Szociológia | Felsőoktatás » Szociológia szigorlat, 2000

Szociológia szigorlat - 2000 1. A SZOCIOLÓGIA ÉS A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA HELYE A TUDOMÁNYOK RENDSZERÉBEN. KAPCSOLÓDÁSI PONTOK ÉS ELTÉRÉSEK, INTÉZMÉNYESÜLÉSÜK FŐBB ÁLLOMÁSAI. Szociológia: A társadalmi élet törvényszerűségeit kutató tudomány. Vizsgálatának tárgya az ember, akit a társadalmon belül kell figyelni, hiszen az ember társadalmi lény, az emberi élet elképzelhetetlen társadalom nélkül. Vizsgálja, hogy milyen törvényszerűségek mozgatják a társadalmat. Vizsgálja, hogy milyenek a különböző társadalmak, hogyan működnek, miként változnak. A szociológia az empirikus tapasztalatokat átalakítja elemző látásmóddá. Fő kérdése: Mitől van rend a társadalomban? A társadalom nem egyszerűen a társadalom tagjainak összessége, mert van struktúrája, intézményei, kultúrája. Társadalmi struktúra: az egyének és társadalmi csoportok közötti tartós viszonyok (pl. aláfölérendeltségi viszony) Társadalmi

intézmények: a társadalom tagjainak többsége által végzett tevékenységek alapvető módja, mintája. Az intézményekhez normák és értékek tartoznak, amelyek az intézményesült viselkedést előírják, továbbá megszegését büntetik. Kultúra: anyagi javak, normák értékek együttese. A szociológia elsősorban arra jó, hogy elősegítheti a társadalom megértését az egyén számára. Ezáltal hozzájárulhat egy jobb társadalom kialakulásához, vagy legalábbis gátolni tudja azt, hogy a társadalomban az elnyomás, önkényuralom uralkodjék. A szociológia képes előre jelezni bizonyos jelenségeket. Helye a tudományok rendszerében: A szociológia társadalomtudomány, a legfiatalabb társadalomtudományi ágak közé tartozik. Az önálló, saját témakörrel, elméletekkel és módszertannal rendelkező tudomány megszületése kb. a XIX sz-ra tehető Az egyes társadalomtudományi ágak kialakulása hosszú folyamat eredménye. Először, még az

antik világban a történettudomány és a társadalomföldrajz jelent meg, majd a római jog fejlődéséhez kapcsolódva a jogtudomány, más tudományágak fejlődését csak a jóval későbbi századok hozták meg. A XVIII sz-ra tehető a közgazdaságtudomány, a statisztika tudománya A szociológia kialakulása a polgárság történeti jelentőségű helyzetváltozásával jellemezhető: - gyors iparaosodás, urbanizáció, a hagyományos társadalom intézményeinek, gondolkodásmódjának, értékeinek és normáinak rohamos változása nemcsak pozitív eredményekkel járt, hanem súlyos társadalmi problémákkal is, mint pl.: - a munkásosztály nagy részének igen alacsony életszínvonala és embertelen munkakörülményei az iparosodás első évtizedeiben a nagyvárosok szegénynegyedeinek nyomora a bűnözés, prostitúció, alkoholizmus elterjedése, családok felbomlása Ezek a változások, társadalmi problémák szükségessé tették a társadalom

bizonyos fokú tudományos irányítását, s az egyes problémák valóságos kutatásokon alapuló megoldását. Az első szociológusok: Claude Henri Saint-Simon – ipari társadalom, Auguste Comte pozitivizmus, Alixis de Tocqueville – demokrácia. A három nagy klasszikus: Marx, Durkheim, Weber. Kulturális antropológia: A kultúra fogalma a XIX. sz-ig kizárólag filozófiai írásokban jelent meg A XIX sz második felétől megjelentek olyan társadalomtudományok, amelyek már tudatosan foglalkoztak a kultúra fogalmával (szociológia kultúrszociológia). Kultúra: a „colere” szóból származik. A colere származékaként a cultura főnév a művelést eredetileg, mint földművelő tevékenységet jelölte. Később metaforikus jelentésre tett szert: elkezdték általános értelemben bármi kiművelésének vagy jobbításának jelölésére alkalmazni. Mai értelmezését illetően a döntő jelentésváltozás Cicerónál (Kr.e 106 – 43) történt: Tusculanae

Disputationes c. művében az iskolázatlan lelket a megműveletlen földhöz hasonlítja, s így jut az ismert megfogalmazáshoz: „cultura.animi philosophia est” – a filozófia a lélek művelése. Antropológia: embertan tudománya, az embertannak az emberfajták jellegzetességeinek leírásával foglalkozó ága. Kulturális antropológia: Jelentése a görög antropos (ember) és logos (beszéd) alapján: „az emberről való beszéd”. A tárgyi és szellemi kultúra mintázatainak szelekciójával, elsajátításával és átörökítésével foglalkozik. Minden ember rendelkezik kultúrával, de éppen ez meg is különbözteti őket egymástól A távoli primitív népek kultúráját vizsgálja (kulturális értelemben távoli, nem földrajzilag!), tehát a saját kultúrájától minél távolabb eső kultúra vizsgálata a célja. A kulturális antropológia a fejlett népeket nem vizsgálja A kulturális antropológia két forrásból táplálkozott régen.

Különösen Közép-Európában a néprajz azzal a céllal indult, hogy összegyűjtse a népi kultúrát, azaz a folklórt (népdal, népmese) és a tárgyakat (népviselet, művészeti tárgyak, stb.), mert ezt a nemzeti kultúra megőrzése és továbbfejlesztése szempontjából igen fontosnak tartották. A gyarmatokkal bíró nyugat-európai országokban és az USA-ban viszont a gyarmatokon élő nem európai kultúrájú népek gondolkodásának és viselkedésének megértése volt a kulturális és szociális antropológiai kutatás elsődleges célja. A kutatás módszere mindkét tudományágban a terepen végzett gyűjtés és megfigyelés volt. Újabban a kulturális és szociális antropológia figyelme a fejlett országok felé fordult. Ezekben a kutatásokban is előtérben áll a kisebb közösségnek az intenzív terepmunka módszerével való vizsgálata, valamint a kultúra sajátosságainak feltárása. Helye a tudományok rendszerében: A kulturális

antropológia is társadalomtudomány. Interdiszciplináris diszciplína, tehát más tudományterületeket is felhasznál (régészet, történelemtudomány, pszichológia, szociológia, és más társadalomtudományok). Interdiszciplináris: tudományközi, több tudományágra kiterjedő, több szakterületet közösen érintő. Diszciplína: tudományterület, tudományág. Kezdetben a kulturális antropológia az egyén és a kultúra kapcsolatát vizsgálta, de ma már egyre inkább a saját kultúra vizsgálatára tevődik a hangsúly, mert „elfogytak a primitívek”. A mindennapi élet kultúrája egyre fontosabb lesz, s ez az oka annak, hogy az antropológusok hazatérnek és a saját kultúrájukat kezdik el vizsgálni. Nincs homogén kultúrájú társadalom, így a kulturális válság egy társadalmon belül is megtalálható. Ezért nem érdemes távoli kultúrát vizsgálni A kulturális antropológia három híres képviselője: Edward Burnett Tylor

(1871)evolucionizmus; Franz Boas – terepmunka, relativizmus; Clifford Geertz – szimbolikus antropológia. A szociológia és a kulturális antropológia kapcsolódási pontjai: - - mindkettő társadalomtudomány, és mindkettő a XIX. sz-ban alakult ki; a társadalmi élet jelenségeit kutatják és konkrét társadalmi problémák megoldását segítik elő; elősegítik a társadalom jobb megértését; mindkét tudományágban az empirikus adatgyűjtésen alapul a vizsgálódás (szociológia: adatgyűjtés, kérdőív, interjú – statisztikai elemzés; kulturális antropológia: „karosszék”, majd terepmunka) a két tudomány emberképe igen hasonló: - a szociológiában az ember tevékenységében a társadalmi normákhoz igyekszik alkalmazkodni. E normák hátterében állnak az értékek, melyeket a társadalom tagjai szocializációjuk során sajátítanak el. (homo sociologicus) - a kulturális antropológiában a kultúra áll a középpontban, mely az anyagi

javak, normák és értékek együttese. Eltérések a szociológiában és a kulturális antropológiában: - - a szociológia elsősorban a saját társadalom gyakorlatias, kritikai vizsgálatával foglalkozik, míg az antropológia főleg távoli, egzotikus kultúrák rögzítésével és rendszerezésével foglalkozik; kezdetben, míg a kulturális antropológia a karosszék módszert alkalmazta vizsgálódásai során, addig a vizsgálati, kutatási módszerekben is volt különbség; a szociológia kutatásának tárgyát elsősorban nem tárgyak és szövegek, hanem számok, főleg népszámlálási adatok képezik. Intézményesülésük főbb állomásai: (bővebben: Vörös Miklós Határesetek c. művében van, ez inkább vázlat!) Az antropológia és a szociológia két nagytekintélyű alakja: Alfred Kroeber és Talcott Parsons. Szerintük a két tudomány helyét úgy kell meghatározni a társadalomtudományok rendszerében, hogy egymástól jól

elkülöníthető és egymást jól kiegészítő megközelítésmódokat, módszereket kínáljanak. Minden diszciplína arra törekszik, hogy tudománnyá szervezze magát. A két tudományterület intézményesülésekor a kutatás helyszínének megválasztása volt a döntő szempont. A múzeumok és statisztikák szerint a szociológia és a kulturális antropológia intézményei három pillérre épülnek: - általános evolucionista társadalomelmélet – biológiai gondolatmenet - etnográfiai és etnológiai adatgyűjtések - demográfiai adatok és statisztikák Egyetemi tanszékek: - antropológia: Clark Egyetem (F. Boas – 1889) - szociológia: Yale Egyetem (Graham Summer – 1873) - Nem volt minden egyetemen külön tanszék, de ahol igen, ott az indok továbbra is a két tudomány kutatási területének különbözősége volt. Hétköznapi adminisztratív oldal: - tudós társaságok, szakmai egyesületek, szakfolyóiratok - kritikai kultúrakutatás A szociológia

előfutárai Saint-Simon (az ipari társadalom elmélete első megfogalmazója), Comte (a „szociológia” elnevezője, önálló tudományként való értelmezője, pozitivista felfogás szerint) és Tocqueville (történeti-szociológiai kutatások, valóságos társadalmi jelenségek megfigyelése és elemzése). A három „alapító atya”, Marx, Durkheim és Weber gondolatai a mai napig jelen vannak a szociológia tudományában, még ha elméleteik nagy része meg is cáfolódott. Karl Marx (1818-1883) vezette be a szociológiába több, ma is használt fogalmunkat: társadalmi-gazdasági formációk (feudalizmus, kapitalizmus), társadalmi osztályok, konfliktusok, elidegenedés, stb. Émile Durkheim (1858-1917) a társadalmi fejlődést a mechanikus szolidaritásról a az organikus szolidaritásra való áttérésben látta – ez utóbbi alatt a kiterjedt munkamegosztásban különböző feladatokat ellátó egyének együttműködését értette. Attól tartott, hogy a

modern fejlődés anómiához vezet. A konszenzus-elméletet vallotta Max Weber (1864-1920) gondolata a háromdimenziós társadalom (gazdaság, hatalom, életmód és megbecsülés) modellje, a racionalizmus és bürokrácia térhódítása. Végzett vallásszociológiai munkákat is (a modern piacgazdaság és racionális gondolkodás tükrében). A konfliktus-elmélet tudósa. A protestáns etikának nagy jelentőséget tulajdonított a kapitalizmus kifejlődésében. A szociológia a második világháború után élte második fénykorát. Kifejlődtek a kutatási módszerek, sok empirikus vizsgálat történt, és elfogadott tudomány lett sok országban. A kutatások alapja a pozitivista gondolkodás volt: az elméleti hipotéziseket empirikus vizsgálatokkal ellenőrizték. Két elméleti iskola állt szemben egymással: a marxizmus (mely szerint az osztályharc következtében a kapitalizmus el fog tűnni) és a strukturalista funkcionalizmus (a társadalmat az

együttműködés jellemzi, melyben alrendszerek vannak (gazdaság, politika, kultúra és személyiség), melyek funkciói és szerepei szükségesek a társadalom működéséhez. Emellett még meg kell említeni a neoweberianizmust is, mely szerint többdimenziós társadalmi szerkezet-modellt kell használni. Nagy figyelmet fordítanak a hatalomra, és fontosnak tartják a kultúra hatását a gazdaságra és a politikára. Fontosabb nevek ebből a korból: funkcionalisták: Malinowski (kulturális antropológus!), Parsons, Merton (a manifeszt és látens funkció elmélete), Lévi-Strauss (strukturalista, szintén antropológus). Marxisták: Adorno és Habermas (Frankfurti Iskola: pszichoanalízis, antiszemitizmus vizsgálata), Fromm (agresszivitás). Irányzatoktól nagyrészt független Bourdieu (háromféle tőke: vagyon, kulturális és szociális v. kapcsolati tőke) Az 1980-as évek óta nagyobb figyelmet fordítanak az egyéni cselekvőre, ismét a harmóniaelmélet

reneszánszát lehet megfigyelni a konfliktuselmélettel szemben. A kulturális antropológia intézményesülése elsősorban Edward Burnett Tylor nevéhez fűződik, aki az első antropológusnak tekinthető. Az ő kultúrafelfogása evolucionista: szerinte az emberiség legkülönbözőbb népei mindig ugyanazon a lépcsőfokon jutnak tovább, azaz létezik egy egységes kultúrája az emberiségnek. Módszere az összehasonlítás volt Franz Boas (földmérő) nevéhez fűződik a terepmunka. Vallja a kulturális relativizmus elméletét: minden kultúra egyenlő, nincs alacsonyabb vagy magasabb kultúra. Intézményesíti a kulturális antropológiát (1888. Clark, USA) Folyóiratot hozott létre, tanítványai voltak Azt vallotta, hogy az antropológiai szövegek irodalmi szempontból legyenek igénytelenek, de személyiség-központúak. Jelszava: „jelen lenni” A kutatásmódszerek problémáját a kemény(természettudományok) és a lágy (társadalomtudományok)

ellentétében látta Clifford Geertz a szimbolikus antropológia képviselője. Módszere a „sűrű leírás” és a szemiotikai megközelítés: az adott dolgok túlmutatnak önmagukon, többletjelentésük van. Cselekvőre orientáltnak kell lenni: mindig annak a kultúrának a nyelvezetével kell megérteni a jelenségeket, amelyet éppen vizsgálnak. Napjainkban a saját társadalmak kulturális antropológiája került előtérbe. Problémája: mivel „határtalan” tudomány, nagy az átjárás. VÖRÖS MIKLÓS: HATÁRESETEK (AZ AMERIKAI KAPCSOLATA TÖRTÉNETI PERSPEKTÍVÁBAN). ANTROPOLÓGIA ÉS SZOCIOLÓGIA Kroeber, Parsons és az ’50-es évek: Alfred Kroeber és Talcott Parsons közötti paktum 1958-ban született, mely a diszciplináris határokat meghúzásáról szólt. A korszellemnek megfelelően (II:VHutáni újjáépítés, műszaki tudományok és mérnöki pályák felértékelődése) a szociológusok és az antropológusok is az elméletek

rendszerezésére, a módszertani technikák tisztázására és racionális munkamegosztásra törekedtek. A korban alkalom nyílt egy szebb, kényelmesebb, technológiailag fejlettebb jövő nagy léptékű megtervezésére. Minden diszciplína arra törekedett, hogy tudománnyá szervezze magát, és hogy tudományosságát a rendszerezés technikájával teremtse meg. Ehhez azonban szükség volt annak megfogalmazására, hogy mi az a kutatási tárgy, sajátos nézőpont és vizsgálati módszer, mely egy diszciplínát más megközelítési módoktól különböző, autonóm szakterületté tesz. A rendszerezés technikáját a strukturális funkcionalizmus kínálta, melyben az egyes társadalomtudományok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy organizmus részelemei: részfunkciókat töltenek be, hogy a teljes rendszer harmonikus egyensúlyát biztosítsák. Kroeber és a kulturális antropológia autonómiája: Az amerikai kulturális antropológia rendszerezésében és

modernizálásában Alfred Kroeber kiemelkedő szerepet játszott. Boas tanítványai közül ő volt a leginkább hajlamos a tudományszervező rendszerezésre. Ő írta az első antropológia tankönyvet, mely 1923-ban jelent meg. A II.VH után nagy lendülettel fogott az antropológia intézményes alapjainak megszilárdításához. Parsons és a társadalomtudományok rendszere: Talcott Parsons a szociológiai elméletek és gyakorlatok rendszerezésében játszott megkülönböztetett szerepet. Max Weber gazdaságtörténeti és szociológiai elméletei nagy hatást gyakoroltak rá. 1937-ben jelent meg az azóta klasszikussá vált munkája: A társadalmi cselekvés szerkezete. A könyvben Weber cselekvéselméletét ötvözte Durkheim kollektív reprezentáció fogalmával és megállapította, hogy az emberi cselekvést egyszerre határozták meg célok és a hozzájuk választott eszközök, valamint társadalmi normák és kulturális értékek. Parsons utal az egymást

kiegészítő fogalmi sémák autonómiájára a társadalmi valóság értelmezésében. Ez pedig már megelőlegezi a szociológia és az antropológia társadalomtudományok között betöltött és egymást kiegészítő funkciójának rendszerszemléletű megközelítését. A különbség megfogalmazásai Kultúra és társadalmi struktúra: fogalmi különbségtétel: A kultúra fogalmának első antropológiai definícióját Tylor adta, az 1871-ben megjelent Primitív kultúra c., a kultúra evolucionista felfogását megalapozó művében Eszerint „faj, kultúra vagy civilizáció, a maga teljes etnográfiai értelmében, az az összetett egész, amely magában foglalja a tudást, hiedelmet, művészetet, törvényt, hagyományt és mindazon egyéb képességet és szokást, amelyre az embernek, mint a társadalom tagjának szüksége van”. Ezt a definíciót évtizedeken át használták és alkalmazták szociológusok és antropológusok egyaránt. A társadalom

fogalmát illetően az első szociológiai jellegű definíció megjelenésének színhelyét és idejét nem lehet pontosan megállapítani. Herbert Spencer és Emile Durkheim sokat tett a társadalom fogalmi körülhatárolásáért. Spencer „szuperorganizmus” koncepciója szerint a társadalmi szervezet analóg a biológiai szervezettel, azzal a különbséggel, hogy a társadalom magasabb szinten van, több biológiai egyedet integrál. A „szuperorganizmus” Durkheimnél társadalmi tények integrált együtteseként fogalmazott újra. A társadalom ebben az objektivista felfogásban önmagát termeli, vagyis társadalmi tények létét csak társadalmi tényekkel lehet magyarázni. A spenceri-durkheimi „szuperorganizmus” az amerikai antropológia fogalmi készletében is feltűnt, azonban Kroeber szerint nincs folytonosság az emberi cselekedetek biológiai, organikus aspektusai, ill. a kultúra és a társadalom által kondicionált összetevői között Kroeber

szerint tehát a biológiai átöröklés és a kulturális elsajátítás, a tanulás között tehát különbséget kell tenni. A ’20-as évektől az antropológusokat a diakron vizsgálatok helyett (jelenségek történeti szempontú vizsgálata) egyre inkább az kezdte érdekelni, hogy mi tart össze egy kultúrát a jelenben, melyek a kulturális integráció mechanizmusai. Ezekre a kérdésekre kétféle, élesen eltérő válasz született, mely alapját képezte az amerikai antropológia és szociológia elméleti szintű elkülönülésének is. 1. Boas tanítványainak második generációja: - A kultúra tanult viselkedés, ugyanakkor alapvető a személyiségtípus kialakulásában a kulturális hagyományok által meghatározott gyermeknevelési szokások játsszák a legfőbb szerepet. Tehát a kultúra és a személyiség egyfajta dialektikus viszonyban hat egymásra 2. Durkheimi hagyományra épülő magyarázat: - A kultúra, ill. a társadalom intézményeinek

létét egyensúlyfenntartó képességük legitimálja. Ez a funkcionális integráció tézise, mely a társadalom intézményi tagoltságának, strukturált voltának hangsúlyozására épül. ’30-as évek: az amerikai szociológusok körében felmerült a kultúra és a társadalmi rendszer közötti fogalmi különbségtétel szükségessége. Pitirim Sorokin az antropológusokat megelőzve foglalkozott a szimbólumok és jelentések kultúraformáló szerepével. Sorokin azt hangsúlyozta, hogy egy társadalom tagjai nem belső, természetes tulajdonságok révén, hanem kulturális jelenségeken és azok értelmezésén keresztül kapcsolódnak egymáshoz: vagyis szimbólumok segítségével kommunikálnak. A II.VH után egymással párhuzamosan több antropológus és szociológus is a szimbólumhasználat tanulmányozásának fontosságát hangsúlyozta a kultúrák kutatásában. Parsons a kultúrát olyan szimbólumrendszerként fogalmazta meg, melynek segítségével az

emberek jelentéssel ruházzák fel cselekedeteiket, és ezzel a szimbolikus antropológia előtt egyengette az utat. Terep és kényelmes karosszék: az empíria és a módszer különbségei: Az antropológia empirikus kutatási anyagát, a távoli népcsoportok életéről szerzett beszámolókat és az egzotikus kultúrákból begyűjtött tárgyi relikviákat a XIX. sz közepén elsősorban múzeumok és „karosszék-antropológusok” dolgozták fel. Tehát a századforduló előtt az amerikai antropológia elsősorban múzeumokban, majd folklórkutató terepmunkák során és nem egyetemi könyvtárszobákban bontakozott ki. A szociológia helyzete annyiban különbözik, hogy empirikus kutatásainak alapját nem tárgyak és szövegek, hanem számok, elsősorban népszámlálási adatok képezték. Az amerikai szociológia és az antropológia közötti elsődleges különbséget tehát már kezdettől fogva az jelentette, hogy míg az előbbi a saját társadalom

gyakorlatias, kritikai vizsgálatával, az utóbbi távoli, egzotikus kultúrák rögzítésével és rendszerezésével foglalkozott. Intézményesülés és az intézmények tehetetlenségi nyomatéka Múzeumok és statisztikák: Az antropológia és a szociológia tudományos intézményei 3 pillérre épültek: 1. általános evolucionista társadalomelmélet, mely egyszerre támaszkodott a biológiai egyedfejlődés modelljére és az intellektuális képességek történelmi ívű fejlődésének gondolatára. 2. etnográfiai és etnológiai adatgyűjtés, és az ebből építkező használati és kultikus tárgyakat rendszerező múzeumi antropológia 3. népjóléti intézkedéseket és a szociális reformokat lehetővé tevő demográfiai adatok és statisztikák szolgáltatása Mielőtt az egyetemek a századfordulót megelőző években az amerikai tudományos kutatás fellegváraivá váltak, a társadalomtudományok az egyetemek falain kívül intézményesültek.

Ebben az antropológia járt elől, mert az intézményépítés eleinte a szövetségi kormány igényeihez kapcsolódott és annak anyagi forrásaira támaszkodott. A washingtoni Smithson Intézet 1855-ben jött létre magánalapítványi, de szövetségi törvénnyel is támogatott formában. Az intézet múzeumához kapcsolódóan John Wesley Powel őrnagy 1879-ben alapította meg az Amerikai Etnológiai Hivatalt, mely az Indián Ügyek Hivatala munkáját folytatta. A múzeumok létrehozása és kiépítése jelentette az antropológia intézményesülésének másik lényeges vonulatát. - Egyesült Államok Nemzeti Múzeuma - Harvard Egyetemhez csatoltan létesült a Peabody Múzeum - New York: Amerikai Természettörténeti Múzeum A századforduló körül létesülő antropológia tanszékek is mind rendelkeztek múzeumi kapcsolattal, ami az oktatás karakterének formálásában is nagy szerepet játszott. Egyetemi tanszékek: A természettörténeti múzeumokhoz kötődő

tevékenysége miatt az antropológia intézményesülése megelőzte a szociológiáét. Rendszeres szociológiai kutatás és oktatás csak az 1890-es évek elején és egyetemi tanszéki keretek között jelent meg az Egyesült Államokban. A századforduló körül azonban a szociológia oktatás sokkal gyorsabban terjedt el, mivel az ekkor jelentkező egyetemalapítási lázba a kisebb eszközigényű szociológia gyorsabban be tudott kapcsolódni. Intézményes antropológiaoktatást először egy pszichológia tanszéken vezettek be 1889-ben, amikor Boast kinevezték a Clark Egyetem docensévé. Az első amerikai doktorandus-képzés is itt indult meg. Az Egyesült Államokban először 1873-ban, a Yale Egyetemen, William Graham Summer hirdetett meg szociológia néven kurzust, de az első doktori fokozatot adó amerikai szociológia tanszék csak 1893-ban alakult a Chicagói Egyetemen. A Chicagói Iskola városszociológiai kutatásaiban központi szerepet játszott az a

résztvevő megfigyeléses módszer, mely a jelenből visszatekintve inkább tűnik antropológiainak, mint a boasi antropológia első generációjának folklórkutatásai. 1931-ben alapított Sorokin a Harvard Egyetem szociológia tanszékét. Parsons, Kluckhohn és Allport közösen létrehozták a Társadalmi Kapcsolatok Tanszékét a Harvardon. Ez az interdiszciplináris műhely mintát adott a különböző társadalomtudományi ágak (antropológia, szociológia, pszichológia) közötti együttműködésre. Azokon az egyetemeken, ahol az anyagi források hiánya nem engedte meg, hogy az antropológia és a szociológia külön tanszéki keretben működjön, gyakorta alapítottak közös tanszéket. A ’60-as évek gazdasági fellendülése azonban lehetővé tette, hogy a két diszciplína egyre több egyetemen intézményesen is elváljon egymástól. Ennek az indoka általában az volt, hogy az antropológusok a távoli és egzotikus vidékeken, a szociológusok pedig

saját országukban végzik kutatásaikat. Tudós társaságok, szakmai egyesületek, szakfolyóiratok: Ez az intézményesülés hétköznapi, adminisztratív oldala. Az első, országos szinten működő és a mai értelemben vett szociológiával foglalkozó szakmai társaságot Albion Small szervezte meg 1905-ben, és az Amerikai Szociológiai Társaság azóta is az amerikai szociológusok legfontosabb fóruma. Az antropológiának ugyanakkor nemcsak tanszékei, hanem szaktudományos társaságai is először múzeumokhoz kötődtek. 1888: létrehozzák a Washingtoni Antropológiai Társaságot. Tíz évvel később újjáalakul a szervezet Amerikai Antropológiai Társaság (AAA) néven, és elindít egy folyóiratot Amerikai Antropológus néven, mely azóta is az amerikai antropológia legátfogóbb publikációs fóruma. Az első amerikai országos szociológiai folyóirat, az Amerikai Szociológiai Folyóirat 1894ben jelent meg először. 1935: Amerikai Szociológiai

Társaság saját periodikát indít Amerikai Szociológiai Szemle címmel, s ezt a lapot már nem a chicagói szociológusok dominálják. 1960-tól kiadnak egy tekintélyes nemzetközi antropológiai folyóiratot Kortárs Antropológia névvel. A szaktudományos társaságok és a szakfolyóiratok tehát már kezdetektől fogva éles határvonalat húztak az antropológia és a szociológia közé. Azonban az empirikus vizsgálati területeknek és az elméletalkotásnak utóbbi évtizedekben bekövetkezett fragmentálódása (széttöredezés) miatt a társadalom- és kultúrakutatásnak olyan spektruma jött létre, melynek bizonyos pontjain az antropológia és a szociológia ismét összefonódott. Ilyen pl a társadalomtörténet-írás, az etnikumok és diaszpórák kutatása vagy a globalizáció folyamatának vizsgálata. A különböző nemzeti vagy regionális társadalmak egyre intenzívebb kapcsolata és a kultúrák egyre jobban felgyorsuló változása terméketlenné

és értelmetlenné teszi a saját társadalom és az idegen kultúra közötti hagyományosan éles különbségtételt. Kritikai kultúrakutatás: Eredetileg a brit szociológiai és szociálantropológiai hagyomány marxista hangolású és kultúrtörténeti érdeklődésű kritikájaként jött létre. Azonban, ahogy egyre nagyobb befolyásra tett szert, egyre inkább a késő kapitalizmus kortárs társadalmainak kritikájaként jelentkezett. Ennek a megközelítésnek az átvételére az amerikai társadalomtudományi diszciplínák közül pedig leginkább az antropológia látszik fogékonynak. Először a Birminghami Egyetemen intézményesült a Kortárs Kultúrakutatási Központ keretein belül. Képviselői kezdettől fogva kritikus érzékenységgel elemezték a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődési mechanizmusait. A kritikai kultúrakutatást elsősorban az foglalkoztatta, hogy az alárendelt, tehát gyenge hatalmi pozíciókkal rendelkező társadalmi

csoportok és szubkultúrák hogyan alakítják ki az eléjük kerülő kulturális jelenségek autonóm olvasatát. A ’70-es évektől egyre jobban elszaporodtak azok az antropológiai tanulmányok, melyek már explicit módon a saját társadalom kutatását és kritikai elemzését tűzték ki célul. 2. A kultúrafogalom értelmezésének változásai A kultúraértelmezés a multikulturalista diskurzusban. A multikulturalizmus irányzatai, központi kategóriái Történeti, kronológiai megközelítés, szemantikai vizsgálat Márkus György: A kultúra: egy fogalom keletkezése és tartalma A hagyományos felfogás szerint minden társadalomnak megvan a maga kultúrája, mivel, egyrészt az általában vett emberi élet általános és alapvető jellemzője az, hogy kultúrával rendelkezik, másrészt pedig elsősorban éppen kultúrájuk az, ami megkülönbözteti egymástól az eltérő, területileg és történelmileg elkülönülő emberi közösségeket. A

„kultúra” szó a tudós nyelvhasználat terméke, a köznapi beszédbe (a 19. század során, elsőként Németországban) a filozófiai publicisztika lapjairól került be. A „kultúra” szó rendkívüli pályát futott be az utóbbi százötven év alatt, elárasztva származékaival és összetételeivel mindannyiunk beszédét. Kultúra: az egyéni dimenzió A „kultúra” terminus; mely a latin cultura szóból származik, s gyakorlatilag minden európai nyelvben jelen van, ma használatos értelmében modern kifejezés: ami jelentésének fő alkotóelemei nem alakultak ki és nem kapcsolódtak még össze a 18. sz utolsó negyede előtt A „colere” szóból származik, mely maga igen széles jelentésmezővel rendelkezett és sok mai kifejezésünk gy9keréül szolgál a „kultusztól” a „kolonializmusig”. A colere származékaként a cultura főnév a művelést eredetileg, mint földművelő tevékenységet jelölte. Később metaforikus jelentésre tett

szert: elkezdték általános értelemben bármi kiművelésének vagy jobbításának jelölésére alkalmazni. Ami terminusunk mai értelmezését illeti, a döntő jelentésváltozás Cicerónál történik meg. Tusculanae Disputationes c művében az iskolázatlan lelket a megműveletlen földhöz hasonlítja, s így jut az ismert megfogalmazáshoz: culturaanimi philosophia est – a filozófia a lélek művelése. Kora középkor: Szent Ágoston egyik prédikációjában Istennek az emberi lélekről való gondoskodását hasonlítja össze azzal, ahogy a szántóvető a maga földjét megműveli. Szavaival Isten, mint ekével nyitja meg szívünket tanítása magvai számára, melyek az áhítat gyümölcsét termik. Művel bennünket, melyért cserébe nekünk imádó tisztelettel kell fordulnunk felé. Mert, hogy ne legyünk hálátlanok szántóvetőnk iránt, kötelességünk gondozni „kultúráját szívünkben”, ami nem őt teszi gazdagabbá, hanem minket

áldottabbá. E nagyszerű hasonlattal Szent Ágoston elindítja a „cultura” és „cultus” szavak jelentésének ama középkori átalakulását, melyet mai „kultus” terminusunk őriz. A 17. sz-ban Hobbes a következőképpen fogalmazta meg a kultúra jelentését: A KULTÚRA OLYAN MUNKAFOLYAMATOT JELENT, MELYNEK „TERMÉSZETES KÖVETKEZMÉNYE” AZ ELVÉGZÉSÉBŐL SZÁRMAZÓ – MINT A „FÖLDRE FORDÍTOTT MUNKA” VAGY A GYERMEKEK NEVELÉSE ESETÉBEN, MELY UTÓBBIT EZÉRT „ELMÉJÜK KIMŰVELÉSÉNEK” NEVEZZÜK. A KULTUSZ VISZONT ANNYIT JELENT, MINT UDVAROLNI, AZAZ VALAKINEK KEGYÉT JÓ SZOLGÁLATOKKAL MEGNYERNI. A 18. sz-i szerzőknél a kultúra egy ellentétet kifejező fogalommá válik Kultúrával rendelkezni, „műveltnek” vagy „civilizáltnak” lenni, ez esetenként a puszta udvariassággal, csupán külsődleges jómodorral van szembeállítva. Ennél fontosabb és gyakoribb azonban, hogy a közönségesség, a faragatlanság és a műveletlenség

értelmében vett „kulturálatlansággal” állítják szembe. A társadalmi dimenzió Amikor a kifinomult és választékos gondolkodás- és életmód értelmében a „kultúra” szót arra kezdték használni, hogy általa egész társadalmi csoportokat jellemezzenek más csoportokkal szemben, az előtt is megnyílt az út, hogy jelentését egész társadalmak jellemzésére vigyék át. A „kultúra” ettől kezdve azt az általános társadalmi állapotot is jelenti, amely lehetővé teszi, hogy az emberek olyan szervezett és rendezett társadalomban éljenek, mely előrehaladott az anyagi jólét biztosításának tekintetében. DICHOTÓMIA: kettősség, tagolódás. Jóllehet a kultúra társadalmi fogalma mélyen gyökerezik a „vad/civilizált” dichotómiájában, amint azonban létrejön, lehetővé teszi azt is, hogy az egyes népek közötti különbségeket ne a kizárólagos ellentét értelmében, hanem kultúráltságuk fokának funkciójaként fogjuk fel,

vagyis aszerint, hogy társadalmi létezésmódjuk a fejlődés és a tökéletesedés mely szintjén helyezkedik el. Megszületik tehát a kultúra differenciális fogalma Ez Voltaire Essais sur les moeurs c. művében (18 sz) tisztán megfogalmazódik: „ A TERMÉSZET EGYSÉGET TEREMT, MINDENÜTT EGY KISSZÁMÚ VÁLTOZATLAN ALAPELVET FEKTET LE. A TALAJ TEHÁT MINDENHOL UA A KÜLÖNBÖZŐ GYÜMÖLCSÖKET AZTÁN A KULTÚRA TERMI.” Kultúra, civilizáció, Bildung A 18. sz második felében, a francia nyelvben a „kultúrának” egy még újabb keletű tudós jellegű terminussal, a civilisation-nal kellett az elfogadásért versenyeznie. Mirabeu használta először a civiliser (kiművelni) ige származékaként. Ez maga végső soron latin eredetre, a civis (polgár) szóra vezethető vissza. A civilitas eredetileg az állampolgár társadalmi erényeit jelölte, azokat a jellemvonásokat, melyekkel egy rendezett társadalmi térben békésen tudjon együtt élni másokkal s

velük együttműködve képes legyen részt venni az ezt megalkotó társadalmi gyakorlatok nyilvános formáiban. A terminus szélesebb újkori használatát Erasmus vezette be a 16-17. sz-ban (civilté, civilty) Míg nála a helyes viselkedés a lélek benső etikai tulajdonságainak kifejezéséül, külső megjelenési formájául szolgált, addig Franciaországban a 17. sz során a civilté gyakran a magatartás és a jómodor konvencionális szabályaihoz való csalóka, külsődleges alkalmazkodás jelentésében negatív értelmet kapott. A német nyelvben a Kultur a 18. sz során olyan szemantikai mezőben jelenik meg, mely egészen másképp tagolódik, mint az, ami francia megfelelőjéhez tartozik. Fő szinonimája a Bildung, melynek nem felel meg egyetlen francia, vagy angol terminus sem. A Bildung ó-német főnév, ami a bilden (alakítani, képezni, teremteni) igéből származik. A késő középkortól kezdve a Bildungot annak a szellemi folyamatnak felölésére

használták, melynek során az ember saját tevékenysége révén Isten képére alakítja át lelkét. A szó vallási jelentését aztán a német felvilágosodás képviselői világiasították. Ennek révén a Bildung a 18. sz második felében a veleszületett emberi hajlamok és képességek belülről irányított fejlődéseként, az önművelés pedagógiai folyamatának értelmét kapta. A 19. sz első évtizedéig a Bildung és a Kultur szavakat lényegében szinonimákként használták. A Bildung általánosan elfogadott értelme csak a 19 sz második felétől korlátozódik fokozatosan magára a nevelési folyamatra. Amikor a 18. sz utolsó évtizedeiben, francia hatásra, a Zivilisation szó szintén megjelenik a német nyelvben, a jelenségeknek lényegében ugyanazon osztályát jelölő szóként értelmezik, mint amire a Kultur utal, azonban egészen más értelmet tulajdonítanak neki. Ezt a jelentésbeli ellentmondást Kant fogalmazza meg elsőként (XVIII.

sz): „A MŰVÉSZET ÉS A TUDOMÁNY KULTÚRÁLTTÁ TETT MINKET. CIVILIZÁLÓDTUNK, SZINTE TÚLSÁGOSAN IS; MINDENFÉLE ILLEMBEN ÉS MODORBAN. DE AHHOZ, HOGY ÚGY VÉLHESSÜK, MORALIZÁLÓDTUNK IS, MÉG NAGYON SOK HIÁNYZIK. A MORALITÁS ESZMÉJE UGYANIS MÉG A KULTÚRÁHOZ TARTOZIK, ENNEK AZ ESZMÉNEK A BECSÜLÉS KERESÉSÉBEN ÉS KÜLSŐ TISZTESSÉGBEN VALÓ HASZNÁLATA PEDIG ERKÖLCSÖSSÉGHEZ, S ÍGY PUSZTÁN CIVILIZÁLÓDÁST JELENT.” CSUPÁN HASONLÍT AZ Herder számára a kultúra jelölte mindazt, ami az ember életmódját az állati léttől megkülönbözteti. Ez a kultúra a múltból örökölt, s a jelenben használt és módosított teljesítmények, a tárgyiasult formában, társadalmilag átadott képességek és tapasztalatok összessége. Herder: „A kultúra és a felvilágosodás eme láncolata a föld legtávolabbi sarkáig elér. Még Kalifornia vagy a Tűzföld lakója is megtanult íjat és nyilat készíteni és használni; nyelvet beszélt és

fogalmakat használt, gyakorlati eljárásokkal és ügyességgel rendelkezett, melyeket éppúgy megtanult, ahogy mi a mieinket. Ennyiben valóban művelt és felvilágosult volt, még ha a legalacsonyabb fokon is. A felvilágosult és felvilágosulatlan, a művelt és műveletlen emberek közötti különbség tehát nem specifikus, hanem csupán a fokozat kérdése.” Norbert Elias: A „kultúra” és a „civilizáció” fogalom szociogeneziséről A civilizáció fogalma igen különböző tényekre vonatkozik: a technika szintjére, a viselkedésmód milyenségére, a tudományos megismerés fejlődésére, vallási eszmékre és szokásokra. Szigorúan véve szinte semmi sincs, amit ne lehetne civilizált vagy civilizálatlan formában megtenni; ezért mindig elég nehéz néhány szóban összefoglalni mindazt, amit civilizációnak jelölhetünk. Német nyelvterületen a civilizáció valami egészen hasznos dolgot jelent ugyan, ám mint érték, mégiscsak

másodrendű, csak az ember külső oldalát, az emberi létezés felületét fogja át. Az a szó viszont, mellyel németül az emberek magukat értelmezik, amellyel elsősorban kifejezik a saját teljesítményük és lényük felett érzett büszkeséget: a kultúra. A civilizáció angol és francia fogalma politikai vagy gazdasági, vallási vagy technikai, erkölcsi vagy társadalmi tényekre vonatkozhat. A német kultúra fogalma lényegében szellemi, művészi és vallási tényekre vonatkozik, s használata egyfajta szigorú válaszfalat húz ezek, valamint a politikai, gazdasági és társadalmi tények közé. A civilizáció folyamatot vagy legalábbis valamilyen folyamat eredményét jelöli. Olyasmire vonatkozik, ami állandóan mozgásban van, folyton „előre” halad. A német kultúra fogalomnak, ahogy jelenleg használják, más a mozgásiránya: emberek produktumaira vonatkozik, melyek egyszerűen megvannak, műalkotásokra, könyvekre, vallási vagy filozófiai

rendszerekre, melyekben egy nép sajátlagosan fejeződik ki. A kultúra fogalom elhatárol. A civilizáció folyamatában némileg háttérbe szorulnak a népek közötti nemzeti különbségek; az hangsúlyozódik benne, ami minden emberben közös, vagy aminek annak kellene lennie. A német kultúrafogalom ezzel szemben különös erővel emeli ki a nemzeti különbségeket, a csoportok sajátlagosságait. FRANCIAORSZÁGBAN A POLGÁRI ÉRTELMISÉGET ÉS A KÖZÉPREND CSÚCSÁN LÉVŐ CSOPORTOKAT VISZONYLAG KORÁN BEVONTÁK AZ UDVARI TÁRSADALOMBA. ITT MÁR A 18 SZ.-BAN SEM VOLTAK SZÁMOTTEVŐ KÜLÖNBSÉGEK A SZOKÁSRENDSZER TERÉN, LEGALÁBBIS A POLGÁRSÁG CSÚCSÁN ELHELYEZKEDŐ CSOPORTOK ÉS AZ UDVARI ARISZTOKRÁCIA KÖZÖTT. Franciaország társadalmi szerkezete lehetővé tette, hogy a megközelítőleg a 18. sz közepe óta lassan növekvő mérsékelt ellenzék még a legbelsőbb udvari körökben is bizonyos sikerről képviseltethesse magát. A francia civilizációfogalom

éppúgy, mint a kultúra megfelelő német fogalma, a 18. sz második felének ebben az ellenzéki mozgalmában jött létre. Létrejöttének folyamata, funkciója és értelme ugyanúgy tér el a megfelelő német fogalométól, ahogy a két középréteg viszonyai és viselkedése tér el egymástól. A francia civilisation fogalomban éppannyira tükröződik a francia polgárság sajátos szociális sorsa, ahogy a kultúra fogalomban a németé. Kezdetben a civilisation fogalom ellenzéki, középrendi körök, elsősorban az értelmiségi középréteg eszköze volt a belső társadalmi harcban. S a polgárság felemelkedésével ez is a nemzet foglalata, a nemzeti öntudat kifejeződése lett. A kultúrafogalom értelmezés másik megközelítése: szűk – tág értelmezés: Hankis Elemér szerint alapvetően kétféle kultúra létezik: - magas kultúra: erre büszke lehet a magyar társadalom - mindennapi élet kultúrája: emiatt szégyenkeznünk kell. Heller Ágnes egy

tanulmányában háromféle fogalmat különít el: - tágan értelmezett kultúra fogalom: antropológiai kultúra értelmezés - szűken értelmezett kultúra fogalom: magas kultúra értelmezés - a kultúra fogalmának az önreflexitása Heller Á. szerint felértékelődött a kultúra fogalmának az az aspektusa, hogy a kultúra az önmeghatározás egyik eszköze. A szűken értelmezett kultúra fogalom a felvilágosodásban jelentkezett először (magas kultúra, művészetek, tudományok, stb.) Kant a kultúra alatt a szűken értelmezett dolgokat érti (pl. művészet), és annak mindig van valamilyen magasztos célja. Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül Bevezető: Az emberi cselekvéseket általános természettörvények határozzák meg éppúgy, mint minden más természeti eseményt. Az egyes emberek, sőt akár az egész népek, nemigen gondolnak arra, hogy amikor mindenki a maga feje szerint, s az egyik gyakran a másik ellenére, a maga

szándékait követi, akkor anélkül, hogy észrevennék, mint valamely vezérfonalon, a természet szándékai szerint járnak, s olyan célokért dolgoznak, amelyek, ha ismernénk is őket, nemigen felelnének meg érdekeinknek. I. tétel: A teremtmények minden természeti adottságának az a rendeltetése, hogy egyszer tökéletesen és célszerűen kifejlődjék. – Fejlődés-centrikusság, ebből lesz majd az a gondolat, hogy létezik kulturális hierarchia II. tétel: Az ész természeti adottság, ami csupán a nemben (közösség, emberiség) fejlődik ki teljesen, nem az individuumban. A valaminek a megléte és a valamivé válni közti utat kell megtennie minden embernek. – Rációcentrikusság, egyéni és nembeli megkülönböztetés IV. tétel: Az emberi nemben van egy antagonizmus. /Antagonizmus: ellentét, ellentétesség/ Ez az ember társiatlan társiassága, ami azt jelenti, hogy minden ember vágyik egyaránt egyedüllétre és közösségi életre. Ez az

ellenállás ébreszti föl az ember minden erejét, ez bírja rá arra, hogy rangot szerezzen társai között, akiket nem tud elviselni, de elhagyni sem. Ezek az első lépések a nyersességből a kultúra irányába, mely később egy morális egésszé változik. VII. tétel: A tökéletes polgári alkotmány elérésének problémája nem független az államok külső viszonyainak törvényességétől, s ez utóbbi nélkül nem oldható meg. A művészet és a tudomány kulturálttá tett minket. Civilizálódtunk, szinte túlságosan is, mindenféle illemben és modorban. De ahhoz, hogy úgy vélhessük, moralizálódtunk is, még nagyon sok hiányzik. A moralitás eszméje még a kultúrához tartozik, s így csupán civilizálódást jelent. A moralizálódáshoz az szükséges, hogy minden közösség hosszú, belső munkálkodásban képezze polgárait. Az emberi nem mindaddig ebben az állapotban marad, míg túl nem jut az állami viszonyok zűrzavarán. – Kultúrának

a magas kultúrát tartja, és elválasztja tőle a morált. Ha a kultúra nem kap egy funkciót, akkor Kant szerint Rousseaunak igaza van, amikor azt mondja, hogy a kultúra káros. A tágan értelmezett kultúra a XVIII. sz végén jelent meg de a XX sz-ban vált gyakorivá. Herder, Kant kortársa kiterjeszti a kultúra fogalmát. Híres műve az „Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról”. Herder megfogalmazása tehát a kultúra tág értelmezését képviseli: Az emberiség kulturális fejlődésében különböző fokozatokat látunk és ezek változnak. Megkülönböztet művelt és műveletlen népeket és azt mondja, hogy ezek a kulturális szintek részei. Elsődleges kultúra az, amivel egy nemzeti rendelkezik, másodlagos kultúra pedig az, amit a nemzet örökölt, és amit hozzáteszünk. A kultúra az, amit az ember alkot, a kulturáltság záloga az emberi ész használata. A tágan értelmezett kultúra az antropológiai értelemben vett

kultúrát szokta jelenteni. Jelenti egyrészt az emberi cselekedeteket, másrészt ennek eredményeit. Az első antropológus Tylor volt, akit az utókor „karosszékantropológusnak” nevez, mert soha nem terepen vizsgálta az adott kultúrát, hanem otthon a meglévő anyagokból dolgozott. A módszer jellege tehát az adott kultúra rekonstrukciója volt. A legtöbb esetben hasonlóságot talált, ezért azt gondolta, hogy a világ összes kultúrája azonos fejlődésen, lépcsőkön megy át. Tylor elhagyta az ok és a folyamat vizsgálatát. Nem vizsgálta, hogy milyen okokra vezethető vissza az adott jelenség vizsgálata. Módszerének előnye, hogy tágan értelmezi a kultúrát, hátránya viszont, hogy emiatt nehéz definiálni Megkülönbözteti a „survival”-t (továbbélő, fennmaradó: minden kultúrában vannak a múltra utaló jelek és szokások) és a „revival”-t (újjászülető: amit a társadalmak maguk hoztak létre) Evolucionista felfogásának

lényege: Az emberiség ugyanazon a kulturális folyamaton megy át, ugyanazon kulturális folyamat része, de az, hogy vannak különböző kulturális szintek, azzal magyarázható, hogy ezek a különböző kultúrák kivetülései. Tylor kulturális menetrendje az, hogy meg kell határozni, hogy mikor melyik szint jön. Három alapelve: - haladás fejlődése - egységesség elve (különböző kultúrák hasonló alakban jelennek meg) - törvényszerűség (a menetrendtől nem lehet eltérni, fokról-fokra kell haladni) Fő irányultsága a „primitív kultúrák” vizsgálata, kutatásának elsődleges célja pedig az emberiség kulturális fejlődésének, ill. törvényeinek kidolgozása volt Tylor kultúra fogalma: a kultúra v. civilizáció tágabb v etnográfiai értelemben az a komplex egész, amely magában fogalja a tudást, a hitet, a művészetet , az erkölcsöt, a törtvényt , a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a

társadalom tagjaként tesz szert. -> „zöldségleves” Tylor módra: kultúra rengeteg jelentése mégsem teszi egyértelművé a kult. Meghatározását Boas német származású, amerikai antropológus volt a XX. sz elején Az ő nevéhez fűződik a tudomány megszületése is. Kidolgozta a terepmunkát, mely azért nagyon fontos, mert az antropológia empirikus tudomány, tehát tapasztalatra épül. Tanszéket alapított amerikai egyetemeken, folyóiratot hozott létre. Tanítványai segítségével generációk folytatták munkáját. A kulturális relativizmus képviselője: Nem vethetők össze a kultúrák, mert mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Elveti az egyoldalú evolucionista antropológia elméletét. A kutatásmódszerek problémáját a kemény- (természettudományok) és a lágy(társadalomtudományok) ellentétében látta. A lágy tudományok vizsgálatai során erős a szubjektivitás, nem lehet objektív eredménye a vizsgálatnak. Fontos a

distancia kérdése: a vizsgált kultúra és a vizsgált személy közti távolság. Lehetséges módszerek: - A személy kívülről látja az adott kultúrát úgy, hogy ne avatkozzon bele. Ez a távolságtartó megfigyelő módszer, de ezzel túl enciklopédikus lesz a szerzett információ. - Résztvevő megfigyelés: a vizsgálódó megpróbálja belülről látni a kultúrát. Így lehet megvizsgálni, hogy az adott kultúrában élő hogyan gondolkodik önmagáról. A kulturális elemzés eredménye akkor hiteles, ha mellőz minden irodalmiságot és tényeken alapul (ha kívülről nézi a kultúrát), és ha hozzáteszi a vizsgálódó a tapasztalatait is (résztvevő megfigyelés). Tylor és Boas összevetése: TYOR BOAS Diakrón szemlélet (egymás utániság) – a fejlődéscsentrikus szemléletben az egymás utániság a fontos. Hierarchia Dedukció – általánosan vizsgálja a kultúrát. Szinkron szemlélet (jelenidejűség) – az a fontos, hogy egyidőben milyen

különböző kultúrák vannak. Relativizmus Indukció – egyes kultúrákat vizsgál és aztán esetleg általánosít. Történeti Folyamat, ok Terepmunka Kultúrák differenciáltsága Összehasonlító Jelenség Karosszék Kulturális egység Clifford Geertz kultúrafelfogása szemiotikai alapú, leginkább az ún. Szimbolikus antropológiához áll közel: a kultúra közösségek által szőtt jelentések hálója, az ember pedig ebben a hálóban „vergődő állat”. Szimbolikus antropológia: a kultúrát jelentések halmazaként fogja fel, amelyet a közösség tagjai szimbólumokon keresztül sajátítanak el, ill. kommunikálnak egymással Geertz szerint az eszköz, amellyel a jelentéseket feltárhatjuk, az interpretáció. Értelmező módszer: a megfigyelhető jelenségek mögött rejlenek a különböző jelentésszintek. A kultúraértelmező feladata: az emberi viselkedés szövevényes hálóját feltárni Fontosnak tartja a kultúra fogalmának „méretre

igazítását” Sűrű leírás: a kultúrális jelenségeket bemutató, vizsgáló módszer. Tylor, Boas és Geertz munkáját lásd a név szerint elmentett mellékletekben!!!! KULTÚRAÉRTELMEZÉS A MULTIKULTURALISTA IRÁNYZATAI, KÖZPONTI KATEGÓRIÁI: DISKURZUSBAN. A MULTIKULTURALIZMUS Multikulturalizmus: kulturális pluralizmus, sokszínűség. Egy társadalmon belül több kultúra is megtalálható. Ezek között alakulhat ki ellentét, aminek az a tipikus emberi tulajdonság az alapja, hogy megkülönböztetjük magunkat és a többieket. A modern társadalmakban a többségi kultúra mellett egyre több kis kultúra jelenik meg. A multikulturális társadalom fogalma azt sugallja, hogy el kell fogadni, hogy a modern társadalmakban különböző kultúrákhoz tartozók élnek együtt és kell, hogy békésen együttműködjenek. Szociológiai értelemben a kultúrafogalom a hétköznapi fogalomnál sokkal tágabb. A szociológia a kultúra fogalmába tartozónak tekinti

nemcsak és nem is elsősorban az irodalmi, művészeti, zenei alkotásokat, azok ismeretét és élvezetét, hanem egyrészről az emberek alkotta tárgyakat, másrészről és főképpen a társadalom viselkedési szabályait, normáit, az azokat alátámasztó értékeket, a hiedelmeket, a vallást, továbbá a hétköznapi és tudományos ismereteket, végül magát a nyelvet. Fontos különbség az is, hogy a hétköznapi beszédben szokás egy-egy népről azt mondani, hogy műveletlen vagy művelt, ezzel szemben a szociológiai felfogás szerint minden emberi közösségnek van kultúrája, mert szükségképpen vannak ismeretei, használ bizonyos tárgyakat és követ bizonyos viselkedési szabályokat. A társadalmi környezet kultúráját, azon belül a normákat és értékeket a szocializáció során sajátítja el az egyén. A társadalmakon belül többé-kevésbé különálló szubkultúrák élnek. Szubkultúra: a társadalom többségének kultúrájától eltérő

kultúra (pl. különböző anyanyelvű, különféle etnikumhoz tartozó, különböző vallású társadalmi csoportok, életkor szerinti, nemek szerinti szubkultúrák, deviáns szubkultúrák). Kulturális relativizmus: a különféle kultúrák létjogosultsága, fogalmi egyenlősége. A modern társadalmak népessége erősen keveredett más kultúrából érkezett emberekkel. A multikulturalizmusban az idegen a társadalom tagja lesz, de mégis kívülálló marad. Más az életmódja, kulturális értékei, s ez gyakran konfliktus forrása. A bevándorló lehetőségei az idegen kultúrában: Asszimiláció: Szakítanak a hagyományokkal és azonosulnak az új társadalmi renddel, feloldják addigi kulturális identitásukat. Ez negatív megoldás Integráció: az eltérő hagyományokból egy új születik, a befogadó társadalom nem tagadja meg az idegentől a kultúrát, de a befogadó is változik. „népek olvasztótégelye” pl az USA Szegregáció: az idegen

elkülönül, elzárkózik. Őrzi saját hagyományait, nem vesz tudomást arról a kultúráról, amiben él. Ez a megoldás a fejlődés ellenében hat, elkülönült viszonyrendszerhez vezet. A jövő oda vezet, hogy több szubkultúra fog együtt élni, de a bevándorlók mindig hátrányosan lesznek az ott élőkkel szemben (pl. foglalkoztatásban) A modern társadalmak megtartják az ott élők az elit munkahelyeket, míg a bevándorlóknak be kell érniük a „maradékkal”. Kultúraértelmezés a multikulturalista diskurzusban: Kétféle értelmezésről beszélhetünk: - - az egyik értelmezési mód szerint a kultúra nem más, mint adottság: egy közösség jellemzője. Az emberi tevékenység minden területén egyfajta lehetőséget nyújt Közös nyelven alapul, közös intézményeket, gyakorlatot, értékeket jelent. Zártság és statikusság, elszigeteltség és homogenitás jellemzi. a másik értelmezési mód a kultúrát folyamatszerűen, állandóan

újratermelődőnek és létrehozandónak – tehát folyamatosan változónak tekinti. Hangsúlyt fektet a sokszínűségre, a kultúra sokféleségére. Elfogadja a „másság” létjogosultságát A multikulturalizmus irányzatai, központi kategóriái: Deskriptív (leíró) irányzat: a multikulturalizmust ténynek, adottságnak tekinti. Központi kategóriái: - kulináris-cinikus multikulturalizmus és - fogyasztói multikulturalizmus: a javak „kulturális” sokfélesége a fogyasztói társadalomban, főleg a kultúripar, a kommunikáció és a szolgáltatások területén (globalizáció). - multikulturális társadalom (demográfiai-instrumentális multikulturalizmus) Normatív irányzat: a korábbi szabályok kritikájára támaszkodva új normákat próbál létrehozni. Központi kategóriái: - - pedagógiai multikulturalizmus: morális érvekre támaszkodva alakítja ki a különböző kultúrák kölcsönös tiszteletét. Több országban állami ideológia

lett (pl Kanada, Ausztrália). reakciós-fundamentalista multikulturalizmus: központi kategóriája a különbség, mely tovább erősíti a kisebbségi kultúrák hagyományait, nacionalizmusát. Kritikai irányzat: cél a demokratikusabb, nyitottabb közös kultúra. Központi kategóriája: - heterogenitás: céljuk a korábbi normatív diskurzusok és fegyelmező gyakorlatok átalakítása. - felülvizsgálja az uralkodó és a kisebbségi kultúrák által használt fogalmakat a célja érdekében. 3. Az antropológiai gondolkodás gravitációs pontjai: evolúció, kultúra, szimbólum, struktúra, relativizmus. Evolúció: Fejlődés, a természet és a társadalom egyik mozgási formája: szüntelen, fokozatos változás. Antropológiai értelemben azt jelenti, hogy az emberiségnek van kulturális fejlődése. XVIII. sz – Kant: Fejlődéselvű volt ő is, mindent a természetből vezetett le, véleménye szerint: „Minden természeti lénynek egyszer tökéletesen ki

kell fejlődnie”. Kant elválasztja a kulturális fejlődés két aspektusát egymástól, ő tesz először különbséget magas- és közkultúra között. (Magas kultúra: fegyelem kultúrája; közkultúra: ügyesség kultúrája). Herder szerint a kulturált és kulturálatlan közti különbség csak fokozat kérdése: „Az embernek az a rendeltetése, hogy különböző változásokon keresztül a kultúra különböző fokaira lépjen”. E. B Tylor: Létezik szerinte egy egységes kultúrája az emberiségnek, amit a kulturális evolúció során sajátított el. Eszerint az emberiség legkülönbözőbb népei mindig ugyanazokon a lépcsőfokokon jutnak tovább. Ez tehát egyfajta haladáselmélet, a fejlődésre helyezi a hangsúlyt. Többi az előző tételben és Tylor munkájában!!! Tylor szerint kultúra vagy civilizáció tágabban vett etnográfiai értelemben az a komplex egész, amibe beletartozik a vallás, a tudás, a művészetet, erkölcsöt, a törvényt,

a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként tesz szert. Tylor közvetett úton jut az információihoz, könyvekből, útleírásokból, ezekből próbálja konstruálni elméletét. Összehasonlító módszerrel dolgozott, kiválasztott egymástól távol eső kultúrákat és ezeket próbálta meg összehasonlítani egymással. Először is a kultúra jelenségeit osztályozni kell, pl. fegyverek, művészeti alkotások, hétköznapi tárgyak stb Ezt az osztályzást megtesszük minden kultúrában, és utána összehasonlítjuk a kettőt. Az elmélet problémája, hogy a felszínén ragadja meg a jelenségeket. A teória evolucionista felfogás: miszerint az egész emberiség egyetlen kulturális értelemben vett fejlődésen halad át. Van egy kulturális menetrend, aminek fokozatai vannak, de egy adott állapotát látjuk egy pillanatban, pl. afrikai törzsek egyszer azon a kulturális fokon lesznek, mint pl. London

Törvényszerűség a társadalmak és kultúrák fejlődésében törvényeket, szabályszerűségeket vélt felfedezni. Kultúra. 1. Minden emberi cselekedet, magatartás, gondolkodás (tágan értelmezve) 2. Magas kultúra (szűken értelmezve) A kultúra definíciója, felosztása sokféle (lásd előző tételek!!!). Felosztások: Kapitány házaspár: elit, közép, perem kultúra Vitányi Iván: ágazatok szerint: szellemi, tárgyi, szociális kultúra fajtái szerint: tradicionális (népi hagyomány), autonóm (magas kultúra), heteronóm (tömegkultúra) Hankiss Elemér: magas és mindennapi élet kultúrája Heller Ágnes: antropológiai értelemben használt – tág; szűk használat – magas kultúra; önreflexív használat (önmagunk megkülönböztetése más kultúrájú emberektől). Dessewffy Tibor: két irányt ad meg: 1. foglalkozzunk azzal, amiből sok van – mindennapi élet kultúrája 2. foglalkozzunk a szubkultúrával – kisebbség kultúrája Kant: A

kultúra mindazon „műveknek” összessége, mely létrehozása és használata lehetővé teszi a társadalom fejlettebb és változatosabb létezésmódját. Herder: A kultúra mindaz, ami az ember életmódját az állattól megkülönbözteti, a jelenségek rendkívül széles körét öleli fel. Tylor a kultúrát a társadalmak mentális és organizációs fejlődésével határozza meg: összetett egység, amely magában foglalja az ismereteket, a vallásos hiteket, a művészetet, az erkölcsöt, a szokásokat és az összes többi képességet és hajlamot, amelyet az ember, mint a társadalom tagja, megszerez. Az amerikai kulturális antropológia mintegy 60 évvel később az anyagi és technikai fejlődést hangsúlyozza a társadalmi örökség továbbhaladásában. A kulturalisták szerint a kultúra, mint egy nép életmódja, emberi szerzemény, viszonylag stabil, de folytonos változásnak van kitéve, amely meghatározza életünk folyását anélkül, hogy

rákényszerítené magát tudatos gondolkodásukra. Szimbólum: 1. 2. 3. 4. maga a jel metafora szimbolikus túlmutat önmagán Szimbolikus antropológia: a kultúra jelekből áll, melyeknek mi jelentést tulajdonítunk. A kérdés az, hogy hol találkozunk ezekkel a jelentésekkel. A szimbólumok közösségfüggők, térben és időben találkozhatnak. A kultúra bármit képes szimbólummá változtatni, a társadalom bármely jelensége szimbólummá válhat. Kontextustól függően több jelentése is lehet egy-egy szimbólumnak. A mindennapi élet vizsgálatához a szimbólumokat hívják segítségül az antropológusok. A szimbolikus antropológia képviselője C. Geertz volt Lényege, hogy az adott kultúrában élők hogyan jelenítik meg önmagukat. Az amerikai etnológus a kultúrát valójában az ember által szőtt jelentések világának tekinti, elemzését pedig nem törvényt kereső kísérleti tudománynak, hanem jelentés nyomába szegődő értelmező

tudománynak. Geertz szerint a megértést célzó kulturális elemzésnek rendkívül aprólékos leíráson kell alapulnia, mivel az antropológus célja elsősorban nem az, hogy elvont általánosításokat javasoljon, hanem inkább az, hogy a lehető legfinomabban értelmezzen egy szorosan körülírt kulturális rendszert, így tehát kezelni tudja összetevőinek együttesét. Szerinte a megfelelő műfaj az antropológiában az esszé. A kultúra egy szimbólumrendszer, s az antropológus feladata, hogy a rendszert feltárja. „A kultúra egy adott közösség által szőtt jelentések hálója, s az ember ebben a hálóban vergődő állat.” Geertz szerint a kultúra elemzése befejezhetetlen, Sűrű leírás c. műve is erre mutat (lásd mellékletek!!!). Ritka leírás: csak a tények Sűrű leírás: a tények és a köztük lévő viszony. Cselekvőre orientált: résztvevő megfigyelés. A cselekvő a vizsgált kultúrában élő ember Az adott kultúrát azokkal a

szavakkal és összefüggésekkel kell leírni, amelyeket a kultúra tagjai használnak. Struktúra: 1. Szerkezet, felépítés 2. Az egymást kölcsönösen meghatározó alkotó elemek rendszert alkotó, összefüggő egysége. Ha a szó egyik értelmére támaszkodunk (arra, amely a latin struere, „építeni” igéhez kapcsolódik), „struktúraként” határozhatjuk meg a rend minden megnyilvánulását, a valóság minden alapvető kritériumát. Strukturalizmus: C. Lévi-Strauss használta ezt a megközelítést a rokonság struktúráinak kutatásánál, és főleg a mítoszok elemzése során. Az egyes (rokonsági vagy mítoszbeli) elemek kombinációjának szigorú szabályai adnak értelmet az így felépült egésznek. Minden esetben ezek azok az egyedi megoldások, amelyeket egy-egy nyelv, egy-egy társadalom magáévá tesz valamely kommunikációs vagy működési probléma megoldására. A strukturalizmusnak, mint elemzési módszernek a lényege tehát az, hogy

tárgyát olyan egésznek tekinti, amely leírható, kifejezhető azokból az elemekből, amelyek alkotják, ill. az elemek között fennálló kölcsönös függőségekből. A cél ezen egész belső koherenciájának és időbeli állandóságának feltárása. RELATIVIZMUS: Szubjektív idealista ismeretelméleti tan, amely az emberi megismerés viszonylagosságát, feltételes és tudatunktól függő jellegét hirdeti. A relativista antropológia elmélete: Boas nevéhez fűződik. Szerinte nem vethetők össze a kultúrák, mindegyiknek megvan a maga sajátossága. Életműve azon a fogalmon alapszik, melyet az evolucionisták többsége oszt, tudniillik hogy az emberi folyamatokat a kulturális formák végtelen sokszínűsége mögött rejtőző invariánsok strukturálják. Elődei szemére (Tylor) viszont elsősorban nem evolucionizmusukat veti, hanem a módszert. Szerinte az, hogy hasonló jelenségeket látunk, még nem jelenti azt, hogy az adott kultúrák ugyanolyan

folyamatokon, fejlődésen mennek ját. Minden kultúrának megvan a maga helye, világa, nem kell egyesíteni őket, hanem külön-külön reálisan kell vizsgálni. Lásd még 2. tétel; Boas munkája – mellékletek!!!! 4. A magyar társadalom kulturális rétegződése, társadalmi viszonyok hatása a egyén kulturális és szociális integrációjára. Minden társadalomnak van saját kultúrája, amely meghatározza, hogy a társadalom tagjainak a társadalmi érintkezésben, együttműködésben hogyan kell viselkedniük. A kultúra tehát központi fogalma a szociológiának. A szocializáció során az interakciós képességek megszerzése révén lesz a biológiai egyedből szociokulturális szubjektum. A társadalmivá válás folyamata során egy-egy sajátos kultúra mintázata révén egyetemes értékeket is elsajátítanak az emberek. A szocializáció folyamatának értelmezésében 3 szemléletet lehet megkülönböztetni: - - rekonstruktivizmus (Durkheim):

Eszerint az újabb nemzedékek tagjai mindig csak újjátermelik azokat a kulturális-szociális mintázatokat, melyeket szüleiktől átvettek. Az egyén magatartása, értékrendszere nem más, mint kulturális mintázatok elsajátítása és beilleszkedés egy társadalom normatív életébe. kritikai irányzatok: A beilleszkedés keretei nem természetes adottságok, hanem történelmileg kialakult és változó viszonylatok emberek és embercsoportok között. konstruktivizmus: A beilleszkedés gyakran csak felszínes jelenség, hiszen a társadalmi élet szereplői nem passzív befogadók, hanem a környezetből szelektáló cselekvő egyének. SZOCIOKULTURÁLIS SZERKEZETET VIZSGÁLÓ MÓDSZER: A magyar társadalom kulturális rétegződésére vonatkozó felmérések 1968 óta folyamatosa készülnek. A kutatás metodikáját az idő általános felhasználásának vizsgálatára építették Nem időmérleget használnak, hanem egy külön módszertan került kialakításra:

Először megvizsgálták, hogy ki milyen tevékenységet végez, milyen gyakran, kikkel, milyen közösséggel. - Ezután matematikai módszerekkel (korrelációszámítás) azt vizsgálták, hogy mely tevékenységek mely más tevékenységgel járnak együtt, és milyen szerepeket alkotnak. - Az így kapott típusok nem egyszerűen a kulturális magatartást jellemzik, hanem a megkérdezettek életmódját, életvitelét, általános társadalmi magatartását. Így a társadalom szociokulturális szerkezetéről lehet érvényes képet nyerni, ez pedig meghatározó alkotóeleme magának a társadalmi struktúrának. - A ’80-as években a magyar társadalom négy szociokulturális csoportra oszlott: 1. Passzív típus: semmilyen kulturális tevékenység iránt sem mutat érdeklődést Elvégzik a munkájukat, s otthon legfeljebb a TV-t nézik, de azt sem figyelik. Különösen sokan vannak a mezőgazdaságban, falun, a munkásság és az irodai dolgozók kevésbé képzett

csoportjaiban. A csoport aránya 35% 2. Kapaszkodó, rekreációs típus: keményen dolgoznak, helyet keresnek maguknak, jövőorientáltak. A munka után pihenést akarnak, rekreációt, ehhez adott esetben elfogadják a kultúrát is de nincsenek megfogalmazott igényeik. A munkásság és a parasztság jobban képzett rétegei, és a szolgáltatásban dolgozók vannak köztük legnagyobb számban. A csoport aránya: 26% 3. Nyitott, felhalmozó típus: ugyanaz, mint az előző, de már igénylik a kultúrát, noha még nem érték szerint differenciáltan. Társadalmi hátterük ugyanaz, mint az előző csoporté, de több köztük a szolgáltatásbeli. A csoport aránya 24% 4. Autonóm-autentikus típus: a magaskultúra hívei, fogyasztói alkotó közege Mindenekelőtt értelmiségiek tartoznak ide, de más rétegek és osztályok elitje is. A csoport aránya 15%. Magyarország hagyományos kulturális helyzetét az jellemezte, hogy van egy jelentős európai és világszínvonalú

értelmiség, egy magaskultúrára fogékony közeg. Ezáltal volt lehetséges, hogy az élvonaltól való elmaradottságunk a kultúrában mindig kisebb volt a gazdasági és társadalmi élet elmaradottságánál. A különbség abban van a nyugati eredményekhez képest, hogy nálunk jóval nagyobb a kultúrából kimaradt passzív, és jóval kisebb a középső rétegek aránya. 1. 2. 3. 4. Az 1996-ban végzett vizsgálat a következő típusokat mutatta ki: Passzív 43% - otthonülő, nem olvasó 26% - átlagos férfiviselkedés 10% - átlagos női viselkedés 7% Otthonülő olvasó 15% Fiatalos 24% Kultúraorientált 15% Értelmezhetetlen 3% Összesen 100% Az értékes kultúra iránt elsődlegesen érdeklődő réteg nagyjából a helyén maradt. Ugyanabban az arányban, mint korábban és körülbelül ugyanabban az összetételben. Azonban most sokkal inkább ebben a 15%-ban összpontosul minden magasabb kulturális tevékenység, mint korábban. Csak ők járnak

komolyzenei hangversenyre, ők adják a színházak közönségét, ők olvasnak szépirodalmat. A fiatalos érdeklődésű csoporttal együtt ők kirándulnak, sportolnak, adják a könnyűzenei koncertek közönségét. Szociokulturális szempontból az alsó és középső rétegek aránya alsók „javára”, a társadalom kárára tolódott el. A passzív típust több csoport is képviseli. Az elsőt „könyvet nem olvasó otthonülőknek” nevezik. A házimunkán és a legmindennaposabb pihenésen kívül jobbára semmit sem csinálnak szabadidejükben. (26%) A passzívok közé kell sorolni a vizsgálat két másik csoportját is: Az egyiket „átlagos férfi” viselkedésnek nevezzük: vendéglőbe, kocsmába, sportmeccsre járnak, otthon pedig barkácsolnak és kertészkednek. A másik az „átlagos női” viselkedés, ők vendégségbe járnak és kézimunkáznak. A három passzív csoport együtt 43% tesz ki, ez tehát növekedett. Ez a vizsgálat is két

középréteget talált, amely azonban nem a tevékenység jellege szerint különböztetett meg, hanem korosztálynak megfelelően. A „fiatalos tevékenység szerkezeti típusba” tartozók rendszeresen járnak moziba, könnyűzenei koncertre, többet járnak vendégségbe, kirándulni, az átlagnál többet tanulnak nyelvet. Minden más csoportnál kevesebbet nézik a televíziót Arányuk 24% Az „otthonülő, könyvet olvasó típus” mindezt most nem csinálja, de a múltban csináltaés ez is megkülönbözteti az otthonülő, nem olvasótól. Olyan emberek tartoznak ide, akik fiatalabb korukban aktívabb kulturális életet éltek a nekik megfelelő szinten, de most már helyzetük, munkájuk, körülményeik ezt nem engedik meg. Azt végzik, amit otthon tudnak. Arányuk 15% A „névváltozás” nem egészen véletlenszerű. A korábbi vizsgálatokban nagyjából hasonló korú embereket kérdeztek meg, inkább a társadalmi különbség domborodott ki. Most viszont

jobban kidomborodnak a korosztályok különbségei. Ez jól megtalálható a televíziós befogadási típusok között is. Az az alapja, hogy most éppen a fiatalok között bontakozik ki egyfajta jól körülhatárolható új kulturális-szabadidős magatartás. Elsősorban szórakozásra orientálódnak ugyan, de másfajtára, mint az öregebbek. A feszültebb televíziós műsorokat kedvelik, bánni tudnak az új technikai eszközökkel. Velük szemben a középrétegek középkorú és öregebb csoportjai a hagyományos formákat, mindenekelőtt az olvasást részesítik előnyben. A két csoport együttes aránya 39%, noha a nyolcvanas években már elérte az 50%-ot. ÉLETMINŐSÉGRE VONATKOZÓ IDŐMÉRLEG-MÓDSZER: Az életminőség fogalma, melyet az 1970-es években vezettek be a szociológiai kutatásba, azon a felismerésen alapul, hogy az embernek nemcsak anyagi szükségletei vannak. Az értékvizsgálatok sokszor összekapcsolódnak az életminőség-vizsgálatokkal. Az

életminőséghez kapcsolódik, a „jólét” (általában az anyagi javakkal való ellátottság) és a „jóllét" (a társadalom tagjai nemcsak az anyagi javak tekintetében, hanem a különböző szellemi javakkal való ellátottság tekintetében jól érzik magukat): Allardt az élet minőségének három dimenzióját különböztette meg: a birtoklást, vagyis az anyagi életszínvonalat, a szeretetet, vagyis a jó emberi kapcsolatokat és végül a létezést vagy önmegvalósítást, vagyis az egyéni élet értelmességének az érzését. Az életmód kutatásának sokféle módszere lehetséges: legjelentősebb az időmérleg-technika. Lényege, hogy a megkérdezett személyek mintegy naplót vezetnek a megelőző napról vagy hétről és feljegyzik, hogy a nap különböző szakaszaiban milyen tevékenységeket végeztek, hol tartózkodtak. Ennek alapján össze lehet állítani a nap 24 órájának időmérlegét és ki lehet számítani az egyes társadalmi

rétegek átlagos időbeosztását. Az időmérleg kiszámítani: adatfelvételek feldolgozásánál három alapvető mutatót szokás 1: a megkérdezettek által az adott tevékenységgel töltött idő, tehát a napi 24 óra átlagos felosztása különféle tevékenységek és helyszínek között. 2. az adott tevékenységben a kérdezettek közül naponta részt vevők aránya (pl mozi) 3. azoknak átlagos ideje, akik az adott tevékenységben a vizsgált napon részt vettek Az időmérleg-vizsgálatok elemzéseiben, az utóbbi években megerősödött az életmód és a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely közötti összefüggés vizsgálata. Az egymást időben követő időmérlegekből közismert ténnyé vált, hogy lassan nő a szabadidő mennyisége; ezzel nő a különbféle életmódminták közötti választás lehetősége. A magyar társadalom időmérleg-vizsgálatának eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy az 1970-es és 1980-as években az emberek

Magyarországon igen sokat dolgoztak, a munkával kapcsolatos közlekedés időtartama is igen hosszú volt; valamint a társadalom tagjainak nagy többsége a munkahelyen végzett munkát követően különféle munkákkal (mezőgazdasági kistermelés) próbált kiegészítő jövedelemhez jutni. Tehát a magyar társadalom tagjainak szabadon beosztható ideje viszonylag rövid volt, továbbá a törvényes munkaidő rövidülésével párhuzamosan elterjedt a televízió, következésképpen erősen megnőtt a televízió-nézésre fordított idő. A televíziózás elterjedésének kétségkívül pozitív hatása, hogy a magyar társadalom kultúrája egységesebbé vált; kisebbek a társadalmi rétegek közötti műveltségbeli különbségek. Sok külföldi szociológus ugyanakkor a tv eluralkodásának negatív művelődési hatásait hangsúlyozza. Mindenképpen sajnálatos az olvasás háttérbe szorulása, és a társas-közösségi kapcsolatok ritkábbá válása. Azt is

látnunk kell azonban, hogy mindez erősen összefügg a munkacentrikus életmóddal: ennyi munka után alig marad energia az igényesebb kulturális tevékenységekre és társas kapcsolatokra. Újabb tendenciák az 1993. évi időmérleg-felvétel szerint: MUNKAHELLYEL RENDELKEZŐ NÉPESSÉG ARÁNYA CSÖKKENT, AMI A RENDSZERVÁLTÁSSAL FÜGG ÖSSZE. E CSÖKKENÉS OKA A MUNKANÉLKÜLISÉG MEGJELENÉSE, ÉS MEGNÖVEKEDÉSE, MÁSRÉSZT A FOGLALKOZTATOTT NÉPESSÉG JELENTŐS RÉSZÉNEK NYUGDÍJBA VONULÁSA, ILL. A HÁZTARTÁSBA VALÓ VISSZAVONULÁSA A Csökkent a kereslet, a mezőgazdasági export visszaesett. A háztartások saját szükségleteinek fedezetére szolgáltak ezután. Kissé több időt fordítunk fiziológiai szükségleteink kielégítésére. Lényegesen megnőtt a szabadon végzett tevékenységre fordított idő. Kissé nőtt a sportolási, testedzési kedv, csökkent a színházra, olvasásra fordított idő, nőtt a TV-nézésre fordított idő. Összefoglalóan

azt lehet mondani, hogy az 1993,`évi időmérleg-felvétel számos eleme egy válságos állapotban lévő társadalom képét mutatja. A társadalmi rétegek eltérő kötött idejének az a következménye, hogy eltérő az egyes rétegek tagjai által többé-kevésbé szabadon beosztható idő. Ezért nagyon különbözik a művelődésre, társas kapcsolatokra fordított idejük átlaga. Életstílusra vonatkozó vizsgálat: ÉLETSTÍLUS: AZ ADOTT TÁRSADALMI KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT VISZONYLAGOS SZABADSÁGGAL MEGVÁLASZTOTT TEVÉKENYSÉGEKET, EZZEL KAPCSOLATOS PREFERENCIÁKAT HELYEZI VIZSGÁLATÁNAK KÖZÉPPONTJÁBA. TEHÁT AZ ÉLETMÓD EGY RÉSZEKÉNT FOGHATÓ FEL. Utasi Ágnes (1984) életstílus csoportokat különített el a magyar társadalom felnőtt tagjai közt. Utasi az életstílusnak 9 dimenzióját definiálta, és ezekben a dimenziókban határozott meg minden egyes megkérdezett személy számára indexpontszámokat. A 9 dimenzió és a megfelelő index

megszerkesztésénél felhasznált alapinformációk néhány példája a következő: 1. háztartási (étkezési, öltözködési és testápolási) fogyasztási szokások, 2, lakásberendezés (könyvespolc, függöny stb.) 3. lakáskultúra ( a lakás komfortossága, telefon) 4. tárgyi környezet (bútorok állapota, könyvek, háztartási gépek száma) 5. második gazdaságbeli tevékenység 6. INTELLEKTUÁLIS TEVÉKENYSÉGEK (TÉVÉZÉS, OLVASÁS; MOZI-SZÍNHÁZLÁTOGATÁS) 7. rekreáció (üdülés, kirándulás, testedzés) 8. szokások (különórák, születésnapok, karácsony) 9. az emberi kapcsolatok intenzitása Az ezekben a dimenziókban meghatározott pontszámok alapján az alábbi tíz életstíluscsoportot határozta meg: 1. elit (5,5%) 2. intellektuális orientáció (10,7%) 3. családorientált (7,5%) 4. a hierarchiában magásabb helyzetű rétegek mintáját követő (10,3%) 5. tárgyorientált, a lakásberendezés és a tartós fogyasztási javak

megszerzésére törekvő (10,4%) 6. emberi kapcsolatokban gazdag (11,1 %) 7. emberi kapcsolatokban szegény, elmagányosodott (3;2%) 8. a hátrányos helyzetét a második gazdaságban tett nagy erőfeszítésekkel kompenzáló (17,1%) 9. robotoló (13,1 %) 10. elesett; szegény (11,1%) TEHÁT AZ ÉLETSTÍLUSRA VONATKOZÓ ADATOK ALAPJÁN IS KIMUTATHATÓ VOLT, HOGY A MAGYAR TÁRSADALOM JELENTŐS RÉSZÉNEK ÉLETÉRE: A MÁSODIK GAZDASÁGBAN VÉGZETT NAGY ERŐFESZÍTÉSEK ÉS A MINDENNAPOS ROBOT NYOMTA RÁ A BÉLYEGÉT; TOVÁBBÁ HOGY A MAGYAR TÁRSADALOM TÖBB MINT EGYTIZEDE SÚLYOSAN ELESETT, SZEGÉNY VOLT. MÁSRÉSZT AZ IS KITŰNIK A VIZSGÁLATBÓL, HOGY AZ ANYAGI SZEMPONTBÓL LEGKEDVEZŐBB HELYZETŰ „ELIT" ÉS A MAGAS SZINTŰ INTELLEKTUÁLISÉRDEKLŐDÉSŰ CSOPORT ELKÜLÖNÜLT EGYMÁSTÓL: Ajánlott olvasmány: Kapitány házaspár: Rejtjelek 2. (Én nem tudtam megszerezni, így ez nincs kijegyzetelve!!!) 5. A kultúra szimbolikus értelmezése A szimbolikus

fogyasztás elmélete Bourdieunél és Veblennél. (Az életstílus fogalmának megjelenése a szociológiában) Az utóbbi években kialakult és megszilárdult kultúrafelfogás úgy tekint a kultúrára, mint a jelentéseknek a mindennapi élet gyakorlatában szőtt hálójára. Ez a háló nemcsak megjeleníti, hanem a megjelenítés aktusán keresztül létre is hozza a társadalmi/kulturális valóságot. Ennek a kultúrafelfogásnak a magvát a kulturális jelentés kategóriája alkotja. Kialakulni látszik egyfajta egyetértés abban a tekintetben, hogy a kulturális jelentés nem más, mint valamely „kulturális terület” összefüggésében konstituálódó tapasztalat, illetve ezen tapasztalat értelmezése. Az így felfogott kulturális jelentés nem tévesztendő össze a jelentést közvetítő szimbólumokkal. Meg kell különböztetni a szimbólumokat, a jelenségeket és a jelentéseket. A szimbólumok különböző jelentéseket hordozhatnak; minden egyes

szimbólum, illetve ugyanaz a szimbólum, különböző jelentésrendszerekhez kapcsolódó asszociációkat tartalmazhat. A szimbólumokról szólva nemcsak tárgyakra, jelképekre kell gondolni, hanem különböző tartalmú és kiterjedésű koncepciókra is. A világ megtapasztalása és a mindennapi életnek ebből a megtapasztalásból fakadó gyakorlata különböző típusú fogalmak és kategóriák segítségével történik. Ezeknek a fogalmaknak közös sajátossága, hogy kulturális jelentésekre utalnak E fogalmak és kategóriák egy része azáltal mozgósít kulturális jelentéseket, hogy olyan kontextusokra utal, melyek nem ténylegesen kapcsolódnak magukhoz a fogalmakhoz, hanem melléjük rendelődnek. E mellérendelődés nyomán alakulnak ki a szimbolikus koncepciók, melyek az emberek mindennapi életébe behatolva meghatározó jelentéssel bírnak a köznapi gondolkodás és a mindennapi praxis vonatkozásában. A szimbólumok többjelentésűek ugyan, van

egy kiterjedt jelentéstartományuk, de minden társadalomtörténeti és szociokulturális kontextusban van egy domináns jelentésük. Valamely szimbólumnak a társadalmi-kulturális térben való jelenléte szempontjából teljességgel mindegy, hogy milyen egyéb jelentések húzódhatnak meg mögötte, a társadalom csak a ténylegesen a szimbólumhoz kapcsolódó jelentésről fog tudomást venni. A kulturális jelentés mindig valamilyen tapasztalat vagy tudás összefüggésében konstituálódik. Egy szimbólumnak annyi jelentése van, amennyiben valamely megélt élethelyzettel, történeti helyzettel kapcsolatos tudásra, tapasztalatra, emlékezetre utal. Ennek az utalásnak a hiányában az adott szociokulturális környezetben egyetlen szimbólumoknak sincs jelentése- teljesen függetlenül attól, hogy a szimbólumnak egyébként milyen kiterjedt jelentéstartománya lehetséges. A szimbólumoknak, kulturális jelenségeknek annyiban van jelentése, amennyiben az

emberek egy adott csoportja meghatározott kontextusokban használja azokat. A használat során a szimbólumok, a kulturális jelentések feltöltődnek jelentésekkel, amelyek aztán mintegy automatikus módon kerülnek mozgósításra, azaz nem szorulnak további definiálásra. Másként fogalmazva: a szimbólumok és a kulturális jelentések használata, konstituálódása és reprodukálása egymástól elválaszthatatlan mozzanatai a mindennapi élet gyakorlatának. Az életstílus fogalmának meghatározására és rendszerezésére a mai napig nem került sor. Az általános szociológia elméletében sem találjuk meg pontosan definiált terminológiaként. Arisztotelész nyomán évszázadokig a művészi elemek formáját, összekapcsolódásának módját értették a stíluson. Marx szerint a művészi egyediség kifejezésére szolgál, s Buffon gondolatát idézi: „A stílus maga az ember”. A stílus-fogalom a példák szerint leginkább esztétikai

kategóriaként ismeretes, s úgy tűnhet, hogy kizárólag a művészetek sajátossága. A köznyelvben azonban gyakran beszélünk viselkedési-, gondolkodási-, oktatói és más stílusokról, vagyis általánosabb értelemben használatos. Általános megközelítésben a stílus a tartalom szervezésének olyan formája, amelyet egy paradigma határoz meg. Ez biztosítja a forma szervezésének automatizmusát, és tükröződik jellemzően a tartalomban. Az életstílus-fogalomban az élet formai és tartalmi jegyei sajátos minőségben egyesülnek. A szociológia irodalmában részletesen kifejtett életstílus- (életvitel-) koncepcióval elsőként Max Weber munkáiban találkozunk. Weber kétféle rétegződést különböztet meg: osztály- és rendi, azaz státusz-rétegződést, s ez utóbbival hozza összefüggésbe az életstílust. WEBER AZ OSZTÁLYOKAT AZ ANYAGI VISZONYOK ALAPJÁN, MÍG A RENDEKET VAGY STÁTUSZCSOPORTOKAT A KULTURÁLIS ATTRIBÚTUMOK, FŐLEG A

FOGYASZTÁS MIKÉNTJE SZERINT DEFINIÁLJA. AZ EGYES RENDEK A KULTURÁLIS ATTRIBÚTUMOK ALAPJÁN SAJÁTOS ÉLETSTÍLUST VALÓSÍTANAK MEG. A HASONLÓ ÉLETSTÍLUS EGYSÉGET HOZ LÉTRE, „KÖRT” ALAKÍT. KÖRÖN BELÜL AZ ÉLET STILIZÁLÁSA AZONOS ELVEK SZERINT TÖRTÉNIK MÉG AKKOR IS, HA A REND TAGJAI ELTÉRŐ GAZDASÁGI KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT ÉLŐ EMBEREK. AZ EMBEREK MINDENKITŐL, AKI A KÖRHÖZ AKAR TARTOZNI, MEGHATÁROZOTT ÉLETVITELT VÁRNAK EL. A RENDI TAGSÁGHOZ ELŐNYÖK, S A LEGKÜLÖNFÉLÉBB MATERIÁLIS MONOPÓLIUMOK IS JÁRULNAK. WEBER NEM BESZÉL DIFFERENCIÁLT ÉLETVITELEKRŐL S ÉLETSTÍLUSOKRÓL, AZ ÉLETVITELT KIZÁRÓLAG A HATALMON LÉVŐ STÁTUSZCSOPORT ELKÜLÖNÜLÉSI, URALMI ESZKÖZEKÉNT ELEMZI, MELY A CSOPORT-KULTÚRA RÉVÉN ERŐSÍTI A HATALMAT. Veblen (amerikai közgazdász, szociológus volt). Ugyancsak a társadalmak elitjét vizsgálva jutott el az életstílus, életvitel fogalmáig. Ő úgy gondolta, hogy kezdetben a hősiesség biztosította a

tiszteletet az elit számára. Az ősközösségi kultúrákban a bátorságot, a hősiességet közvetlenül lehetett igazolni az agresszív cselekedetekkel: háborúban az ellenség legyőzésével. Így a közösség előtt a fizikai fölény kifejezte a bátorságot, s a bátorság tiszteletreméltóvá tette a fizikai erejével kitűnt személyt. A kiemelkedésnek ez a módja racionális volt, hiszen az ellenség legyőzése a közösségérdekét, gazdagítását szolgálta. A későbbi társadalmakban a bátorság demonstrálására más eszközök szolgáltak. Veblen szerint a gazdasági egyenlőtlenségek megjelenésével elsősorban a tulajdon, a nagyobb vagyon megszerzése, birtoklása jelentette a sikeres, „bátor” tevékenységet, ez vált a tisztelet elsődleges alapjává. A vagyon azonban önmagában, látható-érzékelhető tevékenység nélkül nem biztosít tiszteletet. Így a kiválóság szimbolikus kifejezőjévé vált a látványos dologtalanság, mint a

vagyon által biztosított kiválóság jelzője. Az ipari társadalmak fejlődésével már kevésnek bizonyult a látványos dologtalanság. Újabb kifejező szimbólum jelenik meg: a különleges ízléssel választott fogyasztás. A gazdagok megkülönböztető szimbólumokat vásárolnak maguknak, s ezekkel igazolják érdemeiket, biztosítják önmaguk számára az elismerést, a tiszteletreméltóságot. Ez eredményezi a gazdagok sajátos, exkluzív fogyasztással megvalósított életstílusát. Weber és Veblen megközelítése több szempontból hasonló. Az életstílust megfigyelhető megnyilvánulásaiban szemlélték, s a fogyasztást szimbólumként tekintették. Mindkettőjükre jellemző a csoportjelleg hangsúlyozása az életstílusokkal kapcsolatban, ami a közös értékek elfogadtatását, elfogadását és felvállalását jelenti. Hasonló Bourdieu megközelítése is, noha ő nem beszél életstílusról, csupán olyan „expresszív

eljárásokról”, amelyekkel az egyes csoportok, egyének a társadalmi struktúrában elfoglalt helyüket szimbolizálják. Bourdieu-nél a praxis jelenti a mindennapi tevékenységeken kívül ezeknek a tevékenységeknek a cselekvő egyének számára megnyilvánuló értelmét, továbbá a gyakorlatban megnyilvánuló értékeket, „ízléseket” tartja. A habitus pedig a mindennapi tevékenységek és ízlésválasztások mögött meghúzódó alapvető beállítódásokat, attitűdöket jelenti, vagyis pl. azt, hogy az egyén a XIX sz-i vagy a modern irodalmat kedveli. Bourdieu hangsúlyozza a fogyasztási modellek és a viselkedés differenciáltságát. Elsősorban a „szimbolikus fogyasztásban” jelentkező különbségeket emeli ki. A szimbolikus fogyasztás a javakat jelekké, a ténykülönbségeket jelentéssel felruházott megkülönböztetéssé lényegíti át, a különbségekhez értéket rendel azáltal, hogy nagyobb fontosságot tulajdonít a módnak, a

tevékenység vagy a tárgy formájának, mint funkciójának. Következésképpen a különbségek közül azoknak van a legnagyobb presztízse, amelyek a legvilágosabban szimbolizálják a társadalmi struktúrában elfoglalt helyet. Bourdieu írásában nem nehéz felfedezni Veblen által kifejtett gondolatokat. Ugyanakkor Bourdieu nem maradt meg a „kiváltságosok” életstílusának, magatartásának, szimbolikus fogyasztásának vizsgálatánál, hanem a társadalmi struktúra hierarchikus pozícióit szemlélve eljut a „leghátrányosabb helyzetű osztályokig”, akik a fogyasztással megvalósított „kulturális játék e modern formájában” a negatív kontrasztot, a „természetet” jelentik. Szöv. gy: Mindennapi élettereink szimbólumai Magyarország 1993 1993-as nyilvános kerekasztal beszélgetés lényeges hozzászólásai: Becskeházi Attila: Napjainkban felértékelődött a mindennapi élet és a szimbolikus jelenségek interpretációja. A szimbolikus

megértésnek és az életvilágnak, a mindennapi élet már korábban is megkezdődött fölértékelődésének valószínűleg a posztmodern életérzés adott keretet. A posztmodern arra hívja fel a figyelmet, hogy ez nagyon egyneművé teszi a világ rekonstrukcióját és interpretációs lehetőségeit, az individuális jellemzőket figyelmen kívül hagyja, túlságosan totalizáló világképek születnek, amelyben az autonómiának, individualitásnak és perszonalitásnak nem sok hely jut. Az ún. totalitárius rendszerekben a mindennapiság szerveződése a társadalmi lét primitív állapota, és ebből ki kell jutni. Eszerint át kell alakítani a mindennapiságot, a mindennapi élettereket. Kuczi Tibor: A társadalomról, a mindennapi életről való gondolkodás értelmiségi kontrolljának a megszűnése új helyzetet teremtett, amelyben a valóság újraértelmezéséért komoly küzdelem folyik a társadalom különböző szereplői között. A ’70-es

években az értelmiségi orientációt elsősorban a folyóiratok, színház, ill. a filmművészet jelentette. Az ekkor született tanulmányok, filmek, színdarabok a hivatalos ideológia társadalomképével szemben fogalmazódtak meg, és abból a feltevésből indultak ki, hogy létezik egy egynemű, egységes valóság, és ezt azért nem látjuk világosan, mert az ideológia igyekszik eltakarni előlünk. A ’70-es években 3 valóság létezett: amit a magaskultúra láttatott, amit a hivatalos ideológia hirdetett, és az a valóság, ahogy a világ a mindennapi életben volt. A ’80-as évektől a kultúra súlypontja a magaskultúráról áthelyeződött egy középosztály jellegűnek nevezhető kultúrára. Az értelmiségi orientációban olyan kultúra-hordozók váltak fontossá, amelyek nyelvhasználata, problémái a középosztályhoz köthetők. Ezeknek az éveknek a reformnyelve tette lehetővé, hogy a 3 valóság-megközelítés között dialógus

alakulhasson ki. A ’90-es években radikális fordulat történt. A valóság és a valóságról való beszéd, a valóság és reprezentáció különneműsége megszűnt, a két szféra egybemosódott. A jelenkori Magyarországon is megtörténik a valóság és a valóságról való beszéd egybemosódása, de ennek sajátos oka az, hogy a mindennapi valóság szétzilálódott. Az egyik legnagyobb fordulat, hogy a magaskultúra jelentésadó, jelentésformáló szerepe megszűnt, és ezzel a hétköznapi ember maga is a jelentésadó szerepébe került. Hoffman Márta: Vizsgálatai kimutatták, hogy igen gyorsan változik az emberek viszonya a reklámhoz. Néhány évvel ezelőtt az emberek kevésbé voltak kritikusak a reklámok iránt, mint ma. Kimutatható, hogy különböző korú és társadalmi helyzetű emberek másképpen reagálnak a reklámokra. Azok a reklámok képesek eljuttatni az emberekhez az információkat, értékeket és tudáselemeket, amelyek nem a

gyötrelem, szenvedés, politika világáról tudósítanak. NIEDERMÜLLER PÉTER: MEGJEGYZÉSEK A „SZIMBOLIKUSOKRÓL”. MAGYARORSZÁG, 1993 A szimbolikus megközelítés tudománytörténeti és elméleti kontextusa: Világosan meg kell különböztetni a szimbólumokat, a jelenségeket, amelyek a jelentéseket hordozzák, ill. a jelentéseket, amelyeket a szimbólumok, a jelenségek hordoznak A szimbólumok különböző jelentéseket hordozhatnak, minden egyes szimbólum különböző jelentésrendszerhez kapcsolódó asszociációkat tartalmazhat. A fenomenológikus szociológia kimutatta, hogy a mindennapi élet folyamatában egy sor olyan fogalom működik, amelyeket nem verifikálunk, vagy nem tudunk verifikálni. Ezek a fogalmak azonban alapvető funkciókat töltenek be a mindennapi életben. Ezeknek a fogalmaknak közös sajátossága, hogy kulturális jelentésekre utalnak. E fogalmak egy része azáltal mozgósít kulturális jelenségeket, hogy olyan kontextusokra

utal, amelyek nem ténylegesen kapcsolódnak magukhoz a fogalmakhoz, hanem mintegy azok mellé rendelődnek. A mellérendelődés nyomán alakulnak ki a szimbolikus koncepciók, amelyek az emberek mindennapi életébe behatolva meghatározó jelentőséggel bírnak a köznapi gondolkodás és a mindennapi praxis vonatkozásában. Szimbólumok jelentése: A szimbólumok többjelentésűek ugyan, de minden társadalomtörténeti és szociokulturális kontextusban van egy domináns jelentésük. A szimbólumoknak, kulturális jelenségeknek annyiban van jelentése, amennyiben az emberek egy adott csoportja meghatározott kontextusokban használja azokat. Egyes szimbólumok új jelentést kapva, régi jelentésük értelmét elveszítik. Szimbólumok harca: Ez a metafora Kelet-Európában a szocializmus bukását követően a múlt és a múlthoz fűződő viszony sajátos értelmezésére utal. A kollektív identitás különböző szálakon, de kapcsolódik ahhoz az egyre növekvő

kulturális sokféleséghez, amely a szocializmus bukását követően Európában egyre erőteljesebben nyilvánul meg. A kollektív identitás csak szimbolikus rendszerek segítségével hozható létre A kétségtelenül legfontosabb ilyen rendszert a kultúra alkotja, és ebből következően a kollektív identitás leghatékonyabb megnyilvánulási módját a kulturális identitás, ill. az etnika és a nemzeti identitás jelenti. Geertz Sűrű leírását is bele lehet venni!!! 6. Heterogén kultúra – hegemon kultúra – szubkultúra A szubkultúra létrejöttét előidéző társadalmi tényezők. A szegénység szubkultúrája Heterogén: másfajta, másnemű, különböző részekből álló; egymástól elütő, egymással össze nem férő. Hegemón: döntő, hatalmi fölényben lévő A kultúrakutatás nem foglalkozik a magaskultúra mibenlétére vonatkozó fejtegetésekkel, hanem két szociológiai szempont alapján jelöli ki az érdeklődésére számot tartó

területet. Az egyik szerint azokat a kulturális termékeket, praxisokat, jelentéseket kell vizsgálni, amelyek csak úgy vannak, vagyis nagy számban fordulnak elő. A másik szociológiai szempont emancipatikus. Az a felismerés motiválja, hogy vannak olyan kulturális gyakorlatok, amelyek vizsgálata mennyiségileg nem lenne szükségszerű, de a sajátos szubkultúrák megismerése mégis elengedhetetlen. Indokául az az érv szól, hogy a többségi kultúra, a hegemón diskurzus sajátosságaira is fény derül, ha a szubkultúrákhoz való viszonyukat vizsgáljuk. A hegemónia terminus Antonio Gramscitól származik, jelentése a következő: Az uralkodó osztály az ideológiai, kommunikációs eszközöket és intézményeket birtokolva olyan kulturális közeget teremt, ahol az alávetettek „mivel elfogadják az elit által megfogalmazott értékeket és szabályokat, spontán engedelmeskednek”. Tehát nincs szükség az állami erőszak látványos alkalmazására az

osztálykonfliktusok megoldásakor, a hegemónia egyszerűbben biztosítja az uralmi formák, a kapitalista rend fennmaradását, mivel elébe vág az „ellenérdekű” ideológiák elterjedésének. Hegemónia típusok: Általános : valamennyi fontos dimenzióban kiosztja a lapokat, meghatározza az értékeket, normákat, szerepeket Partikuláris: csak az egyik dimenzióban jelenítik meg az uralmi viszonyokat (pl. rasszizmus) megkülönböztethető még: a hegemóniát betölt Explicit ideológia: a hegemón tartalma többé-kevésbé egybeesik az uralmon lévő csoport által hangoztatott ideológiai célokkal és tartalmakkal Látens ideológia: a deklarált értékek mentén kristályosodik ki a hegemónia A heterogén társadalmakban, főképpen, ha a történelem folyamán erősen keveredett, vagy ha a vándorlások miatt nagy tömegű más kultúrából származó személy él, a kultúra távolról sem egységes. A társadalmon belül többé-kevésbé szubkultúrák

élnek Szubkultúra: a társadalom többségének kultúrájától eltérő kultúra. A legegyszerűbb esetek a különböző anyanyelvű, különféle etnikumhoz tartozó, különböző vallású társadalmi csoportok szubkultúrái. A mai fejlett társadalmakban más elválasztó vonalak mentén is differenciálódnak a különböző csoportok kulturálisan: pl. életkor szerint (ifjúsági szubkultúrák), nemek szerint (női szubkultúrák). Egészen különlegesek a deviáns szubkultúrák (a bűnözők bizonyos csoportjai, kábítószer-fogyasztók, stb.) A különféle kultúrákhoz tartozó emberek között az emberiség kezdetei óta voltak enyhébb vagy erősebb ellentétek. Az adott kultúra tagjai önmagukat a „mi” kategóriába sorolták, a másik kultúra tagjait pedig az „ők” kategóriába, és a „minket” sokszor jobbnak, erkölcsösebbnek, okosabbnak tartották „őnáluk”. A szubkultúrák elméletének felépítésekor tudomásul kell venni, hogy az

emberi problémák nem oszlanak meg találomra a társadalmi rendszert követő szerepek között. Minden korosztály, nem faji és etnikai kategória, minden foglalkozás, gazdasági réteg és társadalmi osztály olyan emberekből áll, akikben társadalmunk kialakította a maguk vonatkoztatási hálózatát, s akiket társadalmunk olyan szituációk elé állított, amelyek nem azonos módon jellemzőek más szerepekre. Pl:A nők és a férfiak problémái és gondjai eltérőek, mert önmagukat, mások meg őket különböző normák alapján ítéli meg, s mert a törekvéseik realizálásához rendelkezésükre álló eszközök is különbözőek. Vagy pl: valamennyiünknek meg kell birkóznunk az öregedés problémáival, de e problémák nem azonosa valamennyiünk számára. A testi erőnlét csökkenésének nyilván merőben más jelentősége egy vasmunkás és egy orvos számára. Nagy általánosságban nyilvánvaló, hogy a környezetünkben élők mélyen gyökerező

érdekeibe vagy erkölcsi nézeteibe ütköző mindennemű megoldás retorziót vált ki. A teljesen elfogadható megoldás legelső követelménye tehát az, hogy elfogadhatónak bizonyuljon azok számára, akiknek együttműködésétől és jóakaratától függünk. Ez nyomban szűk határok közé szorítja az alkotó készséget és az újító szellemet. Társadalmi környezetünktől való függés erősen ösztönöz, hogy a már kialakult megoldások közül válasszuk ki a magunkét, amelyről tudjuk, hogy embertársaink szemében rokonszenves. Nemcsak a valamely társadalmi kategóriához tartozásunk elismerése, hanem a mások részéről irántunk megnyilvánuló megbecsülés is függ az általunk vallott nézeteknek, az általunk követett normáknak az ő normáikkal, az ő meggyőződésükkel való egyezéstől. A velünk azonosan gondolkodó és érző emberek társaságában feloldódunk. Minden egyén számára léteznek csoportok, amelyek hathatósabbnak

bizonyulnak másoknál az egyén nézeteinek érvényességét vagy elfogadhatóságát meghatározó tekintélyként. Ezek az ő „referenciacsoportjaik” Mind a nyílt cselekvés, mind az azt alátámasztó vonatkoztatási hálózat területén erős ösztönzők tartanak vissza attól, hogy ne térjünk el a csoportjainkban kialakított utakról. Ha problémáink nem oldhatók meg a csoportunk számára elfogadható módon, és a problémák eléggé akutak, akkor valószínűleg nem próbálkozunk önálló megoldással, hanem keresünk más szubkultúrával rendelkező csoportot, amelynek vonatkoztatási hálózatát elfogadhatóbbnak találjuk. A társadalmi folyamat egyik leginkább magával ragadó aspektusa a csoportok szakadatlan átrendeződése, az egyének átvándorlása egyik csoportból a másikba, mert az egyének öntudatlanul is olyan társadalmi környezetet keresnek, amely kedvez alkalmazkodási problémáik megoldásának. Az egyén nehezen tud elszakadni

környezetének kultúramodelljeitől, a csoporttársaitól való függés konformizmusra és minden újnak a kerülésére kényszeríti. KULTÚRAFORMÁK FELMERÜLÉSÉNEK DÖNTŐ FELTÉTELE HASONLÓ ALKALMAZKODÁSI PROBLÉMÁKKAL KÜSZKÖDŐ TÖBB OLYAN CSELEKVŐ SZEMÉLY LÉTEZÉSE, AKIK TÉNYLEGES INTERAKCIÓBAN ÁLLNAK EGYMÁSSAL. PROBLÉMÁIK MEGOLDÁSAI KÖZÖTT LEHET EGY, AMELY MÉG NEM TESTESÜLT MEG CSELEKVÉSBEN, S AMELY ENNÉL FOGVA NEM LÉTEZIK MÉG KULTURÁLIS MODELLKÉNT. EZ A MEGOLDÁS, NOHA MÁR NEM RENDELKEZIK AZ ÉRVÉNYESSÉG TÁRSADALMI KRITÉRIUMÁVAL, ESETLEG PONTOSABBAN MEGVÁLASZOLHATJA E CSOPORT PROBLÉMÁIT ÉS HATÉKONYABBNAK BIZONYULHAT A CSOPORT SZÁMÁRA A MÁR INTÉZMÉNYESÍTETT MEGOLDÁSOK BÁRMELYIKÉNÉL. A Amikor felmerülnek a közös vonatkoztatási rendszerek csoportnormái, akkor új szubkultúra merül fel. Kulturális, mert minden cselekvő személy részvételét ebben a normarendszerben befolyásolja az a körülmény, hogy ugyanezeket a

normákat más cselekvő személyekben észleli. Szubkulturális, mert a normák csakis azon cselekvő személyek esetében közösek, akik előreláthatóan valamilyen formában profitálhatnak belőlük, és akik egymásban olyan rokonszenves morális klímát fedeznek fel, amelyben ezek a normák valóra válhatnak és fennmaradhatnak. Ilyen módon szüntelenül megteremtik, újjáteremtik és módosítják a kultúrát, amikor csak az egyének megérzik egymásban a hasonló körülmények által létrehozott hasonló szükségleteket, amelyeket rendszerint nem oszt meg velük a tágabb társadalmi rendszer. Az effajta szubkulturális rendszer, mihelyt létrejött, fennmaradhat, de semmiképpen sem pusztán a tehetetlenségi erő folytán. Túlélheti a megteremtésében részt vett egyéneket, de csupán amíg kielégíti a megteremtők utódainak szükségletét. Státusproblémák szubkulturális megoldásai Státusproblémán azokat a problémákat értjük, amelyek az

embertársaink szemében való megbecsülés elnyerésével kapcsolatosak. Státusszerzési képességünk attól függ, hogy milyen státuskritériumokat alkalmaznak embertársaink. Ezek a kritériumok vonatkoztatási hálózatunk egyik aspektusát alkotják. Ha hiányoznak belőlünk azok a képességek, melyek a kritériumok alapján a státust biztosítanak, akkor az alkalmazkodás legjellegzetesebb és leglehangolóbb problémája gyötör bennünket. Azok az egyének, akik ezzel a közös problémával küszködnek, egyik megoldásként azt választják, hogy egymás felé gravitálnak, és közösen új normákat, új státuskritériumokat hoznak létre. Dicséretesnek tartják azokat a jellemző tulajdonságokat, melyekkel rendelkeznek, azt a fajta magatartást, amelyre képesek. Ha a résztvevők azt akarják, hogy az újítás megoldja a státusproblémáikat, szükséges, hogy ezeket az új kritériumokat másokkal is megosszák, a megoldás csoport-, s ne egyéni

megoldás legyen. Az ilyen új státuskritériumok a tágabb értelemben társadalmi rendszer értékeitől eltérő, vagy éppenséggel azokkal ellentétes új szubkultúra-értékeket képviselnek. A szegénység szubkultúrája A szegénység fogalmát inkább a hagyományos fajtájú hátrányos helyzet megjelölésére, és inkább az alacsony jövedelem és ebből adódó egyéb hátrányok, mint pl. a nem megfelelő táplálkozás, rossz lakásviszonyok stb. megjelölésére szokták használni A deprivált személy vagy család nélkülöz valamit, ami az adott társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll, vagy amit az adott társadalomban mindenki számára elérendő minimumnak tartunk. A történetírás során az irodalomban, a közmondásokban és a mindennapi beszédben a szegények természetének két ellentétes értékelésével találkozunk. Egyesek úgy jellemzik a szegényeket, mint akik szerencsések, erényesek, becsületesek. Mások úgy, mint akik

hitványak, gonoszak, erőszakosak, becstelenek. Ezek az ellentétes vélemények egymással szemben álló politikai erők küzdelmét tükrözik. De zűrzavar származik abból is, ha nem sikerül különbséget tenni maga a szegénység kultúrája között, ha az egyénekre és nem a csoportokra, a családra és a lakóhelyi közösségre koncentrálnak. A szegénység kultúrája túllép a területi, a falusi-városi és országhatárokon, és hasonlóságokat mutat a családszerkezetben, a kapcsolatokban, az értékrendszerben és a fogyasztási szokásokban. Ezek a hasonlóságok az összetartozás közös jegyeit példázzák: az egyforma alkalmazkodás a közös problémához. A szegénység kultúrája alkalmazkodás és válasz is a szegények marginális helyzetére a kapitalista osztálytársadalmakban. Abban segít, hogy megbirkózzanak a reménytelenség és kétségbeesés érzésével, amikor kiderül, hogy nem képesek sikereket elérni a többségi társadalom

értékei és céljai szerint. A szegénység kultúrája nem csupán alkalmazkodás a többségi társadalom objektív körülményeihez. Ha egyszer létrejön, a gyerekekre gyakorolt hatásán át generációról generációra öröklődik. A szegénység kultúrája akkor jön létre, ha egy rétegzett társadalmi és gazdasági rendszer hanyatlásnak indul, vagy egy másik váltja fel. Előfordul, hogy gyarmatosítás eredményeként jön létre, vagy a törzsi társadalmak felbomlása miatt. A szegénység kultúrája több szempontból vizsgálható: a szubkultúra és a többségi társadalom kapcsolatának szempontjából; a slum-közösségek természetének szempontjából; a családok jellemzőinek szempontjából; az egyének magatartásának, értékeinek és személyiségjegyeinek szempontjából. 1. A szegénység kultúrájának alapvető vonása, hogy a szegények nem vesznek hatékonyan részt, és nem illeszkednek bele a többségi társadalom fő intézményeibe. Ez

meglehetősen összetett dolog és különböző résztényezők eredménye, amelyek közé tartozik a gazdasági eszközök hiánya, a szegregáció, a gyanakvás és a helyi problémamegoldások kialakulása. A többségi társadalom néhány intézményében való részvétel önmagában még nem szünteti meg a szegénység kultúrájának jellemzőit. A szegénység kultúrájában élő ember nagyon kevés értéket termel, és nagyon keveset kap érte. Általában alacsonyan képzett és iskolázott, nem tartozik szakszervezetbe, nem tagja politikai pártnak, többnyire nem vesz részt jótékonysági szervezetekben. Kritikus magatartást tanúsít az uralkodó osztályok alapvető intézményeivel szemben. A szegénység kultúrája fogékony az ellenzékiségre, és könnyen felhasználható a fennálló renddel szembeni politikai mozgalmakban. 2. Ha a szegénység kultúráját a lakóhelyi közösségek szintjén akarjuk leírni, a szegényes lakáskörülményeket, a

zsúfoltságot, a kiscsoportokat és mindenekelőtt a nukleáris és tágabb családokon túli minimális szervezettséget kell felsorolni. A szegénység kultúrája az alacsony szintű szervezettség miatt marginális és anakronisztikus jellegű a rendkívül bonyolult és specializált, szervezett társadalmunkban. A szervezettség alacsony szintjének ellenére mégis létezik valamifajta közösségi tudat és egymáshoz tartozás a városi slumok körzeteiben. 3. A családi élet szintjén a szegénység kultúrájának fő jellemzői a következők: a gyerekkornak, mint speciális védettséget élvező életszakasznak a hiánya, a korai szexuális érdeklődés, a szabad vagy megegyezésen alapuló együttélés, a nő vagy anyaközpontú családok kialakulása, és ezzel együtt szorosabb kapcsolat az anyaági rokonsággal. 4. Az egyén szintjén főleg a marginalitás, a reménytelenség, a függőség tudata a legjellemzőbb. További vonások még a következők: gyakori

anyahiány, kialakulatlan személyiségstruktúra, az érzelmek kontrolljának hiánya. A szegénység kultúrájában élőket az adott hely és környék problémái érdeklik, gyenge a történelemtudatuk. Csak a saját problémáikat ismerik, a saját helyi körülményeiket, általában nincs fantáziájuk. Nincs osztálytudatuk, bár rendkívül érzékenyek a rétegkülönbségekre. A szegénység pozitív vonásai: A jelennek élés kifejlesztheti a spontaneitásra, érzéki élvezetekre, ösztönös érzelmekre való képességet. A szegénység kultúrájának jövője: 1. Megpróbálják az életszínvonalat lassan felemelni és beilleszteni őket a középosztályba pl:USA-ban 2. Forradalmibb megoldás => a forradalmaknak, ha nem is sikerül magát a szegénységet eltüntetniük, gyakran sikerül megszüntetniük a szegénység kultúrájának egyes alapvető vonásait azáltal, hogy gyökeres szerkezeti változást idéznek elő a társadalomban, a jövedelem

újraelosztásában, a szegények megszervezésében és azáltal, hogy a valahova tartozás és a vezetés tudatát nyújtják nekik. A szubkultúra fönnmaradásának legfőbb oka az a nyomás, amit a többségi társadalom gyakorol a tagjaira és magának a többségi társadalomnak a struktúrája. Az egyenlőtlenség és a szegénység okai: Az egyik álláspont szerint a társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből származnak. Sokan a biológiai adottságokban látják, és azt feltételezik, hogy ezek többé-kevésbé öröklődnek. A radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint a szegénység oka – legalábbis az iparosodott társadalmakban – a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek megváltoztatása. Az 1960-70-es években sok képviselője volt annak az irányzatnak, amely a műveltség és az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a szegénység

fő okát. Eszerint az iparosodott társadalmakban a mindennapi élethez meglehetősen széles körű tájékozottság, sok ismeret és gyakorlati jártasság elsajátítása szükséges. Akik ezzel nem rendelkeznek, azok menthetetlenül hátrányos helyzetbe kerülnek a jövedelemszerzés területén, és ennek következtében minden más területen is. Ezért az oktatást látják annak a területnek, ahol a szegények gyermekeinek speciális támogatásával a legeredményesebben lehet a szegénység, különösen annak öröklődése ellen küzdeni. Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet, és azt hangsúlyozta, hogy krónikusan beteg, rokkant emberek egyszerűen képtelenek nagyobb erőkifejtésre, rendszeres munkavégzésre. Van olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka családok válnak szegénnyé, és képtelenek ebből a helyzetből kiemelkedni. A szegénység kultúrájának egyik

vezető képviselője Amerikában Oscar Lewis volt, híres könyve a Sanchez gyermekei A kutatásai során a mexikói családok, ill. egy kiválasztott család életmódját vizsgálta. Azt bizonyította, hogy ennek a rétegnek egészen speciális életmódja van (különféle alkalmi munkából élnek, háztartási gazdálkodásuk kevéssé ésszerű, a holnapra kevéssé gondolnak, nem takarékoskodnak, családi kapcsolataik meglehetősen zavarosak és gyakran változnak). Ezt nevezte a „szegénység kultúrájának” Hasonló módszerrel írta le Budapesten Fábián Katalin a Makoldi család c. könyvében Eszerint a szegény rétegbe tartozónak egy egészen különös viselkedési norma- és értékrendszere, vagyis kultúrája van. Ez megakadályozza őket abban, hogy a szegénységből kiemelkedjenek, viszont megkönnyíti számukra, hogy a szegénységgel járó terheket elviseljék. 7. A devianciák általános értelmezési keretei Az anomia értelmezések

összehasonlítása A normaszegést nevezik devianciának, a normaszegő viselkedést deviáns viselkedésnek (bűnözés, öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, lelki betegségek, stb.) Az elfogadott normák társadalmanként eltérőek lehetnek, és korszakonként változhatnak. A deviancia nem mindig szükségképpen káros a társadalom. egésze számára A szociológiában többnyire csak a súlyosabb normaszegést tárgyalják a deviáns viselkedésről szóló munkákban. PROBLÉMÁT OKOZ, HOGY A KÜLÖNFÉLE NORMÁK EGYMÁSSAL ELLENTÉTBEN ÁLLHATNAK, ELTÉRŐ LEHET EGY-EGY TÁRSADALOM. KÜLÖNBÖZŐ ETIKAI, VALLÁSI, STB CSOPORTJAINAK FELFOGÁSA A KÖVETENDŐ NORMÁKRÓL. MÉG SÚLYOSABB ELLENTÉT LEHET A TÁRSADALOM. URALKODÓ OSZTÁLYÁNAK ÉS TÖMEGEINEK FELFOGÁSA KÖZÖTT Deviáns viselkedés: normaszegő viselkedés, amely az egyén és a társadalom. számára káros vagy súlyosan káros. A társadalom egészének működésében is zavarokat

idézhet elő, ha igen nagy gyakorisággal fordul elő. A deviáns viselkedések vizsgálatánál az alapvető módszertani probléma a gyakoriságok mérése. Egy részükről vannak statisztikai adatok, ezek azonban nem biztosan tartalmaznak minden ilyen deviáns esetet, másik részükről semmilyen statisztikai adatunk nincsen, sőt még az sem egyértelmű, hogy milyen viselkedést kell a kérdéses deviancia körébe tartozónak tekinteni. Az öngyilkossági arányszámot a statisztika és a demográfiai évkönyvek évente közlik. A statisztika alapja a találkozási statisztikai lapon szereplő halálok. bizonytalanabbak az öngyilkossági kísérletek adatai. Csak azok a kísérletek kerülhetnek a statisztikába, amelyekről az EÜ-i intézmények vagy más intézmények tudomást szereztek. A bűnözésről négyféle statisztikai adatot közölnek a statisztikai kiadványok: 1. Az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma, azoknak a cselekmények, melyeket a

rendőrség nyilvántartásba vett. 2. Az ismertté vált elkövetők száma 3. A vádlottak száma 4. Az elítéltek száma Ezeket az adatokat maguk az intézmények – rendőrség, ügyészség, bíróság – állítja elő, és nem lehet kizárni, hogy érdekeik befolyásolják az előállított adatokat. Némely esetben úgy próbálják a bűnözés elterjedtségét felderíteni, hogy a lakosság reprezentatív mintáját kérdezik meg, hogy elkövettek-e ellene egy meghatározott időn belül (pl. múlt évben) bűncselekményt vagy valamilyen meghatározott fajta bűncselekményt Ezeket nevezik viktimológiai felvételeknek. A bűnözés az ilyen adatfelvételek alapján általában nagyobbnak látszik a statisztikai adatok által kimutatottnál, de a különbség elsősorban a kisebb súlyú cselekményből (lopásból) adódik. Az alkohol mérésének módszertanában az első bonyolult kérdés magának az alkoholizmusnak a definíciója. A szociológiai definíció szerint

az az alkoholista, akinek az életében az alkohol fogyasztása súlyos problémákat okoz. Az alkoholistákat gondozó intézetben nyilvántartott alkoholisták száma csak töredéke a tényleges alkohol okozta problémákkal küszködő népességnek. Epidemiológiai vizsgálat: A testi és lelki betegségek elterjedtségének kérdőíves, a lakosság megkérdezésén, esetleg orvosi vizsgálatán alapuló módszerrel történő felmérése. Olyan kérdőíves adatfelvétel, ahol a fogyasztás mennyiségére és az alkohol okozta problémákra kérdeznek rá, ebből következtetnek az alkoholizmusra. Az alkohológia nemzetközi gyakorlatában két közvetlen módszerrel becslik az alkoholisták számát egy-egy országban: 1. Jellinek-képlet (1960): az adott évben májzsugorodásban meghaltak számából indul ki, ennek 60%-át tekinti alkohol okozta májzsugorodásnak. Ezt a számot szorozza meg 144gyel, és ezt tekinti az adott népességcsoportban lévő súlyos

alkoholisták számának 2. Ledermann-módszer (1956): az egy főre jutó összes alkoholfogyasztásból indul ki, annak alapján becsüli, hogy a népesség mekkora része súlyos fogyasztó. A kábítószer-fogyasztók számának mérésénél hasonló problémák merülnek fel, de még nagyobb a bizonytalanság. Becslési módszerek egyelőre nem állnak rendelkezésre, mert az összes fogyasztásról nincs semmiféle adat. Itt is használható az epidemiológiai vizsgálat, de a letagadás esélye még nagyobb, mint az alkoholfogyasztás esetében. A mentális vagy lelki betegségek mérése hasonlóan nehéz problémákra ütközik. Az adott évben az elme- és ideggyógyintézetből elbocsátott betegek száma és az ambuláns pszichikai gondozóintézetekben gondozott (nyilvántartott) betegek száma csak töredéke a teljes létszámnak. Epidemiológiai vizsgálatnál a különféle tünetekre szokás rákérdezni Ezeknek a tüneteknek előfordulása alapján skálát szoktak

készíteni, és a megkérdezett személyt skálapontszám alapján sorolják be a lelki egészség és betegség különböző fokozataira. Deviancia okait magyarázó elméletek: A szociológiai elméletek (kulturális elmélet, anómiaelmélet, minőségi elmélet) közös jellemzője, hogy elsősorban nem az egyén deviáns viselkedésének okait kutatják, hanem a deviáns viselkedés társadalmi gyakoriságának magyarázatát keresik, és nem az egyénen, hanem a társadalomban gyökerező okokat kívánják feltárni. Közös jellemzőjük az is, hogy nem egy-egy deviáns viselkedésfajta előfordulását, hanem általánosságban mindenfajta devianciát próbálnak megmagyarázni. Biológiai elmélet: Bűnözés: Korábban összefüggést láttak a koponyaalkat és az áll, valamint a bűnözés között, de ezt megcáfolták. A közelmúltban fogalmazták meg azt az elméletet, amely az erőszakos bűnözést egy speciális kromoszóma-rendellenességgel hozza kapcsolatba.

Azonban nem bizonyítják meggyőzően, hogy ez a kromoszóma-rendellenesség valóban hajlamossá tesz-e, és ah igen milyen mértékben az erőszakos viselkedésre. Azt viszont nem lehet kizárni, hogy bizonyos genetikai vagy más biológiai adottságok hajlamossá tesznek meghatározott elmebetegségekre. Ugyanez mondható el az alkoholizmus genetikai és biológiai elméletéről is. Az alkoholizmus kialakulásához szükséges, hogy az egyén szívesen fogyasszon alkoholt és, hogy az alkoholfogyasztás hatására létrejöjjön a dependencia. Egyértelműen bizonyított biológiai elmélet az alkoholizmus okairól jelenleg nincs. Biológiai hajlam sem teszi az egyént alkoholistává, ha nem vagy csak minimálisan fogyaszt szeszes italt. Pszichológiai elmélet: Vagy akut feszültséghelyzetekre, vagy egész személyiségfejlődésre helyezik a hangsúlyt. A frusztráció-agresszió elmélet (Dollard 1939) szerint a személyi szükségletek kielégítésében való

sikertelenség, frusztráció agresszív viselkedést eredményez. Az agresszió irányulhat más személyek ellen (emberölés, testi sértés) vagy önmaga ellen (öngyilkosság) is. A deviáns magatartású személy a feszültségek szorításában mintegy „belemenekül” a devianciába. A pszichoanalitikus elméleten a személyiségfejlődésben keresik a deviáns viselkedés, elsősorban a mentális betegségek, azok között is a neurózisok okát. (kora gyermekkori élményekben látják a gyökereit). Az antiszociális magatartású, agresszív fiatalok magaviseletének hátterében az érzelem, indulati élet kielégítetlensége és önérzeti sérülések állnak. Ide sorolhatjuk azt is, hogy létezik az ún. pszichopata személyiség (nincs benne gátlás, együttérzés). Hajlamosak más emberekkel szembeni bűnözésre, agresszióra Van olyan elmélet is, amely szerint az alkoholisták bizonyos személyiségtípusok hajlamosak az alkoholizmusra (önmagukat büntetni

kívánók). Bűnözések magyarázata a racionális választás elmélete alapján: Közgazdaságtani fogalmakkal, a várható haszonnal és költségek kockázatával magyarázza a vagyon elleni bűnözést. A vagyon elleni bűncselekményeket elkövetők jelentős része és a legtöbb egyéb bűncselekmény elkövetői valószínűleg egyáltalán nem gondolják át cselekményük következményeit. Kulturális elméletek: Szociológiai felfogásból indulnak ki, hogy minden társadalomban kulturális normák és értékek szabályozzák a társadalom. tagjainak viselkedését Ezek a normák kultúránként meglehetősen eltérőek lehetnek. Különösképpen érvényes ez a szeszesital és kábítószer fogyasztására. Azt lehet mondani, hogy szinte minden társadalomban engedélyeztek és használtak olyan szereket, amelyek az ember lelkiállapotát befolyásolják. Az egyes kábítószerek és az alkohol fogyasztása egyes társadalmakban nem minősül deviáns viselkedésnek,

más társadalmakban viszont igen. A kábítószer és a szeszesital fogyasztásának módjára, körülményeire és a megengedett mennyiségére vonatkozó normák is eltérőek a különböző kultúrákban. Hasonló kulturális magyarázatot lehet megfogalmazni az erőszakos bűnözés különbségeire is (a mai európai kultúrájú társadalmak között is nagy különbségek vannak abban a tekintetben, hogy konfliktus esetében megengedett-e, a férfias viselkedéshez tartozik-e az erőszakos fellépés, a sérelem megtorlása). Az öngyilkosságot illetően is eltérő normák élnek a társadalmakban. Az elmebetegségeket illetően is felmerült az a gondolat, hogy az adott társadalom. kultúrája szerepet játszhat abban, hogy a különböző elmebetegségek milyen gyakorisággal fordulnak elő. A kulturális elméletek szerint tehát azokban a társadalmakban gyakoribb valamely deviáns viselkedési forma, amelyek azt engedélyezik, vagy hallgatólagosan elfogadják,

eltűrik, kevésbé szigorúan szabályozzák, korlátozzák. A kulturális elméletek körébe sorolhatjuk a chicagói iskola bűnözéselméletét, az ún. differenciális elméletet. A különleges elnevezés mögött az az egyszerű gondolat rejlik, hogy azok, akik gyakrabban kerülnek kapcsolatba bűnözőkkel, nagyobb valószínűséggel válnak bűnözőkké, mint azok, akik ritkán találkoznak bűnözőkkel. A szociokulturális elméletnek 3 része van, amely a deviáns viselkedés gyakoriságát befolyásolja: 1. A hozzáférési lehetőségek 2. A normák, amelyek a viselkedést szabályozzák 3. A társadalmi kontroll gyenge vagy erős volta 4. Anómiaelméletek: A szociológia klasszikus devianciaelméletei. Ezek magyarázzák a makro-társadalom jellemzőivel, struktúrájával, ellentmondásaival a deviáns viselkedés gyakoriságát. Egyben ezek azok az elméletek, amelyek legkövetkezetesebben alkalmazzák azt a szemléletet, hogy a deviáns viselkedésnek közös

gyökereik vannak. Durkheim (1967): Az anómia fogalmát annak kapcsán vezette be, hogy a modern társadalmakban a hagyományos normák és szabályok föllazulnak, újak pedig nem váltják fel őket. Anómia akkor alakul ki, amikor a társadalmi élet egy adott területén nem léteznek világos szabályok, amelyek vezérelnék az emberek viselkedését. Durkheim úgy vélte, hogy ilyen helyzetben az emberek megzavarodnak, nem találják a helyüket, s ennélfogva az anómia az öngyilkosságra való hajlam hátterében álló társadalmi tényezők egyike. Merton (1980): Az anómia nem egyszerűen a normák meggyengülése az adott társadalomban, hanem a társadalomban elfogadott célok és megengedett eszközök közti ellentmondás. Nyilvánvaló, hogy a szegényebb rétegek tagjai, az abból származók a megengedett eszközök segítségével nem, vagy alig képesek a célokat (tanulás, munka, takarékosság) megvalósítani. Ezért ezekben a rétegekben gyakori az anómia

Azokat, akik nem tudnak érvényesülni, a többiek elítélik, ilyen helyzetben pedig nagy a kísértés, hogy az ember bármilyen áron, akár törvényes, akár törvénytelen úton, megpróbáljon felemelkedni. Az anómiához hasonló fogalom az elidegenedés. Dimenziói: hatalomnélküliség, az élet értelmetlensége, az elmagányosodás, az önmagától való elidegenedés, az önértékelés elvetése, a normanélküliség. Az anómia-elméletekből adódó fontos következtetés, hogy a deviáns viselkedést mutató személyek a társadalmi viszonyok áldozatai, nem hibáztathatók viselkedésükért, megsegítésük a társadalom. egészének mintegy kötelessége Minősítési elmélet: (Becher 1963; Lemert 1967): Nem magán a viselkedésen, hanem a társadalomnak, valamint egyes erre kijelölt társadalmi intézményeknek (rendőrség, bíróság, pszichiátriai intézmény) válaszreakcióján múlik, hogy valamilyen viselkedés agy személy deviánsnak minősül-e. (Az

elmebeteget pl nem annyira viselkedése különbözteti meg a társadalom. többi tagjától, mint inkább az, hogy a pszichiáterek elmebetegnek minősítik.) Fontos eleme ennek az elméletnek, hogy a fenti társadalmi intézmények reakciója nagymértékben függ a deviáns viselkedésű személy társadalmi helyzetétől. A többféle elméletet együttesen kell figyelembe venni e jelenség megértéséhez. A fenti elméletek szintézise: az egyén viselkedésének legtöbbször valamilyen szocializációs zavar a gyökere. A társadalom. és a közvetlen környezet kultúrája befolyásolja abban, hogy milyen devianciát választ. Mind a feszültséghelyzetek gyakorisága és élessége, mind a szocializációs hibák előfordulása, mind a kulturális értékek és normák nagymértékben függenek a makrotársadalom. állapotától, az anómia és az elidegenedés fokától 8. A KULTURÁLIS ANTROPOLÓGIA MÓDSZEREI, A KULTÚRÁK KUTATÁSÁNAK PROBLÉMÁI A kulturális

antropológia tudomány kialakulásának mozgatórugója a természetrajz és a régiségek iránti érdeklődés volt. Kapitány Ágnes és Gábor: Módszertani bevezetés. Technikák a kultúra jeleinek értelmezéséhez c. fejezet (szgy): Az emberek különbözősége az emberi fajra jellemző specifikum. Az emberiségnek nélkülözhetetlenül fontos, hogy egyes tagjai mást-mást nyújtsanak, mást tudjanak, máshoz értsenek. Az emberiség e másságok összességéből építkezik Az egyének közti különbség számos eleméről kimutatták már, hogy az egyén sajátos megnyilvánulásai voltaképpen egyegy csoport jellemzőit mutatják, melyhez az egyén valamilyen szempontból tartozik. Minden viselkedésben, emberi megnyilvánulásban egyszerre lehetnek olyan jelek, melyek az egyén hovatartozására utalnak. Ezek a jelek egyenként kiolvashatók a viselkedésből, az egyéni megnyilvánulásokból, mint a viselkedés és az emberi megnyilvánulások egy-egy rétege,

metszete. Elemzési megfontolások: Az egyes humántudományok, a különböző iskolák eltérő módszerekkel közelítenek az emberi lény elemzéséhez. A kulturális antropológia a kultúrát helyezi a középpontba, mint a társadalom és az egyén összekötőjét. Az egyén kultúráját meghatározhatja pl foglalkozási csoportja, mint objektív adottság, személyes pszichikai sajátosságai, a környezetében uralkodó hagyomány, stb. A kulturális antropológiai megközelítés az egyén vagy a csoport kultúrájából kiindulva ezeket a tényezőket sajátosan, mint kultúrát, jelenségeket közelít meg. A társadalmi-kulturális rejtjelek fejtéséhez elsősorban az ún. lágy társadalomtudományi technikák kínálkoznak. Alapvető a tények egzakt regisztrálása Az interjú – utólagos elemzéssel – alkalmas lehet, de a leghatékonyabb módszer a megfigyelés. Megfigyelés: - Résztvevő megfigyelés: fölvállalja a jelenlét torzító hatásait, s ezeket

úgy igyekszik csökkenteni, hogy a megfigyelt kultúra életébe való minél alaposabb-szervesebb beépüléssel próbál az egyébként csak az adott kultúra részesei számára megnyíló információkhoz jutni. - Akciós megfigyelés: a megfigyelő szándékosan beavatkozik a megfigyelt kultúra életébe, hogy így tapasztalhassa meg annak működését, reakcióit. - Külső megfigyelés: a jelenlét visszavonásával történik. Egyik fajtája, amikor nem vagyunk jelen, ablakon, távcsövön, stb. figyeljük az eseményeket A másik fajtája, amikor beleolvadunk a háttérbe. Az ilyen megfigyelés pluszinformációkhoz juttathat, de nem zárhatjuk ki annak torzító hatását, hogy észrevettek minket. A tág értelemben vett megfigyeléshez tartozik a különféle objektivációk vizsgálata is (szövegek, képek, stb.) A megfigyelés lehet leíró és elemző. A leíró tartózkodik az értelmezésektől, fő törekvése a minél tárgyilagosabb tényrögzítés. Az

elemző megpróbál a sorok között olvasni, szimbólumokat fejteni. Intuíció: A társadalomtudományok sajátos, tudományos eszköze az intuíció. A vizsgálat tárgya lehet bármi, ami létezik a világon. Bármi felvehet szimbolikus tartalmat Rejtjelfejtéssel mögöttes tartalomnak bizonyulhat bármi, amit szimbolizálni szeretnénk. Regisztráció: Mindent meg kell figyelni és aztán regisztrálni (mozgástér használat, tárgyi környezet, nemi szerepek, kulturális szignálok, fogyasztási szokások, stb). Hogy mi mindenre terjedjen ki a megfigyelő figyelme, részben attól is függ, hogy mi a kutatás kiinduló kérdése. Bármely dolgot alapvetően két mozzanat emelhet ki a háttérből: az ismétlődés és a gesztusra utaló használatmód. A hiány is figyelemfelkeltő lehet. A hiány is viszonyítandó valamihez (pl Olaszországban sokkal többen használnak robogót, mint Magyarországon). Bináris oppozíció: valami mindig valamihez képest jelentéssel bír,

vagy valamihez képest nincs. Előzetes ismeretek: amikor a jelenségek megfigyelésébe kezdünk, fel kell eleveníteni korábbi tapasztalatainkat. Ezekre a tapasztalatokra támaszkodunk, ha hasonlóságot, vagy eltérést veszünk észre. Fontos a kultúra vagy a kulturális jelenség történetének minél alaposabb ismerete is. Rész és egész: A vizsgált jelenség egyszerűen önmagát jelenti. Más esetben plusz jelentés adódik a körülményekből. Van olyan eset is, amikor a megfigyelt kultúrában valamit szándékosan jelezni akarnak az adott dologgal. A jelfunkcióban használt dolgok elemzésénél el kell különítenünk a szándékolt jelentést a szándék értelmezésétől. A megfigyelés ismertetésekor nagyon fontos meghatároznunk, hogy vizsgálatunk pontosan milyen közegben zajlott, hány esetet figyeltünk meg. Érvényesség: A következtetéseknél döntő fontosságú az érvényesség szigorú körülhatárolása. Ha valahol pl a fehér gyásszal

találkozunk, tisztáznunk kell, hogy egyetlen faluban érvényes jelenség, vagy esetleg népcsoport szokásról van-e szó. A következtetés Kelley-féle hármas szabálya: Az értelmezéshez, a következtetéshez célszerű a H. H Kelley által megfogalmazott hármas szabályt alkalmazni: 1. Ha egy jelenséggel foglalkozunk, mindig induljunk ki abból, hogy az adott tárgyat ki használja, az adott cselekményt ki végzi. 2. Aki a tárgyat használja, cselekményt végzi, mikor teszi 3. Mit csinál és kivel, aki ezt a tárgyat használja, vagy a cselekményt végzi Kategóriaképzés, osztályozás: Az elemzésértelmezés nagyon fontos összetevője a megfelelő kategóriák használata. Ha a megfigyelés összehasonlításon alapul, ki kell jelölni a típusokat. Általában 2-5 (max 12) altípust különíthetünk el, ennél többet már nem tudunk áttekinteni. Elemi követelmény, hogy a részletek összehasonlításakor használt kategóriáink valóban egyneműek

legyenek. Alapkövetelmény az is, hogy a kategóriák elemibbek legyenek, mint a vizsgált jelenségek. Azonos mérce: Ugyanazt a mércét kell alkalmazni a saját kultúránkra, mint a másokéra. Ha egy idegen jelenséget vizsgálunk, feltétlenül keressük meg azt is, hogy az ott megfigyelt sajátosságoknak milyen megfelelőik, helyettesítőik lehetnek egy másik szubkultúrában (pl. a magukéban) Teljesen tárgyilagosak nem tudunk lenni, de közeledni kell hozzá. A kategóriák teljesen „légből-kapottak, marslakósak” legyenek. Az idegen kultúra megértéséhez nem kezdhetünk a saját kultúránk megértése nélkül, és fordítva: ha saját kultúránkat vizsgáljuk, annak csak az idegen kultúrák megfigyelésénél szerzett tapasztalatokból kiindulva érdemes neki kezdeni. Ezekhez 3 problematika kapcsolható: - A teljes tárgyilagosság nyilvánvalóan illúzió. Egyrészt folyton közelíteni kell a tárgyilagossághoz, másrészt külön kell választani az

elkötelezettséget a tudományos kíváncsiságtól, melynek jegyében elkötelezettségünknek ellentmondó tényeket is észrevehetünk. - Ha a különböző kultúránkra azonos kategóriákat alkalmazunk, ezzel éppen a lényegi különbségeket moshatjuk el. Ezért fontos, hogy az ilyen „közös nevezőket” ne a megfigyelt idegen és ne a saját kultúra értéktartalmú kategóriáiból válasszuk, amelyek egyként alkalmazhatók az összehasonlítandó kultúrák mindegyikére. - Előfordulhat, hogy a megfigyelt kulturális jelenségek semmiféle megfelelőjét nem találjuk saját világunkban, ilyenkor feltárhatjuk, hogy azt a funkciót, amit az adott jelenség az egyik kultúrában betölt, mi helyettesíti a másikban. Önelemzés és team-munka: A kontrol szempontjából célszerű a csoportmunka, amelynek során ugyanazt a jelenséget különböző kulturális meghatározók által befolyásolt résztvevők vizsgálják. A különböző nézőpontok egymást

szerencsésen kiegészíthetik és kontrollálhatják. Ha egy csoportot, szubkultúrát vizsgálunk, akkor a hangsúlyt az anyaggyűjtésre kell helyezni. Ha elemzésünk tárgya egy jelenség, akkor ennek jelenléte vagy hiánya szerint a társadalom tagjait jellemezhetjük. Antropológusok által használt módszerek: Tylor: karosszék módszer (lásd művét a mellékletekben) Boas: terepmunka (műve a mellékletekben) Geertz: résztvevő megfigyelés (műve a mellékletekben) Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma c. könyv Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne c. fejezet fontos gondolatai: Egy igazi etnológusnak az lenne a feladata, hogy kimenjen a terepre, visszajöjjön az ottani emberek életére vonatkozó információkkal, és tegye praktikus formában elérhetővé ezeket az információkat a tudóstársadalom számára, ne pedig könyvtárakban töltse az időt irodalmi kérdéseken tűnődve. Csak néhány antropológusról mondható el, hogy

sajátos irodalmi stílussal dolgoznak, és az alkalomhoz illő képszerű beszédet használnak (Pl. Lévi-Strauss) A jó antropológiai írások egyszerű, igénytelen szövegek. Nem kívánnak alapos irodalomkritikát, és nem is jutalmazzák ezeket. Az igen jellemző kulturális részletek rendkívül nagy számban történő felsorolása a legfőbb módja annak, ahogy az igazságszerűségre törekedtek ezekben a szövegekben. Az antropológusok képessége arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira a tényszerűségen vagy az elméleti elegancián múlik, hanem inkább azon, hogy képesek-e minket meggyőzni arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye, hogy mélyére hatoltak a tárgynak, a másfajta életformának, hogy így vagy úgy valóban „ott voltak”. Az írás ezen a ponton jön a képbe: a szerzők meggyőznek minket arról, hogy ezek a távoli csodák megtörténtek. Az etnográfiai írások javarészt ellenőrizhetetlen

kijelentésekből állnak. Az etnográfiai leírásoknak erősen a szituációhoz kötött a természete, az írás nagyobb részének egy meglehetősen „ha nem tetszik, hagyd ott” jelleget ad. Az ítéletalkotás természete személyiségfüggő, a nyilvánvaló kezdete egy ilyen tevékenységnek az a kérdés, hogy az antropológiában ki tekinthető „szerzőnek”. Az antropológiában igenis nagyon fontos, hogy ki beszél. A középkorban a legtöbb mesének – Roland-ének – nem volt szerzője, a legtöbb tudományos értekezésnek – Almagest – azonban volt. A XVII-XVIII. sz-ban a tudományos értekezéseket elkezdték önmagukért elfogadni, a kétségetelen vagy mindig újra bemutatható igazság névtelenségében. A szerzőfunkció eltűnt, és a felfedező neve pusztán arra szolgált, hogy nevet adjon egy szabálynak, egy tételnek, egy sajátos hatásnak. Ugyanezen az alapon az irodalmi írásokat csak akkor fogadták el, ha felruházták őket a

szerzőfunkcióval. Ma tudni akarjuk mindegyik lírai vagy prózai szövegről: honnan ered, ki írta, mikor, milyen körülmények között vagy milyen szándékkal. A műnek tulajdonított jelentés és a neki járó hely vagy érték attól függ, hogyan válaszolunk ezekre a kérdésekre. Ennek eredményeként a szerzőfunkció napjainkban fontos szerepet játszik az irodalmi művek megítélésében. Világos, hogy ezekkel a kifejezésekkel az antropológia sokkal inkább az „irodalmi” és nem a „tudományos” tanulmányok körébe tartozik. A szerzők nevét hozzákapcsoljuk a könyveikhez és a cikkekhez, ritkábban gondolatrendszerekhez (pl. Lévi-Strauss-féle strukturalizmus) Ha elfogadjuk, hogy az etnográfia legalább annyira regénynek látszik, mint amennyire laboratóriumi beszámolónak, akkor felmerül a kérdés: Hogyan válik manifesztté a „szerzőfunkció” a szövegben? – szignatúra kérdése A szignatúra kérdése, a szerzői jelenlét megteremtése

a szövegben már a kezdetektől gyakran megjelenik az etnográfiában. Általában ismeretelméleti kérdésként merül fel, azaz hogyan lehet megakadályozni, hogy a szubjektív nézőpont kiszínezze az objektív tényeket. A szerző által áthatott, ill. a szerzőtől megtisztult szövegek leíró jellege közötti ellentétet, ami az etnográfiai vállalkozások sajátos természetéből ered, annak tulajdonítják, hogy ellentét van aközött, ahogy az egyes ember láthatja a dolgokat és aközött, ahogy azok ténylegesen vannak. Számos szerencsétlen eredmény származott abból, hogy az etnográfiai szövegek szerzőségének kérdését a szubjektivitás miatt érzett aggodalomból a szőnyeg alá söpörték. Az antropológusoknak van egy olyan gondolata, hogy az etnográfiai leírások szoros összefüggésben vannak a megismerés mechanizmusaival – ami az empátiának, az intuíciónak és az ehhez hasonlóknak mint a megismerés formáinak az elismerése; más

népek gondolatairól és érzéseiről szól „résztvevő megfigyelés” nyomán születő leírások igazolhatósága, a kultúra ontológiai státusa. Következésképpen az ilyen leírások készítésének nehézségeit inkább a terepmunka, semmint a tanulmányírás problematikusságában látták. Ha a megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolat sikeres, akkor a szerző és a szöveg kapcsolata (a szignatúra kérdése) azt magától követni fogja. Az igazi problémát a távolság okozza az Én és a Másik között. A tudományos aggódás az, hogy nem tud elég távolságot tartani, a humanista aggódás pedig az, hogy nem tud eléggé bekapcsolódni. Az etnográfusoknak ugyanolyan nehéz lehet saját magukat a szövegbe helyezni, mint saját magukat a kultúrába belehelyezni. A szerzői jelenlét megvalósítása egyre nehezebbé válik. Figyelmünknek legalább egy részét sikerült a terepmunka bűvöletéből kiragadni, mely oly sokáig tartott minket

rabságban, és ezt a figyelmet átirányítottuk az írás varázsára. 9. A társadalmi differenciálódás mechanizmusai Az egyenlőtlenségek terminológiája Társadalmi szerkezet: a társadalmon belüli különböző pozíciók közötti viszonyokat érjük. A társadalmi pozíciókat egyes emberek, ill. csoportok foglalják el, tehát a szerkezet konkrétabban a különböző pozíciókat betöltő egyének és csoportok közötti viszonyokat jelenti. A társadalmi szerkezeten belül státuszok vannak, melyek tulajdonképpen a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíciót jelentik. Egy személynek egy időben többféle státusza lehet Minden státuszhoz elvárásokat köt a társadalom, ezeknek az elvárásoknak az egyén optimális esetben igyekszik megfelelni. Ezek az elvárások a szerepek A szerepek tehát előírják a viselkedési normákat, amelyek szabályozzák a különböző státuszú egyének között a viszonyokat. Ezek a viszonyok alkotják a társadalmi

szerkezetet Társadalmi rétegződés: különböző ismérvek (foglalkozás, beosztás, munkahely, iskolai végzettség, lakóhely) alapján megállapított társadalmi kategóriák helyzetének eltérése, hierarchikus sorrendje az életkörülmények és az életmód különböző dimenzióiban. A kategóriák lehetnek: rétegek, osztályok vagy más társadalmi csoportok. Társadalmi osztály: a termelőeszközökhöz való viszony alapján definiált társadalmi kategória: (munkások – nem birtokolnak termelőeszközt; kispolgárok – éppen csak annyit birtokolnak, ami maguknak elég, tőkések – annyi termelőeszközt birtokolnak, hogy azokkal bérmunkásokat foglalkoztatnak). Társadalmi réteg: a foglalkozás, iskolai végzettség, lakóhely, jövedelem alapján definiált társadalmi kategóriák. Státuszcsoport (Kolosi Tamásnál): olyan egyének, vagy családok csoportja, akik az általa használt 7 dimenzióban hasonló helyzetben vannak (érdekérvényesítés,

munkamegosztásban elfoglalt pozíció, lakóhely, lakás, anyagi helyzet, fogyasztás, életmód). Elit: a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú – az uralkodó osztálynál szűkebb csoport. A szociológia hatalmi elitről beszél, vagyis a politikai és gazdasági hatalmat kezükben tartók szűk csoportjáról. A társadalmi szerkezet vizsgálata szorosan összekapcsolódik az egyenlőtlenség problémakörével. A társadalom elengedhetetlenül szükséges az emberi faj életéhez, fennmaradásához, fejlődéséhez, a mai időben pedig különösképpen, hiszen az élet bonyolultsága elengedhetetlenné teszi a emberek közötti kooperációt. A társadalomban élő emberek között többé-kevésbé állandó viszonyok alakulnak ki, és ezek alapján az egyes emberek különböző társadalmi pozíciókat töltenek be, ezekben gyakran tartósan meg is maradnak, sőt ezeket legtöbbször gyermekeikre is átörökítik. Más szóval társadalmi

szerkezetük van, és ebben a szerkezetben az emberek különböző pozíciókat töltenek be. Ezek a pozíciók egyáltalában nem egyformák, van, amelyikkel nagy hatalom jár, és jelentős anyagi dotáció, másokhoz kevésbé. Tehát a társadalmat együttműködés és egyenlőtlenség jellemzi A társadalmi szerkezet szociológiája a társadalom legalapvetőbb szerkezetét, természetét, az egyenlőtlenségeket, azok igazságos, ill. igazságtalan voltát vizsgálja Ez a szociológia egyik központi kérdése. A társadalmi szerkezet- és rétegződésvizsgálat adatforrásai a Survey típusú adatfelvétele, amelyek sokféle adatot gyűjtenek össze a megkérdezett személyek vagy családok társadalmi helyzetéről, életkörülményeiről, életmódjáról, gondolkodásáról. A survey módszeren kívül még speciális módszerek: Önbesorolás: az alanyokat kérdezik meg, hogy milyen osztályba vagy rétegbe sorolják magukat. (Kolosi T) Presztízs-vizsgálat módszer: a

megkérdezetteket arra kérik fel, hogy pontosan megnevezett foglalkozások „presztízsét” nevezzék meg. Kétféle kérdezési módszert használnak: 3- vagy 5 fokozatú skálán értékelik a különböző foglalkozásokat, és értékelések átlagát tekintik a presztízs mérőszámának; vagy sorba rendeztetik a foglalkozásokat valamilyen kritérium szerint, és a sorszámok átlagát veszik a presztízs mérőszámának. A foglalkozások így létrejött rangsora nagy állandóságot mutat az idők során, sőt nemzetközi összevetésekben is közel azonos a rangsor. ELMÉLETEK: Harmóniaelmélet. hívei szerint a társadalmat a tagok együttműködése jellemzi, a konfliktus csak kivételes és diszfunkcionális jelenség. Konfliktuselméletek: az emberi társadalomra alapvetően jellemző a konfliktus, de ez nem káros, mivel változást eszközöl, és ez biztosítja a fejlődést. Csereelméletek: a társadalom tagjai egymással javakat cserélnek (anyagi,

szellemi, erkölcsi). Kényszerelméletek: nem mindenki szármára hasznot hozó a csere, sokkal inkább a hatalommal rendelkezők által az elnyomottakkal szemben alkalmazott kényszer jellemzi a társadalmakat, a javak átadása nem egyenrangú csere útján, hanem kényszer fenyegetése alatt történik. Lenski a szerkezetről és rétegződésről való társadalmi gondolkodás tekintetében két irányzatot különböztet meg: radikalizmust (kényszerelmélet hívei) és a konzervativizmust (harmónia-elmélet hívei). A konfliktuselméletek legegyértelműbb megfogalmazói Marx és Engels voltak. (a társadalmak története az osztályharcok története). Az uralkodó és az elnyomott osztályok harcolnak egymás ellen, érdekeik ellentétesek. Ez a konfliktus gyökere, az uralkodó osztály fenn akarja tartani a status quo-t, a kizsákmányoltak meg akarják dönteni azt. Ez a változásra való törekvés a társadalmak mozgatóereje. A harmónia-elmélet legjellegzetesebb

megnyilvánulása az amerikai strukturalistafunkcionalista irányzat képviselői (Davis és Moore). Szerintük a társadalomban különböző funkciók, munkafeladatok ellátásáról kell gondoskodni. Ezek a funkciók azonban eltérően fontosak a társadalom számára (orvos-takarítónő), továbbá eltérő szintű képességek és ismeretek szükségesek az elvégzésükhöz. Ahhoz, hogy a társadalom érdekében a valóban legmegfelelőbb emberek kerüljenek a fontosabb és nagyobb tudást igénylő funkciókba, azokat jobban meg kell fizetni, jobban meg kell becsülni. Ezért a jövedelemkülönbségek, bizonyos privilégiumok indokoltak egy jól működő társadalomban. Lenski egyértelműen a hatalmat tartja az egyenlőtlenségek alapvető forrásának, a hatalom eredményeként jönnek létre az egyéb privilegizált különbségek (jövedelem, más életkörülményekben, és a presztízsben). Ez a szintézis a radikális és konzervatív elméletek között. Ahhoz, hogy

egy társadalom hatékonyan működhessen, és ne omoljon össze a konfliktusok következtében, a hatalmon levő osztálynak legitimizálnia kell a hatalmát, más különben csak erőszak útján tarthatná fenn azt. Ezért a többlettermékek egy részét átengedi a hatalom nélkülieknek, és a nyílt erőszak helyett intézményesített (alkotmányos) hatalomgyakorlási formákat hoz létre, továbbá ideológiákat gyárt, befolyásol, így próbálja legitimmé tenni a hatalmát. Ez a középosztályok megerősödéséhez vezet, ami serkenti a gazdasági fejlődést. A nyers erőszakon alapuló diktatúrákban ez nincs meg, a gazdaságuk is lemarad. Geiger osztályok helyett rétegek bevezetését javasolja. A rétegződés többféle kritérium szerint lehet (termelőeszközökhöz való viszony, foglalkozás, műveltség, jövedelem), ezek közül azonban egy, ami igazán meghatározó, a többiek alárendeltek. A hatalom fontosságára hivatkozott Mills és Dahrendorf. Mills

szerint a hatalmat az USA-ban egy szűk csoport tartja a kezében, mely három részre oszlik: gazdasági, politikai és katonai vezetők. A három csoport szorosan összefonódik, és gyakori a személyek vándorlása közöttük. Dahrendorf szerint a gazdasági hatalom birtokosai állnak a csúcson, a társadalmi konfliktus nem annyira a jövedelemért, mint inkább a hatalomért folyik. Bourdieu a társadalmi egyenlőtlenségeket kutatta. Szerinte a kulturális tőke konvertálható át legjobban a másik kettőbe. Cselekvő emberek hozzák létre a társ szerkezetét, és ebben a szerkezetben elfoglalt hely sok mindent befolyásol (cselekvést, gondolkodást, ízlést). Ez az egyén ún. habitusa, mely rá jellemző életmódot, attitűdöket, gondolkodást, ízlést jelent Az egyéneket a társadalomba a szerepek kapcsolják be. A társadalomban elfoglalt pozíció azonban meghatározza az egyén cselekvéseit. AZ EGYENLŐTLENSÉGEK TERMINOLÓGIÁJA: A tény az, hogy léteznek

egyenlőtlenségek. A szociológia egyik központi témája, hogy mekkorák ezek, mitől vannak, és indokoltak-e. Társadalmi egyenlőtlenség: az egyének és családok helyzete a társadalomban nagy különbségeket mutat. Az egyenlőtlenségek dimenziói a jövedelem, vagyon, munkakörülmények, lakásviszonyok, lakókörnyezet, műveltség, szabadidő, egészségi állapot, stb. az egyenlőtlenségeknek számos dimenzióját lehet megkülönböztetni Felsoroltak mind a társadalmi pozíciók közötti egyenlőtlenségek. Esélyegyenlőtlenségnek nevezzük a társadalmi pozíciókba való bejutás egyenlőtlenségét. Ennek megfelelően az egyenlőség fogalmát is alapvetően két értelemben szokták használni. Az aktuális pozíciók egyenlősége azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának az adott időszakban azonos a jövedelme, a vagyona, azonosak a lakásviszonyai, stb. Az esélyek egyenlősége pedig azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának egyenlő esély

van arra, hogy a jövedelem, stb. szempontjából kedvező pozíciókat elérje Méltányosság, igazságosság: Az egyenlőség, mint elérendő cél alternatívájának tekintik egyes szerzők a méltányosságot (equity). Ez azt jelenti, hogy a társadalom tagjai akkora javadalmazásban, jutalomban, vagyis jövedelemben, megbecsülésben stb. részesülnek a társadalom részéről, amely arányos a társadalom érdekében végzett szolgálatukkal, a közjóhoz való hozzájárulásukkal. Azt az elképzelt társadalmat, ahol ez megvalósul, szokták meritokráciának nevezni. A méltányossággal rokon fogalom az igazságosság (justice). Igazságosak nevezik azokat az egyenlőtlenségeket, jövedelemkülönbségeket, amelyeket egy hipotetikus kiinduló helyzetben, amikor még senki sem tudja, hogy a jobb módúak vagy a szegények közé fog tartozni, a társadalom minden tagja elfogadhatónak tartana. Szegénység A szegénység fogalmát inkább a hagyományos fajtájú

hátrányos helyzet megjelölésére, és inkább az alacsony jövedelem és ebből adódó egyéb hátrányok megjelölésére szokták használni. A depriváció valamitől való megfosztottságot jelent. Amikor a szegénység megjelölésére használjuk, akkor az adott társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll, vagy amit az adott társadalomban mindenki számára kívánatos, elérendő minimumnak tartunk. A hátrányos helyzet fogalmat a depriváció magyar fordításaként értelmezhetjük, tehát relatív lemaradást jelent, és nemcsak jövedelmi, hanem egyéb hátrányokra (pl. elmagányosodás) is vonatkozik. A TÖBBSZÖRÖSEN HÁTRÁNYOS HELYZET AZ OLYAN SZEMÉLYEKRE ÉS CSALÁDOKRA UTAL, AKIKNÉL EGYNÉL TÖBB HÁTRÁNY JELENTKEZIK. Abszolút szegénységről beszélünk, ha az egyén vagy a család létminimum alatt él. A létminimumot legtöbbször egy bizonyos egy főre jutó havi jövedelemben határozzuk meg. A relatív szegénység viszont azt

jelenti, hogy az egyén vagy a család erősen elmarad az adott társadalom átlagos viszonyaitól, pl. az egy főre jutó jövedelem kevesebb, mint az átlag 60, 50 vagy 40 %-a. Amikor a gazdasági fejlődés során a társadalomban az átlagos jövedelem vagy az átlagos életkörülmények emelkednek, az abszolút értelemben vett szegénység majdnem biztosan csökken. Ezzel szemben ugyanebben a helyzetben a relatív szegénység nem szükségképpen csökken, sőt nőhet is. Elméletek Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke 1. Az egyenlőtlenségek szükségszerűek, sőt kívánatosak Ennek az álláspontnak ma háromféle indoklását találhatjuk meg a szakirodalomban: a) a társadalomban szűk elitek állnak szemben a tömegekkel, ezek az elitek az átlagnál tehetségesebbek, intelligensebbek, ők viszik előre a gazdaság, a társadalom, a kultúra fejlődését, ezért magas jövedelmeket érdemelnek. Ezt nevezzük elitista álláspontnak. b) minden társadalmi

beavatkozás a fennálló jövedelem-eloszlásba a szegényebbek érdekében sérti a gazdagok szabadságjogait, így végső soron szolgasághoz, diktatúrához vezet. Ezt nevezzük libertariánus álláspontnak c) a fennálló jövedelem-eloszlás pontosan azt tükrözi, hogy a társadalom tagjai mennyire hasznos funkciót töltenek be a társadalom számára. Ezt nevezzük funkcionalista álláspontnak. EGYENLŐTLENSÉG ELFOGADHATÓ, DE AZ ESÉLYEK LEGYENEK EGYENLŐK. JÖVEDELEMKÜLÖNBSÉGEK ELFOGADHATÓK, AMENNYIBEN AZOK A AZ TÁRSADALOMNAK NYÚJTOTT SZOLGÁLATOK KÜLÖNBSÉGÉT TÜKRÖZIK. EGYENLŐTLENSÉG AZONBAN CSAK ADDIG A HATÁRIG FOGADHATÓ EL, AMÍG ELŐSEGÍTI A GAZDASÁG ÉS A TÁRSADALOM FEJLŐDÉSÉT AZÁLTAL, HOGY A TÁRSADALOM TAGJAIT NAGYOBB TELJESÍTMÉNYRE ÖSZTÖNZI. 2) MÉRSÉKELT MÉLTÁNYOS 3) A teljes egyenlőség kívánatos. Ezt nevezzük egalitárius álláspontnak E nézet fő képviselői Marx és Engels. Az általuk felvázolt jövőkép a kommunista

társadalomról valóban ilyen teljes egyenlőséget tartalmazott. A szocializmust illetően azonban sem lehetségesnek, sem kívánatosnak nem tartották a teljes egyenlőséget, hanem helyette a munka szerinti elosztást hirdették. Egyenlőtlenség a történelemben Az egyenlőtlenségekkel kapcsolatos másik elméleti kérdés, hogy miként alakult az egyenlőtlenség az emberiség történelme folyamán. Gerhard Lenski szerint a vadászógyűjtögető társadalmaktól az ipari társadalmakig az egyenlőtlenség állandóan és fokozatosan nőtt. Az ipari társadalom kezdeti szakasza után azonban megfordult ez a tendencia, s ezután a jövedelem egyenlőtlensége lassan mérséklődni kezdett. Egészen az 1970-es évekig úgy tűnt, hogy a gazdaságilag legfejlettebb országokban ez az egyenlőtlenségcsökkenési tendencia érvényesül. Ekkor azonban a jövedelemegyenlőtlenségek újra nőni kezdtek Az egyenlőtlenség és a szegénység okai Az egyik álláspont szerint

a társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből származnak. Az emberek közötti alapvető egyenlőtlenségek okát sokan a biológiai adottságokban látják, és azt feltételezik, hogy ezek többé-kevésbé öröklődnek. Radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint a szegénység oka – legalábbis az iparosodott társadalmakban – a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek megváltoztatása. Egyes álláspontok szerint összefüggés van a szegénység-iskolai végzettség, illetve a szegénység-rossz egészségi állapot között. Nemzetközi tendenciák A XIX. században nemcsak a szociológusok, hanem a közvélemény számára is nyilvánvaló volt a szegénység megléte. Csupán az volt vitatott, hogy a gazdasági fejlődéssel páthuzamosan csökkenni fog-e a szegénység, ill. hogy létre lehet-e hozni egy olyan gazdasági-társadalmi rendszert, amely majd megszünteti ezt

a társadalmi jelenséget. Ezt a rendszert többnyire szocializmusnak nevezték. Az 1930-as évek nagy világgazdasági válsága ismét rádöbbentette a társadalomtudományokat arra, hogy a szegénység még a legfejlettebb, leggazdagabb országokban is súlyos probléma. Magyarországon a szegénység összetételének változásai: A 60-as évektől nőnek a jövedelem különbségek. A második gazdaságból való részesedés sok esetben a szegénység ellen hatott, és ez mérsékli a nagyobb jövedelem különbségeket, de ugyanakkor van, aki számára növeli is. 1978 után csökken a reálbér (a fogyasztói árindex emelkedik), ezért akik bérből és fizetésből élnek csak egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, ők nem tudtak hasznot húzni a második gazdaságból. A szegénység összetétele is változott, faluról a városra koncentrálódott, és egyre láthatóbbá vált, a szakképzetlen munkások lettek a legszegényebbek. (nem tudtak részt venni a második

gazdaságban). A szegénység áttevődött a nyugdíjasokról a gyermekekre A rendszerváltás után a jövedelemkülönbségek gyorsan nőttek, és a szegénység is lényegesen megnőtt. A szegénység fő oka a GDP csökkenése, ami a reáljövedelem és a fogyasztás ugrásszerű csökkenését vonta maga után. Fő ok azonban az infláció és a munkanélküliség (1994-ben 13%) drasztikus emelkedése volt. 1996-ban szegénynek tekinthető az ország népességének közel 1/3-a. Ők a létminimum alatt élnek Az egyenlőtlenségek lényegesen és folyamatosan nőnek, a jövedelmi olló a legfelső és a legalsó decilis irányába nyit, azaz a legszegényebb és a leggazdagabb rétegbe tartozók száma nőtt meg leginkább, 1994-től a szegények száma nem nő tovább, de sokan közülük tartósan szegénysorban maradnak. Viszont kezd leszakadni a középréteg, a 2-8 decilisbe tartozók, közülük sokan a szegénységi küszöb közelébe kerülnek, és attól függ a

sorsuk, hogy éppen találtak-e munkát. Kik a szegények? - Szakképzetlen munkások, mezőgazdasági fizikaiak, alacsony iskolai végzettségűek, községiek. Ők már hagyományosan szegények ( a szocializmusban is szegények voltak) - Munkanélküliek, ők az új szegények (sokan éppen az előző csoportból kerültek ide) - A nyugdíjasok helyett egyre inkább a gyermekek (kivéve az egyedülálló és a rokkantnyugdíjasok, és a legidősebbek) - Etnikai jellegű szegénység A szegénység az egyik legsúlyosabb probléma ma Magyarországon, nemcsak anyagi helyzet romlását jelenti, hanem romlik az egészségügyi állapot, fokozódik a deviancia, a lelki betegségek, ráadásul ezeket át is örökítik. A helyzet javulása csak a gazdasági fejlődés megindulásával és a szociális, jóléti rendszerek megreformálásával várható. A jóléti kiadások mérséklése kedvezőtlenül hatott a szegénységre, ráadásul az elosztásuk is olyan, hogy gyakran nem a

legszegényebbeket találja meg. Pedig az igények nőnek KOLOSI – féle 7+1 egyenlőtlenségi dimenzió társadalmi státusz strukturális egyenlőtlenség egyenlőtlenség Érdekmunkameg- részt Érvénye- osztási povesz-e sítés zíció a 2. gazdaság ban életkörülményekből területi egyenlőtlenség lakás anyagi helyzet fogyasztás fakadó élet mód vagyon foglalkozás munka körülmények jövedelem település lakóövezet lakásom 10. A MAGYAR TÁRSADALMI MOBILITÁS TRENDJEI 1945-TŐL NAPJAINKIG Mobilitás: a társadalmi szerkezet mozgása Migráció: a népesség vándorlása, településszerkezetek közötti mozgása. A településhatár átlépésével jár. Társadalmi mobilitás az a jelenség, mikor az egyén vagy a család társadalmi helyzete megváltozik. Az értékelésnél a társadalmi kategóriákat egyértelműen meg kell határozni (pl munkásból paraszt). A mobilitást több dimenzió mentén lehet vizsgálni, pl: - foglalkozás -

jövedelem - iskolai végzettség - kedvezőbb ill. kedvezőtlenebb lakóhely A társadalmi mobilitás mindig a társadalmi hierarchiában történő mozgást jelenti. Ez a mozgás lehet vertikális (társadalmi hierarchiában történő fölfelé vagy lefelé mozgás), de lehet horizontális is. (pl foglalkozást vált, de a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely nagyjából azonos marad) A társadalmi mobilitást szoktuk nemzedékek között (intergenerációs) és nemzedéken belül (intragenerációs v. karriermobilitás) vizsgálni Sőt beszélünk ún „házassági mobilitásról” is. Róbert Péter (1986) négy dimenzióban vizsgálta a mobilitást (foglalkozás, műveltség, anyagi helyzet, lakóhely). Vizsgálatai szerint a műveltség határozza meg a legjobban a státuszmobilitást. Nyitott társadalom kérdése: annál nyitottabb egy társadalom, minél kisebb az eltérés a különböző rétegekből származók mobilitási esélyei között. MÓDSZEREK: A felvételt

ált. kérdőíves felvételi lappal végzik, majd a felvett adatokat többféle matematikai módszerrel elemzik. (Andorka 224-232 old) ISA paradigma Mobilitási kereszttáblázat, melynek a vízszintes soraiban az apák társadalmi helyzetének dimenziói, a függőleges oszlopokban a vizsgált személyek társadalmi dimenziói szerepelnek. A táblázat az egyes dimenziók szerinti arányszámokat tartalmazza. (pl ezer paraszt apából hánynak lett paraszt a gyereke is, hánynak munkás, hánynak szellemi, és hánynak vezetőértelmiségi) Ezek az ún. kilépési mobilitási arányszámok Amikor azt elemezzük, hogy a vizsgált személyek hogyan oszlanak meg származás szerint, azok belépési mobilitási arányszámok. Ebből a táblázatból ki lehet számolni a ténylegesen mobilak arányát, tehát azokat, akik ténylegesen mozogtak a társadalmi szerkezetben. Ez az ún összes mobilitás, melyet fel szokás osztani strukturális és cirkuláris mobilitásra. Strukturális

mobilitás: az összes mobilitásnak az a része, amely annak következtében jön szükségképpen létre, hogy a társadalmi struktúra megváltozik, pontosabban hogy a szülők társadalmi összetétele eltér a gyermekeik társadalmi összetételétől. TOVÁBBI MOBILITÁS VIZSGÁLATI MÓDSZEREK: LONGLINEÁRIS PARADIGMA ARRA KERESI A VÁLASZT, HOGY A GAZDASÁGI FEJLŐDÉS, A TÁRSADALOM KULTÚRÁJA, A TÁRSADALOMPOLITIKA KÉPES-E A MOBILITÁSI ESÉLYEK ALAPVETŐ EGYENLŐTLENSÉGÉT MÓDOSÍTANI. Statifikációs paradigma ÚTMODELLEKET ELEMEZ, MELYEKNEK A LEGFŐBB MONDANIVALÓJA, HOGY AZ ELÉRT TÁRSADALMI-, FOGLALKOZÁSI POZÍCIÓ ELSŐSORBAN AZ ISKOLAI VÉGZETTSÉGTŐL FÜGG. FONTOS, HOGY AZ OKTATÁS DINAMIKUSABB LEGYEN, ÍGY NŐNEK A SZEGÉNYEK ESÉLYEI A MOBILITÁSRA, ÉS A TÁRSADALOM NYITOTTABBÁ VÁLIK. Loglineáris paradigma Strukturális hatások a középpontban. Arra keresi a választ, hogy a gazdasági fejlődés, a társadalom kultúrája, a társadalom politika

képes-e a mobilitási esélyek alapvető egyenlőtlenségét módosítani. A belső vándorlás adatforrásai és arányszámai Odavándorlási és elvándorlási arányszám: az oda-ill. elvándorlók számát viszonyítják az összes népességhez, ezrelékben adják meg. Vándorlási egyenleg: az oda- és az elvándorlási arányszám különbsége. A nemzetközi vándorlás adatforrásainak hiányosságai A nemzetközi vándorlás napjainkban egyre nő. Lenski (1966): a társadalmi rendszerek változása és a strukturális tényezők együttes hatására az agrártársadalmaktól az ipari társadalmakig a mobilitás volumene nőtt és iránya megfordult, főképpen a lefelé irányuló mobilitást váltotta fel a felfelé irányuló. Elméletek: 1. A társadalmi rendszerek hatása a mobilitásra Az adott társadalmi rendszer mennyire segíti elő ill. gátolja a mobilitást (pl a kasztrendszerű társadalmak alig, a rendi társadalmak szintén nem, a polgári társadalmakban

megszűnnek a jogi korlátok, az osztályhoz tartozás alapja a tulajdon lett. Itt azt lehet vizsgálni, hogy melyik az a tényező, mely leginkább elősegíti a mobilitást-pl. iskolai végzettség) 2. A strukturális tényezők hatása a mobilitásra Ennek a hívei azt állítják, hogy a mobilitás legfőbb tényezői a társadalmi-gazdasági ill. demográfiai okokban keresendőek. A gazdasági recesszió, a változatlan gazdasági struktúra megmerevíti a társadalmi struktúrát, zárttá válik a társ., ez nem segíti a mobilitást, a társadalmi osztályok „védik” magukat. A folyamatot egy struktúraváltás indítaná el, vagy legfeljebb demográfiai növekedés jelenthet mobilizációt. A modern ipari társadalmakban az ipari fejlődés, a posztindusztriális társadalmakban az ipari struktúra átalakítása, a kereskedelem, a szolgáltató ill. a tercier iparágak fellendülése okoz mobilitást. Az ilyen társadalmakban felértékelődik a tudás, ezáltal az

iskolai végzettség döntő mobilitási szempontból. Szükség van a tudásra, mert a fejlődés, a mennyiségi növekedés helyett minőségi irányba mozdul el, a tudás pedig a legkevésbé átörökíthető tőkefajta, tehát ezek a társadalmak nyitottá válnak. Azonban az is kétségtelen, hogy az intelligencia jó része genetikai adottság, a másik oldalról a környezet, mely szintén alakítja az intelligenciát, is teljesen más szocializációs hátteret ad egy munkás családban, mint egy értelmiségi családban. A gyerekek eltérő útravalóval indulnak el az iskolába, melyet aztán az iskola csak felerősít. Sokan úgy vélik, hogy az oktatási rendszerek csak látszólag demokratikusak, valójában legitim módszerekkel újratermelik a társadalmi különbségeket. WEBER SZERINT A MOBILITÁS CSAK ADOTT TÁRSADALMI OSZTÁLYON BELÜL SZÁMOTTEVŐ, ODA BEKERÜLNI, DE ONNAN KIESNI IS MÁR MŰVÉSZET. A HATALOM VÉDI SAJÁT ÉRDEKEIT MOZGÁS JOBBÁRA A

KÖZÉPOSZTÁLYBAN TÖRTÉNIK, A HIERARCHIA TETEJÉN ÉS ALJÁN NAGYON SOK A HORIZONTÁLIS MOBILITÁS ÉS JELENTŐS EZEN OSZTÁLYOK ÖNREPRODUKCIÓJA. MINÉL KISEBB A MOBILITÁS, ANNÁL JELENTŐSEBBEK A TÁRSADALMI EGYENLŐTLENSÉGEK, ÉS AZ EMBEREK ESÉLYEGYENLŐTLENSÉGI ÉRZÉSE IS. NEM EGYENLŐK AZ ESÉLYEK, HISZEN A GYEREKEK ELTÉRŐ VAGYONI HELYZETET, LAKÓKÖRNYEZETET, INTELLEKTUÁLIS KÉPESSÉGEKET KAPNAK ÖRÖKBE. Ilyen szempontból a mobilitás csökkenti a társadalmi egyenlőtlenségeket, hiszen lehetőség van a „felkapaszkodásra”, tehát csökken a társadalom elégedetlensége. Annak alapján, hogy egy társadalomban mi határozza meg a státuszt, beszélhetünk: - ”hozzárendeléses társadalomról” - itt valami meghatározza a pozíciót, pl. kaszthoz tartozás, bőrszín, stb. - meritokráciáról, ahol a státuszt kizárólag az elért eredmény, a teljesítmény határozza meg. Ez sem túl jó, hiszen túlzott versenyszellemet gerjeszt, mely csökkenti az

egyének közötti kooperációt, bomlasztja az emberi kapcsolatokat. MIGRÁCIÓ Vándorlás, mely a településhatár átlépésével jár. A társadalmi mobilitás gyakran okoz migrációt is. Egy településnek van: - állandó lakossága - lakónépessége, amely egyenlő az állandó lakosság + ideiglenesen oda bejelentett lakosság állandó lakosságból azok, akiknek másutt van az ideiglenes lakóhelyük. A számlálásnál bonyodalmat okoz, hogy gyakran az ideiglenes lakcím hivatalos kijelentése nem történik meg azután, miután a lakó már elhagyta végleg a települést. (tehát kétszeresen van nyilvántartva) Ezért a magyar statisztika megkülönböztet: - állandó vándorlást (állandó lakóhely megváltoztatása - ideiglenes vándorlást (ideiglenes lakcím vált.) Beszélni kell még az ún. ingázásról, mikor a lakóhely és a munkahely nem azonos településen van. Nemzetközi vándorlás: mikor a lakóhely országhatár-átlépéssel is jár. (pl a

zámolyi romák) Az ember rendkívül vándorló lény, nagyon hamar elterjedt szinte mindenütt a Földön, ahol meg tudott élni, rendkívül alkalmazkodó. Az évezredek alatt folyamatosan történtek gyorsabb-lassabb vándorlások. Ezek ált az életkörülmények jobbá tételének reményében történnek. (pl népvándorlás az ókorban, európai népesség kiáramlása az öreg kontinensről Kolombusz után, az ázsiai népesség inváziója napjainkban stb.) Nemzetközi tendenciák: AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ VIZSGÁLATOK ALAPJÁN AZT LEHET MONDANI, HOGY A FEJLETT, IPARI ÁLLAMOK MOBILITÁSI TRENDJE NAGYJÁBÓL AZONOS. AZ IPARI-POLGÁRI FORRADALMAK MEGINDÍTOTTÁK A PARASZTOK MOBILITÁSÁT A MUNKÁSOSZTÁLY FELÉ, TEHÁT AZ IPARBA. A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN SZERTE A HÁBORÚ SÚJTOTTA ÁLLAMOKBAN EGY ERŐTELJES IPAROSÍTÁS INDULT MEG, A NEHÉZIPARRAL, AZ ENERGIAIPARRAL AZ ÉLEN. EZ A VOLT SZOCIALISTA ÁLLAMOKBAN IS ÍGY TÖRTÉNT. KÉSŐBB A SÚLYPONT ÁTHELYEZŐDÖTT MÁS

IPARÁGAKRA (PL. ELEKTRONIKA), AMI MÁR MAGASABBAN KÉPZETT MUNKAERŐT IS IGÉNYELT. EZ SEGÍTETTE A VERTIFIKÁLIS MOBILITÁST AZ IPAR TÖRETLENÜL FEJLŐDÖTT A VOLT SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN EZ A FOLYAMAT LELASSULT, A FEJLESZTÉS ELMARADT, EZ KEDVEZŐTLENÜL HATOTT A 60-AS, 70-ES ÉVEKTŐL A MOBILIZÁCIÓRA. Ebben az időszakban nyugaton már tért hódit a kereskedelmi és a szolgáltatói szféra, mely jelentős munkaerőt „szippant el” az iparból, főleg a magasabban képzetteket. A volt szocialista országokban is bekövetkezett ez a folyamat, de csak évtizedes késésekkel, ált. a rendszerváltás után. Magyarországon a kádári rendszer konszolidált időszaka alatt meginduló „második gazdaság” a 80-as években már ezt a folyamatot elindította, megkönnyítve és tompítva a rendszerváltás drasztikus változásait. Magyarországi helyzet 1945-től napjainkig. A II. VH UTÁNI FOGLALKOZÁSI MOBILITÁS LEGSZÉLESEBB MEZŐGAZDASÁGBÓL AZ IPARI MUNKAHELYEK FELÉ

VEZETETT. CSATORNÁJA A Valójában a folyamat már jóval korábban elkezdődött, ha korábban nem is zajlott a ’40-50-es évekre jellemző hevességgel. KIALAKULT EGY TISZTES SZAKMAI KULTÚRÁVAL RENDELKEZŐ MUNKÁSSÁG. EGYES RÉGEBBI ALAPÍTÁSÚ VÁLLALATOKNÁL TÖBB GENERÁCIÓS MÚLTRA VISSZATEKINTŐ SZAKMUNKÁSDINASZTIÁK DOLGOZTA, MELYEKBEN AZ APÁK FIAIKRA HAGYOMÁNYOZTÁK TUDÁSUKAT ÉS AZ EBBŐL TÁPLÁLKOZÓ SZAKMAI ÖNTUDATOT. E kiemelt helyzetű csoport tagjain kívül képzetlen dolgozók tömegeit is foglalkoztatta az ipar, lényegesen alacsonyabb kereseti viszonyok és rosszabb munkakörülmények mellett. E csoport jelentős része még hosszú ideig nem szakadt el teljesen a származási helyétől. Hol a gyárban, hol a földeken dolgozott, ahogyan azt az ipari munkalehetőségek alakulása és a mezei munkák évszakok szerinti ritmusa megszabták. A végleg az iparban maradók fiai számára pedig a szakmaszerzés jelentette a magasabb társadalmi helyzetet

biztosító lépcsőfokot. A ’40-50-es években nagyra méretezett, központilag vezényelt iparosítás kezdődött. A termelési érték növekedését döntően nem technikai fejlesztésekkel, hanem újabb termelő berendezések és munkáskezek beállításával kívánták elérni. Az iparosításnak ezt a módját extenzívnek nevezzük. A gazdaságban végbemenő folyamatok a társadalomszerkezetre is hatással voltak. A rohamosan növekvő ipar emberigényét döntően az agrárvilágból lehetett fedezni. 1945-ben zajlott le a földosztás, amely több mint 600 ezer igénylőre terjedt ki. Törpebirtokosok és földnélküliek számára vált lehetővé a mezőgazdaságból való megélhetés. Visszaszorult a korábban „látens”, megbúvó agrár munkanélküliség Ezáltal természetesen az iparosítás munkaerő-tartaléka is megfogyatkozott. Az 1950-es évek parasztságot súlytó intézkedései, az önálló gazdálkodást ellehetetlenítő kötelező

terménybeszolgáltatás, a hatósági zaklatások egyúttal a mezőgazdasági dolgozók iparba terelését is szolgálták. Az iparba áramlás jelentős részben intragenerációs úton ment végbe: a mezőgazdaságban dolgozók tömegei hagytak fel eredeti munkájukkal. Az új munkásságnak csak egy része vált városlakóvá – a falusi népesség lélekszáma egészen a ’60-as évekig emelkedett. A paraszti létet elhagyók élete gyors és mélyreható átalakuláson ment át. Új viselkedési mintákhoz, időbeosztáshoz, gondolkodási formákhoz kellett igazodniuk, megszokniuk azt, hogy rendszerint zárt térben, a termelés aprólékosan megszabott módja szerint dolgozzanak. KORSZAK MÁSIK JELENTŐS MOBILITÁSI CSATORNÁJA A MEZŐGAZDASÁGI ÉS MUNKÁS CSOPORTOKBÓL A KÜLÖNFÉLE SZINTŰ SZELLEMI POSZTOK FELÉ VEZETETT. A Az iparosítás és a terjeszkedő központi irányítás új szellemi munkakörök tömegét hozta létre, melyeket zömmel a vezetésben

járatlan, fizikai munkáról átirányított dolgozókkal töltöttek be. A szellemi dolgozók aránya közel megkétszereződött 1960-ra a ’40-es évek végi helyzethez képest. A ’60-as évek elején a szellemi származásúak körében magasabb volt a szellemi foglalkozásúak aránya, mint közvetlenül 1945-öt követően. Tehát a foglalkozási mobilitás szempontjából e csoportok zártsága tetemesen nőtt abban az időszakban, amelyben gyermekeik továbbtanulását hatósági eszközökkel akadályozták. Ez a korlátozás csak az ’50es években tudott egy kisebb és utóbb átmenetinek bizonyuló arányromlást okozni A politikai elnyomás csökkenésével a felsőoktatásból származásuk miatt kirekesztett fiatalok java eljutott az értelmiségi mivoltig, ha késéssel és kerülő utakon is. Az iskolai végzettség egyre meghatározóbbá vált a ’70-es évekhez közeledvén. A szocializmus időszakában az iskolarendszer kifejezett céljai közé tartozott az

esélyegyenlőtlenség csökkentése. Ennek érdekében hivatalosan nem ismerték el az elit iskolákat, s a ’70-es években pl. ezért csökkentették a gimnáziumok számát, és ezzel szemben a szakképzést preferálták. A szocialista rendszer egész fennállása során pozitív diszkriminációval kezelték a munkásparaszt származású diákok továbbtanulását. Ez különféle kedvezményekben is megnyilvánult A szocialista társadalomban tehát létezett társadalmi mobilitás, amelyet azonban gyakorta a politikai szempontok motiváltak. A rendszerváltás alaposan átformálta az esélyegyenlőség lehetőségeit is. A magyar társadalom kétségtelenül polarizálódott és zártabbá vált, a kialakulóban lévő piacgazdaság pedig minden tekintetben a pénz hatalmát erősítette meg. 1990 óta a felsőfokú intézményekben továbbtanulók aránya kb. kétszeresére nőtt Viszont az is tény, hogy az iskolákon belül is erős a polarizálódás, akárcsak a

társadalomban. Más az elit egyetemek színvonala, s más a tömegoktatás, az egyes intézmények elérhetőségét pedig mindinkább az anyagi helyzet, a pénz motiválja. Nem kétséges, hogy a jobb iskolákért folyó versenyben a szegényebb származású diákok rosszabb pozícióban vannak tehetősebb családból származó társaiknál. 1. Nemzedékek közötti mobilitás 1945 után gyors, extenzív iparosítás. Erőteljes mobilizáció Ez a mobilizáció némileg csökken a 70-es évektől, de még mindig jelentős. A 62 óta végzett felmérések alapján a generációs mobilitás 70% körüli(!), de a 80-as évektől a fiatalok körében csökkent. Elkezdődött a struktúra megmerevedése Az iparosítás csökkent. Míg a 40 év feletti generáció átélte a „vas és acél országa leszünk” stratégiát, és ennek következtében az addig alig létező nehéziparban kötött ki, addig az ő fia már eleve munkás családba született bele. A felsőoktatás

felülről korlátozva volt, ezért nehezen adatott meg a felfelé-mobilitás esélye. Ráadásul a 60-as évek második felétől a káderrendszerű vezető és elitképzést kezdte felváltani a kompetencián alapuló elitképzés. Így főleg „őrségváltásra” került sor, ill. jelentős volt a szakágak közötti horizontális mobilitás Tehát a generáció kicserélődésének nem volt akkora hatása, mint a struktúraváltásnak. A rendszerváltás sem okozott gyökeres változásokat, legfeljebb az eddigi tendenciák gyorsultak fel. Erre mondják, hogy Magyarországon „lassú forradalom volt”, és a rendszerváltás tulajdonképpen már a 80-as években elkezdődött. A hirtelen fellépő tömeges munkanélküliség azonban döntő tényezővé válik. JELENTŐS TENDENCIÁK: - mezőgazdaságból iparba - iparból a piaci, szolgáltatói, kereskedelmi szférákba. -1950-es évek végéig munkás-parasztból vezető-értelmiségi rétegbe - ugyanakkor a régi

vezető-értelmiség, az elit lefelé volt mobil (kulákok) - a teljes és kötelező iskoláztatással nőtt a szakképzettek, szakmunkások száma A szellemi-értelmiségi réteg, ahova még nem kell diploma, növekszik. Sokat lendít ezen a nők iskoláztatása (el is nőiesedik) Az értelmiség egy része, akiknek kevés volt a „kapcsolati tőkéjük”, és a limitált felsőoktatásba hely hiányában nem kerültek be, lefelé mobilok, jó szakmát választanak. A 60-as évektől az iparból a tercier iparágak ill. a szolgáltatói szféra felé MUNKANÉLKÜLISÉG SOKAK SZÁMÁRA LEFELÉ MOBILITÁST IDÉZETT ELŐ. (FŐLEG A LEÉPÜLŐ IPARÁGAKBÓL) KÖZÖTTÜK VAN, AKI VISSZATÉRT AZ AGRÁRIUMBA, PL. SZÜLŐK VIDÉKEN LAKNAK, VAGY A KÁRPÓTLÁSSAL FÖLDET KAPTAK, VAN AKI BETANÍTOTT, SEGÉDMUNKÁS LETT, VAN AKI ÁTKÉPZÉSSEL PRÓBÁLKOZOTT. - HORIZONTÁLIS MOBILITÁS EGY BIZTOS, ÁLT. ÉLETKÖRÜLMÉNYEIKBEN JELENTŐS ROMLÁS ÁLLT BE A Ezek a folyamatok ma is zajlanak.

Összességében azt lehet mondani, hogy a társadalmi átörökítés a társadalmi hierarchia tetején és alján a legnagyobb, itt a legkisebb a mobilitás. A vezető-értelmiségi réteg körében különöse az orvosok, jogászok, művészek körében, a legnagyobb pedig a bankszférában és a pedagógusoknál. A középréteg felfelé igyekszik mobil lenni, de ezt jelentősen determinálja, hogy milyen az iskolai végzettsége, a munkamegosztásban elfoglalt helye, vagy esetleg milyen mértékben volt lehetősége bekerülni a vállalkozói szférába. 2. A társadalmi mobilitás rétegenként Ezeket a tendenciákat még mélyebben elemezve, finomabb különbségekre is felfigyelhetünk. 1945-60: - nő a munkások száma (mezőgazdaságból iparba) - ezen belül kiemelten emelkedik a nők száma. - a vezető-értelmiségi rétegben főleg munkás-paraszt származásúak (50-60%) - ezen belül is legnagyobb a pedagógusok és az mezőgazdasági szellemiek között - a

legkisebb az orvosok, jogászok, tudósok, művészek között - de ezen belül kevés a nők száma - a munkás-paraszt származású értelmiség jobbára főiskolát végez (népi kollégiumok, „fényes szelek nemzedéke”). 1960 után: - lecsökken a vezető-ért. rétegben a munkás-paraszt származásúak aránya (okai: a szülők már ide tartoznak, ált. is csökken ezen réteg arány az össznépességben, már nem elég a pártvonal, tudás is kell) - de egyre inkább megtaláljuk őket a középfokú szellemi foglalkozásúak körében - arányuk itt egyre nő. Ennek oka a lassú struktúraváltás, a kereskedelem és a szolgáltatói szféra lassú térnyerése. A gazdaság ill az ipar ugyanakkor stagnálni kezd - egyre több ebben a szektorban a nők száma. - a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma is egyre csökken. Az itt dolgozó nők tanulni kezdenek és az előző réteget gazdagítják. - a szakmunkások között továbbra is döntő mértékben vannak

férfiak. A szakmunkások száma egyre nő. - az értelmiségi szférából „kipottyanók” egy része is ide kerül - egyébként a vezetői-értelmiségi rétegre inkább a horizontális mobilitás jellemző - a szakmunkás rétegben legnagyobb a mobilitás, és főleg a belépő. A mezőgazdaságból belépők főleg nehézipari, a szellemiektől belépők főleg műszaki pályát keresnek. - betanított-, segédmunkások fele is az agráriumból származik, de nagy az átörökítés is. - a legnagyobb átörökítés azonban a mezőgazdasági fizikaiak körében van. 1990-92: A rendszerváltás sokak számára megváltás volt, legális vállalkozók lehettek, de sokak számára a poklot jelentette. (pl munkanélküliek) Mindenesetre meggyorsította a már elkezdődött strukturális mobilitást. A magánszférában dolgozók száma megduplázódik Kik vállalkoznak leginkább: - férfiak - fiatalok - vezető-értelmiség - jó szakmával rendelkező szakmunkások Az elitcsere

elmarad, inkább folyamatos őrségváltás figyelhető meg. Egyedül a politikai elit nem tudta megtartani magát. A 90-es évekre lecsökken az 5O éven felüli vezetők aránya, ez azonban inkább természetes nyugdíjazásnak köszönhető, mintsem drasztikus elitcserének. Hiszen a régi káder elit már a 60-as évekre kicserélődött. Az új elit politikai kötődése már nem számottevő. 1994 A mobilitás továbbra is fiatal korban jellemző. A gazdasági változások jelentős strukturális mobilitást idéznek elő, de a hatás csak késve jelentkezik. A vállalkozói szféra tovább bővül, a tanulási kedv nő. A mobilitás iránya a fizikaiból a szellemibe, a mezőgazdaságból a kereskedelem felé halad. A szolgáltatói, kereskedelmi ágak teret hódítottak Megindul a cirkuláris mobilitás, elkezdődik az elitcsere. Főleg a politikában, a gazdaságban átlagos, a kultúrában a legkisebb. Az új gazdasági elit egy része külföldi A vezető-ért. réteg

kilépési mobilitása a szokottnál magasabb A középréteg esélyei az oktatás liberalizálásával nőnek, de sok a lefelé mobil is. A tartósan munkanélküliek helyzete egyre inkább megpecsételődik. A vezetői réteg lassan átalakul, erőteljesen csökken bennük a fizikaiak aránya. Úgy néz ki, a felemelkedés egyetlen útja az iskolázottság lesz. Az új vezetői réteg eltávolodik a munkásságtól, de ez is eltérő, mert a műszaki értelmiség körében még mindig nagyon magas. A középrétegben nő a fizikaiak aránya A vállalkozói szféra összetétele igen heterogén, sok a kényszervállalkozó A szakmunkások között alacsony a vertikális mobilitás, a kilépési mobilitás alacsony, a belépési mobilitás a parasztság köréből magas. A rétegen belüli mobilok száma továbbra is jelentős. A parasztság száma egyre csökken, sok a kilépő a segéd-, betanított munkás körökbe. Összességében a rendszerváltás nem okozott drámai

változásokat, csak a korábbi évek tendenciái gyorsulnak. A gazdasági fejlődés lelassult, a privatizáció szintén, ez hátráltatja a mobilitást, és elégedetlenséget szül. 1996. Az elitcsere kb. 70%-ban befejeződött (30%-uk kiesett, 40% nyugdíjba ment) Más kérdés, hogy a nyugdíjba menők nyugdíjasan is „elit” életet élnek, a kiesettek közül sokan pedig továbbra is vezetők, de már nem tartoznak az elithez. A hatalmukat átmentők között a legtöbben kulturális és vagyoni tőkével rendelkeznek. A legtöbb a piaci szférában van. Az új elit zöme az ún. „osztályvezető” elmélettel került a helyére, tehát felkapaszkodott a szamárlétrán. A többi hirtelen karriert csinált, de nem ez a jellemző Ők gyakran külföldi iskolákat végeztek, de mindenképpen magasan kvalifikáltak. Nő a vezető-értelmiségi réteg aránya, ami strukturális mobilitás, hiszen a privatizáció nyomán a külgazdasági társaságok száma a

többszörösére nőtt, az iskolai végzettségek pedig emelkednek. Ez a polgárosodás szempontjából igen kedvező A MEZŐGAZDASÁGBAN DOLGOZÓK ARÁNY KISSÉ NŐ, DE IGAZI NAGY FARMERGAZDASÁGOK NEM ALAKULNAK KI. A KILÉPŐ MOBILITÁS TOVÁBBRA IS ITT A LEGKISEBB Az idősebb korosztály és a munkásosztály inkább lefelé mobil. Az iskolai végzettségek szempontjából, mely ma már a mobilitást elsődlegesen meghatározza, a sor tetején és alján magas az átörökítés, a középréteg pedig felfelé törekszik. Ez a vándorlásos rész nem biztos, hogy kell!!! Belső vándorlás: A belső vándorlás Magyarországon az iparosodás kezdetétől kb. az 1950-es évek végéig erősen emelkedett. A lakásbejelentési rendszer alapján 1955 óta vannak adataink az állandó és ideiglenes vándorlások számáról. Ezek alapján kimondható, hogy az utolsó két és fél évtizedben hazánkban lényegesen csökkent a belső vándorlás, bár az utóbbi években az

állandó vándorlás kissé újra nőtt. Megváltozott a vándorlások iránya is. Míg korábban elsősorban a községekből a fővárosba irányult a vándorlás, majd a községekből a városokba, 1995-ben Budapest és a többi város állandó vándorlási egyenlege negatív volt, a községeké pedig pozitív, tehát többen vándoroltak községekbe, mint ahányan onnan elvándoroltak. Miközben a lakóhely-változtatások számra csökkent, az ingázóké 1980-is nőtt. Az ingázóknak egy kisebb része viszonylag rövid idő alatt jut el a munkahelyére, ezzel szemben azon aktív keresők része is, akiknek lakóhelye és munkahelye azonos településen van, hosszú időt tölt a lakóhelye és a munkahelye közötti közlekedéssel. Az ingázók aránya nagyobb a férfiak körében, és a társadalmi rétegek közül a szakképzetlen munkás rétegekben a leggyakoribb. Nemzetközi vándorlás: A legtöbb bevándorló 1990-ben érkezett, azóta csökkent a számuk. A

kivándorlók nagyságrendjét csak becsülni lehet. A II VH utáni évtizedekben jelentős számú magyar állampolgár hagyta el az országot főképpen politikai okok miatt, az üldöztetés elől menekülve. A háborút követő egy-két évben kb 100-110 ezer ember hagyta el az országot, az ’56-os eseményeket követően pedig 200 ezren. A vasfüggöny leengedése után a határ illegális átlépése majdnem lehetetlenné vált, 1963-88 között mégis 71 ezer ember hagyta el illegálisan az országot, és kb. 50 ezren legálisan 1953 és 1989 között összesen negyedmillió körül volt az ország kivándorlási vesztesége. 11. A TÖMEGKULTÚRA KIALAKULÁSÁNAK TÁRSADALMI FELTÉTELEI A tömegkultúra kb. 250 éves múltra tekint vissza, az 1800-as években, Nyugat-Európában (Angliában) jelentkezett először. Kialakulása az indusztriális társadalmakhoz kötődik Iparosodás jellemzői: - technikai találmányok } mindhárom hatott a technikai úton

előállított, szabványosított, futószalagon gyártott kultúra kialakulására (a tömegközlekedés segítségével több helyre eljuthat a kultúra, a technikai eszközök segítik a sokszorosítást) - szabványosított gépi termelés tömegközlekedés - urbanizáció (egyes nagyvárosok globális városok tevékenysége kihat az összes többire (New York, Tokió, London, stb. ezek a gazdasági, politikai, társadalmi hatalmak) részben demokráciai robbanás, részben gazdasági, politikai, társadalmi hatalom az urbanizáció szabadidő, munkaidő különválik (új igények merülnek fel a szórakozásban). A tömegkultúra ennek az idővallumnak az eltöltésére szolgál. - Király Jenő 5 sávra osztja az ember idejét: 1. munkával eltöltött idő; 2. munkavégzéshez kapcsolódó idő (utazás); 3. család, háztartás, házi munkák; 4. pihenés (passzivitás); 5. szabadidő (intenzív szellemi/fizikai/érzelmi tevékenység, ami különbözik a munkával

eltöltött időtől). A tömegkultúrára az azonnal dekódolható kulturális termékek a jellemzőek. Gyorsan fogyasztható kulturális alkotásokat tudunk befogadni, mert kevés idő jut a szabadidőre. Az ipari társadalom egyenlő a tömegtársadalommal. Napjainkban a pihenés és a szórakozás összemosódik, és passzív szórakozássá válik. Mivel a szórakozásra kevés idő marad, így az azonnal dekódolható kulturális termékek kerülnek fogyasztásra. Hagyományos közösségi formák, társadalmi kötelékek felbomlanak. Tömeg Közösség - olyan sajátos forma, ahol az - közvetlen személyes érintkezés egyének atomizációja lesz fontos kerül előtérbe + egy jól előtérbe kerülnek a behatárolható terület tömegkommunikációs eszközök - elidegenedett társadalom Kultúra szabványosított, szakosodott lesz. A kultúra előállítói intézményei szakosodnak Kezdenek kialakulni azok a szakmák, intézmények, amelyek előállítják a kultúrát. A

gyártók és befogadók elszakadnak. Egyre közvetettebbé válik a kultúra (a közvetítő eszközök révén) Tömegesen nagy számban előállított kultúra válik jellemzővé. A népi kultúrában ez nem így van. Az előállító és a befogadó egy személy Lányi András írása: Sz. gy: A tömegkultúra és a vele kapcsolatos fogalmak értelmezése: A népi kultúra végigkíséri a magas kultúra egész eddigi történetét, a magas kultúra felhasználja és megőrzi a népi kultúra vonásait. Ennek ellenére a civilizáció fejlődése Európában a két kultúra fokozatos eltávolodásával jár. A legújabb korig a hivatalos kultúrában csak egy szűk réteg vett részt, míg a népi kultúra az alsóbb társadalmi rétegek körében élt tovább. Különösen azoknak az etnikumoknak az életében játszik fontos szerepet, akiknél valamilyen okból a magas kultúra nem tud megújulni, mert alávetett helyzetük elszakítja őket a magas kultúrától. A mai

társadalmak művelődési viszonyai a kétféle kultúra cserebomlásának termékeként keletkeztek. Az elit kultúra létrehozza a tömegesen előállítható kultúrát, mellyel megszűnik a kultúra mértéktartó szerepe. Az iparszerűen előállítható szellemi tömegtermék, azaz a szellemi termékek tömeges, iparszerű előállítása maga szab új normát, olyat, amilyen ezeknek a viszonyoknak megfelel. Elméletek, álláspontok: Henri Lefevébre szerint maga a művelődés fogalma is arra az álláspontra utal, amikor a stílusban kifejezésre jutó közösség, amely a résztvevők szándékától és tudomásától függetlenül állott fenn, már megbomlott, és a mindennapi élet elvesztette evidens megformáltságát. Az értékek világa és a mindennapiság között szakadék támad, amelyet át kell hidalni. És ekkor kezd az ember művelődni A stílus a tapasztalat és annak kultikus értelmezése közötti összefüggést jelképrendszerekben fejezi ki. A

műveltség világában ezek helyébe elvont jelek, jelzések lépnek. Művészet és kultúra szempontjából képtelenség munkaidő és szabadidő elválasztása, úgy, ahogy a civilizációnak jelen állapotában ismeretes. A hétköznapokban a kultúra egyfelől, mint művelődés van jelen, másfelől, mint pihenés, szórakozás. A szórakozás nélkülözhetetlen része életünknek. Ez azért fontos, mert végre nem a szükség parancsára teszünk valamit. A szórakoztatóipar a minimumra szorítja a szórakozásba fektethető egyéni aktivitást, miközben maximalizálni igyekszik a szórakozás eszközigényességét. Kínálata szélesnek tűnik, de valójában egyre szűkül azoknak a tevékenységeknek a köre, melyet a közmegegyezés szórakoztatónak talál. Kapva kapunk a szórakoztatóipar bármi silány kínálatán, nem mintha tényleg jó közérzetet biztosítanánk, hanem azért, mert félünk a némaságtól, saját belső ürességünktől, el akarjuk feledni

kapcsolatteremtő képességünk, örömre-szenvedésre való képességünk sorvadását. Hogy mennyire közömbösek lettünk az ún. szórakozás szórakoztató tartalma iránt, azt legjobban TV-nézési szokásaink árulják el. A magányos otthonülő, figyelmetlen és mindenevő TV-néző a mai szórakozó ember ideáltípusa. A tömegkultúra a tömegtársadalmak kultúrája, feltételeit a piaci demokrácia liberális modelljéhez képest az irányított kényszerfogyasztás, és a központosított elosztás teremti meg a XX. sz-ban Tömeg: az emberek közti érintkezés egy meghatározott módja. Egy népesség akkor ölti fel a tömeg vonásait, amikor az uralkodó viszonyok módszeresen felszámolják az összes számba jöhető közösségi köteléket, amely az embereket, mint egyéneket, különös meghatározottságaiknál fogva fűzte egymáshoz, ideértve a szakszervezetektől a sakkklubokig mindent, adott esetben a családi köteléket is. A tömegtársadalmak a

tervszerűen irányítható, uniformizált és kiszámítható módon reagáló alattvalóban látják a szilárd társadalmi rend biztosítékát. Az ezeknek a viszonyoknak megfelelő művelődési mód a tömegkultúra. Társadalmi szerkezetének legfőbb vonásai: kulturális javakhoz fűződő viszony személytelenné válása, a közvetítő intézmények szigorú kontrollja az egymástól elszakított alkotó és befogadó szféra fölött; szervetlen és esetleges közösségekben, szétszórtan folyó művelődés, amely lényegében már nem egyéb, mint szabványosított áruféleségek elfogyasztása. A tömegkultúra szükségképpen művészetellenes. A művészetek olyan kivonatát állítja elő, amelyet a befogadó rövid úton élvezhet. Mikor az ilyen céllal létrehozott termék műalkotás gyanánt szerepel, akkor létrejön a midcult világa: az igényes nyárspolgár pótkultúrája, a giccs. A giccs olyan szórakoztató lektűr, amely úgy tesz, mintha nem volna

az, amely úgy tesz, mintha problémákról szólna, s közben merő klisé. A tömegkultúra befogadásában az esztétikai viszony létrejöttét épp az ábrázolás tárgyával, hősével, mondanivalójával való közvetlen, elsősorban érzelmi azonosulás helyettesíti. Az ízlésdiktatúrát valójában a közvélemény szószólói, ellenőrei és formálói gyakorolják. E diktatúra konzervatív: a bevált és megszokott szemlélethez ragaszkodik, miközben minden egyes esetben az eredetit, a szenzációt kénytelen hajszolni, ami le tudná kötni a fásult és szórakozott fogyasztót. Világképének lényeges vonása a radikális pozitivizmus (a művészet a valóság „tükre”). Az újabb szerzők azt hangsúlyozzák, milyen csekély azoknak a témáknak és formáló eljárásoknak a száma, melyeket a tömegkultúra egy adott korszakban alkalmaz. A tömegkultúrában a mitikus hősként szereplő tucatember, mint szerző vagy hős különleges státust élvez.

Mannheim Károly: megkérdőjelezi azoknak az „örök emberi” értékeknek az érvényességét, melyekre hivatkozva a tömegkultúra bírálói elutasítják az ipari civilizáció idesorolható jelenségeit. Méltányosnak tartja, hogy a hagyományos értékrend helyt adjon az új kultúrának. Ugyan ebben valószínűleg nem lesz helye olyan minőségeknek, mint amilyen az önmagunkhoz való tudatos kritikai viszony vagy gondolkodás, de az új kultúrát a társadalom egésze birtokolhatja. A XX. sz a termelő és kommunikációs technikák rohamos fejlődése lehetővé és szükségessé tette a társadalom erőteljes központosítását, amely ettől a korszaktól fogva közös vonása lesz különböző előtörténetű társadalmakban különböző legitimációs jogcímeken berendezkedő uralmi formáknak. A központosítással együtt jár a beavatkozás az egyének, közösségek életfolyamataiba. Csak a beavatkozás jellege különbözik aszerint, hogy az elsősorban

a fogyasztás vagy inkább a termelés szabályozására irányul. Az uralkodó réteg előszeretettel tekinti magát értelmiséginek. A tudás felett gyakorolt uralmat összetéveszti a tudás uralmával. Értelmiségi az (hagyományosan), aki a tudás elvileg nem korlátozott kritikai újjáalkotását végzi. A tudás fölötti uralom, mint az uralom legfontosabb mozzanata azt jelenti, hogy a szellemi szakemberek szuverenitása a tudás felett megszűnik. A tudás elveszti autonómiáját, a szellemi szakemberek a fennálló fenntartásával, komplikált működtetésével és szimpla igazolásával kell, hogy foglalkozzanak. Herbert J. Gans: Népszerű kultúra és magas kultúra (Sz gy): A magaskultúra védelmezői szerint a népszerű kultúra mind a fogyasztóra, mind pedig az egész társadalomra káros tömegkultúra. A népszerű kultúra használói ennek épp az ellenkezőjét állítják. 19.-20 sz fordulója: orfeum, kocsmák, bordélyok az okai a káros hatásoknak

1920-50: filmek, képregények, rádió, látványsportok. ’50-es évek: egész tömegkultúra ’60-as évek: televíziózás van káros hatással. (a káros kultúra koronként változik, mindig az a káros, ami népszerű szabadidő eltöltés.) ’60-as évek végétől kritika két iránya: 1. ifjúsági kultúra 2. eszerint a népszerű kultúra elismerte és befogadta a magaskultúrát Később az ifjúsági kultúra nagy részét felszívja a kommerciális népszerű kultúra. Ezzel a ’70-es években újjáéled a tömegkultúra-kritika. Napjaink amerikai társadalma: a tudományos élet gazdasági helyzete válságossá válik, egalitárius eszmék fellendülése, melyet az egyenlőtlen bánásmódban részesülők csoportja táplál. Sokak szerint ezek veszélyeztethetik a magas kultúrát Definíciók: mass culture (német masse (tömeg), kultur (kultúra)). A tömeget az európai társadalom nem arisztokrata és tanulatlan tagjai alkotják. Kultur: magaskultúra:

nemcsak az európai társadalom művelt elitjének művészeteire, és művészeti termékeire, hanem kedvelőik gondolkodási és érzelmi stílusára is vonatkozik. A tömegkultúra viszont a kulturálatlan többség által használt szimbolikus termékeket jelöli. Népszerű kultúra a tömegkultúrát jelenti, csak kevésbé pejoratív a hangzása. Valójában számos népszerű kultúra van, ezek ízlésbeli és esztétikai értékeket és normákat is kifejező ízléskultúrák. Az ízléskultúra azokat az értékeket és termékeket fogja át, amelyekkel kapcsolatban az embereknek van némi választási lehetőségük. Az ízléskultúra részleges kultúra, mert csak az élet egy részének nyújt értékeket és termékeket. A tömegkultúra kritikája Herbert Gans 4 pontban gyűjti össze a vádakat: 1. a tömegkultúra gazdasági szabályoknak van alárendelve; alkotásai negatív jellegűek 2. a tömegkultúra lefokozza a magas kultúrát; 3. a tömegkultúra negatív

hatással van a befogadóra; 4. a tömegkultúra negatív hatással van az egész társadalomra A kultúrák közti különbségek: A magaskultúra kevés embert vonz, míg a népszerű kultúra nagyon sokat. Mivel a népszerű kultúra közönsége nagyobb, így heterogénebb. A népszerű kultúrát gyakran tömegtermeléssel állítják elő. A magaskultúra néhány használója eléggé gazdag ahhoz, hogy eredeti festményeket vásároljon pl., de az ő többségük is be kell, hogy érje a tömegesen előállított termékekkel, mint a népszerű kultúra képviselői. Az alkotók közti különbségek: A népszerű kultúra sok alkotója ugyanúgy a személyes értékeit és ízlését akarja kifejezni, mint a magaskultúrában alkotó társa, és ugyanúgy szabadulni akar a közönségnek és a média irányítóinak a befolyásától. Az alkotók szabadsága tulajdonképpen kevésbé függ attól, hogy a magas- vagy népszerű kultúrában dolgoznak-e, mint attól, hogy a

választott műfajuk egyéni vagy csoportos jellegű-e. Minthogy a magaskultúra régebbi és kisebb közönséghez fordul, gyakrabban él egyéni műfajokkal. A népszerű kultúra alkotói ugyanolyan szenvedéllyel harcolnak a maguk eszméiért, mint a magaskultúra alkotói. A népszerű kultúra veszélyezteti a magaskultúra-át: A múltban a magaskultúra csak a népművészetből merített, különösen azóta, hogy az a népet már nem érdekelte, de amióta a népművészet kihalt, a magaskultúra kénytelen annak kommersz utódjától, a népszerű kultúrától kölcsönözni. A népszerű kultúra talán többet vesz át a magaskultúrától, mint fordítva, de részben azért, mert nagyobb közönsége több kulturális terméket igényel. Ha nem létezne népszerű kultúra, a magaskultúra alkotóinak más, nem kulturális tevékenységekkel kellene pénzt keresniük. Szigorúan gazdasági szemszögből a magaskultúra rosszul fizető iparág, ezért tudja munkásai egy

részét pl. a népszerű kultúra elhódítani. A népszerű kultúra rossz hatással van a közönségre: Az a baj, hogy a népszerű kultúra tartalmának objektív mérése azt nem méri, hogy a közönség ilyen jelentést tulajdonít annak, amit lát vagy olvas, pedig ez a jelentés gyakran más, mint a kritikusok adta értelmezés. Azt sem bizonyítja meggyőzően semmi, hogy ez a tartalom nemkívánatos hatásokat váltana ki. A hírek hatása sem ugyanaz Van, aki hatása alá kerül, van, aki nem. A média annak rabjaira fejt ki negatív hatást Egyes emberekre határozottan rossz hatással van, de ez nemcsak a médiáról mondható el, hanem a társadalom minden intézményéről, még a családról is. A népszerű kultúra ártalmas a társadalomra: A vád: a tömegkultúra ellentétes a demokráciával. Herbert Marcuse szerint a nagyvállalatok kezébe került modern technológia olyan társadalmat teremtett, amelyben a népszerű kultúra az embereket egyre

elégedetlenebbé teszi életükkel, s közben megfosztja őket ama szabadságuktól, hogy szembeszálljanak a valójában gonosz rendszerrel. Jacques Ellul fr konzervatív gondolkodó szerint is a modern technológia hozza a legfőbb rosszat, ez hozza létre a tömegtársadalmat, amely igényt tart polgárai politikai részvételére. Ehhez azonban szerinte propaganda kell. A polgárok a propagandisták áldozataivá válnak, a demokrácia pedig elerőtlenedik. Ez a két vád nem állja meg a helyét, mert Marcuse képtelen elfogadni bármely kultúrát, amely nem forradalmi, Ellul pedig túl tágan értelmezi a propagandát A kritika politikai funkciói: Gazdasági és társadalmi változások a városokba kényszerítették a parasztokat, akik aztán levetkőzték falusi népi kultúrájukat és vevői lettek a kommerciális népszerű kultúrának. Amikor a gazdag patrónusok gazdasági erőforrásai elapadtak, a magaskultúra alkotói kénytelenek voltak máshol keresni

támogatást és közönséget. A „kulturális piacon” előbbutóbb versenytársként kerültek szembe a népszerű kultúrával A kritika megteremtésében és elterjesztésében szerepet játszó szerzők az utóbbi évtizedekben két politikai táborból valók: konzervatívok, szocialisták. A szocialista kritikusok eltérnek pl. a konzervatívoktól, hogy a kultúra problémájának okait máshol keresték. A konzervatívok azért támadták a népszerű kultúra-át, mert viszolyogtak az ún. tömegek politikai, gazdasági, és kulturális hatalmának növekedésétől A szocialisták azért, mert csalódtak a tömegekben, amelyek nem kérnek a magaskultúrából, és nem támogatják annak szocialista szószólóit. Azok a körülmények, amelyekből a tömegkultúra kritikája kinőtt, vezettek a kritika legjelentősebb torzulásaihoz is. A magaskultúra közönségének társ-i-gazd-i és műveltségi hátterére vonatkozó adatok azt sejtetik, hogy nem a népszerű

kultúra gátolja az embereket abban, hogy részt vegyenek a magaskultúrában, hanem a szükséges előfeltételeknek, valamint a megszerzésük lehetőségének hiánya. A magaskultúra alkotói irányultságú, a népszerű kultúra felhasználói irányultságú. A magaskultúrának ugyanúgy szüksége van a közönségre, mint a népszerű kultúrának, de attól fél, hogy a közönséget elcsábítja a felhasználói irányultságú kultúra, vagy azt kezdi követelni, hogy a magaskultúra-is alkotás folyamata rá is tekintettel legyen. A magaskultúra emiatt kényszerül arra, hogy támadja a népszerű kultúra-át. A magaskultúra csak úgy őrizheti meg alkotói irányultságát, ha bizonyítani tudja. csak a magaskultúra igazodik esztétikai mércékhez, csak az ő alkotói és közönsége teljes emberi lények, ami feljogosítja kulturális státusza és hatalma fenntartására. A kritika részben a védekezés ideológiája, amely a magaskultúra kulturális és

politikai kiváltságainak megőrzését szolgálja. Ez már nem biztos, hogy kell!! A tömegkultúra ideológiája: A Dallas is a tömegkultúra ideológiája. Nem a Dallas elemzéséről és ítéletétről van szó Nem szociológiai felmérés, inkább antropológia. Arra irányul, hogy mi alapján alakítom ki az értékrendszeremet. 3 csoport: - Dallas gyűlölők: élesen elkülönítik magukat a 3. csoporttól Saját indulataikat érvekkel tudják alátámasztani (előnyben vannak). - Cinikusan nézők: már annyira rossz, hogy látni kell. Kialakít egy távolságtartást, kommentálja a helyzetet. Mégis valami miatt leköti őket - Rajongók, imádók: két csoportra oszthatók: 1. érzelmileg azonosul, de nem meri bevallani 2. harcias, vállalja a saját ízlését Konklúzió: Tömegkultúra ideológiája egy adott társadalomban meglévő negatív ítélet a tömegkultúrára vonatkozóan. E negatív ítéletnek elméleti előzményei vannak. Populizmus ideológiája

az ízlések és pofonok ideológiája. Mindenki maga alakítja ki az adott kulturális termékhez való viszonyát. Populizmus: az élményt helyezi előtérbe. Tömegkultúra: elméletcentrikus, figyelmen kívül hagyja az élményt. Ideológiák hozzájárulnak az identifikációs folyamathoz. A tömegkultúra fogalma: - nem feltétlenül határolható el teljesen a kulturális megnyilvánulásoktól. Fogalma: mindig elkülönítésre használjuk. Csak akkor létezik a fogalma, ha létezik magas kultúra. A tömegkultúra elválaszthatatlan a tömegkommunikációs eszközöktől. Tömegkommunikációs eszközökön keresztül megjelenő kultúra a tömegkultúra. Mennyiség: a tömegkultúra mindig nagy mennyiségben van jelen. Uniformalitás: közös nevező elve. 12. A TÖMEGKULTÚRA MEGÍTÉLÉSÉNEK TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE A tömegkultúra kritikai története: A mai napig általában negatív a tömegkultúráról vallott nézet. Leo Löwenthal: A tömegkultúráról

folytatott viták rövid áttekintése: A szórakozás iránti szükséglet: A legelső időszakban Montaigne és Pascal voltak a legkiemelkedőbb személyiségek (XVIXVII. sz) Montaigne: Vajon képes-e alkalmazkodni az ember a társ-i nyomás növekedéséhez? Úgy vélte, hogy a szellemi, gazdasági és társadalmi bizonytalanság az emberekben kínokkal teli belső állapotot teremt, amely arra készteti őket, hogy meneküljenek önmaguktól. Ez a belső szenvedés hívta életre a szórakozásba való menekülés szükségletét. Arra a következtetésre jut, hogy a becsületességnek és a spontaneitásnak is megvan a maga szépsége, és ezt éppúgy kell értékelni, mint a magasrendű művészi formák szépségét. A szórakozás veszélyei: Pascal: míg Montaigne elfogadta a szórakozást, mint emberi szükségletet, addig Pascal szerint ez ellen küzdeni kell. Az embernek harcolnia kellene az ellen, hogy a szórakozásba menekül a belső önvizsgálat elől. Szerinte a

színház a legveszélyesebb szórakozás Minden érzékünket foglyul ejti, és megpróbálja elhitetni, hogy az ember ugyanolyan nemes tulajdonságokkal rendelkezik, mint amit a színpadon lát. Ez már előlegezi azt a nézetet, hogy a tömegkultúra veszélyezteti a morált, az önvizsgálatot, a személyiség egységét és arra késztet, hogy a magasabb célok elérésénél fontosabbnak tartsuk a futó örömöket. Kettejük közti különbség: Montaigne az emberről pesszimisztikus képet alkotott. Az emberi természet alapjaiban változtathatatlan, meg kell próbálnunk a legjobbat kihozni belőle. Nem célunk, hogy megtagadjuk tőle a vélt vagy valóságos kielégülést. Pascal hitt a szellem fejlődésében Szerinte a szórakozás iránti szükséglet kiirtható az emberből. Az embernek el kell jutnia odáig, ahol megnyílik előtte a megváltáshoz vezető út. XVIII-XIX. sz: A művészet funkciót kap, valamilyen magasabb morális állapot elérése a cél A színház

egész Európában társadalmilag megbecsült intézménnyé vált. Ebben a korban már megjelent a tömegsajtó, s ez lesz a kritika fő területe Goethe (XVIII.sz): A tömegirodalom kritikájával foglalkozik Szerinte a tömegsajtó az újdonság utáni hajsza. Faust előszava: Előjáték a színházban. A színházigazgató és a költő dialógusát tartalmazza Vitájuk tárgya a közönségnek nyújtott műalkotások jellege. A vita eltolódik vallásos és morális hátterétől. A színházig feltételezi, hogy a közönség mindent lenyel, ha elegendő anyagot megfelelő változatosságban adunk neki. Goethe úgy látja, hogy a művésznek a magasabb művészi mércéknek megfelelően kell alkotnia akkor is, ha a közönség a passzív fogyasztó szerepét játssza. A költő nem vallásos és szellemi értékek nevében, hanem saját művészi küldetésére hivatkozva utasítja el az ig. követeléseit Goethe szerint a modern közönséget a nyugtalanság, a változások és

szenzációk utáni hajsza, a passzivitás és a konformizmus jellemzi. „A felkészületlen csőcselék beözönlik a színházba és azt követeli, amit azonnal élvezni tud, látni, csodálkozni, nevetni, sírni akar” Goethe szerint az alacsony művészet csak a szórakozást szolgálja. Megérti a közönség igényeit, de nem fogadja el azokat, akik az értéktelen produkciók révén akarnak meggazdagodni. Schiller: az alacsonyabb rendű művészetet dilettantizmusnak nevezi. „A dilettantizmus sémája”, melyet ő dolgozott ki, tartalmazza a művészetek felsorolását a költészettől a táncig. Az összes művészet hasznos és káros vonását felsorolja. Pl a zene hasznos vonása az időtöltés, a társas forma, a gálánsság gyakorlása, káros vonása pedig a gondolati üresség, a kedélye érzület hiánya és a kalimpálás. Goethe és Schiller levelezett egymással, barátok voltak. Levelezésük fő témája volt, hogy jó lenne a hamis és igazi művészetet

definiálni, szétválasztani. Anglia, XIX. sz: William Wordsworth: költő volt. Szerinte a valódi művészet szépségét és méltóságát veszélybe sodorják az ostoba regények, az értelmetlen költői elbeszélések. Az effajta tömegirodalom szerinte giccsirodalom, ami az embert a passzivitás, a „barbár érzéktelenség állapotába” helyezi. Matthew Arnold: úgy vélte, hogy a valódi kultúra soha nem játszott olyan fontos szerepet az emberiség életében, mint az ő korában. Pascalhoz hasonlóan a játékokat, sportrendezvényeket és tömegkommunikációs formákat a való élet elől menekülés tendenciájának különböző megnyilvánulásaként fogja fel. Walter Bagehot: kiemeli az újságolvasást, mivel ez az egyetlen szellemi tevékenység, amelynek még nagyobb közönsége van. Rámutat arra, hogy az újságok befolyásolják a közvéleményt. Bagehot számára a tömegirodalom morális és szellemi értékek nélküli irodalom. William Hazlitt:

mély aggodalommal szemlélte a kultúra hanyatlását. Úgy vélte, a vásárlóképes fogyasztók ízléséhez alkalmazkodó tömegkultúra a valódi művészet pusztulásához vezet. Leigh Hunt: egyike volt az első igazi színház kritikusoknak. Ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint Hazlittot. Hunt elítéli a vígjátékok alkotóinak újabb és újabb extravaganciáit, a fortélyokat és trükköket, amelyekkel hatás igyekeznek elérni. Walter Scott: egészen másképp ítéli meg a művész és közönség kapcsolatát. Az írást elsősorban hivatásos foglalkozásnak tekinti, amiért az író pénzt kap. Számára nem léteznek kritikai szabályok, amelyek segítségével meg lehetne ítélni a műalkotás szépségét. A különböző osztályoknak különböző műalkotások tetszenek, és Scott ezt a nézetet elfogadja. Szociológiai álláspont: Alexin de Tocqueville: semmilyen lehetőséget nem lát a valódi művészetre, a formát minduntalan szem elől

tévesztik. Az alkotók inkább a kivitelezés gyorsaságára ügyelnek, semmint a részletek tökéletességére. A modern társadalmakban szerinte csak a tömegkommunikáció számíthat sikerre, a tömegkultúra termékei, melyek egyetlen szellemi, művészi vagy morális követelménynek sem felelnek meg. Ennél fogva az író is beépül az ipari társadalomba, a maga módján ő is ugyanolyan árutermelővé válik, mint a többi üzletember. Hippolyte Taine: számára nem tűnik olyan jelentősnek a tiszta művészet és a tömegeknek szóló irodalom közötti különbség, mint hazájabeli és külföldi kortársai számára. Taine-nel már a jelenkor küszöbén állunk. A művészetről és tömegkultúráról folyó viták a századfordulón lényegében két iskolán belül zajlottak, Nietsche és Marx szellemi környezetében. Mindkettőben közös, hogy tagadták a fennálló politikai és kulturális rendszert Nietsche és tanítványai bizonyos értelemben

radikálisabbak voltak a marxistáknál, mert úgy vélték, hogy az egész szellemi életet megfertőzte a modern civilizáció pragmatikus utilitarizmusa. Az említett szerzők legtöbbje következetesen egyenlőségjelet tesz a szórakozás és a tömegirodalom között, s a tömegkultúrához való viszonyuk nagyjából és egészében negatív. A legtöbb szerző következetesen egyenlőnek tekinti a szórakozást és a tömegirodalmat, s a tömegkultúrához való viszonyuk általában negatív. A kérdésre „Mi a valódi művészet, ha nem szórakozás?” sohasem jutottak megegyezésre. XX. század: Folytatódik a negatív megítélés. D. Mc Donald: - amerikai kritikus, esztéta. - könyve: A tömegkultúra elmélete: „a tömegkultúra nem jó és soha nem is lehet az”. Ezzel az axiómával indít. - Tézisei: - a tömegkultúrát felülről irányítják - az uralkodó osztály megrendelésére készül a kultúra. (Megjegyzés: Murai azt mondta az előadáson,

hogy nem ért vele egyet, mert ez túl romantikus!!!!!) A totalitárius rendszerek fedezik fel, hogy mennyire jól fel lehet használni manipulációra a tömegkultúrát. Tömegkultúra – folklór szembeállítása: 2 vélemény: - a tömegkultúra a folklór folytatása - a tömegkultúra és a folklór élesen különbözik, mert a folklór részt vesz az előállításban, a tömegkultúra pedig passzív, nem vesz részt az előállításban. A tömegkultúra feloldja a kulturális különbségeket – homogenizál. Infantilis felnőtteket nevel. Ez a valós életből való menekülés A tömegkultúra elmossa az életkori különbségeket is, mert felnőttes gyerekeket, és infantilis felnőtteket „hoz létre”. Érvek és ellenérvek a tömegkultúrával kapcsolatban: Umberto Eco (Nyitott mű: A tömegkultúra és a kultúra szintjei) Eco azt javasolja, hogy hozzunk fel vádakat, majd védelmi érveket a tömegkultúrával kapcsolatban: Vádak: - a tömegkultúra

aternalisztikus (beavatkozó); - heterogén közönséget céloz meg; - ízlésátlagot akar formálni; - befogadói passzívak (nem tudják a véleményüket kifejezésre juttatni); - konformizmusra nevel; - hiányzik a kritikai attitűd; - kereslet-kínálat törvényei határozzák meg; - leegyszerűsíti a világot, sémákban, képletekben gondolkodik; - a tömegkommunikációs eszközökön belül kollázs módra együtt jelentkezik a magas kultúra és a tömegkultúra ezért az értékkülönbségek eltűnnek; - a tömegkultúra felhasználja a magas kultúra eredményeit; a tömegkultúra közvetlen érzések kiváltása, mely érzéseket azonnal nyújtják át; csak a jelen az érdekes; csak az anyag az érték (anyagi világ). Védelem: - a kultúra demokratizálódása; - könnyen hozzáférhető; - hozzájárulhat a magas kultúra elterjedéséhez; - a magas kultúra is merít a tömegkultúrából; - mindig szerette a cirkuszt. 13. GLOBALIZÁCIÓ, IDENTITÁS ÉS

NEMZETI KULTÚRA KAPCSOLATA Jellemzők: - önazonosság tudat - önreflexitás kérdése - világhoz való viszony tudatos kialakítása - fontos, hogy otthonunknak érezzük az adott munkahelyet - identitás – tudatos viszony a világhoz - gyakori lakóhely- és munkahelyváltozások identitásváltozást eredményezhetnek (ez globális probléma is lehet) - kulturális másság - hely és tér fogalma megváltozott a tömegkommunikációs eszközök hatására - folyamatosan változó identitás Csányi Vilmos: Kultúra és globalizáció: A kultúra biológiai jelenség. Az ember az egyetlen olyan tagja az állatvilágnak, amely kultúrával rendelkezik. Kroeber és Klucholn: „A kultúra egyfelől szimbólumok segítségével elsajátítható és átadható meghatározott viselkedési mintázatokat tartalmaz, amelyek megkülönböztetik egymástól emberek csoportjait, másfelől a viselkedés tárgyiasult formáit, valamint történetileg szelektált ideákat, értékeket. A

kultúra egyrészt akciók eredménye, másrészt további akciók meghatározó eleme.” A kultúrák kialakulásának legfontosabb tényezője az elszigeteltség. Húszezer évvel ezelőtt pl az emberek ritkán találkoztak, és jobban féltek az idegenektől, mint mai utódaik. Az izolációnak sokféle következménye volt. Biológiai rendszerszervező tulajdonságaik megnyilvánulása egy sajátos fenotípus: a csoportkultúra. A csoport kultúrája teljes rendszernek tekinthető, amely tartalmazza mindazokat az ismereteket, eljárásokat, rítusokat, stb., amelyek a csoport mindennapi életéhez és generációkon keresztül való sikeres reprodukciójához szükségesek. A kultúra hordozóinak elméiben a reprezentációk két nagy kategóriába sorolhatók: 1. Az egyének elsődleges személyes reprezentációi (pl ízlés, szag, stb útján létrejött elsődleges reprezentációk) 2. A személyes szférába tartoznak azok a másodlagos reprezentációk, amelyeket a maga

gondolkodása során alakított ki az elsődleges reprezentációk felhasználásával. (Ilyeneket használ a mindennapi élete során egy emberszabású majom is) A csoportkultúrának azonban vannak olyan reprezentációi is, amelyek a csoportkommunikáció során születtek. A csoportkultúrákban az egyéni szféra volt a terjedelmesebb, és a közös, a mindenki által érthető a kisebb, de ennek terjedelme az evolúció során folyamatosan nőtt. A kollektív reprezentáció a globális, a személyes pedig a lokális tartomány. A globális reprezentációkat a kultúra minden tagja érti, a lokális reprezentációk csupán az őket létrehozó személyben léteznek. A két szféra elkülönülése és állandó kölcsönhatása hozza létre a jelentés, az értelmezés fogalmát. A csoportkultúra evolúciója során csak azok a globális reprezentációk maradtak fenn, amelyek valóban adaptív csoportviselkedést tettek lehetővé. Ami a globális reprezentációkra igaz, az

nem igaz a részletekre. Egy kulturális jegy, szokás, hiedelem nem ítélhető meg önmagában az adaptáció szempontjából: lehet kitűnő eszköz, és lehet teljesen káros is. A globális reprezentációk halmaza nyitott. A lokális reprezentációkkal bíró egyének éppen azzal járulhatnak hozzá a csoport jobbulásához, hogy állandóan megkísérlik a közös reprezentációk tárának bővítését. A csoportokban kialakult globális reprezentációk funkcionálisan összefüggő nagyobb egységeit, az ideákat kell tekintenünk. A jól szervezett ideák segítik a csoport tagjainak életét és szaporodását, a csoport pedig gondoskodik az ideák generációról generációra történő átörökítéséről. Minden embercsoportban, társadalomban kialakulnak szociális szerepek. A társadalom sokféle eszközzel kikényszeríti, hogy a szociális szerepeket megtartsuk, mert ez biztosítja, hogy azonos viselkedésformák ismétlésével és szinkronizációjával a

társadalom tagjai hatékonyabban éljék megszokott életüket. Kultúra és tömegtársadalom: A kulturális evolúció utolsó néhány ezer évére a tömegtársadalmak megjelenése a jellemző. A csoporttársadalomban a globális reprezentációk hosszú szelekciós folyamatban alakultak ki, ez biztosította a résztvevő ideák kompatibilitását. A kulturális evolúció második szakaszában a reprezentációs tér megnövekedése egyben azt is jelenti, hogy egyetlen agyban már nem fér el a globális reprezentáció egy-egy példánya. Megszűnt a lokális reprezentáció kiigazító szerepe. A globális egész elvesztette harmonizáló, összefoglaló szerepét az ideák között, irdatlan nagysága és komplexitása miatt. A kulturális evolúció második szakaszának 3 meghatározó jegye: 1. Az ember szociális vonzódása minden körülmények között a csoportképződést fogja elősegíteni. 2. Az ember elfogadja és megkívánja a dominancia viszonyok világos

kifejeződését 3. A korai evolúció kommunikációs kényszere létrehozta az emberi konstrukciós aktvitást A zárványosodás, a szubkultúrák megjelenése konfliktusok forrása is. A konfliktusok maguk is szimbolizálódnak és hatalmi viszonyok vagy aspirációk kifejezői lesznek. A modern idők kultúráját az teszi erősség, ha tagjaiban kialakulnak a kultúrára jellemző globális reprezentációk. Globalizáció: Az idea-evolúció lehetővé tette, hogy már 6 milliárd ember éljen a Földön, hogy épüljön a globális társadalom. Valószínűleg csak azok a kultúrák fogják ezt a periódust túlélni, amelyek képesek megtalálni saját reprezentációik számára a hatékony védelmet. Az ember rendszerszervező tulajdonságának legbonyolultabb, legátfogóbb, legmeghatározóbb része az élet minden területén megnyilvánuló konstrukciós képesség. Csányi úgy kezdi írását, hogy „sokan aggódnak a magyar kultúráért. Féltik az

elsorvadástól, a modernizációtól, az idegen szívüektől. Pedig a magyar kultúra időtálló jelenség volt, többször teljesen elpusztították, sokszor a lakosság nagyobb része idegen ajkú és kultúrájú volt, és mégis asszimilálódott, elfogadta a magyar kultúrát, sok esetben teljesen feledve a magával hozott kultúrát.” A felgyorsult változások, az információrobbanás minden hagyományos kultúrát fenyeget, ennek egyik fejlődő szerveződési szintje a globalizáció. A globalizáció erőteljesen kimozdítja a nemzeti kulturális identitásokat. A globalizáció kifejezés alatt azokat az egész világra kiterjedő folyamatokat értjük, amelyek áthatolnak a nemzeti határokon, új tér-idő kombinációkba integrálják a közösségeket és egyéb szerveződéseket, és így a világot a valóságban és a tapasztalatban is összefüggővé teszik. A globalizáció eltávolodást is jelent, a face to face kapcsolatok meglazulnak, közösségek

bomlanak fel, és más közösségek alakulnak (virtuális). Az új tér és időbeli jellemzők, melyek a távolságok és időskálák összesűrűsödését eredményezik, a legfontosabb befolyásolók a globalizáció keretén belül. A globalizáció a nemzeti identitásra is többféle hatással lehet, hiszen ez az egész világra kiterjedő folyamat, nem áll meg az országhatárok előtt. A kialakuláshoz a gazdasági fejlődés is hozzájárul. A multinacionális cégek a világ nagyon sok pontján alapítanak cégeket, ezek arculata, technológiája azonos. Azonos a szervezeti felépítése is, egységesítenek minden területen, és ezt várják el a munkavállalóktól is, a helyi nemzeti sajátosságokat csak másodsorban veszik figyelembe. A fiatalok kedvelt étkezési szokásai, a gyorséttermek is hozzájárulnak a globalizáció terjedéséhez, ugyanolyan hamburgert ehetünk Londonban, Párizsban vagy Tokióban mint Budapesten. A technika fejlődése csak a folyamat

gyorsulását eredményezte, az Internet szinte érintés közelbe hozza a nagyvilágot, és még csak ki sem kell mozdulni a szobából. A világon bárhol meg lehet vásárolni ugyanazokat a technikai eszközöket. A kultúrák kezdik elveszíteni az egymástól való különbözőségüket, ennek a homogenizáló folyamatnak többféle következménye lehet: - - gyengítheti vagy felerősítheti a nemzeti identitást, attól függően mennyire erősek a nemzeti kulturális intézmények, társadalmi szervezetek. Mekkora a befogadó igény a polgárok részéről. eltűnhetnek a kulturális különbségek, a Dallas-rajongók megerősödhetnek felerősödhet a nemzeti identitás, fontossá válik a kultúrához való kötődés, a helyi sajátosságok megerősödése (nacionalizmus megerősödése). Stewart Hall: A kulturális identitásról (Sz. gy): Az identitás kérdését élénken vitatják a társadalomelméletben. Az érv lényege az, hogy a régi identitások, amelyek

olyan sokáig tartották egyensúlyban a társadalmi világot, hanyatlóban vannak, új identitásoknak adják át a helyüket, és töredezetté teszik a modern egyént, mint egységes szubjektumot. Ezt az ún identitásválságot egy olyan szélesebb változási folyamat részének tartják, amely elcsúsztatja a modern társadalmak központi struktúráit és folyamatait, és aláássa az egyénnek a társadalmi világban szilárd támaszt nyújtó hálózatokat. Az identitás 3, egymástól különböző koncepcióját különíti el: - Felvilágosodás szubjektuma: alapja az ember, biztos középponttal, egyéni identitással rendelkezik, értelmes, tudatos, cselekvőképes lény. Létezik minden szubjektumban egy belső mag – autenticitás -, ami meghatározza, hogy ki vagyok én; (individuum = én) - Szociológiai (társadalomtudományi) szubjektum: a külvilág és az én kapcsolata lesz meghatározó az identitás kialakulásában; az én kihelyeződik a külvilágra. A

szubjektum belső magja nem autonóm és önálló, hanem azokkal a „szignifikáns másokkal” fenntartott viszony alapján formálódik, akik a szubjektum által lakott világok értékeit, jelentéseit és szimbólumait közvetítik a szubjektum felé. - Posztmodern szubjektum: a folyamatos változásra hívja fel a figyelmet; a külvilág folyamatosan változik, s ez újabb és újabb impulzusokat ad (mivel az ént a külvilág határozza meg, ezért az én is folyamatosan változik és az Én befejezetlen marad) A változás jellege a késő modernitásban: A modern társadalmak lényegüknél fogva gyors és folyamatos változás társadalmai. Ez jelenti azt a fő különbséget a tradicionális és modern társadalmak között. Antony Giddens szerint a hagyományos társadalmakban tisztelik a múltat, azért rendelkeznek értékkel a szimbólumok, generációról generációra száll. A modernitás ezzel szemben nemcsak gyors, széles körű folyamatos változással való

együttélés tapasztalata, hanem az élet egy igen reflexív formája is, melyben a társadalmi gyakorlatokat állandóan felülvizsgálják és megújítják. A modernitás az életmódok gyors változását is hozzák, valamint nagy távolságra kerültek a társadalmi rend minden hagyományos típusától. Minden egyénnek maga felé kell tudatosítania önazonosságát, a világ felé való viszonynak a tudatos kialakítását. A magyarországi viszonyok változása is hatott az identitás felfogásokra: - szakmai változások, hagyományosnak számító szakmák megszűnése, újjak kialakulása esetleges gyors munkahely változások és az ott ért hatások időháztartás változása (túl sok munka, kevés szabadidő, v. fordítva) gyakori lakóhely változások az identitás változáshoz vezetnek (nálunk ez még ritkább). A szubjektum decentralizációja: XX. sz-i események, melyek az identitásról alkotott véleményünket befolyásolják 1. 2. -

Társadalomtudományi ok: nem az egyén a világ közepe, hanem a közösségek – a közösség formálja az egyént Pszichoanalízis: Lacan- Freud tanítványa – már gyerekkorban észreveszi, hogy a környezetünk tükrében alakulunk mi (tüköranalízis) 3. Nyelvészet: - Saussure: beleszületünk egy már jelentéssel rendelkező közegbe, melynek van egy jelkészlete, amit mozgósítunk a kommunikáció során (a környezet meghatározó) 4. Foucault elmélete: - fegyelmező hatalom - az életünket meghatározzák a fegyelmi önintézmények, tehát identitásunk nem belőlünk fakad 5. Feminizmus: - női – férfi szerepeket mozdítja ki a helyéről A nemzeti kultúrák, mint „elképzelt közösségek”: Nemzeti identitás: A modern világban azok a nemzeti kultúrák, melyekbe beleszületünk, a kulturális identitás legfontosabb forrásait jelentik. Ezek az identitások nincsenek ténylegesen „bele-nyomtatva” génjeinkbe. Tehát nem velünk született

adottságok, hanem a reprezentációkon belül és azzal kapcsolatban alakulnak és változnak. Az emberek nem csak egy nemzet jogos polgárai. Ezen felül részesülnek a nemzet eszméjéből is, úgy, ahogy azt a nemzeti kultúra reprezentálja. A nemzeti kultúrák a modernitás sajátos jelenségei. A nemzeti kultúra kialakulása segített az egyetemes íráskultúra közös elveinek megalkotásában, létrehozott egy egységes nemzeti nyelvet, mint a nemzeten belüli kommunikáció fő médiumát, homogén kultúrát alakított ki, és fenntartotta az olyan nemzeti kulturális intézményeket, mint pl. a nemzeti oktatási rendszer A nemzet narratívái: A nemzeti kultúra diskurzus, azaz mód arra, hogy jelentéseket hozzunk létre; ez a mód pedig befolyásolja és megszervezi mind tevékenységeinket, mind a magunkról alkotott fogalmunkat. A nemzeti kultúrák úgy alkotják meg az identitásokat, hogy a „nemzet” fogalmát jelentésekkel töltik fel, amellyel így

identifikálódhatunk. A nemzeti kultúra narratívájának öt fontos eleme: 1. Létezik egy olyan nemzeti narratíva, amelyet a nemzeti történelemben, irodalomban, a médiában és a populáris kultúrában mesélnek el újra és újra. Ezek reprezentálják jelenítik meg, vagy reprezentálják. 2. Hangsúlyt kap az eredet, a kontinuitás, a hagyomány és az időtlenség A nemzeti karakter lényegi jellemzői változatlanok maradnak a történelem hányattatásai során. 3. A hagyomány feltalálása: a rituális vagy szimbolikus gyakorlatoknak olyan készlete, amely az ismétlés által vési be a viselkedés bizonyos értékeit és normáit, ez pedig automatikusan a kontinuitás érzetét kelti egy megfelelő történelmi múlttal. 4. A nemzeti kultúra narratívájának negyedik példája az alapítás mítosza A feltalált hagyományok felfoghatóvá teszik a történelem zűrzavarait és katasztrófáit, az összevisszaságot, közösséggé formálják át, a

katasztrófákat pedig diadallá. 5. A nemzeti identitást gyakran alapozzák szimbolikusan a tiszta, eredeti nép eszméjére A valóságban a nemzet fejlődésekor igen ritka, hogy ez az őseredeti nép tartja fenn vagy gyakorolja a hatalmat. A nemzeti kultúra tehát olyan identitásokat hoz létre, melyek bizonytalanul, a múl és a jövő között helyezkednek el. A nemzeti kultúra dekonstrukciója: Azt vizsgálja, hogy vajon tényleg egységesek-e a nemzeti kultúrák és az általuk megalkotott nemzeti identitások. Timothy Brennan: a nemzet szó egyszerre jelenti a modern nemzetállamot és valami sokkal ősibbet és ködösebbet annál – a natiót – helyi közösségeket, lakóhelyet, családot, az odatartozás feltételeit. A nemzeti identitások éppen azt jelenítik meg, ami a nemzeti egyenlet e két felének összehozásával létrejött – egyszerre nyújtottak tagságot a politikai nemzetállamban és azonosulást a nemzeti kultúrával. Bármennyire is

különböznek a tagok az osztály, a nem vagy a faj tekintetében, a nemzeti kultúra megpróbálja őket úgy megjeleníteni, mint akik ugyanahhoz a nagy nemzeti családhoz tartoznak. A nemzeti kultúra sohasem egyszerűen hűség, kötődés és szimbolikus azonosulás dolga volt, hanem mindig a kulturális hatalom struktúrája is, mert: - a legtöbb modern nemzet olyan különböző kultúrákból áll, amelyeket csak az erőszakos hódítás hosszú folyamata egyesített – azaz a kulturális különbözőség elnyomása; - a nemzetek mindig különböző társadalmi osztályokból, nemi és etnikai csoportokból állnak; - a modern nyugati nemzetek birodalmak vagy neoimperiális befolyási övezetek központjai is voltak, kulturális egyeduralmat gyakorolva a gyarmatosítottak kultúrája felett. A nemzeti kultúrákat mély belső megosztottságok és különbségek szabdalják fel, és csak a kulturális hatalom különböző formáinak alkalmazása „egyesítette” őket.

Még nehezebb az identitást a rassz fogalma körül egységesíteni. A rassz diszkurzív kategória, nem pedig biológiai, azaz azoknak a beszédmódoknak, reprezentáicós rendszereknek és társadalmi gyakorlatoknak a szervező logikája, amelyek a fizikai vonások laza, gyakran meghatározatlan különbségeit – bőrszín, haj, és más testi tulajdonságok, stb. – szimbolikus jelölőként használják, hogy két csoportot társadalmilag megkülönböztessenek egymástól. A rasszizmus a nemzeti kultúrának olyan képét alkotja meg és védelmezi, amely szerint az egységesen fehér, de ingatag és mindig sebezhető a belső és a külső ellenség támadásaival szemben. Kétféle identitás létezik (egyik sem természet adta, hanem mindkettő társadalmi konstrukció eredménye): Személyes: külső környezet a meghatározó, kapcsolódik az én-identitás a közösségidentitáshoz. Ezek határozzák meg az én-identitást Kollektív: nem létezik egyéni-identitás

nélkül. Közönség önmagából kialakított képe, amelyekkel a tagok azonosulnak. Az identitás kapcsolata: Kultúra: - nem csupán összegyűjti, hanem különbségeket is teremt az emberek között. Megmutatja a különbségeket (európai kultúra, keresztény vallás, kultúra bölcsője, demokrácia, diktatúrák sora) - nemzeti kultúrák sokszínűsége - magyar identitás (népművészet, himnusz, büszkeség, nyelv, zenei-irodalmi alkotások sora) - amit összeköt, azonnal elhatárol másoktól - a kultúra agregál, összegyűjt, nem egységesít. Szimbólum: - a kultúra megnyilvánulása (bármi lehet szimbólum) Etnicitás: - azok a kulturális vonások – nyelv, vallás, szokások, hagyomány, stb. -, amelyek egy nép tagjaiban közösek. Népcsoport közös jegyeinek felmutatás politikával átitatott kulturális identitás. Európában nincs olyan nemzet, amely csak egyetlen népből, kultúrából vagy etnikumból állna, valamennyi modern nemzet kulturális

hibrid. Európai kultúra: - demokrácia és diktatúra - a kultúra bölcsője - sokszínűség Nemzeti kultúra, nemzeti identitás: - nemzeti identitást tanuljuk, nem velünk született tulajdonság - nemzeti kultúra reprezentációkon keresztül megnyilvánuló kultúra - nemzeti kultúra alakítható - akkor egységes a nemzeti kultúra, ha annak akarjuk látni. - minden kultúra hibrid és a nemzeti kultúra ezt a hibrid kultúrát akarja homogenizálni. Globalizáció: - túlmutat az egyes földrészeken, egész földkerekségre kiható folyamat - technikai oldala, gazdasági oldala, kulturális oldala van. - homogenizáló folyamat a globalizáció - gyengíti és felerősíti a nemzeti identitást (régen gyengített, most felerősíti; régen elmosódtak a kulturális különbségek, ma fontossá válik egy adott nemzet kultúrája) Migráció, vándorlás: a vándorlás az utóbbi évek sajátossága. Asszimiláció: 1. Nomádok: járják a világot, de mindenhol

ugyanazt produkálják (pl művészek, politikusok, sportolók) 2. Jobb megélhetés reményében vándorolnak: vagy asszimilálódnak, vagy fenntartják a saját kultúrájukat, és egzotikumként kezelik azt (pl. olasz étterem Amerikában) 3. Itthon maradottak csoportja Anthony P. Cohen: A kultúra, mint identitás egy antroplógus szemével (Sz gy): A kultúra szó az antropológiában egy sor paradigmaváltáson ment keresztül. Régebben úgy értelmezték, mint a viselkedés közvetlen meghatározóját. Az utóbbi időben a kultúrát sokkal tágabban értelmezik. Ha egy adott kultúráról beszélünk, nem olyan emberek sokaságára gondolunk, akik csupán egymásnak, ill. valamilyen szervező elvnek a klónjai. A kultúra eszköz, mellyel jelentéseket hozunk léte, és amelynek segítségével a világ jelentéssel telítődik számunkra, mi pedig jelentést nyerünk a külvilág szempontjából. Az etnicitás a kultúra politikával átíratott formájává vált, vagyis

az adott kultúráról megfogalmazott állítások formáját ölti, azok minden velejárójával. Az etnicitás átpolitizált kultúra, az etnikai identitás pedig átpolitizált kulturális identitás. Ha egy kultúrát semmibe vesznek, az együtt jár identitásának tagadásával is. A kulturális identitás tagadását, vagy fenyegetettségét az emberek sokféle módon megtapasztalhatják (pl. ha egy bennszülött nyelvet alárendelnek a hegemón nyelvnek). Azt a folyamatot, amelynek során a mindennapi életből kiválogatják a kultúra darabkáit, hogy azok az identitást reprezentálják, Theodore Schwartz amerikai antropológus „etnognómiának” nevezte. Az emberek csakis azáltal kerülhetnek tudatába annak, hogy mit kell megvédeniük, ha láthatóvá teszik kultúrájukat. Alapvető zavar van a kultúra, mint önálló tény és mint szimbolikus kultúrák halmaza között, amely a kifejezés eszközéül szolgál, de nem határozza meg, hogy mi fejeződjék ki, és

annak jelentését sem írja elő, ami végül kifejeződik. A kultúrát olyan eszközként lehet használni, amely megmutatja az embereket (pl. amikor identitásukként neveik meg) Mellékletek FRANZ BOAS: Az összehasonlító módszer korlátai az antropológiában A modern antropológia feltárta azt a tényt, hogy az emberi társadalom mindenütt oly módon alakult és fejlődött ki, hogy formái, vélekedései és cselekedetei sok közös, lényeges jegyet mutatnak. Míg korábban a kultúrák azonos és hasonló vonásait történeti kapcsolat, sőt közös eredet megcáfolhatatlan bizonyítékának tekintették, addig az új iskola feladja ezt a látásmódot, és inkább az emberi elme azonos működése termékeként magyarázza azokat. Mások, nem tagadva a történeti kapcsolatok előfordulását, úgy látják, hogy csak az emberi elmét uraló egységes törvények működéséhez mérten bírnak azok jelentőséggel következményeiket és elméleti fontosságukat

illetően. Ez az élő antropológusok túlnyomó részének véleménye Ez a modern vélemény azon a megfigyelésen alapul, hogy az emberiség alapvető ideái feltűnően monoton módon ismétlődnek a világon mindenütt. Amikor bármely törzs kultúráját tanulmányozzuk, ezen kultúra egyes vonásaihoz többé-kevésbé közeli párhuzamokat találhatunk a legkülönfélébb népeknél. Amikor egyetlen kulturális jegy analógiáját találjuk meg egymástól távoli népeknél, akkor valószínű, hogy eredetük nem közös, és hogy egymástól függetlenül alakultak ki. Az ideák kifejeződése a különböző kultúrákban: Az ideák nem élnek mindenütt azonos formában, hanem változnak. Elégséges anyag gyűlt össze ahhoz, hogy bebizonyíthassuk: e variációk okai vagy külsődlegesek, azaz a környezetben gyökereznek, vagy bennük találhatók, azaz a pszichikai adottságok függvényei. A külső és belső tényezőknek az elemi gondolatokra gyakorolt hatása a

kultúra növekedését szabályozó törvények egy csoportját testesíti meg. A törzsek és népek kölcsönös kapcsolatát vizsgáló kutatások egyre inkább arra mutatnak, hogy bizonyos kulturális elemeket könnyen átvesznek, míg másokat elutasítanak; és azok az avítt megfogalmazások, hogy egy magasabb civilizációval rendelkező nép rákényszerítette kultúráját az általa meghódított, alacsonyabb kultúrájú népre, egyre inkább átadják helyüket a kulturális teljesítmények cseréjéről vallott, megalapozottabb nézeteknek. Létrejöttük: Elfogadott az a nézet, hogy ha egy etnológiai jelenség több helyen is egymástól függetlenül kialakult, fejlődése mindenütt azonos volt; vagy másképp kifejezve, hogy azonos etnológiai általánosításhoz vezet, mely szerint a különféle régiókban fellelt etnológiai jelenségek azonossága bizonyíték arra, hogy az emberi elme mindenütt azonos törvényeknek van alávetve. Világosan kell

tehát látnunk, hogy az olyan antropológiai kutatás, amely a világ különböző részeiről származó hasonló kulturális jelenségeket hasonlít össze azzal a céllal, hogy fejlődésük egyező történetét feltárja, abból a feltételezésből indul ki, hogy ugyanaz a jelenség mindenütt ugyanolyan módon fejlődött ki. És ezen a ponton hibádzik az új módszer érvelésrendszere, ugyanis erre nincs semmi bizonyíték. Még a legfelületesebb áttekintés is azt mutatja, hogy ugyanaz a jelenség sokféleképpen jöhet létre. Példa erre: a primitív törzsek majdnem mindenütt totemmel rendelkező nemzetségekre oszlanak. Semmi kétség a felől, hogy e társadalomszervezeti forma újra és újra, önállóan alakult ki. Jogos az a konklúzió, hogy az ember pszichikai adottságai a társadalom totemisztikus szerveződésének kedveznek, de ebből nem következik, hogy a totemisztikus társadalom mindenütt azonos módon jött létre. Nem állíthatjuk, hogy

ugyanannak a jelenségnek az előfordulása mindig ugyanazoknak az okoknak a következménye, és így az sem bizonyított, hogy az emberi elme mindenütt azonos törvényeknek engedelmeskedik. Az átfogó összehasonlító vizsgálatok előtt be kell bizonyítani az anyag összehasonlíthatóságát. Az antropológiai kutatás célja az, hogy felfedezzük azokat a folyamatokat, amelyek révén a kultúra bizonyos fokozatainak a kialakulása végbement. Azt kívánjuk megtudni, hogy miért léteznek ezek a szokások és hiedelmek – más szóval fejlődésük történetét kívánjuk feltárni. Az ilyen jellegű kutatásoknak napjainkban leggyakrabban alkalmazott módszere az, hogy összehasonlítják a változatokat, ahogyan e szokások és hiedelmek léteznek, és megpróbálják megtalálni azt a közös pszichológiai okot, amely mindegyik mögött ott rejlik. Van azonban egy másik módszer, amely sok tekintetben sokkal biztonságosabb. Ha a szokásokat abból a szemszögből

vizsgáljuk meg alaposabban, hogy milyen hozadékkal jár az azokat gyakorló törzs kultúrájában, s ezt egybekötjük azzal, hogy felderítjük földrajzi elterjedésüket a szomszédos törzseknél, majdnem mindig lehetőségünk nyílik arra, hogy viszonylagos pontossággal megállapíthassuk azokat a történeti okokat, amelyek a szóban forgó szokások kialakulásához és azokhoz a pszichológiai folyamatokhoz vezettek, amelyek fejlődésükben közreműködtek. Az ilyen módszerrel végzett kutatások kimutathatják azokat a környezeti feltételeket, amelyek a kulturális elemeket létrehozták vagy módosították; megvilágíthatják azokat a pszichológiai tényezőket, amelyek a kultúra formálásában közreműködtek; vagy szemünk elé tárhatják azokat a következményeket, amelyek a történeti kapcsolatokból fakadtak a kultúra növekedését nézve. Alkalmazásának alapja először is egy jól körülhatárolt, kis földrajzi terület, és az

összehasonlítások nem terjednek túl a kutatás bázisául szolgáló kulturális área határain. Csak ha már biztos eredményekre jutottunk ennek a területnek a vonatkozásában, akkor engedhető meg a horizont kitágítása. Amennyiben szomszédos törzsek esetében nincs bizonyítékunk a környezet közvetlen hatására, a történeti kapcsolat valószínűségét kell inkább feltételeznünk. Az antropológia történeti módszerének nagyszerű és fontos funkciója tehát az, hogy fel tudja fedezni azokat a folyamatokat, amelyek meghatározott esetekben bizonyos szokások kialakulására vezettek. Csak akkor remélhető, hogy az összehasonlító módszer eléri azokat a nagyszabású eredményeket, amelyekre törekszik, ha vizsgálatait a minden egyes kultúra komplex kapcsolatainak tisztázását célzó kutatások történeti eredményeire alapozza. A történeti módszer szilárdabb alapra került azáltal, hogy felhagyott azzal a félrevezető elvvel, amelynek

értelmében bárhol kulturális hasonlóságokat találtak, történeti kapcsolatot feltételeztek. Az összehasonlító módszer, mindannak ellenére, amit dicséretére felhoztak vagy leírtak, mindmáig feltűnően meddő maradt a biztos eredményeket illetően. EDWARD BURNETT TYLOR: A primitív kultúra A kultúra tudománya A kultúra vagy civilizáció, tágabban vett etnográfiai értelemben, az a komplex egész, amely magában foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként tesz szert. A kultúra állapota az emberiség különböző társadalmaiban, amennyiben általános elvek alapján vizsgálható, olyan téma, mely alkalmas az emberi gondolkodás és cselekvés törvényszerűségeinek tanulmányozására. A szervetlen természettel foglalkozó tudományok mai művelői mind a saját kutatási területükön belül, mind azon kívül

elsősorban azon igyekeznek, hogy felismerjék a természet egységét, törvényeinek szilárdságát, meghatározott ok-okozati sorokat, amelyek révén minden tény attól függ, ami megelőzően történt és hatással lesz arra, ami utána következik. A szabad emberi akarat közkeletű fogalma nemcsak annak szabadságát jelenti, hogy az indítékkal összhangban cselekedjünk, hanem azért is, hogy a folyamatosságból kiszakadjunk és az októl függetlenül cselekedjünk. Saját tudatának tapasztalatából mindenki tudja, és így senki sem tagadhatja, hogy az emberi cselekvést nagymértékben világos és természetes okok határozzák meg. A civilizáció vizsgálatában az első lépés a részekre szabdalás és a részek megfelelő osztályokba csoportosítása. Tehát, például a fegyvereket vizsgálva, külön csoportba kerülnek a lándzsák, a bunkók, stb. Az etnográfus feladata, hogy osztályozza az ilyen részleteket, gondolva arra, hogy kiderítse

megoszlásukat térben és időben, valamint a köztük lévő kapcsolatokat. Az etnográfus számára az íj és a nyílvessző egy faj, a gyermekkoponya torzításának a szokása egy másik, csakúgy, mint a tízes számrendszerben való számolás. Ezeknek a dolgoknak a földrajzi eloszlását és területről területre való terjedését szintén ugyanúgy kell tanulmányozni, ahogy a természettudós teszi az állat- és növényfajok elterjedésével kapcsolatban. A civilizáció módszeres vizsgálatát leginkább az emberiségnek egy tulajdonsága teszi lehetővé valószínűleg, éspedig az a figyelemre méltó hallgatólagos összhang vagy egyetértés, amely egész népeket késztet arra, hogy egy közös nyelv használatában egyesüljenek, ugyanolyan vallásuk és szokásjoguk legyen, ugyanolyan művészeti és műveltségi szinten álljanak. Az emberi társadalmak összetétele olyannyira szabályszerűnek mutatkozik, hogy eltekinthetünk az egyéni

különbségektől, és így általánosításokat fogalmazhatunk meg nemzetek egész művészetére és gondolatvilágára vonatkozóan ugyanúgy, ahogy dombtetőről lenézve egy hadseregre, nem az egyes katonát látjuk, akit alig tudunk kivenni a tömegben, hanem az ezredet, amely szervezett egységként szétszóródik és összegyűlik, előrehalad vagy visszavonul. A társadalmi törvények kutatásának néhány ágában ma már segítségül hívhatjuk a statisztikát, és elkülöníthetjük nagy, vegyes emberi közösségek különféle tevékenységeit az adóívek vagy a biztosítótársaságok kimutatási módszerével. Ám a fejlődés alacsonyabb szintjén álló népek vizsgálata során nincs lehetőségünk matematikailag mért adatok statisztikai elemzésére, hanem utazóknak vagy misszionáriusoknak a korántsem tökéletes leírásaiból kell megítélnünk a törzsek állapotát, vagy akár olyan, történelem előtti népektől fennmaradt emlékekre kell

támaszkodnunk, mely népek neve és nyelve reménytelenül elveszett. Az etnográfiai adatgyűjtések világosan megmutatják, hogy hatalmas emberi sokaságoknak ugyanolyan tradíciói, hiedelmei és szokásai vannak, amelyek különösen alkalmasak az ilyen helytelen hasznosításra, maguknak ezeknek az intézményeknek a közvetlen védelmére; még ősi barbár népeket is megszavaztatnak, hogy kinyilváníttassák velük nemtetszésüket az ellen, amit mi modern gondolkodásmódnak nevezünk. Miután a kultúra részletei nagyszámú etnográfiai csoportba sorolhatók, mint a művészetek, hiedelmek, szokások, stb., most felmerül a kérdés, hogy az így csoportosított tényekről mennyiben mondható el, hogy egyik a másikból fejlődött ki. A tanulságos példányok, amilyeneket néha a régészek feltárnak, például bronzbalták, amelyeket súlyos kőbalták mintájára formáltak meg, aligha magyarázhatók másképp, mint a kőkorból a bronzkorba való átmenet

első lépései, melyeket hamar követett a haladás következő szakasza: utóbbiban rájöttek, hogy az új anyag célszerűbben és kevésbé pazarló módon is felhasználható. Azok között a bizonyítékok között, amelyek segítségével kinyomozhatjuk, hogy a világ civilizációja valójában milyen irányokat követett, akad a tényeknek egy nagy halmaza, amelynek megnevezésére célszerű bevezetni a „survival” terminust. Ezek olyan eljárások, szokások, nézetek, melyeket a megszokás ereje tartott fenn a társadalom egy új, attól különböző állapotában, ahol honosak voltak, és így ezek bizonyítékaivá és példáivá válnak a kultúra egy régebbi állapotának, amelyből az újabb kifejlődött. Néha régi, már kihaltnak vagy kihalófélben lévőnek vélt gondolatok és szokások meglepetésre újra felbukkannak; a „survival” „revival”-ba megy át, amely etnográfiai szempontból igen tanulságos téma. A „survival” alapelveinek

tanulmányozása nem csekély fontossággal bír, hiszen a legtöbb általunk babonának nevezett dolog is „survival”, és így ki van szolgáltatva a leghalálosabb ellensége, az ésszerű magyarázat támadásának. Haladás, visszaesés, túlélés, újjászületés, átalakulás – ezek mind a civilizáció komplex hálózatának összekötő kapcsai. Csak egy pillantást kell vetnünk mindennapi életünk jelentéktelen részleteire, és rögtön arra kell gondolnunk, hogy vajon mennyiben vagyunk annak megalkotói és mennyiben csupán rég elmúlt korok eredményeinek közvetítői és módosítói. Az észérvekre építő néprajz nagy feladatának végzése során, amely a kultúra jelenségeit előidéző okok és azon törvények vizsgálatában áll, melyeknek azok alá vannak vetve, kívánatos, hogy a lehető legmódszeresebben kidolgozzuk ezen kultúra evolúciójának sémáját, annak számos útvonalát követve. Összehasonlítva a történelmileg ismert

népek egyes civilizációs fejlődési szakaszait a történelem előtti törzsek hagyatékából levonható régészeti következtetésekkel, lehetségesnek látszik, hogy nagy vonalakban képet alkothassunk az ember korai általános viszonyairól, mely mai szemmel nézve primitív állapotnak tekinthető, bármiféle még korábbi állapot előzte is valójában meg. A kultúra „survival”-jai a civilizáció fejlődésének útján végig jeleket hagynak, amelyek jelentéssel teliek azok számára, akik meg tudják fejteni a jeleket, és még ma is a barbár gondolatvilág és élet ősi emlékeit képviselik körünkben. A következő problémakör a nyelve eredete. Bár e probléma sok részletét még homály fedi, akadnak vizsgálódás révén tisztázhatók is, mint hogy a beszéd vajon az ember vad állapotában keletkezett-e, és kutatás eredménye az eddig ismert adatok alapján az, hogy valószínűleg ez az igazság. Vallási vizsgálatkör: a vallást összekötő

kapocs könnyedén tárgyalható anélkül, hogy a dogmatikus teológiához folyamodnánk. Áldozati és megtisztulási rítusok fejlődési fokozatai a hatékonyságuk és értékük vitatása nélkül is tanulmányozhatók, ugyanígy nincs szükség a világszerte elterjedt, a halál utáni életbe vetett hit fejlődési fázisainak vizsgálatakor a maga a doktrína ellen vagy alátámasztására felhozott érvek megvitatására. CLIFFORD GEERTZ: Sűrű leírás: Út a kultúra értelmező elméletéhez A kultúra fogalma alapján keletkezett az antropológia egész tudománya, amely aztán egyre inkább arra törekedett, hogy korlátozza, körvonalazza és megfékezze e fogalom uralmi igényeit. Néprajz: sűrű leírás. Az etnográfus valójában összetett fogalmi struktúrák sokaságával kerül szembe, számos struktúra egymásra rétegződik vagy összegabalyodik. Ezek a struktúrák egyszerre idegenek, szabálytalanok és rejtettek, s neki kell kitalálnia, hogy először

miként ragadja meg, majd hogyan mutassa be őket. S így áll a dolog működésének már legföldhözragadtabb szintjén, a terepmunka őserdejében is: az adatközlők kikérdezésében, szertartások megfigyelésében, rokonsági kritériumok kiválasztásában, a tulajdonviszonyok kinyomozásában, a háttartások összeírásában azaz a kutatási napló megírása során. Az etnográfia művelése arra hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni egy kéziratot egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, ami azonban nem hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott. Sűrű leírás: egymásban nyúló rendszerek összessége, egy kontextus leírása. (A tények és a köztük lévő viszony.) Egy nép kultúrájának megértése azt jelenti, hogy ezt a népet a nélkül tartjuk normálisnak, hogy sajátosságait lefokoznánk. Az

antropológiai írások maguk is értelmezések, ráadásul másod- és harmadkézbeliek. Ezek az értelmezések tehát fikciók; nem abban az értelemben, hogy tévesek, nem tényszerűek vagy csupán „mintha” gondolatkísérletek – a fikció szó eredeti jelentése vonatkozik rájuk „csináltak”, „alakítottak”. A kultúrát, így az érvelés, a legcélravezetőbb tisztán szimbolikus rendszerként kezelni, oly módon, hogy elkülönítjük elemeit, meghatározzuk azok belső viszonyait, majd általános jellemzést adunk az egész rendszerről. A viselkedést azért kell – pontosan - regisztrálni, mert a kulturális formák a viselkedés – pontosabban: a társadalmi cselekvés – árama révén tagolódnak. Azt akarjuk megmutatni, hogy miből áll az antropológiai értelmezés: a társadalmi beszélgetésgörbe kinyomozásából és megfigyelhető formában történő rögzítéséből. Az etnográfus feljegyzi a társadalmi beszédet. leírja Futó

eseményből, amely csak előfordulása pillanatában létezik, beszámolóvá változtatja, amely le van írva és ismételten elővehető. Az etnográfiai leírásnak tehát három jellegzetessége van: értelmező; a társadalmi beszédfolyamatot értelmez: a kérdéses értelmezés abból áll, hogy a beszéd „jelentését” megpróbáljuk kiszabadítani esetleges körülményeiből, illetve tanulmányozható formában rögzíteni. Téves, káros antropológiai modellek: Mikrokozmikus modell: ez a modell nyilvánvaló téveszme, ugyanis az a lényege, hogy nemzeti társadalmak, civilizációk, nagy vallások vagy bármi más lényege leegyszerűsített formában az úgynevezett „tipikus” kisvárosokban és falvakban található meg. De a kutatás helyszíne nem azonos a kutatás tárgyával. Az antropológusok nem falvakat kutatnak, hanem falvakban kutatnak. Természetes laboratórium modell: ahhoz a felfogáshoz vezet, mely szerint az etnográfiai kutatásból tisztább,

alapvetőbb, szilárdabb vagy kevésbé feltételekhez kötött adatok meríthetők, mint a társadalomvizsgálat egyéb fajtáiból. A kulturális elemzés nem egymásra épülő eredmények nyomán fejlődik; egyre merészebb kirohanások elszigetelt pontjaiból álló, ám következetes az értelemben, hogy ott folytatják, ahol az előző abbahagyta; értesülésükkel jobban felvértezve és fogalmilag szilárdabban, ugyanazokba a dolgokba merülnek még mélyebbre. A kutatás akkor jelent előrehaladást, ha mélyrehatóbb, mint az előzőek. A kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy befejezetlen. Az antropológia olyan tudomány, amelynek előrehaladását nem annyira az egyetértés fokozódása, mint inkább a vita kifinomodása jelzi. A haladás annyi, hogy egyre érzékenyebb eszközökkel kínozzuk egymást Az értelmező antropológia alapvető hivatása nem az, hogy legmélyebb kérdéseinkre válaszoljon, hanem az, hogy hozzáférhetővé tegye számunkra

azokat a válaszokat, amelyeket más emberek adtak ezekre a kérdésekre, s így ezeket is belefoglalja az emberi megnyilatkozások bármikor felcsapható jegyzőkönyvébe. Geertz kultúra fogalma: egy adott közösség által szőtt jelentések hálója, s az ember ebben a hálóban vergődő állat. Szimbolikus antropológia: a kultúra jelekből áll, melyeknek mi jelentést tulajdonítunk. A kérdés az, hogy hol találkozunk ezekkel a jelentésekkel. A szimbólumok közösségfüggők, térben és időben találkozhatnak. A kultúra bármit képes szimbólummá változtatni