Filozófia | Felsőoktatás » A középkor filozófiája

A középkor filozófiája Kialakulásának előzményei: A középkor gazdasági-társadalmi rendje Európában a feudalizmus. A feudalizmus kialakulása a Római Birodalom bukásával függ össze. Ennek következtében elmélyültek a társadalmi-gazdasági válságok. A Birodalom nyugait felében döntő jelentőséget kap a föld magántulajdona és annak magán birtoklása. Ekkor válik uralkodóvá a naturális gazdálkodás A városok nagy része a feudális rendszer uralma alá került, az árugazdálkodás leszűkült egy birtokegységre, a csereviszonyok csak alkalmiak voltak. Ebből következik, hogy a társadalomban rendi elkülönültség alakult ki, amelyben a valahová való beleszületés határozza meg az egyén társadalomban elfoglalt helyét. A haladás nagyon lelassult, és a kialakult viszonyokat – hűbéri rendet – változatlannak tekintik. A középkor eszmerendszere alatt a keresztény filozófiát értik. A kereszténységet vallók nem veszik figyelembe

a bizánci egyház filozófiai törekvéseit, vagy az arab országok filozófiáját stb. A középkor filozófiáját nem lehet „sötétnek” és haladásellenesnek tekinteni, hiszen az itt megjelenő irányzatok a régi védelmében vagy valami más megvalósításában voltak érdekeltek. A kereszténység kialakulása: A kereszténység a zsidó vallásból nőtt ki. Kezdetben, mint leigázottak harcoltak évszázadokon keresztül a függetlenségükért. Szétszórtan éltek, nem alkottak egységes államot (Közel-Keleten, a Földközi-tenger vidékén). Monoteisták voltak, azaz egyistenhit volt a megítélésük a vallással kapcsolatban. A császárság korabeli Rómában a császárkultusz megkövetelte az alattvalóktól, hogy csak a császárt tiszteljék istenként, ezért a zsidók, mivel nézetük nem egyezett (monoteista) ezzel, állandóan üldözötté és gyanússá váltak. A zsidók hányattatásaik miatt a messiás eljövetelét várták és ez alakította ki

hitüket is. Az első keresztény közösségek: Palesztina, Kis-Ázsia, Szíria, időszámításunkban az I. század közepén A keresztény tanok első hirdetője Jézus Krisztus, majd később tanítványai is terjesztik a tanokat (evangéliumok). Az új hit az eg zisztenciájukat vesztett emberek körében alakult ki, majd később a gazdagok megnyerését is célul tűzte ki. Ezzel is magyarázható a gyors terjedése. A császárságnak számolnia kellett a g yors terjedéssel és ezért Constantinus császár 313-ban engedélyezi a hit szabad gyakorlását, 325-ben pedig a niceai zsinaton államvallássát teszi. Hierarchikus egyházszervezet alakult ki, amelynek élén két székhelyen – Rómában és Kontantinápolyban – trónoló legfőbb pátriárka, majd később Rómában a pápa áll. Alattvalóinak egyházszervezését a püspöki hierarchia látja el. Az egyházi szervezet működtetése és a káros nézetek elleni harc szükségessé tette az egységes

hittételek, a dogmák kidolgozását, melyeket a zsinatokon rögzítettek. Megalkotóik az egyházatyák voltak. A keresztény tanítás célul tűzte ki az ember és a társadalom befolyásolását. A vallásnak általános uralma alakult ki a szellemi élet felett is, ami alól a filozófia sem volt kivétel. A középkorban a bölcselet a vallást szolgálta A patrisztika: A patrisztika tanítás a II-VIII. században vált elterjedté Az apologéták (hitvédők) a II. században léptek fel és a Pál apostol által elindított mozgalom szolgálatában álltak. Arra törekedtek, hogy a k ereszténységet úgy mutassák be, mint igaz és szilárd filozófiát, amely nem áll ellentétben az antik filozófiákkal, sőt azoknak továbbfejlesztése, folytatása. A patrisztika korának legkiemelkedőbb képviselője AUGUSTINUS (354-430), azaz Szent Ágoston. Keresztény anya gyermekeként született, de ő maga 386-ig pogány, kicsapongó életet élt. A teológiát a platonizmus és

újplatonizmus misztikus elképzeléseire alapozta A tudást alárendelte a hitnek („a hit előtte jár az észnek”). Szent Ágoston filozófiája: Gondolkodásának az alapja a boldogság megszerzésének kérdése. A boldogságot az ember csak isten bírásával érheti el, és ennek az a feltétele, hogy megismerje az istent. Mivel isten a tárgyi világban nem lelhető fel, ezért befelé fordul, és ettől reméli, hogy találkozik istennel, az igazsággal. „Ne menj nyílvánosság elé, hanem magadba fordulj, mert az ember belsejében lakozik az igazság”. Így várja el az embertől, a világtól való elfordulást, a szubjektivitásba való merülést. Ágostont a külvilág nem is érdekli. Ő el akar jutni az istenhez, de foglalkoztatja a lélek és isten viszonyának a problémája. Nála az örök igazságok istenre (valami anyagtalanra) vonatkoznak. Szemléletmódja jellegzetesen platónikus, mivel az érzékek tárgyait teljesen érzéketleneknek tartja és a

gyakorlati tudást csak a létfenntartás eszközeként fogadja el. Az értelmet, az igazság birtokbavételének a képességére a lélekben lakozó isteni tanító tanítja meg az embert. Az ember ha akarja, akkor önmagában is megtalálhatja a természeti törvényt, amely az isteni törvény visszfénye. Az akaratra van szükség, hogy melyik mellett dönt: a törvény megvalósítása vagy ellene. Az akarat mozgatója a szeretet A szeretet készteti az akaratot a végső jó (isten) felé. A szeretetről azt tanítja, hogy ez isten ingyenes ajándéka, mely a kegyelem révén jut az emberbe. Nem szerezhető meg az ember ereje által, hanem csak kiválasztással Az eredeti bűn következtében az igazi szeretet érvényesítése állandó nehézségekbe ütközik. Két szeretet törekszik a Földön közösség alkotására: - önszeretet: a „földi állam” a produktuma - istenszeretet: az isten állama a produktuma. A Földön Babilóniában és Rómában valósul meg.

Az isten államának megtestesítője itt a Földön az egyház (ő a híd a mennyei birodalom felé). E két állam között állandó harc folyik: s ez az emberi történelem. Aquinói Szent Tamás (istenérvek) A skolasztika (IX-XV. Század) Ez a korszak a feudalizmus virágkora, majd a válságának állapota. Megindul a városi élet fejlődése, a szaktudományokban jelentős fejlődés érzékelhető. Ennek a korszaknak a filozófiája: a skolasztika, mely egyben teológiai módszer is: a f ilozófia felhasználása a hittételek kifejlesztésében. A skolasztika gondolkodóinak képviselői a domonkosrendi és a ferencesrendi szerzetesek. A skolasztika részidőszakokra bomlik: a.) VI-X század preskolasztika, melynek jellemzője, hogy az antik műveltség néhány elemét igyekeznek átmenteni. Iskolát alapítanak, melyek közül néhány egyetemi rangot kapott: Oxford, Cambridge, Pécs, stb. Kolostorok jöttek létre, a szerzetesek az istenbizonyítás szolgálatában

álltak. b.) XI-XII század a korai skolasztika, azt a f eladatot vállalja, hogy rendszerezze a hitigazságokat, ennek érdekében beépíti tudatába az arisztotelészi logikát, vagy a dialektikát használja fel a hit erősítésére. c.) A nagyskolasztika periódusa A középkor XIII századának filozófiájában a m érsékelt realizmus játsza a legnagyobb szerepet. E kor központi alakja Aquniói Szent Tamás (1225-1274), dominiákus szerzetes volt, és ő rendszerezte a skolasztikát. Tamás filozófiai rendszerének kialakulása: - a skolasztika elméleti forrásai kibővültek, - ismertté vált az arisztotelészi bölcselet, - a kor tudományos műhelyeivé váltak az európai egyetemek, - a keresztény egyház sikeresen vívta meg harcát a cs ászársággal a v ilági hatalomért, a szellemi élet irányítását is a kezébe ragadja ⇒ megszületnek a „summák”, a keresztény világnézet összefoglalásai. Nagy veszélyt jelentettek az egyházi

világszemléletre az aveorrista tanok „kettős igazság” eszmélye, amely a teológia és az egyházi tanítás érvényét csak a túlvilágra vonatkoztatva fogadja el. Tamás eszmerendszerének megalkotásával arra vállalkozott, hogy filozófiai érveivel ruházza föl az egyház tanításait és a t eológiát. Rendszerébe beépítette Arisztotelész hittel kapcsolatos gondolatait. Tamás filozófiája: Úgy kezdte el, hogy szétválasztotta a: - hitet a tudástól, - a teológiát a filozófiától. Szerinte az ember kétféle módon juthat az igazság birtokába: 1.) Az értelem segítségével, minden külső kegyelmi segítség nélkül Ezzel az értelmi igazsághoz jut. 2.) A kinyilatkoztatás révén, amelynek elfogadására és belátására nem elegendő az értelem világossága, ahhoz a hit fényére van szükség. Ezzel jutunk el a hitigazsághoz. A két igazság között nincs ellentmondás, mert mindkettő forrássa az isteni lényeg és ezek nem mások,

mint az isteni lényegnek a megnyílvánulásai. Tanítása szerint az értelmi igazságokkal a f ilozófia és a s zaktudományok foglalkoznak. A kinyilatkoztatás igazságait a hit nyújtja. Teológia: ha az ember a hit által nyújtott igazságok útjából az akadályokat el akarja távolítani és a h it igazságait a r ációval is meg akarja közelíteni, akkor ez az ú j tudomány keletkezik. Tamás szerint háromféle tudás, illetve tudomány létezik: 1.) isten és a szentek tudománya, melyet a hit nyújt, 2.) emberi tudás és tudományok, melyekből a filozófia és a szaktudományok erednek, 3.) isteni-emberi tudomány, amely a teológia, benne kapcsolódik össze a kinyilatkoztatás és az értelem, a tudomány és a hit. Rendszerében a kinyilatkoztatás elsőbbséget élvez az értelemmel szemben, tehát a hit megelőzi a tudást, így a teológia is fölötte áll a filozófiának. Az egyház minden eszközzel támogatta ezt az irányzatot. A tomizmus alapja,

kiinduló és végpontja a mindent egységesítő istenfogalom. Belőle lehet levezetni és magyarázni a világ dolgait Tamás anyagi világ magyarázata: Az Arisztotelész által kidolgozott actus és potencia elméletet veszi alapul, amelyben a matéria és forma a földi testek belső lényege. Szerinte minden testnek van valamiféle végső anyaga, melyet ősanyagnak = m atéria prímának nevez. Ennek meg van a képessége, lehetősége (potencia), hogy belőle a testek kibontakozhassanak. Ősanyag ⇒ potencia Az ősanyaggal ellentétben a forma egy tiszta ténylegesség (actus), amely a testi szubsztanciát határozza meg és teszi a tényleges működésre és létezésre alkalmassá. A matéria és a forma minden külső közvetítő nélkül egyesülnek egymással és alkotják együtt a testi szubsztanciát = a m atéria secundát. Filozófiai rendszerében a m atéria és forma kapcsolat adja a létezők tökéletességi fokozatait, amely nem függ az anyagtól.

Tanítása szerint minél nemesebb a f orma, annál inkább felülmúlja létében a m atériát. ⇒ a világ hierarchikus tagozódása: - legalul helyezkedik el a legtökéletesebb valóság, a matéria prima vagy ősanyag. - Magasabb fokozatot mutat az élettelen világ, ahol a forma még teljesen elvész az anyagban. - Az élővilágban a formáknak az anyagtól való némi függetlenségét lelhetjük meg, mert a formák az anyag tehetetlenségét legyőzve irányítják az életfolyamatokat. - Az ember, aki már tudatosan él, már az anyagtól független tevékenységre is képes, mivel a megismerés folyamatában anyagtalanul létező formák jelennek meg, ez áll legközelebb a szellemvilág létezőihez. Minden anyagi korláttól és potencialitástól mentes az isten szellemisége. Ez a szellemiség létében és tevékenységében teljesen független. Minden általa van és miatta, érte létezik. Tehát megjelenik teológikus felfogása, miszerint az alacsonyabb

rendű teremtények a magasabb rendűekért vannak, amint az ember alatti teremtmények az emberért léteznek. Végső soron pedig az egész világmindenség, minden egyes részével az Istenre, mint céljára irányul. Filozófiájának mondanivalója: isten létezésének bizonyítása Tamás öt istenbizonyítást sorol fel: 1.) Az első bizonyíték a mozgásból adódik A világban tapasztalt mozgás feltételez egy változatlan mozgatót. 2.) A második szerint az okok sorozata elvezet az első okhoz, istenhez 3.) A harmadik a szükségszerű és véletlen létezésből indul ki: Szerinte a világban minden esetleges: keletkezik, elmúlik, a l étezéssel való kapcsolata a véletlenek egymásutánisága. Ha a világon minden esetleges, akkor a világon kívül kell lenni egy szükségszerűen létezőnek, amelytől az esetleges dolgok létezésüket nyerték. 4.) Negyedik bizonyítéka a természet dolgainak részesedése a t ökéletességben (igazság, jóság,

valamilyen szintű lét stb.) Szerinte kell lenni egy legtökéletesebbnek, akitől az alatta állók tökéletességüket kapják. 5.) Az ötödik bizonyítés az értelem nélküli lényekből fakad, akik önmaguktól nem tudnának célszerűen működni. Tehát kell léteznie egy gondolkodó lénynek, amely célratörésüket irányítja. Tamás társadalom filozófiája: A társadalom és az ember kapcsolatának alapja egy arisztotelészi gondolat: Az, hogy az ember természeténél fogva társadalmi lény, aki életét fenntartani, tehetségét kibontakoztatni csak mások segítségével, a társadalomban képes. A társadalom szabályozója a t ermészetjog és ennek legfontosabb előírása Tamás szerint: „mindenkinek add meg a magáét és tartózkódj a jogtalanságtól”. A természetjog mellett szükséges a hatalom, az állam is, amely összefogja a társadalmat és viseli annak gondjait. Az állam feladata még a társadalom rendjének biztosítása, ami

lehetővé teszi a közösségnek, hogy elérje végső célját az istent. Tamás szerint a legjobb államforma a m onarchia, úgy hogy benne a n ép is részt vesz a kormányzásban. Gyakorlata: a fejedelem mellett a nép által választott tanácsadói választmány uralkodik. A fejedelem hatalmát az istentől kapta Ha ezzel a hatalommal visszaél, akkor a nép megtagadhatja az engedelmességet. Társadalomfilozófiájában az államok egymással kapcsolatban állnak és beletartoznak valamennyien isten államába. Az újkori filozófia (Humanista műveltség, a reneszánsz kultúra virágzása. A természetfilozófia és a társadalomfilozófia szétválása.) A reneszánsz filozófia: az árutermelés, a manufaktúraipar és az ezek hatására kibontakozó kereskedelem Európa déli részén jelentős változásokat hoz nemcsak a gazdasági életben, hanem a gondolkodásban, a társadalmi felfogásban is. Európában a XV-XVI Században fordulat következik be a v

ilágfelfogásban. A figyelem és a k utatás a t ermésztre irányul, a vallás aszkétikus életideáljával szemben a humanizmus, az egyén szabadságának, életörömre törekvésének eszméje hódit. Az isten és a világ viszonyának problémája helyett az ember és a természet viszonyának kérdései felé fordul. A közgondolkodásnak ezt a folyamatát, amely áthatotta az irodalmat, a művészetet és a filozófiát: reneszánsznak nevezzük (újjászületés). - első mozzanat a vallásos világnézettől való elfordulás - a világi kultúra kialakításának folyamata az erőteljesebb. E kor gondolkodói arra késztették az embereket, hogy vegyék észre a földi élet örömeit, szépségeit. Különösen a cs illagászat és a m atematika járult hozzá az új világkép megalapozásához. Az újkori polgári filozófia: A XVII.század végén és a XVIII század elején Európa a feudalizmust felváltotó kapitalista, tőkés rend kezeti szakaszát éli. Ez az

időszak az újkori polgári filozófia kialakulásának időszaka. Gondolokodói a földi élet dolgai iránt fordítanak nagyobb figyelmet. A tudósok többsége egyetért abban, hogy a tudomány célja az emberi élet gazdagítása, s segítségével minél többet megtudni a természetről. A természet felé való fordulás eredménye a matematika, a csillagászat, kémia, biológia szaktudományok látványos eredményei. E kor tudósainak egy kettős problémát kellett megoldani: - Egyrészt meg kellett szabadulniuk a természetfeletti erőkbe vetett hittől. Meghirdetik az ész uralmát, győzelemre akarják juttatni az ész szavát. És nem tudnak teljesen megszabadulni a vallásos hittől. Osztályhelyzetükből is következett az az ellentmondás, hogy szaktudományos kérdésekben forradalmi nézeteket vallanak, társadalomfilozófiájuk konzervatív. - Másrészt vállalniuk kellett, hogy kidolgozzák a tudományos kutatás módszerét úgy, hogy elszakadtak a

mindennapi élet közvetlen természetszemléletétől. Pozitív felfogásuk, hogy bíznak az emberi gondolkodás, a megismerés erejében, annak hatékonyságában. Mindenben kételkednek, amit az előző korok tudósai alkottak, de számukra a kétely arra való, hogy segítségével még szilárdabb ismeretekhez jussanak. Kialakult a mechanikus-metafizikus szemléletmód, mint a korszak uralkodó felfogása. A társadalommal foglalkozó vizsgálódások is megszabadulnak a teológikus felfogástól. A társadalombölcselők úgy vélik, hogy az ember teste (hasonlóan az állatokéhoz) géphez hasonlít. Ez a gép abban tér el az ember által alkotta géptől, hogy annál végtelenszer tökéletesebb, hiszen istentől való. A gép működésével a gondolkodást nem tudták magyarázni, tehát a gondolkodás egy külön szubsztanciának tartották. Az embert nem tekintik társadalmi lénynek, hanem szerintük a t ársadalom az emberi individuumok összeséggeként jött létre. Az

hogy az ember természeti és társadalmi lény, ebből a kettős meghatározottságból az előbbit részesítették nagyobb előnyben. Az ember természetes állapotából kiindulva vizsgálják a természetjogot, a természetes vallást, az ember természetéből fakadó erkölcsöt. A kor valamennyi társadalom-elmélete a természetjog fogalmára épül. Az embereket is a t ermészet testeihez hasonlónak képzelik el, másrészt szabadoknak és egynlőeknek tartják őket. A természetjog feltételezése nem tesz különbséget az emberek társadalmi különbözőségei között. Francis Bacon (1561-1626) Polgárosodó nemességhez tartozó családban született. Az egyetemben filozófiát, teológiát és jogot tanult. Lordkancellár volt, majd közéleti szereplése csúcsán politikai pert indítanak ellene, elítélik, de a király kiszabadítja. Bacon visszavonul birtokára, ahol csak a tudománynak él. Legjelentősebb filozófiai műve: a „Novum Organum” (Új

módszer). Bacon az újkori materializmus szülőatyja. Legfőbb tanácsa, útmutatása: járjunk nyitott szemmel a világban, óvakodjunk mindennemű túlhajtástól. Szerinte a tudomány feladata az, hogy az emberek életét új felfedezésekkel gazdagabbá tegye. Célkitűzése: a tudományok fejlesztése volt. Szerinte az igazi tudás az okok ismerete, a tudományok feladata az okok és a törvényszerűségek feltárása. A Novum Organum című művében félreállítja a skolasztika dedukciós módszerét. Azt vallja, hogy a filozófiában kell lenni egy romboló résznek, egy szkeptikus megközelítésnek. Ez a szkepszis tisztítja meg a megismerés elől az utat és vezet el az igazi ismeretekhez. Szerinte a megismerés útjában álló akadályok az idolum-ok (ködképek, bálványok), olyan tudatos képződmények, amelyeket meg kell semmisíteni, le kell küzdeni. Bacon 4 idolumra hívja fel a figyelmet: 1.) A törzs idoluma: amely minden emberben meg van Lényege az, hogy a

természet megismerésénél az ember belemagyarázza saját természetét. Vagyis figyelmeztet arra, hogy az érzékelés útján birtokunkba került ismeretek mennyire egyoldalúak. Az érzékelést ezért ki kell egészíteni a gondolkodással, a tudományos megismerésben alkalmazni kell olyan műszereket (hőmérő, messzelátó, mikroszkóp), amelyek kiküszöbölik a lehetséges torzulásokat. 2.) A barlang idoluma: az egyes emberre jellemző Az ember aszerint fogja fel a valóságot, hogy milyen a t ermészete, milyen volt a n eveltetése, milyen a társadalmi környezete, kiket tisztel. Ahhoz, hogy helyes ismereteink legyenek, ki kell lépni a barlangból. 3.) A piac idoloma: a nyelvvel kapcsolatos torzulások akadályai az értelemnek Ezen úgy lehet túlhaladni, hogy meghatározásaink a valóságot fejezzék ki. 4.) A színház idoluma: ide sorolja a téves eszméket, a hamis filozófiai tanításokat Ezeket a bálványokat úgy tudjuk ledönteni, ha az eleven

gyakorlathoz fordulunk. Új módszert dolgoz ki: az empírikus = gyak orlaton alapuló módszer. Nem veti el a racionalista módszert. Az egyoldalú racionalista gondolkodót a pókkal veti össze, amely saját nyálából szövi hálóját. Az empírikus gondolkodók és természetesen az ő példaképe a méh tevékenysége, mivel ezáltal lesz a begyűjtött virágporból méz. A filozófusnak is az a feladata, hogy a világból nyert tapasztalatokat feldolgozza. A valóság megismeréséhez a tapasztalatból kell kiindulni, indukció segítségével. Az indukció lényeges eleme nála a megfigyelés, a leírás, az elemzés, az összehasonlítás és a kísérlet. Bacon módszere materialista jellegű empírizmus, amelyben az analízisnem és az indukciónak van kitűntetett szerepe. Bacon társadalomfelfogása: utópisztikus jellegű. Az „Új Atlantisz” című befejezetlen művében fejti ki társadalombölcseleti elképzeléseit. Ennek középpontjában a termelőerők

fantasztikus fejlődése, a jövő útja áll. René Descartes (1596-1650) Franciaországban, nemesi családban született. Jezsuita iskolákban tanult és jogot is végzett Katonaként és utazóként bejárta Európa jelentős vidékeit. Hollandiában telepedik le, kora legszebb országának tartotta. Korának nagy kérdései: 1.) Kora filozófusai számára nagy kérdés, hogy az emberi gondolkodás megmagyarázható-e az anyag mozgásával, vagy valamiféle szellemi szubsztanciának kell azt tekinteni. A természettudományos ismeretek nem voltak elegendőek ennek magyarázatára. ⇓ Descartes dualista szubsztanciaelmélete: Lényege, hogy a világot két szubsztancia alkotja: - a kiterjedés tulajdonságával rendelkező test (anyag) - a gondolkodás képességét mutató lélet (szellem). Ennek a dualista szubsztancia-koncepciónak egyetlen szépséghibája volt, hogy a kétségtelenül egységet alkotó test-lélek és anyag-szellem kölcsönhatásokat nem tudta

Descartes megmagyarázni. Ezen úgy próbál túl jutni Descartes, hogy a lelket a tobozmirigybe helyezi, és a szellemi létezést istennek tulajdonítja. 2.) Kora másik alapvető kérdése: a tér, idő filozófiai megközelítése A teológia tudományos gondolkodás létüket és eredetüket istentől vezeti le. Descartes elsősorban a tér problémájával foglalkozott. Nála az anyagi testek legfontosabb tulajdonsága a kiterjedés, ez a t ér konkrét megnyilvánulása is egyben. Sokkal kényesebb kérdés a tér végessége vagy végtelensége. Ebben ismételten megjelenik Descartes dualista világszemlélete, a végtelen létezését istentől vezeti le és a térrel (anyag) kapcsolatos jelző a határtalan. Descartes módszere: Filozófiai munkásságának középpontjában a tudományos kutatás módszere áll. Ennek alapja a szkepszis = módszeres kétely. Azaz megkérdőjelezi a skolasztika általános tanítását, de szerinte nem lehet a filozófiát, a tudományt a

tapasztalatra, az érzékelésre építeni. Módszere a matematikai módszer általánosítása, amely logikai alapokra helyeződik. Azokat a megismerés formákat értékeli nagyra, amelyek a dolgokat logikai szükségszerűségükben vizsgálják. Módszerében jelentős szerepe van az analízisnek, amelynek során az ismeretlen elemeket különválasztja az ismertektől. Ezt követi a szintézis, amely az evidens elemeket egységbe foglalja, és a felvetett kérdések egészét megválaszolja. A szintézist a d edukció segítségével hajtjuk végre, azaz valamennyi igazság egymásból következik, közös kötelék fogja őket egybe. S ez a dolog objektív összefüggése és rendje Descartes racionalizmusának kettős arculata: 1.) Száműzi a gondolkodásból a misztikumot, az ésszerűtlenséget Filozófiájának kiindulópontja: „Gondolkodom, tehát vagyok” = Cogito ergo sum. A figyelmet az égről a földre tereli. A kinyilatkoztatás helyét az emberi gondolkodás

foglalja el 2.) Az érzékelés és a gondolkodás elszakítása azzal a k övetkezménnyel jár, hogy a gondolkodás elszakad az anyagi valóságtól, beszűkül az ember szellemi világába. A XVIII. és XIX század materialista filozófusai természetfilozófiáját és racionalizmusának pozitív vonását veszik át. Társadalmi szerződések Egy valamikori ősállapotból indul ki, amely idilli állapot volt, amelyben az emberek jók, szeretik egymást, tudnak együtt létezni. Ahhoz, hogy az ember életben tudjon maradni, a lét feltételeit meg kell teremteni ⇒ gyűjtögetés, halászat. Az ember a nyers természetből meríti az életben maradását. - az ember kielégíti szükségleteit, - a szükséglet szükségletet szül, ⇓ többlettermék jön létre, amely a cserének az alpja lesz. ⇓ létrejön a magántulajdon (több-kevesebb) ⇓ magántulajdon védelme ⇓ Az idilli állapot felborul, az elemi, együttélési szabályok hiányoznak. Az emberek

rákényszerülnek arra, hogy részben egymással, részben az uralkodóval szerződést kössenek, amely beszabályozza az életüket. ⇓ - törvények lépnek életbe - le kell mondani egyéni érdekekről ⇓ Az egyének szükségszerűen korlátozzák önmagukat annak érdekében, hogy a társadalmi együttélés szabályozhatóvá váljék. ⇒ Kötnek egy szerződést egymással. Maguk fölé emelnek egy uralkodót, aki betartatja a szabályokat, előírja a normákat. Ez egy önként vállalt kényszerpálya Jean Jacques Rousseau (1712-1778) A francia felvilágosodás legjelesebb képviselője. Francia író, plebejus forradalmi gondolkodó, deista filozófus, pedagógus. A polgári demokratikus forradalom szellemi előkészítője. A forradalom előtti kispolgári és paraszti tömegek érdekeit fejezte ki. Műveiben általános támadást intézett a feudalizmus intézményei és ideológiája ellen, de megsejtette a kapitalista társadalom ellentmondásait, így

annak perspektíváját is elvetette. Fontosabb műve: A társadalmi szerződés. Rousseau világnézete: Deista, filozófiai világnézetei igen ellentmondásosak. Az ember nála halandó testből és halhatataln lélekből áll. Erősen hitt istenben és elvetette az ateistákat és az ateizmust Történetfelfogásának alapja, hogy az emberek kezdetben egyenlőségben éltek, a magántulajdon kialakulásával jött létre a társadalmi egyenlőtlenség, a zsarnokság. Híressé vált jelszava: „ Vissza a t ermészethez”, ezzel azt kívánta kifejezni, hogy meg kell szűntetni a zsarnokságot és a magántulajdont. Rousseau államelmélete: „Társadalmi szerződés” című munkájának alapgondolata, hogy az uralom az emberek egymás közti megállapodásának az eredménye, tehát a nép felett álló zsarnoki hatalom visszaélés a társadalmi szerződéssel. Rousseau elsőként mondja ki a népszuverenitás elvét, a népnek azt a jogát, hogy fel is bonthatja a

számára előnytelen szerződést, el is törölheti a zsarnokságot. A civilizáció az erkölcsi romlás okozója. Mi az emberek közötti különbség oka? Rousseau úgy válaszolja meg, hogy az emberben a „ természetes embert” elválasztja a „mesterséges embertől”, azaz attól, amivé lett: Természetes ember: Mesterséges ember: - nem alkottak társadalmat - magányosan éltek - nem folyt az emberek között háború - minden baj forrása a tulajdon ⇓ Megoldás: „Vissza a természethez” Rousseau is elimeri, hogy ez lehetetlen. Azt mondja, ha már a tulajdon létezik, akkor oszoljon meg a kistulajdonosok körében is. Erre építi fel demokratikus koncepcióját Elmélete szerint a szerződést nem az uralkodó és a nép köti, hanem a nép tagjai kötik egymással és magukat csak a közakaratnak rendelik alá. Ha az ember a k özakaratnak rendeli alá magát, az nem fosztja meg a szabadságától, hanem biztosítja a szabadságát. A közakaratot

hordozó demokratikus köztársaságban a fő hatalom a népé. Itt minden ember törvényhozó és alattvaló egyben Klasszikus német filozófia Kant ismeretelmélete, etikája A XVIII. század végén és a X IX század elején Németország gazdaságilag és politikailag elmaradt ország volt. A korabeli Németországot még mindig a feudális széttagoltság jellemezte. Megjelenik a burzsoázia, viszont mögötte az arisztokrácia és előtte a szerveződő munkásság valósága a kompromisszumok irányába terelte. Ebben a társadalmi és gazdasági helyzetben születik meg a X IX. századi német filozófia, mely a német kultúra fénykorának tekinthető. A klasszikus német filozófia általános vonásai: - E kor filozófusai a v ilág racionális értelmezésére törekedtek, s ennyiben kapcsolódtak a felvilágosodás alapgondolatához. - Az idealizmus felfogását vallja. Egyikükre a szubjektív idealizmus, másikukra az objetív idealizmus a jellemző. -

Jellemző a dialektika megjelenése. - Ez a filozófia megkonstruált reformok segítségével vállalkozott a változás elősegítésére. - Jelen van a kérdés, hogy milyen viszonyban van a megismerő és a cselekvő ember, valamint az objektív világ. Immanuel Kant (1824-1904) Königsbergben született, iparos családban. Az egyetemen matematikát és teológiát tanult Éveken keresztül házitanítóskodott, majd magántanár lett és végül egyetemi professzor. Kant a klasszikus német filozófia kiinduló alakja és máig is a legnagyobb hatású bölcselője. Munkásságában két szakaszt különböztetünk meg: 1.) A kritika előtti korszak: amelyben a természetfilozófiai kérdések kaptak nagyobb hangsúlyt. Legfontosabb a Kant-Laplace hipotézis néven ismert földkeletkezési elmélet. 2.) A kritikai korszak: amely a kanti filozófia legjobban kimunkált része Ennek tartalmát három műve adja meg: - A tiszta ész kritikája: a megismerő tudat elemzésével

foglalkozik - A gyakorlati ész kritikája: Kant etikai nézeteit foglalja magába. - Az ítélőerő kritikája: Kant természetfilozófiája és esztétikája. Kant ismeretelméleti felfogásai: Szerinte ismereteinknek két külön forrása van: 1.) Az érzékelés: amelyben a dolgok bennünk érzeteket hoznak létre 2.) A megismerő tudat, az a priori formái, kategóriái A két ismeretforrás egységet alkot abban az értelemben, hogy az érzéki észrevevés eleve feltételezi a megismerő tudat aktív működését és hogy a dolgok érzékelése hozza működésbe a tudat megismerőképességét. Ismeretelméletének kiindulópontja, hogy létezik a tudattól független objektív valóság, amit ő magánvalónak nevez (Ding an sich). A magánvalónak kettős értelme van: - kifejezi, hogy léte nem függ tőlünk, tudatunktól - annyira a magánvalóság kifejezése, hogy tényleges természetét tudatunk nem képes feltárni. A kanti megismerési módban a

megismerő tudat három képességét tételezi fel: - az érzékelésképességet - az értelmet - az észt. Ennek megfelelően alakul a megismerés három szakasza: az érzékelés, értelem és ész. 1.) Az érzéki megismerés: a transzcendentális esztétika vizsgálja, úgy hogy hogyan fogja fel az érzékelő tudat az érzékelés anyagát, milyen a priori formái vannak az érzékelésnek. A megismerő tudat az érzékelés során felfogja „Ding an sich” határait, s már ekkor elkezdődik a jelenség és a valóság elválása. Kant szerint az érzékelés előfeltétele, hogy a „magánvaló” hatását meghatározott módon – térben és időben – fogja fel. Kant elméletében a tér és az idő a tudat a priori szemléleti formái Szerinte a tér a külső, az idő a belső érzékelé tudati előfeltétele. A tér és idő objektív eredetét tagadja, ugyanis ha ezt megengedjük (objetív eredetét), amelyet a t apasztalat közvetít számunkra, akkor

ismereteink bizonyossága és szükségszerűsége elvész. 2.) Az értelmi megismerés: ezzel a k anti transzcendentális analititika foglalkozik Lényege Kant felfogásában a tér és idő a priori szemléleti formájában a felfogott, külső hatásokra kialakult rendezetlen érzettömeget a t udat, az értelem a p riori kategórával rendezi. Tehát az ismeretek és a valóság kettészakítása a rendszer alapja Az értelem nem a valóságot tükrözi vissza, hanem az értelem alkalmazza az a priori kategóriát a tárgyra, azaz a világra úgy, ahogy az nekünk megjelenik. A formállogikában 12 kategória ismert, az értelem a tapasztalati anyagot ez alá rendezi, mégpedig úgy, hogy a 12 kategória 4 csoportra oszlik és minden csoport három-három fogalmat tartalmaz: 1.) Mennyiség (egység, sokaság, mindenség) 2.) Minőség (valóság, tagadás, korlátozás) 3.) Viszony (szubsztancia, okság, kölcsönhatás) 4.) Modalitás (lehetőség, valóság,

szükségszerűség) Az értelem a t árgyakat három törvény alá rendeli, ez a h árom törvény a tiszta természettudomány legáltalánosabb a priori alapja: 1.) a szubsztancia megmaradásának törvénye 2.) az okság törvénye 3.) a szubsztanciák kölcsönhatásának törvénye 3.)A megismerő tudat harmadik képességét, az észt a transzcendentális dialektika vizsgálja. Már a Kant előtti filozófiák is foglalkoztak a racionális felismerés két típusával: az értelemnek és az észnek a megkülönböztetésével. Az értelem a r észekre irányul, míg az ész az egészre, a teljesre. Az ész feladata tehát a világ legáltalánosabb összefüggéseinek megismerése. Kant szerint ahhoz, hogy az ész az egészet és a teljeset átfogja, három eszmét alakít ki: 1.) a feltétlen egységeg lélek eszméjét, amely minden pszichikai jelenség eszméje 2.) A világ eszméjét, amely a végtelen oksági meghatározottságú jelenségek teljessége, egysége. 3.)

Isten eszméjét, amely valamennyi meghatározott jelenség meghatározatlan, nem determinált oka. Az ész azonban nem képes bizonyítani ezeket az eszméket, ha meg is akarná határozni ezeket a f ogalmakat, akkor az értelem kategóriáit kellenne alkalmaznia. Ezzel azt érnénk el, hogy a világ legáltalánosabb kérdéseire két, egymással ellentétes egyenértékű választ kapunk. Ez a két egymást kizáró ítélet egyaránt bizonyítható Kant négy antinomiát vet fel: 1.) A világ térben és időben végtelen, - A világ térben és időben véges 2.) Az oszthatóság végtelen, - Vannak egyszerű, tovább már nem osztható részek 3.) A világban abszolút szabadság van, - A világban abszolút szükségszerűség uralkodik. 4.) Isten létezik, mint a világ oka, - A világ külső okának lehetetlensége A kanti ész tartalmaz lényeges pozitív vonásokat, hiszen a későbbi filozófiák sokat merítettek belőle. Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

Tisztviselő családban született. Stuttgartban végzi gimnáziumi tanulmányait, majd a tübingeni egyetemen tanul filozófiát és teológiát. Rajongott a francia forradalom eszméiért Mindenekelőtt Robespierre tevékenysége hatott rá erőteljesen. Életútját öt főbb szakaszra lehet osztani: 1.) A berni korszak (1793-1797): házitanító svájcban, sokat foglalkozik a görög állam és ember eszményével. 2.) A frankfurti korszak (1793-1797): egy baráti meghívás eredménye A polgári társadalom és az egyén megbékélésének gondolata foglalkoztatja. 3.) A jenai korszak (1801-1808): itt kezdi meg filozófiáját rendszerbe foglalni (jenai rendszer). Anyagi gondokkal küzd, Bambergbe költözik és újságszerkesztéssel foglalkozik. 4.) A nürnbergi korszak (1808-1816): a „robot” időszaka A gimnáziumi rektor tisztét tölti be. Anyagi és életviszonyai is rendeződnek Elfogadja a heidelbergi egyetem meghívását. 5.) A berlini korszak (1818-1831): az

életmű összessége, mint a b erlini egyetem professzora, haláláig a porosz fővárosban tevékenykedik. A hegeli filozófia egyetemes rendszer: felöleli a világ egészét, a természetet, a társadalmat és az emberi gondolkodást. A világ egységes fejlődési folyamata mint a világszellelm önmegismerésének folyamata jelenik meg. A világszellem fejlődés Hegel rendszerében három szakaszban történik: 1.) tézis: benne az eszme, mint a legáltalánosabb gondolati kategóriák dialektikus rendszerét fejleszti ki. 2.) Antitézis: tagadás Itt az eszme szellemi lényegével ellentétes formába, természetbe csap át. 3.) Szintézis: a tagadás tagadása Melyben az eszme más létéből visszatér magába, de magasabb fokon, a megtett út egész gazdagságát tartalmazva ismét szellemi formát ölt az emberben. A világszellem önfejlődésének, illetve önmegismerésének folyamata alapján a hegeli filozófia alkotóelemei: (társadalomfilozófia) a.) a l ogika, b)

természetfilozófia, c) szellemfilozófia a.) A hegeli logika: A világszellem önfejlődésének első szakaszát a „A logika tudománya” című művében fejti ki. Hegelnél a logika nem a gondolkodás tudományaként szerepel, hanem a lét és tudat átfogó logikájaként. Alapelve a logika kifejtésében, hogy a világszellem a kezdeti fejlődési szakaszaiban szegényes, egyoldalú, de egyre inkább teljesebbé és mindenoldalúbbá válik. A világszellem a szegényes meghatározottságból konkrét eszmév az önmozgás alapján válik. Az önmozgás belső tartalma az ellentétekből fakad, a világot általában az ellentmondás mozgatja. A mozgás során derül ki minden elvont meghatározásról, hogy nem létezhet önmagában csak a vele ellentétes meghatározottsággal együtt van léte és értelme. A logika eszme fejlődése az elvonttól a konkréthoz való haladásnak bizonyul. Rendszerének első eleme a logika három részből áll: - a lét tanából, -

a lényeg tanából, - a fogalom tanából. A léttan: a világszellem kifejlődéséről szól. A mozgás, a lét és a semmi azonossága és ellentéte, benne valami létezik is és nem is: átmegy a semmiből a létbe (keletkezik) és a létből a semmibe (elpusztul). Hegel léttanában dolgozta ki a dialektika egyik általános törényét, a mennyiségi változások minőségi változásokba való átcsapásának törvényét. A lényeg tana: a világszellem további mélyebb meghatározottságokkal gyarapodik: végigmegy a lényeg, a jelenség, a valóság lépcsőfokain. A lényeg tanában dolgozta ki Hegel az ellentmondás törvényét. Az ellentmondást a mozgással való belső kapcsolatában végzi el. Az ellentmondás dialektikus elvét a következőképpen fogalmazta meg: Az azonosság = az azonosság és nem azonosság azonossága. Ez a törvény azt jelenti, hogy minden dologban van állandóság is, és változás is. A kettő egységben van minden dolog esetében

Hegelnél az ellentmondás nem a mozgás oka, mivel a mozgást önmozgásként értelmezte, ami kizárja, hogy a mozgáshoz képest az ellentmondás okként szerepeljen. A mozgás az eszme belső sajátossága, szabad elhatározása, ami az ellentmondásokon keresztül valósul meg. A fogalom tana: amelyben az eszme befejezi fejlődését a logika, a tiszta gondolat szférájában. A fogalomtan három részből áll: - szubjektív fogalom - objektív fogalom - eszme. A szubjektív fogalom: a gondolkodásformák, az ítéletek és a következtetések dialektikus értelmezését adja. Az objektív fogalom: a mechanizmus, a kemizmust, a célravonatkoztatottságot tárgyalja. Az eszme: a kettő dialektikus értelemben vett szintézise és egyben a kifejlett totalitás. Az eszem abszolúttá lesz, s vele befejeződik a világszellem fejlődése a tiszta gondolat szférájában. b.) A hegeli természetfilozófia: Az eszme végigjárta önfejlődésének logikai szféráját,

azután átcsap saját ellentétébe és természetté válik. Ennél az átváltozásnál két dologra kell odafigyelni: - az eszme saját ellentétébe csap át, ez azt jelenti, hogy a természet nem egészen idegen az eszmétől, nem valami más, hanem saját mása. Az eszme lesz természetté, a t ermészet is eszme, csak alvó, szunnyadó anyagi formában. - Az eszme nem marad a természeten innen vagy túl. Nem volt előbb, mint a természet, mert fejlődése nem időbeli fejlődés A természetben megismétlődik a logika, csak anyagi formában. A természet mozgása és fejlődése a logikai kategóriák által meghatározottan történik. Ezt a mozgást írja le Hegel a „A természetfilozófia”-ban. Természetfilozófiai munkájának három része van: 1.) A mechanika, ahol a tér és az idő, a mechanikai mozgás, az anyag és a mozgás 2.) A fizika, itt a testekkel, az elemekkel, a fény, a hő, a hang, az elektromosság kérdéseivel foglalkozik. Ide sorolja a

kémiai folyamatokat is 3.) A szerves fizika, ebben vizsgálja a Föld természetét és történetét, valamint a növény és állatvilágot. Az állat nem a növényből, az ember nem az állatból keletkezik, hanem egymás után az eszméből jönnek létre. c.) A hegeli szellem – (társadalom) – filozófia: Eddig megjártuk az elvont szellem útját a logikában, az elvont természetet a természetfilozófiában. A harmadik vizsgálódás a s zellemfilozóia, amely az emberi nem egésze. Az emberi tudat kialakulásával a szellem saját szellemi formájában fejlődik tovább. A világszellem szabadságának a kibontakozása a történelmi fejlődés során a szellem keserves, fárasztó munkája során jön létre. A szellem feldolgozza magát a s zabadság, a t ársadalmi fejlődés legmagasabb fokára. Az ember a saját munkájával küzdi fel magát a természeti világból a társadalmi fejlődés egyre magasabb fokára. Az ember teremti magát munkája révén, az

ember hozza létre saját társadalmi viszonyait, intézményeit, a második természetet. A hegeli szellem fejlődése a társadalomban, három szakaszra bomlik: 1.) Szubjektív szellem: ezen belül Hegel az antropológiát, a fenomenológiát és a pszichológiát tárgyalja. - Az antropológiában az emberről beszél. - A fenomenológiában az emberi tudatról beszél. - A pszichológiában az emberi szellem képességeit, tevékenységmódjait veszi szemügyre. 2.) Az objektív szellem: ebben a s zférában a s zellem végigjárja a t ársadalmat és a történelmet. Az objektív elnevezés a világtörténelemre utal Ebben a szakaszban is érvényesül a hármasság: az elvont jog, a morál, az erkölcs. - A jog Hegel szerint a szabadság ittléte. A magántulajdont Hegel a személyiség egyetlen lényegi meghatározásának tekintette. - Felfogása szerint a jog és a morál egységet alkothat és ez az erkölcs. - Az erkölcsnek három szférája van: a család, a

polgári társadalom, az állam. Szerinte a cs alád a polgári társadalom sejtje. Szerinte a társadalomban az ember azáltal személy, hogy dolgokat tulajdonként birtokol. A birtoklás így kötelessége Az államnak el kell látni a polgári társadalom biztosításának a funkcióját. Hegel szerint a polgári társadalom és az állam fejlődésének története: a világtörténelem. A világtörténelemben az ész uralkodik. Ami ésszerű az valóságos, ami valóságos az ésszerű. Hegel állameszménye az alkotmányos monarchia, az általa megélt porosz állam egy megjavított eszmei tükörkép. 3.) Az abszolút szellem: a tagadás tagadása, a s zintézis A szellem, mint abszolút szellem már tudja, hogy ő maga az objektum és a szubjektum megvalósult és kibontakozott egysége. Ez a megismerésben úgy jelenik meg, hogy a megismerés alanya és tárgya is egybeesik. Az abszolút szellemben a s zellem befejezi önfejlődését, a világszellem fejlődése

lezárul. Hegel a megismerés formáinak sorrendje alapján határozta meg a szellem önmagára irányulú tevékenységét. Az önmagát szemlélő szellem: a művészet A magát képzelő szellem: a vallás A maga lényegét fogalmakban elgondoló szellem: a filozófia. A filozófia a fejlődés legmagasabb formája, benne érvényesül a forma és a tartalom egysége, a fogalom. Az eszme visszatér önmagához, de már az egész fejlődés birtokában és tudatában. Ez az eszme az öntudatra ébredés végső foka Ludwig Andreas Feuerbach (1804-1872) Jogász családban született. Az egyetemen teológiát tanult, majd a berlini egyetemen Hegel előadásait hallgatta. Magántanár az egyetemen, de ezt egyik műve miatt („Gondolatok a halálról és a halhatatlanságról”) el kellett hagynia. Munkássága kezdetén a hegeli filozófia híve. A vallás és az idealizmus kritikáján keresztül jut el a materialista koncepcióhoz. Munkája során a német filozófia

központi problémája érinti, a lét és a gondolkodás viszonya. Itt jelenik meg materializmusa, mégpedig úgy, hogy a gondolkodást a létből eredezteti, szerinte a lét az alany, a gondolkodás az állítmány. Feuerbach az embert helyezi a filozófiai vizsgálódás középpontjába, az embert is a természet részének tekintette, annak legmagasabb rendű termékének. A gondolkodást tekinti az ember szükségszerű velejárójának. Emellett az akarat, a szív is hozzá tartozik az emberi lényeghez. Az ember történetiségének célja, hogy a m egismerést, a s zeretetet, a s zabad akaratot megvalósítsa. Szerinte ennek útjába a v allás áll, pontosabban az, hogy az emberek a saját lényegüket elidegenítették maguktól, ebből alkották az isten fogalmát. Ezt az elidegenített lényeget maguk fölé emelték. Ahhoz, hogy az emberi lényeg magvalósuljon, ezt az elidegenedést fel kell számolni. A felszámolás útja a fölvilágosodás útja Az embereknek fel

kell ismerniük, hogy a vallásban saját maguk lényegét istenítik, ezentúl magukat, egymást kell isteníteniük: szeretni és tisztelni. A vallást az emberi élet velejárójaként kezelte, ezért szerinte egy olyan vallást kell létrehozni, amelyben az emberek közvetlenül kapcsolódhatnak egymáshoz: a szeretetvallást. Ezt örök érvényűnek tekintette. Feuerbach ismeretelmélete: Ismeretelméletét a materialista szenzualizmus jellemezte. A tapasztalatot tekintette a megismerés végső forrásának. A gondolkodás a legfőbb emberi magatartás szerinte Társadalombölcselete következik emberfelfogásából. E felfogás lényege, hogy az ember nem társadalmi, hanem természeti létező. Társadalomfelfogásában az antropológia érvényesül, miszerint nem a t ársadalomról, hanem nem-ről beszél. Az emberek nem társadalmi kapcsolatokban vannak egymással, hanem az egyedek között érintkezés alakul ki. Az emberek legfőbb célja az együttélés során a

boldogság Ennek fontos eszköze a szeretet, a szeretettudat megléte. Egzisztencialisták (Kierkegaard, Heidegger) Az egzisztencializmus a XX. Század vezető polgári irányzata Válságfilozófia, amit mutat pesszimista hangvétele. Kialakulásában segítette az a tény, hogy az I világháború megcáfolta a történelmi fejlődéssel kapcsolatos humanista illúziókat. Az egzisztencializmus jellemző vonásai: - Filozófiájuk középpontjában a létezés, az egzisztencia vizsgálata áll. Gyakran nevezik őket a létezés bölcselőinek. A létezésen (egzisztencián) az egyén létezését értik. Ez a megélés nemcsak egyéni, hanem egyedi is, azaz magányos. - A „semmi” mítosza valamennyi egzisztencialista filozófusnál központi helyet foglal el. A semmi jelenti azt, hogy a valóság létezése végső soron felfoghatatlan, ésszel megérthetetlen, irracionális. - Az elszigetelt, a létbe beledobott egyén a fölfoghatatlannal áll szemben. Ezért léte

csupa szorongás. A szorongás nem azonos a valamitől való félelemmel, vagy rettegéssel, hanem a szorongás náluk félelem és rettegés általában. - Az egzisztencialisták művei tele vannak mítoszokkal. - Szándékosan mellőzik a hagyományos tudományos formákat. Az egzisztencializmus első jelentős áramlata az I. világháború után keletkezett Németországban, ezt nevezik a német egzisztencializmusnak. A másik jelentős áramlat a második vilgáháború idején és után Franciaországban keletkezik, ezt nevezik francia egzisztencializmusnak. Sören Kiergkegaard (1813-1855) Dán filozófus, aki Koppenhágában született. Az itteni egyetemen tanult bölcsészetet és teológiát. Tanulmányait befejezve tudományos utazást tett Németországban, Berlinben hosszabb időt töltött. Kierkegaard filozófiájának középpontjába az embert állította, ezen belül is az elszigetelt szubjektum öntudatát. Számára a l ét, az emberi egyed léte az, amit

szubjektíven átél Szerinte a filozófiának nem a világgal kell foglalkozni, hanem az ember tudati problémáival, mert a világ titka az emberben van. „A jelenségvalóság kritikája” című munkájában fogalmazza meg, hogy a jelen kor társadalma nem teszi lehetővé az emberi képességek kibontakozását. Az individualitás eltűnéséről beszél, ez a nivellálás. A nivellálás alatt a tömeges egyformaságot, az elszemélytelenedést értette. A nivellálódás az ember egyéniségének az elvesztése, illetve a „publikum” létrejötte. Azt tanítja, hogy az ember és a külvilág (tárgyi világ és az emberiség) teljesen idegenek. Ez a külvilág az ember számára érthetetlen, abszurd és felfoghatatlan. Az ember számára az egyedüli igazi valóság az elszigetelt individuum szubjektivitása, saját tudatállapota. Ebből az alapállásból következik Kierkegaard felfogása az emberi megismerésről. Szerinte az általános igazságokból és

eszmékből kiindulva nem lehet eljutni a valósághoz. Szerinte az eddigi filozófiákra az objektív gondolkodás volt jellemző, az objektív gondolkodó az általánosság szintjén akarta megoldani a problémákat. Ehelyett ő a megoldást az ember szubjektív gondolkodásában látta, Kierkegaard úgy érvel, hogy az igazságot át kell élni. Az igazságnak nincs más kritériuma, mint a szubjektív átélés. Társadalom és történelemfelfogása mitizált, amelynek tárgya az ember bűnbe esése, az út, ahogyan az ember elfordul az istentől, majd a visszatérés útja. Az ember a maga szorongásával van. Ez a szorongás már az ártatlanság állapotában felébred, mert az a „szabadság valósága”. A szorongásban, majd a bűnben az ember elszakad az istentől és így jön létre az emberi individualitás. Az embernek választania kell, és ennek a választásnak a szükségszerűsége hozza létre a szorongást. Ahhoz, hogy az ember kiemelkedjen az anonim

tömegből, publikumból, ahhoz választania kell. A választás bontakoztatja ki a személyiség tartalmát. Ebben a választásban nem segít az értelem, mert a választás a l egmélyebb kapcsolatban van a v álasztóval. Egy életkérdéssel kapcsolatban például, ha minél messzebbre kitolódik számára a választás, annál könnyebben elmulasztódik, mialatt ő azt hiszi, hogy a választás lehetőségeit akaraj világosan látni. (a hajó kormányosa mérlegelheti, hogy jobbra vagy balra kormányozza a hajót, de amíg ezt mérlegeli, addig az ár sodorja a hajót). Az ember számára lehetséges életfelfogásokat Kierkegaard az élet stádiumainak nevezte: a.) Az első már kiemelkedést jelent a hétköznapi emberek világából, ez az esztétikai stádium. Itt az egyedi ember megkezdi önnön é letét élni Ebben a stádiumban az ember az élvezetre törekszik. Nagyvonalú életvezetés, a n ormák elvetése, irónia Ezek újra elültetik a szorongás érzését és

választásra kényszerítenek. b.) Ez a v álasztás a m ásodik stádiumba, az et ikai stádiumba vezet Ebben az ember általános eszméket vállal. Az etikai életforma jellegzetes intézménye a házasság, amely állandóságot és kötelezettségtudatot szimbolizál. Ez a stádium tele van ellentmondással, amely ismét szorongás és választás indukálója. c.) Íly módon lép át a harmadik stádiumba, a vallási stádiumba, ahol önmagára talál és ismét egyedül marad istennel. Egyedül a hite, az ami igazolja szándékát A vallási stádium az egyedüli lehetőség az ember számára, hogy kibontakozzon, ez csak az ember befeléfordulásával lehetséges. Az ember, amikor hittel közeledik istenhez, ráébred arra, hogy ezt a hitet senki nem taníthatja, egyedül önmagából merítheti az ember. A hit mindig egyéni Azt tartotta, hogy a vallást tanítással előkészíteni nem lehet. Martin Heidegger (1889-1976) Az egyetemen filozófiát tanul. Előbb a

marburgi, majd a freiburgi egyetem professzora, illetve az utóbbi rektora. Kompromittálódott a fasizmus uralma idején, 1945 után visszavonultan él. Egyik legjelentősebb művében: „A lét és az idő”-ben fogalmazza meg ontológiai elvét. Az eddigi filozófiai irányzatok a létet a létező mintájára vizsgálta, holott Heidegger szerint a lét és a létező különböznek egymástól: - a létező szerinte objektív, befejezett az ember számára - a lét nem befejezett, az szubjektív és nyitott az ember számára A lét nála folyamatos és centrális szerepe van a tőle elválaszthatatlan időnek. Egzisztencializmusa nyílvánul meg abban, hogy a lét fogalma az emberhez vezet, mert ő az egyetlen olyan létező, akinek számára feltárul a lét