Irodalom | Tanulmányok, esszék » Ódaköltészet a magyar lírában

Ódaköltészet a magyar lírában - a műfaj néhány állomása kéthárom különbözô korban élt költő egy-egy versének bemutatásával Amikor az ódával - mint a líra kétségtelenül egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkezô mûfajával - foglalkozunk, számos olyan probléma merülhet fel, melyek megkerülhetetlenné teszik a mûfaji határok pontos tisztázását, egy átlátható rendszer felvázolását. Tehát célszerû elôször megvizsgálni az óda mibenlétét, sajátos paramétereit, viszonyulását a többi mûfajhoz. A mai szakirodalomban az általánosan elfogadott meghatározás szerint az óda (a himnusztól eltérôen) valamely e világi, de (a daltól eltérôen) a mindennapi élet jelenségeinek körébôl fenséges vagy magasztos jellegével kiemelkedô tárgyról, eseményrôl szóló, ünnepélyesemelkedett hangú dics-ének, metrikus vagy kevésbé metrikus formában. Tárgya szerint többféle lehet: vallásos, hazafias, szerelmi, bölcseleti

stb.; a hasonló formák közti különbségtétel legfôbb alapja a lelkesültség mértéke, a költôi érzelem feszültsége lehet. A tágabb értelemben vett ódának tárgya szerint sajátos neve is van: himnusz, dithürambosz, rapszódia. Valamennyi ókori eredetû, de mára radikálisan átértelmezetté váltak A himnusz valaha isteneket dicsôítô, epikai elemekkel vegyes költemény volt, késôbb vallásos tárgyú ének, amely könyörgést, kérést fogalmaz meg ódai lendülettel, hála, remény vagy bizalom kíséretében (Kölcsey: Himnusz). A dithürambosz Dionüszosz istenrôl szóló óda elnevezése, mai értelemben az elragadottságig mámoros óda, szenvedélyességét a versforma zaklatottsága is követi. (A magyar dithürambosz egyik mintapéldája Babits nagy békeódája, a Húsvét elôtt, vagy Illyés verse: Dithürambosz a nôkhöz.) Végül a rapszódia, mely fájdalmas, gyötrôdô is lehet, ahol a képzelet rendszer és korlátok nélkül csapong, a

költô lelkiállapota feldúlt, így a szerkezet is teljesen felszabadul, töredékes lesz (pl.: Egy gondolat bánt engemet, Elôszó, Vén cigány, Hajnali részegség, Egy mondat a zsarnokságról stb.) Látható, hogy az óda fogalmának nyilvánvaló logikai "hibája" az, hogy a rapszódiát alfajként foglalja magában, holott ez - minthogy nemcsak magasztaló lehet, hanem akár tragikus élethelyzetekhez fûzôdô indulatokat is kifejezhet - egy másik fogalomkört alkot, amelynek csupán egy része fedi az ódáét. (Magyarán nem minden rapszódia óda is egyben, csak egy részük az, így a kívül esôkkel a továbbiakban nem foglalkozunk.) A magyar költészetben az ódát a XVIII. század második felének rokokó és klasszicista törekvései honosították meg. Az elôbbi fejlôdésének csúcsa - különleges szépségével, s nem mûfaji "tisztaságával" - Csokonai Tartózkodó kérelem címû szerelmi költeménye. A klasszicista ódák

reprezentáns alkotása Berzsenyi Dániel A magyarokhoz (Forr a világ. kezdetû) költeménye, melynek keletkezését 1807-re tehetjük. A költô a horatiusi örökséget fejleszti tovább, az óda az ô kezén borongó és nagy eszményektôl lelkesített gondolati formává növekszik, melynek gyújtópontja a hazaszeretet és a nemzetféltés. Természetesen a mûfaj több kedvelt és kötött eleme tetten érhetô, így pl. a megszólítás, a stílus sajátos tisztasága (szelleme, kifejezésmódja, kompozíciója eltávolodik a köznapi stílustól), az általános érvényû tanító, ill. erkölcsi iránymutató szándék stb A versben végig ott lüktet a nemzet erejébe vetett hit, ugyanakkor nyoma sincs az ellenség szidalmazásának, csak a veszély nagyságát festi le megrázó szavakkal, illetve a háború általános érvényû hatását érzékelteti ("Ádáz Erynnis lelke uralkodik, / S a föld lakóit vérbe mártott / Tôre dühös viadalra készti.")

Alkaiosz, Horatius hajóallegóriáját használja fel, hogy bizonyítsa a magyarságnak: amennyiben a nemzet alvó lelke felébred, a vészterhes idôkben is helyt tud állni: "lebegô hajónk . állni-tudó legyen a habok közt" A két záró versszakban azonban olyan erkölcsi eszményt fogalmaz meg, amely messze túlmutat a koron, az idôszerûségen: "Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.", majd - folytatva a gondolatot - a magyarság bekövetkezô hôsi tetteit világtörténelmi jelentôségre emeli: "Ez tette Rómát föld urává, / Ez Mara-thont s Budavárt hiressé." A mû hatását az ódai stílus fenséges elemei sokszorozzák: roppant energiát sugárzó, expresszív igék (forr, dörgenek, dôlnek, szakadnak stb.), korlátlan tér és idô képei, összetett jelzôk ("Ádáz Erynnis lelke"), meghökkentô metaforák, festôi, gigászi képek ("a balti partot. vér festi"), mitikus vonások,

zenei harmónia stb. A romantikus, drámai képekkel, az izgatott, lüktetô ritmussal nyomatékosítja a veszély nagyságát, a cselekvés gyors szükségességét. Az emelkedett téma, a fennkölt pátosz természetesen formai kötöttségekkel jár, a szabályos alkaioszi strófaszerkezet már eleve a költô gyôzelmét jelzi a tárgyon, s azt a gondolatot sugallja, hogy sikerült eszményét megragadnia, felemelkednie hozzá. Látnunk kell azonban, hogy éppen az antikos verselés merész újítása hozta a XIX. század elején a vers újszerûségét, s annak bevonulása a nemzeti irodalomba a romantika kezdetét jelenti (Szerb Antal: "a klasszikus Berzsenyi klasszicizmusában találhatjuk meg legtisztábban a romantikus Berzsenyi romantizmusát.") Az ódáiban lüktetô érzés heve, a fenség, a lírai csapongás, a gazdag dikció helyezik Berzsenyit a világköltészet legnagyobb ódaköltôi közé. A magyar irodalomban az ódaköltészet következô nagy

állomása már a romantikához kötôdik. Általánosságban elmondható, hogy a szabad önkifejezés eredményeképpen egyedi mûformák jönnek létre, ez szembefordulást jelent a klasszicizmus szigorú megkötéseivel, zárt mûformáival. A mûfajok határai elmosódnak, az érzelmi kettôsségnek megfelelôen a hangnem is összetett (pl.: elégico-óda: Arany János: Letészem a lantot, ôsszel stb) Shelley úgy érezte, hogy az új nemzedék "az örökkévalóságot, a végtelent fedezi fel" az alkotás során. A magyar irodalomban valójában ez a romantikus s az antik strófaszerkezettôl megszabaduló ódaköltészet csak a XIX. sz közepére honosodik meg A romantikus költôk örökösen kerestek egy szilárd pontot valami magasztos eszményben, amelynek kedvéért feláldozták szubjektivitásukat, s ez számukra a hazaszeretet lesz. A reformkor romantikus nemzeti érzését Vörösmarty nagy költeménye, a Szózat fejezi ki talán a legmegragadóbb

lendülettel. Válságos történelmi pillanatban (1836), kétségteljes korhangulatban íródott a mû, s a fenyegetô tények mellett Vörösmarty elméjében ott borong Herder történetfilozófiai jóslata is. Maga a versforma (ún. skót balladaforma), illetve a versdallam is már erôteljes zaklatottságot, erôs belsô feszültséget, egymásnak ellentmondó, egymással szemben ható tendenciákat rejt magában, s így természetes kerete a romantikában kedvelt erôs és végletes szenvedélyek kifejezésének. A költô az egész nemzethez szól: közvetlen, bensôséges kapcsolatot létesít a hallgatóval, a rendületlen hûséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatva. Vörösmarty azonosul a magyarsággal, a közösség problémáival, s ez a személyes átélés, lírai hitelesítés adja a vers morális súlyát. Ellentmondásokat nem tûrô érvsorozatával kíván meggyôzni mondanivalója igazságáról, de közben maga is átéli a

lehetséges ellenérvek elkeserítô, riasztó alternatíváját. Ez a belsô vita, a reménytelenség és a remény, a hitetlenség és az életbe vetett hit megrendítô küzdelme adja a Szózat érvelésének igazi hitelét. A haza fogalma - Vörösmarty értelmezésében - az egyén számára a kezdetet és a véget jelenti, s ez életének egyetlen, értelmet adó kerete. Az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetôség, a "nagy világ" nem adhat otthont számára. Vörösmarty a Himnusz jóságos, ajándékozó, bûneinkért igazságosan sújtó Istenével szemben a sorsot, a végzetet említi, mely szeszélyes és kiszámíthatatlan, erényeinktôl vagy bûneinktôl függetlenül áld vagy ver: "Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell." Az igazságtalan sorssal szembeszálló hôsies küzdelmet mutatja be, a korábbi bensôséges hazafogalmat kiegészítve az ezeréves történelmi tanulságokkal: "Megfogyva bár, de

törve nem, / Él nemzet e hazán.", tehát a jelen nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A 7. versszaktól kezdve egy másik idôsík, a jövô dominál A magát a Sorsnak meg nem adó, bukásaiból feltámadó nemzet küzdelmes múltja jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért ("S népek hazája, nagy világ! Hozzád bátran kiált: / Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!"). Folytatható-e tovább az ezredévi szenvedés? Volt-e, van-e értelme az áldozatoknak, az ész, erô és szent akarat összefogásának? Hogyan alakul a jövô? Ezek a kérdések nyugtalanítják a költôt, akinek a gondolatai már csak az élet és a halál ellenpontjai között vibrálnak, elutasítva minden közbülsô lehetôséget. A lázas vízió során kibontakozik Vörösmarty magyarságélményének teljes polifóniája, s megszólal hazafisága a maga legigazibb mivoltában mint heroizmus,

mint a nemes emberi szenvedély sorslegyôzô hatalmába vetett hit: "Az nem lehet." És aztán egyszerre megnyílik a szemhatár, s ráborul az egész képre a szörnyû háttér: a nemzethalál víziója, ami kozmikus: az ember milliói, részvét, könnyek - az emberi végesség látomását beleérezve a nemzet sorsába (Barta János). A Szózat nemzethalála nem a lassú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek utolsó stációja, mint Kölcsey vagy Berzsenyi verseiben, hanem a kiszámíthatatlan, igazságtalan végzettel szembeszálló, a jövôért áldozatokat is vállaló nemzet tragikus bukása. A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz, s felhangzik újra a verset indító két strófa, néhány stiláris változtatással, és a felszólítás nyomatékos paranccsá erôsödik. A Szózat erkölcsi és esztétikai értékét, szépségét az ellentétes végletek közt hányódó belsô vívódás ôszinte

feltárása adja meg, mely a jobb kor, az emberibb jövô érdekében mozgósítva nem tagadja le a küzdelem kockázatát sem, hanem bátran szembenéz a bukás lehetôségével is. Ez a bátor ôszinteség teszi végül is optimista kicsengésûvé a költeményt: harcba hív, elszánt küzdelmet, hôsi helytállást követel; nem a véres harctól, legfeljebb a bukástól riad vissza. Az óda mûfaji sajátossága, hogy a költôi szubjektum teljességgel fel tud olvadni tárgyában, méghozzá úgy, hogy a tárgy lesz a fontosabb. Az óda fejlôdési tendenciájához tartozik, hogy a poéta megszabadul a részletezéstôl, a katalógusszerû felsorolástól, mely a korai költészet sajátja. A dicsôítés akkor ölthet tiszta formát, ha az eszmény felhôtlen és egyértelmû, s zavartalan az öröm, ám a modern költô ilyen érzelemre ritkán talál rá. A XX század magyar költészetében a whitmani vágányra (ipari forradalom eredményeit eszményítô) futó óda

lényegében elszigetelt maradt (Kassák írt ilyen típusú szabadverset: Mesteremberek, Márciusok). A hagyományos óda megújulásra képes, ám a modern változat mûfaja fellazul, tartalmilag, formailag gyakran egyedüli követelménye a patetikus, emelkedett hangnem, így továbbra is a költészet vezetô mûfajai közé tartozó forma marad a magyar lírában (Ady Endre: A nagyranôtt Krisztusok; Rohanunk a forradalomba, A Tûz csiholója stb., Babits Mihály: In Horatium, Óda a bûnhöz stb., Kosztolányi Dezsô: Marcus Aurelius stb) Míg az antik költô megteremthette az egyén és a tárgy harmóniáját a mitológia segítségével, addig a modern költô már csak nosztalgiát érezhet a rendezettség iránt, így a szubjektivizálódás áttöri a szigorú mûfaji korlátokat, elégikus felhangokkal, érzelmi színezéssel gyarapodik. A magyar (óda)költészet egyik legszebb mûve József Attila Óda címû alkotása, melyben a modern tárgy és az ünnepi

hangvétel tökéletes egysége valósul meg, s ez a vers mutatja igazán, milyen magasságba emelheti a lelkesültség, a költôi odaadás a legtriviálisabb biológiai mechanizmus képét is. József Attila 1933-ban a Lillafüreden tartott írókongresszuson ismerkedett meg Marton Mártával, s ez a futó ismeretség, rövid szerelmi fellángolás ihlette a költôt. Számos verséhez hasonlóan (Külvárosi éj, Eszmélet, A Dunánál stb.) a valóságból vett helyzetképpel indít, megteremtve az eszmélkedés, az emlékezés szituációját. A költô egyedül van, a meghitt egyedüllét, a szolid-szomorú magány, a nyugodt szemlélôdés békés csendjében csak a kedves vacsorák melegére emlékeztetô szellô és az emlékek a társai. A természetben megjelenô nôalak, a kedves emlékének, újraidézésének hatására a lírai én szemével láttatott táj engedelmeskedni kész a tekintetnek és a képzeletnek ("idesereglik, ami tovatûnt"), s e csendben

mintegy "beszélni" kezd: a kedvest idézi a hegyek sörénye, a törékeny lombok, s a kerek fehér kövek. A kapcsolat csak a képzelet síkján válik valóságossá, talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az óda ennyire általános érvényû legyen: az emberi szerelem a tárgya. A látomástól felizgatottan tör elô a szenvedélyes vallomás: "Óh, mennyire szeretlek téged / ki szóra bírtad egyaránt / a szív legmélyebb üregeiben / cseleit szövô, fondor magányt / s a mindenséget." A csönd motívuma szinte átíveli az egész verset, a szerelmi vallomásnak is egyik legfontosabb eszköze: megszüntette az egyedüllétet, betöltötte a hiányt, de egyúttal a nagyobb csöndet, a mindenséget is átélhetôvé tette: fontossá varázsolta tehát a jelent, a pillanatnyiságot, amely itt tágabb értelemben az életet jelenti. Az ember szüntelen harcban, örökös vergôdésben menekül a magány elôl, s ha ez kudarccal végzôdik is, a halandóság

tudata nem teheti semmissé az élet szeretetét. A szív mélyének magányát, a kozmikus idegenséget, illetve a kétségbeesett féltést, a kapcsolat idôlegességének félelmét a hatalmas távolságok, az ellentétek csapongása ("földön és égbolton") s ezek összekapcsolása ("a távol közelében", "édes mostoha") teszik patetikussá, lenyûgözôvé. A harmadik rész anaforával induló hasonlatai, az elválaszthatatlan jelenségek összekapcsolása mind egy jelentést variálnak, a lírai én számára az összetartozás életbevágóan fontos ("anyját a gyermek": legnagyobb szeretet, anyja iránti ragaszkodás; "verem": szorosan hozzátartozó, elválaszthatatlan; "élni szeretnek": az elmúlás egyetemes törvényeivel a jelennek a megôrzéséért vívott drámai küzdelem emelkedik általános szintre). A tudat és az ösztönök tevékenysége összeolvad: "Elmémbe, mint a fémbe a savak, /

ösztöneimmel belemartalak." A világot átfogó figyelem végül megáll egy emberi részleten ("a vizes poháron kezed"), és ez a kép már átvezet a következô rész nagy biológiai víziójához, mely az egyetlen nôi test szervrendszerében az egész univerzum harmóniáját mutatja be. Mindez már a 2. rész a "szív legmélyebb üregei" metaforával elindul, folytatódik a 3 rész verembarlang hasonlatával, hogy a 4. rész "alászállhatok rejtelmeibe" kifejezésben teljesedjék be, ahol a képzeletben az egész nôi test mint valamilyen csodálatos titkokat rejtô barlang tárul föl, melynek rejtelmeibe a beszélô értelmének és a szerelmi hevület szította képzeletének segítségével "alászállhat", hogy annak szépségében gyönyörködhessen. Ezt a láncolatot látszik kiegészíteni a vágy tetôfoka a következô kérésben: "te egyetlen, te lágy / bölcsô, erôs sír, eleven ágy, / fogadj magadba."

Feloldódik a korábbi pillanatnyiság-elmúlás ellentéte: örökkévalóvá teszi a pillanatot, a jelenbéli létet, s felismeri a költô, hogy az élet az örökkévalóság szempontjából ítélhetô meg ("Tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan örökkévalóság.") A hatalmas látomás után a beszélô ismét visszatér a múlékony emberi lét világába, amint úgy érzi, hogy a szavak szánalmasan keveset mondanak, s a konkrét lét még szavaiban is mulandó és töredékes a benne megjelenô tisztább általánossal szemben: "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." Majd ismét fellobban a szenvedély, s a szerelmi vágy a tetôpontjához ér: ez a szerelem beteljesülésének, a fizikai érelemben vett aktus záróakkordjának, a kielégülésnek a megfogalmazása, amiben az örökösen kívánt igazi beteljesülés valósul meg, amely egyszeri és megismételhetetlen. Ez az önkívülettel határos, szinte már reménytelen,

kétségbeesetten könyörgô indulatkitörés a vers szerkezeti csúcspontja. A "lágy bölcsô, erôs sír, eleven ágy" kifejezések a szerelemben való megsemmisülés és újjászületés misztériumát is felidézik. A mellékdal mûfaját tekintve nem lehetne része az ódának, motivikusan azonban igazi archimedesi pontja: összetartozik és el is különül. Az Óda ódai része a vágyott, az egyetemes értelemben vett szerelem verse; a természetes egyszerûséggel, lágysággal, bensôséges zeneiséggel megszólaló Mellékdal pedig a mindennapok szintjén a vágyott és egyúttal el is érhetô szeretet verse, azé a szereteté, amely hosszú idôn keresztül képes tartós is maradni. A lehetségest és a valóságost érzelmileg a remény fogja össze (a Mellékdal "talán"-jai ezt erôsítik fel), gondolatilag pedig az a kínálkozó alkalom, hogy költôi világképébe illesztheti a szerelmet. A mellékdal nôalakjának szavaiban az

örökkévalóság csendjébôl jelen lesz, az emberi élet, a szeretet átélhetô, derûs s újra életet adó jelen idejû csendje. Az eszmény, amit a mitológia vagy hit korábban közel hozott, amit a költô tejességgel vállalhatott, egyre messzebbre kerül, az elérhetôség körén kívül. József Attila kísérlete világosan mutatja, hogy verseiben az új tárgyak ódai avatásával törekszik friss hatásokra. A költô materialista szemlélete a szépség körébe emeli az anyagcsere folyamatát - az eszmény itt szinte kihívás formájában fogalmazódik, s a tartalmat egy világnézet provokatív ereje hitelesíti. Feszültségét épp a hagyományos forma és az új gondolat feszültsége adja, mintha a költô az ódai szerkezet ellenállását, teherbírását próbálgatná. Természetesen az ódák sora a 45 utáni költészetünkben is folytatódik - csak a legismertebb alkotásokra hivatkozva -, nyilvánvalóan óda: Pilinszky: Harmadnapon, Illyés: Bartók,

Nagy László: Himnusz minden idôben, Weöres Sándor: Ünnepre címû versei. Zárásként álljon itt egy idézet, melyet akár a mûfaj vonásainak tömör összefoglalásaként is értékelhetünk: "Vegyed köszöntô énekemet, velem / Örömre gerjedt tiszteletem szavát" (Vörösmarty) - valóban, a forma csakugyan "köszöntô ének", benne az "örömre gerjedt tisztelet" szól: a gerjedelmet, az indulatot és az ihletet a tisztelet, az elmélyülés, a gondolkodás csitítja, fogja formába. A témával foglalkozó irodalom: Ungvári Tamás: Poetika; Csorba Piroska: Mûnemek és mûfajok; Kis-Erôs Ferenc: Poétika; Szerdahelyi Isván: Mûfajelmélet mindenkinek; Merényi Oszkár: Berzsenyi Dániel; Szigeti L. Sándor: A József Attila-i teljességigény