Gazdasági Ismeretek | Közgazdaságtan » Bánhegyi Gábor Marcell - A versenyképesség tényezői

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak A versenyképesség tényezői Nyíregyháza 2003. november 28 Készítette: Bánhegyi Gábor Marcell 2003/2004 tanév I. félév II. évfolyam gazdálkodási szak levelező tagozat D. csoport Tartalomjegyzék Bevezetés A nemzetközi versenyképesség dinamikus felfogása Tényezőellátottság Keresleti viszonyok Kapcsolódó és ellátó iparágak A hazai versenykörnyezet A környezetügyi szabályozás és az innováció A nemzetközi versenyképesség fejlõdése és a környezetpolitika A tényezőellátottság húzta versenyképesség A beruházás húzta versenyképesség . A tudomány és technológia a megújulás, a versenyképesség alapja A technológia transzfer, a diffúzió szerepe, feltételei A tudomány és technológia irányítási rendszere, koordinációs struktúrái A tudomány- és technológiapolitika Lezárás Irodalomjegyzék 2 Bevezetés: A gazdasági

növekedés és versenyképesség fő tényezői között a következőket szokták említeni: - tőkefelhalmozás, - oktatás, - befektetés a kutatásba és fejlesztésbe, - az adózás szerkezete, - kereskedelempolitika, - jogi és politikai struktúrák, - erkölcs. A versenyképesség problematikáját meg lehet közelíteni úgy, mint a fenti tényezők viszonylagos súlyának és interakcióinak kérdését, és úgy is, mint két lehatárolt alrendszer kapcsolódását. Külön kérdésként vetődhet fel az is, hogy melyik korszak versenyképességét vizsgáljuk: az ipariét vagy a posztindusztriális korszakét? Merőben másak egy posztindusztriális megközelítés szempontjai. A premodern és az indusztriális korhoz képest a következőkben látjuk a posztindusztriális kor fő jellemzőit: A premodern, indusztriális és posztindusztriális kor ideáltipikus paradigmái világkép, tudományfelfogás viszony a gazdasághoz szervezett–ség, finanszírozás életút

nevelési mód premoderntradicionális - mitikus, vallásos - organikus indusztriális posztindusztriális - hit az ész univerzalitásában - lehatárolt, zárt tudománykép - a tudomány feloldódása az információban - nyitott, pluralista tudománykép - a család, munka, - "szétkapcsolódott" - reintegrált mítosz, művészet - alkalmazkodás a taylorizált - a munka, a tanulás, a szabadidő, a egysége munkához szórakozás határainak elmosódása - beágyazott - a tanulás és a munka, a szabadidő - a munka központi szerepének és a munkaidő éles szétválása megszűnése - a munka központi jelentősége - hit - az egyéni igények prioritása, a az oktatási kimenet és a gazdasági központi tervezés helyett: helyi munkaerőigény racionális, központi összekapcsolódás összekapcsolhatóságában, tervezhetőségében - nemzetségi keretek - központosított, nemzetállami - globalizált és egyidejűleg lokálissá nagyszervezet vált -

központosított erőforráselosztás - vegyes finanszírozás, piaci elemek - választási lehetőség: - választási lehetőség: korlátozott, - viszonylag nagy választási nincs lineáris életutak lehetőség, elágazó életutak - tevékenység a - a (tudományos) - a hétköznapi és esztétikai közösségben kognitívumok és normák megismerés rehabilitálása - közvetlen rendszeres, intézményes közvetítése - a nevelés mint kapcsolat, az tapasztalás értékek, a tudás, a cselekvési minták - irány: felülről lefele - nem közvetlen cseréje a generációk, 3 intézményesedett - organikus szocializációs cél tanárszerep összetartás - beilleszkedés a hierarchiákba, a munkamegosztásba - tudáskiválasztó, tudás-elosztó, ítélőbíró tipikus tevékenységek - nincs tanár: közvetlen tapasztalatátadás a klánban, családban - utánzás, együttcselekvés értékek - együttlét - fegyelem - növekedés - ésszerűség, tervezhetőség -

a környezet átalakítása motiváció - túlélés - interiorizált teljesítményetika - közlés, befogadás vallások, rétegek, nemek, nemzetiségek, szubkultúrák között - interaktivitás - irány: alulról is - önállóság, kreativitás - társ a keresésben: - facilitátor - mediátor - moderátor - párbeszéd, keresés, értékelés, válogatás, kritika, közvetlen megfigyelés, - tolerancia - boldogság - önismeret - spontaneitás - a környezet védelme - kíváncsiság Gátló tényezők/figyelmeztető jelek Külső: • Csökkenő piaci részesedés • Ügyfelek elvesztése • Hitel és pénzügyi támogatás egyre szigorúbbá váló feltételei • Kedvezőtlen image/média kommentárok • Részvényárfolyam, versenyképesség csökkenése Belső: • Csökkenő nyereségesség • Csökkenő értékesítés - állandó árak mellett • Alacsony szintű könyvelési gyakorlat • Felső vezetés határozatlansága • Gyakori

vezető váltás • Stratégiai gondolkodás/tervezés hiánya • A részletekre fordított figyelem hiánya • A vezetés egyre több időt fordít a cash-flow menedzsmentre és a rövidtávú krízisekre • Gyengülő forgótőke helyzet 4 A nemzetközi versenyképesség dinamikus felfogása Az elméleti fejtegetések a nemzetközi kereskedelem ama felfogására épülnek, amely az országok közötti cserét a komparatív előny fogalmával magyarázza. Ricardónál a komparatív előnyt az egyes termékeket előállító munka termelékenységében meglévő különbségek hozták létre; a Heckscher - Ohlin-hipotézis az országok eltérő tényezőellátottságára vezette vissza a relatív árelőnyöket. E szerint az országok egyforma technológiával, ám eltérő mennyiségben rendelkezésre álló termelési tényezőkkel bírnak, és azon termék gyártására fognak szakosodni, amelynek az előállítása a viszonylag bőségben meglévő termelési

tényezőt igényli. A homogén termelési tényezők és termékek feltételezésével a vállalatok árversenyt folytatnak: egy gyártó annál versenyképesebb, minél olcsóbban kínálja ugyanazt a terméket. A komparatív előnyök elméletét számos szempontból bírálták: eltekint az ún. technikai rések kialakulásától és a technológiatranszfertől, a termékdifferenciálástól, a növekvő skálahozadéktól, a multinacionális vállalatok különleges szerepétől. Nem tudja megmagyarázni a hasonló tényező-ellátottságú országok közötti, kétségtelenül létező, úgynevezett iparágon belüli kereskedelmet. Ráadásul a vállalatok egyre inkább globális stratégiát folytatva versenyeznek, a tényezők részben mobillá váltak, miközben - némiképp paradox módon - a nemzetközi kereskedelem nem szűnt meg, õs t szintje emelkedett. Ha pedig a komparatív előnyök elmélete alapján nem magyarázható a nemzetközi kereskedelem, hatástalanok azok a

kormányzati politikák is, amelyek a tényezőárak alacsonyan tartására irányulnak. A Vernon és Hirsch kidolgozta termékciklus-elmélet már a külkereskedelem egyfajta dinamikus megközelítését jelenti. Vernon szerint a hazai piac keresleti oldalának fejlettsége az innovációs fölény s az első bevezető (first-mover) versenyképességének megalapozója. A külkereskedelem iránya azonban állandóan változik: a termelés más­más régiókba történő áthelyezésének oka a termelési eljárások átalakulása; azaz a termék piaci életútja során számottevően megváltozik az alkalmazott technológia és a tényezőigény. Ám még megválaszolatlanul maradnak az innovációban és a fejlőõdési ütemekben beköve tkező változások összefüggései, kiváltó okai. (A kezdeti innovátorok le is szakadhatnak.) Az új kereskedelmi elmélet elemzései a piac tökéletlenségeire, az ideiglenesen nyerhető monopolpozíciók előnyeire összpontosítanak.

Ezekben a leírásokban a nemzetközi piac oligopolisztikus, néhány rivális verseng egymással, közvetlenül befolyásolva az árakat, tudatos stratégiát alkalmazva versenytársaikkal szemben. A kereskedelem inkább véletlenszerű és időleges előnyökön alapul; döntő tényezők: a növekvő volumenhozadék, az úgynevezett tanulási 5 görbén elfoglalt pozíció (begyakorlottság) és az innováció. A fejlett gazdaságok technológiai változtatásai és a fejletlenebb országokba irányuló technológiatranszferjük a nemzetközi kereskedelem meghatározó elemei. E vizsgálódásokkal a schumpeteri gazdaságba lépünk. A vállalatok hajlandóak termelő erőforrásokat áldozni a kutatásra és fejlesztésre, hiszen az új tudás, az új termékben vagy technológiai eljárásban megtestesülő elsőbbség legalábbis rövid távon monopolista előnyök kiaknázását teszi lehetővé. Idővel az új technológia közkinccsé válik, ám egyre újabbak kerülnek a

piacra, megint csak időlegesen nagy nyereségeket biztosítva bevezetőjüknek - a schumpeteri gazdaság így halad útján. Érdemes hát megfizetni a termékfejlesztés, az innováció statikus költségeit, hiszen egy folyamatosan integrálódó világgazdaságban a dinamikus méretgazdaságossági előnyök is növekednek. A tökéletlen piacon új megvilágításba kerülnek a nemzetközi versenyképességet javítani próbáló kormányzati politikák. Michael Porter műve, amely a nemzetközi versenyképességről szóló irodalom sikerkönyve (The Competitive Advantage of Nations) sok tekintetben épít a fentiekben felvillantott teóriákra bevallottan schumpeteriánus megközelítésből született. Porter szerint a nemzetközi versenyképesség, vagyis a külpiacokon való sikeres és tartós, azaz fenntartható helytállás globalizáció ide, globalizáció oda - elválaszthatatlan az innovációra ösztönző, megfelel õ hazai gazdasági környezettől.

Vizsgálatai szerint ugyanis a hazai gazdasági környezet meghatározó még a multinacionális cégek versenyképességében is. Porter elmélete igyekszik magyarázatot találni arra, hogy mi teszi lehetővé egyes országok versenyképességének megalapozását. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy igazából nincs értelme az egész ipar versenyképességéről beszélni; még a legfejlettebbek is csak néhány iparágban (pontosabban iparági klaszterban) versenyképesek valójában. Ezt pedig szerinte az adott iparágak tekintetében a hazai gazdasági környezet következő négy, egymással kölcsönhatásban lévő adottsága teszi lehetővé: - a (széles értelemben felfogott) tényezőellátottság; - - a keresleti viszonyok; - - a kapcsolódó és ellátó iparágak megléte; - - a megfelelő vállalati stratégia, a versenytársak jelenléte, a versenykörnyezet. Ezek még kiegészülnek a kormányzati politikával és a szerencsével, amelyek az előző négy

tényezőn keresztül hatnak a nemzetközi versenyképességre. Mindezen tényezőknek a termelékenység növekedését kell elősegíteniük, ami végső soron a - termékekre és a termelési folyamatra egyaránt vonatkozó - innováció dinamizmusától függ. 6 Porter nemzetközi versenyképességről szóló elmélete a klasszikus és neoklasszikus modellektől egészen eltérő keretet nyújt a környezetügy tárgyalására. A következőkben sorra vesszük a porteri négyszög elemeit, és megkíséreljük rendre felvetni a környezeti szempontot. Tényezőellátottság Porter szerint a - közgazdasági értelemben - fenntartható versenyelőnyt csak az innováció állandó dinamizmusa biztosíthatja. Ha a versenyelőny valamely olcsó és bőségesen rendelkezésre álló termelési tényezőn alapul, ez csak rövid távú és felettébb labilis előnyt jelent, hisz például a természeti erőforrás kimerülhet, vagy máshol ugyancsak előfordulhat. A porteri

hierarchiában annál kisebb az értéke a fennálló versenyelőnynek, minél inkább a termelési tényezőkön és azoknak is csak szűk körén alapul. Másrészről a tényezőellátottság egyébként sem önmagában, abszolút értelemben előny, hanem csak akkor, ha a tényezőket hatékonyan használják ki, és gondot fordítanak állandó megújításukra, fejlesztésükre. Porter szerint a legtöbb iparágban - különösen azokban, amelyek létfontosságúak a fejlett gazdaságok termelékenységének növekedése szempontjából - a legfontosabb tényezőket a nemzetek nem öröklik, hanem iparáganként változó módon létrehozzák. A bőségesen rendelkezésre álló termelési tényező, erőforrás - szemben a neoklasszikus elmélet feltevésével - így akár hátrányt is jelenthet, mert a vállalatok „ellustulnak”, nem fektetnek elég súlyt az innovációra. A dinamikus szemléletben annyiban éppen a szűkös erőforrás válik előnnyé,

amennyiben a szűk keresztmetszetet áthidaló innovációra ösztönöz. A szűkös tényező ilyen módon történő kihasználása nemcsak megtakarításokat tesz lehetővé, hanem új tényezőelőnyöket is teremthet. További előny lehet, ha a vállalat a tényezőárak emelkedő tendenciáját már korán felismeri, és így az innovációval megelőzi versenytársait. E szerint tehát a környezetügyi szabályozás értelmezhető úgy, mint ami szűkíti a tényezőellátottságot az alapanyagokként és a szennyezés befogadó közegeként szolgáló környezeti javak tekintetében, és ezáltal energiamegtakarító, szennyezés-csökkentő innovációra sarkall. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a tényezőhiány nem lehet általános; szükség van olyan tényezőelőnyre, amely nélkül nincs innováció. Elsősorban az infrastruktúra lehet ez a tényező, annak általános (például közlekedési, kommunikációs, oktatási rendszerek) és speciális (például

szakosodott kutatóintézetek) formái egyaránt. A környezetpolitika nemcsak akképpen lehet hatással a tényezőellátottságra, hogy szűkíti egyes tényezők kínálatát, hanem úgy is, hogy új tényezőelőnyt teremt a környezeti infrastruktúra kiépítésével. A fizikai infrastruktúra elemein 7 (például hulladéktárolókon, víztisztítókon) túl idetartoznak a vállalatok által alkalmazott környezetkímélő technológiák és mindaz a tudáskészlet is, amely lehetővé teszi ezeknek fejlesztését Keresleti viszonyok Ami a versenyképességet meghatározó másik fontos elemet, a keresleti viszonyokat illeti, nem a mennyiség lényeges, hanem inkább a minőség; vagyis a differenciált, a különbségekre érzékeny, kifinomult és jövőre orientált hazai kereslet a legelőnyösebb (ami összecseng a termékciklus­elmélettel). Ez ugyancsak ösztönzi az innovációt, a termékdifferenciálást, és a versenytársakkal szemben lépéselőnyhöz

vezethet. A skandináv országokban például hagyományosan nagy fontosságot tulajdonítanak a társadalmi jólét, a környezetvédelem problémáinak, és - mint Porter megállapítja – „a svéd és a dán vállalatok számos olyan iparágban (mint például a víztisztító berendezések gyártásában) sikeresnek bizonyultak, ahol a környezeti szempont fontossága más országokhoz képest hamarabb jelentkezett”. Japánban a gyártók már igen korán az energiaárakra érzékeny fogyasztókkal találták magukat szembe, amit a kormányzat széles körű propagandával, felvilágosítással, a termékek energiahatékonyságára vonatkozó előírásokkal õsített. er A japán vállalatok így a világot megelőzve igyekeztek javítani termékeik energiahatékonyságát, és amikor az első olajválság után máshol is figyelni kezdtek erre a problémára, ők már komoly eredményeket mondhattak magukénak. A keresleti viszonyoknak bizonyára döntő befolyásuk van

arra, hogy adott iparág kihasználja-e a létező tényezőelőnyöket, esetünkben a környezeti infrastruktúrát; és hogy versenyeznek­e a vállalatok a környezetvédelmi kritériumok terén. A bővülő kereslet jótékonyan hat a hazai versenykörnyezetre. A környezetügyi intézkedések azonban társadalmi igényre születnek, vagyis már bevezetésükkor léteznie kell egyfajta környezeti tudatosságnak, amit a környezetpolitika tovább mélyíthet. (A fogyasztói preferenciák információkkal történő befolyásolása a piaci mechanizmushoz illeszkedő környezetpolitikai eszköz.) Az Európai Unióban nemrég bevezetett (de egyes országokban már eddig is létező), a termékek minősítésére szolgáló ökocímke és a vállalatok értékelését célzó ökoauditálás például kifejezetten a fogyasztók alaposabb tájékozottságát hivatottak elősegíteni. A jövõben a környezet ügye, az energiával és ásványi kincsekkel való takarékoskodás

problémái mind nagyobb súlyra tesznek szert. Ha egy ország keresleti viszonyai és az ezt befolyásoló 8 környezetpolitika elősegíti e szempontok korai tudatosulását, akkor - és erről szólnak a fenti példák - a termelők versenyelőnyre tehetnek szert. A környezetkímélő módon gyártott termékek világpiacából például 12 százalékban részesednek a híresen szigorú honi környezetvédelmi szabályozással szembesülő német vállalatok. Kapcsolódó és ellátó iparágak Porter szerint egy ország nemzetközi versenyképessége úgynevezett iparági klaszterek mentén alakul ki. A klaszter létrejöhet vertikálisan is, vagyis az egymásra épülő, egymást ellátó iparágak között, de horizontálisan is, a kiegészítő vagy akár helyettesítő termékeket gyártók révén, ahol mód van az ismeretek, technológiák áramlására. Egy­egy klaszter lényegében azt a rendelkezésre álló tudáskészletet, technológiát testesíti meg, amely

előnyt biztosít a versenytársakkal szemben. (Hasonló jelenségről van itt szó, mint az új kereskedelmi elmélet emlegette tanulási görbe révén nyerhetõ költségelőnyök esetében.) Kétségtelen, hogy a környezetügy mentén új klaszterek alakulhatnak ki. A leglátványosabban ezt a környezetvédelmi ipar illusztrálja: ezen termékek világpiaca napjainkban 250 milliárd dollár körül mozog, és a termelés mintegy felét amerikai, egyharmadát nyugat­európai vállalatok adják (The Economist). Medhurst a környezeti ipar fejlődéséből vonja le azt a következtetését, hogy egyértelmûen pozitív összefüggés van a környezetvédelmi kiadások növekedése és a versenyképesség között. A környezeti technológiák (máig fõként „csõvégi” berendezések, nem pedig úgynevezett tiszta technológiák) exportőrei a szigorú környezeti előírásokkal, magas környezetügyi kiadásokkal rendelkező országokból kerülnek ki: a német vállalatok

uralják például az európai piac egyharmadát. A statikus versenyhátrány eme dinamikus versenyelőnnyé alakításában jelentős szerepet kap a kutatást és fejlesztést, az innovációs képességeket megalapozó infrastruktúra. A hazai versenykörnyezet A környezeti előírások szigorodásával, a keresleti viszonyok fejlődésével a környezeti szempont a vállalati stratégia részévé válhat: a cégek környezetvédelmi tevékenységük révén is versenyt folytatnak egymással. Ekkor hosszú távú versenytényező lehet a speciális infrastruktúra, a környezetvédelmi irányultságú vállalati K + F. A keresleti viszonyoktól nemcsak egyoldalúan 9 függnek a vállalatok: ha érdemes e téren rivalizálniuk, maguk fogják ösztönözni, teremteni a keresletet. Amennyiben a versenytársak arra számítanak, hogy a fogyasztók a jobb minõség ű terméket választva annak eladójához pártolnak át, úgy a verseny minőségi versennyé alakul át. Ám a

fejlesztési költségek vállalása csak a piac bővülése mellett ésszerű: „az exportpiaci expanzióra törekvés és a termékminőségre alapozott verseny egybefonódhat”. (Bock) A versenyfeltételek fontos szempontjai: - a vállalatok mérete (a nagyvállalatok képesek befolyásolni szabályozó környezetüket, a kicsiket általában kizárják az önkéntes megállapodásokból); - -exportra vagy csupán a helyi piacra termelő cégek (egyes világpiacra termelő vállalatok a szigorodó környezeti szabályozásra esetleg telephelyük megváltoztatásával válaszolnak); - -a verseny elsősorban költségelőnyökön vagy termékdifferenciáláson alapul (a vállalatok stratégiáinak sokszínűsége ugyancsak fokozza a versenyt); - -rövid vagy hosszú beruházási ciklusok jellemzik az ágazatot (eltérő érzékenységűek lehetnek az egyes iparágak a szabályozás időtávjára). A vállalatok érzékelik­e a környezeti menedzsment hosszú távú

hasznát, az nem kis részben az állami szabályozáson, annak módszerein múlik. A környezetügyi szabályozás és az innováció A porteri elmélet szellemében tehát azt mondhatjuk, hogy a környezetpolitika hosszabb távon nem ronthatja a versenyképességet, ha a fenti négy tényezőre gyakorolt hatására és a tényezők összefüggéseire tekintettel alakítják ki s vezetik be. Például negatív hatású lesz az a környezeti szabályozás, amelyik a termelők között monopolhelyzetek kialakulását vagy fenntartását segíti elő (mondjuk a környezetvédelmi K + F­támogatások, állami megrendelések által vagy a forgalmazható kibocsátási engedélyek kezdeti elosztása révén). Ha azonban a környezetpolitika el tudja kerülni az efféle hibákat, önmagában a szigorú szabályozás nemhogy aláásná a nemzetközi versenyképességet, de hosszú távon feltétlenül javítja azt, mégpedig két módon. Egyrészt a költségmegtakarító,

hatékonyságnövelő innovációra ösztönzése által; másrészt a környezetvédelmi technológiák, az ökotermékek keresletét és kínálatát egyaránt bővítő, új piacot megerősítő hatása révén. Porter a könyvében többször hangsúlyozza: mindaz, ami a statikus szemléletben hátrány, dinamizmusában tekintve előnnyé válik; ez pedig számtalanszor szokatlan, paradox állításokhoz vezet. A vállalatvezetőknek például azt ajánlja, hogy a versenyképesség növeléséhez a 10 legszigorúbb termékelőírásokat és szennyezési határértékeket is meghaladó normákat alkalmazzanak. Az időtáv problematikája. Nyilvánvaló, hogy a szigorú (avagy optimális) környezetpolitika a gazdaság szerkezeti átalakulását kívánja meg és eredményezi. Ám ennek társadalmi szinten is meg kell fizetni a költségeit: rövidebb idő alatt kisebb a esélye, hogy a termelők rugalmasan alkalmazkodni tudnak a környezeti szabályozáshoz; jellemző

reakciójuk inkább a termelés visszafogása, esetleg a termelési inputok megváltoztatása vagy valamiféle „csővégi” technológiai megoldás alkalmazása lehet. Ráadásul rövid távon a termelési tényezők ágazatok közötti átcsoportosítása is igen korlátozott, így a szennyező szektorok termelésének csökkenését más ágazatok növekvő outputja sem fogja kiegyenlíteni. Megfogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy a gazdaság a termelési lehetőségeit reprezentáló görbe egy belső, nem hatékony pontjára kerül. Idő kell hozzá, hogy új egyensúlyi ponthoz térjen vissza. A termelés és a nemzeti jövedelem csökkenése, a vállalatok terhei és így versenyképességük esetleges romlása rövid távon sokkal nagyobb lesz, mint hosszabb távon. Porternak igaza van abban, hogy egy gazdaság életképességét éppen rugalmassága mutatja, a változó igényekhez való alkalmazkodása, időről időre megújulni tudása. A szerkezeti átalakulás a gazdaságok

természetes jelensége. A világpiaci fellépésre áhítozó vállalatoknak tisztában kell lenniük azzal, hogy a nemzetközi versenyképesség nagyrészt olyan tényezőkön múlik, amelyek rövid távú szemléletben nem kezelhetők. Annyiban tehát mindenképpen helytálló a statikus modellek porteri bírálata, amennyiben azok a termelők, a vállalatok passzív magatartását feltételezik: a környezetvédelem szükséges rossz (puszta költségnövekedés) - s föl sem merül, hogy az hosszú távon a versenyképesség szolgálatába állítható. A környezetügy és a versenyképesség közötti dichotómia nem szükségszerű. A vállalat igenis hasznot húzhat a környezeti szabályozásból, hiszen. a szennyezést úgy is fel lehet fogni, mint a környezetbe juttatott károsanyag- és energiatöbbletet, amely az erőforrások tökéletlen vagy nem eléggé hatékony felhasználását jelzi. Ha a vállalatok fölismerik ezt, és a környezeti szabályozásnak nem

egyszerűen egy „csővégi” szűrő felszerelésével kívánnak eleget tenni, hanem innovatív módon a szennyezés megelőzésével kísérleteznek, ez hosszabb távon akár a költségek csökkenését, a termelékenység növekedését is eredményezheti; a fejlettebb technológia pedig akár exporttermékké is válhat. Porter említi a 3M amerikai óriásvállalat példáját, amely - saját számításai szerint - Pollution Prevention Pays programjával 1975 óta 482 millió dollárt takarított meg a szennyező anyagok és 11 hulladékok kibocsátásának elkerülésével, illetve további 650 milliót nyert az energiahatékonyság fokozásával. Egy vizsgálat, amely száz, tiszta technológiát bevezető francia vállalat körében készült, megállapította, hogy 69 vállalat esetében a termelési költségek csökkentek). Ugyancsak a szennyezést megelőző erőfeszítések sikerét mutatja a holland Prisma-projekt. A tíz különféle cég esetében

megvalósított húsz szennyezést csökkentő beruházás, amellett, hogy a hulladékok és szennyező anyagok kibocsátásának 30 - 100 százalékát kiküszöbölte, a hagyományos költség­haszon számítások szerint is három éven belül megtérült. A környezetvédelmi kiadásokat ekképpen már nem költségnek, hanem befektetésnek lehet tekinteni. Ha a környezeti költségek legalább részben megtérülnek, innovációs ellensúlyról beszélhetünk. Ugyanakkor lehetnek olyan iparágak, ahol innovációs megtakarításokra nincs mód, és ahol a környezeti szabályozás hosszabb távon is költségnövekedéssel jár. Ám ezt a hátrányt makrogazdasági szinten ellensúlyozhatják egyfelől a máshol jelentkező innovációs nyereségek, másfelől a környezetvédelmi ipar jövedelme. A környezeti reguláció és az innováció közötti összefüggést, az iparvállalatok szabályozásra adott válaszát az Ashford fölvázolta egyszerű keretek között

tárgyaljuk tovább. A szabályozás célja, hogy a lehető legjobb technológiai választ kényszerítse ki, beleértve egyrészt a szennyezés keletkezési forrásnál történő csökkentését (az ártalmas inputok helyettesítését, a termelési folyamat vagy a végtermék megváltoztatását), másrészt a melléktermékek és hulladékok adott termelési folyamaton belüli újrahasznosítását. A szabályozás olyan kihívás, amelyre az ipar többféleképpen válaszolhat, és ezt a szabályozónak is szem előtt kell tartania. Ezért tisztában kell lennie azzal, hogy például új termék előállítását kell-e támogatni, vagy elegendő a termelési folyamat változtatása; adott technológia elterjesztését kell­e ösztönözni, avagy már elindult radikális változtatás fölgyorsítását stb. A szabályozónak fel kell tehát mérnie az ipari szektor innovációs potenciálját; azt, hogy a szabályozandó iparág, a környezetvédelmi ipar és a kapcsolódó

ágazatok (vagy új belépők) mennyiben képesek helyettesítő terméket, új technológiát alkalmazni, biztosítani. Meg kell válaszolnia a porteri kérdést: milyen az érintett ipari klaszter versenyképessége. Mennyire áll összhangban a négy kulcstényező a szabályozás remélte reakcióval? Természetesen az ipar regulációra adott válasza általában igen különböző, s ez felhívja figyelmünket a vállalatok eltérő stratégiáinak szerepére, végső soron a vállalatvezetők tájékozottságának és attitűdjének (a szervezeti kultúrának) a kritikus voltára. Ashford a nyolcvanas évek amerikai szabályozásellenes tapasztalatát idézi föl. Ennek az időszaknak az uralkodó retorikája - a környezetgazdaságtan elméleti eredményeitől ihletetten - a 12 gazdasági ösztönzőknek (például kibocsátási díjaknak, forgalmazható kibocsátási engedélyeknek) a társadalmi optimum közgazdasági értelmében vett „felsőbbrendűségét”

hirdette az „utasítás és ellenőrzés” (például technológiai õírások, el emissziós határértékek) rugalmatlannak bélyegzett gyakorlatával szemben. Ám, miként Hahn frappánsan bemutatta, a közgazdászok receptjei a való világban nem éppen a „tudós orvosok” várakozásai szerint enyhítették a környezetszennyezési externáliákat. A reguláció „új játékszabályai" elméleti tökéletességük ellenére sem hozzák meg az oly nagyon várt sikert, ha figyelmen kívül maradnak a szereplők „tájékozódó képességének” szempontjai. A technológiai lehetőségek ismeretének és a megfelelő vállalatvezetői (s tegyük hozzá: hatósági) attitűdöknek a hiányáról általában kevés szó esik. Pedig a legkörültekintőbben megtervezett környezetügyi szabályozás is könnyűszerrel zátonyra futhat a kulturális változás hiányában (s ahogy Ashford mondja - csupán új retorika lesz a vállalatok és a hatóság számára, nem

pedig új etika). A környezeti, egészségügyi és biztonsági szempontoknak meg kellene jelenniük a vállalati technológia tervezésében és működésében. Ehhez pedig a menedzsereknek is újfajta módon kell viszonyulniuk a technikai változásokhoz és a környezeti megfontolásokhoz egyaránt. Ebben az értelemben az úgymond általános vállalati (termelési) innovációt és a szabályozás teljesítésével összefüggő újítást nem szabad elválasztani egymástól. A nemzetközi versenyképesség fejlõdése és a környezetpolitika Porternak a nemzetközi versenyképesség fejlődésérõl alkotott elmélete: Porter a nemzetek gazdasági fejlődését összefüggésbe hozza a nemzetközi versenyképességgel, és azt állítja, hogy az országok versenyképes iparágainak helyzete négy tiszta típusba sorolható A négy típus egyszersmind a versenyképesség fejlődésének négy stádiuma is (amelyek persze távolról sem magyaráznak meg mindent az egyes

országok fejlődésével kapcsolatban). Mivel tiszta típusokról van szó, a legtöbb ország nem sorolható be egyértelműen ebbe a leegyszerűsített sémába, ám Porter szerint többnyire mégis megragadható az egyes nemzetek versenyképességének meghatározó vonása. Fontos továbbá, hogy bár fejlődési sémáról van szó, egyáltalán nem szükségszerű, hogy minden ország minden egyes stádiumon áthaladjon. Az országok többsége megragad az első lépcsőn, ám arra is van példa (Olaszország), hogy az első szint után rögtön a harmadikra emelkedjék. Porter fejlődési szintjei a következők: l. tényezőellátottság húzta versenyképesség; 2. beruházás húzta versenyképesség; 3. innováció húzta versenyképesség; 13 4. jóléten alapuló versenyképesség Az innováció húzta versenyképesség a legfejlettebb stádium. A vállalatok nemcsak alkalmazzák a meglévõ technológiát, de újakat is hoznak létre. Állandó az

innováció, fejlettek a keresleti viszonyok, megfelelő a versenykörnyezet stb. A legutolsó stádium már a nemzetközi versenyképesség hanyatlását jelzi, amelyre a „múltból élés” a jellemző. A tényezőellátottság húzta versenyképesség: Az ország termékeinek exportképessége ekkor valamely bőségesen rendelkezésre álló erőforráson (például ásványi kincsen, termékeny földön, olcsó munkaerőn) alapul. Az alkalmazott technológia kezdetleges, a termékek differenciálatlanok, és a vállalatok főként árversenyt folytatnak. Korszerűbb termékek gyártását legfeljebb néhány külföldi beruházás teszi lehetővé. A külpiacokra való kijutás is többnyire külföldi cégeken keresztül történik Az exporttermékek iránt csekély vagy egyáltalán nem létezik hazai kereslet. Elsősorban a fejlődő országok - noha ez a megnevezés jelentősen eltérő problémákkal küzdő nemzetgazdaságokat takar - sorolhatók ebbe a kategóriába.

Környezetügyi szempontból ez a stádium akkor okozhat gondot, ha az adott természeti erőforrást vagy a környezet szennyezést befogadó képességét megújulását meghaladó mértékben aknáznák ki. Ebben az esetben bármiféle környezetvédelmi intézkedés költségnövelő és versenyelőnyt csökkentő hatású lehet; hiszen a termékek homogének, és a vállalatok árversenyt folytatnak, az erőforrás-igényes, elmaradott technológiájú termelés mellett innovációs nyereségre sem tudnak szert tenni. A termelők közvetlenül a fogyasztók részéről nem érzékelnek erős igényt a környezeti érdekek figyelembevételére; a környezeti szempontok nem jelennek meg vállalati stratégiáikban a versenytársakkal szembeni előny megszerzésének lehetõségeként. Egyedül az állami szabályozás kényszeríthetné ki a környezeti teljesítmény javulását; emellett legfeljebb helyi zöldek (vagy ami talán hatékonyabb: nemzetközi szervezetek) okozhatnak

„kellemetlenséget” a termelőknek. Ilyen körülmények között a hagyományos kereskedelmi elmélet számos megállapítása igazolható: a környezeti szabályozás romló versenyképességet, csökkenő kereskedelmet és fogyasztást idézhet elő. Az erős ellenérdekeltség miatt a környezetügyi intézkedések politikai akadályokba ütközhetnek. Az sem jelenthetõ ki teljes magabiztossággal, hogy a környezetpolitika csak rövid távon rontja az ország nemzetközi pozícióját. Hiszen szigorú környezetpolitikai intézkedés hatására a természeti erőforrásokat nagy mennyiségben fölemésztő és a világpiacon értékesítő vállalatok (ágazatok) az 14 ország elhagyása mellett dönthetnek. Az új telephely választása olyan nagy társadalmi költségeket is okozhat (például a nemzeti jövedelem és a foglalkoztatás drasztikus visszaesése), hogy az ország hosszabb távon sem lesz képes ennek kiegyenlítésére. Nyilvánvaló azonban, hogy az

intézkedések halogatása sem jelent megnyugtató megoldást hosszú távon, hisz ez az erőforrás teljes kimerüléséhez vagy a környezeti probléma ijesztő felhalmozódásához vezethet. Biztató érvként persze felhozható, hogy az erőforrás kihasználásából az ország olyan jövedelmekre tehet szert, amelyeket termelő-beruházásokra, a gazdaság szerkezeti egyoldalúságának mérséklésére fordíthat; és miután szert tett egyfajta gazdasági jólétre, még idejekorán felhagy az egyoldalúan természeti erőforrásra alapozott gazdasági tevékenységgel. Elviekben ez a lehetőség valóban fennáll, ám a gyakorlatban kevés példa támasztja alá: az ún. holland kór (Dutch disease) példája is azt mutatja, hogy még egy fejlett, diverzifikált termelési szerkezetű gazdaság is abba a hibába eshet, hogy egy olcsó erőforrásból (földgáz) nyert jövedelmét hosszú távú versenyképessége jelének hiszi. A beruházás húzta versenyképesség:

Ebben a stádiumban az ország nemzetközi versenyképessége az egyre szaporodó (részben külföldi) új beruházásokon alapszik. A korszerű technológia, a know­how külföldi, ám nemcsak alkalmazzák, hanem a helyi körülményekhez igazítva tovább is fejlesztik. Az egyre kifinomultabb termékek azonban (melyek főleg licencek alapján készülnek) még legalább egy generációval az élvonal mögött vannak. A tényezőelőnyök fontosak, de „játékba lendülnek” a porteri négyszög más elemei is: a motivált, kockázatvállaló vállalati stratégia, az egyre intenzívebb hazai verseny, a lassan fejlődő keresleti viszonyok. Kérdés, hogy az ebbe a kategóriába sorolható vagy ide igyekvő (például kelet- és közép-európai) országok szempontjából hogyan értékelhető a környezetpolitika szerepe. Az egyik felfogás szerint a környezetvédelem többletköltség, amely riasztóan hat a külföldi beruházókra. Néhány empirikus vizsgálat azonban nem

támasztja alá azt a feltevést, hogy a környezeti szabályozás hiánya vonzaná a külföldi befektetőket. A kérdést Magyarországra vonatkozóan vizsgáló - néhány szórványos esettõl eltekintve - szintén nem látták bizonyíthatónak, hogy a hazánkban befektető külföldieket a környezeti előírások hiánya motiválta volna. Ellenkezõleg: Goldmark szerint az eddig felhalmozódott környezeti problémák és a nem elég következetes környezeti szabályozás inkább elriasztott befektetőket. Egy átfogó tanulmány, amely kérdőíves felmérés módszerével vizsgálta azt, hogyan jelenik meg a környezeti szempont 15 a Közép- és Kelet-Európában befektetők számára, azt találta, hogy a befektetni szándékozók többsége komolyan számot vet a környezeti kérdésekkel. A fő aggodalom a múltbéli szennyezéshez kapcsolódó felelősséghez fűződik, második helyen pedig az előírások jelenlegi hiányából fakadó, jövőt illet õ

bizonytalanság áll. A multinacionális cégek többsége - a válaszadók hetven százaléka - állította, hogy tevékenysége során a saját belső környezeti előírásait tartja szem előtt, ha azok szigorúbbak a fogadó országok szabályozásánál. Általában igaz, hogy a multinacionális vállalatok egységes stratégiát, ellenőrzési, elszámolási stb. rendszert alkalmaznak különböző leányvállalataikban Könnyen előállhat az a helyzet, hogy hiányos környezeti szabályozással rendelkező országban a külföldi nagyvállalatok magasabb szintű környezeti kultúrát honosítanak meg. „Komoly” cég számára, amely hosszan tartó jelenlétét akarja megalapozni egy új piacon, az egyértelműen kodifikált környezeti szabályozás hiánya inkább zavaró tényező, mintsem vonzó szempont. Az enyhe környezetpolitikai követelmények csak rövid távú költségelőnyöket tesznek lehetővé, ám kétséges, hogy az ezeket kihasználó beruházások

valóban megerősítik-e az adott ország tartós nemzetközi versenyképességét. Nem érdemes azonban illúziókat kergetni a multinacionális vállalatok környezeti elkötelezettségével kapcsolatban sem. Ha a fogadó országbeli gazdasági és szabályozási környezet nem teszi kifizetődővé a környezetvédelmi kiadásokat, akkor e cégek sem tesznek mást: alkalmazkodnak az alacsony szintű környezeti követelményekhez. A döntő kérdés az átmeneti gazdaságok számára az, hogy miképpen tudnak fölzárkózni a fejlett országokhoz, s hogyan tudják ennek költségeit a lehető legkisebb mértékűre szorítani azért, hogy versenyképességük a lehető leghamarabb újjászülethessen. Ezért a gazdaság szerkezeti átalakulásával járó költségek csökkentésében a kritikus tényező, a technológiatranszfer. Ez azt kívánná meg, hogy minden kormányzati eszközzel a legkorszerűbb technikai ismeretek, termelőeszközök beáramlását segítsék

elő. Ebben pedig a környezetügyi szabályozás (a technológiák szigorú szűrése) egyértelműen pozitív szerepet játszhatna. A fölzárkózás gyorsításában úgy látszik, fölértékelődik a nemzeti innovációs potenciál, ezen belül például a környezetvédelmi ipar exportlehetősége is. Számos átmeneti gazdaságban azonban a nemzetközi versenyképesség megteremtésének stratégiai céljával az eladósodottság miatt összeütközésbe kerül a pénzügyi válság kezelésének rövid távú kényszere. Magyarországon ez különösen a privatizáció folyamatában érhetõ tetten: a minél nagyobb bevétel (vételár) szerzése tűnik sok esetben a domináns kormányzati célnak. 16 Ekkor pedig már a környezeti szabályozás is csupán a folyamatokat lassító, (rövid távon szinte elviselhetetlenül) költségesebbé tevő beavatkozásnak tűnik. (Boda – Pataki 1995) . A tudomány és technológia a megújulás, a versenyképesség alapja A

nemzetközi kapcsolatok élénkülésével, a korábbi kétpólusú világ feloldódásával, a technológia fejlődésével összefüggésben erősödő globalizációs tendenciák egyaránt növelik az egymásrautaltságot és a versenyt. Ma a térségek, országok versenye is előtérbe került, a versenytényezők kibővültek, átértékelődtek, és új dinamikus kölcsönhatásokon alapuló struktúrák alakultak ki. Az igazi értéket, a versenyelőnyt ma már nem a nyersanyag és a földrajzi fekvés jelenti, hanem a képzettség, a műszaki/technológiai színvonal, a megújulási képesség, az információ, a kooperáció és az ambíciózus vállalkozások. Felértékelődött a tudomány, az ipari kutatás; a technológia aktív társadalom- és gazdaságpolitika-formáló tényezővé vált. A gazdasági teljesítmény növekvő mértékben függ a tudástól, a gazdasági siker pedig a tudás alkalmazástól. A fejlett országok jelenleg az átalakulás útján

vannak az ipari társadalomból a tudásalapú társadalom felé, amely a tudás és az információ hatékony termelésére, elosztására, feldolgozására és alkalmazására épül. Az OECD országok többsége egyidejűleg néz szembe a technológiai változás új hullámával, az erősödő kölcsönös nemzetközi függéssel és a társadalmak kohéziós problémáival, amelyet a tartós munkanélküliség és a stagnáló bérek, illetve juttatások okoznak. A tudományt és a technológiát egyre inkább a hosszú távú növekedés legfontosabb forrásának, legdinamikusabb elemének tekintik, amelyek a gazdaságok szerkezeti átalakulásában, a termelékenység növelésében, a munkahely-teremtésben és az életminőség javításában egyaránt fontos szerepet játszanak. Ezek a globális tendenciák azáltal, hogy soha nem tapasztalt módon felgyorsítják a fejlődési folyamatokat, egyidejűleg felgyorsítják az innovációhiányos területek, válságtérségek

leszakadását is. A tudomány és a technológia az innováció kontexusában vállnak gazdasági tényezővé. Az innováció nem cél, hanem eszköz egy versenyképesebb gazdaság megteremtéséhez, amely elsősorban horizontális, szektor-semleges támogatásokon, vállalkozásösztönző gazdasági környezet megteremtésén keresztül mozdítható elő. Az innováció befektetéseken, mai világunkban elsősorban szellemi befektetéseken keresztül hat. Ezen szellemi tényezők: az oktatás-képzés-továbbképzés, a kutatás és technológiai fejlesztés, szabadalmak és termelési eljárások alkalmazása, stb. Az említett tényezők dinamikus kölcsönhatása a gazdasági és társadalmi szereplők együttműködése során alakul ki. Ez az egymásra-találás azonban még a 17 fejlett ipari országokban sem magától értetődő, ezért az államok egyre nagyobb súlyt fektetnek a hazai és a nemzetközi kooperáció ösztönzésére, tipikusan a

szellemi/tudás-intenzív területeken, mert így serkenthető a technológia-váltás. A koordinatív kormányzati szerepvállalás forrásokat multiplikáló hatása a jövőben meghatározó tényező lehet. A technológia transzfer, a diffúzió szerepe, feltételei A nemzetközi gazdaságpolitikai tendenciák egyik alapvető jellemzője, hogy előtérbe került a versenyképesség mind mikrogazdasági (vállalati), mind makrogazdasági (nemzetgazdasági), mind pedig - a globalizációs folyamatok következtében - világgazdasági (nemzetközi regionális) szinten. A versenyképességnek - amelynek egyre meghatározóbb tényezője a kutatás, fejlesztés, innováció - az intenzitását a termékek, a technológiák, a társadalmi-gazdasági folyamatok “tudás tartalma" határozza meg. Az utóbbi években a fejlett országok gazdaságpolitikájában, illetve technológiapolitikájában is nyilvánvalóvá vált, hogy csak a gazdasági szereplők számára elérhető, a

hozzájuk eljutó és az általuk befogadott tudás a gazdaságilag hasznos tudás. Az új ismeretek, az új tudás létrehozása szükséges, de nem elégséges feltétel, a hangsúly a gazdasági szereplők szempontjából egyre inkább a tudás strukturált formában való rendelkezésre állásán, elérhetőségén és az alkalmazási képességek kialakításán van. A technológiai diffúzió alapvetően berendezések, technikai információk és vonatkozó szakértelem elterjesztése a felhasználók között. Az OECD OSLO Manual definiciója szerint a diffúzió az innovációk terjedése piaci, vagy piacon kívüli csatornákon keresztül; diffúzió nélkül az innovációnak nincs gazdasági hatása. A különböző értelmezéseket integrálva tehát a technológiai diffúzió az új, korszerű tudásnak, ismereteknek (amelyek termékekben, eszközökben, technológiákban, információkban, stb. megjelenő formában gyakorlati igények kielégítésére képesek) az

elterjesztése, a felhasználókhoz való eljuttatása, amely felöleli ezen hasznos ismeretek (innovációk) strukturált felhalmozásának, elérhetőségének és alkotó alkalmazásának teljes rendszerét. A technológia transzfer az új tudásnak, ismereteknek az áramlását jelenti ezek birtokosai és felhasználói között, átfogva az igény megjelenésétől annak kielégítéséig ívelő, többszöri visszacsatolásokkal, kapcsolati elemekkel rendelkező folyamatot. A technológia diffúzió sok-szereplős rendszer, amelynek megvalósításában, elősegítésében a gazdasági szereplők (vállalkozók/vállalatok, kormányzati szervek, diffúziós intézmények, pénzintézetek, információs bázisok, stb) szinte mindegyike részt vesz. A fejlett technológia megszerzése a vállalat számára nem egy egyszerű kereskedelmi aktus, hanem feltételezi: a 18 meglevő technológia fogadóképessé tételét, feljavítását, innoválását, kutató team

foglalkoztatását, közös, társult kutatásokat, K+F kapcsolattartást, innovatív menedzsmentet stb. A vállalatok versenyképességének, innovativitásának, a diffúziós folyamatokban való aktív részvételnek a feltétele annak biztosítása, hogy a vállalat folyamatosan, a mindenkori piaci kihívásoknak megfelelni, önmagát folyamatosan megújítani képes adottságokkal rendelkezzen (innovatív management, rugalmas szervezet, képzett humán erőforrás stb). A legújabb szakirodalmak az ilyen, önmagukat folyamatosan megújítani, a mindenkori kihívásoknak megfelelni képes vállalatokat közelítik a tanuló vállalat/szervezet „learning firm” modellel, és keresik kialakulásuknak, továbbfejlődésüknek a támogatási lehetőségeit. Az OECD országok kormányai kiemelt súllyal támogatják a technológia diffúzióját, transzferét különböző gazdasági eszközökkel, programokkal. Elsősorban olyan hálózatok kialakítását ösztönzik, támogatják,

amelyek egyaránt segítik a cégeket a szervezeti, munkaügyi (képzési), és technikai megújulásban. Kiemelt fontosságot tulajdonítanak az olyan támogatási rendszerek és infrastruktúrák létrehozásának, amelyek segítik a cégek technológiai/technikai befogadóképességének növelését, a korszerű technológiai fejlesztés felismerését, meghonosítását és továbbfejlesztését. A tudomány és technológia irányítási rendszere, koordinációs struktúrái A világgazdasági változások kényszerítő erővel hatottak az innováció/technológiapolitika irányítási- és intézményrendszerének modernizálására. A fejlett piacgazdaságú országok nagy részében az utóbbi évtizedben korszerűsítették a tudomány- és technológiapolitika intézményi kereteit, döntésmechanizmusait és az egyes szervezetek közötti kapcsolati struktúrát. Felértékelődött a tudás- és technológiatranszfer, a humán erőforrás szerepe, a kooperáció,

a nemzetközi munkamagosztásban való részvétel, a társadalmi és szakmai szervezetekkel való együttműködés, a régiók szerepe, a strukturált információs rendszerek jelentősége - és ezekhez az új követelményekhez, súlypontokhoz igazodtak az irányítási rendszerek is. A korszerű piacgazdaságokban a tudomány- és technológiapolitika intézményrendszerének három szintje alakut ki: • csúcsszervek - a parlament és/vagy a kormány közvetlen kiszolgálására, képviseletére, a központi/állami feladatok végzésére, koordinálására, • mezoszervezetek - “köztes”, középszintű irányító-koordináló szervezetek, amelyek esetenként számos állami funkciót is átvéve az adott társadalmi-gazdasági (regionális, szakmai, tájegységi, stb) struktúrába beágyazva működnek, és a szakmai tevékenységek 19 menedzselésén túl jelentős koordinációs, tudás- és technológia közvetítési, illetve értékés érdekkiegyenlítési

feladatokat látnak el, • hálózatok, intézményi szerveződések, intézmények. A tudomány- és technológiapolitika A fejlett piacgazdaságok tapasztalatai és az OECD ajánlásai egyaránt azt igazolják, hogy a tudomány- és technológia/innovációpolitika csak a nemzetgazdaság fejlődését meghatározó politikai portfolió részeként kezelhető, amelyben az egymással szorosan összekapcsolódó politikák (oktatás- és szakképzéspolitika, foglalkoztatáspolitika, életminőség-politika, gazdaságpolitika, ágazat-politikák stb.) nemzetgazdasági szinten összehangolt elemek A sikeres innovációs tevékenység folytatásának makrogazdasági, a kutatási és technológiafejlesztési-politika és a gazdaságpolitika szoros harmonizálása révén megvalósítható feltételei is vannak: • működő piacgazdaság, amelyben a verseny érvényesül, • hosszabb távon is kiszámítható, kedvező szabályozási környezet a vállalkozások

számára, • a beruházások, tőkebefektetések erősítése és ösztönzése, • az infláció mértékének további leszorítása, • sikeres külgazdaság-politika. (Imre József 2000) Lezárás: Lezárásképpen pedig érdemes áttekinteni a magyarországi helyzetet. Magyarország a társadalmi-gazdasági átalakulás során elért eredményei alapján 1996-ban az OECD tagja lett és 1998-ban megkezdődtek az EU csatlakozással kapcsolatos tárgyalások is. Magyarország számára a gazdasági szerkezet-átalakítás és a világgazdasági, illetve európai integrációs felzárkózás feladatainak megoldásához csak tartósan dinamikus gazdasági növekedés vezethet, amely a tudásbázis, a kutatás és a technológiafejlesztés kiemelt kezelése, ösztönzése nélkül elképzelhetetlen. A magyar gazdaságban megindult pozitív folyamatok hosszabb távú fenntartása csupán a kutatás-fejlesztés, az innováció folyamatos erősítésével történhet hiszen a

világgazdaság globális fejlődési tendenciái közepette a tudás-alapú gazdaságok szerepe felértékelődik, és a versenytényezők közül a szellemi tőke, a tudás meghatározóvá válik. A magyar kutatási és technológiai fejlesztési politika nem szakadhat el a globális tendenciáktól, mert a leszakadás hosszú távú instabilitással jár. 20 A rendszerváltás során a K+F szféra az általános recesszió által indokoltnál nagyobb veszteségeket szenvedett: • A magyar kutatás-fejlesztés helyzetét az elmúlt időszakban alapvetően meghatározta, hogy a rendszerváltozást követően a magyar nemzetgazdaság kutatás-fejlesztési ráfordítása rohamosan és folyamatosan csökkent minden metszetében, tehát az állami ráfordítások és az ületi szféra ráfordításaiban egyaránt. A kutatás-fejlesztési ráfordítások alakulását alapvetően a gazdasági átalakulás folyamatai, rövid távú kényszerei határozták meg. A teljes

nemzetgazdasági K+F ráfordítások GDP-hez viszonyított aránya (GERD) az 1990. évi 1,61 %-ról fokozatosan 1998-ban 0,7 %-ra csökkent Ez az arány az OECD országok átlagában 2,2%. (A CEFTA országok közül Szlovénia, Csehország és Lengyelország is nálunk kedvezőbb helyzetben van.) A vállalkozások K+F ráfordítása 1998-ban a nemzeti K+F ráfordítások 37,8 %-át tették ki, míg a költségvetési ráfordítások arányaa 54,7% volt. A fejlett országokban a vállalkozások K+F ráfordítási aránya 50 % fölött van. • Az üzleti élet K+F szerződéses megrendeléseinek, valamint az állami hozzájárulásoknak a csökkenése miatt a tudásbázis eróziója jelentős volt. A KTF szférában a társadalmi megbecsülés hiánya kedvezőtlenül hatott a kiváló szakemberek szempontjából mind a megtartó, mind utánpótlás-nevelő képességre, jelentős volt a kényszerű pályaelhagyás. A kutatói létszám csökkent (a K+F szektorban dolgozóknak az

aktív keresőkhöz viszonyított aránya az 1990. évi 0,89%-ról 1998-ban 0,56%-ra esett Legnagyobb mértékben a vállalkozások, az üzleti szféra kutatói létszáma csökkent. Aggodalomra ad okot, hogy a fiatalok érdeklődése a tudományos és kutatói pálya iránt csökkent. A gazdasági átalakulás, valamint új szervezetek elszívó hatása a fiatal kutatatókat érintette leginkább. (1998-ban a kutató-fejlesztők több mint 1/3-a volt 50 éven felüli) Nagyon kedvezőtlen tendencia a 30-50 év közötti kutatók részarányának csökkenése (1987-től 1998-ra 64,7%-ról 52,2%-ra), míg a 50 év fölötti korcsoport részaránya 22,5%-ról 35%ra nőtt. Ennek a tendenciának a megfordítása a tudománypolitika, a kutatói továbbképzés (a PhD képzés) egyik kiemelkedő feladata. • Az átalakulási folyamat során a K+F intézmények többnyire a túlélésért folytatott küzdelemben mind az eszköz- mind a humán kapacitás területén jelentős veszteségeket

szenvedtek. Legkritikusabb változás a vállalkozói formában működő ágazati kutatóintézeteket érintette, többségüknek kutatói és technológiafejlesztői tevékenysége megszűnt. A tényleges ipari igények kielégítése lényegében új típusú intézmények, 21 intézményi struktúrák, hálózatok (pl. Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Intézet, technológiai centrumok stb.) létrehozásával lehetséges, amelyekben közvetlenebbül érvényesülhetnek a felhasználói, vállalati igények. A K+F intézményi kör reorganizációja, konszolidációja, valamint hálózatainak átalakítása, hatékonnyá tétele a megindult folyamatok eredményes továbbvitelével és az egyetemi kutatóhelyek továbbfejlesztésével eredményezheti a hazai K+F korszerű bázisát. • A gazdálkodó szervezetek többsége passzív alkalmazkodási stratégia követésére kényszerült (a beruházások és a K+F-re, innovációra fordított kiadások

csökkentése stb.) Az ipari ágazatban a vállalatok közel 60 %-a nem folytat K+F tevékenységet és nem is vesz igénybe ilyen jellegű szolgáltatást. • Az innovációs rendszer egyes elemei közti kapcsolódás új, piackonform rendszere, hálózatai még nem alakultak ki megfelelően. Az átalakulással együtt járó pozitív tendenciák: • Magyarország nemzetközi vonzerejének, európai integrációs képességének és máig megőrzött regionális szerepének egyik alapvető pillére a meglévő tudásbázis és a műszaki kultúra színvonala. • A politikai rendszerváltást követő, a korábbinál lényegesen kedvezőbb feltételek által felkínált lehetőséggel élve a magyar kutatás és fejlesztés nemzetközi kapcsolati rendszere igen dinamikusan fejlődött, a számos nemzetközi szervezetben elnyert tagság az együttműködés új, tartalmi, minőségi szintjét eredményezte, s jelentősen növekedett a nemzetközi kooperációban megvalósuló

közös kutatási projektek száma. • A magyar K+F elitje szervesen integrálódott a világtudományba és a nemzetközi K+F hálózatokba. A hazai erőforrások összegződve a nemzetköziekkel jelentős multiplikátor hatással járnak. • A külfölditőke hazai befektetése hosszabb távon az innovációs erőforrások mobilizálásával jár, aminek első jeleiként értékelhetjük az elmúlt időszak jelentős zöldmezős beruházásait valamint a kisvállalkozói körben megjelent - ma még ugyan elszigeteltnek tekinthető - technológia-intenzív tevékenységet, valamint azt a tényt, hogy a multinacionális vállalatok új technológiát és managementet hoznak be, sőt új K+F központok telepítése is egyre növekvő mértékben történik. • A 90-es évek második közepére ismét megnőtt a a PhD képzésekre jelentkezők száma és immár megjelentek a külföldön fokozatot szerzett hallgatók is. Úgy tűnik, hogy már az új feltételek között

is elkezdődött a magyar K+F szakember-szükségletének kielégítése. 22 • A K+F finanszírozásának hazánkban működő pályázati rendszerforrásai (OTKA, KMÜFA, felsőoktatási kutatások) funkcionálisan megfelelnek az OECD országok gyakorlatának, ahol különféle alapok formájában allokálják az alapkutatásra, a műszaki fejlesztésre, illetve az felsőoktatási kutatásra fordítandó forrásokat. Eltérés abban van, hogy a hazai költségvetési célelőirányzatoknak a K+F sajátosságait, a források stabilitását, a több éves tervezhetőséget, stb. figyelembe vevő alapszerű kezelése nem teljeskörűen biztosított. (Imre József 2000) 23 Irodalomjegyzék: Boda Zsolt – Pataki György: A nemzetközi versenyképesség és a környezetügy Közgazdasági Szemle, 1995. 1 sz Czakó Erzsébet: Az EU versenyképesség-megközelítése és következményei a magyar vállalati versenyképességre In: Társadalom és gazdaság 2003. 1 szám A

vállalati versenyképesség alakulása az 1990-es évek második felében helyzetkép és tanulságok (2003. 1 negyedév) Kis nemzetgazdaságok versenyképessége a globális gazdaságban - a magyar példa (2003. 1 negyedév) Dr Imre József: Tudomány, technológia és versenyképesség In: Anyagok világa 2000. 2 szám Michael E. Porter: Versenystratégia : Iparágak és versenytársak elemzési módszerei Bp : Akad K., 1993 Regionális üzletági központok - a verseny új közgazdaságtana In: Harvard Business 1999. évfolyam 4 Szám Versenystratégia In: Vezetéstudomány 1994. június Dr. Pálmai Zoltán: Versenyképesség - csak a csúcstechnológiai ágazatokban? In: Inco Dr. Papanek Gábor: Az innovatív vállalatok illetve a K+F intézetek, egyetemek és hídképző intézmények együttműködése In: Inco 2002. 1 szám 24