Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Tök Andrea - A svéd gazdasági modell

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar A svéd gazdasági modell Készítette: Tök Andrea Gazdálkodási szak Levelező tagozat B csoport 2003/2004 tanév I. félév 1 Tartalomjegyzék A jóléti állam fogalma .1 A skandináv modell lényege .1 A skandináv modell kialakulásának társadalmi feltételei .2 A svéd jóléti rendszer ideológiai háttere .2 A svéd munkásmozgalom .3 A szakszervezeti ideológia és társadalompolitikai célok alakulása .3 A szolidáris bérpolitika .3 Ellenhatások a rendszer működésében .4 Gazdasági demokrácia vagy piacgazdaság.5 A svéd jóléti állam válsága.5 Felhasznált irodalom .7 2 A jóléti állam fogalma A jóléti állam hagyományos, hétköznapi meghatározása lényegében nem mond többet, minthogy a jóléti állam legfontosabb jellemzője, hogy az állam felelősséget vállal a polgárainak elemi jólétéért. A jóléti hatást az állami szerepvállalás piaci folyamatokkal

ellentétben, vagy azokkal karöltve fejti-e ki. A skandináv modell lényege Ismerünk olyan megközelítéseket, melyek az ideológiai különbségek alapján kívánják a jóléti államokat tipologizálni. Azt kutatják, hogy mik voltak azok az ideálok, amelyeket a jóléti államban kívántak megvalósítani, mi volt a mögöttes cél. Ennek megfelelően szoktak liberális, konzervatív (korporativista), szociáldemokrata jóléti államokról beszélni. Az utóbbira legtipikusabb példaként azt a Svédországot szokták megemlíteni, ahol a szociáldemokraták több mint fél évszázada (kisebb megszakításokkal) hatalmon vannak, és ahol a politika formálásában kiemelkedő szerepe van a jól kiépített szakszervezeti mozgalomnak. Ez a baloldali politikai erő a pragmatikus középutat keresése (Middle Way) során egy új ideológiát alakított ki, melyet nevezhetünk harmadik útnak, demokratikus szocializmusnak, szociális korporatizmusnak. A skandináv modell

lényege az, hogy az univerzalizmus és a méltányos színvonal szintézisét a piacon kívüli szférában kívánta megvalósítani, hiszen az egalitariánus rendszer megőrzése mellett létrehozott az állam egy második szintű keresetfüggő biztosítási rendszert, mely ki tudta elégíteni az új középosztályok magasabb szintű (luxus) igényeit. Az állam így kizárta a piacot a jóléti juttatások rendszeréből, és mivel az alapszolgáltatások is igen magas színvonalúak voltak (főleg magyar szemmel), biztosítani tudta a társadalmi szintű szolidaritást és lojalitást, azaz el tudta fogadtatni a rendszer működtetéséhez elengedhetetlen magas adóterheket. A szociális korporativista államokban (Svédország, Norvégia, Dánia) az egyenlőséget a legmagasabb szinten kívánták biztosítani, azaz nemcsak a minimális igények kielégítésére, hanem az új középosztály „luxuselvárásainak” is megfelelő szolgáltatások nyújtására törekedtek.

Az univerzalizmus pedig olyan mértékben érvényesült, hogy a munkások is ugyanazokat a jogokat élvezhették, mint a jobbmódúak, így kísérelték meg a munkásosztály és a középosztály ellentétét felszámolni. Az, hogy a piac kizárása mellett mindenki részesült a luxusjuttatásokból, létrehozta az ezen országokra jellemző univerzális szolidaritást a jóléti állammal, ami ezután biztosította a rendszer stabilitását. Ez a modell az erősen univerzalisztikus, egyenlősítő törekvései mellett figyelembe veszi a differenciált elvárásokat is, azaz a minden rétegre kiterjedő magas színvonalú biztosítási rendszer juttatásai a szokásos jövedelmi szinthez igazodnak. Ez a modell azonban nemcsak a piac szerepét veszi át, hanem a családét is azáltal, hogy a családi lét költségeit átvállalja: ezt nevezzük előtársadalmasításnak. A cél ugyanis az egyén ráutaltságának csökkentése nemcsak a piaccal, hanem a családdal szemben is. Az

állam ezért tevékeny szerepet vállal az önmagukat eltartani nem képes családtagok gondozásában, ezáltal a munkaképes lakosság számára reálissá teszi a munkavállalás lehetőségét. Ezekre a jóléti államokra jellemző a munka és a jólét összekapcsolása, hiszen ezek az államok elkötelezték magukat a teljes foglalkoztatottság megvalósítása mellett. A munkához való jog középpontba állítása mellett számos racionális közgazdasági érv szól, hiszen egy ilyen költséges jóléti rendszer fenntartása hosszú távon csak úgy valósítható meg, ha a szociális problémákat sikerrel minimalizálják, miközben a bevételeket maximalizálni képesek. Következésképpen minél többen dolgoznak, annál többen adóznak, és annál kevesebben szorulnak állami támogatásra. 1 A skandináv modell kialakulásának társadalmi feltételei A jóléti rendszereket elsősorban három tényező alakította: -az osztályszervezettség természete, -az

osztályok közötti koalíciós struktúrák -az intézményrendszer történelmi öröksége. Ahhoz, hogy egy szociális korporativista rendszer létrejöjjön és megszilárduljon a szociáldemokratáknak stabil politikai szövetségeseket kellett találniuk, azaz a lehetséges koalícióspartnerek köre már behatárolta a kialakuló rendszer kereteit, felvázolta lehetséges formáit. Az új középosztályok megerősödésével a skandináv jóléti államok sorsa attól függött, hogy sikerül-e ezt a széles és egyre jelentősebb politikai erőt a szociáldemokrata orientációjú programok mögé állítani. A szociáldemokraták ezért a munkásosztály és középosztály követeléseinek szintetizálására kényszerültek. A középosztály tagjai azonban sikeresen tudták igényeiket az államon kívüli rendszerekben is kielégíteni, és számukra a teljes foglalkoztatás sem jelentett központi kérdést. A jövedelemkiegyenlítő törekvésektől pedig kezdetektől

fogva idegenkedtek, ezért az új középosztályok megjelenése a liberális jóléti állam-modell megerősödését vonta maga után számos országban. A skandináv államokban (elsősorban Svédországban) azonban sikerült a középosztályt a piactól az állami rendszerhez csábítani, hiszen elvárásaiknak meg tudtak felelni a magas színvonalú juttatásokkal, miközben továbbra is fenntartották a szociális jogok univerzalizmusát, azaz a jóléti állam „áldásaiból” a munkásosztály tagjai is részesítették (mégpedig szintén magas színvonalon). A skandináv szociáldemokraták a középosztály támogatását azáltal is könnyebben megszerezhették, mert a magánpiaci jóléti intézmények viszonylag fejletlenek voltak, miközben a jóléti állam szolgáltatásai már az „igényesebb” rétegek számára is elegendő luxust tartalmaztak. Az ún középosztályi jóléti államok pedig (akár szociáldemokraták, akár korporativisták) képesek voltak

a középosztály lojalitását megszerezni a részükre nyújtott juttatásokkal, amivel a jóléti politika számára széles társadalmi támogatottságot tudtak kiépíteni. A svéd jóléti rendszer ideológiai háttere Először is le kell szögeznünk, hogy a svéd modell nem egy előre kidolgozott terv céltudatos megvalósítása, hanem különálló döntések végeredménye, amelyek közül viszont sokat ugyanaz a sajátos, a piaccal szemben bizalmatlan világszemlélet vezérel. Miközben svéd modellről csak az 1960-as évek közepétől beszélhetünk, addig az ideológiai és intézményi gyökerei már régebbre visszanyúlnak. Az 1930-as években indult el az az értelmiségi irányzat, melyet social engineeringnek nevezünk, és amelynek lényege a racionális gazdasági és társadalmi tervezés. Sokan a döntő jelentőségű tényezőként a svéd munkásmozgalom arculatváltozását tekintik, azaz azt, hogy feladta a háború előtti ideológiamentességét, és

a szilárd ideológiai alapok kialakítására törekedett. A demokratikus szocializmusra, a harmadik út ideológiájára való áttérés azonban a szakszervezeti elvek következetes fejlődésében rejlik. 2 A svéd munkásmozgalom A svéd munkásmozgalom erejét láthatjuk a svéd szakszervezetek kivételes szakmai szervezettségében és hatalmában is, a politikai és adminisztratív döntések meghozatalában a szakszervezeti szövetségek különleges előjogokat élveztek egészen a ’90-es évekig. Ha a svéd munkásmozgalom társadalompolitikai koncepciójának alakulását kívánjuk bemutatni, akkor a vizsgálódásunk tárgyát elsősorban a szakszervezeti mozgalomnak kell képeznie. A négy évtizedes munkáspárti kormányzás is csak a szakszervezetek segítségével vált lehetővé, hiszen a kormánypolitika mögötti széles társadalmi konszenzus kialakítása a szakszervezetek feladata volt. Igaz a szakszervezeti célok elérését is megkönnyítette a

baloldali kormány stabil helyzete. Svédországban azonban nem egyszerűen a párt és a szakszervezet összefonódásáról, egymásrautaltságáról beszélhetünk, hanem a szakszervezeteket kell az ideológiai fejlődés motorjának tekintenünk. A szakszervezeti mozgalom a munkásmozgalom ideológiai előrelendítő erejeként dolgozik (dolgozott), az ideológiai kezdeményezések forrása mindig a szakszervezet (volt). Ez a mindennapi életben úgy jelentkezett, hogy minden egyes jelentősebb társadalom- gazdaságpolitikai elképzelést, javaslatot először a szakszervezetekben vitattak meg, és az ő előterjesztésükben került a kormányzópárt elé. A szakszervezeti ideológia és társadalompolitikai célok alakulása A szociáldemokrata ideológia úgy foglalható össze, hogy a piacgazdaság fenntartása mellett kívánták az egyenletesebb jövedelemelosztást, a teljes foglalkoztatottságot, a szociális biztonságot megvalósítani. A gazdasági növekedés

fenntartása érdekében szükséges volt a piaci viszonyok megőrzése, de annak negatív hatásait az aktívabb állami beavatkozással: szociál- és adópolitikával kívánták semlegesíteni. Nem tartották szükségesnek a termelési szférába való állami beavatkozást, és nem vonták kétségbe a vállalkozóknak azt a jogát, hogy a maguk területén ők hozzák a gazdaságpolitikai döntéseket A szociáldemokraták saját feladatukat a jóléti állam működtetésében és továbbfejlesztésében látták, a reformista munkásmozgalom fő céljai (teljes foglalkoztatás, igazságos jövedelemelosztás) pedig a piacgazdaság alapvonásaival összeegyeztethetőnek látszottak. Az állam nem kívánt beavatkozni (a saltsjöbadeni megállapodás értelmében) a vállalkozók és a szakszervezetek kollektív szerződési autonómiába, de az elosztási szférában – a szakszervezeti követeléseknek engedve – már az ötvenes években számos reformot bevezetett.

Megfigyelhető tehát, hogy amit a szakszervezetek nem értek el kollektív szerződések megkötése során, azt a kormányzó szociáldemokrata párttal együttműködve a törvényhozás révén vívták ki. A szolidáris bérpolitika A szakszervezeti mozgalom legfontosabb követelése, ideológiájuk fundamentuma ezekben az időkben a szolidáris bérpolitika megvalósítása volt, mely a dolgozó emberek szolidaritását jelentette a bérképzési folyamatokban való együttműködés során, annak elérése érdekében, hogy az elvégzett munka fajtája és ne a vállalat nyereségessége határozza meg a kifizetett bért. A szolidáris bérpolitika a piacgazdaságtól idegen elvet követve függetleníteni kívánja a bérképzést a profittól, lényegében tehát a piaci hatásoktól. A szakszervezeti bérpolitika kiegyenlítő törekvései két dimenzióban figyelhetők meg: egyrészt az azonos munkát végzők jövedelmi különbségeinek csökkentésében (’60-as évek),

másrészt mindez társadalmi szinten (’70-es évek), azaz az eltérő nyereségességű ágazatok 3 eltérő bérstruktúráinak korrigálásában, egymáshoz közelítésében. A stabilizációs politika felvállalása a teljes foglalkoztatottság fenntartásához is elengedhetetlen „felelősségteljes” (restrikciós) bérpolitika folytatását jelentette. A siker előfeltétele viszont az egyes szervezetek bérpolitikai koordinálása volt, amit csak egy centralizált szakszervezeti szövetség valósíthatott meg, ami képes közös, minden részszervezetre kötelező bérpolitikát folytatni. A szolidáris bérpolitika a hatvanas évektől kezdve szembetűnő eredményeket mutatott fel, hiszen a bérkülönbségek jelentősen csökkentek (15 év alatt a bérek szóródása a felére csökkent), bár a jövedelmek kiegyenlítésében egyéb piaci (például a képzett munkaerő kínálatának növekedése) és nem piaci hatások (a jóléti transzferek széles köre) is

közreműködtek. Ezekben az időkben a szakszervezetek elosztáspolitikai elképzelési összhangban álltak a svéd jóléti állam és társadalom kibontakozásával. Svédország ebben az időben egy haladó jóléti állam képét mutatta, melyben az érdekek harmonikus kiegyenlítése révén a munkapiac békéje megvalósult, a teljes foglalkoztatás elérhető közelségbe került, a munkásmozgalmak erejét pedig lekötötték a gazdasági fellendülésből, a magas beruházási hajlandóságból, a termelékenység kedvező változásából fakadó elosztási feladatok. A szociális jóléti államról alkotott idealisztikus elképzelések csak addig maradhattak fenn, amíg a gazdasági növekedés elfedte a mélyben felgyülemlő gondokat, ellenhatásokat, melyek később az egész rendszer működésében okoznak leküzdhetetlen diszfunkciókat. Ellenhatások a rendszer működésében A szolidáris bérpolitika erősen koncentrációs hatású, hiszen leszorítja a

piacról azokat a kevéssé termelékeny és nyereséges üzemeket, akik a nemzeti béralku-tárgyalásokon kialkudott jövedelmeket nem tudták profitjukból kitermelni. Azaz a svéd szakszervezeti mozgalom az „egyenlő munkáért egyenlő bért” jelszót a zászlajára tűzve bérpolitikájával felgyorsította a tőkekoncentrációt a gazdaságban, ezáltal pedig éppenséggel, hogy növelte a munkásság és a tőkések közötti szakadékot. Az egyre erősebb gazdasági koncentráció pedig lényegesen megváltoztatta a piacgazdaság feltételeit: élesebb lett az egyenetlenség a termelési és a vagyoni struktúrában (a monopolkapitalizmushoz hasonló jelenségeket produkált). A bérstruktúra kiegyenlítésére tett erőfeszítések eredményeit tehát beárnyékolta a nagyfokú vagyoni és hatalmi koncentráció, ami ellentmond az univerzalisztikus, egalitariánus célkitűzéseknek. A svéd munkásmozgalom egyik legfontosabb társadalompolitikai célja a teljes

foglalkoztatottság biztosítása volt, ami azonban szembe került a szolidáris bérpolitikával, a szakszervezeti jövedelempolitika alapelvével, hiszen az általa indukált kiszorító hatásnak köszönhetően a gyengélkedő ágazatok gyorsan elsorvadtak, a kisüzemek bezártak, ezáltal jelentős számú munkahely szűnt meg, a csekély termelőképességű munkaerő pedig nem tudott elhelyezkedni. Azaz konfliktus feszül a cél és az elv között, ami a modell működésében tapasztalható zavarok egyik fő oka. A magánpiaci szektor egyre kevésbé tudta a felszabaduló munkaerőt felszívni, így szükségessé vált az intenzívebb állami beavatkozás. A foglalkoztatás-politika tehát egyre inkább aktív iparpolitikává, szelektív gazdaságpolitikává fejlődött, hiszen az állam felvállalta az elmaradott szektorok, térségek fejlesztését, sőt egyes kiemelt fontosságú üzemek állami talpra állítását („dotálását”). Mivel az ehhez szükséges

forrásokról szintén az államnak kellett gondoskodnia, ezért egyre több tervgazdálkodási vonás jelent meg a svéd modellben. A szolidáris bérpolitikának azonban az elosztáspolitikai céljaival is ellentétes hatásai vannak, hiszen azokban az üzemekben, ahol átlagon felül is képesek lennének a munkavállalókat díjazni, a társadalmi bérkiegyenlítés miatt kívánatos jövedelem-visszatartásnak komoly negatív hatásai lesznek a vagyoni struktúrára, hiszen csak tőkefelhalmozást eredményeznek. 4 Az a paradox helyzet állt tehát elő, hogy ami bérpolitikai szempontból kedvező, és a jövedelemkiegyenlítést szolgálta, az vagyonpolitikai szemszögből csak rontott a helyzeten, hiszen tovább növelte az egyenlőtlenségeket. A gazdasági struktúra megváltozásának érzékelésével a szakszervezetek már más társadalompolitikai szerepre készültek, hiszen nem elégedhettek meg kizárólag az elosztáspolitikában való részvétellel, ha

továbbra is ragaszkodni akartak az igazságosabb jövedelemelosztás elvéhez. Egyre élesebben fogalmazódott meg az az igény, hogy a növekvő gazdasági hatalommal szemben lépjen fel a politikai hatalom; a szolidáris bérpolitika koncepciójától eljutottak tehát a termelési eszközök társadalmasításához, a piacgazdaságtól való elforduláshoz. Gazdasági demokrácia vagy piacgazdaság A háború utáni évek „újraelosztó jóléti állama” nem kívánt a piacgazdaságba beavatkozni, a szakszervezetek sem kérdőjelezték meg a „saltsjöbadeni megállapodás szellemében” a munkáltatóknak az üzemekben elfoglalt uralkodó helyzetét. A hetvenes évek azonban gyökeres változást hozott a szakszervezeti mozgalom életében, a gazdasági helyzet romlása rávilágított ugyanis arra, hogy a demokratikus szocializmust tovább kell fejleszteni. Mégpedig meg kell valósítani a gazdasági demokráciát, azaz valamilyen formában társadalmasítani kell a

termelőeszközöket, hiszen az elosztás-politika eszköztára túl szegényes ahhoz, hogy a magánvagyon gerjesztett koncentrációjával szemben hatásosan alkalmazni lehessen. A gazdasági demokrácia kiharcolása két dimenzióban és két lépcsőben történt volna: üzemi, illetve üzemek feletti szinten; előbb a rendelkezési jogokban részesítve (együttes döntés-elve), később a munkavállalók társtulajdonossá válásával. A hetvenes évek elején megszülettek azok a törvények, melyek biztosították a szakszervezetek számára üzemi szinten a beleszólás jogát, azaz az üzemen belül megadták az együttes rendelkezési jogosultságot. Ez pedig egyet jelentett a vállalkozók üzemi jogosultságát hirdető alapelv feladásával és az 1938-as egyezmény, illetve az abban lefektetett harmonikus piac képzetének elvetésével. A svéd jóléti állam válsága Svédország egészen a hetvenes évekig a gazdasági növekedés fenntartásával magas szintű

jóléti juttatásokat tudott nyújtani, kiegyenlített jövedelemelosztást valósított meg és a teljes foglalkoztatás terén is kiemelkedő eredményeket ért el. 1970-ben azonban fordulat következett be: először a gazdaság teljesítőképessége kezdett romlani, és visszaesett a növekedési ütem, majd az 1980-as években a jövedelemelosztásban következett be kedvezőtlen fordulat: növekedett a szegénység, nőttek a bérdifferenciák. Az 1990-es évek elején pedig a foglalkoztatottság szintje és a gazdasági biztonság is csökkent. A válság okai: A svéd gazdaság és társadalom teljesítőképességének romlását elsősorban az intézményrendszerben kell keresnünk, a problematikus gazdasági, politikai és társadalmi mechanizmusok beépültek magába a rendszerbe meghatározva annak hosszútávú dinamikáját. A különböző gazdaság- és társadalompolitikák pedig sebezhetővé tették a svéd gazdaságot a külgazdasági és belföldi

megrázkódtatásokkal szemben. A 80-as 90-es években az intézményrendszerben is jelentős reformokat hajtottak végre, de ezek még nem orvosolták a svéd rendszer gondjait. Rendkívüli költségessége is súlyos teherként nehezedett a gazdaságra, amely hosszú távon nem tudott olyan jól prosperálni, hogy a szociális vívmányokat finanszírozza. Az állami kiadások csökkentését pedig egyetlen politikai erő sem kívánta felvállalni, hiszen a versengő 5 pártok így akartak népszerűek maradni a választok és a különböző érdekcsoportok előtt, mindaddig, míg ennek a túlköltekezésnek a káros nemzetgazdasági hatásai felszínre nem jöttek. A kormányzó erőre állandóan iszonyatos nyomás nehezedett a költséges rendszer fenntartása céljából, hiszen a társadalom korporatista szerkezetéből adódóan a különböző szervezetek sikeresen érvényesíthették követeléseiket, erős befolyást gyakorolhattak a döntéshozóra. A társadalom

korai elöregedésével, a nők munkavállalási hajlandóságának növekedésével fokozódott a politika nyomás a nagyvonalú jóléti rendszer bővítése, az idős- és gyermekgondozás fejlesztése érdekében. Az állami kiadások egyik legjelentősebb tételét a teljes foglalkoztatás mesterséges fenntartása vitte el, hiszen az állami szféra drámai mértékű megnövelése árán lehetett csak ennyi embert foglalkoztatni. A svéd modellel kapcsolatban ezek után nem túlzás a jóléti állam túllendüléséről beszélni. 6 Felhasznált irodalom: Bihari Mihály-Pokol Béla: Politológia Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1998. W. Korpi: A munkásosztály a jóléti kapitalizmusban London, 1978. 7