Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Farkasné Horváth Mária - Gazdasági helyzet és közigazgatás az Európai Unióban

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Gazdaságelméleti tanszék Összehasonlító gazdaságtan -Házi dolgozat- Sajószentpéter,2003 -11- 20 Készítette: Farkasné Horváth Mária 2003/2004 tanév. II.évfolyam levelező tagozat C csoport TARTALOMJEGYZÉK Tartalomjegyzék .2 1. Gazdasági fejlettség, gazdasági növekedés 3 a. Gazdasági fejlettség mérése 3 b. A GDP rejtelmei 4 2. Állami kiadások 10 a. Államháztartás 10 b. Állami kiadások11 c. Kormányzati kiadások együttes hatása12 d. Kiadások fedezése 13 3. Foglalkoztatottak14 a. Foglalkoztatottak, a GDP és a termelékenység alakulása 14 b. Magas foglalkoztatás eredménye 15 4.Közigazgatás az Európai Unión belül 17 a. Hasonlóságok és különbözőségek az Európai Unión belül 17 b. Állami kiadások csökkentése 18 c. Gazdasági szerkezet alakítás 21 5. Befejezés 21 6. Irodalomjegyzék 22 2 1. Gazdasági fejlettség, gazdasági

növekedés a) A gazdasági fejlettség mérése A gazdasági fejlettség mérésére az egyik leggyakrabban használt mérőszám az országban megtermelt 1 főre jutó jövedelem. Egy ország jövedelmének meghatározása kétféleképpen lehetséges: • bruttó hazai termék (Gross Domestic Product - GDP) mérése: egy ország GDP-je az ország területén egy naptári évben megtermelt illetve létrehozott termékek és szolgáltatások piaci áron számolt összértékét fejezi ki; • bruttó nemzeti termék (Gross National Product - GNP): egy ország GNP-je az országban állampolgárai és bejegyzett vállalatai (azaz rezidensei) által egy naptári évben megtermelt illetve létrehozott termékek és szolgáltatások piaci áron számolt összértékét fejezi ki. A két mutató közötti különbség tehát abban rejlik, hogy a GDP számbavételénél a területi elv érvényesül, míg aG NP elszámolásánál ar ezidens-elv. A GDP-ből a GNP a következőképpen

határozható meg: bruttó hazai termék + rezidensek által külföldön megtermelt jövedelmek - nem rezidensek által belföldön megtermelt jövedelmek = bruttó nemzeti termék Egy ország gazdasági fejlettségét (szegénységét vagy gazdagságát) tehát leggyakrabban az 1 főre jutó GDP-vel illetve az 1 főre jutó GNP-vel szokták jellemezni. E mutatók alapján a Világbank az egyes országokat különböző csoportba sorolta 1994-es adatok alapján (a Föld átlagos GNP/fő értéke 1994-ben 4470 USD volt): a. alacsony jövedelemszinttel rendelkező országok: az egy főre jutó GNP ebben az ország-csoportban átlagosan 380 USD körül van (80 és 725 USD között helyezkednek el az egyes országok). Ide tartoznak a világ legszegényebb országai b. közepes jövedelemszinttel rendelkező országok: itt azok az országok találhatók, ahol az GNP/fő 726-8955 USD között van. Mivel ez a csoport a legnépesebb, így a Világbank alacsonyabb és magasabb fejlettségű

alcsoportokat hozott létre, ez utóbbiba tartozik Magyarország is, 3840 USD egy főre jutó GNP-vel. c. a magas jövedelmű országok csoportjában az egy főre jutó GNP átlagosan 23420 dollár. Önmagában ezeket a mutatókat vizsgálva is szembetűnő, hogy a Földön szélsőséges egyenlőtlenségek uralkodnak az egyes országok között. A gazdasági fejlettségnek számos egyéb mutatója lehetséges (pl. születési és halálozási ráták, az energiafogyasztás mértéke, az 1000 főre jutó telefonok száma stb.), és általánosságban elmondható, hogy ezek a 3 mérőszámok is az 1 főre jutó jövedelemhez hasonló eredményeket hoznak (tehát például az energiafogyasztás a n agyobb GDP-jű országban lesz nagyobb, és a 10 ezer lakosra jutó orvosok száma is a fejlettebb országban több). Szintén a g azdaság fejlettségi szintjére utal az ország gazdasági növekedése. Egy ország gazdasági növekedése azt mutatja meg, hogy egy év alatt

reálértelemben mennyivel növekszik az országban megtermelt érték. A reálértéken számolásra azért van szükség, mert ha egy országban folyamatosan növekednek az árak (tehát infláció van), úgy az előállított javak pénzben kifejezett értéke ugyan nő, de valós értéke nem, tehát az infláció kiszűrése nélkül számolt GDP/GNP nem ad megfelelő képet. A GDP illetve GNP növekedési üteme egy adott időszakban (feltételezve, hogy nincs infláció) a következőképpen számítódik: a GDP növekedés a vizsgált időszakban / a vizsgált időszak első évében megtermelt GDP x 100 = GDP növekedési üteme (%-ban). Ha az éves átlagos növekedést akarjuk megkapni, akkor az eredményt el kell osztani a vizsgált időszak éveinek számával. Általában igaz, hogy a gazdasági növekedés üteme a kevésbé fejlett országokban nagyobb, mint a fejlettebb országokban. A fejlett országokban ugyanis a fejlettség magas fokáról már nehezebb egy

következő fokra jutni, míg a szegényebb országok (amennyiben rendelkeznek a megfelelő erőforrásokkal) könnyebben produkálnak magasabb növekedési ütemet. Azt a folyamatot, amelynek során a fejletlenebb országok gazdasági növekedése nagyobb ütemű, mint a fejletteké, felzárkózási folyamatnak nevezzük. b) A GDP rejtelmei A nemzetgazdaságok általános helyzetéről a bruttó hazai termék (GDP) statisztikái adnak képet. A gazdaság növekedési pályáját a GDP volumenének változása mutatja meg Az Európai Unió tagállamaiban az utolsó, 1995-ös bővítés óta folyamatosan nő a bruttó hazai termék volumene, évente átlagosan 2,3%-kal, a 7 év alatt összességében 17%-kal. Az Unió történetében mindössze kétszer fordult elő, hogy az előző évhez képest csökkent a kibocsátás az országcsoport egészében: 1975-ben és 1993-ban. A folyamatos növekedés viszont az új évezred elejére lelassult, 2002-ben már csak 1%-os volt. A

tagállamok közül a legdinamikusabb fejlődésen Írország gazdasága ment keresztül: 2002-ben a GDP 90%-kal haladta meg az 1995. évit A szintén gyorsan növekvő Luxemburgban 47%-os volt a növekedés mértéke. Figyelemreméltó volt a spanyol és a görög növekedési ütem is: 28, illetve 26%. A csatlakozó országokban 2002-ben összességében 38%-kal nőtt a bruttó hazai termék 1995-höz képest. Az átlagot jóval meghaladta a vizsgált évek alatt Lettország, Lengyelország és Észtország gazdasági növekedése, amelyek GDP-jüket 48, 47, i lletve 44%-kal növelték meg. A litván 39%-os növekedés is igen magas volt A valamivel fejlettebb magyar, szlovák 4 és szlovén gazdaság 30% körüli növekedést mutatott, a cseh növekedési ütem volt a legcsekélyebb, mindössze 12%. Néhány országban a gazdasági növekedés nem volt folyamatos, egy-egy visszaesés szakította meg a folyamatot. Csehországban 1996 é s 1998 között 1,8%-kal csökkent a h azai

termék volumene, Máltán 2001-ben 1, Litvániában 1999ben 2 %-kal esett vissza a kibocsátás. A gazdaság fejlettségi színvonalát leginkább a tényleges vásárlóerő alapján számított egy főre jutó GDP-vel jellemzik. 1995-ben a csatlakozásra váró országok az EU-átlag kevesebb, mint felét érték el. Az EU átlagos szintjéhez ekkor Ciprus volt a legközelebb 82%-kal Magyarországot megelőzte még Csehország (62,2%), Szlovénia (62,8%) és Málta (52,5%) is. Észtország, Lengyelország és Litvánia az EU-átlag egyharmadát érték el, Lettország helyzete volt a legrosszabb, az egy főre jutó GDP alig negyedrészét tette ki az EU-énak. 2002-ben az EU-átlaghoz legjobban Szlovénia zárkózott fel, Ciprus helyzete relatíve romlott, már csak 72%-át éri el az átlagnak. Ezzel az eredménnyel mindketten megelőzik Portugáliát és Görögországot. 1995 óta a csehek pozíciója is romlott, de még mindig megelőznek bennünket (59,9%). Magyarország

javított a helyzetén a vizsgált évek alatt: míg 1995-ben az EU-átlag 45,6%-át érte el, 2002-ben 56,7%-on állt. A balti országok és a lengyelek is közelebb kerültek az uniós átlaghoz, miközben Szlovákiának nem sikerült érdemben felzárkóznia. 1995-ben az EU 15 tagállama között kisebb eltérés mutatkozott az egy főre jutó GDP alapján, mint a 10 csatlakozó ország esetében. Az uniós átlagtól való eltérés 2002-re némileg nőtt, Luxemburg kiemelkedően magas mutatójának köszönhetően. Ha a vendégmunkások nagy száma miatt különleges helyeztű Luxemburg vizsgálatától eltekintünk, az EU-tagországok közti különbség jóval kisebb. A csatlakozó országok gazdasági fejlettségbeli különbségei számottevően nagyobbak, köztük a kelet-közép-európai országok alkotnak homogénebb alcsoportot. 5 Az Unió történetében mindössze kétszer fordult elő, hogy az előző évhez képest csökkent a kibocsátás az országcsoport

egészében: 1975-ben és 1993-ban. A folyamatos növekedés viszont az új évezred elejére lelassult, 2002-ben már csak 1%-os volt. A tagállamok közül a legdinamikusabb fejlődésen Írország gazdasága ment keresztül: 2002-ben a GDP 90%-kal haladta meg az 1995. évit A szintén gyorsan növekvő Luxemburgban 47%-os volt a növekedés mértéke. Figyelemreméltó volt a spanyol és a görög növekedési ütem is: 28, illetve 26%. A csatlakozó országokban 2002-ben összességében 38%-kal nőtt a bruttó hazai termék 1995-höz képest. Az átlagot jóval meghaladta a vizsgált évek alatt Lettország, Lengyelország és Észtország gazdasági növekedése, amelyek GDP-jüket 48, 47, i lletve 44%-kal növelték meg. A litván 39%-os növekedés is igen magas volt A valamivel fejlettebb magyar, szlovák és szlovén gazdaság 30% körüli növekedést mutatott, a cseh növekedési ütem volt a legcsekélyebb, mindössze 12%. Néhány országban a gazdasági növekedés nem

volt folyamatos, egy-egy visszaesés szakította meg a folyamatot. Csehországban 1996 é s 1998 között 1,8%-kal csökkent a hazai termék volumene, Máltán 2001-ben 1, Litvániában 1999ben 2%-kal esett vissza a kibocsátás. A gazdaság fejlettségi színvonalát leginkább a tényleges vásárlóerő alapján számított egy főre jutó GDP-vel jellemzik. 1995-ben a csatlakozásra váró országok az EU-átlag kevesebb, mint felét érték el. Az EU átlagos szintjéhez ekkor Ciprus volt a legközelebb 82%-kal Magyarországot megelőzte még Csehország (62,2%), Szlovénia (62,8%) és Málta (52,5%) is. Észtország, Lengyelország és Litvánia az EU-átlag egyharmadát érték el, Lettország helyzete volt a legrosszabb, az egy főre jutó GDP alig negyedrészét tette ki az EU-énak. 2002-ben az EU-átlaghoz legjobban Szlovénia zárkózott fel, Ciprus helyzete relatíve romlott, már csak 72%-át éri el az átlagnak. Ezzel az eredménnyel mindketten megelőzik Portugáliát

és Görögországot. 1995 óta a csehek pozíciója is romlott, de még mindig megelőznek bennünket (59,9%). Magyarország javított a helyzetén a vizsgált évek alatt: míg 1995-ben az EU-átlag 45,6%-át érte el, 2002-ben 56,7%-on állt. A balti országok és a lengyelek is közelebb kerültek az uniós átlaghoz, miközben Szlovákiának nem sikerült érdemben felzárkóznia. 1995-ben az EU 15 tagállama között kisebb eltérés mutatkozott az egy főre jutó GDP alapján, mint a 10 csatlakozó ország esetében. Az uniós átlagtól való eltérés 2002-re némileg nőtt, Luxemburg kiemelkedően magas mutatójának köszönhetően. Ha a vendégmunkások nagy száma miatt különleges helyeztű Luxemburg vizsgálatától eltekintünk, az EU-tagországok közti különbség jóval kisebb. A csatlakozó országok gazdasági fejlettségbeli különbségei számottevően nagyobbak, köztük a kelet-közép-európai országok alkotnak homogénebb alcsoportot. 6 Mind a

csatlakozó országokban, mind az EU-tagállamokban a szolgáltatások jelentik a gazdaság legfontosabb szektorát. A szolgáltatások hozzájárulása a bruttó hozzáadott értékhez 1995 és 2001 között növekedett a leendő és a jelenlegi tagállamokban egyaránt; egyedül a dánoknál nem változott a r észaránya. A növekedés az Egyesült Királyságban és Luxemburgban volt a legintenzívebb. A szolgáltatások részaránya a bruttó hozzáadott értékből Luxemburgban a legnagyobb, meghaladja a 80%-ot, az íreknél pedig a legalacsonyabb, nem éri el az 55%-ot. Az EU-ban jellemző, átlagosan 70% körüli arányt csak a lett és máltai szolgáltatási szektor részesedése éri el, míg a cseheké az EU-minimum közelében van. Az ipar, építőipar a második legjelentősebb gazdasági szektor. 1995 és 2001 között a bruttó hozzáadott értéken belül az ipar aránya Dánia és Magyarország kivételével mindenhol csökkent. Ugyanakkor az építőipar egyre

nagyobb arányú hozzáadott értéket termel Spanyolországban, Finnországban, Portugáliában és Görögországban, ahol a részesedés növekedése meghaladta az 1 százalékpontot, illetve a csatlakozó országok között a letteknél, ahol megközelítette az 1 s zázalékpontot. Az ipar kimagasló arányban járul hozzá a bruttó hozzáadott értékhez Írországban (42%); részesedése a t öbbi EU-tagországban nem haladja meg a 32%-ot. A legcsekélyebb arányú a hozzájárulása Luxemburgban (17,3%); itt már 1995ben is a legalacsonyabb volt, azóta pedig majdnem 4 százalékponttal csökkent A csatlakozó országokban a cseh és szlovén ipar hozzájárulása a legmagasabb (39,5, illetve 36%), a ciprusi a legalacsonyabb (20%). A magyar a l itván, lengyel és szlovák részesedéssel egyezik meg, 31%. A mezőgazdaság részaránya a bruttó hozzáadott értékben 1995-ről 2001-ig az uniós és a csatlakozó országokban is csökkent. Az EU-tagállamokban a csökkenés

Görögországban, Írországban volt a legjelentősebb: a görög arány 9,9%-ról 7%-ra, az ír 7,5%-ról 3,5%-ra esett. Németországban annyira alacsony volt a mezőgazdaság hozzájárulása a bruttó hozzáadott értékhez, hogy a csökkenés gyakorlatilag elhanyagolható (1,3%-ról 1,2%). A mezőgazdasági támogatások jelentős részét a francia termelők kapják, de a mezőgazdaság szerepe ott is csökkenőben van, már nem éri el a 3%-ot sem. 1995-ben a görögöknél, íreknél, portugáloknál, spanyoloknál és a finneknél volt meglehetősen magas a mezőgazdaság részesedése, Luxemburgé és Németországé pedig a legkisebb. 2001-ben már az Egyesült Királyság és Svédország is azok közé tartozott, ahol a mezőgazdaság részaránya nem éri el a 7 2%-ot. A csatlakozó országok közül Máltán és Szlovéniábana legkisebb (3% körüli), a balti országokban a legnagyobb (57%) a mezőgazdaság jelentősége a nemzetgazdaságban. A GDP

felhasználásának szerkezete megmutatja, a m egtermelt javak mekkora részét fogyasztja el, illetve halmozza fel egy társadalom. A végső fogyasztási kiadások az EU-ban átlagosan a GDP 79%-át teszik ki. Ezt a brit (86%), görög (83,7%) és portugál (81,6%) arány haladja meg jelentősebben, míg az ír (59,9%) és luxemburgi (61,3%) ráta jóval alatta marad. A csatlakozó országok közül Ciprus, Litvánia, Málta, Lettország és Lengyelország meghaladja a 80%-os arányt, míg a legalacsonyabb cseh arány (74,2%) az EU-átlagot sem éri el, a magyar pedig megegyezik azzal (78,2%). A háztartások végső fogyasztási kiadásai az EU-ban általában az összes fogyasztásnak közel háromnegyedét, a GDP-nek pedig 58%-át képviselik. A tagállamok közül a görög (67,1%) és a brit (63,4%) ráta jóval magasabb ennél, Luxemburgé (41,4%) és Írországé (44,8%) pedig kifejezetten alacsonyabb. A tagjelöltek között is vannak jelentős eltérések: Cipruson,

Lengyelországban, Lettországban és Litvániában költekezőbbek, Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában takarékosabbak voltak a háztartások 2002-ben. A bruttó állóeszköz-felhalmozás aránya a legtöbb csatlakozó országban és az EUtagállamokban is nőtt 1995 óta. A csatlakozók között Csehország, Litvánia és Málta a kivétel, a tagállamok közt Németország és Ausztria. A GDP 16-25%-át fordították beruházásokra az EU-ban, az arány a briteknél és a s védeknél a l egalacsonyabb, Portugáliában, Spanyolországban a legmagasabb. A csatlakozó országok körében szélesebb a skála, 19 é s 30% közé esnek az arányok; Magyarország a középmezőnybe tartozik 22,3%-kal. A legmagasabb a f elhalmozás aránya a Szlovákiában, a legalacsonyabb pedig Cipruson. 1995ben még a lettek voltak a sereghajtók e tekintetben, ám náluk, illetve Szlovákiában rendkívül dinamikusan nőtt ez az arány. Az áruk és szolgáltatások kivitelének

és behozatalának különbsége, a külkereskedelmi egyenleg 11 t agállamban volt pozitív 2002-ben; a leendő tagállamok közül viszont csak kettőben (Litvánia, Szlovénia). 1995-ben még a lengyelek és a szlovákok, valamint Magyarország is pozitív egyenleggel zárta az évet. A legnagyobb a pozitívum a GDP-hez viszonyítva Luxemburgban (18,2%) és Írországban (17,9%). A legnagyobb negatívumot Görögország (-6,3%) és Portugália (-7,5%) halmozta fel. A csatlakozó országok közt 8 Lettország (-10,6%) és Észtország (-9,4%) a negatív rekorder, Magyarország helyzete nem volt kirívóan rossz, a mi negatívumunk a GDP –2,2%-a volt 2002-ben. Nemcsak az uniós tagállamok közt, hanem azokon belül is előfordulnak jelentős különbségek, amelyeket a regionális egy főre jutó GDP nagyságával mérhetünk. 1995-ben az EU átlagát az egy főre jutó GDP tekintetében 74 uniós régió haladta meg, amelyek együtt az EU népességének 44%-át, 165 008 100

főt, az összterület 32%-át, vagyis 1 014 200 km 2-t foglalták magukban. 2000-ben az EU-átlagot valamivel kevesebb, 69 régió teljesítette túl; ezekben a fejlett régiókban élt ekkor 160 209 300 fő, a lakosság 42%-a, s a t erület 21%-án helyezkedtek el. Az uniós átlagot meghaladó régió a csatlakozó országok között 1995-ben és 2000-ben is csak egy akadt, Prága, ahol 21%-kal magasabb az egy főre jutó GDP. Az EU strukturális alapjainak támogatására azok a régiók jogosultak, amelyekben ez a mutató nem haladja meg az EU-átlag 75%-át. A támogatásra szoruló régiók köre nagyjából állandó volt 1995 és 2000 köz ött. Mindössze 5 ke rült ki az 1995-ös 50 r égió közül, és bekerült újabb három. A támogatott régiókban élő lakosság aránya csökkent az EU össznépességéhez viszonyítva, míg 1995-ben a lakosság 20%-a ezekben a térségekben élt, 5 évvel később már csak 18%. A csatlakozók körében Közép-Magyarország került

ki a támogatandó kategóriából Viszonylag fejlettnek tekinthetők még Málta, a cseh Jihozápad (52,4%), Nyugat-Dunántúl (56,6%), a lengyel Mazowieckie (58,9%) és Szlovénia (67,2%), amely egyetlen régiót alkot. A legkevésbé fejlettek 10 lengyel régió, köztük a legelmaradottabb, Lubelskie (26,6%), Lettország (30,9), Észak-Alföld (31,5%) és Észak-Magyarország (32,1%). 9 2. Állami kiadások a) Államháztartás Az államháztartás – helyi önkormányzatok nélküli – hiánya augusztus végéig 707,6, milliárd forintot ért el, amely az éves előirányzat 85%-át teszi ki. Az államháztartás bevételei augusztus végéig az előirányzat 64,9%-ára teljesültek. Az államháztartás jóváhagyott kiadásaiból 66,9% került elköltésre. A korábbi évek szezonális ingadozásai alapján az augusztus végére becsülhető hiány 724,5 milliárd forint volt, amelytől a tényleges teljesítés mintegy 17 milliárd forinttal kevesebb. időszak Az állam

háztartás - helyi önkorm ányzatok nélküli - bevételei és kiadásai 2003. I- VIII. hó 2002. I- VIII. hó 0,0 4 844,2 5 551,8 4 284,1 2 000,0 4 942,7 4 000,0 6 000,0 8 000,0 10 000,0 12 000,0 milliárd forint bevétel: kiadás: Augusztusban az államháztartáson belül a központi költségvetés egyenlege 56,6 milliárd forintos hiánnyal, a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak egyenlege pedig 50,1 milliárd forintos hiánnyal zárt. Az elkülönített állami pénzalapok egyenlege 1 milliárd forintos 10 szufficitet mutat. Összességében az államháztartás augusztusi egyenlege 105,7 milliárd forintos hiánnyal zárt. Az államháztartás – helyi önk ormányzatok nélk üli – hiánya 100,0 0,0 milliárd forint -100,0 2002. I- VIII. hó 2003. I- VIII. hó Központi költségv etés egy enlege -200,0 -300,0 -400,0 -500,0 Elkülönített állami pénzalapok egy enlege Társadalombiztosítási alapok egy enlege -600,0 Az állam

igen jelentős szerepet tölt be a gazdaság életében a pénzügyek területén is. Szervezi és irányítja a pénzügyi folyamatokat. Az állam hatalmi szervezetének fenntartásához, működtetéséhez és az ország zavartalan gazdasági életének feltételrendszere megteremtéséhez összegyűjti a szükséges pénzeszközöket. Ezeket a pénzeszközöket az állam központosítja és újra elosztja. E pénzmennyiségből történik a közfeladatok (társadalmi közös szükségleteket kielégítő feladatok) állami ellátása. A jövedelmek felhasználását gazdasági, társadalmi és politikai érdekek és célok, valamint nemzetközi kapcsolatok alakítják. Ezek jelentik a közpénzügyek megvalósulását. Tehát a közpénzügyek olyan pénzkapcsolatok (pénzmozgást okozó társadalmi, gazdasági kapcsolatok), mely esetben a bruttó hazai termék (GDP) egy részét központosítják, majd ezeket a s zükséges feltételek szerint újra elosztják a közszükségletek

kielégítése érdekében szabályozott formában. b) Állami kiadások • Kormányzati vásárlás: Olyan kiadások, amelyekkel a k ormány árukat vásárol és szolgáltatásokat vesz igénybe. • Transzferkiadás: Közvetlen ellenszolgáltatás nélküli jövedelemáramlás az állami költségvetésből a gazdasági szféra felé. Negatív adónak is tekinthetjük 11 A kormányzati kiadás hatása: A transzferek növelik a rendelkezésre álló jövedelmet, a fogyasztást megemelik. A kormányzati vásárlások az összkeresletet növelik, az egyensúlyi jövedelem magasabb lesz. c) A kormányzati kiadások együttes hatása Láthattuk, hogy az adók növelése csökkenti az összkeresletet, míg a belőle finanszírozott kiadások növelik azt. A két mechanizmus azonban különbözőképpen hat Az adok és a transzferek közvetett módon befolyásoljak a makrokeresletet, hiszen a rendelkezésre álló jövedelmet módosítják, amit nem teljesen költ el az egyén.

A kormányzati vásárlások viszont közvetlenül befolyásolják a makrokeresletet, ami teljes mértékben növeli azt. Például, ha a fogyasztási határhajlandóság 0,8, akkor 1000 Ft adókedvezmény vagy transzfer 800 Ft-tal növeli a keresletet. Míg 1000 F t kormányzati vásárlás 1000 Ft-tal növeli az összkeresletet Vagyis a kormányzati kiadás hatása erősebb. Ha a költségvetés szufficites vagy egyensúlyban van, akkor az adók fedezik a kiadásokat. De általában (főleg Magyarországon) a költségvetés deficites. Ilyenkor a bevételek nem fedezik a kormány tevékenységének a finanszírozását. A keresletteremtő lépéseket megfelelő pénzmennyiséggel kell alátámasztani. De honnan szerezzük be a pénzt? A megoldás egyszerű, kölcsönt kell felvenni: • a központi banktól • a gazdasági szereplőktől (értékpapírokkal) • külföldtől. Ezt a pénzt aztán úgy kell befektetni, hogy az a beruházásokon keresztül növelje a

foglalkoztatottságot, a keresletet, és olyan jövedelmet hozzon, amiből vissza lehet fizetni a kölcsönt. 12 d) Kiadások fedezése Az állami kiadások fedezéséhez szükséges bevételek formái sokfélék lehetnek, de jellegük alapján két csoportot alkotnak. Az egyik a végleges, vagy vissza nem térülő bevételek (adók, vámok, illetékek, díjak, hozzájárulások, járulékok, bírságok), a másik pedig az átmeneti vagy visszatérülő bevételek (belső kölcsönök, külföldi kölcsönök, egyéb visszatérítéses pénzigénybevételek) csoportja. Emellett jelentős mértékű a felhalmozási jellegű bevételek csoportja is, amelybe beletartoznak az adományok, segélyek, az ingatlanértékesítés vagy a privatizációs bevétel stb. Ezek a bevételek finanszírozzák a nagy elosztási rendszerek működését, azaz a szociális- és egészségügyi ellátást, a kultúrát, az oktatást, a honvédelmet, a rend- és jogbiztonságot. Ezeken kívül egyéb

kiadásokkal is számolni kell, ilyen például a központi költségvetés gazdálkodó szervek részére nyújtott támogatásai, a nemzetközi kapcsolatokból eredő kiadások és az adósságszolgálat (azaz a felvett hitelek után fizetett törlesztőrészletek és kamatok). Ezen állami bevételek és kiadások közötti egyensúly megteremtése az államháztartás feladata. Az állami feladatok köre azonban szűkebb, mint a közfeladatoké, ugyanis a közfeladatok egy része az önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Az államháztartás gazdálkodási rendszerét, amelyben a közszükségletek kielégítése megvalósul, alrendszerek alkotják. Az alrendszerek: a központi költségvetés, a helyi önkormányzatok, a társadalombiztosítás rendszere és az elkülönített pénzalapok. Az államháztartás alrendszerei közül a k özponti költségvetés kiemelkedő jelentőségű. A központi költségvetési mérleg a közbevételeket és a közkiadásokat állítja

szembe részletesen. A mérleg a költségvetési évre készül, amely a magyar gazdaságban mostmár két naptári évvel azonos. A központi költségvetés olyan pénzügyi terv, amelyet az Országgyűlés fogad el és emel törvényerőre. Az éves költségvetési törvény fogadja el az adott évre vonatkozó költségvetési szerkezeti rendet is. Amennyiben a központi költségvetési mérlegben a bevételek és kiadások egyenlőek, úgy a mérleg egyensúlyban van. Ha a bevételek nagyobbak, a mérleg szufficites, ha a kiadások nagyobbak, akkor deficites. Ez utóbbi a leggyakoribb Ez esetben törekedni kell az egyensúly eléréséhez, azaz a d eficit csökkentése a cél . A deficit finanszírozása történhet például belföldi vagy külföldi megtakarításból, privatizációs bevételből vagy állami vagyontárgy értékesítéséből. 13 A helyi közigazgatási feladatokat a megyei és a települési önkormányzatok látják el. A helyi önkormányzat

önállóan gazdálkodó szervezet, ahol a pénzügyi egyensúly megteremtése és fenntartása a képviselőtestület, a gazdálkodás szabályszerűsége pedig a polgármester felelőssége. Az önkormányzatok bevételei a saját bevételek, az átengedett bevételek, a felhalmozási és tőkejellegű bevételek az állami hozzájárulások, támogatások és az államháztartáson belüli átutalások. A helyi önkormányzatok kiadásai lehetnek a működési kiadások, a kamatfizetések, a felhalmozási és tőkejellegű kiadások, a vállalkozások folyó támogatása, a l akossági pénzbeli juttatások, a h itelvisszafizetések és a t artalékok. Az önkormányzatok négy évre szóló gazdasági programot és éves költségvetést készítenek. A társadalombiztosítás a közös kockázatvállaláson alapuló kötelező biztosítási rendszer. Két alrendszerét a nyugdíjbiztosítási alap és az egészségbiztosítási alap alkotja. Formailag és tartalmilag is

elkülönül a központi költségvetéstől. Önálló pénzalapként működik A bevételeinek fedeznie kell a j uttatásokat. A járulék mértékének összhangban kell lennie a jövedelemadó mértékével. A bevételei lehetnek járulékbevételek, kamat- és hozambevételek, működési bevétel, alapok közötti elszámolás stb. Az elkülönített állami pénzalapot az állam hozhatja létre egyes feladatok finanszírozására. Az elkülönített állami pénzalap csak törvénnyel hozható létre, ekkor kell meghatározni az alap rendeltetését, bevételi forrásait, a teljesíthető kiadásokat és a felelős irányítót (minisztert). Az alapok állami feladatot látnak el, de tevékenységük független a központi vagy a helyi költségvetés feltételeitől. Az alap költségvetését az Országgyűlés hagyja jóvá A közfeladatokat az államháztartás alrendszerei, a gazdasági társaságok és a nonprofit szektor látja el. 3. Foglalkoztatottak a.)

Foglalkoztatottak, a GDP és a termelékenység alakulása A gazdaságban foglalkoztatottak száma a gazdasági társaságok alkalmazottaiból, a gazdasági tevékenységet végző egyéni vállalkozókból és alkalmazottaikból áll. A gazdasági társaságok alkalmazottainak száma 1989 ót a folyamatosan csökken. Ezt a csökkenést az 1990-es évek elejéig az egyéni vállalkozók és alkalmazottaik .számának növekedése nemcsak kompenzálta, hanem még nőtt is a gazdaságban foglalkoztatottak száma. 14 1990-től azonban a gazdasági társaságokban foglalkoztatottak számának csökkenése meghaladta az egyéni vállalkozók és alkalmazottaik számának növekedését így csökkent a foglalkoztatás a gazdaságban, ami az egész foglalkoztatási helyzetre kihatással volt. A FOGLALKOZTATOTTSÁG, A GDP ÉS A TERMELÉKENYSÉG ALAKULÁSA Megnevezés 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 Foglalkoztatottak száma (e. fő)* 4793 4083 3827 3751

3679 3648 3646 3698 3812 3849 Index: előző év=100 93,3 85,2 93,7 98,0 98,1 99,2 99,9 101,4 103,1 101,0 GDP volumenindexek 88,1 96,9 99,4 102,9 101,5 101,3 104,6 104,9 104,2 105,2 GDP / foglalkoztatottság indexe 94,4 113,8 106,0 105,0 103,5 102,2 104,7 103,4 101,1 104,2 Népesség, ezer fő 10337 10310 10277 10246 10212 10174 10135 10092 10043 10197 Index: előző év = 100 99,8 99,7 99,7 99,7 99,7 99,6 99,6 99,6 99,5 101,5 Egy főre jutó GDP indexe 88,3 97,2 99,7 103,2 101,8 101,7 105,0 105,3 104,7 103,6 */ Aktív keresők és a foglalkoztatott nyugdíjasok, 1991-ben év elejei átlagok, 92-től éves átlag. b) Magas foglalkoztatás eredménye A megnövekedett állami kiadások, illetve a munkabérek jelentős növekedése gyengítette Magyarország gazdasági versenyképességét, és túlzottan megnövelte a költségvetési hiányt áll a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legutóbbi jelentésében. A

tanulmány szerint Magyarország idei gazdasági növekedése elérheti a 3,6 százalékot, de az éves infláció a jelek szerint meghaladja majd az előirányzottat. Mindezek alapján az IMF azt javasolja a magyar 15 kormánynak, hogy még ebben a választási ciklusban vezessen be jelentős megszorító intézkedéseket: csökkentse az állami és az egészségügyi alkalmazottak munkabérét, a nyugdíjakat, valamint a s zociális támogatásokat és segélyeket. A nemzetközi pénzintézet szakértői szerint a magyar vezetésnek úgy kellene megmutatnia elkötelezettségét a bérek korlátozására, hogy az állami alkalmazottak bérfejlesztését jövőre határozottan az infláció mértéke alá szorítja. „Az OECD költségvetési szigort javasol a magyar kormánynak: A magyar gazdaság növekedését és nemzetközi versenyképességét az erős forint mellett a túlzott béremelések is veszélyeztethetik – olvasható a többi között az OECD tegnap

nyilvánosságra hozott Magyarország-jelentésében. A párizsi székhelyű, és a 30 legfejlettebb ipari államot tömörítő nemzetközi gazdasági együttműködési szervezet az idei évre 3,5 százalékos, jövőre négy százalékot is túllépő GDP-növekedést jelez előre hazánknak. Az OECD szerint a m agyar kormánynak a 2001-es kedvezőtlen nemzetközi gazdasági környezet ellenére is sikerült komoly, mintegy nyolcszázalékos reálbér-növekedést biztosítania, miközben az inflációt hét százalékra tudta leszorítani. A munkanélküliség hat százalék alá csökkent, nagy erővel folytatódtak az állami és magánerős építkezések, és a háztartások fogyasztása is növekedett. Miközben csökkent a regisztrált munkanélküliek száma, a foglalkoztatási piacon új feszültségek mutatkoznak. Egyre kevesebb a külföldi tőkebefektetésekben jelentős szerepet játszó, magasan kvalifikált munkaerő. Figyelmeztető jel, hogy az OECD - tagállamok

közül Magyarországon a legmagasabb az állástalan alacsony szakképzettségű dolgozók aránya. Az OECD szakértői szerint a további ambiciózus inflációcsökkentő tervek nemcsak szigorú költségvetési-pénzügyi politikát, hanem a közkiadások és az adóterhek visszafogását is megkövetelik. A közkiadások rigorózus pénzügyi felügyelete és az igazi versenyhelyzetet teremtő pályázati rendszer megteremtése különösen fontos azon állami tulajdonú, illetve érdekeltségű intézményeknél (Magyar Fejlesztési Bank, ÁPV, MÁV, stb.), amelyekre az állami kiadások egyharmadát költik.” (Népszabadság, 2002június 07, Dési András) E cikk megjelenése óta már másfél év telt el. Az állami foglalkoztatottak létszámcsökkentése a mostani hetek egyik leggyakrabban hallható hírei a sajtóknak, televízióknak, rádióknak: 16 Közel hétezer embert érint ak özszféra létszámcsökkentése 6945-en mennek. A Köztisztviselői

Érdekegyeztető Tanácsban megállapodott a kormányzati és a munkavállalói oldal a kormányzati létszámcsökkentés végrehajtásáról és a munkavállalók védelmében teendő feladatokról. A Köztisztviselői Érdekegyeztető Tanácsban a kormányzati és a munkavállalói oldal arról kötött megállapodást, hogy a k ormányzati létszámcsökkentés során milyen körülményeket vesznek figyelembe az elbocsátandók kiválasztásánál, jelentette be Pál Tibor, a Belügyminisztérium politikai államtitkára. Az aláírt dokumentum célja, hogy a köztisztviselők, közalkalmazottak minden területen azonos tájékoztatást kapjanak, és egységesen korrekt eljárásban részesüljenek 4. Közigazgatás – azon belül kiadások – Európai Unión belül a) Hasonlóságok és különbözőségek az Európai Unión belül A nemzeti közigazgatásokat Európa minden országában modernizálják, bár e folyamat az egyes államokban egészen eltérő módon és

más-más sebességgel halad előre. A modernizációs törekvésekben megnyilvánuló hasonlóságok és különbségek egyaránt azoknak a kényszereknek a kifejeződései, amelyek a reformtörekvések hátterében állnak. Az országspecifikus problémákon kívül azonban valamennyi országban megtaláljuk a kényszereknek azt a k özös tömegét, amely a m odernizációt ezekben az országokban előre hajtja. Hasonló a h elyzet a m odernizációs célokkal: bár minden európai ország egyetért egy sor közös célelképzelésben, ezeknek a részben egymással is ellentmondó céloknak a rangsorolásában és súlyozásában már vannak bizonyos különbségek. A hasonlóságoknak és különbözőségeknek ez a kombinációja azokban a koncepciókban is kifejeződik, amelyekkel a kormányok saját nemzeti közigazgatásuk keretében a modernizációnak nekifognak. Bár minden kormány ugyanazon stratégiák és mechanizmusok repertoárjából szolgálja ki magát, ezt az

eszköztárat saját politikai célkitűzéseinek megfelelően szabja át, vagy úgy, hogy az igazgatástechnikai és szolgáltatási modernizáció bizonyos módszereit részesíti előnyben más módszerekkel szemben, vagy pedig úgy, hogy ezek különböző kombinációit alkalmazza. Ezen kívül a politikai és munkaügyi kapcsolatok kontextusa is változó Európában, úgyhogy a stratégiák körülményei és eredményei, amelyek első látásra nagyon hasonlónak tűnnek, igencsak eltérhetnek egymástól. 17 Bármennyire is helyeselhető az egyik oldalon, hogy a kormányok saját modernizációs programjaikat politikai programjukkal összhangban alakították ki, mégis igaz, hogy ezt a politikát részben a kormányoknak az a hite formálta, hogy a közigazgatás és a közszolgálat más területeinek modernizációját indukáló nyomás beszűkítette a létező lehetséges mozgásteret. Az adócsökkentés szükségességébe vetett hit volt például az oka, hogy

valamennyi Európai Uniós kormány elé bizonyos politikai korlátokat állítottak. Hasonlóképpen igaz ugyan, hogy a szociális párbeszéd befolyásolja a modernizáció céljait, módjait és minőségi eredményeit (és ebben az összefüggésben a " modernizáció" fogalom definícióját is), a szociális párbeszéd folytatása iránti elkötelezettséget alááshatja az a vélelem, hogy a tárgyalási mozgástér - a modernizáció természetéből adódóan -, igen kicsi. A sztrájkok és munkaharcok hulláma, amely 1995 végén a bérpolitika és a közszolgálati reform kapcsán néhány országban végigsöpört, ennek a potenciálnak a kifejeződése volt. A központi közigazgatásra fordított kiadások aránya az összes állami kiadáson belül viszonylag konstans maradt ugyan, de országonként igen eltérő, ami egyben tükrözi az egyes állami struktúrák sokszínűségét is. b) Az állami kiadások csökkentése Az európai integráció

önmaga is részben reakcióként fogható fel a gazdasági internacionalizálódásra és kísérlet egyben arra is, hogy az európai gazdaságot a növekvő verseny és kiterjedt globalizáció körülményei között megerősítse. Ez a k örnyezet a tulajdonképpeni oka az állami kiadások mindenütt tapasztalható csökkentésének, hiszen a kormányok azáltal próbálnak versenyelőnyre szert tenni, hogy elkerülik az adóemelést ill. csökkentik az adókat, korlátozzák vagy csökkentik a járulékos bérköltségeket, és egyéb módszereket vezetnek be. Ez az oka annak, amiért megfigyelők nem tartják megalapozottnak azt az állítást, hogy a maastrichti kritériumok a tulajdonképpeni okai az állami költségvetésre nehezedő nyomásnak (ezek a kritériumok azt követelik a kormányoktól, hogy az államadósság ne haladja meg a GDP 60%-át és az új eladósodás nem legyen nagyobb a GDP 3%-ánál), hiszen maga a globalizáció állítja fel ezeket a

követelményeket, és Maastricht nem tett semmi mást, minthogy konkrét számokban határozta meg ezeket az elvárásokat. Foster és Plowden az "Államra nehezedő nyomás" (The State Under Stress) c. munkájában azzal érvel, hogy a kormány struktúra- és menedzsment-reformjaival kapcsolatban a gazdasági átalakulás a lényegi kérdés, miközben az állami kiadásoknak a h áború utáni évtizedekben 1970-ig lezajlott gyors növekedése a költségek fedezésére megnövelt adóterhek 18 miatt érzékenységet váltott ki az állampolgárokban. Az állami kiadások növelése elleni reakció a költségnövekedés görbéjét ugyan ellaposította, csakhogy nem vezetett a programok hatékonyságának növekedéséhez vagy reformjához. Ez a "lenyűgöző kényszer a zárt rendszeren kívülről indukált változtatásra" (Foster és Plowdern, 1996:2) adóválság formájában jelent meg, majd végül katalizátorként szolgált. Az idézett szerzők

úgy vélekednek, hogy bár a többi fent nevezett tényező is hozzájárult a p robléma természetének kiismeréséhez és elvezetett a r eá való válaszadásig, a döntő és szükséges tényező mégis az adóválság volt. Kétségtelen, hogy a k öltségvetési problémák némely országban tetemes méreteket öltöttek. Így például Ausztriában 1992 és 1995 között a költségvetési hiány a GDP 2,8 %-áról annak 4,9 %-ára emelkedett, tehát majdnem megduplázódott. Csakhogy semmi esetre sem kizárólag gazdasági kényszerek azok, amelyek a kormányokat az állami kiadások korlátozására vagy csökkentésére ösztökélik. Az egymásra kölcsönösen ható kényszerek általunk alkalmazott tipológiáján belül vannak egyéb kategóriák is, amelyek szerepet játszanak. Az a megváltozott politikai klíma például, amelyben Európában minden politikai párt politikai öngyilkosságot követne el, ha az adók emelését követelné a programjában, nemcsak

a "kevesebb állam" iránti egyre terjedő ideológiai elkötelezettségből fakad, hanem az állampolgárok és a k özszolgálat nyújtotta szolgáltatások igénybevevői részéről hangoztatott ama követelésből is, hogy a meglévő forrásokkal sokkal hatékonyabban kell gazdálkodni. Azt nem lehet minden további nélkül megállapítani, hogy a fenti tényezők közül hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik, és a kormányok nem átallják alibijüket Maastrichtban keresni, feltételezvén, hogy előítéleteiket a választók is osztják. Az azonban nem vitatható, hogy az elmúlt években az adóemelés bejelentésével vagy végrehajtásával csak kevés pártnak volt sikere, ha egyáltalán volt ilyen. Az állami kiadások GDP-n belüli arányának folytonos emelkedése (amit időközben már néhány országban sikerült megfordítani) és az a tény, hogy ezek a számok nálunk átalagosan magasabb szinten vannak, mint a legfontosabb

konkurenseknél, tehát az USÁ-ban és Japánban, mindenesetre nagyobb óvatosságra, ha nem is szükségszerűen költségcsökkentésre int. Ez nem jelenti azt, hogy alapvetően elhibázott lett volna, hogy az állami kiadások gyorsabban nőttek, mint a GDP. Ellenkezőleg: sok minden szól amellett, hogy Európa népei a nemzet- és tagállamokban az évszázad közepe óta végbement átfogó szolgáltatás- és beruházás-növekedés nélkül nem kerültek volna azoknak a hatalmas gazdasági és szociális 19 előnyöknek a birtokába, amelyek ebben a periódusban oly sok ember életét megváltoztatták. Az állami kiadások talán gyorsabban nőttek, mint a GDP, de ha nem így lett volna, maga a bruttó hazai össztermék sem nőtt volna olyan mértékben, amilyet végül sikerült elérni. Az állami kiadások és a bruttó hazai termék egymáshoz viszonyított százalékos aránya standardizált bázison számolva, az 1950-1994. időszakban 1950 1965 1970 1975 1980

1985 1990 1994 Ausztria 32.1 37.8 39.2 45.3 48.1 50.9 48.6 52.2 Belgium 30.3 32.3 36.5 45.7 51.9 62.2 54.8 59.2 Dánia 24.8 29.9 40.2 48.2 56.2 59.3 58.6 48.0 Finnország 26.7 30.8 30.5 35.1 35.5 43.8 45.4 43.5 Franciaország 34.6 38.4 38.5 43.4 46.1 52.1 49.8 54.8 NyugatNémetország 32.0 36.6 38.6 48.4 47.9 47.0 45.1 49.1 Görögország 17.4 20.6 22.4 30.5 33.7 44.4 46.8 53.1 Írország 28.0 33.1 39.6 45.7 50.5 52.4 41.2 49.3 Olaszország 30.1 34.3 34.2 41.6 41.9 50.9 53.2 54.1 Luxemburg n. a n. a n. a n. a n. a n. a n. a n. a Hollandia 33.7 38.7 43.9 51.2 54.8 56.5 54.1 44.0 Norvégia 29.9 34.2 41.0 45.4 47.5 44.8 53.8 46.1 Portugália 17.0 20.1 21.6 30.2 25.9 43.4 43.0 68.8 Spanyolo. 13.7 19.6 22.2 24.4 32.0 41.1 42.0 56.1 Svédország 31.1 36.1 43.3 48.4 60.1 62.3 59.1 63.3 Egyesült Királyság 32.6 36.1 38.8 44.4 42.9 44.0 39.9 43.2

Japán 20.7 22.7 19.4 26.8 32.0 31.6 31.7 35.8 USA 27.8 27.9 31.7 33.5 31.8 33.2 33.3 33.5 Megjegyzés: A táblázatban szereplő adatokat az OECD-ENSZ teljes népgazdasági számítási rendszer ágazati osztályozásának standard meghatározása alapján mérik. Az "állami kiadásokat" "a kormány összkiadásaiként" definiálják Forrás: OECD, 1992 & OECD, 1995 in Foster & Plowden, 1996, the State Under Stress, OUP, Buckingham 20 c) Gazdasági szerkezetátalakítás A fentiekben már leírt problémákat a strukturális gazdasági változások is kiélezik. Ebből sajátos implikációk adódnak az állami munkaközvetítési rendszerek, a szociális ellátást nyújtó szervek ill. a közöttük lévő kapcsolat és a közkiadások vonatkozásában A strukturális gazdasági átalakítások olyan kényszerekhez vezettek, amelyek egy sor szolgáltatás esetében jelentős mértékben felborították a

költséghaszon-egyensúlyt. Különösen igaz ez a szociális hivatalokra és az állami munkaközvetítőkre. Az OECD felmérései szerint a legtöbb európai országban nőtt a strukturális munkanélküliség, és ez a probléma azokban az országokban különösen nehezen oldható meg, ahol már eleve magas a munkanélküliségi ráta (Franciaország, Olaszország és Spanyolország) vagy ahol a növekedés ugrásszerűen következett be (Finnország és Svédország). 5. Befejezés Gazdasági értékelés szerint az az állam a f ejlettebb, amelyiknek átlagpolgárai nagyobb jövedelmekre tudnak szert tenni. Ez a szempont azoknak az államoknak juttatja az elsőséget, amelyeknek ipara, kereskedelme fejlett és mezőgazdasága, ha van, intenzív, vagy akár a többi termelési ágak mellett háttérbe szorul. A fejlődésnek ez az iránya legtisztábban a l akosság foglalkozásának megoszlásában tükröződik vissza. Azokban az államokban, amelyek még kezdetleges

gazdasági viszonyok között élnek, a lakosság megoszlása túlnyomóan agrárjellegű; ha a fejlődés megindul, differenciálódás következik be, a mezőgazdasági népesség aránya mind kisebbre zsugorodik – legtöbbször anélkül, hogy ez a mezőgazdasági termelés értékének csökkenését is jelentené, – és mind változatosabb lesz a foglalkozások képe. Az ipar, a kereskedelem, a közlekedés és az értelmiségi foglalkozások is mind nagyobb hányadot foglalnak le a lakosságból. A történelmi szemlélet szerint az emberi fejlődés során a mezőgazdasági foglalkozás az alapvető kulturális lépés. Az ipar s később a pénzgazdálkodás fokozatának többi foglalkozási ágai ebből fejlődnek ki. De miután a világ egyes államaiban és gazdasági területein minden látható ok né lkül annyi fokozatot találunk, kérdés, hogy vajon valójában folyik-e hát az a fejlődés, amelyről feltételezzük, hogy befolyásolja gazdaságtörténelmünket.

21 6. Irodalomjegyzék Bernek – Sárfalvi : Általános társadalom földrajz Foster – Plowden : Államra nehezedő nyomás Móricz Miklós: Az ember és a vagyon Nemzetközi hírfigyelő, 2003.május 13 (IIévf19szám) Népszabadság (Dési András) 2002.június 07 Piac& Profit on-line Internet 22