraz széna előállításához: N: 27 kg, P2O5: 7 kg, K2O: 15 kg, CaO: 35 kg, MgO: 3 kg. Egy közepes termőképességű talajon 4-5 évre tervezett lucernatelepítés előtt 40-60 kg N hatóanyagot, 250300 kg P2O5 hatóanyagot és 180-200 kg K hatóanyagot kell kijuttatni. A telepítést követő években a talaj vizsgálat eredményei alapján elsősorban kálium hatóanyagot adunk a tenyészidő végén. 19.2 Telepítés A lucernatelepítésnek többféle módja van, ami elsősorban a termőhely szerint változik. Történhet a telepítés után takarónövénnyel, és füves társításban. Kedvező termőhelyi viszonyok között ma a tiszta telepítés terjedt el leginkább. Azokon a talajokon, ahol defláció vagy csapadék okozta talajerózió veszélye áll fenn, ma is gyakori a takarónövényes telepítés. Füves társításban általában legelő

típusú lucernát telepítenek, amely jól tűri a tiprást és a rágást. A lucerna telepítés leggyakrabban alkalmazott időpontja kora tavasszal márciusban és nyár végén augusztus második felében van. Elméletileg tavasztól őszig bármikor telepíthető lenne a lucerna, de a talaj nedvességi viszonyai a legtöbb évben ebben a két időben a legkedvezőbbek. Az augusztusnál későbbi vetés már kockázatos, mert a korán jött késő őszi fagyok nagyon kiritkíthatják a vetést. A vetést leggyakrabban gabona vetőgéppel gabona sortávra végzik. A vetésmélység 1-2 cm között van, de laza telepítésnél alá is mehet A 47 hektáronként kivetett csíraszám 7-10 millió között változhat, ami 15-20 kg vetőmagnak felel meg, takarónövényes telepítés esetén előbb a takarónövényt vetik el 4-6 cm mélyre. Ennek befejezése után a takarónövény soraira keresztirányban vetik el a lucernát, amit szintén hengerezéssel zárnak le. 19.3

Növényápolás, betakarítás A lucerna legfontosabb növényápolási munkája a hóolvadás után keletkező pangó vizek levezetése. Az idősebb letömörödött lucernatáblák talaját legalább egyszer évente célszerű nehézfogassal meglazítani a vegetációs időn túl, még a fagyok beállta előtt. Ápolási munkának tekinthető a kaszálások idejének és a vágásmagasságnak a megválasztása, mert jelentősen befolyásolja a lucernatábla életteljesítményét és a takarmány minőséget. A lucerna növényvédelmének legnehezebb részét a gyomok elleni küzdelem jelenti. A fiatal sűrű állományú lucerna gyomelnyomó képessége jó, ezért az első két-három évben a gyomok nem tudnak benne megerősödni. A használat utolsó éveiben a vadsóskafajok, az útifűfajok, a herefélék erősödhetnek meg. Nagy veszélyt jelent az állományra az arankafajok elszaporodása, melyek ellen totális gyomirtó szerekkel, a fertőzött foltok kiégetésével

lehet radikálisan védekezni. Legfontosabb védekezés azonban a megelőzés, ami a gyommentes táblák, és a gyommagvaktól mentes vetőmag használatát jelenti. Az elöregedő lucernatáblákon az árvacsalán, a pásztortáska, az ebszékfű, a gyermekláncfű és a veronika fajok felszaporodása jelzi, hogy az állomány kiritkult. A kórokozók közül a vírusok, baktériumok, de leginkább a patogén gombák jelentenek veszélyt az állományra. Sok veszélyes kórokozója ellenére a lucernát általában nem permetezik a kórokozók ellen. A fertőzött állomány mielőbbi lekaszálásával védekeznek a fertőzések elterjedése ellen. Az állati kártevők közül kiemelten veszélyesek a talajban élő rágcsálók (pocok, ürge). Az ellenük való védekezés csak a növényvédelmi szabályok szigorú betartása mellett történhet. A vegetatív növényi részek kártevői is felszaporodnak a lucerna táblán. A csipkéző barkók, az ormányos bogarak, a lucerna

bogár, és a lucernaböde jelenléte a leggyakoribb. A generatív szervek károsítása a lucerna magtermesztés szempontjából jelentenek veszélyt. Ellenük általában vegyszeres védekezést kell alkalmazni. A lucerna szálas takarmányként történő hasznosításának több módja van. A zöld lucerna etetése a kérődző állatokkal elővigyázatosságot igényel, mert könnyen felfúvódáshoz vezet. A legáltalánosabb hasznosítási mód a lucernaszéna készítés. Itt fokozatosan ügyelni kell a levélpergésre és a lekaszált és renden szárított lucernaszéna megázás nélküli betakarítására. A jó minőségű bimbós állapotban lekaszált lucernából jó minőségű liszt készíthető, de nagy energia igénye miatt ez a módszer az utóbbi években visszaszorult. Az erjesztéses tartósítással előállított lucerna szilázs és lucerna szenázs készítése a tejelő tehenészetek számára biztosít nagy mennyiségű tömegtakarmányt. 20.

Gyepgazdálkodás A gyepgazdálkodás a kérődző állatok (szarvasmarha, juh) és a lovak számára a természetszerű tartás, és a költségtakarékos tenyésztés fontos eleme. A gyepgazdálkodás történhet természetes és telepített gyepeken. A természetes gyepek hosszú évek alatt jöttek létre olyan ökológiai környezetben, ahol a gyepalkotók életfeltételei adottak voltak. Mind a természetes gyepek, mind a telepített gyepek a legeltetés során elhasználódnak és felújításukról idővel gondoskodni kell. 48 20.1 Telepítés Az új gyepek telepítésénél figyelembe kell venni a talajadottságokat, a vízgazdálkodás szempontjait, és a gyephasználat technológiai sajátosságait. A talaj típusának ismeretében lehet eldönteni a gyepalkotó növények faji összetételét és a tápanyag utánpótlás technológiáját. A talajok fekvése már utal a vízgazdálkodásra is Mélyebb fekvésű területen telepített gyepek vízigényét általában

kielégíti a természetes csapadék, magasabban fekvő, alacsony kolloid tartalmú talajon a gyepek megfelelő terméshozamához általában mesterséges öntözés kell. A gyeptelepítésnél azt is figyelembe kell venni, hogy a hasznosító állatfajok tartási technológiájának (elhelyezés, állatjóléti és állategészségügyi beavatkozások) megfeleljen. A gyepek telepítése – hasonlóan a szálas takarmányok telepítéséhez – történhet kora tavasszal és nyár végén. Mindkét esetben jó minőségű talajelőkészítéssel kell biztosítani a gyepalkotó növényfajok vetőmagjának kelését és a növények fejlődését. Mindkét telepítési időpontnál el kell végezni a mélyművelést, ami 30-40 cm-es őszi szántást jelent. A szántás utáni talajmunkák során biztosítani kell az ülepedett, aprómorzsás, gyommentes talajt. A magágy kialakításakor fontos szempont, hogy vetésmélységben (1-2 cm) kellően nyirkos, aprómorzsás, de nem poros

felső talajréteget alakítsunk ki. A gyakorlat azt mutatja, hogy a tavaszi telepítés biztonságosabb, mint az őszi, mert több idő áll rendelékezésre az ülepedett magágy előkészítésére és a talaj nedvességtartalma is jobban biztosítja a keléshez szükséges vizet. A talajelőkészítés során kell kijuttatni a szükséges tápanyagokat is. Átlagos fajösszetételű gyep esetében 1 tonna széna előállításához: N: 20 kg, P2O5: 7 kg, K2O: 22 kg tápanyag szükséges. Telepítéskor 3-4 év tápanyagszükségletét kell a talajba bedolgozni Ez alól csak a N–hatóanyag jelent kivételt, mivel ennek a talajban történő mozgása és várható vesztesége miatt a telepítéskor csak a tervezett mennyiség felét szabad kijuttatni. A pontos hatóanyag mennyiség maghatározásához talajvizsgálati eredmény szükséges. A gyepalkotó fajok tervezésénél figyelni kell az összetevők morfológiai és élettani sajátosságait. A gyepalkotók magjának

keverékét úgy kell összeállítani, hogy szálfűvek, aljfüvek és pillangósok is kellő arányban szerepeljenek benne. A gyepeket alkotó szélfüvek közül legfontosabbak a réti csenkesz, a francia perje, a csomós ebír, a réti komócsín, az olajperje és a magyar rozsnok. Azoknál a gyepeknél, melyeknek hasznosításában a szénakészítés dominál a szélfüvek aránya elérheti az összes faj 50-60 %-át. A legelőknél az az arány 20-25 %. 20.2 Gyepalkotó növényfajok A gyepalkotó aljfüvek közül legfontosabbak a vörös csenkesz, a réti perje az angol perje és kötött alkalikus talajon a sziki mészpázsit. Az aljfüvek aránya a főként legeltetéssel hasznosított gyepeknél elérheti a 60 %-ot, a főként kaszálással hasznosított réteken viszont ne haladja meg a 20 %-ot. Fontos összetevői a gyepeknek a nagy fehérjetartalmú pillangósok, melyek közül legfontosabb a fehérhere, a szarvaskerep, a korcshere és a komlós lucerna. A pillangósok

aránya a gyepalkotókon belül ne haladja meg a 20%-ot. A gyeptelepítés vetőmagszükségletének meghatározásához ismerni kell a gyepalkotó fajok arányát, vetőmagjuk ezermagtömegét és használati értékét. A legtöbb talaj esetében igaz, hogy az összes kivetett csíra mennyisége 15-20 millió között legyen hektáronként. A kivetendő vetőmag általában 35-40 kg. A gyepek telepíthetők sűrűsoros vetőgéppel, vagy szórvavetéssel Vetés után a vetés irányára merőlegesen simahengerrel kell zárni a talajt. Az egyenletes kelés és az 49 erőteljes növekedésű állomány kialakítása érdekében ügyelni kell arra, hogy a megcserepesedett talaj ne akadályozza a kelést. Ha szükséges, ekkor hengerborona járatásával törjük fel a lekérgesedett talajfelszínt. 20.3 Gyepek ápolása A gyepek gyors fejlődéséhez és az elgyomosodás elkerülése érdekében kiegyenlítő, tisztító kaszálásra lehet szükség. A telepítés évében a

gyepeket nem szabad legeltetni A második évben is csak kíméletes legeltetés ajánlott, hogy az állatok ki ne tépjék a még csak sekélyen gyökerező növényeket. Tartós szárazság esetén indokolt lehet a fiatal gyepek öntözése A gyepek felújítása akkor indokolt, ha a gyepalkotók aránya jelentősen megváltozik, és az állomány kiritkul. Régen a gyepek felújításakor feltörték a gyepet, majd újra vetették Újabban a felülvetéses gyepfelújítás terjedt el, melynek során a hiányzó fajokat újra vetik. Az állománytól és a talajállapottól függően a vetés előkészítéséhez tárcsát vagy boronát használunk. Vetés után mindig hengerezni kell Száraz talajon eredményes lehet a kelesztő öntözés. A gyepek ápolása elsősorban talajápolást jelent. A levegőtlenné vált erősen tiport gyepek fogasolása levegőhöz juttatja a növények gyökerét. Javítja a talajéletet és ez által a tápanyagok feltáródását. A fogasolással

elegyengethetők a vakondtúrások is, melyek ősszel nagy mennyiségben jelennek meg a gyepeken. Hengerezésre akkor van szükség, ha a talaj a tél végén felfagyott és a növények gyökerét vissza kell tömöríteni a talajba. Az eróziónak kitett területeken vízmosások jöhetnek létre, melyeket mesterségesen kialakított kőgátakkal, sövénygátakkal célszerű lezárni. A gyepek ápolásának fontos munkája a gyomok, bokrok, cserjék irtása. A gyomok irtása tisztító kaszálással és herbicidekkel történhet. A fás szárú cserjéket, bokrokat a tél folyamán gyökerestül kell kiirtani. 50 FELHASZNÁLT IRODALOM 1. Antal J (szerk) (2005): Növénytermesztéstan 1-2 Mezőgazda Kiadó, Budapest 2. Frank J, Szendrő P (szerk) (2011): A napraforgó Szent István Egyetem Kiadó, Budapest 3. FAO (2006): Guidelines for soil desdcription 4th edition, Rome 4. Hajós L (szerk): Mezőgazdasági alapismeretek Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest 5. Radics L

(szerk) (2001): Ökológiai gazdálkodás Dinasztia Kiadó, Budapest 6. Stefanovits P (szerk) (1992): Talajtan Mezőgazda Kiadó, Budapest 51