Történelem | Felsőoktatás » Diplomáciatörténet tételsor, 2003

Adatlap

Év, oldalszám:2003, 78 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:401
Feltöltve:2006. szeptember 22
Méret:569 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

Diplomáciatörténet tételsor - 2003 1.tétel A világ és Európa a XVIII. század végén A viszonyok alapvetően különböztek még a maiaktól: akkor az emberek átlag életkora 30 év, a kapcsolat leggyorsabb formája a galambposta, a világon egymással alig érintkező civilizációk léteznek, a legdinamikusabban fejlődő földrész Európa - ma: az átlagéletkor 6070 év, és szinte egyidejű mindennapos kapcsolatot biztosít az Internet (már képben és virtuális térben is!), a világ a globalizálódás felé halad, a dinamizmus pedig már nem Európát jellemzi. Az Európán belüli határokat 1789-ig az egymást követő dinasztikus háborúk határozták meg. Az erőviszonyokat jellemzi Spanyolország itáliai visszaszorulása, a svéd nagyhatalom lehanyatlása, a Török Birodalom lassú hanyatlása, Európából való jelentős kiszorulása, Poroszország és Oroszország jelentős előretörése. Lengyelországot 1772-ben (majd 1793-ban és 1795-ben)

felosztják. Poroszország megszerezte Svédországtól Pomeránia egy részét (1720), elfoglalta Ausztriától Sziléziát (1740), illetve területeket szerzett Lengyelország első felosztásakor (1772). Oroszország az északi háború lezárásakor a Balti tenger partvidékének egy részét kapta meg (1721), majd Lengyelország északkeleti területeit (1772), illetve Törökországtól Azovot, és Zaporozsjét (1739), illetve a Dnyeper és a Bug közét (1774). A Krím és Kubán 1783-ban került Oroszországhoz. Ausztria jelentősen szorította vissza a törököket területéről a felszabadító háborúk idején (karlócai béke: 1699, pozsareváci béke: 1718). Lengyelországtól Galicia (1772), a Török Birodalomtól Bukovina (1775) került osztrák fennhatóság alá. 1713-ban került osztrák kézre az utrechti békében Osztrák Németalföld, Milánó, a Nápolyi Királyság és Szardínia, majd 1720-ban ez utóbbit elcserélték a savoyai herceggel Szicíliáért.

Ezután a savoyai hercegség felvette a Szárd királyság nevet. 1735-ben újabb csere történt: az osztrákok Nápolyt és Szicíliát elcserélték Pármára, de utóbb ezt át kellett adniuk a spanyol Bourbonoknak. 1737ben Lotharingiai Ferenc (Mária Terézia férje), mint német-római császár megkapta családi birtokai helyett a Toscanai Nagyhercegséget, 1771-ben pedig Modenát kapták meg a Habsburgok. Anglia 1704-ben megszerezte Gibraltárt, amit sikerült is megtartania. A spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti béke véget vetett ugyan Franciaország nagyhatalmi európai hegemóniájának, de nem szüntette meg a francia állam nagyhatalmi szerepét. (Megtartotta flandriai hódításait, Elzászt és Strasbourgot) Európán belüli határai lényegesen nem változtak (sőt Lotharingiai Ferenc a francia tiltakozásra mondott le családi birtokairól, Lotharingiáról, csak így kaphatta meg a német-római császári címet, ez a tartomány 1766-ban XV. Lajos

kezére került, 1768-ban megszerezték Korzikát), de a gyarmatokon katasztrofális veszteségeket szenvedett. I. Hasonlóság a mai állapottal: 1. Spanyolország és Portugália: mindkettő túl van fénykorán, ásványkincsek, lehetőségek tekintetében nem számít élvonalnak -belső nehézségek gazdasági, társadalmi és politikai tekintetben 2. Franciaország: nagyjából olyan terjedelmű mint ma, fénykora XIV Lajos kora, legjelesebb diplomatája Richelieu. Ehhez képest a XVIII század végére gyengült, de Anglia után a második, élnek a modern nemzetállam csírái. Lakossága 27 m, területe Európában az egyik legnagyobb= ez a kettő azért fontos, mert ezek a korabeli hadviselés döntő faktorai. II. Különbség: 1.Németalföld: két része: a/ Osztrák Németalföld: az Osztrák birodalomhoz tartozik, ez lesz majd Belgium. b/ Egyesült Németalföld: ez lesz Hollandia, az Oraniai család abszolutizmusa lesz itt az uralkodó, jelentős gyarmati

támaszpontokat szerez. 2. Nagy-Britanniához tartozik akkor Írország is, ami alkotmányos királyság Társadalmi berendezkedése mintául szolgál. Kereskedelmi szerepe nagy, jelentős a flottája Logisztikai sajátossága: nem lehet szárazföldről megközelíteni, csak flottával! Jellemző lord Palmerston mondása Anglia hegemóniájával kapcsolatosan: „Isten nagy hibát követett el azon a napon, amikor megteremtette a külföldieket.” Lakossága: 15 m De hadi potenciálját jellemzi, hogy az ipari forradalom hatására olyan találmányok vannak a birtokában, amik miatt élen jár a hadi technikában. 3. Skandinávia: ekkor 2 állam: Svédország leigázta Finnországot, és Dánia, amely leigázta Norvégiát. Svédország jelentős befolyással volt a XVII században Európára, de Oroszország felemelkedése miatt 1708 után csökkent a jelentősége. 4. Német-Római Szent Birodalom: a kortársak szerint sem szent, sem római, sem birodalom nem volt. Több mint 300

állam tartozott ide A két legerősebb: a/ Poroszország: Lakossága 5 m, de a XVIII. századi frigyesi reformok után nagyon jól szervezett, modern hadsereg=növekvő befolyás. b/ Osztrák tartományok, amelyek a Német-Római Birodalomhoz tartoztak egészen eltérő múltú és fejlettségű tartományok (Rajna mente, Svájc). 1526 fordulópont: megszerzik Magyarország töröktől meg nem szállt részét is. A XVIII század végén sokféle nép és vallás Mária Terézia és II. József is kísérletet tesz az egyszerűsítésre, de ezt visszaverik Lakossága: 30 m., hadereje az egyik legjelentősebb Európában 5. Lengyelország: a háromszori felosztás miatt az 1790-es évekre gyakorlatilag megszűnik: rendi anarchiába süllyed, nincs centrális erő, ezért három szomszédja felosztja. 6. Oroszország teljes joggal sorolható mind Európa, mind Ázsia nagyhatalmai közé 1556-ban érnek el a Fekete- és a Kaspi-tengerhez, 1638-ban a Csendes-óceánhoz. Ettől kezdve a

terjeszkedési irány mindig kettős, s mindkettő célja az állandóan használható meleg kikötő megszerzése: a/ Földközi-tenger felé = azaz a Török Birodalom rovására b/ Nyugat felé a Balti-tengerhez. (Ma is van a Balti-tengernél kijárata: Kalinyingrád=Königsberg!) Mindez fontos Oroszországnak: - kereskedelmi, - hadászati, - stratégiai és - belső ellátási szempontból. Az Orosz Birodalom kevéssé innovatív: ennek egyik oka az ortodoxia. Ereje abban van, hogy óriási terület és óriási népesség. Ez az adottság a hagyományos, dinasztikus háborúkra elegendő, de a XIX. század második felére már egyre kevesebb lesz Megmutatkozik ez különösen az ázsiai hadszíntéren, ahol alapvetően az angol érdekekkel ütközik az orosz ambíció (Balkán, Török Birodalom). A korszak az angol-orosz viszonylatban Oroszország vezető szerepével indult, de a krimi háború végével (1856) Anglia fölényével zárult. Ez a változás azt mutatta, hogy a

területi és létszámfölény helyett egyre fontosabbá válik a gazdaság teljesítőképessége. 7. Törökországot ekkor már az innovációra való képtelenség és a stagnálás jellemzi, túl van fénykorán. 1683-ban még Bécset fenyegették, hatalmas birodalmat építettek, de csak a hatalmas katonai erőre támaszkodott, alapvetően nem fejlődőképes. Törvényszerű a visszaszorulása. Ez az európai berendezkedés a XVIII. század végén eléggé stabilnak látszik, de már jelen van valami egészen új, ami az egész hagyományos berendezkedést megkérdőjelezhetővé teszi: a felvilágosodás: az az elv vált uralkodóvá, hogy a hatalom nem Istentől való. Ekkor dolgozzák ki a népszuverenatás elvét. A felvilágosodás jellemzésére Kant megállapítása látszik a legszemléletesebbnek. Ezt mondta: „az emberiség kinőtt a saját maga által magára kényszerített éretlenségből” Kant a középkori kereszténységben látja a szülőt és Európa

világi kultúrájában a reneszánsz idején fogant gyermeket. A gyermekkort a szülői és vallási hagyományok ballasztja, valamint családi perpatvarok terhelték. A kulcsmomentum az ész felszabadítása volt A Lumière-nek, a felvilágosodásnak sokmindent kellett fénnyel bevilágítani: a filozófiát, a tudományt és a természetes vallást, a gazdaságot, a politikát, a történelmet és a nevelést. Nem mindenütt volt meg a racionalizmus kibontakozásához szükséges különleges szellemi környezet. Ehhez egyfelől kellettek katolikusok és protestánsok, akiknek egymással versengő tantételei a nézetek összecsapásához vezettek. Másfelől legalább olyan mérvű tolerancia, amely lehetővé tett valamiféle értelmes párbeszédet. A XVII században három-négy helyen voltak meg ezek a feltételek (a klasszikus területeken kívül Lengyelország-Litvánia, Svájc, Anglia-Skócia), elsősorban azonban Németalföldet kell említeni, ahol a hazai szellemi

erőforrásokat régóta az értelmiségi menekültek hosszú sora egészítette ki (Descartes, Spinoza, Le Clerc, Bayle). A felvilágosodás fő laboratóriumai Leyden, Amsterdam és Hága voltak Bár a franciák kezdettől fogva az élen jártak, s bár a francia volt a mozgalom lingua francája, maga Franciaország csak a XVIII. század közepén vált az események központi színterévé, amikor a viszonyok szorítása enyhült. A felvilágosodás 1670-től száz évig központi helyet elfoglaló alapgondolata - Descartes racionális módszerével egyetemben - az, hogy az értelem felfedheti azokat a szabályokat, amelyek mind az emberi, mind az anyagi világ látszólagos káoszát mozgatják. A szépség egyet jelentett a renddel. Természetes hogy ennek a gondolkozásmódnak elsősorban ismeretelméleti és természettudományos eredményei voltak. Jellemző ismét erre Newton Pope által megfogalmazott sírfelirata: A természeten s törvényein éj sötétje ült. Isten így

szólt: Legyen Newton! S mindenre fény derült. Az Európán kívüli világ: 1. Kína: lakossága 100-130 m = több, mint egész Európáé Városai nagyobbak, mint az európaiak. A XV században már megtette a földrészek felfedezését, persze fordított irányban A XVII. századra a bezárkózás az uralkodó elv Ennek 3 oka volt: -a belső védekezésre kellett koncentrálnia a/ a mongol-tatár birodalom Kína felé való fordulása miatt, b/ Japán felemelkedése miatt. -vallási változás játszódott le: a konfuciánizmus lett uralkodó, melynek alaptétele: a támadó háború nem igazságos, csak a védekező. -a mandarin értelmiségi bürokrácia mellé emelkedik egy új kereskedő értelmiség, amivel a hagyományos mandarin bürokrácia harcot folytat. 2. Japán: a külső eseményekre hasonlóan reagál, mint Kína Biztonságot ad neki, hogy sziget jellege miatt védett. A kontinensen kezd támaszpontokat építeni, ezek éppen Kína ellen sikertelenek, de Korea

ellen részleges sikereket ér el a II. világháborúig A XVII. század közepén itt is az elzárkózás az alapelv: Japán hajóknak a nyílt tengerre tilos kimenni, az összes külföldi hajónak pedig tilos kikötni: kivétel Hollandia, és az is csak Nagaszaki kikötőjét használhatja. 3. Az Egyesült Államok: még a XVIII század elején is csak a keleti partvidék lakott Az angol gyarmatok az európai civilizáció nyúlványai. 1774-ben a Philadelphiai Kongresszuson elhatározzák, 1775-1783 között bekövetkezik az önállósodás (1775-1783: függetlenségi háború, 1782: béke az USA és Anglia között, 1783. szeptember 3. az USA önállóságának elismerése Versailles-ban) Az önállósodás, majd az emelkedés alapja a nyersanyagokban való gazdagság, és nem a lakosság számának nagysága! Ez már új típusú hatalom, a XIX. század felé mutat 4. Dél-Amerika: itt önálló államok még nincsenek, a tengerparton létrejött telepek állnak az

anyaországgal kapcsolatban. Spanyolország, Portugália, Anglia, Franciaország és Hollandia felé mutató kapcsolatok, a saját államok teremtésére irányuló mozgalmak csak a XIX. században lesznek jellemzőek. 5. Afrika: Az Északi rész népeinek története az ókortól kezdve szorosan kapcsolódik Európához és Ázsiához, Fekete-Afrika népei viszont teljesen elzárva éltek. Az elszigeteltség a XV-XVIII. századi európai gyarmatosítással rohamosan szűnik meg A XV századtól a portugálok létesítettek az Afrikát megkerülő hajózási útvonal mellett kereskedelmi támaszpontokat: ekkor a kereskedelem főleg a fűszerekre és az aranyra irányult. Amerika felfedezése után, már a XVI. század elejétől egyre fontosabb lesz az Újvilág felé irányuló rabszolgakereskedelem, mellette a fűszerek, az elefántcsont és az arany már csak másodlagos. Az európaiak nem jutottak el ekkor Afrika belsejébe. A portugálok a keleti partvidéken, az angolok, majd a

hollandok és a franciák a nyugati partvidéken próbálkoznak. 1652-ben a hollandok hozták létre az első afrikai telepes gyarmatot, Fok-gyarmatot, melyet az Indonéziába vezető út biztosítására alakítottak. A hollandok, majd a franciák utódaiból kialakuló búr lakosság kezdte határait kiterjeszteni. A búrok fölkelését kihasználva 1795-ben az angolok hódították el Fok-gyarmatot a franciáktól, és végső soron a hollandoktól. 6. Ausztráliának, mint brit fegyenctelepnek, ekkor még semmiféle diplomáciai jelentősége nincs. A Nemzetközi kapcsolatok motívumai: I. A középkorban a keresztény univerzalizmusra, egységesülésre való törekvés a döntő Ekkor az egésznek vallási motívuma van: ez a keresztény terjeszkedés fénykora. II. A reneszánsszal ehelyett fragmentációt figyelhetünk meg A vallási egység helyett megjelenik a Raison d’État =az államérdek. Richelieu ezt így fejezi ki: „Az ember halhatatlan, mert üdvözülése nem

evilági. Az állam azonban nem halhatatlan, csak e világon üdvözülhet” Nyugat-Európában a keresztény univerzalizmus helyén több önálló egység jön létre: - pápai állam, -a városi önállóság, -a protestantizmus. Mindez az önállósodás, a mobilizáció, az innováció biztosítéka. Franciaország szempontjából a fő cél a keleti határok védelme: erre a legcélravezetőbbnek a határoknál uralkodó megosztottság fenntartását vélik. Az erős államok a hegemóniára törekszenek, a kis államok célja az erősekkel szembeni koalíció. Ezek célja tehát az erőegyensúly Hegemóniára törekvők: általában a kontinentális nagyhatalmak (cél a kontinens felé való terjeszkedés): -Oroszország: (hadserege 330 ezer, flottája:40 hajó) -Franciaország: (hadserege: 180 ezer, flottája: 80 hajó) -Habsburg Bir. (hadserege: 300 ezer, flottája: nincs) -Poroszország: (hadserege 110 ezer, flottája nincs) Erőegyensúlyra törekvők: Nagy-Britannia,

illetve a kicsik szövetségei. Anglia nem a kontinens felé terjeszkedik, a kontinensen belüli erőegyensúlyra törekszik, hogy ereje legyen tengeri hatalma fenntartásához és gyarmatbirodalma állásfoglalását egészen a XX. századig Nagy-Britannia (hadserege: 40 ezer, flottája: 214 hajó) építéséhez. Ez magyarázza Ez a helyzet csak a XX. század második felében változik meg alapvetően: ekkortól már nem Európában van a kezdeményezés, már az egész világot átfogó erővonalak működnek. 2. tétel A napóleoni háborúk és a bécsi kongresszus A nagy forradalom küszöbén Franciaország nemzetközi helyzete nem volt kedvező: túl volt a XIV. Lajos kori fénykorán Az az ország, mely XIV Lajos idején Európa urának tekinthette magát, ekkorra nem csak kontinentális vezető szerepét, hanem gyarmatbirodalmát is elvesztette. A hétéves háborút lezáró 1763 évi párizsi béke után Franciaország nem vett részt aktívan az európai

eseményekben. 1789 elején a francia külügyminiszter keserűen nyugtázta, hogy Franciaország szövetségét egyetlen európai hatalom sem kívánja. Európa szemében még csökkent a francia hatalom értéke a forradalmi eseményekkel: az abszolút uralkodó hatalma volt a nagyhatalmi ismérv, XVI. Lajostól 1790-ben pedig még a hadüzenet és a békekötés jogát is megvonta a nemzetgyűlés, s ezek után Franciaországgal, mint diplomáciai partnerrel nem számolt Európa. Nem kerülhette azonban ki a francia forradalom korszakalkotó hatását, így a francia üggyel igenis erősen számolni voltak kénytelenek, elsősorban az ország ellenes szövetkezés volt a diplomáciai mozgások rugója. A régi rend Európája uralkodói szemében Isten elleni bűntettnek számított az, hogy az Isten kegyelméből uralkodó XVI. Lajosra kezet emelt a forradalom Ebből következnek a forradalom elleni koalíciók, amikre a forradalmi Franciaország 1792-ben az Ausztria elleni

hadüzenettel felelt. Olyan háború vette ezzel kezdetét, mely lényegében negyed századig tartott. A hadat üzenő forradalmi Franciaország katonailag nem is állt készen a háborúra: a tisztikarnak csaknem harmada emigrált. A bomló királyi hadsereg helyén a királyi hatalom felfüggesztése után azonnal szervezni kezdték a nemzeti hadsereget. Már 1792-ben 100 ezer önkéntest állítottak ki. Az ebben az évben megindult háborút Európa nagyhatalmai még mindig tisztán dinasztikus háborúként képzelték, de rövidesen megtapasztalták, hogy az nem is hasonlít már a század dinasztikus háborúihoz. A döntő fordulat 1792-ben, Valmy-nál már megmutatkozott: itt a francia önkéntes hadsereg megállította az ellenséget (a poroszokat). A győzelem talaján a forradalmi propaganda háború elképzelése győzött (ez a girondisták elve volt), melyben a háború célja a forradalom exportja, s ezzel a többi európai nép felszabadítása. Ez a fordulat Anglia

számára is elfogadhatatlan, különösen Belgium francia lerohanása (1792) jelentett olajat a tűzre, hiszen Belgium és a szomszédos Hollandia brit érdekterületnek számított. 1793 januárjában, XVI Lajos kivégzésének ürügyén megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Franciaországgal, amire a francia hadüzenet volt a válasz. A brit ellenfél viszont már veszélyes volt: Anglia szervező erőt, finanszírozót, gyárost és szállítót is jelentett az 1792-től alakuló első koalíció számára. (A háborús fenyegetés és az első vereségek hírére került hatalomra a jakobinus diktatúra 1793-ban). Az első koalíció időszaka: 1792-1797. Tagjai: 1792: Ausztria és Poroszország (1795-ig), 1793-tól Nagy- Britannia, Hollandia, Spanyolország, Portugália, Nápoly és Szardínia (1795-ig), és a pápai állam (1796-ig). Legfontosabb csaták: Valmy: 1792, Lodi: 1796 Békeszerződések: Bázel: 1795, Campo Formio: 1797. A forradalom teremtette tömeghadsereg

igazi ideje viszont most jött el. A harmadik rend egyenjogúsítása óriási embertartalékokat szabadított fel: 1794 elejére már több mint egy millió ember állt készen a haza megvédésére. Kitermelődtek azok a vezetők is, akik fölismerték a tömeghadsereg erejének titkát: a megsemmisítő háború elméletét. Ez az újtípusú köztársasági hadsereg 1794 nyarán már minden fronton ellenséges földön harcolt. Az újtípusú hadsereg számára megteremtődött az új típusú háború: a hódító háború. A hódító háború a polgári nemzeti államok sajátossága. Ennek egyik oka az, hogy a nemzeti burzsoázia mindig arra törekszik, hogy a nemzeti állam határait a nemzeti piac határáig tolja ki. (Ez a kettő még a viszonylag egységes Franciaországban sem volt azonos) A másik ok az, hogy a polgári átalakulás rendszerint olyan gazdasági, társadalmi és politikai erőket szabadít fel, amelyek szűknek találják a nemzeti piac, az

államhatár szabta kereteket, hatásukra az államhatalmat merőben idegen területekre is ki kell terjeszteni. (Ez a folyamat Angliában is lezajlott a XVIII. század végéig: ennek eredménye Írország leigázása és a gyarmati terjeszkedés.) Ezzel magyarázható az, hogy 1794 őszétől a hódító politika a Francia Köztársaság hivatalos irányzata lett. (A hódítás nyomán kialakult első vazallus államot 1795 elején hozták létre: Batáviai Köztársaság, mely Hollandiát is magába foglalta. Ez év nyarára Franciaország nem volt többé ostromlott erőd: ellenségeit határaitól messzire távolította, s lehetőséget kapott arra, hogy saját hódító céljait megvalósítsa.) A folyamat olyan vezetőt hozott a felszínre, aki minden hódító tervet meg tudott valósítani: Napóleon Bonaparte (1769-1821, császár: 1804-1815.) Igen ambiciózus ember és kiváló katona, később derül ki, hogy kiváló diplomata. Már részt vesz Valmynál a

hadműveletekben, jó pontokat szerez a jakobinus diktatúrától, hamar tábornokságig viszi. 1796-ban az itáliai hadsereg parancsnoka, tehát már parancsnok, amikor a hódító, terjeszkedő hadműveletek nyernek fontosságot. Győzelmeinek összetevői: 1. Ez az első nemzeti hadsereg, s ez a forradalom eszméiért száll síkra Népfölkelő, önkéntes sereg. 2. Napóleon fiatal gárdájának erőssége a gyorsaság és a dinamizmus 3. Napóleon mozgásterét könnyíti, hogy Poroszország, a Habsburg Birodalom és Oroszország Lengyelország felosztásával van elfoglalva (1792). Az első győzelmi öv Németalföld, a második az itáliai hadjárat. Napóleon új Julius Caesarként néhány hónap alatt az egész Itáliában legyőzi az itteni Habsburg és olasz erőket, majd az ellenségét maga előtt tolva Bécset is megközelíti. 1797. Campo Formio-i béke: Napóleon sikeres diplomáciájáról tanúskodik: nem titkolja, hogy Ausztriát meg akarja rövidíteni

Itáliában, de keletebbre ugyanakkor hatalmi térnyerést ígér neki. Ezt a helyzetet a súlyos csatavesztések után Ausztria még előnyösnek is érezhette Ausztria Franciaország javára lemondott Belgiumról és Lombardiáról (ebből alakul a Cisalpin Köztársaság), és tudomásul vette, hogy a Rajna lesz Franciaország Keleti határa, de Velencét, Isztriát és Dalmáciát megtartja. A vereség Ausztria számára súlyos (a török háborúk óta nem szenvedett ilyen arányú vereséget), de a kontinentális egyensúly mégsem bomlott fel, sőt a keleti területeken kárpótlást nyerhet. Ezzel a kontinentális ellenállás egy időre szétfoszlott Anglia viszont egyedül maradt franciaellenességével. Amúgy is a bankár szerepét játszotta a koalícióban, de lassan már nem volt kit segítenie a franciák ellen. Anglia erőssége a tengeri hadviselés, hiszen egyetlen szárazföldi bázisát Hollandia francia megszállásával a kontinensen elvesztette. Napóleonnak

viszont nincs jelentős flottája: 81 hajója van a több mint 200 angollal szemben. Eleinte tehát a szárazföldi vonalakat blokkolandó, sorra hozzák létre a francia vazallus államokat: Svájcból Helvét Köztársaság, Róma megszállásával (1527 óta nem járt ellenség Róma falai között!) Római Köztársaság, Piemont is francia megszállás alatt. 1798-ban Napóleon terve, az egyiptomi partraszállás a kevés hajót is eredményesen használta ki, és a 40 ezres expedíciós hadsereget sikerrel tette partra Egyiptomban, Nelson admirális Gibraltárnál őrködő hajóhadát kijátszva. Ezután tehát már a szárazföldön harcoltak, s sikeresen szétkergették a mameluk hadsereget, a három héttel a partraszállás után már Kairóban volt, és gyorsan megszervezte a francia katonai közigazgatást. Egyiptom, a Földközi-tenger keleti medencéjének ura, az Indiába vezető út kulcsa, ilyen módon kulcsfontosságú az angolok számára, Franciaország kezébe

került. Ezzel a francia burzsoázia régi álma, a Földközi-tenger környéki piacok birtoklása is megvalósulni látszott. Váratlan volt Nelson ellenlépése is: rátalált az Abukir kikötőjében horgonyzó francia flottára, s azt megsemmisítette (két hajó kivételével). Ezzel Napóleon saját hódítása foglya maradt Abukir súlyos diplomáciai következményekkel járt. (Napóleon sorsára hagyja a maradék sereget és visszatér). Új szövetség kovácsolódott Franciaország ellen: az egyiptomi háború miatt Törökország, és a Törökország rovására terjeszkedni akaró Oroszország különös szövetsége jött létre, megállapodásukkal a történelemben először a Boszporuszon jutott ki Oroszország a csatatérre s először próbált beleszólni Nyugat-Európa ügyébe. A szövetséghez még Nápoly csatlakozott és megtámadta a Római Köztársaságot. A franciák elleni második koalíció: Anglia, Ausztria, Oroszország és Nápoly együttesen már

300 ezer katonát képes felvonultatni. Célja: a forradalom előtti határok visszaállítása Második koalíció időszaka: 1799-1802. Tagjai: Nagy-Britannia, Ausztria (1801-ig), Oroszország (1799-ig), Portugália (1801-ig), Törökország és Nápoly. Fontosabb csaták: Marengo és Hohenlinden: 1800. Békeszerződés: Lunéville: 1801, Amiens: 1802 A hadműveletek a franciák számára vereségekkel kezdődnek mind a dunai, mind a német hadszíntéren. Megérkeztek az orosz csapatok Itáliába Szuvorov vezetésével, így a franciák elveszítik Milánót és az egész Pó-síkságot. 1799 augusztus végén Hollandiában angol-orosz csapatok szálltak partra. A franciaellenes szövetség döntő győzelmet ezért nem tud aratni, mert nem követi a napóleoni modern hadvezetési elvet: „a döntő pontra a döntő túlerőt”. Céljai sem egységesen, erőit szétforgácsolja, nem döntenek az itáliai, illetve a hollandiai front között. Ausztriát és Angliát egyaránt

zavarja az orosz európai jelenlét: rettegnek attól, hogy teret nyer, ezért önzésből és félelemből hagyják Szuvorov erőit szétforgácsolódni a francia erőkön és az Alpokon való átkelésen. Az orosz haderőt így az orosz cár hazarendeli Ezzel az európai nagyhatalmak elveszítik a koalíció kimeríthetetlen embertartalékát, az orosz támogatást. Ezzel a Francia Köztársaság ugyan lélegzethez jutott, de súlyos belső válsággal küzdött. Megérlelődtek a katonai diktatúra külső és belső feltételei. 1799 november 9-én (Brumaire 18 a francia forradalmi naptár szerint) az egyiptomi kaland után besettenkedő Napóleon államcsínyt hajt végre: Napóleon első konzul, politikai vezető, a hadsereg első számú vezetője. Nagy belső támogatottságot nyer a II koalíció fenyegetése miatt Napóleon kezdeti erőgyűjtés után újra támad: döntő győzelmet arat Marengonál az osztrákok felett, Moreau pedig Bajorországban Hohenlindennél. 1801-ben

elérik a Rajnát, elfoglalják az angol király egyetlen szárazföldi tulajdonát, Hannovert. Kisebb sikerek a Földközi-tengeren a brit flottával szemben. 1802-ben az angolokkal kötött Amiens-i béke növeli Napóleon presztízsét (az angoloknak át kellene adniuk Máltát, és mástengerentúli gyarmatokat is). A forradalmi Franciaország első hadüzenete óta 10 év telt el: ezalatt az ancien régime tekintélyt vesztett Franciaországa a forradalom által mozgásba hozott erőkkel a kontinens vezető hatalmává vált, de Anglia sértetlenül megőrizte tengeri hatalmát. Franciaország hódításai révén összefogta belső piacát, a határain létrehozott függő köztársaságok rendszerével befolyása alá vonta külső piacát. Most napirendre került a nyersanyag-lelőhelyek fölötti politikai hatalom megszerzése, tehát a gyarmatbirodalom megteremtése. Ehhez a célhoz Napóleon egyéni hódító ambíciói igen alkalmasaknak bizonyultak. Nagyon alaposan

kihasználta a békét. Célja a kereskedelmi pozíciók megszilárdítása, a belső erőkhöz mért arányos flottaépítés és a gyarmati terjeszkedés. Mindehhez a politika és gazdaságpolitika eszközeit is felhasználta. A gyarmati terjeszkedés szempontjából Egyiptom, az amerikai gyarmatok, illetve India feltérképezése kezdődött el. Anglia belátta, hogy a béke Franciaországnak kedvez: ezért 1803-ban felrúgta az amiens-i békét, nem adta át a békeszerződés értelmében átadandó Máltát, hanem újabb háborúba bocsátkozott. Napóleon pedig Anglia inváziójára készült föl: eladta Louisianat az USA-nak, szövetséget kötött Spanyolországgal, amelynek flottája azután rendelkezésére állt. A kulcskérdés Anglia flottája: „Franciaország a kontinensen olyan mint egy elefánt, de a tengeren olyan mint egy béna kacsa” Napóleon olyan Anglia-ellenes tengeri haditervet dolgoz ki, amely az angol flottának a csatornából való kicsalogatása

után átkelést és a francia szárazföldi hadsereg invázióját tenné lehetővé. Ennek érdekében a touloni és a bresti francia flotta, valamint a Boulogneban gyülekező jelentős hadsereg hosszú időn keresztül tétlenül várja a kedvező tengeri alkalmat. 1804. december 2-án Napóleon császárrá koronázza magát (bár a pápa jelen volt az eseményen!). Ez fordulópont a forradalom történetében: Napóleon diktátorként próbálja megvalósítani a Raison d’État-t, a nagypolgárság gazdasági érdekeit biztosítva (Code Napóleon, iparkamarák fölállítása, Francia Bank, jelentős iparfejlesztés). Ellene jön létre 1805-ben az angol-orosz szerződés, amelyhez Ausztria is csatlakozott, ők alkották Nápollyal és Svédországgal együtt a III. francia-ellenes koalíciót A harmadik koalíció időszaka: 1805. Tagjai: Nagy-Britannia, Ausztria, Oroszország, Poroszország (formailag semleges, de franciaellenes politikát folytat), Nápoly, Svédország.

Csaták: Ulm, Trafalgar, Austerlitz: 1805 Békeszerződés: Schönbrunn, Pozsony: 1805. Napóleon a koalícióról először Ausztriát akarja leválasztani, ezért a dunai hadszíntér mellett dönt, és átmenetileg leállítja az angliai invázió tervét. Elfoglalja Ulmot és Bécset Itt tudja meg, hogy Nelson 1805. október 21-én Trafalgarnál tönkreverte az egyesült francia-spanyol flottát (Nelson halála). Napóleon azonban 1805. december 2-án Austerlitznél verte meg az egyesült orosz-osztrák sereget, maguk az uralkodók is majdnem fogságba estek. 1806 elején Nápolyt is franciák szállták meg. Ausztria újabb területi veszteségeket szenvedett: elvesztette Velencét, és területeiből létrehozták a Bajor és a Württembergi Királyságot. A császár az újonnan létrehozott királyságok élére családjának tagjait ültette, tehát dinasztiát alapított. A német területeken is változás következett be: 1806-ban I. Ferenc lemondott a német-római

császári koronáról (1804 óta felvette az Ausztria császára címet), ami a Német-Római Szent Birodalom megszűnését jelentette. Helyébe Napóleon 1806-ban létrehozta a Rajnai Szövetséget (központja München), amely 16 államot foglalt magába, Németország egész nyugati részét. A Rajnai Szövetség protektora Napóleon lett A dinasztiaalapítás és a német államok fölötti protektorátus már új külpolitikai programot jelez, amelynek fő célkitűzése Franciaország kontinentális hegemóniájának megteremtése. A tengeri kudarc tehát megváltoztatta a koncepciót: az angliai invázió terve végleg lekerül a napirendről. A francia kontinentális hegemónia viszont ugyanúgy kivívta Anglia ellenzését, mint az, amikor francia gyarmatbirodalmat készült kiépíteni. A Rajnai Szövetség létrehozása az eddig semlegesnek mutatkozó Poroszországot ismét aktivizálta, 1806-ban létrehozták az orosz- porosz egyezményt a franciák ellen (IV.

koalíció), ami szerint Poroszország felveszi a harcot, de Jénánál súlyos vereséget szenved: egyetlen nap alatt megsemmisül a porosz sereg. Negyedik koalíció időszaka: 1806-1807. Tagjai: Nagy-Britannia, Poroszország, Oroszország, Szászország. Csaták: Jéna: 1806, Eylau és Friedland: 1807 Békeszerződés: Posen: 1806., Tilsit:1807 Napóleon Berlinben teszi közzé 1806. november 21-én azt a dekrétumot, amelyben meghirdeti a kontinentális zárlatot. A gazdasági blokád eszközével kívánja megvívni az Anglia elleni harcot, ami eddig a békés versengéssel és a tengeri harccal nem sikerült. A kontinentális zárlattal Napóleon visszakanyarodott eredeti kettős külpolitikai céljához: Anglia térdre-kényszerítése a kontinensen gazdasági eszközökkel és az európai kontinentális hegemónia. A háború folytatásával ezen célok irányában is jelentős lépést tett: ezután a kontinentális zárlat betartatása is fontos pontja lett a

tárgyalásoknak. A háború francia sikerek után az oroszokkal kötött kompromisszummal zárult. 1807 júliusában az oroszokkal és a poroszokkal is aláírták a tilsit-i békét. Ebből a békeszerződésből kiderült: -Poroszországot sikerült megfosztani nagyhatalmi rangjától: a volt Porosz-Lengyelország Varsói Nagyhercegség néven a Szász Királyság része lett, Franciaország szövetségese. Lemondott az Elba és a Rajna közti területekről, ezekből szervezték meg a Vesztfáliai Királyságot Jérome Bonaparte királyságával. Végeredményben Poroszország területe a negyedére csökkent. -Oroszország megtarthatta ugyan nagyhatalmi helyzetét, de el kellett ismernie Franciaország nyugat-európai hegemóniáját, viszont a Bug folyótól keletre eső területeket orosz érdekszférának ismerték el (Oroszország meg is szerezte Finnországot és Besszarábiát). A kontinentális Európát tehát francia és orosz érdekterületekre osztották fel. -Ausztria

már korábban másodrangú hatalommá süllyedt. -1811-ig fokozatosan bevezettette a kontinentális zárlatot az egész kontinensen, legutoljára a dalmát tengerpart és az észak-német kikötővárosokban. A kontinentális zárlattal azonban sok baj volt, alapvetően nem érte el célját. Áruhiány és gazdasági probléma nem csak Angliában, hanem hosszabb távon a kontinensen keletkezett. A betartatására szervezett háborúk (Spanyolország és Portugália ellen) sikertelenek, túl nagy frontszakaszon 200 ezer embert kötnek le. Angliában súlyos krízis után megtalálták azt az élelemszállítót és iparcikk-felvevőt, amit Európában elvesztettek: nemrégiben önállósult volt gyarmataik, az Egyesült Államok töltötte be ezt a szerepet, s ezzel alapvetően megváltoztak a hagyományos gazdasági kapcsolatok, s ezeken egy új gazdasági nagyhatalom alapjai épültek ki. Anglia már 1807 végén ellenblokádot hirdetett, s azt hatalmas flottájával be is tartatta:

a szárazföldet hermetikusan elzárták a tengerentúli világtól. Mindezek miatt a napóleoni birodalomban a kimerülés jelei kezdenek mutatkozni. Egyre több katonára van szükség ezekhez az intézkedésekhez, már kiképzetleneket, sőt a meghódított területekről toborzott zsoldosokat is katonának állítanak, akiket a nemzeti eszme már nem hat át. 1809-1810-től már a túlterjeszkedés jelei látszanak, bár még sikereket arat A külpolitika 1805 után fokozatosan elszakad a gazdasági bázistól: az európai hegemónia és Anglia teljes leverése, mint cél már nem magyarázható gazdasági érdekekkel. Teljesen elszakad a realitásoktól. A napóleoni politika ugyanakkor, amikor kimerülőben voltak belső tartalékai, maga ellen hatalmas erőket ébresztett fel. Ezek mellé sorakozott fel a hagyományos gazdasági kapcsolatok erőszakos szétbomlasztása miatt nyersanyaghiányban, vagy túltermelésben szenvedő európai gazdaság is. Napóleon hatalma ellen

1809-től Európában már nem csupán hagyományos dinasztikus alapon, hanem új eszközökkel is harcoltak: reformpolitikával, nemzeti háborúval és népi ellenállással egyaránt (pl. spanyol nemzeti fölkelés a francia megszállás ellen) Hozzájárult ehhez már a nacionalizmus tettekre sarkalló, tömegeket mozgósító áramlata is. A Napóleon ellenes háború 1808-1815 között kontinentális méreteket öltött, függetlenül attól, hogy éppen kik kötöttek egyezményt ellene. Ötödik koalíció időszaka: 1809. Tagjai: Nagy-Britannia és Ausztria Csaták: Aspesn, Wagram: 1809. Békeszerződés: Schönbrunn: 1809 1809-ben Napóleon elfoglalja Rómát (a pápát foglyuk ejti), megindul Ausztria ellen: Aspernnél csatát veszít, de Wagramnál döntő győzelmet arat. A béke feltétele a zárlathoz való csatlakozás és a dinasztikus házasság. Napóleon feleségül veszi Máris Lujzát 1810-ben A franciák megszállása ellen indul meg a tiroli Hofer-fölkelés

(leverik). A kontinentális zárlat okozta nehézségek miatt szállják meg a franciák Hollandiát, Hannovert, Oldenburgot és a Hanza-városokat. Ezek angol és orosz érdekeltségek! A számtalan belső probléma és a fölkelések ellenére a napóleoni birodalom 1810-11-ben áll hatalma csúcspontján: 130 tartománya van, határai Dániától az Ebróig, Hollandiától Dalmáciáig terjednek. 1812: az oroszországi hadjáratot is a kontinentális zárlat be nem tartása okozta. Az orosz külpolitika egyre nyíltabban közeledett Angliához. Ekkor Napóleon vezeti az oroszok elleni koalíciót: részt vesz benne Poroszország, Ausztria és a német tartományok. A francia szövetség hátában azonban orosz-török és orosz-svéd békeszerződések születnek. Ebben a hadjáratban a 600 ezer főből álló hadseregnek már csak a fele volt francia. Napóleon terve a döntő csata kierőszakolására épül. A katasztrófához a mértéktelen tervezés, a rossz kiképzés, a

hatalmas távolságok, a rossz utak és az orosz hadvezetés ügyes taktikája is hozzájárult: Kutuzov nem hagyta magát gyorsan és döntően legyőzni, s amit kezdett azt Tél tábornok, és a franciák ellen felkelő széleskörű gerilla-tevékenység fejezte be. Borogyinó mellett 1812 szeptember 7-én bocsátkoznak csatába, de Napóleon itt sem arat döntő győzelmet: a veszteségek mindkét oldalon nagyok, de Kutuzov rendezetten vonul vissza és kiüríti Moszkvát. Napóleon tehát eléri Moszkva megszállását, de nem győzi le az oroszokat, így az ellátási nehézségek miatt a hadsereg csak haldoklik, a visszatérés pedig csak felperzselt, kiélt útvonalakon történhet, így a hadsereg fele elpusztul. A vereség óriási hatással van: a poroszok és osztrákok az első alkalommal elállnak Napóleon mellől, az oroszok pedig bevonulnak Varsóba. 1813. VI Koalíció, melyet az orosz-porosz kalischi egyezmény alapoz meg, csatlakozik hozzá Svédország is. Ez az

egyezmény orosz részről I Sándor nyugati orientációjú külpolitikájának is sikere, s ezzel a cári Oroszország négy évtizedre magához ragadja az európai vezető szerepet. Éppen ezért, ettől való félelmében csatlakozik a koalícióhoz Ausztria is, a szövetség pénzügyi támogatója, és résztvevője Anglia. -1813. Drezdánál Napóleon csatát veszt -1813. Lipcsénél döntő vereség A népek csatája A vert seregek nyomában a szövetségesek francia földre lépnek. 1814-ben a hadműveletek már itt folytak, márciusban elfoglalták Párizst. (kozák tábortüzek Párizs utcáin) Ugyanakkor Wellington az angol seregekkel partra száll Portugáliában. Így a franciák két tűz közé kerülnek, 1814 május 31-én bevonulnak Párizsba. 1814. április 6-án Napóleon lemond Száműzetés Elba szigetére 100 napos visszatérés DélFranciaország felől: Waterloo, 1815 június 18: Wellington győzelme Szent Ilona szigetén még 6 évig él angol fogságban:

fizikailag is teljesen szétesik. Hatodik koalíció időszaka: 1813-1815. Tagjai: Oroszország, Poroszország, NagyBritannia, Ausztria, Svédország, Spanyolország, Portugália Csaták: Lipcse: 1813, Tolentino, Ligny és Waterloo: 1815. Békeszerződések: Első Párizs: 1814, Bécs: 1815 június 9. Második párizsi: 1815 november 20 A császárság összeomlása után az immár legitimizmust és monarchizmust képviselő Talleyrand közvetítésével a Bourbonok térnek vissza: XVI. Lajos fivére XVIII Lajos néven lesz a király, aki siet aláírni az első párizsi békét, de országa, Franciaország felett a feudális Európa ítél Bécsben. A bécsi kongresszus (1814. szeptember 14 - 1815 június 8) 200 állam képviselőjeként ülésezik azzal a céllal, hogy az új európai rendet a nemzeti szempontok mellőzésével, a dinasztikus törvényesség és legitimizmus alapján, konzervatív szellemben alakítsák ki. Cél tehát a francia forradalom előtti állapot

helyreállítása, tehát valójában nem új rend, hanem restauráció. Ehhez az alapelvhez a két fő rivális: Anglia és Franciaország is bízvást igazodhatott. Angliának ugyanis a kontinentális erőegyensúly felelt meg, a vesztes Franciaországot pedig nem megszüntetni akarták, hanem éppen restaurálni. A tárgyalások tehát arról folyhattak, hogy ki hogyan értelmezi az erőegyensúlyt a kontinensen. A feltörekvők: Oroszország és Poroszország természetesen nagyobb szeletet akartak az egyensúlyból, Ausztria viszont hatalma fenntartását várta. Anglia Franciaország elszigetelésére törekedett, hatalmas Ausztriát és Poroszországot akart Oroszország ellenében is, Oroszország viszont tehetetlen kis államokat szeretett volna, hiszen ebben a háborús folyamatban a legnyugatabbra jutott el, nyugat-európai szerepét így látta biztosítottnak. A tárgyalások végülis - nem utolsó sorban Napóleon 100 napos visszatérésének ijedelmében - az

óceántól az Alpokig terjedő ütköző államok gyűrűjét hozták létre Franciaország körül. A négy nagy szövetségesei közül csak Portugália és Svédország volt kezdettől jelen, Spanyolország csak két év múlva adta meg hozzájárulását a rendezéshez. A záró jegyzőkönyv aláírásánál is hét hatalom képviseltette magát: a négy nagy mellett Svédország és Portugália, valamint a Bourbon Franciaország. A kongresszus diplomáciai vezéregyéniségei a külügyminiszterek: Metternich (Ausztria), Talleyrand (Franciaország), Castlereagh (Anglia), Hardenberg (Poroszország) és Nesselrode (Oroszország). Jelentős egyénisége a kongresszusnak I Sándor cár A kongresszus 3 szerződésében újjárendezi Európát A. A párizsi szerződés Franciaországgal foglalkozik és lezárja a Napóleon visszatérése utáni háborút. Az első párizsi békében Franciaországot az 1792-es, a második párizsi békében viszont az 1789-es határok mentén

restaurálják, tehát Napóleon visszatérése még rontott Franciaország helyzetén és 700 millió frank hadisarcot vetettek ki. Az újabb bonapartista kísérletek ellen 5 évig 150 ezer szövetséges katonát helyeznek el francia erődökben. B. A bécsi szerződés az általános rendezés dokumentuma, melynek 121 cikkelye Törökország kivételével valamennyi európai államra kiterjed. Aláírására 1815 június 9-én került sor Alapelve tehát a restauráció a legitimizmus alapján. Oroszország a Romanovoké, Poroszország a Hohenzollerneké, Ausztria, Toscana, Párma és Modena a Habsburgoké, Portugália a Braganzéké, Franciaország, Spanyolország és a két Szicíliai Királyság a Bourbonoké, az újra létrehozott Egyházi Állam a pápáé. Ehhez képest csekély változás, hogy Svédországban a Vasa uralkodóház helyett a Bernadotte dinasztia, a Belgiummel megerősített Hollandia az Orániai ház alatt egyesült. Ugyanakkor a hatalmi egyensúly jegyében a

kontinens számos önálló életre hivatott országa - Itália, Belgium, Németország, Lengyelország és Norvégia - az ébredező nemzeti igények ellenére is a dinasztikus osztozkodás tárgya maradt. Ezeken a területeken még a dinasztikus foglalás joga maradt a nemzetközi politika alaptörvénye. Mindez a meghatározó hatalmak alapelveinek és törekvéseinek tökéletesen megfelelt. Tehát a befolyásos nagy államok területi stratégiája érvényesült, a nemzeti önrendelkezés elve egyáltalán nem. A bécsi kongresszus tehát az erősebb jogán cselekedett. A bécsi szerződésben tehát: -Piemeontot megrősítik Genovával -Poroszország megkapja a Rajna-vidéket és a Szász Királyság bizonyos részeit -az angol érdekeknek megfelelően Holland királyság alakul Belgiummal kiegészítve az Orániai ház uralmával - Nagy-Britannia világkereskedelmi helyzete megerősödik -Oroszország megkapja Besszarábiát, újabb lengyel területeket, bizonyos

autonómiával Finnországot. Tehát: Észak, Dél és Nyugat felé is terjeszkedik -ugyanakkor a Lengyelországból korábban szerzett porosz és osztrák részeket is megerősítik -Svédország megkapja a franciákkal mindvégig szövetséges Dániától Norvégiát -a Habsburgok újjáépítik a birodalmat: Lombardia, Isztria, Trieszt és Velence, Tirol, Voralberg, Karintia és Kraina, valamint Saltzburg és Dalmácia ide kerül, plusz Toscana, Modena és Parma Habsburg uralkodót kap. -Róma környékén visszaállítják a Pápai Államot. -a Német-Római Szent Birodalom helyén létrehozzák 38 német államból a Német Szövetséget, amelynek laza, konzultatív formát adnak. A bécsi kongresszus tanácskozásai még sok egyéb okmányt is eredményeztek. Ezek közül témánk szempontjából fontos a diplomáciai képviselők rangját szabályozó rendelkezés, melyet 1815. március 19-én írtak alá Egységes rangsort fogadtak el, amit az egymás országaiban felállított

képviseletek minősítésében is használtak, agy kialakult az a rend, hogy az egyes ügyekben ki az illetékes, kinek kivel kell tárgyalnia. Ezek a rendelkezések lényegében a mai napig is érvényesek. (Az első osztályba a nagykövet és a nuntius, a pápa követe, a második osztályba a követ és a nuntius helyettese, a harmadik osztályba az ügyvivő tartozik. Az aacheni kongresszus ehhez egy negyedik rangot kreált, a rezidensét, aki a követ és az ügyvivő között foglal helyet. A diplomácia nyelve a francia maradt) C. Létrehozták a Szent Szövetséget, mely a romjaiból helyreállított feudális Európa szövetsége volt, I. Sándor ötlete alapján (hiszen Oroszország istentől kapott feladatának tekintette a konzervatív rend fenntartását). 1815 szeptember 26-án írta alá Párizsban I Sándor, I. Ferenc és III Frigyes Jellemző, hogy a keresztény társuláshoz csak a pápa és a török szultán nem csatlakozott. Az új rend Anglia érdekeit is

kiszolgálta: az európai egyensúly úgy állt helyre, hogy az tengeri hegemóniáját nem veszélyeztette. Franciaországot kis ütközőállamok szigetelték el Anglia befolyását a kontinensen Hollandiában és Portugáliában közvetlenül is érvényesíthette. Iparának nyersanyagot és piacot egyaránt talált. Bár belső válságok sújtották, a restaurált szövetségi rendszerben a modern elemet képviselte. Európával kapcsolatosan azonban a defenzív politika felelt meg érdekeinek, így természetes szövetségre talált a Szent Szövetségben, hiszen ennek elaggott hatalmai is csak a veszélyekre való közös reagálásra kötöttek szövetséget. Az 1815. november 20-án létrejött Négyes Szövetségben a Szent Szövetségi rendszerhez Anglia is csatlakozott. Megállapodtak a Bonapartista restauráció megakadályozásában, a közösen létrehozott béke megvédésében (akár fegyveresen is), és rendszeres tárgyalásokban. Ennek megfelelően: -1818-ban

Aachenben (itt megszüntették a francia megszállási rendszert és Franciaországot egyenrangú nagyhatalommá nyilvánították) -1820-ban Troppauban -1822-ben Veronában üléseztek és a közben felmerülő problémákkal foglalkoztak. A Szent Szövetségi rendszer a közben felmerülő problémák ellenére is hosszan működött: az 1848-49. utáni rendezést is (a magyar szabadságharc leverését is) áthatotta Kétségtelen, hogy összeurópai háborúra 1854-ig, a krími háborúig nem került sor, ez pozitívuma. A bécsi rendezés megvalósította Európa új területi felosztását, kielégítve a győztesek területi ambícióit. Egy új diplomáciai szisztémát vezetett be, melynek feladatává a kontinensen a béke felügyeletét rendelte. Ezzel összefüggésben ekkor vezették be a nagyhatalmi felelősség gondolatát, s ennek köszönhető, hogy a kontinensen évtizedekig béke uralkodott. 3. tétel Nagyhatalmi politika és nemzetállamok kialakulása

Európában a XIX. század első felében A szent szövetségi rendszer győzelme ellenére a francia forradalomból kiinduló néhány eszme döntően befolyásolta a XIX-XX. századi fejlődést Ilyenek a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszava, illetve a nyomukban keletkező liberalizmus, nacionalizmus, majd a szocializmus. A nemzetközi kapcsolatok szempontjából a leglényegesebb momentum az, hogy bizonyos helyeken megpróbálnak a nacionalizmusnak megfelelő szervezetet, nemzetállamot létrehozni. A Napóleon utáni korszakban időről-időre forradalmi hullámok fenyegetik s Szent Szövetség kereteit. Jellemző, hogy ezek a XIX század elején Európában még általában nem érnek el sikereket, viszont Latin-Amerikában ez a nagy függetlenségi mozgalmak ideje (kulcsfigurái Simon Bolivar és San Martin). A latin-amerikai spanyol gyarmatokból 18 önálló állam alakul Ugyanakkor ezekben fennmarad a nagybirtok-rendszer (kivétel csak Haiti és Mexikó), s a

XIX. század derekán már a nagyhatalmak gazdasági behatolása indul meg Az államok élén általában diktátorok álltak. 1. Az első forradalmi hullám 1820-25-ben nem ér el sikert Az azonban fontos, hogy a négyes szövetség véleménye megoszlott az új kezdeményezések elleni fellépéssel kapcsolatban. Az oroszok, és amennyiben Itáliáról vagy Németországról volt szó az osztrákok a beavatkozás, az intervenció mellett álltak, Franciaország általában nem volt abban a helyzetben, hogy beavatkozzon, Anglia viszont az intervenció passzusát nem is engedte a szerződésbe bevenni. Ennek az 1820-as években nem volt gyakorlati jelentősége, de a 30-as években, a belga kérdésben már igen. Spanyol felkelés: 1820-23. Katonai vezetéssel, Riego ezredes vezetésével liberális reformokért indul, melyet a veronai kongresszus határozata értelmében Franciaországnak kell elfojtani. Több forradalmi és ellenforradalmi kísérlet zajlott le, amelyek

következménye, hogy a francia segítséggel visszatérő király minden addigi liberális reformot eltöröl, s ugyanakkor Spanyolország latin-amerikai gyarmatainak egy része már a 20-as évekre kikiáltja függetlenségét (1816: Argentina, 1817 Chile, 1822 Venezuela, Ecuador és Columbia, majd az 1820-as évek spanyol mozgalmai hatására 1821 Peru, 1826 Bolivia függetlenségének kikiáltása. Az államok egy része a köztársasági fejlődés útján indul el) Portugál nemesi felkelés: 1821 az angol megszállás ellen és liberális reformokért. A felkelés nyomán kitört polgárháború során Brazília függetlenségét kikiáltják, végül azonban Portugália trónját is a brazil császár, Pedro foglalja el 1834-ben és megszilárdítja az alkotmányos monarchiát. Dél-Itáliában 1821-ben Pepe tábornok nápolyi felkelése az olasz egység sikertelen kísérlete. Lombardiában megkezdődik a carbonari mozgalom. Az osztrák fegyverek fojtják el Oroszországban

1825: dekabrista összeesküvés leverése. Az első titkos társaságok már 1816ban alakultak, melyek katonai fölkelést készítettek elő A cári ezredek verték szét, a vezetőket kivégezték. 2. Második forradalmi hullám: 1830-33 Franciaország: 1830. július 27-29 Az ún júliusi forradalom „A Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek”. X Károly reakciós uralma ellen Párizsban barikádokat emelnek. A pénzarisztokrácia teremti meg uralmát Lajos Fülöp királlyá való kikiáltásával (1830-1848). Ezt a kispolgárság és munkásság köztársasági mozgalmainak (lyoni takácsok: 1831, 1834.,) illetve a jobbról támadó bonapartisták és legitimisták mozgalmainak leverésével szilárdítják meg. Németalföldi Királyság: a mozgalom célja Belgium függetlensége és a két nyelvi közösség szétválasztása. Belgium Hollandiához való csatolása merőben eltérő államokat hozott össze, s csak azt szolgálta, hogy Franciaország

szomszédságában közepes ütközőállam alakuljon. A fejlettebb Belgium mindenképpen önálló fejlődést akart, s ennek érdekében a hagyományos vallon-flamand ellentétek is másodlagossá váltak. 1830 augusztus 25-én egyetlen nap alatt kivívták függetlenségüket a holland hadsereg egyesült ereje ellen. Az eredeti aspiránssal szemben (Lajos Fülöp fia, Nemours hercege) a Szász-Coburg házból való I. Lipót került trónra (az angol királyi ház rokona: Viktória királynő férje Szász-Coburg herceg, s egyébként is unoka húga I. Lipótnak A brit királyi család, a Hannover-ház királyai egyszerre voltak hannoveri választófejedelmek, utóbb királyok és a szigetország királyai. Ez a hagyomány 1837-ben azért szakadt meg, mert Hannover törvényei nem tették lehetővé, hogy nő üljön a trónon, így Viktória már csak Nagy-Britannia királya volt, a hannoveri korona pedig átkerült nagybátyja kezébe. A mai brit uralkodó és férje is ugyanolyan

leszármazottai a Szász-Coburg dinasztiának) Az új állam Európa legliberálisabb alkotmánya alapján jött létre, alakulását angol-francia megállapodás ismerte el. Ez a megállapodás arra mutat, hogy az új állam létrejötte Angliának sem volt ellenére, amennyiben azt a franciák annexiója nem követte (ezért nem kerülhetett a trónra Lajos Fülöp fia!), s ezzel is borsot törhettek a túlságosan is megerősödött Oroszország orra alá. A cár már beavatkozni készült, amikor elvonta figyelmét a varsói felkelés. Lengyelország: 1795 óta nem létezett önálló lengyel állam, a lengyelek természetesen nem fogadták el a bécsi kongresszus döntését, felkelésüket Párizs és Brüsszel példája serkentette. Céljuk a valamikori Lengyelország visszaállítása volt. A felkeléssel elzárták a cári sereg Nyugatra vezető útjait, és cári erőket kötöttek le, így az 1830 folyamán végbement változások konszolidációját elősegítették. Ezért

viszonzásul európai fegyveres segítségben is reménykedtek, persze hiába. Esetük előrevetítette a később bizonyossá váló tapasztalatot: amely igény nem rendelkezik nagyhatalmi támogatással, az elveszett. 1831 tavaszán a lengyel felkelés az orosz túlerővel szemben bukott el az osztrolenkai csatamezőn, amelynek „véres csillaga” a később Petőfi versben is megénekelt legendás hős, Bem volt. Varsót is a magyar történelemből ismert név, Paszkievics tábornok foglalta el. 3. Balkán: jellemzője, hogy egyformán vezérli a nagyhatalmi politika és a nemzeti eszmék, s e kettő ebben a korban még kibékíthetetlen. A helyzetet a Török Birodalom gyelgélkedése jellemzi, s emiatt hatalmi vákuum alakul ki: itt minden nagyhatalom próbálkozik. (Oroszország, Ausztria hagyományosan és a szomszédság okán: céljuk a területszerzés. Oroszországot még motiválja a tengeri kijárat és az ortodox népek védelme. Ausztriában Metternich szakít a

török ellenes politikával, Törökországot fenntartani igyekszik, pontosan azért, hogy érdekeik ne kerüljenek szembe az oroszokéval. Franciaország Észak-afrikai érdekei miatt a török birodalom széthullását támogatná, Anglia az Indiai Óceán felé vezető út miatt, illetve az előzőek túlhatalma ellen éppen a birodalom változatlan fenntartását szeretné). A Balkán roppant kevert: -moszlimok (a török alattvalók között) -áttérített egykori keresztények (bosnyákok) -katolikusok (horvátok) -ortodoxok (a szláv népek nagy része) -görög katolikusok (románok) Nyelvi és etnikai keveredés is jellemzi, s ezekkel magyarázhatóak máig ható nemzetállami törekvéseik is! Szerbia és Görögország mozgalmai a nyugat-európai mozgalmakkal is rokonságban állnak. Szerb felkelés: még a napóleoni háborúk alatt valamiféle autonómiát ért el a Török Birodalmon belül Karagyorgyevics (orosz támogatással), 1817-ben meggyilkolják. A hatalomra

került ellenfél, az Obrenovics ház uralkodik 1839-ig. Szembefordul Törökországgal, Szerbia autonómiáját a szultán is elismeri. A modern szerb nacionalizmus kezdete, már messzemenő távlati célokat fogalmaznak meg. Ennek ideológusa Garaşanin: meg kell szerezni az összes szerb területet és a Habsburg Birodalomhoz tartozó szláv területeket is. Görög felkelés: Mint kereskedőnép a Török Birodalmon belül is igen fontos nemzetközi szerepet töltenek be, kereskedőtelepeik a görög nemzeti kultúra bölcsői. Az elnyomó Török Birodalommal szemben az orosz cártól remélnek segítséget az ortodoxia okán. (A cár saját magát tekinti az ortodoxia védelmezőjének, és Moszkvát a harmadik Rómának!). Titkos forradalmi szervezeteik is orosz földön alakulnak meg hallgatólagos orosz támogatással. Vezetőik is cári tisztek: az Ypszilanti testvérek. Ők 1821-ben román területeken keresztül akarnak átkelni görög területre, sikertelen fölkelési

kísérletük Moldvában bukik el, de sikeresebb a Görögország déli részén kitört felkelés, melynek nyomán 1822-ben kikiáltják Görögország függetlenségét. Irtózatos dulakodás kezdődik: a görög nép szabadságharcát az európai entellektüelek és a sajtó mély együttérzéssel szemléli, de a nagyhatalmak érdektelenek. A törökök halomra ölik a keresztényeket Ez azonban az oroszokat, mint az ortodoxok érdekeinek őreit figyelemre készteti, ezután pedig a többi nagyhatalom is érdeklődni kezd, pontosan azért, nehogy az oroszok túlhatalomra tegyenek szert. Anglia álláspontja a görög függetlenség mellett szóló kereskedelmi előnyök és a közvélemény filhellén mozgalma miatt változik meg. 1826-ban Anglia és Oroszország szerződésben rögzítetti, hogy együttesen jár el a görög autonómia érdekében, majd fegyveres akciót határoznak el immár Franciaországgal együtt. A görög felkelés nem lehetett volna sikeres, ha nem kapott

volna nagyhatalmi támogatást. A törökök nem tudják leverni, mert a Mohamed Ali egyiptomi pasa és a török flotta felett az angol-francia szövetségesek aratnak győzelmet 1827-ben Navarino mellett. 1830-ban a londoni konferencia állapítja meg Görögország határait, szavatolja függetlenségét. Ezzel háttérbe szorul az oroszbarát párt, királysággá alakítják Athén fővárossal. Királya 1832-től I Ottó bajor herceg. 1844-ben az első miniszterelnök fogalmazza meg a célokat: a görög királyságon kívüli görögöket is be kell vonni a jövendő Görögországba. Tehát mind a görög, mind a szerb program a nemzeti követelések maximumát fogalmazza meg, ez lesz később a konfliktusok forrása. Látnivaló azonban az is, hogy a keleti kérdésben már megbomlott a Szent Szövetség konzervatív hatalmainak egysége: a görög támogatásból Ausztria kimaradt. 4. 1848-49: a forradalmi hullám legjelentősebb átalakulási kísérlete Alapvető a

különbség az államigazgatási modellek szempontjából az egyes államok között: Franciaország: 90% francia és franciául beszél, Anglia: 90% angol és 70% anglikán. Ezzel szemben a Habsburg Birodalomban a német anyanyelvűek a lakosság 20-25%-a, vallási szempontból Nyugati felére a katolikus, Keleti szélére az Ortodox, közepére a protestáns vallás a jellemző, de van unitus és moszlim is. A centralizált államigazgatási modell itt nem működik. Az ellenállás a nemzeti törekvések jegyében folyik Nyíltan és kezdettől szeparatista az észak-olasz mozgalom, a magyar kezdetben nem az, csak 1849. április 14-étől (Függetlenségi Nyilatkozat, a Habsburg-ház trónfosztása), a csehek, szlovákok a birodalmon belüli önállóságot akarnak. Palaćky fogalmazta meg: „Ha a Habsburg Birodalom nem lenne, az itteni kis népek érdekében ki kellene találni”. Ferenc József minden forradalmat lever, amelyiket nem tudja legyőzni, ott a szent szövetségi

eszme jegyében segítségül hívja az orosz cárt. Persze az ilyesmit kellő látványossággal meg is kell köszönni: nem véletlenül kell térdet hajtania és kézcsókra járulnia I. Miklós elé Fölmerül a német egység kérdése is. A Frankfurti Parlament tárgyalja mindkét megoldást: -kisnémet egység: a Habsburgok kihagyásával, Poroszország vezetésével -nagynémet egység: a Habsburg Birodalom vezetésével. 1849- március 28-án Fredrich List (közgazdász) koncepciója kerül előtérbe: gazdasági, területi egyesülést akar, ennek szellemében dolgozzák ki a birodalmi alkotmányt. Lényegében a kisnémet változat lenne, a porosz királyt kérik fel császárnak, de IV. Frigyes Vilmos nem vállalkozik erre a szerepre. Az alkotmányt mind Poroszország, mind Ausztria elutasítja 1849re tehát nem valósul meg a német egység Itália: az olasz egység ügyében sem történik ekkor áttörés. Az egyesülés központjának ekkor a Piemonti Szárd

Királyság számít. 1846-ban IX Pius kerül a pápai székbe, ő maga is kacérkodik az egyesülési törekvésekkel. A mozgalmak addig tartanak, amíg a magyar fronton fölszabaduló osztrák erők le nem verik: Custozza (1848. július 23-25): Radetzky döntő győzelme A lombardiai háborúban a legnagyobb sikert Garibaldi gerilla-taktikája éri el. Garibaldi Mazzini híve: ők a radikális oldal, de ehhez nem lehet nagyhatalmi támogatást szerezni, így sikertelen. 4. tétel Nagyhatalmi politika és a nemzet-államok kialakulása Európában a XIX. század második felében 5. Krími háború (1853-56) Az orosz terjeszkedés időszaka ez: a Török Birodalom rovására Közép-Ázsiában, a tengerszorosok környékén és a Balkánon. Már az 1820-as években is sikereket érnek el, éppen ezt elégelik meg a Nyugati hatalmak és az orosz befolyás ellenében támogatják a görög szabadságharcot. Az orosz hatalom azonban már védnökséget gyakorol Törökország

fölött, mely 1833-ban a barátsági szerződés értelmében elzárja a tengerszorosokat a külföldi hajók előtt, csak az oroszokat engedi át. Mindezek miatt kiéleződik az orosz-angol ellentét a Kaukázusban és a Közel-Keleten. A megegyezés érdekében megkötik az 1840-es londoni egyezményt, amelyben Anglia, Poroszország, Ausztria és Oroszország együttesen kollektív védnökség alá helyezik Törökországot. 1841-ben a londoni konvenció már angol erőfölényt mutat, mert Anglia gyámsága alá helyezi Törökországot. Oroszország presztízsét növeli az 1848-as forradalmak leverésében játszott szerepe, és Franciaország is be akar avatkozni az 1850-ben kitört jeruzsálemi konfliktusba. Oroszország 1853-ban bevonul Moldvába és Havasalföldre. A Duna-delta biztosítása a célja a törökök rovására. Ez a franciák és a britek flottamozdulatait vonja maga után: felvonulnak a Márvány-tengeren. 1853 október 1-jén a Török Birodalom hadat üzen

Oroszországnak, 1854ben Nagy-Britannia és Franciaország is hadat üzen Hadjárat Szevasztopolért és a Krímfélszigetért (az összes áldozat nem több 700-nál) Az orosz hadsereg megsemmisítő vereséget szenved. Ennek oka az, hogy az orosz haditengerészet technikailag fejletlen, hiába vannak sokan, kovás puskáik már elmaradottak, és az oroszoknál éhínség tör ki a tengeri blokád miatt. A háborúból az orosz birodalom meggyöngülve került ki 1856: Párizsi béke. Oroszország komoly veresége: -elveszíti a Duna-deltát -elzárják előle a Dardanellákat -a Fekete-tengerről is kitiltják az orosz hadihajókat: a Fekete-tengert semlegesnek nyilvánítják -garantálják Törökország függetlenségét. Törökország tehát megmarad a nagyhatalmak akaratából, de vállalja, hogy modernizálódni fog (ezt nem hajtják végre, így a Balkánon gyökeres átalakulás kezdődik).(Oroszországban a sorozatos parasztfelkelések miatt végrehajtják a

jobbágyfelszabadítást - orosz módra, 1861ben.) 6. A modern román állam kialakulása A román területek a török uralommal nem közvetlenül, hanem a fanariótákon keresztül érintkeztek. Fanarióták: Az Oszmán birodalomban a városlakó, általában görög kereskedők vezető rétege. Nevük valószínűleg eredeti lakóhelyük nevéből, Konstantinápoly Fanar városrésze nevéből származik. A XVI-XVII században fontos gazdasági és politikai szerepet játszottak: képzett, nyelveket beszélő, írástudó, gazdag, világlátott hivatalnokok és diplomaták. A Török Birodalmon belül tisztségeiket meg is vásárolták. Szolgálataikat a törökök bizalommal fogadták, fontos moldvai és havasalföldi hivatalokat - 1711től, illetve 1715től a trónokat is kaptak. A román történetírás az önkormányzat csorbulását írja számlájukra, de fontos reformok - parasztság röghöz kötésének megszűntetése, kereskedelmi reformok - is korszakukban születtek.

Fontos hatásuk, hogy a francia kultúrát közvetítették a román fejedelemségekbe. Fanarióták a görög felkelésig a görögök történelmében is szerepeltek, némelyek már a törökök ellen. Oroszország figyelmét az ortodoxia mellett a Duna-delta (ez is a tengerszorosok miatt) és Besszarábia birtoklása irányítja a románok felé. A román területek esetében elsődlegesen Oroszország állásfoglalása a mérvadó. Oroszországhoz tartozik 1812-től Besszarábia. 1806-tól gyakorlatilag megszállja Oroszország a két román fejedelemséget. 1821-től a török kormányzat felszámolja a fanarióták hatalmát és két román bojárt nevez ki Moldvába és Havasalföldre uralkodónak, később már nem is a török kormányzat, hanem az államtanács dönt ilyen kérdésekben. Nemzeti jellegű fegyveres erő alakult: a törökök hatalma csökken, az oroszok befolyása nő. Az orosz-török háború (1828-29), az oroszok győzelmével végződött, s ennek

eredményeként a Duna-delta és a Fekete-tenger keleti partvidéke az oroszoké. 1830-31-ben a két fejedelemségben orosz mintájú közigazgatást vezetnek be, hiszen a háborús károk pótlására 1834-ig az oroszok megszállása folytatódik. A két fejedelemség kormányzati átalakítását előíró statútumok az alkotmányos rend egységesítésével már a jövőbeni egyesítést célozzák. Oroszország 1853-ban bevonul Moldvába és Havasalföldre, majd zavaros idők következnek: osztrák és török protektorátus. A krími háború után az 1856-os párizsi béke megszünteti az orosz protektorátus, helyébe az európai nagyhatalmaké lép. Megerősítik autonómiájukat, de elvetik az unió lehetőségét. Anglia, Ausztria és Törökország képviseli ezt A két fejedelemség egyesülését saját balkáni bázisa építésére Franciaország szorgalmazza. 1858-ban kompromisszumos megoldás jön létre: a török porta fennhatósága alatt Moldva és Havasalföld

Egyesült Fejedelemség néven, de egymástól független és párhuzamos hatalmi szervekkel. 1859-ben a Moldva fejedelmének választott liberális Cuza bojár hadseregparancsnokot Havasalföldön is fejedelemmé választják. (Cuzát III Napóleon Franciaországa és Oroszország támogatja). A perszonálunió lehetővé teszi, hogy Cuza 186162-ben de jure is egyesítse a két román fejedelemséget, 1861-től Románia néven Fővárosa Bukarest. 1862 elején egyesül a két országggyűlés, és egyetlen kormány alakul Cuza programja: Erdély és Besszarábia is ősi román föld. Bevetik a dáko-román elméletet Cuzát liberális reformjai miatt 1866-ban megbuktatják, Hohenzollern Károly porosz herceget importálják, aki a portának letett hűségeskü fejében dinasztiaalapítási joggal román király. Belga típusú alkotmányt vezet be. 1877-ben Oroszország oldalán hadba lépnek Törökország ellen, s kikiáltják a függetlenséget, amit a nagyhatalmak az 1878-as

berlini szerződésben elismernek. Románia tehát 1878-tól önálló királyság 7. Az olasz egység létrejötte A területi igényekkel fellépő nemzeti mozgalmak közül az olasz rendelkezett határozott célkitűzésekkel. Mind dinasztikus (piemonti), mind republikánus (Mazzini követők) szárnya eltérő berendezkedéssel ugyan - egyet akart: független, egységes Olaszországot Tehát a status quo gyökeres megváltoztatását akarták, mert ehhez el kellett távolítani Itáliából a Habsburg monarchiát. Jelszavuk: Itália felszabadítja magát Tehát győzelmüket nem nagyhatalmi gyámkodással képzelik, és ez nem is alakította volna át a monarchiát. Eredményeként a 20 millió olasz nem alkotott volna nagyhatalmat. Miután 1848-ban megbomlott a forradalmi mozgalmak egysége, ekkor nem érték el céljukat. A század második felében azonban a nemzeti mozgalmak protektorukat hamar megtalálták az 1852-ben császárrá kikiáltott III. Napóleonban (Bonaparte

unokaöccse), aki maga is a carbonari mozgalomban kezdte pályafutását. Kezdeményező, aktív politikát kezdett, amelyben a természetes gazdasági határok elérése volt a célja, s nem is elsősorban fegyverekkel, hanem diplomáciával, közvetítésekkel és a számla utólagos benyújtásával. Itt különösen a beteljesületlen nemzeti mozgalmak jelentettek lehetőséget. III Napóleon az európai nemzeti átalakulás szószólójaként lépett fel. A második császárság erői elégségesek voltak arra, hogy az orosz túlhatalom ellen Angliával szövetkezve sikerrel lépjen fel, s újból a kontinentális hegemónia jellemezze. Olaszország felszabadítása, mint egykori carbonarinak személyesen is kedves akció lehetett, de Nizza és Savoya birtoklása a természetes határok és gazdasági érdekterület szempontjából is vonzó volt. Az itáliai egységesülés motorja ekkor Cavour, piemonti nemes. 1847-ben Il Risorgimento címmel lapot indít. 1852-től

miniszterelnök: célja az észak-olasz területek modernizálása Sikerül a nemzetközi porondra is kilépnie: 1855-56-ban már piemonti egységek részt vesznek a krími háborúban, s így már jelen vannak a béketárgyalásokon. III. Napóleont azonban csak egy véletlen, egy ellene elkövetett sikertelen bombamerénylet tudja kimozdítani: 1858-ban egy volt carbonari társa követi el, angol bombával. A sajtó nagy lármát csap a dolog miatt, a franciákat féken tartó angol diplomáciai vonal képviselője, Palmerston lemond. E merénylet és a lemondás nyomán III Napóleon találkozik Cavourral, aki a szárd uralkodó beleegyezésével Észak-Itália fölszabadítása fejében odaígéri Nizzát és Savoyát, míg az észak-itáliai államok konföderációban egyesülnek. Nem a teljes itáliai egyesülésről volt tehát szó, csupán a Habsburgok észak-itáliai hatalma elleni háborúról. Az üggyel kapcsolatosan megnyerték Oroszország semlegességét.

(Oroszországgal a román fejedelemségek egyesülése ügyében is együttműködtek!). Poroszország semlegességét viszont nem sikerül kivívni, mert a francia veszély, illetve az osztrákok megsegítésének politikája is erős. Cavour sajtóhadjáratot indít a lombardiai és velencei elnyomottak helyzetének ecsetelésével. Az osztrákok ultimátumban követelik Piemonttól a leszerelést és a hangulatkeltés leállítását. Ezzel azonban csak rontottak a helyzeten, hiszen a piemontiak és III. Napóleon már csak a hadüzenetet várták, sőt Franciaország belépését titkolták. Tehát csak az osztrák hadüzenetre vártak, mert ha Ausztria támad, a Német Szövetség nem siet a segítségére. A nagy diplomáciai és hadi előkészítés után az összecsapás rövid ideig tartott: az 1859. június 4-én Magentánál elszenvedett osztrák vereség után újabb vereséget hozott a június 24-i rendkívül véres solferinoi csata. Ennek a csatának ellátatlan

sebesültjei láttára hozta létre Dunant a Nemzetközi Vöröskeresztet. Az osztrákok még nem szenvedtek azonban döntő vereséget, Napóleon azonban a hosszú háborúskodás helyett gyorsan véget vetett a harcnak. 1859: július 8. villafrancai fegyverszünet: Ausztria átadja Lombardiát (formálisan nem a Piemontnak, hanem a franciáknak). Napóleont a német mozgalom franciaellenes beavatkozásának veszélye siettette. (A megállapodás a magyar emigrációnak is súlyos csalódás, hiszen Kossuth is a nagyhatalmi csetepatétól várta a magyar ügy folytatását). A harcok hatására a Pótól a Messzinai öbölig terjedő népi felszabadítási mozgalom indult. Parmában, Modenában és Toscanában 1859-ben népi mozgalom kényszerítette távozásra a Habsburg és Bourbon uralkodókat Garibaldi a maga mozgalmát néhány száz vörösingessel kezdte: Szicíliában 1860-ban szállt partra, innen Észak felé nyomulva 2 hónap alatt az egész szigetet meghódította. Így a

nápolyi királyság rövid idő alatt a felkelők kezére került A köztársasági megoldást lehetetlenné tette az, hogy a szárd királyi csapatok találkoztak Garibaldiékkal, kikényszerítve, hogy 1860-ban népszavazás döntsön a Piemonttal való egyesülésről, amelynek királya Viktor Emánuel. Fővárosa Firenze Ekkor már csak Velence maradt osztrák kézen és a francia befolyás alatt álló Róma, a pápai állam hiányzott az egységből. Nizza és Savoya, amit az 1860-ban aláírt torinói szerződés értelmében átadtak Franciaországnak biztosítéka volt annak, hogy az új államot Franciaország elfogadja. Anglia III. Napoleon kivonulása miatt békült meg Tehát bekövetkezett az, amit egyik nagyhatalom sem kívánt, de mindkettő belenyugodott. Velence csak Ausztria 1866-os königgrätzi veresége után szabadult fel, ekkor olvadt be az olasz államba. (az olaszok második frontot nyitottak az osztrák-porosz háborúban az osztrákok hátában, s bár

vereséget szenvedtek, Velencét megnyerték). Az olasz csapatok 1870-ben foglalták el Rómát (a pápa tiltakozása ellenére), Olaszország egyesítése ezzel fejeződött be. Az új olasz állam létrejöttével a közepes hatalmak sora nőtt, ezután Olaszországgal is számolni kell. Célja ezután: -a Habsburg Birodalommal szemben az Adriai-tenger másik oldalát is megszerezze: itt jelentős olasz népesség él. Ez azonban nem csupán nemzeti, hanem stratégiai cél is, hiszen ez a part védené a lapos olasz csizmát. -Trentino, Dél-Tirol megszerzése -Albánia egy részének megszerzése -Észak-Afrika: Líbia, Etiópia megszerzése kereskedelmi, gyarmatosítási céllal. 8. A német egység létrejötte A német államokban a nemzeti mozgalom nem hozott politikai eredményeket, de a gazdaságitársadalmi szerkezetben mély nyomot hagytak. A német államok a Habsburgoké kivételével megtartották a monarchia alkotmányos formáit: törvényesítették a jobbágyi

kötöttségek eltörlését, reformok sorozatával eltörölték a többi feudális előjogot. A belső viszonyok tehát modernizálódtak. Az elhúzódó ipari forradalom a század második felében felgyorsult a német területeken. A Ruhr-vidéken létrejött Európa legnagyobb nehézipari centruma, nagyvárosok alakultak ki. A vasútépítés lélegzetelállító tempóban folyt, Hamburg a kontinens legnagyobb kikötőjévé vált. Gazdasági tekintetben Németország egységessé vált Az 1850-es évek végére a politikai egységesítés is elkerülhetetlenné vált, s ehhez hozzájárult a bonapartizmus fenyegetése is. 1853-ban német vámszövetség jött létre, amely megszüntette a német államok közötti vámhatárokat. Ez porosz vezetésű, de még mindig nem dőlt el, hogy a német egység a Habsburgokkal, vagy nélkülük jön létre. A vámszövetség kedvezett az árutermelésre áttért porosz nagybirtokosoknak (junker). A junkerbirtokosok közül emelkedik ki

Bismarck, aki erélyes harcot kezd a liberálisokkal szemben, 1862-től Poroszország kancellárja. Bismarck istentől való elkötelezettséget érez a német egység létrehozására. Kiváló diplomata, igen eredményes, de eddig szokatlan, néhol bonapartista módszerekkel (megtévesztés, meglepetés stb.) éri el eredményeit Az I. Vilmos régenssége alatt a liberálisok által várt mélyreható társadalmi reformok helyett a hadseregreform került előtérbe. A reform igen időszerű lett volna, ugyanis Poroszország lakossága az utóbbi negyven évben megkétszereződött. Ezt azonban a liberálisok nem támogatták félvén I. Vilmos (1861-től porosz király) dinasztikus hatalmától és a sok kiadástól A kormányválságot Bismarck kancellárrá való kinevezése oldotta meg 1862-ben. Bismarcnak első dolga volt a hadseregreform végrehajtása, hiszen ez programja megvalósításának is alapfeltétele volt. Szándéka ugyanis az volt, hogy a dinasztia erőit és a

porosz állam teljes hatalmi gépezetét a nemzeti egyesítés szolgálatába állítja. A reform végrehajtása után Poroszország rendelkezett Európa egyik legerősebb hadseregével, s az korszerűbb volt, mint bármelyik rivális államé, s ugyanakkor jelentős tartalékai voltak, mert az általános hadkötelezettség elvén az egész férfilakosságot kiképezték. Moltke vezérkari főnök a legkorszerűbb haditechnikát állította rendszerbe, a szervezésben a modern tömegszerűséget valósította meg, és nagy jelentőséget tulajdonított a vasút és a tüzérség új lehetőségeinek. Az aktivizálódó nagyhatalmi politika tehát ütőképes hadsereggel rendelkezett: az 1860-as évekre a bismarcki Poroszország vált az európai politika legjelentősebb tényezőjévé. Ennek gyümölcseit Bismarck készült leszakítani, néha szokatlan eszközökkel. Az újabb 1863-as lengyel nemesi felkelés kapcsán a francia-angol tervekkel szemben (ezek Lengyelország

helyreállítását akarták) az orosz oldalra állt: a megállapodásban jogot adott az oroszoknak, hogy porosz területen is átvonuljanak. Így az oroszok hamar leverték a felkelést Bismarck ezért nagyon népszerűtlen lett az európai közvélemény előtt, de hamarosan be tudja nyújtani az oroszoknak a számlát. 1863-ban kiéleződött a konfliktus az elbai hercegségek örökösödése kérdésében Dániaval. (Dánia és Schleswig-Holstein perszonálunióban létezett, de Holstein a Német Szövetségnek is tagja volt, miután döntően németek lakták). Dánia azonban be is akarta kebelezni a tartományokat, amit persze sem Poroszország, sem Ausztria nem tűrhetett, a Poroszországhoz való csatolást viszont Anglia, Franciaország és Oroszország ellenezhette. Oroszország viszont most törlesztett: semlegességét nyilvánította, így a többiek sem avatkoztak be a dánok oldalán, így fegyverszünetet kértek, majd a bécsi békében 1864-ben lemondtak a

tartományokról. A német nemzeti terület megnövelése miatt Poroszország tekintélye nőtt a német államok szemében. Az osztrák-német ellentétek kiújulása mutatta, hogy Bismarck az osztrák akarat ellenére kívánta újjáalakítani Németországot: tehát a kisnémet megoldás megvalósítását határozták el. Évek óta vallotta, hogy ehhez csak egyetlen út vezet: az Ausztria elleni háború, melynek célja, hogy kiszorítsák Ausztriát a Német Szövetségből és itt a Hohenzollernek főhatalma érvényesüljön. Ez az elképzelés Anglia és Oroszország helyeslésével is találkozott, akik Franciaország kontinentális hegemóniája ellen akartak egy megerősödött Poroszországot felhasználni. A porosz-osztrák háború 1866. júniusában tört ki, sok-sok diplomáciai manőver után, melyek során Olaszország vállalkozott arra, hogy a déli fronton is megtámadja Ausztriát. Az olaszok elsőre vereséget szenvedtek (ugyanott, ahol annak idején győztek:

Custozzánál). A német államok többsége Ausztria mellett, Poroszország ellen fegyverkezett. Az újjászervezett porosz hadsereg viszont fényes győzelmet aratott Königgrätznél (1866. július 3) Bismarck diplomáciai okossága a győzelem után mutatkozott meg igazán: a porosz győzelem ellenére nem akarta megcsonkítani Ausztriát, tőle lényegében semmit sem követelt, de látványosan bebizonyosodott, hogy a német egység nélküle fog megalakulni. (Ennek ellenére Ausztria elvesztette Olaszországgal szemben Velencét, tehát a porosz győzelem az olasz egység végigviteléhez is hozzájárult.) Nikolsburgban a Bismarck által kidolgozott feltételekkel kötötték meg a békét. Ausztria elismerte a Német Szövetség feloszlatását Az Ausztria mellett fegyverbe szállt német fejedelemségekkel Bismarck eltérően viselkedett: a keleti és nyugati porosz területek közé ékelődötteket (Hessen, Nassau, Hannover) bekebelezte, a Majnától északra levőkkel

szövetséget kötött. Az Északnémet Szövetség alapokmányát 1867-ben fogadták el, s ebben a porosz uralkodónak jutott a szövetségi elnöki szerep, ő irányította a közös kül- és hadügyeket. Ezzel tehát a német területek nagyobb részén a felülről kezdeményezett egyesítési politika győzött. Ehhez azonban Baden, Dél-Hessen, Württenberg és Bajorország még nem tartozott hozzá. A továbblépésre és egyben a franciákkal szembeni háborúra az az indiszkéció adott alkalmat, hogy kiszivárgott: Hohenzollern Lipót porosz herceg elfogadta a spanyol királyi trónra való jelölést (a jelölésben magában is Bismarck keze benne volt, már a jelölést is azért tették, hogy a franciák kénytelenek legyenek támadni!). Ettől Franciaország természetesen nagyon nekitüzesedett, és követelte I. Vilmostól, hogy unokaöccse jelölését vonják vissza A konzervatív uralkodó ennek engedett is, a hírek kiszivárgása miatt dühös volt Bismarckra.

Már mindenki a kancellár bukását várta, amikor az a vert helyzetet is a maga és a német érdekek számára tudta kihasználni. A franciák azonban tovább feszítették a húrt, 1870 júliusában elhatározták a háborút, s így azt követelték a német császártól, hogy adja írásban: soha sem engedi meg a spanyol korona elfogadását. (Bismarcknál ismét a szokatlan eszközök bevetését figyelhetjük meg: lásd: az emsi távirat!! Az uralkodó táviratát rövidített, kiélezett formában közölteti a sajtóban, ez lesz a franciák számára a casus belli.) Bismarck a porosz hadsereg fölénye tudatában és azért mert minden német tartomány mellette állt, a háborút gyorsan és koncentráltan akarta végrehajtani, minden nagyhatalmat igyekezett attól távol tartani, s ez sikerült is neki. Franciaország így egyedül állt az erőiket egyesített németekkel szemben, és alul maradt: a háború nem volt egyéb, mint kapkodó francia visszavonulás, sőt

megnyílt a németek előtt a Párizs felé vezető út is. 1870 szeptember 2-án Sedannál a francia sereg letette a fegyvert III Napóleonnal az élen 120 ezer francia esett német fogságba, ami a második francia császárság bukását is hozta, a vereség nyomán kitört forradalomban kikiáltották a köztársaságot). A sedani vereség és a kommün Franciaországa nem lehetett többé a német egyesítés akadálya. Ekkor azonban nem hagyták a németek abba a harcot: az új hadi cél Elzász-Lotaringia annektálása volt. Bismarck ismét nagy gondolkodónak bizonyult: hiszen látta, hogy az éppen csak összetákolt német egység nem lehet tartós a német nemzet összeolvadása nélkül, a német nemzeti tudat kialakítása nélkül. Ehhez pedig szükség volt egyrészt a győzelem ízére, a területi nyereség nimbuszára, a nagy nemzet tudatára, másrészt pedig a miatta várható állandó francia revans-törekvés összekovácsoló fenyegetettség-erejére. A

területi veszteség miatt a francia köztársaság kormánya is folytatta a harcot: kitörni készültek a Párizs körül kialakított porosz ostromgyűrűből, ám erre minden tartalék elfogyott, így megadták magukat. 1871. január 18-án (ez volt a porosz királyság születésének 170 évfordulója) Versailles-ban kiáltják ki az egységes Németországot és I. Vilmos német császárságát A megkötött békeszerződés Elzász-Lotharingiát Németországhoz csatolta és a franciák hadisarcot is fizettek. A német császárság lakóinak száma a császárság proklamálásakor 40 millió volt. Fejlődési pályán állott szinte minden területen, ezzel a győzelemmel azonban nem csak a német területek egyesítését érték el (nem az összes német területéét!), hanem a francia területek elcsatolásával és a lengyel területek további megszállásával a nemzeti elnyomást is megtestesítette. Az egyesített Németország azonban a nemzetközi politika

konzervatív elemének számított. Bismarck óvott a túlterjeszkedéstől, mert az maga ellen ingerli a többi európai nagyhatalmat. Cél tehát, az elért eredmények megóvása. Az elcsatolt francia területek miatt állandósuló francia veszély miatt azonban állandó készenlétben állni, a nemzetközi politikában rendkívül aktívnak kellett lenni. Külpolitikai célja tehát Franciaország elszigetelése volt Ebből a szempontból azt látta, Németországnak magának kell szövetségre lépnie azokkal, akiktől Franciaországot távol akarja tartani. A legfontosabb és legmegbízhatóbb partnernek az orosz cárt tartotta, viszont szüksége volt az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségére is. Külpolitikai téren közömbös volt a közel-keleti fejlemények iránt és a gyarmatpolitika iránt is. 1873-ban Oroszország és Németország katonai konvenciót kötött, majd Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország megkötötte a három császár

szövetségét. A 70-80-as években két irányzat mutatkozott Németország külpolitikai szerepe tárgyában: 1. Weltpolitik: ez a gyarmatok irányába, a tengerentúlra tekintett (a kereskedelmi és ipari körök igénye volt). 2. Közép-Európa felé kell terjeszkedni az Aldunáig, majd azon túl is Ez a pángermán liga, a földbirtokosok irányzata volt. Drang nach Ostern Mitteleurópa tervek Ezek az irányzatok felváltva kerültek előtérbe. A Szent Szövetségi rendszeren tehát alapvetően változtatott az olasz és a német egység létrejötte. 9. A bolgár állam létrejötte: 1870-1920 A Török Birodalom alatt bolgár állam nincs, a török vilajetek egyike. Viszonylagos autonómiát csak egyházi tekintetben vívnak ki. Az 1870-es években Oroszország katalizátorként segíti Bulgária megalakulását, és már az új nemzetállamok is segítik azt. II. Sándor cár 1877-78-ban vívja az orosz-török háborút (a tengeren ott a brit flotta) 1878: San Stefano-i

béke. -Oroszország visszaveszi Romániától Dél-Besszarábiát -Románia megkapja Észak-Dubrudzsát -Montenegro tengeri kijáratot kap -Bosznia-Hercegovinát az Osztrák-Magyar Monarchia okkupálja -megalakul a független bolgár állam, mely Macedoniát és Rumeliát is tartalmazza. Ezt csak néhány hónapig birtokolják, mert a nagyhatalmak ezt nem engedik meg. 1878 júniusjúliusban a Berlini Kongresszus dönt: -Bosznia-Hercegovina marad a Habsburgoknál (okkupáció), és a Novi Pazar-i szandzsák is. -Csonka Bulgária alakul, mert Macedonia, Kelet-Rumélia és Trákia is Törökországnál marad. Bulgária Kelet-Ruméliát csak 1887-ben szerzi meg. 5. tétel Az Európán kívüli világ a XIX. században Ázsiában 2 nagy alvó állam létezik ekkor: Kína és Japán. Korea is hagyományos nagy kultúrájú állam, de ekkor a feudális széttagoltság állapotában, és a másik kettő befolyási övezetében van. Ausztrália: itt éppen csak megjelentek az Angliából

kitelepített fegyencek. Az őslakosok teljes elszigeteltségben élnek. Dél-Amerika: a partvidéken spanyol gyarmatok. Latin-Amerikában ez a nagy függetlenségi mozgalmak ideje (kulcsfigurái Simon Bolivar és San Martin). A latin-amerikai spanyol gyarmatokból 18 önálló állam alakul. Ugyanakkor ezekben fennmarad a nagybirtok-rendszer (kivétel csak Haiti és Mexikó), s a XIX. század derekán már a nagyhatalmak gazdasági behatolása indul meg. Az államok élén általában diktátorok álltak Észak-Amerika: A 13 keleti parti angol gyarmat önállóvá válik és meghirdeti a kontinens meghódítását. Afrika: még nincsenek államok, csak törzsek, a kontinens feltárása is csak most kezdődik, aminek nagy ösztönzője az elefántcsont szállítás. India: brit fennhatóság alatt Kelet-India: holland és brit érdekeltség. Az Európán kívüli világot a XIX. században még az európai nagyhatalmak viszonylatában kell vizsgálnunk, de már megjelenik egy

gyökeresen új szempont is: Japán felemelkedése, illetve az USA érdekeinek megjelenése. Ekkor lehanyatlanak a régi nagy gyarmatbirodalmak: -a Napóleoni háborúk után Franciaország elvesztette gyarmatai egy részét - a britek is elvesztik az Egyesült Államok kialakulásával amerikai gyarmataikat, ebben a térségben ezután már az árukereskedelemre terelődik át a hangsúly. A legnagyobb változás, hogy új gyarmatosító hatalom jelenik meg Európán kívül: Japán. A gyarmati aktivitás növekedésének két nagy összetevője van: 1. A népességrobbanás Eddig Európa pozíciója javult (itt a legnagyobb a népességnövekedés), de elsősorban az egészségügyi, szociális intézmények tevékenysége miatt. (A legnagyobb faktor itt a csecsemőhalandóság arányának csökkentése, illetve az átlagos életkor növekedése, és nem a születések számának növekedése). A népességnövekmény levezetésének is két nagy megoldása alakult ki: a./

városiasodás b./ kivándorlás A XIX. század közepén Európából 370 ezer ember vándorolt ki, a század végén 900 ezer (ennek része a nagy századfordulós magyar kivándorlás is). A század végi a legnagyobb kivándorlási hullám. Ennek következménye, hogy a világ europaizálódik. Európa a saját képére formálja, vagy igyekszik formálni az egész világot. 2. Ipari forradalom Az ipari forradalom eredményei kellenek ahhoz, hogy ez a kivándorlás és ugyanakkor ez a gyarmatpolitika egyáltalán lehetővé váljon: -gőzhajók -pontos ágyúk a gőzhajókon (hátultöltősek, bronzcsövűek) -hátultöltős, huzagolt csövű puskák (ezekkel nemcsak állva lehet lőni, nem függ annyira az időjárástól, előre tárazhatók). Ilyenek a Maxim géppuskák Az ipari forradalom korszakában a termelés annyira megnövekedett, hogy sürgős szükség lett piacokra. Megváltozik tehát a XIX század gyarmati stratégiája: nem rabszolgákra és luxuscikkekre van

már szükség, hanem eladni akarnak. Ehhez pedig a gyarmat már elsősorban azért kell, hogy helyben teremtsenek az európai áruknak piacot, és csak másodsorban van szükség bizonyos gyarmati ipari nyersanyagokra. Piacot kell tehát teremteni: ezért ennek a korszaknak a gyarmati törekvéseit a viszonyok megismerése: felfedezések, térképészeti munkák előzik meg. Nem katonák mennek tehát először a piacnak kiszemelt területre, hanem felfedezők, geográfusok, hittérítők, tudósok, köztisztviselők, kereskedők, ipari és mezőgazdasági munkások. A gyarmatosításnak a hosszú XIX. században három szakasza különböztethető meg: 1. 1789-1830: ennek a szakasznak Nagy-Britannia a főszereplője 2. 1830-1875: ekkor Nagy-Britannia mellé Franciaország és Oroszország csatlakozik 3. 1875-1914: ebben a szakaszban minden európai állam elkeseredetten harcol a gyarmati területekért (kivétel az Osztrák-Magyar Monarchia). ad 1. 1789-1830 Csak a flottáját

megmentő Nagy-Britannia volt előnyös helyzetben a világtengereken, sőt a bécsi szerződésben számos partmenti európai helyet is megszerzett (pl. Antwerpen) A brit gyarmati politika egészében mozgékony, ami az anyaország termelési rendszerében és társadalmi szerkezetében bekövetkezett változások következménye. Az eredeti tőkefelhalmozás és az ipari forradalom következményeként felbomlottak a hagyományos termelési keretek: a felszabadult munkaerő, és az anyaországban termelt áru jó részét csak a tengerentúlon lehetett elhelyezni. Az angol gyarmati politika rendre a kereskedelmi érdekek nyomán foglalt: az elmaradott, vagy gazdátlan területeken tehát a status quo megváltoztatásának a politikáját a brit foglalással szentesítette, míg Európában féltékenyen őrködött a status quo fenntartásán. a./ A legfontosabb brit gyarmat India, az indiai gyarmati uralom teljes kiépítése az 1820-as években fejeződött be (háború

Afganisztánnak, Burma megszállása). Ekkor a legdinamikusabban fejlődő angol textilipar termékeinek elhelyezése miatt összeomlik az indiai háziipar. b./ Ekkor kezdődik meg Kanada és Ausztrália benépesítése c./ a dél-afrikai gyarmatok megerősítése d./ Megszerzi stratégiai bázisul Szingapúrt (hasonló szerepet szánnak neki, mint Máltának, ez a tengeri erődrendszer 3. tagja) Az angol gyarmati uralom ekkor kétmillió négyzetkilométerre rúg, a területek lélekszáma kb. 100 millió. Nemcsak önző célok léteztek azonban: -1807-ben eltörlik a rabszolgaságot -1834-ben a Brit Birodalom területén az egész rabszolga-rendszert eltörlik, a volt rabszolgatartóknak kártérítést fizetnek. (ehhez csatlakoznak az észak-amerikai államok is, ebből lesz az Észak-Dél háborúja 1861-65 között.) Ez az új politika az új, kapitalista gyarmatosításnak felel meg, sok összeütközést szít azonban a hagyományos rabszolgatartókkal (pl. Dél-Afrikában a

búrokkal) ad 2. 1830-1875: Ebben a korszakban a célpont Afrika. A franciák kiterjesztik hatalmukat Algériára, de meghódítani csak a partvidéket tudják. Ellenük a helyi bennszülött erők guerilla-háborút kezdenek a Szaharában és az Atlasz hegységben, a felkelők az angolokban reménykednek, mert hamarosan néhány szaharai oázisba szorultak vissza. Az angolok viszont még csak stratégiai pontjaikat védik: Máltát és Gibraltárt, illetve az általuk biztosított Marokkót és Tuniszt, ezért Algír megszállásában szabad kezet adnak a franciáknak. A háború csak az 1870-es években csendesedik le: a franciák Algírban, és az észak-afrikai partvidéken kétezer kilométeres sávban megvetik a lábukat. Ekkor folyik Belső-Afrika térképezése. 1818: Mollien feltárja a Szenegál forrásvidékét, 182225-ben egy expedíció eljut a Csad-tóhoz, 1830-34-ben Lander föltárja a Niger alsó folyását, 1840-1856: Livingstone útjai: 1849: Ngami-tó, 1853-56:

föltárja a Zambézi folyását, átszeli a kontinenst és fölfedezi a Viktória vízesést, majd eljut a Nyassza-tóhoz. Az 1850-60-as években föltérképezi Tanganyika és Uganda területeit. (Az eltűnt Livingstonet a másik nagy felfedező, a Kongó-vidék későbbi nagy feltárója, Stanley találta meg 1871-ben). Az angolok Dél-Afrikában nyomulnak: a búr háborúk folyamán (1835-37, 1842) megszilárdítják hatalmukat Fokföldön (amelynek 1853-ban alkotmányt adnak), majd harcolnak a zuluk, a kafferok és a basutok ellen. A búrok Északra húzódnak a Vaal folyón túlra: Transvaal (később Rhodesia) megalakítása, melynek függetlenségét az angolok 1852ben elismerik. Itt alakítják meg 1856-ban a búrok a Dél-Afrikai Köztársaságot Fővárosa Pretoria első elnökéről Pretoriusról. Az angolok mindenütt próbálkoznak (basutóföld, Gambia, Nigéria): Transvaal nélkül létrehozzák a gyarmatok szövetségét. A két érdekterület között újabb

konfliktus forrása, hogy 1867-ben az Orange folyó mellett fölfedezik a gyémántmezőket. Orange 1845-től szabad állam Fökföld és Transvaal között. Ez megváltoztatta Dél-Afrika gazdasági jelentőségét, ezért a 1871-ben az angolok megszerzik a gyémántmezőket, majd 1877-ben annektálják a DélAfrikai Köztársaságot, leverik a kafferokat és a zulukat, majd 1878-ra ezt délnyugati területekkel is bővítik. Új jelenség Afrikában 1847-ben az Amerikából visszaköltöző egykori fekete rabszolgák szabad államának, Libériának létrehozása és függetlenségének kikiáltása. Ausztrália: nyugati területeit a XVII. században a hollandok gyarmatosították A XVIII században Cook tárta fel, jelentései hatására 1783-ban döntöttek arról, hogy ott az angol kormány az Észak-Amerikából kiszorított loyalistákat, illetve a szigetország fegyenceit helyezik el. Az első szállítmány 1788-ban érkezett Sidneybe, az utolsó pedig 1840-ben

(Nyugat-Ausztráliába az utolsó fegyencek 1867-ben érkeztek). Az őrök és a büntetésüket letöltött fegyencek is földbirtokot kaptak. Az egykori tisztek lettek a legnagyobb birtokosok 1793-ban azonban már szabad telepesek is érkeztek, akik a fegyenceket dolgoztathatták. Ekkor kezdték meg itt a juhtenyésztést, majd a kontinens belsejének megszállását. 1803-1804ben kezdték meg Tasmánia megszállását, itt is kezdetben fegyenctelep volt Hosszú harc kezdődött a bennszülöttekkel is, 1835-ben az utolsó bennszülöttet is megölték. 1850-ben az angol parlament lehetővé tette az ausztráliai gyarmatoknak, hogy önálló törvényhozó testületet állítson fel, alkotmányt dolgozzon ki. Az ausztráliai tartományok mind átmentek az alkotmányozó folyamaton, de a századfordulóig külön utakon fejlődtek, egyesülésükhöz az angol parlament 1900-ban járult hozzá. Ázsiában: a legnagyobb aktivitást ebben a korban Oroszország fejti ki: megszerzi az

Eurázsiai kontinens északi részét, eljut a Csendes-óceánhoz. 1860-ban, Vlagyivosztok alapításával azonban szembe találják magukat Kínával. Kínát az európai civilizáció a tenger felől is támadta. Kína elzárkózott, a kikötőkben megjelenő üzletembereket és diplomatákat kiutasította. Csupán Kantonban sikerült 1830-ban kereskedelmi képviseletet létesítenie Angliának, de fehér ember nem léphetett kínai földre. A szigorú szabályokat a partmenti csempészet játszotta ki, melynek elsőrendű áruja az ópium volt. Az ópiumot az angol kereskedők Perzsiából és Indiából szállították ide, érte nagy mennyiségű nemesfémmel fizettek. Emiatt tört ki 1840-ben az ópiumháború: a kínai hatóságok az angol rakományt a tengerbe dobták. Az angol szabadkereskedelmi alapelvek megsértése szolgáltatta az ürügyet ahhoz, hogy elérjék Kína megnyitását. A korszerűen fölszerelt hajók miatt az angolok győztek: 1842-ben kötötték meg a

Nankingi egyezményt, amely szerint Kína átengedte Hongkongot Angliának, illetve megnyitotta 5 kikötőjét az angolok előtt. Hasonló szerződések születtek a franciákkal és amerikaiakkal is Anglia ipari fölénye miatt azonban az óriási kínai piac elsősorban angol árukat vett fel. 1850-64 között Kína a tajping-felkelés miatt belülről meggyöngül, ezt kihasználva az angolok újra háborút indítanak: angol-kínai háború 1856-58 között, amelyhez a franciák is csatlakoznak. 1860-ban az egyesült európai hadak elfoglalják Pekinget, majd Európa-barát császárt segítenek a trónra. Az európaiak kikötik a Jangcén a szabad hajózást Északon az oroszok újabb és újabb területeket szereznek meg Kínától az Amúrnál. Eddigre világossá válik, hogy Kína függő helyzetbe került a minden oldalról fenyegető idegen hatalmaktól. Majd a nemzeti fölszabadító mozgalmaké lesz a vezető szerep ennek a helyzetnek a megváltoztatásában. Ázsiában

új jelenség, hogy az európai gyarmatosító nagyhatalmak mellett megjelenik Japán. Japán a Tokugava rendszer (amelynek fegyveres erejét a szamurájok alkották) nyomán a XVII. században egységes feudális, abszolút hatalommá vált, mely a XIX század közepén bukott meg. Vele együtt megbukott az elzárkózó külpolitika is 1854-ben Perry amerikai sorhajóhadnagy akciója után aláírják az első japán-amerikai kereskedelmi szerződést, amely két kikötőt megnyit az amerikaiak, majd az angolok, hollandok és az oroszok előtt is. Közben a nagyhatalmak egyik része a sogunt, másik része a mikádót támogatja, polgárháború tör ki, amely a sogun, és ezzel a tokugava-rendszer bukásával végződik. A hierarchia élén a mikadó: Mucuhito (1867-1912) Az ország fővárosa ezután Tokió. Hamarosan megszünteti a hercegséget, feloszlatja a szamurájok rendjét, és agrárreformot vezet be, 1889-ben alkotmányt hirdet ki. Új stratégiát vezetnek be az

európaiakkal szemben: minden nyugatit sürgősen el kell tanulni, és mindenből a legjobban megfelelőt. Ez a Japán csoda alapja! (a porosz oktatási rendszert, az angol társadalombiztosítást stb, tehát mindenből a legjobbat). Persze a majmolásnak nevetséges vadhajtási is lesznek. Ebben az időszakban hajtja végre Japán az ipari forradalmat Külpolitikai célja ezután a területszerzés. 1894-ben már Japán is részt vesz a Kína elleni támadásban (megszerzi Formoza=Tajvan szigetét). 1904-5-ben pedig győzelmet arat Oroszország fölött az orosz-japán háborúban, ami példátlan esemény: először történt meg, hogy egy Európán kívüli hatalom győz le egy európai nagyhatalmat. Indokínában hagyományosan kínai befolyás érvényesült. Az 1850-es évektől egyre nagyobb a francia nyomás: 1885-ben már Kína elismeri a tiencsini egyezményben a franciák protektorátusát Vietnam fölött. Ebben a korszakban a gyarmatosítás szempontjából óriási

jelentősége volt a Szuezi-csatorna megnyitásának. 1858-ban hozták létre a csatornaépítő társaságot francia védnökség alatt, melynek élén Ferdinand Lesseps, egykori alexandriai konzul állt. Egyiptomtól nyerte el a koncessziót a magántársaság, amelyet diplomáciailag III. Napóleon támogatott, az angolok gáncsolni igyekeztek (nem vásároltak a részvényekből), de azok a francia pénzpiacon jól elkeltek. A csatornát 1869 november 17-én Verdi Aidájának bemutatójával nyitották meg A megnyitó ünnepségen részt vett Ferenc József császár és Eugénie francia császárné is. ad 3. 1875-1914 Érdekes, hogy a korszak elején nem nagy a lelkesedés a gyarmatok iránt. Pl 1971-ben Franciaország vereségekor felajánlják a francia gyarmatokat Németországnak, de azt Bismarck nem fogadja el. 1885 után viszont minden hatalom a tengerentúli területek megszerzése felé fordul, még háború árán is. Okként többféle szempont felmerül: 1. Nagy

Britannia szempontja a piacszerzés, árufölöslegének elhelyezése 2. Oroszországnak ez egyáltalán nem jelent problémát, de éppen olyan agresszív: mert nála jelen van a stratégiai szempont: szüksége van a Csendes-óceán partvidékére. 3. jelen van egy kitapintható civilizatórikus szempont is: gyógyszerekkel, iskolákkal ellátni a világ szegényebb felét. 1875-ben Nagy-Britannia megveszi a Szuezi-csatorna részvények többségét (amelyek egyiptomi kézben voltak). 1878-ban Nagy-Britannia és Franciaország közösen átveszi az Egyiptom feletti ellenőrzést, hiszen a csatorna forgalma, mint magántőkéseket a franciákat és az angolokat gazdagította, Egyiptom pedig teljes anyagi csődbe jutott. Egy egyiptomi katonatiszti lázadást az angolok vertek le, így gyakorlatilag annektálták Egyiptomot, de ezt nem követte tényleges katonai megszállás, nehogy a franciák tiltakozzanak. Ez a gyarmati viszonyokban egyedülálló eljárás a kiegyensúlyozott

hatalmi viszonyok terméke volt, mégis Anglia gyarmati pozícióját erősítette, a franciák pedig kisemmizettnek érezték magukat. Emiatt az angol-francia viszonyban két évtizedes elhidegülés következett. A franciák az 1880-as években szállták meg Tuniszt. Ez viszont a franciák külpolitika sikere volt. Ekkor tehát már az afrikai kontinens északi és déli része is az európaiak kezén volt. Ebben az angolok és a franciák jártak az élen. Fekete-Afrika viszont éppen az 1880-as években vált a gyarmatosítás tárgyává. A sivatagot a franciáknak sikerült bekeríteni, Madagaszkár is francia gyarmat lett. Afrikában ekkor már új hódítók is megjelentek: Olaszország elfoglalta Szomáliát, Németország pedig birtokba vette Togot és Kamerunt. A Kongó-medencében Belgium létesített gyarmatot: II. Lipót belga király Stanlayt fölfogadta, és a felfedezett területeket Kongó Szabad állam néven belga tulajdonba vette. A gondot az jelentette, hogy a

Kongó-medence másik részét már a franciák gyarmatosították a sikeres Brazza-féle expedíció nyomán (Brazzavill!), a Kongó torkolatvidékén pedig a portugálok voltak az urak. A franciák a németek segítségét kérték érdekeik elismeréséhez, ami jelzi, hogy mostmár a németek is a Weltpolitik felé fordultak. A helyzet rendezésére ült össze 1884-ben a berlini konferencia: amelyen 1885-ben elismerték Belga Kongó állam létét, de a hajózást és a kereskedelmet a folyón és a medencében szabadnak nyilvánították. Kinyilvánították ugyanakkor, hogy a még szabad területeken a tulajdonjog kinyilvánítására csak a tényleges megszállás után kerülhet sor. Németország Afrika K-i és É-i részén jelenik meg. Mindezek miatt számos konfliktus-zóna keletkezik: a. a Felső-Nílus völgy 1898-ban brit-francia ellenőrzés alatt b. 4 német gyarmat: Kamerun, Togo, Kelet-Afrika, Olaszország abesszíniai kalandja során a helyi erők megverik a

gyarmatosítót. Csak 1911-ben tudja megszerezni Líbiát a török birodalomtól. Afrikában 1914-ben csak Abesszínia és Libéria nem áll európai megszállás alatt! Ázsiában: Franciaország és Oroszország nyomul: Franciaország: 1881. Tahiti 1882. Indokína Oroszország Japántól megszerzi Szahalint, az 1870-80-as években Dél felé terjeszkedik: Perzsia, Afganisztán :ez konfliktuszóna a britekkel! Nagy-Britannia: 1886: Burma 1904: Tibet feletti ellenőrzés 1907: Perzsia egy része. A gyarmatosításban tehát változások mutatkoznak. A hagyományos nagyhatalmak mellé újak zárkóztak fel: Európában: Németország és Olaszország, Európán kívül: az Egyesült Államok és Japán. Még mindig a britek mérlege a legjobb: ez a brit birodalom csúcspontja (Viktóriánus kor) a világ szárazföldjeinek 20%-át ellenőrzi. A második helyen a franciák állnak 52 millió lakos fölötti a harmadik helyen Németország áll a 14 millió lakos fölötti

ellenőrzéssel. A gyarmatokon is jelentős változások következnek be: -megszületik a gumiipar -nő a rizstermesztés -kiépül Indiában a vasúthálózat -öntözési rendszer létesül a Gangesz völgyében A megszállottakat tehát segíti is az európai megszállás, de iszonyú szenvedésekkel és megaláztatásokkal. Ezellen lázadások, felszabadítási mozgalmak indulnak a legfejlettebb gyarmati területeken: megszületik a gyarmatosítókkal szembeni nacionalizmus. Ennek a korszaknak új jelensége, hogy ekkor került sor az első nemzeti felkelésekre gyarmatosítókkal szemben Ebben is India áll az élen: 1857: szipojlázadás 1882: Egyiptomban, 1883-ban Indokínában a franciákkal szemben. 1881: Algériában a franciák ellen a szudániak az angolok ellen a mozambiquiak a portugálok ellen a riff törzs Marokkóban a spanyolok ellen stb 6. tétel Érdekkonfliktusok és szövetségi rendszerek a XX. század elején A századfordulós hatalmi struktúra tehát

megváltozott, új hatalmak is megjelentek. Európában Olaszország és Németország, a tengerentúlon pedig Japán és az Egyesült Államok. A változás demográfiai alapjai: Olaszország egysége jelentős területi változás: jól védett (Alpok, tengerek), de -a 30-35 milliós népesség csak középhatalmi státuszt biztosít. -Igen erős a különbség az Északi és Déli területek között: az ipar teljes egészében északon van, Dél elmaradott (még 50%-os az analfabetizmus), az egy főre jutó nemzeti jövedelem alacsony. -nincs szene: 80-90%-ban angol szenet használ az ipara, így kiszolgáltatottak. -ipari termelése igen kicsi: csak 2/5-e a világ termelésének. Mindezek ellenére perspektivikusan igényt tart Isztriára és Dalmáciára, illetve Tirolra. (1882ben a Kettős Szövetséghez csatlakozik) Japán: Az 1860-as évekre dönt a modernizáció mellett: porosz mintájú oktatási reform angol mintájú modern bankrendszer flottát alapít a britek

mintájára agrárreform tisztképzés Angliában Népessége: 35-50 millió. Ipari termelése nem jelentős, az egy főre jutó nemzeti jövedelem rendkívül alacsony, de ehhez rendkívül engedelmes, szegény társadalom adott: csak így tudják a japán gazdasági csodát és a a külpolitikai célokat végrehajtani. Ennek eredményeként 1880-1904 között ötszörösére nő a hadsereg létszáma, illetve 15 ezerről 700 ezerre nő a flotta tonnatartalma. Németország: 64 millió lakosával a harmadik helyen áll. A világ ipari termeléséből való részesedése 8%-ról 15%-ra nő. Létszámában övé a harmadik legnagyobb európai hadsereg, a hadihajók tonnatartalma szempontjából flottája a második (Anglia után). Rendkívül dinamikusan fejlődő német iparral kall tehát számolni. A megváltozott helyzethez tudatos döntésekkel igazodnak: a Weltpolitik koncepciója kerül előtérbe: von Büllow: „gyarmatosítanunk kell, akár akarjuk, akár nem” Gyenge pontja

a koncepciónak Németország előnytelen földrajzi fekvése: a fenyegetettség. Osztrák-Magyar Monarchia Az 1867-es alkotmányos átalakulás ellenére kulturálisan és nyelvileg heterogén. Ipari fejlődése jelentős, de óriási regionális különbségek jellemzik. Demográfiailag az élen, de az ipari kapacitás szempontjából Olaszország alatt van. Félmilliós katonaság, de a flottája elhanyagolható. A legfontosabb azonban az, hogy sok ellenfele van: Olaszországnak, Szerbiának és Romániának is területi követelése van a Monarchia rovására. Franciaország: Homogén, 40-50 millió lakos. Ipari kapacitása enyhén hanyatló Hadserege létszámában jelentős, de technikailag lemaradóban van. 1. Ez az összehasonlítás is azt mutatja, hogy a nagy rivális, Németországgal szemben annak hátában kell szövetségest találnia a szárazföldi ügyek miatt (Elzász-Lotharingia). 1894: szövetség Oroszországgal (hatalmas francia kölcsönök a vasúthálózat

és a hadsereg fejlesztésére). 2. A tengeri riválisok sokasága miatt a kisebb riválissal (hiszen a brit tengeri fölény még mindig vitathatatlan), Angliával szövetkezik: 1904: francia-brit „entente cordiale”. Ezzel átértékelik a gyarmati politikát: a korlátlan gyarmatosítás politikájáról mindkét fél áttér a garantált stabilizálás, tehát a megtartás politikájára. Mindez mutatta, hogy a gyarmati kérdések rendezése megteremti világpolitikai együttműködésük feltételeit. Nagy-Britannia Több tekintetben vitathatatlan nagyhatalom: -legnagyobb a gyaramatbirodalma -a világ lakosságának ¼ e tartozik a felügyelete alá -elsőrendűen védett (szigetország) De sok a konfliktuszóna: Japánnal, Oroszországgal, Németországgal és az Egyesült Államokkal szemben is védenie kell az érdekeit, így egyszerre 5-6 hajóhadra van szüksége. Ezért Európában a status quo fenntartása áll érdekében. 1904: Orosz-angol szerződés. Oroszország

Hatalmas méret, hatalmas lakosság, de ipari potenciálja gyenge. Csak egyes stratégiai szektorokat tud fejleszteni (hadierő, vasútépítés, bányászat), de a társadalom egészének nem tud jólétet teremteni. Nagy társadalmi feszültségek Egyesült Államok: A külpolitikába a XIX. század második felében kapcsolódik be, ezzel szakad vége az európai hegemóniának ezen a téren. Irtózatos tartalékai vannak, hatalmi emelkedése a leglátványosabb. 90 millió lakossal a világ ipari termelésének 1/3-át adja. Ez olyan előny már a XIX század végén (már a második helyen álló Angliával szemben is), amelyet a világ nem tudott azóta sem behozni. Ebben a korszakban zajlott le a belső kolonizáció is (a vadnyugat meghódítása). Külpolitikai irányok: a. Monroe-elv szerint (1823): Amerika az amerikaiaké Ennek felel meg az izolacionizmus politikája. De ez már akkor sem csupán az Egyesült Államokra vonatkozik, hanem arra, hogy Európa nagyhatalmainak

semmi köze az Amerikai kontinens ügyeihez. b. Már a századfordulón ezt felváltja az érdekszféra megfogalmazása: Latin-Amerika, a Karib-tenger, majd a Csendes-óceánt tekinti érdekszférájának. Ezt fejezi ki 1904-ben a Roosevelt-doktrína Theodore Roosevelt elnök: 1901-1912. c. A XX század közepén pedig már a világ számít amerikai érdekeltségnek A gyarmatosító hatalmak sorába 1893-ban lépett, Hawai elfoglalásával. Spanyolországgal Kuba és a Fülöp-szigetek miatt éleződik ki a konfliktus, a britekkel Venezuela miatt (1895). 1898-ban megszerzi Puerto Ricot, a Guam-szigetet, és megvásárolja a Fülöp-szigeteket, Kuba független, de USA ellenőrzés alatt. 1903-ban Panama az Egyesült Államok segítségével szakad el Columbiától, a csatornaövezetet az USA szerzi meg (a csatorna építése 1914-ben fejeződik be). Katonai beavatkozások: 1905-ben Dominikában, 1908-ban Nicaraguában. Ebben a korszakban tehát az idejétmúlt izolacionizmust a

külpolitikában az amerikai világküldetés jelszava váltotta föl. A megszerzett és biztosan tartott ipari fölény megfelelő alapot adott erre. A XX. század elején tehát világméretű konfliktus érlelődik (a krími háború kivételével a napóleoni háborúk óta jobbára kétoldalú konfliktusok voltak). Világméretűvé vált, mert: - az európaiak nem igazán tartottak a háborúktól: a háborúk után eddig a győztesre többnyire dicsőség áradt, hiszen általában nemzeti ügyért harcoltak. - gyors, a polgári lakosságot és a javakat kevéssé veszélyeztető háborúk voltak - bizonyos fokig természetesnek, a fejlődés részének is tartották a konfliktusokat (Hegel, Darwin!). A XX. század elején Európában két fő rivális: Németország és Nagy-Britannia Németország elképzelései európai szerepéről: 1. Mitteleurópa tervek, Drang nach Osten elképzelés szerint Németországnak kell dominálni az Európai kontinensen. Négy nagy elgondolás

létezett a Mitteleurópáról: mindig beletartozik az Osztrák-Magyar Monarchia és a Balkán, a többi résztvevő változik. 2. Weltpolitik elve=a gyarmatbirodalom kiépítése A legszélsőségesebb formában az 1891ben meghirdetett Össznémet Szövetség elképzelésében jelent meg, mely szerint a kontinensen a német etnikai állomány egyesítése, a németlakta területek annektálása, a világban pedig afrikai, ázsiai, dél-amerikai és óceániai területek megszerzése lett volna a cél. A hivatalos német vezetés ekkor ezt a mértéktelen programot még nem vette át, csak 1919 után vált kormányprogrammá. Németország tehát elfogadta, hogy a világban terjeszkedik, de a szárazföldön fennáll a fenyegetettsége. →nagyarányú hadseregfejlesztés (1888. 1893: haditörvény, II Vilmos és Bülow programja 1900-tól) →flottafejlesztés (tengerészeti törvények: 1897, 1900, 1908): 4-5 szörös beruházások. A flottaprogram kezdeményezője Tirpitz, a

korlátlan fegyverkezés mellett áll ki →törekszik arra, hogy szövetségeseit egyre jobban magához kösse (Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország, Románia (felemás csatlakozás titkos szerződéssel). Nagy-Britannia: igyekszik a tengeren nyugodt viszonyokat teremteni. Konfliktushelyzetek: - Németország balkáni törekvése közvetlenül sérti Nagy-Britannia érdekeit: a Berlin-Bagdad vasútvonal építésében. 1898-ban jelentette ki II Vilmos Törökországban, hogy Németország nem közömbös többé a Közel-Kelet ügyei iránt: ezért koncessziót kap a Német Bank a Konstantinápoly-Bagdad vasút megépítésére. Angol és orosz tiltakozás ellenére 1903-ban kezdenek hozzá az építéshez. Ezzel a hagyományos közel-keleti viszonyokat felrúgják: nem hajlandók tiszteletben tartani azt a berendezkedést, amely szerint a Közel-Keleten az angolok és az oroszok érdekeltek. - az erőteljes német flottafejlesztés sérti érdekeit, ezekre hasonló

fejlesztésekkel reagál. 4 fő flottatámaszpontot építenek ki: 1. Dower: a sziget védelme 2. Gibraltár: Atlanti bázis 3. Málta: Földközi-tengeri bázis 4. Szingapúr: Csendes-óceáni bázis A XX. század elején már sokakban felmerült a fegyverkezés önkéntes korlátozásának igénye 1907: első hágai leszerelési konferencia-sikertelen. A szövetségi rendszerek kialakulásának menete: Antant: 1894: francia-orosz katonai szerződés 1904: „entente cordiale” Anglia és Franciaország között, megerősíti az 1912-es Grey-Cambon egyezmény 1907: angol-orosz szerződés Központi hatalmak: 1879: német-osztrák kettős szövetség 1882-től a kettős szövetséghez Olaszország is csatlakozott (ettől hármas szövetség), sőt 1914ben Románia is formálisan szövetséges, de a háború kezdetén semlegességüket jelentik be, majd az Antant oldalán szállnak harcba. A britek (brit, francia, orosz) és a németek (a központi hatalmak: 1879: német-osztrák

kettős szövetség) közötti konfliktus ütközési övezetei: 1.a Első marokkói válság: 1905-1906 Marokkó ekkor már tényleges francia gyarmat volt, s emellett a francia-angol megállapodás (1904: entente) sarkpontja (vannak olyan vélemények, hogy a válságot szándékosan robbantotta ki a német diplomácia, hogy az angol-francia szövetséget szétugrassza). A Tangerbe érkező német császár ugyanis kijelentette, hogy a marokkói szultánnal, mint független uralkodóval kíván kapcsolatot kiépíteni. A tangeri beszéd után a német kormány konferencia-javaslattal állt elő Marokkó helyzetének megvitatására. Az 1906-ban összeülő konferencián azonban Németország a hatalmak egységfrontjával találta magát szemben: az antant nem lazult meg, és a németek érdekeit nem sikerült biztosítani. Az angol-francia és az orosz-francia együttműködés egyre szilárdabb formát öltött. A konkrét ügyben Marokkónak látszat-függetlenséget adtak francia

rendőri ellenőrzés alatt. Ez tehát német diplomáciai vereség, s bizonyítja, hogy a defenzív összefogás a régi nagyhatalmak között erősebb, s ugyanakkor bizonyítja azt is, hogy a feltörekvő Németország egyáltalán nem tartja tiszteletben a koloniális kérdésekben létrejött status quot. A bagdadi vasút építésével közel-keleten Sőt Angliában megszilárdult a kompromisszumos terjeszkedés elve. Oroszország az oroszjapán háborúban elszenvedett súlyos vereség (1905) hatására lekerült a napirendről a korlátlan expanzió politikája. A kölcsönös közeledési szándékból francia közvetítéssel lett tárgyalás, de a német fenyegetés volt ebben is a döntő. 1907-ben kötik meg az angol-orosz egyezményt, amely megállapodást hoz a vitás kérdésben: Perzsiát felosztják érdekövezetekre. 1.b Második marokkói válság: 1911 Ezzel az akcióval a német vezetés jelezni kívánta, hogy nem hagyható ki a gyarmati osztozkodásból,

Marokkóban közvetlenül beavatkozni nem szándékoztak. 1911-ben felkelés tört ki Marokkóban, ami miatt a franciák megszállták Fezt, a fővárost. Erre a németek Panther nevű cirkálója megjelent Agadir kikötőjében A németek a kivonulás feltételének egész Francia-Kongó átengedését szabták. Az angolok ismét szövetségesük, a franciák mellé álltak, s közölték, hogy ez a követelés Angliát is háborúba sodorhatja, erre pedig a németek még nem voltak felkészülve. Tehát kiürítették Agadirt és elfogadták ezért a minden szempontból értéktelen Északkelet Kongót. Marokkó így francia védnökséggé vált, viszont a németek úgy határoztak, hogy többet ilyen megaláztatást nem tűrnek el. A válság következménye volt az 1912. évi Grey-Cambon (angol-francia külügyminiszterek) egyezmény, amelyben az antant megállapodást hivatalos szövetséggé emelték. Ugyanakkor kidolgozták a francia-orosz együttműködés feltételeit is.

Az eset mutatja, hogy az alapvető ellentét a német-angol szembenállás. Hatalmas sajtókampány kezdődött mindkét államban egymás ellen: mindkét államban nacionalista áramlat kerekedett fölül. Sőt ezekben az években a nacionalizmus az egész világon elhatalmasodott, és láthatóvá vált, hogy Európa soha nem látott diszharmónia felé közeledik. 2. A második feszültség-zóna a Balkán Alapja, hogy a nemzeti mozgalom itteni megkésett fejlődése miatt csak most jutott el befejező szakaszához. Már megszületett a Bolgár állam, a bosnyákok és a bolgárok 1875-ben keltek fel a török ellen. A San Stefanó-i békével mindenki elégedetlen. 1885-ben újabb bolgár felkelésben elűzik Kelet-Ruméliából a törököket Az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország konzervatív együttműködése alapján a monarchia még eléri 1908-ban Bosznia annektálását (1878 óta katonai ellenőrzés alatt álla Novi Pazar-i szandzsákkal együtt=akkupáció).

Ezután viszont megszakadt a két nagyhatalom együttműködése, így szabadabb terep nyílt a nemzeti próbálkozások számára. 1912-re létrehozták a Balkán szövetséget és együttesen üzentek hadat Törökországnak: I. Balkán háború. Törökországban ekkor zajlik az ifjú-török felkelés, amelynek célja a török birodalom reformja. A megrokkant birodalom hamarosan fegyverszünetet kér Eltakarodott tehát a Balkánról, de az itteni államok mindegyike másként gondolja a határokat: -Szerbia a tengerhez akar jutni -Görögország Trákiát akarja -Bulgária Macedóniát és részben Trákiát A térségben érdekelt nagyhatalmaknak is vannak elképzeléseik: A monarchia önálló Albániát akar, hogy megakadályozza Nagy-Szerbia kialakulását és a tengerhez való kijutását. (Az albánok kitartottak a törökök mellett, így a szerbek elfoglalják a tengerpartot). Az oroszok a szláv testvériség jegyében Szerbia mellé állnak Megmutatkozik tehát már,

hogy a konzervatív egyetértés nem működik, mindkét országban mozgósítások vannak! A monarchia megszállja a tengerpartot: a szkutari válságból nem lett ugyan még háború, de újabb törésvonalat hozott felszínre az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország között, amelyet nem lehetett többé helyreállítani. A Balkánon sem lett béke, a londoni konferencián nem tudtak a balkáni államok határaiban megállapodni. 1913: II. Balkán háború, amelyben a balkáni szövetségesek már egymás ellen harcolnak: mindenki Bulgária ellen támad, Szerbia mellett még Törökország is beavatkozik. Bulgária vereséget szenvedett. A bukaresti szerződésben jelentős területeket nyert Szerbia, Görögország és Románia is. Bulgária nagyon kicsi tengerparti sávot kap Ez fontos oka annak, hogy Bulgária a Központi Hatalmak felé csapódik. 1913-ban a londoni konferencia hozza létre Albániát. Két hatalom bábáskodik felette, de ellentétes érdekből. A Monarchia

Szerbia ellenes céljai miatt, Oroszország pedig azért, nehogy a többi balkáni államnak több jusson a területekből (tehát Szerbia érdekében). Az akkori Albánián kívül is sok albán élt már: pl. Koszovo és Tetovo, a szerbek szent helye Szerbiának jut ugyan, de akkor itt már többségben albánok laknak. Ez a térség ezért nem tud azóta sem megnyugodni, ez a mai konfliktus alapja is! A békekötés után Szerbia megduplázta területeit, de még a Monarchiával szemben voltak követelései: Bosznia. 7. tétel Az I. világháború és a versailles-i békerendszer A Balkán tehát puskaporos hordó, de önmagában mégsem forrása a nagyhatalmi konfliktusoknak. A Balkán-kérdés azért emelkedett világpolitikai rangra, mert már kész szövetségi blokkok nyilvánítottak benne véleményt. A fő frontok a német-angol és a németfrancia ellentétek mentén alakultak, de a Balkánon mutatkozó dinasztikus ellentét az oroszok és a monarchia között

felgyorsította az eseményeket. 1914. június 28: Ferenc Ferdinánd, a Monarchia trónörököse és felesége elleni merénylet Szarajevóban. -ez a hadgyakorlat éppen a rigómezei csata, a szerbek gyásznapja évfordulóján történt, amit a szerbek provokációnak tartottak. -a fegyvert szerb titkos társaságok adták a 17-18 éves diákok kezébe, tehát a merénylet tulajdonképpen a szerb állam akciója, amely aspirált Boszniára. -Szerbia megnövekedett területe és hatalma kivívta a Monarchia ellenzését: elrettentésnek szánták magát a hadgyakorlatot is. Ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy a Szerbia elleni háború Oroszország ellenit is jelent. -az osztrák vezérkar a Szerbia elleni háborút már régen elkerülhetetlennek tartotta. -a háború megindítását a magyar vezérkar és Tisza István miniszterelnök ellenezte: féltek a románok támadásától. A német vezérkar, Moltke úgy gondolta, hogy sürgősen meg kell indítani a háborút, mert a

brit és a francia hadsereg még nincs kellően felkészülve. 1914. július 23: a Monarchia ultimátumot intéz Szerbiához: elégtételt követel, és azt, hogy a szerb titkos társaságok és a tettesek után a monarchia közegei Szerbiában nyomozhassanak. Ezt Szerbia presztízsének jóvátehetetlen sérelme nélkül nem fogadhatta el. Oroszország kedvezőtlen katonai és belpolitikai körülményei dacára is az ultimátum visszautasítását tanácsolja, amellyel a francia szövetséges is egyetért (bár Franciaországban nagy a háború ellenes tábor). Így Szerbia az ultimátum szuverenitását sértő kívánságok teljesítését elutasítja. 1914. július 28 a monarchia hadat üzen Szerbiának Oroszország azonnal mozgósít, ami miatt Németország is mozgósít, de még az antant felkészülése előtt végezni akar Franciaországgal, ezért rögtön mondvacsinált határincidenst provokálva hadat üzen a franciáknak is. Anglia közvetlen érdekei ekkor még nem

sérültek, és az angol közvéleményben nagyon nagy súlyú volt a háborúellenes tábor. Augusztus első hetében a többiek már kölcsönösen hadat üzentek egymásnak. Anglia háborús döntését csak a németeknek a semleges Belgiumba való betörése idézte elő (Anglia Belgium semlegességét 1839-ben saját biztonsági érdekei fejében garantálta). Belgium semlegessége a brit szigetek biztonságát jelentette, így annak megsértése után augusztus 4-én (miután a németek betörtek Belgiumba) beállt a németekkel a hadi állapot. Augusztus 12-éig mindenki hadat üzent mindenkinek A háború kitörése tehát egy évtizedes feszültség után várható volt, pillanatnyilag azonban inkább a háborúból való kimaradás kockázata látszott jelentősebbnek: -a monarchia és Oroszország nagyhatalmi tekintélyét féltette -Franciaország tartott attól, ha távol marad Oroszország vereséget szenved -Németország félt, hogy elveszíti a fegyverkezési

versenyben megszerzett előnyét. Az igazi háborús célok a modern hatalmi politika természetéből fakadtak. A XIX század utolsó harmadában kialakult nagyhatalmi viszonyok mind a szárazföldön, mind a tengereken Nyugat-Európa két régi nagyhatalma, Anglia és Franciaország vezető pozícióját tükrözték, miközben a XX. század elején kialakult új gazdasági pozíciók új nagyhatalmi aspiránsokat, elsősorban Németországot, az Egyesült Államokat és Japánt jutatták kedvezőbb helyzetbe. Az új helyzetnek a világ újrafelosztásában kellett tükröződni. A világ újrafelosztásának igénye szempontjából döntő tényezőnek bizonyult Németország terjeszkedési igénye; ez volt a világméretű összecsapás legfontosabb indítéka. Haditechnikai változások az I. világháború alatt: -modern páncélozott hajók célozni képes ágyúkkal -új puskák (mannlicher) -géppuska (támadó és védekező funkció) -tengeralattjáró -tank

-repülőgép -harci gáz -távíró elterjedése -rádió -a vasút általánossá válása a frontok érdekeinek megfelelően →az I. világháborúban már több százezres hadseregeket lehet mozgatni →nagyon nagy tömegek mozognak: a harc megindulásakor a tengelyhatalmak oldalán 4 millió, az antant oldalán 6 millió ember állt fegyverben. →ilyen embertömeg kiszolgálására a hadseregek mögött az egész ország hadiüzemmé vált →modern gépi tömegháború alakult ki →minden harcoló fél villámháborút tervez →totális háború: egyrészt mert az ellenség totális megsemmisítésére törekszik minden harcoló fél, másrészt mert a saját erőforrásait ehhez totálisan igénybe kell venni →nagyon nagy károk keletkeznek →a háború 4 éve alatt alapvetően megváltozik a világ! Világméretű háború, a háború alatt az Európán kívüli világ kényszerű összefogása új távlatokat nyit. Jelentős társadalmi változás a nők munkába

állítása, tömegtermelés, futószalag, téli-nyári időszámítás stb. A két háborúban szemben álló szövetségi rendszer mellett újabb és újabb államok csatlakoznak: az Antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország) mellett 1914-ben Japán, 1915-ben Olaszország, 1916-ban Románia, 1917-ben Görögország és az Egyesült Államok áll harcba. (Az Antant hatalmak a fölbomló Osztrák-Magyar Monarchia területéből könnyebben ígér területet!) a Központi Hatalmak (Osztrák-Magyar Monarchia, Németország) mellett 1914-ben Törökország, 1915-ben Bulgária Az új csatlakozások mögött mindig a területszerzés vágya áll. Ebből a szempontból az antant jobban tud ígérni, hiszen a Monarchia ellenében sok a jelentkező (Románia, Olaszország ezért áll az antant oldalára, holott a hármas szövetséghez tartoztak!). A Távol-Keleten viszont Japán szinte azonnal elfoglalja a német területeket és szabad kezet nyer Kína ellen is, hiszen erre a

hadszíntérre nem jut még figyelem. Bár Európán kívüli hadszíntereken is folyik harc (hadiflották, Japán Kína területén, a KözelKeleten az arabok a britek, a törökök a Központi hatalmak oldalán), alapvető szerepet az európai hadszínterek játszanak: a harc is itt dől el. A háború a nyugati hadszíntéren kezdődik, mert ez illeszkedik bele a legfontosabb kiváltó erő, a németek haditervébe. A német haditerv lényege a villámháború (a többiek is gyorsan akarnak végezni), melynek az a célja, hogy mielőtt az oroszok mozgósítanak, végezzenek Nyugaton =foglalják el Párizst, hogy utána fordulhassanak teljes erővel az oroszok ellen. Schliefen-terv (már 1905-ben kidolgozták és 1912-ben jóváhagyták Franciaország lerohanására): lényege, hogy nem a kiépített, jól erődített vonalak ellen támad Metz térségében és a Vogézekben, hanem azokat Északról megkerülve Belgiumon át gyorsan átkarolja Párizst a kevéssé, vagy nem

védett oldalról. A végrehajtás érdekében a nyugati hadszíntérre 100 hadosztályt csoportosítanak, tehát bár eleve hátrányos létszámhelyzetből indulnak a központi hatalmak, ekkor és ezen a hadszíntéren mégis fölényük van. Fölényük azonban nem akkora, mint várták: az antant is 90 hadosztály állít ki! A támadás kezdetben sikeres: 50 km-re megközelítik Párizst (már szeptember 2-án elérik Compiegnet). Már szeptemberben kiderül, hogy nem sikerült a kezdeti előnyt kihasználni: A Marne folyónál vívott szeptember 6-ai csatával megtörik a lendület, az erőviszonyok olyannyira kiegyenlítődnek, hogy állóháború alakul ki. Az erőkiegyenlítődés okai: -az eredeti tervtől eltérően állnak fel a német csapatok, nem mernek döntő súlyt adni a támadáshoz, nem merik a Vogézekben védelmi harcra berendezett balszárnyat meggyengíteni -kénytelenek a svájci határtól az Északi-tengerik összefüggő fontvonalra kiterjeszkedni a

tengerpart védelmére, a brit partraszállás megakadályozására -brit expedíciós hadtest közel 1 millió haderővel érkezik a kontinensre már 1914-ben, a Marne-i vonalon már tevékenyen harcolnak, majd ausztrál és új-zélandi, indiai brit erők is érkeznek. -a belga hadsereg is ellenállást fejt ki (Antwerpen erőd) -Oroszország nem várt gyorsasággal fejezi be a mozgósítást és már 1914. augusztus 17-én betörnek Kelet-Poroszországba. Igaz, hogy Hindenburg Tannenbergnél (augusztus 23-31) győzelmet arat, de a németek kénytelenek az erőket megosztani →A német villámháborús terv tehát már augusztus végén csődöt mondott: a német hadvezetés elkövette az első nagy hibát: elvont két hadtestet a Nyugati frontról az oroszok elleni harcra. Így a döntő áttörésre nyugaton nem képesek, Párizs fölött keletre kell kanyarodniuk. A Schiefen-terv tehát részleges kudarcot vallott: 1914 végén egész Belgiumot és Franciaország 1/10-ét német

ellenőrzés alatt tartották, de az áttörés nem sikerült, sőt hatalmas lövészárokrendszert kellett létrehozni az állások megtartására. Oroszország gyors mozgósítása mindenkit meglepett, ezután azonban nem sok meglepetést okozott, súlyos fiaskó volt a szereplésük. Két orosz hadsereg indult: 1. Kelet-Poroszország ellen: lassúak, minden rejtjelezés nélkül érintkeznek, így a németek mindent tudnak. Hindenburg nyugállományból való visszehívása Ludendorff vezérkari főnök mellé 1914-ben fontos: győzelem Tannenbergnél (amelynek emlékművébe temeti Hitler Hindenburgot 1934-ben) és a Mazuri tavaknál (szeptember 7-13), ezután sikeres német ellentámadás során Varsót is megközelítik és jelentős győzelmeket aratnak. (November 1-től Hindenburg a Keleti Front főparancsnoka: tehát mind a német, mind az osztrák-magyar erőké!). 2. A másik orosz haderő a Monarchia ellen támad: a. Augusztus 26-án nyitják meg a frontot Galíciában, és

Pžemisl erődjénél Csak az 1915-ös németek által vezetett ellentámadásban sikerül az orosz erőket visszaszorítani (Gorlice: május, az erődöt júniusban foglalják vissza) b. már 1914 decemberében elérik a Kárpátok vonalát →A Monarchiának lényegében nem sikerül az oroszok ellen védekezni, és Szerbiát sem sikerül elfoglalni. Az 1915-re minden fronton kialakult lövészárok-harc miatt újdonságok alakulnak ki: -szögesdrót-akadály -messzehordó puska →be kell vezetni a terepszínű egyenruhát! -géppuska rohamos terjedése -harci gázok bevetése (Ypern) -a támadásokat irtózatos erejű tüzérségi tűzzel készítik elő -önálló fegyvernemmé szervezik 1917. augusztusában a brit légierőt 1915-ben újabb frontot nyit az antant: Gallipollinál partraszállnak. Délről akarnak harapófogót kialakítani, de nem bírnak előrehaladni a terepviszonyok miatt: a hegyvonulatokat a törökök védik német fegyverekkel és tisztekkel! Tízezrek

véreznek itt el az ausztrál brit haderőből. Feladják és kivonják a deszant-egységeket Emiatt Szerbia egyedül marad, összeroppantják a hadsereget, de nem adják meg magukat: egész Belgrádot evakuálják, hajókon Korfura menekülnek, később visszatérnek és visszafoglalják a fővárost. 1916-ban a németek Verdunnél támadnak február 21-én: a novemberig tartó anyagcsatában a németek és a franciák is hatalmas veszteségeket szenvednek. Itt zajlott le a világtörténelem legnagyobb, 9 órás tüzérségi előkészítő harca. A franciák kezdeti területi vesztesége után Pétain marsall veszi át a parancsnokságot, védekező harcászattal és jobb összpontosítással sikerül megtartani az erődöt. Verdun tehermentesítésére indítják meg a britek az offenzívát július 1-jén a Somme-nál nagyon nagy áldozatokkal (itt alkalmaznak először tankot). 1916 nyarán indítja meg Oroszország a Bruszilov offenzívát, és Románia az antant oldalán lép be

a háborúba. →Keleten a monarchia hadereje megroppan: ezután már nem tudnak eredményeket elérni. 1916 végére iszonyú a veszteséglista: a britek több mint 400 ezer, a franciák 200 ezer, a németek pedig több mint 500 ezer embert veszítettek. Tengeren: a csaták a hadiflották és a kereskedelmi hajók ellen is folyik (korlátlat háború!), és blokáddal is harcolnak. Új találmány: a tengeralattjáró, a torpedó és a robbanó akna. 1915 elejétől a vizeket a brit haditengerészet uralja: a doveri szorost elaknásítják. Az I. világháború legnagyobb tengeri csatája 1916 május 31-én a Jütlandi csata Jellemző, hogy mindkét fél azt jelenti, hogy győzött. A britek több hajót vesztenek, de elzárják az utat, ami elől a németek ugyan kitérnek és kikötőbe érnek, de többet nem tudnak a német kikötőkből nyugodtan kihajózni. 1916 után már nem a felszínen, hanem a tenger alatt küzdenek: ez eredetileg a németek döntése volt. Az ellene

felállított brit blokádügyi minisztérium sikeres akciói miatt valódi nehézségek támadnak Németországban: semleges kereskedelmi hajókat is blokkolnak. →Emiatt alakul ki a korlátlan tengeralattjáró háború 1917-ben. A németek minden brit kikötő felé tartó hajót támadnak. A britek bevezetik a konvoj-rendszert (a kereskedelmi hajókat cirkálók és rombolók kísérik). Alkalmazzák az úszó aknákat. Ennek során a Lusitania elsüllyesztése, amelyben 100 amerikai polgár is áldozatul esik, lesz a közvetlen oka az Egyesült Államok háborúba lépésének, 1916. április 6-án 1918-ra veszített jelentőségéből a korlátlan tengeralattjáró-háború, mert egyik félnek sem hozott átütő sikert. 1918-ra Oroszország kiesik az antant oldaláról: a háborúban belsőleg megroppan: Kerenszkij februári forradalma, NOSzF!. Az új bolsevik kormányzat 1918 március 3-án megköti a békét Breszt-Litovszkban. Oroszország meggyengülésével párhuzamosan

lépett be az Egyesült Államok. Először a világtörténelemben az Egyesült Államok Európa felé indítja csapatait! Az USA belépése eddigre elkerülhetetlen: nem csupán az antant oldal meggyöngülése és a korlátlan tengeralattjáró háború miatt, hanem azért is, mert Németország Közép- és DélAmerikában USA-ellenes szövetségez hozott létre. Mexikó csatlakozása fejében felajánlják neki Floridát (ez a Zimmermann távirat elfogásával kitudódik). Az Egyesült Államoknak nem egyszerű a belépése: 1. korlátozott a hadserege: fel kell tölteni 1917-ben még csak 100 ezer, 1918-ban már több százezer amerikai harcol Európában. 1918-ban már komoly szerepe van az expedíciós haderőnek. 2. át kell kelni! 1917 június 24-én szállnak partra Persching vezetésével, az év végéig 180 ezer amerikai katona érkezik. A Breszt-Litovszki és a Belgrádi békében a németek megalázó békeszerződést kényszerítenek Oroszországra és

Romániára. Lényegében ezzel megvalósul a Mitteleurópa-terv Ezzel Német fennhatóság alatt állnak a Balti államok, a kongresszusi Lengyelország, Finnország és Ukrajna. Ez azonban már olyan előretörés, amit az USA nem tűrhet el 1918 augusztusára megkezdődik a német vonalak összeomlása a nyugati fronton. George Clémanceau és Lloyd George (brit miniszterelnök) szerepe óriási abban, hogy a franciák nem adták meg magukat. 1918. szeptember 15: Franchet d’Espérey francia tábornok az Orient, többnemzetiségű haderő élén partra száll Szalonokiben. Az egyesült görög-szerb-francia haderőt ezután észak felé vezeti, Bulgáriát hátba támadja. Szeptember 29-én elesik Szkopje, majd a bolgár hadsereg fölbomlik, Bulgária elsőként kapitulál a Központi hatalmak oldalán. A török hadsereget Szíriában verik meg. Az olasz fronton is lefékeződik a Monarchia támadó lendülete, mellyel a Piavéig jutott, itt is álló háború alakul ki. →

Ekkora a mérleg az antant szövetségesek javára billen minden fronton. 1918. október 4-én az új német kormány fegyverszünetet kér 1918. november 3 Kieli flottalázadás, ugyanakkor a Monarchia aláírja a fegyverszünetet, november 11-én Németország is aláírja a compiègne-i erdőben, a vasúti kocsiban. Az antant győzelmének tényezői: - az erőviszonyok lényegében kiegyensúlyozottak, ezt Oroszország kiesése és az USA belépése billenti fel - az USA-nak olyan technikai fölénye és nyersanyagbázisa van, amit Németország nem tud ellensúlyozni A mérleg katasztrofális: - 8 m elesett katona, 5 m civil. 8 m sebesült - a hadiflották és a kereskedelmi flották jelentős vesztesége mindkét oldalon - nagy a pusztulás a hátországokban is: Franciaország, Lengyelország, Balti államok, Szerbia, Olaszország = hadszínterek. - az újjáépítés még jelentős ideig elhúzódik - spanyolnátha járvány 1919-1920: Párizs környéki békék A Versailles-i

békekonferencia 1919. január 18-án kezdődik, ugyanabban a teremben, ahol a Német Császárságot kikiáltották. 32 nemzet van jelen, a győztesen és szövetségeseik A döntő szó az amerikai Wilsoné. az angol Lloyd Georgé, a francia Clemanceau-é, és az egymást váltó olasz (Orlando), illetve a többször hiányzó japán miniszterelnöké. Ők alkották a legfelsőbb tanácsot. A békefeltételek kimunkálására több tucat bizottság alakult, a legfontosabb azonban a területi bizottság. A győztesen szempontjai nem azonosak: USA álláspontját Wilson 14 pontja jeleníti meg: alapelve: nem kell túlzottan legázolni a vesztest, nehogy fölboruljon az egyensúly. Clémanceau: hideg és racionális érveket használ, célja Németország térdre kényszerítése. Olaszország: lokális célokat fogalmaz meg: az adriai térséget tartja szemmel. Nagy-Britannia elsősorban Európán kívül érdekelt. → hónapokig tartó tárgyalások. Változások: 1.

Németország vonatkozásában: Elzász-Lotharingia Franciaországhoz Lengyelország újra önmálló állam: volt német, orosz és monarchiabeli területekből létrehozzák a lengyel korridort Danzignál: ezzel kettévágják Németországot Sziléziát is felosztják Lengyelország és Németország között. (Ez volt a német nehézipar bázisa, nagy veszteség!). Nagyobb része kerül Lengyelországhopz, kisebb Németországhoz, egy pici része pedig Csehszlovákiához (Teschen). Ugyanakkor a német területek egyesítésének megtiltásával francia hatásra lényegében a nemzeti önrendelkezési elv ellen intézkednek. A francia követelések azonban nem teljesednek maradéktalanul: a Saar-vidék 15 éves nemzetközi megszállását, a Rajna-jobbpart demilitarizálását írták elő. Franciaországnak tudomásul kellett vennie, hogy a közösen kivívott győzelem után a koalíció közös szempontjai a mértékedók a békénél. Kisebb határmódosítások történtek

Dánia és Belgium javára. 2. az Osztrák-Magyar Monarchia vonatkozásában: Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnik. létre jön a területéből az önálló: Ausztria, Magyarország, a Délszláv állam, Csehszlovákia, plusz még nyer belőle Románia és Lengyelország is. 3. A német hadsereg létszámát 100 ezer főben maximálják, a német flottát leszerelik Előírtak még két év alatt 20 milliárd aranymárkás jóvátételt, a végső összeg megállapítását egy jóvátételi bizottság hatáskörébe utalták. A többi vesztes is jóvátételt fizet, hadseregét limitálják. 4. Az összes német gyarmatot elveszik és a győztesen szétosztják 5. Japán területeket nyer Kína rovására 6. A Népszövetség létrehozása Az átalakítás vezérelve a Wilsoni pontokban foglalt nemzeti önrendelkezés elve (s ezzel véglegesen szakítanak a hagyományos nagyhatalmi egyensúly-politikával, hiszen hagyják és elősegítik a Monarchia felbomlását, és

Oroszország kiesését). Oroszország helyett a Monarchia utódaként létrejött nemzetállamoknak kellett volna teljesíteni a legyőzött Németország ellensúlyozását. A franciák Németországgal szemben a saját rendezési elvüket viszik keresztül: megtiltják az anschlusst, ami pedig ellentmond a Wilsoni elveknek. A Dunamedencében is a francia nacionalista elvek érvényesülnek, hiszen az amerikaiak tájékozatlanok, az angolok pedig érdektelenek ebben a térségben. A Monarchiát tehát elsősorban a francia hegemonista elképzelések miatt darabolják szét: cél, hogy ne legyen ebben a térségben nagyhatalmi vetélytárs, és hogy területéből a jövendő szövetségeseket, a román, a délszláv és a csehszlovák államot bőkezűen, azaz lekötelezően megjutalmazhassák. A Monarchián belül is voltak szétválási törekvések. A nemzeti önrendelkezés szempontjából valamivel jobb lett az elrendezés mint volt, de egyáltalán nem korrekt: - a veszteseknek

nagy a veszteség élménye (Trianon szindróma) - a Délszláv állam (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) ugyanolyan heterogén, mint volt nagyban a Monarchia. - a győztes oldalon álló olaszok is számos konfliktust látnak az elrendezésben: az olaszok megkapják Zadart és Isztriát, de Dalmáciát nem, Fiume pedig szabad állam lesz. - Bulgária újabb területeket veszített - Csehszlovákia is heterogén - Lengyelország is - a Balti államokban is számos konfliktus - az orosz kérdés teljesen megoldatlan marad (félig intervenció, félig tárgyalás) - Finnország leválik viszont Oroszországról - a történelemben először önálló Balti államok alakulnak → tehát nem annyira homogén a rendezés, hogy tartós nyugalmat biztosítana. Rögtön kiderül, hogy nincs nyugalom: Görögország is beterjesztette az igényét az összes volt görög területre, ez ellen a rendezés ellen viszont Kemál pasa harcot indít, nem fogadja el a békét, de ezt már csak

mint új török államiság tehette meg, mely nem az iszlámra, hanem a nemzetre alapozta létét. Sajátosan katonai színezetű török reform során parlamentáris köztársaságot alakítottak, amely 1921-től így már sikerrel lépett fel a görögök támadásaival szemben. 1922-ben bevonultak Konstantinápolyba (iszonyú mészárlást vittek véghez a kisázsiai görög lakosságban), a franciák, angolok és olaszok a békében nekik juttatott területeket kiürítették. Kemál államát az új hatalom, Szovjet-Oroszország támogatta az angolokkal szemben. A sèvre-i békeszerződést tehát revideálni kellett, ez az 1922-ben összeülő lausanne-i konferencián történt meg, 1923. július 21-én írták alá Törökország területe jelentősen csökkent, de az előző szerződéshez képest előnyösebb területtel (visszakapta a tengerszorosokat és a Ión Protektorázust)visszanyerte szuverenitását (nem érvényesült tehát itt az angol befolyás!). (A kemalista

reformok hatására több közel- és közép-keleti állam küzdötte le az angol protektorátust: Egyiptom, Irán, Perzsia, Afganisztán). Az aláírt békeszerződések: 1919. június 18 Versailles: német 1919. szeptember 10: Saint Germain: osztrák 1919. november 27: Neuilly: bolgár Kisebbségvédelmi szerződések 1919 folyamán. A Versailles-i békét az Egyesült Államok Kongresszusa nem ratifikálta (Wilson bukása), a békeszerződés ennélkül lépett érvénybe. 1920. január 10-én a többi aláíró kicseréli a ratifikációs okmányokat 1920. június 4-én írták alá a magyar békeszerződést a Nagy-Trianon palotában (az etnikai elvet durván megsértő rendezés: a magyar népesség több mint 1/3-da idegen állam területére került, a Felvidék és Kárpátalja Csehszlovákiához, Erdély. Partium, a Bánát É-i és K-i része Romániához, a Bánát D-i és Ny-i része, a Vajdaság a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, Burgenland Ausztriához. 1921 dec

14-16: Sopron népszavazással visszakerül) Jóvátétel (200 millió aranykorona), korlátozott szuverenitás, haderő limitálása (35 ezer fős zsoldoshadsereg, légierő tilalma, flotta leszerelése). Viszont Magyarország független, sőt a békeszerződés előírja, hogy függetlenségét nem is adhatja fel, ezzel akarják korlátozni a Monarchiához hasonló nagyobb államszövetségek kialakítását. Így tehát a Kárpát-medence gazdasági egysége megsemmisült (vas- és szénbányák, só- és réz-bányászat, vasúti fővonalak elcsatolása, számtalan mai gazdasági és környezeti probléma oka!), de Magyarország és Ausztria további együttműködése is lehetetlenné vált. Néhány megfigyelő (pl. Kennes) már az aláíráskor kijelentette, hogy ezek a békefeltételek betarthatatlanok, újabb háború csírái. A béke tehát csak egy hosszúra nyúlt fegyverszünet 8. tétel Az 1920-as évek konfliktusai A győztesek szövetsége hatékony volt addig,

amíg Németországgal, a hatalmukat veszélyeztető, feltörekvő gazdag hatalommal álltak szemben, tehát amíg tartott a háború. Ezután mindenki a saját érdekei szerint politizál: az érdekek különbözősége jut kifejezésre. A béke érdekében csak üggyel-bajjal lehet felhasználni, többen látták úgy, hogy érdekeik érvényesítését a békeszerződés gátolja. Mutatja ezt az is, hogy az Egyesült Államok a győztesek részéről nem írta alá a szerződést. Következésképp azt is elutasította, hogy garanciát vállaljon a békeszerződés betartatása felett. A garanciát ennek hatására NagyBritannia sem vállalta A nemzetközi garancia lett volna azonban az a kompenzáció, amiért Franciaország elállt maximális programjától, Németország teljes térdre-kényszerítésétől. Legjellemzőbb tehát Franciaország helyzete. Németország-ellenes terveit már részben a békekötési tárgyalásokon kénytelen volt feladni. Kompromisszumos megoldás

született, ami Franciaország akaratát csak kevéssé tükrözte. Franciaországban két lehetséges irányzat harcát figyelhetjük meg: 1. A francia „grandeur” és „gloire” politikája = ez nem más, mint a napóleoni álom: ennek Németország megszállása, kincseinek francia kiaknázása felelt volna meg. Képviselője Raymond Poincaré (1860-1934). Itt tehát Németország legázolása árán ismét az európai hegemóniáról volt szó, s ehhez Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nem voltak jó partnerek. Az elképzelés tehát Lengyelország, Csehszlovákia, illetve a Duna-medence önállóságot nyert államai szövetségére számított. 2. A „sécurité” politikája Francia szempontból sokkal szerényebb, a biztonságra törekszik, arra, hogy a francia érdekek miatt ne haragítsa magára az egész világot, de azért azok érvényesüljenek. Ebből a szempontból ez is Németország talpraállásának akadályozására törekszik, de szalonképesebb

eszközökkel és mértékletesebben. Célja: szövetség kiépítése Németország hátában. Képviselője: Aristide Briand (1862-1932) Szerinte az is kétséges, hogy Franciaország saját hatalmi eszközeivel akár csak saját biztonságát megteremthetné, ki kell építeni tehát a Németországgal való lassú megbékélés útját, így lehet csak elkerülni a német revansot. Németország ismételt felemelkedését ugyanis Franciaország legfeljebb lassítani tudja, megakadályozni nem. A háború utáni gazdasági helyzet a grandeur irányzatát erősítette: a Lotaringiával Franciaországhoz került vasérc mellé szükség lett volna a széntelepekre is. A francia államháztartásnak viszont pénzre volt szüksége, ez a securité irányzatot igazolta volna: minél több jóvátételt kellett volna kicsikarni a szövetségesek egyetértésével. Mindkét külpolitikai program tehát a német-francia viszonyt állította középpontjába, és érdekes, hogy a két

kontinensre kiterjedő gyarmatbirodalommal kevéssé foglalkozott. A háború utáni helyzet a grandeur irányzatnak kedvezett. Erre ösztönzött a Rajnai kérdés is - látszott a németek vonakodása mind a leszerelés, mind a jóvátétel ügyében → ezért Franciaország mindent bevet: a/ fegyverrel keres elégtételt: 1920. áprilisában a francia sereg átkel a Rajnán, megszállja Frankfurtot és Darmstadtot. b/ diplomáciával veszi rá Németországot a jóvátétel fizetésére (1920:Spa, illetve Párizs, konferenciák) 1921: francia-angol közös ultimátum a jóvátétel fizetésére kényszeríti Németországot. (Érdekes, hogy ekkor éppen Briand volt kormányon, de a francia gazdaság összeomlásának elkerüléséhez feltétlenül szükség volt a német szénre és a pénzre, így a megegyezési kísérletek nem vezethettek eredményre. Briand megbukott, Poincaré került kormányra 1922ben) 1922-ben az európai gazdasági élet általános rendezésére ült

össze a genovai konferencia. Ezen Franciaország mind a német jóvátétel, mind a cári orosz adósságok, mint fő témák ügyében hajthatatlan volt: követelései miatt az angol közvetítési kísérlet meghiúsult. Francia nyomásra kimondták, hogy Németország nem teljesítése szándékos mulasztás. Ezen az alapon 1923. január 11-én francia és belga katonaság szállta meg a Ruhr-vidéket Mindezzel párhozamosan folyt Franciaország részéről az új szövetségi rendszer kiépítése. 1. Legfontosabb pillér: Lengyelország A franciák célja itt Németország sakkban-tartása Ezért valamennyi lengyel hatalmi törekvést támogatják. A párizsi békekonferencia nem húzta meg Lengyelország keleti határait (Szovjet-Oroszország nem volt jelen, így erről nem is lehetett tárgyalni.) Az antanthatalmak nagyköveteinek konferenciája 1919-ben állapította meg erre a Curzon-vonalat, s ebben az értelemben szólította fel megegyezésre az érdekelteket. ez

kompromisszumos megoldás volt: úgy vágta ketté Kelet-Lengyelországot és Belorussziát, hogy mindkét oldalra kisebbségeket juttatott. Ezt a szovjet kormány kész volt elfogadni, de Lengyelország az 1792-es határokról álmodott, ezért a fegyveres megoldást választotta. 1920-1921: lengyel-szovjet háború. Pilsudszky tábornok, lengyel államelnök támad 1920-ban (francia fegyverekkel és francia tanácsadókkal). Váltakozó sikerekkel folyó háború volt: a lengyelek Kijevig, majd a Vörös Hadsereg Varsóig is eljutott. A hadműveletek befejezésekor azonban a lengyel sereg a történelmi lengyel határok közelében állt. Ezt az állapotot törvényesítette az 1921-ben aláírt rigai béke: a lengyel keleti határ a Curzon-vonaltól 200 kmrel keletebbre húzódott, s így 6 millió ukrán és belorusz került a lengyel államba. Az új határokat francia-lengyel szerződéssel szavatolták. Ezzel Lengyelország Kelet-Európa nagyhatalma lett. Lengyelországnak

viszont még lettek volna igényei: Teschen, Vilniusz és Felső-Szilézia. 2. Csehszlovákia is szövetséges, mint Németország elleni fegyvertárs Ezért a Teschen kérdésében nem dönthettek egyértelműen Lengyelország javára, így az iparilag fontos tartományt felosztották közöttük 1920-ban. 3. A Balti tömb segítése miatt Vilniusz ügyében a francia diplomácia Litvánia mellett döntött 4. Felső-Szilézia ügyében azonban az 1921-ben tartott népszavazás döntése lett az irányadó: Németországhoz került. 5. A Duna-medence államai Lengyelország mellett nem voltak olyan fontosak Franciaország számára. Nehéz is volt őket egy cél érdekében használni: Csehszlovákia Teschen miatt nem állt Lengyelország mellé. Így merült föl egy röpke ideig a magyarok előtérbe állítása: s ezzel a lengyel-magyar barátság hangsúlyozása. A magyarokat viszont csak a béke revíziójával lehetett kecsegtetni, ami ellen viszont élesen tiltakoztak a

többiek, így a francia választás Csehszlovákiára, Romániára és Jugoszláviára esett. 1920 őszén megszakították a magyar tárgyalásokat (közben persze a lengyel helyzet is stabilizálódott!). 1920-ban létrejön Franciaország saját szövetségi rendszere, a Kisantant. Ez viszont az elsődleges cél, Németország ellen nem hatékony, tehát voltaképpen Magyarország ellen jött létre. Alapja az 1920-as jugoszláv-csehszlovák szövetségi szerződés volt Németország helyzete A vesztes Németországnak föl kellett adnia külpolitikai céljait: nemcsak a nagypolitikára nem gondolhatott, hanem még arra sem, hogy a saját ügyeiben ellentmondjon a győzteseknek. Külső szövetségesben sem reménykedhetett: akiknek érdekükben állt a béke revíziója, mind a vesztes oldalon voltak, Olaszország az Aschluss lehetőségétől félt, az Egyesült Államok újra izolacionalizmusba burkolózott, Szovjet-Oroszországtól pedig ideológiai szakadék választotta el.

Itt is kettős irányzat élt a béke után: a. Teljesítési politika b. Passzivitás, azaz a teljesítés megtagadása: Hindenburg Mindez igen csekély mozgástér, konstruktívabb a teljesítési politika híveié: Németországnak a teljesítéssel kell bizonyítani, hogy leszámolt világuralmi ábrándjával, nem veszélyes többé. Ez a politika szerintük megbékéléshez és a békeszerződés távlati revíziójához vezet. Ez a reális és leginkább előremutató külpolitikai program természetesen nyugati orientációt jelentett, leghatásosabb képviselője: Gustav Stresemann (1878-1929). A passzivitás politikája nem stratégiaként, hanem inkább napi politikai gyakorlatként működött az 1920-as években. Úgy igyekeztek viselkedni képviselői, mintha Németország egyenrangú fél volna a külpolitikában, erőik inkább csak a szuverenitás látszatának megóvására fecsérlődtek, apróbb szabotázsokra vállalkoztak, gátolni igyekeztek a hadsereg

leszerelését, kampányoltak a jóvátétel fizetése ellen. Élén a hadsereg egykori vezetői és Hindenburg állt. A gondolataik között megbújó revans-politika miatt hamar újra népszerűek lesznek, már az 1920-as választásokon a jobboldal megduplázza szavazóit. (A teljesítési politika szószólóit sorra meggyilkolják!) Ezzel a weimari köztársaság erői gyöngülnek. A legeredményesebb lépésnek a rapallói szerződés megkötése számított 1922. áprilisában: ekkor jött létre a szovjet-német megállapodás, amivel sikerült a Németország körüli gazdasági blokádot feltörni, s egyben hozzájárultak Szovjet-Oroszország reorganizálásához. Ehhez képest újabb sokk volt a Ruhr-vidék francia megszállása 1923 elején: az újabb franciáktól elszenvedett megaláztatás és az, hogy Németországon belül is ellátási nehézségek alakultak ki. A passzív ellenállás erőinek győzelmét sugallta a franciák beavatkozása A németek

leállították a termelést, általános sztrájk tört ki, ami miatt nemcsak az egész német, hanem az egész francia gazdaság is mélypontra került. A Ruhr-kaland Franciaországnak is nagyon sokba került. Szovjet-Oroszország külpolitikája Szovjet-Oroszországnak súlyos belső és külső konfliktusokkal kellett küzdenie. -ideológiai alapú támadások érik: antant támogatással fegyveres intervenciós csapatok harcolnak a polgárháborúban a fehérek oldalán (Kolcsak, Gyenyikin 1919-ben) -súlyos területi veszteségek érték →Lenin a túlélés mellett döntött: békét köt -1920 folyamán Észtországgal, Litvániával és Lettországgal, ezzel a Baltikum függetlenségét elismeri. -1921-ben Lengyelországgal: rigai béke A békekötésekkel egyidőben befejeződik a polgárháború, és az is világossá válik, hogy a Közép-Kelet-Európa proletár forradalmai elbuktak. Mindezen események azt mutatták már 1921-ben, hogy valamiféle együttélés jöhet

létre a két világrend között. Ismét a hagyományos diplomácia felé fordult tehát a figyelem, amelyben számolni kellett mindkét oldalon az együttéléssel (a lenini világforradalom-elméleten és a legerősebb láncszem elméleten változtatni kell!). Amúgy is szükségessé vált mindkét oldalon a kereskedelmi kapcsolatok felújítására: Európának szüksége volt az orosz piacra, az oroszoknak pedig Európa árujára. Ugyanakkor foglalkozni kellett a bukott cári rendszer adósságaival is. Csicserin 1921-ben kezdeményezte, hogy Szovjet-Oroszország hajlandó bizonyos feltételek mellett a cári adósságok megfizetésére. Ezek elsősorban francia adósságok! Ennek megtárgyalására hívják össze 1922-ben a genovai konferenciát. Ez nemzetközi pénzügyi konferencia volt, amelyre a legyőzötteket és Szovjet-Oroszországot is meghívták. Itt nem született megállapodás a cári államadósságról, mert ezeket csak úgy vállalná a szovjet kormány, ha

viszont kártérítést kap a háború alatti és az intervenciósok által okozott károkért. A genovai egyezkedési kísérletek viszont arra intették a weimari Németországot, hogy ha nem lép (nem fogadja el az oroszok egyezmény ajánlatát), akkor esetleg maguk a győztesen egyeznek ki Szovjet-Oroszországgal. Ezért a Genovából hazatérő orosz küldöttséggel a szomszédos városban Rapallóban megkötötték a német-orosz rapallói egyezményt 1922. április 16-án Ennek értelmében kölcsönösen lemondtak a háborúban egymásnak okozott károk megtérítéséről, helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat, kilátásba helyezték a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvének érvényesítését. A szovjet-német szerződéssel mindkét állam kilépett a blokádból, s ezzel ismét megjelenhetett az európai diplomáciai életben, elsősorban azzal, hogy a legagresszívabb nagyhatalom, Franciaország pozíciója gyengült. Nagy-Britannia: Az Európán

kívüli világban aktív diplomáciát folytat, de Európában mértékletes. Németországot kímélni igyekszik, nehogy Franciaország túlsúlyra tegyen szert. Világossá válik számára, hogy Németország a jóvátételt is csak úgy tudja fizetni, ha talpra áll. Közel- és közép-keleti aktivitásának (Perzsia, Irán, török, görög területek) mozgatórugója már az olaj! Nagy-Britannia célja: -a tengerszorosok ellenőrzése -angol támogatással próbálják létrehozni az önálló zsidó államot: ez veti el a mai zsidó-arab konfliktus magját. Alapja az 1917-ben közzétett Balfour-deklaráció a zsidó nemzeti otthon létrehozására. Belső forrongások törnek ki a brit érdekeltség területein: ilyen Kemál reformmozgalma és sikeres harca, melynek révén létrejön a modern Törökország, amelynek határait a lausanne-i konferencia szabja meg 1923-ban. -ilyen mozgalmak indulnak Egyiptomban, Arábiában és Indiában. A mozgalmak nyomán a helyi erők mind

több hatalmat kapnak, de a britek ekkor még megőrzik a befolyást. Az Egyesült Államok: Helyzete ellentmondásos: nem aratott osztatlan lelkesedést a háborúba való belépés. 1920: Wilson veresége. Konzervatív változás zajlik le, nem írják alá a békeszerződést, 1919 végén már nem vesznek részt a tárgyalásokban. → Külön-külön békeszerződéseket kötnek → A Népszövetség (a wilsoni elvek egyike) is az USA nélkül jött létre → A Hágai Nemzetközi Bíróság is az USA nélkül jött létre (egyiknek sincs szankcionáló hatalma). Az Egyesült Államok tehát az európai ügyektől átmenetileg visszahúzódott, de aktív a Csendes-óceán térségében. Itt ellenlábasa Japán Egyszerre van tehát jelen az USA külpolitikai alapelvei között is két dolog: a./ az európai ügyektől való elzárkózás= izolacionalizmus b./ a kontinentális (az amerikai kontinensre értett, lásd Monroe-elv, pánamerikanizmus) majd a gazdasági potenciál

kitágulásával párhuzamosan egy világméretű (globális) nyitottság. Mögötte tehát egy gazdasági indíttatású nyitási kényszer áll! Az európai érdeklődés sem szűnt azonban az európai tetemes tartozás miatt! Elsődleges cél a 20-as években azonban a távol-keleti status quo revíziója volt. Ennek érdekében elsősorban Japánra kellett nyomást gyakorolni, s el kellett érni a japán tengeri fegyverkezés csökkentését. Ebben az időszakban az USA és Japán is (a fegyverkezés gyorsítása mellett) a diplomácia területén akart eredményt elérni. Japán hagyományos szövetségese Nagy-Britannia volt (1902 óta). A távol-keleti kérdések megvitatására hívták össze 1921. novembere és 1922 februárja között a washingtoni konferenciát. Három szerződést kötöttek (nagyon sok vita árán)(a konferenciára Szovjet-Oroszországot nem hívták meg, ezért a szerződések hatálya a szovjet Távol-Keletre nem terjedt ki): 1. Négyhatalmi

szerződés (angol-amerikai-francia-japán): rögzíti 10 évre a Csendes-óceáni status quót és az érdekek kölcsönös tiszteletben tartását. 2. Kilenchatalmi szerződés: a Kínával szembeni politikát határozza meg és rögzíti a nyitott kapuk elvét. 3. Öthatalmi szerződés (a négyhatalmiak és Olaszország) a tengeri fegyverkezést szabályozza, rögzíti a benne résztvevők tengeri potenciálját, s ebben az USA már egy szintre kerül a hagyományosan legnagyobb tengeri hatalommal: Nagy-Britanniával, s ezzel legyőzte Japánt →A konferencia szerződései tehát az Egyesült Államok külpolitikai törekvéseinek győzelmét jelentik Egyben érvényt szereznek a szárazföldön is az egyensúly helyreállításának: Japánnak ki kell ürítenie a versailles-i béke nyomán megszállt kínai és Kelet-Szibériai területeket. Az USA közép- és dél-amerikai politikáját Roosevelt dollár-diplomáciája jellemzi: pénzzel, kölcsönökkel kell őket

befolyásolni (úgysem tudják visszafizetni, tehát adósok maradnak). Ez igen sikeres politika: bankok, pénzintézetek pénzelik, + a piac is az Egyesült Államoké lesz: tehát gazdasági függést alakítanak ki. Ez a módszer az 1920-as években már nemcsak Középhanem Dél-Amerikát is behálózza Dél-Amerikában ideológiát is csinálnak hozzá: pánamerikai mozgalom. Olaszország regionális hatalom marad, az I. világháborúban győztes, s ezt ki is akarja használni →megszerzi Dél-Tirolt →1924-ben megszállja Fiumét De a terjeszkedésnek útját állják az önálló államok. 1922-től Mussolini dinamizmusa kell a sikerhez. (1927: Albánia olasz protektorátus) Az 1920-as évek közepére kialakul az a nézet, hogy a külön-külön utak nem vezetnek eredményre, egymagában egyik hatalom sem elég erős. Tehát a megbékélés és a kooperáció irányába mozdulnak. 1924. jan Dawes-terv (amerikai politikus és üzletember) Londonban dolgozzák ki Lényege,

hogy Németországot nem lehet lehetetlenné tenni, ha elvárják tőle a jóvátételt. A megszállás helyett tehát az újjáépítést tervezik hosszú távra megállapított kondíciókkal. Cél tehát Németország fizetésképességének helyreállítása. Ennek érdekében meg kell teremteni a szilárd valutát és a normalizált gazdaságot. A célt külföldi hitelekkel lehet elérni A hitelek és a jóvátétel visszafizetésének biztosítására jelzálog alá vették az állami jövedelmeket. A terv gazdaságilag sikeres, valóban hozzájárul Németország gazdasági konszolidálásához, s így végülis a weimari köztársaság megszilárdulásához., a franciák kapják a jóvátételt, az angolok kereskedelmi kapcsolatokat létesítenek, az USA pedig visszakapja a kölcsöneit. Németország ebben a korszakban taktikát vált: célja a revízió, de nem háborúval, hanem a megerősödést felhasználva a győztesekkel együttműködve elérni. Cél tehát csak

korlátozott lehet: - Ausztria megszállása - lengyel korridor megszüntetése - szudétanémetek visszaszerzése (3M). Franciaországban is az együttműködés és a securité politikája kerül előtérbe: Briand van kormányon. →a franciák kivonulnak a Rurh-vidékről és a Rajna balpartról. A helyzetet a Locarnói konferencia foglalja írásba: 1925. október A megállapodások lényege, hogy Németország kétoldalú szerződések formájában elismeri a francia-német és a belga-német határt. De a keleti határokat nem hajlandó rögzíteni: ez mutatja terjeszkedési szándékát. A szerződések létrejöttével a keleti terjeszkedési igényeket a nyugati hatalmak is elismerik: sub rosa. Ez lesz tehát a német terjeszkedési terület A Szovjetunióval is megbékélnek: Németország, a Balti államok, Ausztria, Görögország, Franciaország, Nagy-Britannia sorra ismerik el a SZU.-t: óriási piac és nyersanyagforrás (fa, vasérc). Az egyetlen jelentős állam,

amely nem ismeri el a SzU-t az USA, és egy ilyen kicsi is van: Magyarország, ideológiai alapon. A Szovjetunióban a világforradalom koncepciója helyett az egy országra kiterjedő szocialista forradalom elve lesz az uralkodó. A SZU-t a Locarnói egyezmény hiányossága, a keleti német határok kérdésének nyitva hagyása is sakkban tartja. 1926-ban Németországot felveszik a Népszövetségbe. Franciaország Németország ellen szövetségesi szerződéseket köt Németország hátában Romániával, Csehszlovákiával és Jugoszláviával (A kisantant 1920-21-ben bilaterális szerződésekkel jött létre. 1924-ben Csehszlovákiával, majd a többiekkel is szövetségi szerződést írnak alá a kelet-európai status quó fenntartására.) De olyan belső ellentétek vannak a térségben, hogy a nagy szövetségi rendszert nem tudja létrehozni. Az elszigetelő politikának nagyon sok a gyenge pontja: csak félsiker. Ellene egy ellen-szövetségi rendszer kezd kibontakozni,

melynek élén Olaszország áll. (1927: Albánia fölötti uralom, szövetségi szerződés Magyarországgal, +próbálkozik Romániával is). Egyben megakadályozza az Anschlusst! Tehát az 1920-as évek második fele a kooperáció irányában bizonyos eredményeket hozott, de már megjelent a versailles-i békerendszert megkérdőjelező erő: Olaszország és Németország. A békerendszer falát bontogatják az Európán kívüli felszabadítási mozgalmak is: Marokkó, Szíria, Libanon, India: Gandhi polgári engedetlenségi mozgalma, Kína: Szun-Jat-szen modernizálási mozgalma baloldalán a kommunistákkal. 1928: a fenyegető újabb háborús konfliktus ellen kötik meg a Briand-Kellog paktumot. (Erdetileg francia-amerikai paktum lett volna, de végül 8, majd összesen 59 állam írta alá, hogy elítéli a háborút, mint a nemzetközi politika eszközét. Az egyezményhez a SZU és a Balti államok is csatlakoztak. A nemzetközi enyhülés légkörében hozták létre

1929-ben a Young tervet (amerikai bankár), amely újra szabályozta a jóvátételt, de Németországra bízták annak megteremtését, azaz az állami ellenőrzést megszüntették, 1930-ra megszüntették a Rajna-vidék megszállását. 9. tétel Az 1930-as évek diplomáciája Ebben a korszakban átrendeződés megy végbe. Ezt az 1929-33-as gazdasági világválság kezdte meg. A válság világgazdasági okaként említhető a Szovjetunió létrejöttével a világgazdaság beszűkülése, valamint az a tény, hogy ebben az amúgy is beszűkült világgazdaságban már nem csupán Európa, hanem az USA is világfogyasztásra termelt. A válság New Yorkban kezdődött, és átterjedt a világ akkori iparosodott részére. Számos új kezdeményezéshez vezetett, amelyek nyomán az átrendeződés végbement. 1. Megerősödött a régi múltú páneurópai mozgalom Ennek első jele a Briand-terv, 1929-ben Ebben a francia diplomácia megegyezésre törekszik a némettel. Ahogy

az összes többi „pan”mozgalom, ez is azt jelentette, hogy az összes európai állam fogjon össze De csak a hagyományos európai hatalmakra gondol, tehát nem számol a Szovjetunióval, és mint európai mozgalom. nem számol az USA-val Azaz SZU-ellenes és USA-ellenes A terv alapja az, hogy a gazdasági bálság miatt Franciaország biztonsága megköveteli a kollektív Európát. Nem lett belőle semmi, mert sok az ellenzője, s mint afféle francia terv, természetesen Franciaország vezetésével valósulna meg Európa egysége. 2. Tardieu külügyminiszter terve a meglevő szövetségi hálózatot erősítené, azaz regionális összefogást akar. Ez sem került át a gyakorlatba Mindkét terv és elutasításuk jelezte, hogy a versailles-i békerendszer bizonytalanná vált. Németország: A 20-as évek végéig a Stresemann nevével jelzett teljesítési politika a mérvadó. Az 1929-es kormányváltozással azonban ezzel szakítanak, offenzívabb, bátrabb német

külpolitika lesz a jellemző. 1931-ben Ausztria és Németország egyesítésére megteszik az első lépést: vámuniót vezetnek be, amit a versailles-i béke megtiltott. Kérdés, hogy ezt a világ lenyeli-e? Nem szabad elfelejteni, hogy ez lényeges lépés, hiszen annak idején Németország egységesítésében is a vámunió volt az első. Valóban, nemcsak Franciaország, hanem Nagy-Britannia és az olasz-osztrák-magyar együttműködésben gondolkodó olaszok is tiltakoztak ellene. A vámunió létrehozásának megakadályozásáról végülis a Népszövetség nemzetközi bírósága döntött, le is került a napirendről. Súlyos vereség volt ez Németországnak, ami a gazdasági problémák megoldását is elhalasztotta, a belpolitikában pedig további jobbratolódást eredményezett. Újra felvetődött a jóvátétel kérdése: Kérdésessé vált ugyanis, hogy tudja-e Németország fizetni a gazdasági világválság után, sőt az is kérdésessé vált, hogy

érdemes-e erre kényszeríteni. A kérdést a Hoover moratórium (az USA elnöke) igyekezett megoldani 1931ben Ebben egy évre felfüggesztették a fizetéseket (nemcsak Németországét, hanem Angliáét és Franciaországét is), s ezzel az USA megakadályozta, hogy a túltermelési válság közepette újabb arany-és ipari készletek áramoljanak az USA-ba. 1932-ben ült össze Lausanne-ban a jóvátételi konferencia, amelyen kompromisszumos megoldást dolgoztak ki. Egy összegű fizetésben állapodtak meg Németországra 3 millió aranymárkát róttak ki, ami után töröltek mindenfajta adósságot. (Magyarországnak is ekkor törölték a jóvátételt). A fegyverkezési egyenjogúság kérdése: A békében az volt a cél, hogy a vesztesek katonai potenciálját alacsony szinten tartsák. Ezzel szemben pontosan a veszteseknek volt a legfontosabb a fegyverkezés. 1932-ben Genfben ült össze a fegyverkezés korlátozását célzó konferencia, amely a nagyhatalmak eltérő

érdekei miatt teljesen eredménytelen maradt. Ez viszont Németországnak adott előnyt: ha mindenkinek joga van saját biztonságát megvédeni, miért pont Németország nem teheti ezt. A német fegyverkezési egyenjogúsítás ellen természetesen Franciaország tiltakozott, de elszigetelődött, mert Anglia úgy vélte, hogy a német belpolitika jobbratolódását úgy akadályozhatja meg, ha a külpolitikai sikerrel Brüning, majd Papen kormányát segíti. 1932-ben a genfi öthatalmi szerződés lehetővé tette a vesztesen fegyverkezési egyenjogúságát. Ez újabb súlyos lépés a versailles-i békerendszer ellen A SZU továbbra is fenntartja a német központú semlegességi külpolitikát, tehát 1931 újabb öt évre meghosszabbítják az 1926-os rapallói egyezményt, de már felismerik a német veszélyt, s Franciaország felé is tapogatóznak. Némi változás ment végbe a gyarmati politikában is: tovább gyengültek a gyarmattartó hatalmak. Egyiptomban erős a

brit jelenlét, de a felszabadító mozgalmak miatt állandósul a feszültség. Indiában a polgári engedetlenségi mozgalom felerősödik: 1930. márciusban kezdődik Gandhi mozgalma a brit sómonopólium ellen (tengervízből pároltak sót az állami sómonopólium kijátszására). A mozgalom óriási tömegeket mozgatott meg vezetőit hiába börtönözték be A gyarmattartók presztízsének helyreállítását szolgálta 1931-ben a Brit Nemzetközösség proklamálása, amely a domíniumoknak engedményeket tett. A hajlékonyabb politizálás eredménye volt az 1931-ben megkötött „Delhi paktum”, amelyben a Kongresszus Párt megszüntette a polgári engedetlenségi mozgalmat, s továbbiakat egy londoni kerekasztalmegbeszélés eredményétől tette függővé. Ez persze kapituláció volt Gandhi részéről, de így kiengedték az ellenállókat a börtönből, s először történt meg, hogy Londonban indiaiak részvételével tárgyaltak India jövőjéről. A

tárgyalás célja Anglia szempontjából azonban a gyarmati rendszer föderalista alapon való konzerválása volt, így a tárgyalások törvényszerűen zsákutcába torkollottak: a paktumot már a következő évben London fölmondta, és újra elszabadultak az indulatok. Világossá vált, hogy a gyarmati rendszer már nem konszolidálható. Az európai hatalmak ekkor már nem gyarmatosítanak: a világot már lényegében fölosztották egymás között. Japán ennek ellenére javában terjeszkedik: 1895, az első kínai háború óta A washingtoni megállapodások (1921-22) 10 éves tartama után 1931-ben máris kiéleződnek a konfliktusok Japán és Kína között. Kína hatalmas, de képtelen az Európával való lépéstartásra, Japán viszont már modernizálódott: erősen expanzív külpolitikát folytat: már 1905-ben is területeket szerzett, az I. vh-ban is a győztesen között foglalt helyet 1931. szeptemberében egy bombamerényletre hivatkozva elfoglalja Mugdent,

majd néhány hét alatt egész Mandzsúriát (már a Kínai Nagy Falon is túl jártak, több százezer négyzetkilométert szereztek!). Kínában ekkor polgárháború dúlt: a köztársasági Kuoming Nanking központtal szervezte meg Csang-Kaj-sek vezetésével hatalmát, amely azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy Mandzsúriát is elfoglalja. A területen Japán fennhatósága alatti báb-államot hoztak létre Mandzsukuo néven. Trónjára a utolsó kínai császárt (Csing dinasztia) Pu-jit ültették, akit 3 éves korában a kínai polgári forradalom taszított le trónjáról, s azóta a Tiltott Város japán felügyelet alatt álló foglyaként élt. Az új állam japán katonai közigazgatás alatt, a Kvantung-hadsereg megszállása közepette élt. Kína a polgárháborús viszonyok miatt az eseményekbe nem tudott beleszólni, csak a nagyhatalmaktól kérhetett segítséget. A nagyhatalmak általában érdektelenek voltak a térségben. Földrajzi közelsége miatt a

SZU a leginkább érdekelt. Az új japán katonai megszállású állam a SZU érdekeit sértette: a távolkeleti vasútvonal Mandzsúria területén vezetett, s most az új állam elvágta a Vlagyivosztokkal való összeköttetést a SZU-tól. A szovjet kereskedelmi érdekek is sérültek Azonban a SZU belső nehézségei miatt nem vállalhatta egy SZU-Japán konfliktus lehetőségét, így a semlegesség álláspontjára helyezkedett, melyről 1931-ben jegyzékben állapodott meg a SZU és Japán. Kína tehát már csak az USA-hoz fordulhatott, amely a Fülöp-szigetek miatt erősen érdekelt a Távol-Keleten Amúgy is segítette annak idején a kínai köztársasági mozgalmat, és tetszik neki Japán terjeszkedése, de a gazdasági válság miatt nem gondolhat a fegyveres konfliktusra. Angliát tartózkodásra intették a válság miatti nehézségek: Sanghaj, Honkong és a többi brit érdekeltség nagyon sebezhetővé tették, nem mert a Távol-Keleten Japánnal konfliktusba

keveredni. Ezen kívül fontos az is, hogy a brit érdekek már a köztársasági Kína és az USA-val szemben is sérültek, tehát igyekezett kívülről nézni az eseményeket. Ilyen körülmények között az úgy a Népszövetség elé került. A Népszövetség tilalmazta a hódítást, s az ügyben Lytton lord vezetésével bizottságot küldött ki. 1933-ban a bizottság jelentése alapján Mandzsukuo létrehozását és a japán hadsereg jelenlétét törvénytelennek nyilvánították. Erre Japán 1933-ban kilépett a Népszövetségből, ekkorra azonban már a békerendszerben megállapított határait kiterjesztette. A helyzet mutatta a Népszövetség döntésképtelenségét is. Az 1930-as évekbeli átalakulás mozgatója Németország és Olaszország. Mindkettő elégedetlen: - Németország a vereség utáni helyzettel - Olaszország a győztesnek járó nyereséggel. Mussolini 1922-től, Hitler 1933-tól hatalmon van. Németország: Terjeszkedési irányok: kelet

felé, Elzász-Lotharingia felé és nyugat felé. Hitler a Mein Kampf-ban szakít az I. vh előtti német külpolitikai doktrínával: leszögezi, hogy az Európán kívüli területek felé nem érdemes törekedni. Hanem a fő terep a pángermán törekvések alapján Európában keletre és dél-keletre irányulhatnak. Ez a német „Lebensraum” Cél tehát részben a jelentős nyersanyagbázis megszerzése, részben pedig a német telepesek számára területszerzés. Ennek érdekében tehát Németország hármas külpolitikai célt tűz ki: 1. egyenjogúsítás: fegyverkezési és szuverenitásbeli: a Ruhr-vidék demilitarizálásának feloldása stb. 2. a németség egyesítése (tehát a nagynémet álam a pángermán törekvésekkel megerősítve: tehát osztrák, lengyel és cseh németlakta területek megszerzése) 3. az etnikai határokon túli terjeszkedés: cél a kontinentális hegemónia Az elmélet szerint a Európa felé való fordulás diplomáciai szempontból is

fontos, mert ezen a terepen nem ütköznek Nagy-Britanniával. Ez persze nem volt helyes, mert Nagy-Britannia nem engedhetett meg hegemóniát Európában. A francia hegemónia-törekvéseket pedig alapvetően sértette. Az elmélet a SZU szerepét is mélyen alábecsülte A 30-as években Németország még csupán a gazdasági erejével próbál hegemóniát építeni: -Németország piacokat kínál Kelet-Európa nyersanyaga és élelmiszere számára: ebben KeletKözép-Európa gazdag, de nincs csúcstechnológiája. →Tehát a kelet-európai agrár övezet és a német ipari övezet a 30-as évek közepére szorosan egymásra utalt. →azaz a szimpátiától függetlenül objektíve Németország befolyása alá kerül a Baltikumtól a Fekete-tengerig az egész térség (Magyarország is!). Ezek a kapcsolatok a régió számára életfontosságúak, de a német gazdaság számára nem azok. → Tehát minden presszió nélkül is megteremtődik a német politikai behatolás

alapja Olaszország is három irányban érdekelt: 1. Közép-Európában a Duna-medence, az Adriai-tenger medencéje 2. A Földközi-tenger vidékén: Albánia, Görögország, Tunisz és Marokkó 3.Észak- és Közép-Afrikában, a hagyományos gyarmati területeken (Szomália, Eritrea) kívül Abesszinia. A gigantomániás program érdekei tehát ütköznek a németekével a Duna-medencében, a franciákéval Észak-Afrikában, az angolokéval a Földközi-tenger keleti medencéjében. Japán: A Tanaka-memorandum - amelyet szerzője miniszterelnökként 1927-ben dolgozott ki - a japán világhegemónia magabiztos programja volt. Japán célja eszerint: - egész Kína - Mongólia - a Csendes-óceáni szigetvilág - India - sőt bizonyos európai területek befolyási övezetbe való vonása. Japán érdekei tehát alapvetően ütköznek: Európával, a SZU-val, Angliával és az USA-val. A versailles-i békerendszer nagy kihívója tehát Németország, Olaszország és Japán.

Ellenük kell fellépnie Franciaországnak, Nagy-Britanniának és az USA-nak. A legfenyegetettebb helyzetben Franciaország és a SZU van. Az USA érdektelenséget mutat és semlegességet hirdet, de a 30-as években még NagyBritannia sem lép. → tehát csak a legfenyegetettebbek: Franciaország és a SZU próbál valamiféle szövetséget kötni. A SZU-ban is ideológiai változások zajlanak: nem a világforradalom a cél, hanem a fasizmus elleni összefogás = a népfrontpolitika. A SzU-t 1934-ben francia kezdeményezésre veszik föl a Népszövetségbe, 1935-ben a két állam kölcsönös segélynyújtási szövetségi szerződést köt. Olasz kezdeményezésre jött létre 1933-ban a négyhatalmi paktum terve, melyben Olaszország, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia megállapodna arról, hogy minimális területi engedményekkel (lengyel korridor, Anschluss stb.) Németországot kordában tartsák. A terv Franciaország ellenállása miatt jelentéktelenné

vált (végül nem is ratifikálták), de a megbékéltetés politikáját itt fogalmazták meg. 1933-ban Németország kilép a Népszövetségből: emiatt Lengyelország fenyegetve érzi magát. 1934-ban barátsági szerződést köt Németországgal: → tehát laz ul a szovjet-német és a lengyel-francia együttműködés. 1934-ben a romániai jegyzőkönyvek a német gazdasági terjeszkedést erősítették, viszont hasznosak voltak Magyarország számára is, mert biztonságot jelentettek, és a mezőgazdasági termékeknek piacot. 1935-ben bizonyos értelemben fordulópont látszott. Lejárt a Saar-vidék 15 éves Népszövetségi felügyelete: a hovatartozásról népszavazás döntött. A Saar-vidék Németországhoz csatlakozott. 1935-ben Németország a versailles-i tilalmak ellenére ismét bevezeti az általános hadkötelezettséget, s ennek nyomán igen erőteljes fegyverkezés kezdődik. Az események miatt 1935-ben alakul ki a stresai front, melyben Olaszország,

Nagy-Britannia és Franciaország próbálják Németországot kordában tartani. Ennek első dokumentuma 1935ben a stresai nyilatkozat, amelyben a résztvevők kijelentették, hogy megengedhetetlennek tartják a nemzetközi szerződések egyoldalú felrúgását, s hogy a locarnói szerződéseket érvényben levőknek tartják. Ebbe a sorba tartozik az 1935-ös francia-szovjet szerződés, és a szovjet-csehszlovák szerződés. A front résztvevőit adott esetekben ellentétes érdekek motiválták, ezzel együtt 1935-ben kirajzolódni látszott a németekkel szembeni egységes és következetes ellenállás lehetősége és az ellenük való együttműködés igénye. Ezen a lehetőségen azonban a széthúzó erők diadalmaskodtak, így a kezdeményezés hamarosan a németek kezébe csúszott át, s az egységfront széthúzó erői lettek egyre fontosabbak. 1. Ilyen volt az angol-német flottaegyezmény 1935-ben, amelyben az angolok megengedik, hogy a német flottát az angol

egyharmadára fölfejlesszék. 2. A németekkel szembeni ellenállást az olasz gyarmati aktivitás is keresztülhúzta 1935-36ban lezajlott az etiópiai háború, melynek célja Abesszínia megszerzése volt Abesszínia mellett, amely 1923 óta a Népszövetség tagja volt, a nagyhatalmak eleinte nem álltak ki, éppen azért, hogy a stresai front sikerét ne kockáztassák, a későbbi népszövetségi és angol tiltakozások is erőtlennek bizonyultak. Hailé Szelasszié etióp császár 1936-ban kapitulált, Abesszínia így Olaszország kezére jutott (az olasz király ekkor vette fel az Abesszínia császára címet). Olaszországot tehát nem sikerült megtartani a stresai frontban, sőt az ellenkezés miatt Mussolini ekkor fordult Hitler felé. 1936-ban kötötték meg a Berlin-Róma tengely egyezményt. Az elnevezés Mussolinitől származik és tőle elvárhatóan dagályos, mégis mutatja a jövendő kapcsolatokat. Ez az egyezmény még csak az érdekszférákat különíti

el és előírja a Franko féle, polgárháború utáni Spanyolország elismerését. Még nem igazi szövetségi szerződés Német lépések: A nemzetközi sikereken fölbuzdulva és a stresai front bomlását látva 1936-ban Németország puskalövés nélkül végrehajtja a rajnai demilitarizált övezet megszállását. Ezután Németország célpontja Ausztria, 1938-ban végrehajtja az Anschlusst, azaz Ausztriát Németországhoz csatolja. Ezt csak az olasz kapcsolat birtokában teheti meg, hiszen 1934-ben Mussolini akadályozta meg, mostmár nem. 1938 március 12-én bevonulás, népszavazás A súlyos gazdasági válságban, anarchiában élő osztrák lakosság többsége megmentőként üdvözli Hitlert. Hitler tehát ellenállás nélkül halad előre. A nagyhatalmak úgy okoskodnak, hogy Ausztria sorsa nem ér meg egy háborút, az eset fölött hamarosan napirendre tértek. A németlakta területek egyesítése tehát gyorsan haladt előre, s azt lényegében a

nagyhatalmak sem akadályozták. A mérvadó Chamberlain megbékéltetési politikája volt, amely szerint a háború elől Németországnak adott engedményekkel kell kitérni. Ebben a légkörben a következő lépések kiszámíthatóak voltak, s ezekkel szemben a már megkötött kölcsönösségi védelmi szerződések mit sem értek: - Csehszlovákia Szudéta részén 3 millió német élt - Lengyelország Nyugati felén és Kelet-Poroszországban (amelyet a lengyel Korridor választott el Németországtól) is jelentős volt a német népesség. Az illető államok helyzetét még nehezítette, hogy egymás ellen is voltak követeléseik (Teschen), szomszédaik is ugrásra készen várták, hogy a versailles-béke által odaítélt területeken visszaszerezzék. Ilyen körülmények között a chamberlaini politika győzedelmeskedett: azt tanácsolta Anglia és Franciaország, hogy Csehszlovákia engedje át a Szudéta-vidéket Németországnak. A konfliktus háborús helyzetet

teremtett, mindenki mozgósított. A háború kipattanását Chamberlain békülékenységet sugalló konferenciaajánlata pillanatnyilag megakadályozta 1938. szeptember 29-én ült össze a müncheni konferencia A kormányfők vettek részt: Chamberlain, Daladier, Mussolini és Hitler. Az egyezményben a négy nagyhatalom kötelezte Csehszlovákiát a német területek átadására, a lengyel és a magyar igények kielégítéséről kétoldalú megbeszéléseket írtak elő. Ennek következménye lett Teschen átcsatolása Lengyelországhoz, illetve az 1938. november 1-i első bécsi döntés, amely visszacsatolta Magyarországhoz a Felvidék egy részét. (A döntésekkel szemben Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségét jelentette ki.) Csehszlovákia szétesett, létrejött az önálló Szlovákia, amelynek rovására Magyarország visszafoglalta a Kárpátalját. A németek 1939 március 15-i prágai bevonulása után pedig a cseh önállóság megszűnt,

létrehozták a CsehMorva protektorátust. A német és az olasz agresszió valóságos láncreakciója indult el: -Németország elfoglalja Litvániától a Memel-vidéket -Olaszország megszállja Albániát: 1939. április 27 Perszonálúniót hoznak létre, Zogu királyt egyszerűen elzavarják. -az az igény, hogy Hitler Kelet-Poroszország felé menő autópályát építsen, amely persze átvezet a lengyel korridoron, valamint Danzig követelése a lengyel ellenállást vívta ki, amely már közvetlenül elvezet a háborúhoz. Hitler azonban lokalizált német-lengyel háborút akart, amelyből a nagyhatalmak kimaradnak. Hitler a hátteret az eddig mellőzött Mussoliniben találja meg: 1939. május 22: „acélpaktum” aláírása Berlinben: kifejezetten támadó szövetség Olaszország és Németország között, melyben kölcsönösen fegyveres támogatást ígértek egymásnak háború esetén. A lengyel kérdésben a SZU állásfoglalása döntő volt. Közben a SZU is

hirtelen változtat eddigi irányultságán (amely szerint a németellenes egységfronthoz tartozónak mutatkozott). Most rájött arra, hogy célszerű részt vennie a Lengyelország elleni támadásban területi nyereségek érdekében. 1939. augusztus 23-n írták alá a Molotov-Ribbentrop paktumot, vagyis a megnemtámadási szerződést. A szerződéshez csatolt titkos dokumentumban elhatárolták az érdekterületeket (a titkos záradék létét az 1990-es évekig tagadták). Finnország, Észtország és Lettország szovjet, Litvánia pedig német érdekterület. Lengyelországon belül pedig a Narva, Visztula, Szan folyók az érdekszféra határai. Besszarábia esetében Németország érdektelenséget jelent be, tehát tudomásul veszi a szovjet megszállást. Az egyezménnyel egyrészt Hitler lokalizált háborús elképzelése tág teret nyert, másrészt viszont a SZU is azt kapta, amit a nyugati szövetségeseitől nem: a hódítás lehetőségét, s ez egykori cári

területek megszerzését tette lehetővé. Megkezdődött tehát Lengyelország negyedik felosztása, 1939. szeptember 1-jén kitört a II világháború 10. tétel A II. Világháború Az 1939. szeptember 1-jei provokatív német támadást Lengyelország ellen most már nem nézik el a nagyhatalmak. Szeptember 3-án hadat üzen Nagy-Britannia és Franciaország Szakítanak tehát az addigi politikával, nem engednek Hitlernek, ebben nagy közvéleménytámogatottságot is maguk mellett tudnak, de van jelentős háború ellenes mozgalom is. A lengyel támadás első 2 hetében a németek harcolnak a lengyelek ellen, a SZU csak akkor támad. Hitler villámháborús stratégiája arra épít, hogy a veszélyeztetettek megosztottak, tehát sorban, de gyorsan kell őket legyőzni, hogy ne jusson idejük a felkészülésre és a szövetség keresésére. A háború részéről az anyagokért vívott háború is volt, szakaszai egyúttal a német gazdasági potenciál kiterjesztését

is szolgálták. Ez a taktika 1939-41 között félelmetesen sikeres: Németország nem erőtlenedik a harcokkal, hanem erősödik a megcélzott nyersanyagbázisok megszerzésével. A német veszteségek is minimálisak 1941 végéig Ehhez persze nagyban hozzájárul az is, hogy a Molotov-Ribbentrop paktum következményeként 1940. február 11-én német-szovjet gazdasági egyezményt kötnek, ami óriási olaj-, nemesfém- és gabonakontingenseket biztosít a német hadsereg számára. (Ezek a szállítmányok egészen a német támadásig érkeznek a SZU-ból, tehát maga a SZU is hozzájárul ahhoz, hogy a németek fel tudjanak az ellene való háborúra és a kívánt nyersanyagok megszerzésére készülni). A haditechnikai fejlődés a háború előtt: 3 fegyvernem jelent meg az I. vh-ban, amelyek most nyernek jelentőséget: - repülők támadó hadrendbe állítása (nehézbombázók) - tank = mozgó erődök - modern kommunikációs hálózat rádióval. → mindez már

megjelenik a lengyel támadáskor. Bármilyen bátor tehát a lengyel lovasság, ez ellen nem tud sikert elérni. A lengyelek helyzetét nehezítette, hogy nem volt evakuálási területük, hiszen hamarosan, szeptember 17-én a SZU is támad. Sok katonatiszt átállt a SZUhoz, akiket azután Katyinban végeztek ki 1940-ben (15 ezer katona és közéleti ember) A mészárlásról készült okmányokat csak 1992-ben adták át a lengyel kormánynak. A lengyelek mindkét ellenség ellen hősiesen próbálkoznak, de októberre teljes vereséget szenvednek. A győztesek, Németország és a SZU együtt tartják győzelmi parádéjukat BresztLitovszban A tárgyalásokon Sztálin maga húzza meg a határvonalat híres kék tintaceruzájával, ami nagyjából a Curzon-vonal lett, tehát a németeknek kedvezőbb. Ezért cserében Litvánia is a SZU érdekeltségébe került. A SZU 250-300 kilométerrel tolta nyugatabbra határát, 12 millió lakost nyert. Érdekeltségébe került Besszarábia

mellett Bukovina is. A SZU legnagyobb nyeresége azonban az volt, hogy időt nyert, a szövetség miatt nem ellene indult meg a német támadás, és ezalatt az idő alatt föl is értékelődött a nyugati szövetségesek szemében: szükség volt a SZU-ra a kétfrontos harc megindításához, ezért bőven ellátták hadi anyaggal. A háborús hadüzenetek ellenére, egy ideig ezen kívül nem dúl háború. 1939-40 telén a téli háború zajlik Finnország és a SZU között. A SZU célja egész Finnország bekebelezése, ezt Leningrád védelmi övezetének tekintik. A finnek hősies ellenállás után területi veszteségek árán kötnek békét március 12-én. 1940 júniusában a Vörös Hadsereg átlépte Lettország és Litvánia határát is, a két államot a SZU-hoz csatolták. 1940 tavaszán azonban már élénk tevékenység zajlik nyugaton is. Március 18-án létrejön a kibékítő találkozó Hitler és Mussolini között, hiszen a duce fél attól, hogy kimarad

Németország sikereiből, így harckészségét nyilvánítja. Németországnak Olaszország hadba állása nagyon fontos, mert megoszthatja a nyugati ellenfeleket. 1940 áprilisában a britek aknazárat telepítenek a norvég partoknál, hogy a német hadiipar ne juthasson a norvég vasérchez. Az akció igen megkésett (szinte ugyanazon a napon indul, mint Hitler hajóhada), de részleges sikereket elér, főként a tengeri küzdelemben. Közvetett következménye Chamberlain miniszterelnök lemondása: a békítő taktika csődje. Az új miniszterelnök Angliában 1940.- május 10-étől W Churchill Churchill már évek óta hirdette a német támadás lehetőségét Anglia ellen és követelte az ország felkészülését: tehát aktív németellenességet akart. 1940. április 9-én Németország megszállja Dániát, és villámtámadást indít Norvégia ellen Júniusban egész Norvégia elesik. Ezzel megnyeri a vasércet és a norvég fjordokat, amelyek a tengeralattjárók

bázisaként fontosak. Támadás Belgium, Hollandia és Franciaország ellen: A Nyugat-Európa elleni hadjáratot Hitler eredetileg 1939 őszén akarta megindítani. A késlekedéssel jobb pozíciókat ért el: Manstein tábornok előnyösen dolgozta át a támadási tervet. Az új terv lényege: a Wehrmacht döntő erőit az Ardenneken át, a Maas mentén a Somme torkolatáig koncentrálják, s ezzel elvágják a hátországtól az északon összpontosított francia-brit erőket, majd ezek legyőzése után hátulról támadják meg az ellenük kiépített francia erőd-vonalat, a Maginot-vonalat. A terv azért sikeres, mert a franciák valóban az erődvonalon várták a támadást: kizártnak tartották az Ardenneken való átkelést. Van azonban még más előnye is a németeknek: ez pedig a haditechnikai fölény. Sikeresen alkalmaznak új technikát: a Guderian vezette páncélosokat az Ardennekbeli átkelésen, melyekhez jelentős légi támogatást adnak. A német fegyverek

szinte mindegyik fajtája jobb volt a szövetségekénél, légi fölényük pedig nyomasztó. Május 10-én indulnak meg Hollandián, Belgiumon és Luxemburgon át (megsértve ezek semlegességét). Hollandia május 15-én, Belgium május 28-án kapitulált Hamar, május 19-én kijutnak a tengerpartra, s itt elérik a francia-brit haderőt (kb. 340 ezer ember), de a katonák tanács és a haditerv előírásai ellenére nem szállnak velük harcba: Hitler az előrenyomulást május 24-én leállítja. Így a francia-brit expedíciós haderő megmenekül, át tudják menteni Angliába Dunkerque kikötőjén át. Mire újra támadási parancsot adott Hitler, addigra éppen befejeződött a sereg ármentése (hamarosan a kikötőt is elfoglalták a németek). Ennek a lépésnek az angolok részéről nagy demoralizáló hatása volt a francia nép körében (a szövetséges elhagyása), de a hadsereget érintetlenül meg tudták így őrizni. A Franciaországban harcoló francia

alakulatok tömegesen adták meg magukat: a villámháború alatt 2 millió hadifogoly esett. Ebben nagy szerepe volt a francia demoralizáltságnak: szinte akkora volt az angol-ellenesség, mint a németellenesség. A nyugati hadjárat második szakasza június 5-én kezdődött: a németek célja a Szajna és Párizs védelmére sebtében fölállított új védvonal, illetve Svájcon át a Maginot vonal áttörése volt. A francia hadsereg teljesen összeroppant, a fővárost június 15-én elfoglalták a németek A német hadsereg tehát 3 hét alatt elérte mindazt, amit az I. vh-ban 4 év alatt sem 1940 június 22-én Pétain aláírta a híres vasúti kocsiban (ugyanabban, mint 1918. november 11-én, csak a szerepek cserélődtek meg), a Compiègne -i erdőben a fegyverszüneti kérelmet. Német megszállás alá került Franciaország északi része a Genf-Tours vonal felett és a nyugati tengerpart egészen Spanyolországig. A közben megalakult Pétain kormány kezén

maradtak a gyarmatok, a flotta, egy kisebb légierő és 10 ezres hadsereg. A francia-olasz határon közben Mussolini is támadott (szeme előtt a francia gyarmatok lebegtek). Az olasz fegyverszünet csekély határmenti sáv megszállását tette lehetővé, emellett és Tunéziában demilitarizált övezetet hoztak létre. A Pétain kormány Vichy-ben rendezkedett be és jobboldali, autoritaire államot épített ki. Az előző kormány hadügyi államtitkára, Charles De Gaulle viszont ezzel nem akart együttműködni, átment Londonba, ahol létrehozta a nemzeti szabad francia hadsereget, s ez jelentette Franciaország számára a jövőt. Churchill taktikája a szigetország és az ott szerveződő ellenállás védelme volt: légi erejét nem vetette be a kontinensen, sőt a Vichy-kormány flottáját is lebombáztatta, nehogy a németek kezére kerüljön. A Hitler által várt megadásnak pedig semmi jelét sem mutatta Híres beszédében csak vért és könnyeket tudott

ígérni, de azt be is tartotta. Tengeri fóka hadművelet Anglia ellen: A szorongatott britek csak további két hatalomnak az oldalukon való hadba lépésében reménykedhettek. Számítottak az USA belépésére, valamint arra, hogy Hitler előbb-utóbb köpönyeget fordít és megtámadja a SZU-t. A Seelöve hadműveletben valószínűleg partraszállás is szerepelt az eredeti tervek között, de végülis Hitler az inváziót nem erőltette. A légi háborúra 1940 augusztusában adta ki a parancsot, s az 13-án kezdetét is vette. A német légi fölény jelentős volt: a németeknek 2600 támadó gépük volt, míg a briteknek 820. Mégsem egyértelmű a német fölény, mert az angolok közben kifejlesztették a RADARt, így kevesebb gépüket is hatékonyabban tudják használni. Ugyanakkor már ki is merészkednek a britek a védelemből és válaszlépésként bombázzák Berlint. A brit légvédelmet, s így az angolokat sem sikerült megtörni: a királytól a

királynéig hősiesen kitartottak posztjukon. Ugyanakkor a sziget körüli vizeket operációs területté nyilvánították: tehát a szigetet német blokád alá helyezték. Kezdetét vette tehát a tengeralattjáró-háború is, s ez volt a német flotta egyetlen igazi erőssége. Szeptember közepén Hitler leállította az angliai bombázásokat, tehát világos lett, hogy sem a szorosabb értelemben vett tengeri fóka hadműveletre, a tengeralattjáró-háborúra, sem a partraszállásra nem kerül sor. Átalakulások Európa keleti felén: 1940. június végén a SZU ultimátumban követeli Romániától Besszarábia átadását Románia fenyegetettsége miatt Magyarország is érvényesíteni akarja területi igényét. Hitlernek szüksége van a román kőolajra, ezért belemegy a két állam közötti döntőbíráskodásba: 1940. augusztus 30-án került sor a II bécsi döntésre, amelynek következtében Erdély északi fele (43 ezer nkm, 2,5 millió lakos, a fele magyar)

visszatért Magyarországhoz, dél-dobrudzsa pedig Bulgáriához. (Romániában kormányválság, Antonescu és a Vasgárda kerül uralomra) Közben Olaszország Görögországot támadja, de nem bír vele az albán hegyeken át. Mussolini komoly hibát követ el a háború egész kimenetelét illetően: mind görögországi, mind északafrikai támadó akciói kudarcba fulladnak. Abból indul ki, hogy a német sikerek örve alatt párhuzamos háborúkat indíthat sajátos olasz céljai érdekében, ehhez azonban nincs meg az ereje és a koncepciója sem, sőt az egyetértés sincs meg a németekkel, hiszen a németek célja az, hogy a fő frontok hátában béke legyen és az erőket majd egy brit ellenes koalícióba tömörítse, hadseregét erre őrizze meg. Az olaszok komoly vereségei viszont nem hogy a siker lehetőségét csillantották volna fel, hanem még jó hadállásokat kínáltak a brit légierő számára, majd az itáliai partraszállás számára is. A németeknek

tehát újabb és újabb frontokat kell nyitni az erők koncentrálása helyett. Ezért próbálja meg Hitler a SZU-val való együttműködést továbbvinni 1940 novemberében. A SZU viszont túl nagy árat szab. Sztálin nemrégiben nyilvánosságra került utasítása szerint a SZU lényegében olyan jelentős gyarapodását kívánta volna, ami a háború után gyakorlatilag be is következett, csak 1940 végén még ezt német-szövetségben is elképzelhetőnek tartotta. A Távol-Keleten tekintettel lett volna a japán érdekekre, Olaszországnak némi területet biztosított volna Afrikában, Németországot a nyugat-európai hegemóniával kínálta meg, de szovjet befolyási övezetként kívánta Finnországtól kezdve a Curzon vonalon és a magyar- német határon át egészen a Balkánig húzódó, a németek által még meg nem szállt egész köztes területet. Sztálinnak ezt a birodalomépítő elgondolását a németek nem honorálták, csak majd a brit-amerikai

szövetségesek fogják ezt megtenni négy év múlva (igaz, hogy ezért a szovjet hadseregnek Berlinig kell magát előreverekedni!). Ugyanakkor természetesen Hitlernek is ezekre a területekre lett volna szüksége. Az ellentét tehát kibékíthetetlen volt: mindkét hatalom célja az volt, hogy az I. vh után Nyugat- és KeletEurópa között keletkezett hatalmi vákuumot kitöltse Ilyen körülmények között Hitler terve a Brit Birodalom négyes szövetségben való megtámadására végleg lehetetlenné vált. Közben stratégiai hibák is történtek: elmaradt Kréta, Málta és Gibraltár megszerzése, s ezek döntő pontok a brit flotta és légierő kezében. Az Anglia elleni hadviselést Hitler ezért a britek potenciális szövetségesének gyors lerohanásával szerette volna folytatni, s ez nem volt más, mint a SZU. A már régebben tervezett orosz háború előkészítésére, azaz a Barbarossa-terv kidolgozására 1940. december 18-án adott határozott utasítást.

SZU elleni összpontosítás érdekében a térségben stabilitást akar: Olaszországot megsegíti Görögországban, de ehhez át kell jutni Magyarországon és Jugoszlávián.→1941 március április: Jugoszlávia felbomlása (ezzel függ össze a jugoszláv államcsíny és Teleki Pál magyar miniszterelnök öngyilkossága is 1941. április 2-án): -független Horvátország (német és olasz befolyás alatt, Bosznia-Hercegovinával) -Szerbia -Olasz fennhatóság alatt Fiume és É-Dalmácia, +Montenegrót is Albániába olvasztja -mai Makedonia egy része Bulgáriához -Bácska Magyarországhoz -Szlovénia egy része a Német Birodalomhoz 1941. június 22: hadüzenet a SZU-nak: nagy légi előkészítéssel azonnal megindul 152 német hadosztály Meg lehet jegyezni, hogy a két hadviselő fél hatalmi mámorában fittyet hányt a másik előkészületeiről beérkezett jelentésekre: mélyen lebecsülték egymás erejét. Közben azonban a potenciális erőviszonyok

átrendeződtek, mégpedig Németország kárára. A hadi potenciál mérete szempontjából Nagy-Britannia nem állt már nagyon távol a némettől, a szovjet pedig nagyjából azonos volt vele. Most viszont a némettel közel azonos két hatalom váratlanul objektíve egymás szövetségese lett a németekkel szemben. Az angol-szovjet egyezményt 1941. július 12-én írták alá Érezhető volt már az amerikaiak jelentős anyagi támogatása is a brit felzárkózás érdekében (1940-ben ismét Roosevelt az elnök, aki változtat az elzárkózáson: előbb Nagy-Britannia, majd Kína, 1941 második felében pedig már a SZU is az anyagilag ellenszolgáltatás nélkül támogatandók listájára kerül. 1941-ben a pedig már a katonák is megállapodnak abban, hogy a szövetségesen fő célja Németország legyőzése). A SZU elleni német támadás, tehát az iménti szövetségesek egymás ellen való fordulása döntő változást jelentett az angol kilátásokban. Ettől kezdve

Hitler anyag- és időháborúja egyben térbeli háborúvá is alakult: a német hátrányok a megszerzett területtel arányosan növekedtek. A már elfoglalt német érdekszféra, s az, hogy annak termelését teljesen a háború céljaira állították át, nem ért föl az ellenfél amerikai anyagi támogatásával és a SZU korlátlan nyersanyag- és ember-készletével. Mindez a háború elején még nem jelentett előnyt, a végkifejlet szempontjából viszont döntőnek mutatkozott. 1941 végéig több ezer km-t jutnak előre Moszkva alá a német csapatok. A német hadsereg a gyorsabb, de Sztálin is készült: óriási csapatösszevonásokat hajtott végre, s azokat a határ mentén vonta össze, támadó hadosztályokat állított föl, s óriási üzemanyagkészleteket halmozott föl.→ A SZU is megelőző támadásra készült Ez lett azonban a terv gyenge pontja: az előrevont hadosztályok a támadók, Hitler gyorsabb, megelőző támadásaival szemben nem tudnak

védekezni:→ ezért olyan látványos a németek előrenyomulása. Ez a látványos haladás viszont éppen az óriási területek miatt nem jelent győzelmet: + beáll a tél:→ így a német támadás elakad Moszkva alatt. De nagyon lényeges, hogy először sikerült valakinek a második világháború alatt a németeket megállítani. Az oroszok sikert abban értek el 1941 folyamán, hogy a németek számítása ellenére újabb és újabb hadseregeket tudtak fölállítani, és a hadiipart időben áttelepítették az Uralon túlra. Fordulatot idézett elő Japán állásfoglalása. Japán mindvégig bizonytalan és megbízhatatlan szövetséges volt a németek számára: amíg a britek elleni tervet fontolgatták orosz szövetségben, addig Japán a SZU támadására készült, amikor pedig a SZU megtámadása lett a fő feladat, akkor a japánok a német szövetséget már arra akarták fölhasználni, hogy a franciák, illetve az amerikaiak rovására terjeszkedjenek a

Távol-Keleten. Így Japán a SZU-val 1941-márciusában semlegességi szerződést kötött, s a SZU-t nem támadta meg. Megtámadta viszont 1941. december 7-én a Perl Harbour kikötőjében lévő amerikai flottát, tehát az USA csendes-óceáni érdekszféráját tekintette megszerzendőnek. Az utóbbi időben kezd az kiderülni, hogy az USA-t ez a támadás nem érte váratlanul: időben megfejtették a japán kódokat, de eltitkolták azért, hogy legyen jogcímük a háborúba való belépésre. Ezzel az európai konfliktus világméretűvé terebélyesedett, s ugyanakkor az USA belépésével teljesen megváltoztak az erőviszonyok. Ekkor az USA adta a világ ipari termelésének többségét: többet, mint az összes többi együtt! Az USA nemzeti jövedelme is több, mint az összes ellenfélé együtt, s ennek 1,5%-át fordítja a hadseregre, de ez is messze több mint a többieké! Egy nappal az amerikai flotta megtámadása után a japán csapatok brit érdekeltségi

területen szálltak partra és megindultak Szingapúr felé, közben december 10-én elsüllyesztették a brit flotta két vezérhajóját. Elfoglalták a Fülöp-szigeteket, Thaiföld felől Burma ellen támadtak, kapitulált Hongkong, partraszálltak Indonéziában, majd Új-Guineán. A mélyben érlelődik tehát a fordulat, de Németország még lendületben van: 1942 közepén még valószínűnek látszik Németország győzelme. - légi támaszpontot nyit Krétán - páncélos bázist épít Tobruknál (Rommel), s innen támad - a Don felé új arcvonalat nyit a keleti fronton, s ezzel a SZU déli részének nyersanyagbázisait akarja megszerezni - zajlik az Atlanti csata: legintenzívebb szakasza: 1942 augusztusától folyik a tengeralattjárók küzdelme 1943 folyamán teljes átalakulás ment végbe, Németország egyik megkezdett hadműveletét sem fejezi be győzelemmel. A változás folyamatában 4 döntő csata zajlik 4 hadszíntéren: 1. a Csendes-óceánon 1942.

június 2-6: Az USA erőfölényét jelzi Midway szigete mellett a tengeri és légi csata, amelyben Japán 3 ezer repülőt és 6 ezer embert veszít, s ezt nem tudja többé kiheverni. Az erőviszonyok tehát megváltoztak a szövetségesek javára. 2. Észak-Afrikában: Rommel El Alameinig jutott, 1942-43 elején mégis vereséget szenved Ennek okai: - Málta brit légi és tengeri bázis folyamatos utánpótlást biztosít - Hitler alábecsülte az észak-afrikai front erejét: nem küld elég utánpótlást és hadianyagot - 1942 november 8-án a brit és USA csapatok partraszállnak Marokkóban (Churchill koncepciója a szárnyakon való támadás: ugyanezt a célt fogja betölteni Szicília és Olaszország is) →1942 októberétől Rommel visszavonul, majd 1943 májusában 250 ezer német és olasz katona adja meg magát. Ez lesz az oka annak, hogy a szövetségesek át tudnak kelni Szicíliába 3. Sztálingrád a Paulusz vezette német hadsereg 1942 augusztus 19 után

próbálja közbezárni Sztálingrádot, ez a hadsereg 1942-43 elején teljesen megsemmisül egy a város fölmentésére irányuló szovjet ellentámadásban. Okai: -már teljes kapacitással termelik a Szibériába telepített gyárak az utánpótlást -ember van korlátlanul -a tél igen kegyetlen -az oroszok kivédik a Mannstein vezette mentesítő támadást -Hitler nem engedi a kitörést →1943. január 31-én 90-100 ezer német adja meg magát Paulusszal az élen (a hadifogságot 5 ezer éli túl!) Január 12-én indít új támadást a Vörös Hadsereg a Donnál Voronyezs térségében: ennek esik áldozatul a 2. magyar hadsereg Midway tehát fordulat a távol-keleti háborúban, ahogy Sztálingrád a keleti fronton és El Alemein az afrikai fronton. Erre az időre az amerikai gazdasági fölény katonai fölénybe ment át. 4. Atlanti csata: a német tengeralattjárók nagy korszaka, a szövetségeseknek nincs ellenük elég tengeralattjárójuk, de van iránykeresőjük a

víz alatt és radarjuk a víz fölött.→jelentős veszteségeket okoznak, 1943-ban Dönitz admirális bejelenti, hogy a tengeri csatát elveszítették. A maradékot visszavonták a dán és norvég partokra Az elveszített előnyt többé nem tudták visszaszerezni. 1943. június: Szicíliai partraszállás (Mussolinit lemondatják) 1944 júniusra a szövetségesek Rómánál, de az északi részen a németek kiszabadítják Mussolinit, báb-államot szerveznek. 1943 nyarán indul az oroszok nagy nyári offenzívája, s 1944. január 4-én átlépik a régi lengyel határt nyugat felé. Az északi frontszakaszon 1944 elején kezdődik a már jó éve ostromzár alatt lévő Leningrád fölszabadítása. 1942-től a szövetségesek fő vitatémája a második front kérdése: azaz, hogy hol szálljanak partra, azaz meddig engedjék előrenyomulni a SZU-t. 1942 júniusában döntenek az afrikai partraszállás mellett, ezzel azonban Sztálin nem elégedett, mert nem tehermentesíti a

keleti frontot. Churchill a teheráni konferencián két megoldást javasol: vagy a Balkánon, vagy az Adriai partokon. A második front kérdésében az amerikai álláspont győz: nyugat felől szállnak partra, hogy Németországot minél előbb legyőzzék, mert utána az amerikaiaknak a távol-keleti front a fontos, ott pedig szükségük van az oroszok támogatására (tehát nem érdekük, hogy a SZU-t Európában korlátozzák). 1944. június 6: Normandiai partraszállás: Overlord hadművelet Észak-Franciaországban, de nem Dovernél, ahogy várják, hanem attól délre, Caën és Cherbourg között. A brit-amerikai partraszállás abszolút légi- és tűzfölényben történt, s így néhány nap alatt már zárt angolamerikai front alakult ki. Július 17-én már áttörték a német főerők arcvonalát, s ezzel Franciaország fölszabadítása kezdődött meg. Augusztus 15-én már franciákkal kiegészített amerikai erők szálltak partra Dél-Franciaországban.

Augusztus 25-én a szövetségesek De Gaulle alakulataival együtt vonultak be Párizsba, október 21-én pedig már az első német várost is sikerült elfoglalni: Aachent. 1944 végén indítja a nyugati fronton a német haderő utolsó koncentrált páncélos támadását az Ardenneken átkelve: itt vetik be a V1 majd a V2 rakétákat, amelyeket azonban nem sikerül már hatékonnyá tenni. A támadás nagy riadalmat kelt és gyors sikert hoz, végül azonban üzemanyag hiányában állnak meg. Mindez jól mutatja, Hitler fő problémáját: nem tudta azokat a nyersanyagkészleteket megszerezni, illetve megtartani, amelyekért a háborút indította. Az Ardennekből kivont német páncélos-csoport kapott szerepet a keleti front utolsó megtervezett német hadműveletében is, amely azonban már a Dunántúlon zajlott: 1945. március 6-án indult az ún. Balatoni csata, melynek célja a Duna vonalának birtokba vétele, és Budapest visszafoglalása. Sikertelen, április

elején a Vörös Hadsereg eléri Bécset, április 16án pedig megindítja a Berlin elleni összevont hadműveletet Hitler április 30-án öngyilkos lesz. 1945. május 7-én a nyugati szövetségesek előtt, május 9-én pedig a szovjetek előtt Jodl illetve Keitel írta alá a fegyverletételi dokumentumot. Ezzel a háború az európai hadszíntéren befejeződött. Veszteségek: 40 M ember halt meg Európában. Ebből a SZU: 20 M, lengyel:4 M, délszláv 2 M, francia 0,5, amerikai 0,4, német 5M, zsidó 6 M. A jaltai és a potsdami konferencia Az európai háború befejezésekor a győzteseknek csak embrionális tervük volt a rendezésre. Voltak ugyan Németország teljes leértékelésére született tervek, amiket azonban az USA nem fogadott el. Churchill szerette volna a szovjet megszállási zóna határát korlátozni, ezért 1944 október 9-én tárgyalt Sztálinnal, s erről meg is állapodtak (eszerint Bulgária és Románia döntően szovjet, Görögország döntően brit

zóna lett volna, Magyarország és Jugoszlávia pedig vegyes megszállási övezetbe került volna). A lengyel-szovjet határ megállapításában azonban nem közeledtek, hanem távolodtak egymástól a szövetségesek tervei. A november 14-én aláírt egyezmény még Németország vonatkozásában is csak három megszállási zónáról szólt. Ekkor szállt harcba a francia kormány feje, De Gaulle, aki mindent megtett azért, hogy Franciaország is a győztesek között szerepeljen. Ezért elzarándokolt Moszkvába is, ahol németellenes éllel francia-szovjet szövetségi szerződést kötött. Ebben a lengyel-német határként az Odera-Neisse vonalat határozták meg. 1945. február 4-én nyílt meg a jaltai konferencia Sztálin, Churchill és Roosevelt részvételével A megállapodásokban szerepet játszott az, hogy a távol-keleti ügyek lezáratlansága miatt az USA-nak még szüksége volt a SZU segítségére és ezért kész volt további engedményekre. A lengyel

keleti határként a Curzon-vonalat fogadták el, a nyugati határt nem szabták még meg, de egyetértettek abban, hogy Lengyelországot jelentősen el kell tolni Nyugat felé. Ennek fejében Sztálin hozzájárult ahhoz, hogy a lubliniakból alakult lengyel kormányt néhány nyugati emigránssal kiegészítsék. Itt iktatták be a negyedik, a francia megszállási övet is Németország háború utáni megszállásába. A jaltai megállapodás szerint olyan biztosítékokat kell teremteni, hogy Németország militarizmusa ne támadhasson fel (nürnbergi per, átnevelő táborok stb). A távol-keleti ügyeket egy szovjet-amerikai titkos egyezmény rögzítette: eszerint a SZU igényt tart az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban elvesztett mandzsúriai területekre és kötelezi magát az európai harcok befejezése után a távol-keleti hadba lépésre. A jaltai konferencia bocsátotta ki a „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” című dokumentumot, amelyben

leszögezték, hogy minden népnek joga van szabad választásokkal demokratikus berendezkedést teremteni. Ennek azonban a halvány esélye sem létezett a szovjet megszállási területen. Ebben a szellemben került sor 1945. április 25-26-án az Egyesült Nemzetek alapító Kongresszusára San Franciscóban. Ezen 51 ország képviselői voltak jelen, de közben Roosevelt elnök halála miatt az USA-t már Truman képviselte. Az utolsó szövetséges konferenciát 1945. július 17-én nyitották meg Potsdamban Truman, Sztálin, Churchill, illetve 2 nap után a Labour Party választási győzelmének következtében Atlee részvételével. A tárgyalások eredményét augusztus 2-án hozták nyilvánosságra Ebben alapelvként kimondták ugyan, hogy Németország egységét fenn kell tartani, de a jóvátétel összegét mégis a megszállási zónák termeléséből kellett előállítani, így tehát végülis megalapozták a nyugati és a keleti rész gazdasági szétszakadását.

Rendelkeztek a Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában élő németek kitelepítéséről. Ezen a konferencián is szó esett a SZU távol-keleti segítségéről, hiszen ott a japán ellenállás makacsnak látszott. Ez az erőviszonyokban itt is meglátszott: Sztálinnak jó pozíciót biztosított. A konferenciák tehát tükrözték az erőviszonyokat, de érdemben egyetlen kérdést sem rendeztek. Nem alakultak ki a béke és az új Európa körvonalai, nem rajzolódtak ki a befolyási övezetek, azokat továbbra is az erőviszonyok alakították. Nem rendezték a több millió hontalan, a jóvátétel és a békés termelésre való átmenet problémáját, a nemzetiségi jogokról is elfeledkeztek. A szövetségesek tehát képesek voltak a győzelem közös biztosítására, de a béke együttes megteremtésére nem. A világ tehát már a fegyverek elhallgatásának pillanatában kettéosztásra ítéltetett. A nyugati szövetségesek egymás között a

nyugati világ talpra állítása és megsegítése érdekében megegyeztek. Már 1941-ben határozott Roosevelt és Churchill a nyugati világban újjászervezendő multinacionális kapcsolatokról. Ennek nyomán 1944-ben az amerikai Bretton Woodsban nemzetközi konferenciát tartottak, amelyen létrehozták a Nemzetközi Valutaalapot (IMF), a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, azaz a Világbank alapját, Ennek alapján jött létre 1947-ben az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT). A bretton voodsi alapok segítették tehát a nyugati világ háború utáni gazdasági és pénzügyi talpra állítását, de ebből a világ másik fele természetesen kimaradt. A háború lezárása a Távol-Keleten. Az utolsó felvonás az amerikaiak 1944 közepi partraszállásával kezdődött a Marianaszigeteken, majd októberben MacArthur szállt partra a Fülöp-szigeteken. Az itt vívott tengeri csatában Japán olyan veszteségeket szenvedett, hogy

tengeri hatalma megszűnt. Novemberben kezdték meg az amerikaiak Japán bombázását, 1945. április 1-jén pedig partra szálltak Okinaván. Ezzel máig is jelentős tengeri bázist szereztek, s így Japán sorsa megpecsételődött, de még nem látszott a hadakozás vége. A SZU is kész volt az itteni harcokra, de érdemi csata már nem folyt, mert Japán megadási feltételeiről folyt a huzavona. Augusztus 6-án és 9-én került sor a két atombomba ledobására, ami kétségtelenül elősegítette a gyors befejezést és azt is, hogy ne kelljen az amerikaiaknak a SZU segítségét megvárniuk. Elsősorban tehát politikai jellegű indokai voltak. Közben azonban augusztus 8-án a SZU hadat üzent Japánnak és megindította csapatait Mandzsuria, Észak-Korea és a Kurili-szigetek elfoglalására. Ehhez Mao Ce-tung kommunista hadereje is csatlakozott Hirohito császár ekkor járult hozzá egy olyan kapitulációs okmány elküldéséhez, amelyben saját feltételeként

megszabta, hogy a japán császár jogai fennmaradnak. Az USA számára mostmár nagyon sürgős volt a háború befejezése, így a császár jogait elismerte. Kimondták, hogy a császár a felelős a békeszerződés betartásáért. A Kínában állomásozó szovjet haderő előtt augusztus 21-én kapituláltak, majd szeptember 2-án a Missouri fedélzetén aláírták az okmányt. Japánt az amerikai haderő szállta meg MacArthur tábornok szeptember 8-án tartotta győzelmi bevonulását Tokióba. A japán békeszerződést 1951-ben kötötték meg San Franciscoban: de a SZU és Kína nem írta alá. Következmények: Sem Olaszországnak, sem Japánnak, sem pedig Németországnak nem sikerült a célba vett birodalomépítés. Csupán Sztálin birodalma élte túl ideig-óráig a világháború viharát Ez viszont jócskán megnövelt területen és hatalmas befolyási övezeten terpeszkedett. Hitler politikája miatt a vízválasztó nem a diktatúrák és a demokráciák

között húzódott, hiszen a sztálini diktatúra a győztesek között foglalt helyet. Pedig Hitlernek tudnia kellett, hogy Sztálin lett volna az egyetlen, akivel megegyezhetett volna a világ nagy részének felosztásában. Hitler döntése tehát, hogy Sztálin a demokrácia oldalán kerül a győztesek közé, s a háború után a nyugati demokráciák ellenére építi tovább birodalmát. A SZU, Anglia és az USA tehát 1941-től csak azt tehette, amit tett: együtt védekezhetett a német támadás ellen. A szövetség azonban nem lehetett tartós, hiszen más-más célokért harcoltak. Sztálin kitartott a birodalmi-területi szemlélet mellett, míg az amerikaiak elsősorban gazdasági, technikai és pénzügyi potenciáljukat akarták latba vetni azért, hogy a világ urai legyenek. A háború után tehát Németországban európai szempontból két peremállam találkozott, az USA és a SZU, az európai nagyhatalmak jelentősége megszűnt. Az európai hatalmak tehát

egy belháborúban tönkretették egymást és a kontinenst is. Csak az USA katonai jelenléte ígért biztosítékot arra, hogy a SZU csak addig a pontig nyomult, amit az egyébként reális Sztálin elérhetőnek és szükségesnek ítélt. A dolgok állása szerint ezt az amerikai katonai jelenlét szabta meg. Mivel azonban ez sem volt végtelen, az USA kifizette a számlát, és gyakorlatilag szó nélkül engedte át a SZU-val határos hatalmas területet a szovjet birodalom előterének, a szovjet zónának. A SZU olyan katonai nagyhatalommá vált a háború során, hogy Európában nem volt párja. Ennek megfelelően a szovjet katonai tevékenység, s később a politikai befolyás övezete hatalmas területekkel bővült. Óriási területekre terjesztette ki befolyását az USA is. Egyrészt a megszállással (NyugatEurópában és a Távol-Keleten), másrészt gazdasági befolyása érvényesítésével Gazdasági téren az USA lett a világelső. A technikai elsőség sem

lehetett vitás, s az atombomba kizárólagos birtoklása miatt közvetlenül a háború után katonai szempontból is világelső volt. Most tehát az I. vh után támadt látens, a két vh között láthatóvá vált közép-kelet-európai hatalmi vákuum helyett egy összeurópai méretű hatalmi hézag keletkezett, és a befolyási szférák határait az amerikai-szovjet birkózásnak kellett eldönteni. 11. tétel A hidegháború Európában 1945-49. A britek és az USA egyezett meg 1944 augusztusában a háború utáni rendezés elveiben, ezt szabályozta az Atlanti Charta. a/ nem törekednek területi növekedésre b/ nem akarnak olyan változást, amit a népek nem akarnak c/ minden állam meghatározhatja államformáját d/ minden állam egyenlő feltételekkel vegyen részt a világkereskedelemben e/ le kell mondani az erőszak alkalmazásáról Ezek az elvek a legerősebbnek kedveztek. A SZU-nak egészen mások voltak az igényei: minimálisan a Molotov-Ribbentrop

paktumban meghatározott határok, maximálisan a befolyási övezetek kialakítása. 3 nagy befolyási övezetben gondolkodnak: 1. Finnországtól a Boszporuszig az európai övezet 2. Közel-Kelet, amelynek mozgatója az olaj 3. Csendes-óceán: Szahalintól Indokínáig Ezekre az övezetekre vonatkozó igényüket különböző diplomáciai tárgyalásokon jegyzékekben rögzítik. 1944. október 9-10: Churchill-Sztálin Moszkvai százalékos tárgyalásain az európai övezetet osztják fel. Ez csak hallgatólagos felosztás, erről írásos megállapodás nem történt Ez azonban teljesen ellentmond az Atlanti Chartának és lényegében eszerint történik meg a rendezés. Ez tehát az európai megosztottság alapja, azaz a hidegháború alapja. Felvetődik tehát a kérdés, hogy ki a felelős a hidegháborúért? -a hagyományos angolszász vélemény szerint a SZU -a marxista történészek ezt tagadják -a felelősség tehát megoszlik, de nagyobb rész jut a felelősségből

a SZU-ra. Azért tehát, ami 1945 után kialakult, a felelősség nagyobb részben a SZU-é, de a többiek olyan veszélyesnek érzik térnyerését és európai szerepét, hogy a többiek is hozzájárulnak a hidegháború gerjesztéséhez. A SZU-nak a megszállt területeken kívül nincs annyi érdekeltsége, de ahol van, azt keményen védi, s azok számára életbevágóak. Az USA-nak több érdekeltsége van, de azok számára nem annyira életbevágóak. Az USA-nak vannak befolyásolási elvei is: szabad kereskedelem, nyitott kapuk elve. A jaltai konferencián létrehozott szerződést mindenki másként értelmezte. A SZU szoros kontroll alá akarta venni Kelet-Európát: ebből kirí Jugoszlávia: hiszen Tito kis segítséggel maga szabadította föl az országot, s egészen más Görögország. Két ütközőterület van: A. Kelet-Európa B. Németország ad A./ Kelet-Európa: A SZU számára a legfontosabb 1. a Baltikum, Lengyelország keleti része, Besszarábia, az a

terület tehát, amit a MolotovRibbentrop paktum is jelzett Ezt a SZU egyszerűen meg akarja szállni és meg is teszi (vagy kiirtással vagy szerződéssel, vagy annektálással). 2. a csatlós államok övezete Lengyelországot eltolják Németország rovására kb 400 km-rel Nyugatabbra: így a SZU részévé válik az a rész, amit a Molotov-Ribbentrop paktum rajzolt meg. Lengyelország ma is magában foglalja Kelet-Poroszországot és a lengyel korridort: tehát valóban az Odera-Neisse határ a német-lengyel határ. A lengyel csatlós állam belső berendezkedése is problematikus: hamar kiszorítják a kormányzásból a lengyel emigránsokat, 1946-ra szovjetizálják Lengyelországot. Ez a SZU számára fontos biztonsági szempontból. Csehszlovákia: 1945-ben Kárpátalja a SZU-hoz kerül, a szudétanémeteket durván eltávolítják (kitelepítik), és Csehszlovákia megmarad. Szociáldemokrata kormányát lehetetlenné teszik: Masaryk kiesett az ablakon! 1947-re

szovjetizálják. Románia: 1946 májusára eldől, hogy egész Erdély Romániához kerül, ugyanis azzal zsarolják Romániát, hogy ha baloldali kormány alakul, akkor megkapja Erdélyt. (Groza) Bulgária: könnyen befolyásolják Magyarország: az 1945-ös demokratikus választásokon egy szovjetellenes párt, a Kisgazdapárt győz, 1947-re föltrancsírozzák. 1948-49-re szovjetizálják Jugoszláviát támogatják abban, hogy kapja meg Triesztet és Tarviziót. Ez nem sikerül 1947re ellentét alakul ki Tito és Sztálin között, mert Tito a saját útját akarja járni Felveti a Dunamenti konföderációt (Dimitrov is!), a SZU viszont határozottan ellenáll (1947-ben már Tito a láncos kutya). A Jugoszláviában elszenvedett sikertelenség miatt gyorsítják fel a szovjetizálást a többi országban: pl. Magyarországon tsz-esítés, államosítás Görögországban más a helyzet: a SZU hozzájárult ahhoz, hogy Görögország nyugati érdekterület legyen. De

Görögországban antimonarchista baloldali, kommunista partizánmozgalom működött (Titóék támogatják), ezért polgárháború tört ki. Nagy-Britannia itt ismeri be 1947-ben, hogy nem tudja stabilizálni a helyzetet, így az USA-hoz fordulnak. 1947. március 12-én erre a helyzetre keletkezett a Truman-doktrína: Görögországban nem engednek a SZU-nak. Ezért jelenik meg a VI Amerikai flotta Truman szerint: „nem engedhetjük meg Görögország szovjet befolyási övezetté válását, mert sodorná magával Törökországot is.” A görög partizánok nagy része elmenekül (pl Magyarországra is: Beloiannisz). ad B./ Németország Németország felosztásában megegyeztek, de a hosszútávú megoldást nem találták meg. A SZU innen mindent elvitt jóvátétel címén. A franciák is vittek mindent a zónájukból Már 1946-ban konfliktusok voltak ezért. Churchill és az USA hamar felismerte, hogy ez nagyon drága: Németországot annyira meg kell segíteni, hogy magát

eltartsa. 1946 végén a brit és amerikai zónát egyesítik: 1947. január 1: Bizónia Ehhez csatlakozik majd Franciaország is 1948-ban a SZU Berlint elzárja az USA előtt: légi hídon látják el. 1949-ben ezt a SZU feladja, ekkor jön létre a két megszállási övezetből a két állam: NDK és az NSZK (1989-ig). 1947.júmius 5-én az USA meghirdeti a Marschall-segélyt Alapelve az, hogy Ny-Európát talpra kell állítani segéllyel, nehogy a szociális problémák a SZU felé vigyék, s ezzel a baloldali mozgalmakat is le akarják szerelni. Ezért tőke- és árusegély érkezik Az elvek szerint azok kapják a segélyt, akik részt akarnak venni a gazdaság talpra állításában, azok nem, akik más ország talpra állítását akadályozzák. Végül a segélyprogramban felkínált kölcsönökkel és segélyekkel 16 európai ország él. Ebben gyökerezik Olaszország, Németország és Franciaország gazdasági fellendülése. A SZU viszont nem engedi saját befolyási

övezetében a segélyt igénybe venni. A Marschall segély fogadására 1948-ban állítják fel az Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezetet (OEEC). Ekkorra eldőlt tehát, hogy Európa mind politikailag, mind gazdaságilag kétpólusúvá vált. Ennek következménye az is, hogy az USA nem vonul ki Nyugat-Európából. 1949. április 4: A NATO (Észak-atlanti Szerződés Szervezete) megalakítása, s ebben 1955ben már az NSZK is részt vesz (miután elismerik szuverenitását) 1947: Komintern, 1949. január 25: a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) megalakítása élén a SZU. 1945-49 között tehát Európa kettévált: Ny-D (Görögország és Törökország) mögötte az USA, K-Európa mögött a SZU. 12. tétel A hidegháború globálissá válása: 1949-1962. Európa tehát elvesztette korábbi hegemón szerepét a világban, de együttesen sem érte el azt az erőt, amit az USA egymaga jelentett. Mégis kitüntetett jelentőséggel bír a

II vh után is Az Európán kívüli konfrontációs helyszínek: 1. Kína Kínában a belpolitikai káosz folytatódik a háború után: Csang Kaj-sek nem bírja megszerezni az egyeduralmat, gazdaságilag támogatja az USA. A SZU a Japán helyén levő nagyhatalmi űrt tölti be: visszaszerzi az 1905-ben elvesztett területeket (Szahalin, Kurili-szigetek). 1949-ig a SZU maga is Csang Kaj-sekkel törekszik jó viszonyra. Csak Mao Ce-tung győzelme után szerződik vele (Csang Kaj-sek elmenekül Tajvanra). Kínának ekkor még egyik fél sem tulajdonít különös jelentőséget: tehát konfrontációra ekkor még nem kerül sor. 2. Korea A japánok kivonulása után kettészakad: Észak-Koreában a SZU, Dél-Koreában az USA áll a hatalom mögött. De a 40-es évek végére mindketten elhagyják Koreát Dél-Korea 1950 elején védelmi egyezményt köt az USA-val. Az északiak azonban 1950 június 25-én le akarják délt rohanni szovjet jóváhagyással. A déliek az USA-tól,

Mac-Arthur tábornok hadseregében támogatást kapnak: partra szállnak és visszaszorítják az északiakat. Az északiak Kínából és a SZU-ból kapnak támogatást. Ez a helyzet az USA-ban kommunista-üldözést is maga után von. 1950 novemberében Kína segíti meg az északiakat és visszanyomják dél felé az amerikaiakat. Ez az első katonai konfrontáció az egykori szövetségesek között 1951 áprilisában MacArthurt elmozdítják és a 38 szélességi kör mentén stabilizálódik a front, ennek mentén kötik meg 1953. július 27-én a panmindzsoni fegyverszünetet : ma is létezik ez a hidegháborús maradvány. Állandó ellenségeskedés folyik a panmindzsoni határ mentén, csak napjainkra kezd valamennyire átjárhatóvá válni. Az USA a Távol és a Közel-Keleten is katonai szervezeteket hoz létre: 1951: békekötés Japánnal 1951. szept USA+Ausztrália!Új Zeeland katonai szövetsége=ANZUS paktum 3. Indokína 1954: a franciák veresége Dien Bien Punál.

Vietnam segítséget kér: Vietnami háború Az északi rész Kínától kap segítséget. 1954-ben a genfi tűzszüneti egyezmény Vietnamot a 17 szélességi fok mentén két részre osztja. 1954: újabb katonai szervezet alakul: USA+Nagy-Britnnia+Franciaország+Ausztrália+Új Zeeland+Fülöp Szigetek+Taiföld+Pakisztán=SEATO 1955: Irak+Irán+USA=CENTO. Tehát minden konfrontációs övezetben kiépül egy szovjetellenes katonai szervezet. 4. India: 1947-ben vált önállóvá de területén két önálló állam alakult: India (többségében hindu) és Pakisztán (muzulmán), Pakisztán azonban két, egymástól kb. 1700 km-re levő részből: Kelet- és Nyugat-Pakisztánból áll (nagy népvándorlás és sok mészárlás a szátválási folyamattal, különösen nagy a baj a kettéosztott Pandzsábban). A két állam között már 1947ben háború robban ki amiatt, hogy a muzulmán többségű Kasmír Indiához csatlakozik A fegyverszünet ENSz közvetítéssel jön létre:

kettévágják Kasmirt. Érdekesen jellemzi a helyzetet, hogy Gandhit 1948-ban egy hindu fanatikus, Ali Hán, pakisztáni miniszterelnököt 1951-ben egy muzulmán fanatikus gyilkolja meg. 1950-ban az indiai nemzetgyűlés megalkotja az Indiai Unió alkotmányát, de megmarad a Brit Nemzetközösségen belül. Hasonlóan dönt Pakisztán 1956-ban: államformája iszlám köztársaság, de megmarad a nemzetközösségen belül. 1954-ben rögzítik indiai-kínai együttműködési szerződésként a „Pandzsa Sila”-t, azaz a békés egymás mellett élés öt elvét. Ez természetesen nem akadályozza meg Kínát abban, hogy Tibetet megszállja, a tibeti felkelés leverése után 1959-ben a dalai láma Indiába menekül. A két állam 1959-ben köt szerződést az Indus vizének békés felhasználásáról. 1965-ben kitör a második indiai-pakisztáni háború Kasmírért. Kelet-Pakisztán 1971-ben Banglades néven elszakad Pakisztántól. Pakisztán 1972-ben kilép a Brit

Nemzetközösségből (1989-ben újra belép). Ugyanakkor Ceylon Sri Lanka néven függetlenné válik, de tagja marad a Nemzetközösségnek. Az új államok vezetőit sorra meggyilkolják (1984: Indira Gandhi), katonai puccsok, szeparatista törekvések (tamilok és szingalézek), vallási villongások (szikhek), háborúk. 5. Észak-Afrika: Algériában 1962-ig fölszabadítási harc dúl Franciaország ellen Ezt a SZU nem támogathatja, mert ezzel gyöngítené De Gaulle helyzetét, és ezzel fölrúgná a franciaszovjet szerződést. Vannak régiók, ahol a SZU lépésről-lépésre jelenik meg. Palesztina: A zsidók letelepítése ügyében kezdetben az USA és a SZU is Izraelt támogatja. Nasszer egyiptomi hatalma mögött is a SZU áll. Az 50-es évek elején Egyiptomban szovjet fegyvereket helyeznek el: ez vezet 1956-ban a szuezi válsághoz. Ugyanakkor volt az 56-os magyar forradalom. Úgy egyezkednek a nagyhatalmak, hogy a SZU Egyiptomból hajlandó kivonulni, de

Magyarországról nem. 60-as években szovjet tanácsadók jelennek meg Ghanában, Kongóban, nem sok sikerrel. A legnagyobb változás, amellyel a hidegháború globálissá válik: a kubai válság. Ezt az USA már nem nyelheti le. Néhány fős gerillacsoport dönti meg a Battista-rendszert (1953 óta emelkedik ki közülük még mint politikai fogoly F. Castro Ruz): 1956-ban szállnak partra Mexikóból, majd szabályos gerillaháború kezdődik. Battista 1959-ben elmenekül, Havannát Che Guevara és Castro szállja meg. Castro az új miniszterelnök Már 1959-ben aláírják a szovjet-kubai kereskedelmi egyezményt, amely szerint a SZU öt évig 1 millió tonna cukrot vesz Kubától. A SZU, mint cukorpiac, s mint a gazdasági segély forrása döntő tényezővé válik Kuba számára. 1960-ban államosítanak, ami elsősorban az USA tulajdonosok érdekeit sérti, erre az USA embargót vezet be Kuba ellen. Viszonzásul a SZU olyan rakétabázisokat (közepes hatótávolságú

rakétákat) telepít Kubába, amelyek már az USA-t is veszélyeztetik. 1961: amerikai partraszállás a Disznó-öbölben, de ez sikertelen. 1962 októberében: a világ a Kubának szállított rakéta-utánpótlás miatt globális konfliktushoz jut közel (pár napig késélen táncol a háború kitörése). A Kennedy-kormányzat teljes blokádot von Kuba köré. Október 24-én U Thant, az ENSZ főtitkáűra próbál közvetíteni a blokád ellen harcoló SZU, és a rakéták ellen harcoló USA között. Október 26-i levelében Hruscsov felajánlja a rakéták kivonását, ha az USA megszünteti a blokádot, mindez ENSZ ellenőrzéssel. (Újabb levelében Hruscsov feltételül szabja az amerikai rakéták kivonását Törökországból.) Visszavonják a rakétákat, de Kuba 1993-ig szovjet bázis (csak a Guantanamói szikla amerikai támaszpont.), 1972-ben a KGST-be is belép Tehát a II. vh utáni első néhány évben csak lokális konfliktusok volt, az 1950-60as években már

ez kiterjed az egész világra. →a hidegháború az 1950 -es évek végére globálissá vált, kialakult a bipoláris világrendszer. Az erőviszonyok hosszú távon egyenlőtlenek az USA előnyére, s a versenyhez iszonyú ráfordításokat emészt fel a SZU, az emberek életszínvonala rovására. Ez azonban az 1970-es évekig még nem látszik. 13. tétel Az enyhülés: 1962-1975. A két szuperhatalom állandó harcából mindenki megértette, hogy a világ számos pontján lehet közöttük háborús konfliktus. Új fejlemény, hogy a fegyverzetben már mindkét oldalon van atomfegyver (szovjet hidrogénbomba kipróbálása: 1953.) A kiút az enyhülés, ami, mint megoldási metódus, már az 50-es évek elején megjelenik. 1953: tűzszünet Koreában 1954: francia-vietnami béke 1955: az osztrák kérdés megoldása Európában: a semlegesség vállalásának feltételével innen a SZU kivonul, aláírják az osztrák államszerződést. 1956: Finnország: a SZU kivonul

Porkalából, amit eddig támaszpontként megszállva tartott. 1955. szeptember: Konrad Adenauer moszkvai látogatása: német hadifoglyokkal tér haza Ennek hatása óriási Németországban. -tárgyalások Japánnal →1955: Eisenhover, Hruscsov, Eden tárgyalása Genfben: nemzetközi csúcstalálkozó a feszültségek csökkentéséről. - kereskedelmi kapcsolatok beindulása Kelet-és Nyugat között -megindulnak a nukleáris fegyverzet korlátozására irányuló tárgyalások Tehát kölcsönösen elfogadják a kialakult érdekszférákat, mert mindkét fél beletörődött a kialakult helyzetbe (függetlenül a retorikától). Ezért 1953-ban Németországon és 1956-ban Magyarországon az USA nem avatkozik be. Az enyhülés tényezői: -1953: Sztálin halála -1956. XX Kongresszus, ahol Hruscsov megszilárdítja hatalmát -világossá válik, hogy a konfliktusra való állandó készenlét borzalmasan megterheli a költségvetéseket (pl. Mo: a vas- és acél országa) Vannak

azonban az enyhülés ellen ható tényezők is: -1958-61: a Berlinnel kapcsolatos vita. A SZU azt akarta, hogy Berlin teljesen keleti ellenőrzésbe kerüljön, →1961. a Berlini fal megépítése (fennáll 1989-ig) Ezt végülis az USA lenyeli, a SZU pedig lenyeli azt, hogy ki kell vonnia a fegyverzetét Kubából. Tehát végülis tisztulnak a befolyási övezetek. Az enyhülést erősítő egyezmények: 1963. jún 20: Közvetlen kapcsolat (Forró drót) megnyitása az USA és a SZU között 1963.: SZU és USA közötti fegyverzetellenőrzési és korlátozási egyezmény a légkörre, a világűrre és a víz alatti világra vonatkozólag 1968.: SZU és USA egyezménye arról, hogy a birtokukban levő nukleáris tudást nem adják tovább. De ezt Fro, Kína, Brazília, Pakisztán, India és Izrael nem írja alá! 1972. SALT-I Stratégiai fegyverzet korlátozására szolgáló egyezmény: -korlátozzák az anti ballisztikus rakéták számát -az interkontinentális rakéták

számának limitálása 1974. SALT-II meghatározzák a tartható kétfejű és egyfejű rakéták számát →ezek tehát önkorlátozó egyezmények, melyeket a biztonság és gazdasági megfontolások szempontjából hoznak. Mindkét versengő fél célja, hogy a nemzeti jövedelem kisebb részét költse fegyverzetre. (A fegyverzetre költött költséghányad a SZU-ban a II vh után gyorsabban növekedett, de az USA-nak több mint kétszeres a nemzeti jövedelme!) A. Nyugat-Németország nyitása: Ostpolitik Az 1960-as években a konfrontációs politika (Adenauer) ellenében az Ostpolitik kezdeményezője Willy Brandt (1966). Elve, hogy Németországnak, mint frontországnak érdeke az enyhülés: →nyit K-Eu. és a SZU irányába 1970: Moszkvai szerződés: mindkét fél lemond az erőszak alkalmazásáról mindkét fél lemond a határok erőszakos megváltoztatásáról. Ez különösen azért fontos, mert Németország nem írt alá békeszerződést: tehát de facto nem

ismerte el a kialakult határokat. →Németország tehát az ideológiai ellentétek ellenére közeledik a SZU-hoz. B. Az 1970-es évek hídépítés politikája az USA-ban →1972. Nixon elnök látogatása Moszkvában →1975.: Helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia - elismerik az európai status quot (hogy Németországból kettő van, hogy K-Eu a SZU érdekszférája stb.) - lemondanak ennek erőszakos megváltoztatásáról - együttműködés, kapcsolatok ápolása - 3. kosár: ezt kapja a Nyugat a status quo elismerése fejében: kimondják az emberi jogok tiszteletben tartását, az eszmék szabad áramlását. Ez a szerződéscsomag lett a 70-es években induló ellenzéki mozgalmak alapja, a változtatás irányába ható mozgalmak táptalaja (pl.: Szaharov) Az enyhülést vonzóvá tevő okok: - gazdasági okok - a SZU ezekkel vált az USA egyenrangú partnerévé, így fogadtatja el a bipoláris világ kialakulását - a kereskedelmi kapcsolatok

élénkülnek: a SZU-nak nagyon nagy szüksége van az innovatív technikákra - élelmiszerből a SZU nem volt önellátó, az USA viszont szívesen adott el. - az USA egyre jobban belekeveredett a Vietnami konfliktusba, ez erőit lekötötte - NSZK: Ostpolitik - a SZU és Kína közötti konfliktusból (1969: konfliktus az Usszuri mentén) az USA Kínát ítéli veszélyesebbnek: jobb tehát szerinte a SZU-t szerződésekkel édesgetni, nehogy összefogjanak. Ezt 1971-ben Nixon pekingi látogatásakor úgy fogalmazzák meg, hogy nem Kína-ellenesek, de szovjet-barátok (ebben a konfliktushelyzetben tehát az USA-nak lesz manőverezési lehetősége). Az enyhülés alatt voltak a világban nyugodtabb zónák, de voltak kisebb-nagyobb konfliktusokkal terhelt térségek is. Nyugodtabb zónák: - Közép- és Dél-Amerikában: az USA itt nem tűrt szovjet befolyást, ezt a SZU tudomásul is vette. (Csak Peruban próbált gazdaságilag beavatkozni, és Chilében segítette igen csekély

mértékben az Allende elnök nevével fémjelzett baloldali változást ellene belső katonai puccs szerveződött: a SZU még gazdasági segítséget sem nagyon mert adni. - ugyanilyen visszafogott volt az USA K-Európába.: Jugoszláviát és Romániát próbálja az USA másként kezelni, de 68-ban nem avatkozik be Csehszlovákiában sem! Nyugtalan zónák: 1. India: a II vh után 1947-ben önállóvá válik, de olyan belső vallási, etnikai alapon fejlődő feszültségek feszítik, amik elfojtására már nincs meg a gyarmattartó: →a széthúzás lesz az uralkodó. 1947-ben a mohamedánok önálló államot alakítanak: Pakisztán De ez akkor két területből áll: Nyugat-Pakisztán és Kelet-Pakisztán között van Kasmír. A kasmíri kérdés tehát a köztes terület hovatartozásáról szól. 1966-ban szovjet közvetítéssel megosztják Kasmírt: a nyugati rész Nyugat-Pakisztánhoz, a keleti rész Indiához kerül. A 60-70-es évek konfliktusa a kelet-pakisztáni

konfliktus: 1971-ben alakul meg az új KeletPakisztán állam: Banglades. A zóna a mai napig nem nyugodt, újra és újra jelentkezik 2. Közel-Kelet: a konfliktus hátterében az olaj, és Izrael állam áll A 60-as évek végére kialakul, hogy Izraelt elsősorban az USA, az arab államokat a SZU. támogatja 1967: Hat napos háború: Izrael és Egyiptom, Jordánia és Szíria között. A casus belli az Akabai-öböl lezárása, majd Izrael elfoglalja Egyiptomtól a Sinai félszigetet, a Golanfennsíkor Szíriától, a Jordán balparti övezetét Jordániától. A két nagyhatalom maga nem avatkozik a konfliktusba. 1973-ban Egyiptom támad, de csak egy minimális területet foglalnak vissza a Sinai félszigetből, csak 1982-ben a Camp David-i egyezményben adja vissza Izrael Egyiptomnak a Sinai-félszigetet. 3. Vietnam: Dél-Vietnamban az USA van jelen, mint stabilizátor: tanácsadói vannak itt (1961-ben 1000, 1965-ben 75 ezer!). 1965-ben jelennek meg az első harcra is kiképzett

csapatok. 1968-ban több mint fél millió amerikai van itt: irtózatos haditechnikát vonultatnak fel: több bombát használnak itt fel, mint az ezelőtti konfliktusokban összesen. ÉszakVietnamot a SZU és Kína támogatja Baloldali kormányzat: cél az egyesítés Az USA-nak presztízs és stratégiai céljai egyaránt vannak itt: alapvetően veszélyeztetné az USA távol-keleti érdekeit a dél-vietnami állás elvesztése. Félnek a dominó-elvtől is: félnek attól, hogy elvesztése precedens értékű lenne. Gazdasági érdekei azonban nem fűződtek a vietnami háborúhoz. Miért nem tudott az USA győzni? - nem ismeri a terepviszonyokat, aminek előnyeit a helyi lakosság viszont jól kihasználja - É-Vietnamot a SZU támogatja (kb. 1/3-a ez a támogatás az USA-énak) - nem tudják az amerikaiak, hogy miért harcolnak - ez volt az első háború, amit a TV szinte egyenesben közvetített az USA-ban, nagy volt a háború-ellenes hangulat →1970-71-ben kezdik az

amerikaiak kivonni a csapatokat Vietnamból, ez 1973-ra fejeződik be. A helyükre benyomult észak-vietnamiak megtartják állásaikat Délen Ez tükröződik az 1973-as fegyverszünetben. 1975-ben az északiak elfoglalják Saigont és egyesítik a két részt Vietnamnak a mai napig inkább baloldali irányzatú a kormányzata! Ez az USA legnagyobb, és eddig egyetlen háborús veresége. 14. tétel A bizonytalanság évei és a hidegháború vége (1975-1990) A 70-es évek közepétől az enyhülés csökken, kiújulnak a feszültségek. → Kis hidegháború. A SZU aktívabb külpolitikába kezd, erre az USA-is agresszívabban reagál. A SZU ideológiai offenzívát is folytat: - Afrikában - Dél-Amerikában - Közép-Keleten (olaj!) - Afganisztánban. 1979 végén a SZU megszállja Afganisztánt (egy belpolitikai fordulat miatt!), ezt az USA már nem fogadhatja el: → a SALT II. végrehajtását blokkolja - a gabonaszállításokat leállítja - high tech- embargó - 1983: az

amerikai gép lelövése. Az USA-ban 1976-81 között aktívabb emberjogi politikára van lehetőség: J. Carter alatt 1980: Carter doktrína viszont már válasz a SZU. afganisztáni bevonulására: a SZU lépését agresszívnek ítéli, amely súlyos veszély a világbékére. 1981 után, Reagan alatt megerősödött a hidegháborús hangulat: „A SZU a gonosz birodalma, amelyet el kell pusztítani!” → Csillagháborús program 1983-tól, szülője Teller Ede: világűrbe telepített stratégiai rendszerek. Ebben a vonatkozásban a SZU válaszútra kerül: - vagy követi ezt a telepítést: óriási ráfordítások árán, amely csődbe viszi a SZU-t - vagy nem követi, s akkor egyértelművé válik az USA fölénye. Ebben az időben, amikor az USA agresszívebbé válik, a SZU-ban vezetési válság: 1983-ban Brezsnyev, 1984-ben Andropov, 1985-ben Csernyenko hal meg: Gorbacsov. Gorbacsov ismeri föl, hogy fegyverkezni nem lehet. Cél tehát: →hatékony engedményeket kell

tenni az USA-nak →A SZU-t belsőleg és gazdaságilag meg kell erősíteni A gondolat helyes, de hogy ezt reformokkal lehet megtenni, az fatális tévedés: a beindított reformok nem konszolidálják, hanem dezintegrálják a birodalmat (ez a korhadó birodalmakban általában így történik, amikor reformokkal próbálják életben tartani, pl. Török Birodalom). →1991: A SZU. megszűnése, s ezzel megszűnik a világ addigi bipolaritása is Ehhez azonban döntően járul hozzá az, hogy K-Eu. is a saját útját választja A SZU-beli és a kelet-európai változásokhoz a nacionalizmus is hozzájárul. A SZU-ban délen sok a mohamedán, Keleten pedig vallásilag és etnikailag is sokrétű. A demokratizálódás (a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka) óhatatlanul is a régiók erősödéséhez vezet: → centripetális hatás! 1988. nyarán 30 nacionalista megmozdulás → kiéleződik a centrum és a perem ellentéte. Súlyosbodnak a viták a régióban, a

szovjet-blokkban is 1980-81-től: csehek és szlovákok, bolgárok és törökök, Magyarország és Románia, Jugoszlávia és Albánia (ütközőpont Koszovo) között. 1987-88-ban már meglehetősen mérsékelt a vágy a SZU-hoz való tartozásra és a kommunizmusra. →A SZU 1988. decemberében az ENSZ New Yorki közgyűlésén jelenti be, hogy kivonja csapatait Kelet-Európából. (ugyanebben az évben vonja ki csapatait Afganisztánból is!) Ezzel Gorbacsov feladja a Brezsnyev-doktrínát: a SZU-nak a szocializmus megmentése érdekében a szocialista táborban szabad fegyverrel is beavatkozni. Ezt először Lengyelországban és Magyarországon értik →1989 meg: végén Pozsgai bejelentése is ebbe a vonalba illeszkedik: 1956. forradalom volt 1989. februárjától pluralisra berendezkedés 1989. október 23: a köztársaság kikiáltása (Szűrös Mátyás) - átalakulások Lengyelországban - Magyarországról kiengedik a kelet-németeket nyugatra → A változásokat a

nemzetközi viszonyokban 1989. novemberében a máltai csúcstalálkozón viszik végbe: megállapodnak a SZU. visszavonulásáról Ezzel tulajdonképpen érvényesítik a jaltai szerződést, amely azt mondta ki, hogy Kelet-Európa megválaszthatja államformáját. 1991. január 6-június 28: a KGST felmondása 1991. július 1 A Varsói Szerződés felmondása A szovjet katonai erő kivonása: 1991. Magyarország, Csehszlovákia, 1992 Lengyelország területéről. 15. tétel Globális politika és lokális konfliktusok a világban a hidegháború után (1990-2000) A SZU felbomlása: 1. Legjelentősebb a Balti államok elszakadási törekvése: 1987 nyarán már erős szeparatista törekvés (még a Lakiteleki találkozó is csak 1987 szeptembere!) 1987 nyarán már 10-15 ezres tüntetések voltak. Litvániában 1987-88-ban eltörlik az oroszt, mint hivatalos nyelvet, 1989 elején bevezetik a saját állampolgárságot. 1989 augusztus 23-án, a Molotov-Ribbentrop paktum

megkötése 50. évfordulóján 3 millió ember alkot élő láncot a Balti államokban. 1990. február: Litvániában nemzeti győzelem a választásokon 1990. márc 11 Litvánia deklarálja önállóságát 1990. március 30 Észtország deklarálja önállóságát 1990. május 4 Lettország deklarálja önállóságát 1991. tavaszán a népszavazásokon mindhárom a teljes önállóságot támogatja, amivel együtt jár a nemzeti valuta bevezetése, és a vámhatárok felállítása. 1991. szept 2-án az USA, 6-án a SZU ismeri el a Balti államok önállóságát 2. Ukrajna: 1986: a csernobili katasztrófa, majd a Belorussziában feltárt II vh-ús tömegsírok híre hangolja a SZU ellen a közhangulatot. 1991 márciusában a 2/3 még a SZU fennmaradása mellett van. 1991 augusztus: a Gorbacsov elleni puccs 1991. december 8: Ukrajna, Belorusszia és Oroszország kimondja a SZU megszűnését és a FAK (Független Államok Közössége) megalakulását. Ezzel a SZU elveszítette

stratégiailag a XIX. századi cári hódításokat is: a SZU Ny-i és D-i határa több ezer km-rel húzódik vissza. 3. Moldávia: (=Besszarábia 1812-ben került Oroszországhoz, 1920-40 között Romániához), 1940-től a SZU tagköztársasága. Itt a lakosság 2/3-a etnikailag román (ciril abc-t kellett használni, a román nyelv mégis fennmarad), 1/3 pedig török etnikumú, de keresztény lakosság=gagauzok, + laknak még itt az állami kiszolgáló személyzetként ide telepített oroszok. Érthető tehát az a hajlam, hogy Romániához csatlakozzon, ezt azonban az ott állomásozó szovjet hadsereg fegyverrel akadályozza meg. A fegyveres fenyegetés hatására a FAK-hoz csatlakozik, de állandó bizonytalansági tényező. Ez jó példa arra, hogy az etnikai elv alapján megfogalmazott követelések destabilizáló hatásúak: a változás ugyanis nem az etnikai határok mentén, hanem a közigazgatási határok mentén játszódik le, s ezt a helyzetet a szakadár

mozgalmak állandóan veszélyeztetik. Változások a szovjet blokkban: 1. Jugoszlávia: Az 1990-es szabad választások után Montenegróban és Szerbiában kommunista erők, másutt a nemzeti erők jutnak hatalomra. A térség két eltérő blokkból áll: Szlovénia, Szerbia, Montenegró és Macedonia nagyjából heterogén, a többi etnikailag rendkívül kevert. A föderációs átalakulás tehát nem sikerülhet! 1990-91 fordulóján Szlovénia és Horvátország szavaz a függetlenség mellett. 1991. június 25 Szlovénia, és Horvátország 1991. november 21 Macedónia 1992. március 1 Bosznia-Hercegovina nyilvánítja ki függetlenségét A belgrádi kormány 10 napos harccal könnyen egyezik bele Szlovénia elvesztésébe. Horvátország helyzete azért bonyolultabb, mert itt sok a szerb nemzetiségű lakos (1,5 M), + a tengerpart is hozzá tartozik. A szerbek tehát nem fogadták el Horvátország függetlenségét, fegyveres harcot kezdtek ellene és 3 független

területet alakítottak ki Krajnai Köztársaság néven (ezt nem ismerte el senki). Cél tehát a szerbek részéről a boszniai és horvátországi szerb területek megtartása. Ez a helyzet adott alkalmat a NATO-beavatkozásra (a Knini Köztársaságból csak 1995-ben vonultak ki). 1991-ben elismerik Horvátországot, s ettől kezdve nem belügy tovább a szerb kérdés, hiszen már önálló államot támadnak. Szerbia ezt a harcot feladja, de Boszniában tovább folyik Bricskónál biztosított az összeköttetés a K-i és a Ny-i boszniai, a horvátországi és a szerbiai szerb területek között. A terepviszonyok miatt haderővel nem tudják dűlőre vinni a dolgot 1995: Daytonban a közigazgatási határok mentén egyeznek meg. Bosznia áll egy szerb köztársaságból és a többiből. Ez a megoldás nem lehet tartós, legfeljebb addig, amíg a békefenntartók jelen vannak! A másik nagy probléma Koszovo kérdése: 85%-ban már albánok lakják, de ez volt a szerb

anyaterület, +stratégiailag is fontos. Az etnikai alapú rendezés itt is lehetetlen: az USA félt is ettől, mert ez itt is deintegráló tényező lenne. Ezért 1999-ben a szerbeket kiparancsolják Koszovóból, de a konfliktus itt is a levegőben lóg. Sőt azzal fenyeget, hogy a koszovói albán válság átterjed máshová is a dominó-elv alapján: látunk is erre példát Macedóniában, a Tetovo környéki albánok ügyét (28%-ban albánok, mégis el akarnak szakadni!). A nemzetközi békefenntartók Macedónia egyben tartása mellett állnak, de ez mozgósítja Bulgáriát, Görögországot és Albániát is. A Balkánon tehát egy nagy destabilizáció várható, ellene hat azonban (=késlelteti) a nemzetközi ellenőrzés. Fontos tudni, hogy Oroszország mindegyik válságban a szerbek mellett állt, de nem tudta megvédeni itteni érdekeit. 2. Németország egyesítése: 1990 A megosztottság megszüntetésének jelképeként 1989. dec 22-én nyitják meg az 1961 óta

megközelíthetetlen Brandenburgi kaput Kelet- és Nyugat-Berlin között. Az első diplomáciai lépések az újraegyesítés felé 1990. februárjában történnek Kelet- és Nyugat-Németország pénzügyi, gazdasági és szociális egyesülésére 1990. július 1-jén kerül sor, az újraegyesítés kérdéseit tárgyaló nemzetközi szerződést Moszkvában a nagyhatalmak szeptember 12-én írják alá. Október 3-a az egységes Németország létrejöttének ünnepe: 1990-ben ekkor az NDK júliusban alakult 5 tartománya belépett az NSZK-ba, ezzel az NDK megszűnt. 3. Csehszlovákia: A csehek és a szlovákok föderációja 1992 január 1-jén fölbomlott, mindkettő külön-külön önálló (1939-44 között is volt egy Tiso vezette „önálló” Szlovákia). A változás békésen, némi cívódás árán ment végbe a változás („bársonyos forradalom”): ez tehát az ellenpélda arra, hogy csak balkáni módra lennének az elválások megoldhatók. →

Köztes-Európában 12-ről 20 fölé nőtt az államok száma, de ezzel a háttérben húzódó etnikai és vallási problémák nem oldódtak meg. Csak Csehországban vannak 10%-nál kevesebben a nemzetiségek, és időközben az egyes területeken a kisebbségek sorrendje és aránya is megváltozott. A SZU fölbomlásával a térségben a legnagyobb kisebbség az orosz (1990-ig a magyar volt!). A legnagyobb kisebbségi probléma az oroszok és az albánok ügye, mellettük a többi nem olyan problematikus, bár természetesen állandó feszültségforrásként hat a térségben. Az Európai Közösséghez való tartozás talán ellene hathat a szeparatív törekvéseknek. Az Európai Uniós egység tehát tompíthatja az ellentéteket, de nem szüntetheti meg azokat. → Mindebből tehát látható, hogy a bipoláris világrend megszűnése (a SZU felbomlása) elsősorban Európában okozott változásokat. A világ többi részén nem történtek ilyen irányú változások:

Kuba, Kína továbbra is szocialista köztársaság, Korea továbbra is két részből áll, Japán pedig az USA szövetségese. →Még sok változás várható a világban! Az 1991 utáni világ egypólusúvá vált a többpólusúvá fejlődés lehetőségével: a SZU. megszűnése után sem tűnt el a másik pólus: szocialista köztársaságok vannak még a világban: az átalakulás csak Európában fejeződött be. Erre a világra jellemző az USA globális túlsúlya. Határai közül 1898-ban, a spanyol-amerikai háborúban lépett ki a Monroe-elv jegyében („Amerika az amerikaiaké”) Kínára a Washintoni konferencia mondta ki az USA számára fontos nyitott kapuk elvét (1921-22). Az I. vh-ban lép ki az izolacionizmusbólí: döntő módon avatkozik be a világpolitikába és többé lényegében nem is vonul vissza a világpolitikai szerepből. Az USA és a SZU közötti rivalizáció 3 fő terepen, Eurázsia peremvidékén volt a legjelentősebb: a.

Köztes-Európában Németországtól Görögországig b. Távol-Keleten c. Közel-Keleten → tehát az egypólusú világban is centrális kérdés az USA számára Eurázsia hovatartozása. A jövő szempontjából ez a döntő! Brzenzinszky Eurázsia-sakktábla elmélete 4 nagy területet különít el: Ny, D, K és a Középső területet (Oroszország). I. Nyugat A különböző mutatók szerint viszont a világban az USA túlsúlya perspektívikusan csökken. Növekszik viszont Eurázsia együttes súlya éppen az Európai Unió révén. Főszereplők lehetnek tehát: Nyugat-Európában az Európai Unió, azon belül a legfontosabb a német-francia egységfront, ezzel szemben áll egy évtizedek óta hanyatló Nagy-Britannia. Az Európai Unió tehát hosszú távon lehet az USA ellenfele is, de még nagyon sok a nyitott kérdés. -hol lesznek az EU határai: ebből a szempontból alapvető kérdés, hogy terjeszkedjen-e (folyamatosan bővítsen-e) az Eu, vagy mélyítsen.

Fennáll az a veszély, hogy ha túlzottan bővül, már nem s legfejlettebb európai államok közössége lesz. -ma az Eu-nak nincs egységes külpolitikája, és így nincs hadserege sem. Ez az, amit Kissinger úgy fejezett ki, hogy nagyon szívesen együttműködik az EU-val, csak mondják meg, hogy milyen telefonszámot kell fölhívni. Ez a probléma már a jugoszláv válságban is megmutatkozott: tehát ez nem egyetlen nagyhatalom. Katonailag Ny-Eu biztonságát a NATO katonai ereje biztosította, de ennek legnagyobb ereje az USA-é! Ezek az erők tehát egymás ellen hatnak! Az USA tehát nem érdekelt abban, hogy Ny-Eu. a NATO-ból kiváljon, sem az, hogy az EUnak önálló külpolitikája és hadereje legyen Az Európai Unió egy évezredes álmot, az egységes Európa álmát a legközelebb hozta a megvalósuláshoz, de még nem maga az egységes Európa. Az egység nincs olyan szinten, mint az USA-é! II. Déli konfliktuszóna (Közép-Ázsia, csecsen, tadzsik, üzbég

stb) azért olyan fontos, mert hatalmas olajkincse van, nagyobb mint a Közel-Keletnek! A csecsen kérdés az olajvezeték ellenőrzése feletti harc! Tehát fontos gazdasági érdek. A köztársaságok nem homogének etnikai szempontból, bár a többségüket a névadó nemzetiség adja (Üzbegisztánban 71% üzbég, Örményországban 93% örmény, Azerbajdzsánban 90%azeri, Kirgizisztánban 52% kirgíz). Az etnikumok viszont átnyúlnak a mai határokon, mert 1920 körül mesterségesen húzták meg a határokat. Többségük mohamedán! →rájuk befolyással vannak a mohamedán államok: Törökország (ráadásul ezek egykori török birodalmi területek), Irán, Pakisztán. →Nem látszik tehát túlzásnak az, hogy Közép-Ázsia a XXI. század Balkánja! Önmagában ugyanis egyik sem lehet tényező, csak célpontok lehetnek az önálló játékosok számára: elsősorban az USA és Oroszország számára. III. Középső konlfiktuszóna: Oroszország: hagyományosan

érdekelt Ny, D és K felé is, de irtózatos válságban van. A 70-es években még az USA partnere volt, s innen bukott: tehát óriási frusztráció jellemzi. Az elmúlt 10 évben 3 doktrína volt kitapintható: 1. Jó képet vágnak a bukáshoz: demokratizálódunk s ennek fejében talán egyenlő partnerek maradhatunk. Ez a jellemző Jelcin első idejére: ezt az USA egy darabig el is fogadja Az 1999-es NATO bővítés, amely az orosz tiltakozás ellenére ment végbe mutatja, hogy ez a politika nem volt sikeres, hiszen Oroszország nem nemzetközi tényező. + A Fekete-tengert is Ukrajna veszi át, + a Balkánon sem sikerül az orosz érdeket érvényesíteni. 2. A másik elképzelés szerint Oroszországnak a közel-külfölddel= azaz az elveszített területekkel kell kapcsolatot építeni. Ez a 90-es évek közepének koncepciója: de nagyon rövid ideig sikeres: csak Beloruszia akar igazán visszaintegrálódni, a többiek legfeljebb a szövetségre hajlandók. 3. Új

szövetségi rendszert kell kiépíteni az USA dominanciája ellen Ehhez szövetségesül adódik Kína és az Európai Unió. Ez tehát egy önvédelmi szövetség lenne, de ellentételezésük Oroszország nem tud semmit felkínálni. Ma ezt nehéz elképzelni, de az elképzelés logikus, és nem is idegen az orosz gondolkodástól az eurázsiai szerep („Oroszország Dzsingisz kán birodalmának várományosa”). Nincs viszont készen egy eurázsiai sajátos gondolkodás, pedig láttuk, hogy ez a legfontosabb terep az USA számára is. IV. Keleti konfliktuszóna: A Távol-Keleten számos feszültségforrás van Itt vannak önálló játékosok: Japán: gazdasági nagyhatalom, de katonailag jelentéktelen. Kína: minden szempontból jelentős, sötét ló, amely nem mutatta meg a fejlődési irányát. Kommunista ország, katonai diktatúra, de már 10 éve jelentős gazdasági növekedést produkál: 7-8%. → Kína tehát óriási hatalom lehet, de a lehetőség két esélyes: a

a modernizáció sikeres; b. a modernizáció szétveti a birodalmat További bizonytalansági tényező, hogy óriási ellentétek jellemzik a modernizálódó és a hagyományos részeket. Kína tehát nagy destabilizálódást okozhat a térségben! Korea: Igen jellemző a megosztottsága. Délen abszolút modernizáció, óriási gazdasági növekedés: 50 milliós ország, nagy tőkeerővel van jelen a világgazdaságban. Északon jelentős haditengerészet és légi erő, de ugyanakkor mélységes nyomor. Dél-Korea rövid távú célja az egyesítés, amit feltétlen elér, a tárgyalások nagyon előrehaladottak. Ha ez létrejön, az USA helyzete ebben a térségben megingott, de ha kivonul innen, a dominó-effektus itt beindulhat! Jó ütőkártya az USA kezében Tajvan: nyugati típusú piacgazdaság, de az amerikai haderő mögött. Kína célja viszont a Tajvannal való egyesülés A távol-keleti feszültségzónák: Kurili-szigetek, Korea, Kína-Tajvan, Tibet és

Észak-Vietnam. Az USA mellett tehát világhatalmi szerephez juthatna: az Európai Unió, Oroszország, Japán és Kína. A 90-es évekre tehát egyetlen szuperhatalom maradt, az USA, de világhatalma azon múlik, hogy az eurázsiai kontinens peremterületein mi történik. A történek többesélyes