Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Gyetvai Rita - Anglia Európa beteg embere

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási szak Anglia Európa beteg embere (’60-as, ’70- es években) Készítette: Gyetvai Rita II. évfolyam 2003. november 25 „C” csoport Tartalomjegyzék: A gazdasági egyensúly gondjai 3 Gyarmatbirodalmak elvesztése 4 Szuezi- válság 5 Munkanélküliség 6 Észak- Írország 8 1971- es évek 10 Az olajválság szorításában 10 Gazdasági növekedés az 1950- 60- as években 12 Működési nehézségek az 1970- es évek elején 13 Küzdelem az inflációval 14 Mrs. Thatcher forradalma 15 Az egységes Nyugat- Európa felé 18 A megmérettetés (1983) 19 Az Európai Unióba való belépés 20 Befejezés 22 Felhasznált irodalom 23 Mellékletek 24 2 A nyolcvanas évekből visszatekintő brit publicisták gyakran hangsúlyozták, hogy a hetvenes évek legalább olyan változásokat hoztak az előző évtizedekhez képest, mint a harmincas évek a

húszasokhoz képest. Jó tükre a változásoknak a sajtó, amelyben a „vigadó Londonról” szóló cikkeket gyorsan háttérbe szorították a sztrájkokról, pénzügyi válságokról, munkanélküliségről és terrorista gyilkosságokról szóló beszámolók. [5] Egy újságíró szavaival a hatvanas évek után a „másnaposság” hangulata lett úrrá az országon, és „a válságok az élet mindennapos jelenségeivé váltak”. A gazdasági egyensúly gondjai Nagy- Britannia a 19. század végétől a 20 század közepéig előnyeit fokozatosan elvesztette 1941 óta Anglia gyakorlatilag csak az amerikai kölcsönök révén tudta fenntartani "a nagyhatalom megtévesztő látszatát", miután azonban Japán is letette a fegyvert, Washington azonnal beszüntetette a további anyagi támogatást. Volt azonban egy fontos tényező, amely jelentékenyen megkönnyítette a pénzügyminisztérium munkáját, mégpedig a Marshall- segély. A II. világháború

súlyos károkat okozott az európai országok többségében, és nyilvánvaló volt, hogy a tőkés gazdasági világrendszer egészének a talpra állításához nélkülözhetetlen a legfejlettebb ipari ország, az Egyesült Államok támogatása. Washingtonban is egyre többen ismerték fel a fizetőképes európai piac helyreállításából fakadó előnyöket, a gazdasági expanzió lehetőségeit s ezzel együtt az izolacionista tradíciók elavultságát. Nagy- Britanniának 1947- re már 650 millió fontra nőtt a külkereskedelmi deficitje az Egyesült Államokkal szemben. 1948 áprilisában létrehozták az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet. A legnagyobb hányadot Anglia kapta: 1948- ban 144 millió fontot, 1949- ben 244 milliót, 1950- ben 239 milliót, 1951- ben pedig 54 milliót. A dollárinjekció jelentősen megélénkítette a brit gazdaság vérkeringését, lehetővé tette az export volumenének bővülését és stabilizálta a kormány

helyzetét. [6] A fellendülés azonban így sem tartott sokáig, az újabb vihart ezúttal az Egyesült Államokban bekövetkezett recesszió és áremelkedés váltotta ki 1949-ben. Júniusban már az egész City felkészült arra, hogy le kell értékelni a fontot, a pénzügyminiszter azonban habozott, noha a dollárdeficit is újra nőni kezdett. Augusztusban Cripps döntött A bankárok által várt 15- 20 3 százalékos leértékelés helyett 4,03- ról 42,8 dollárra értékelte le a fontot, vagyis több, mint 30 százalékkal. A döntés pánikot keltett a tőzsdén 1949. április 4- i hatállyal létrejött Észak- atlanti Szerződés Szervezete (NATO) Alapító tagok: Egyesült Államok, Kanada, Nagy- Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Portugália, Dánia, Norvégia, Izland. Bár a szerződés gazdasági elveket is tartalmazott, alapvetően katonai jellege dominált. Davies brit külügyi államtitkár így indokolta a NATO

megalakítását: „ az ENSZ keretében nem volt megfelelő az együttműködés, mivel a Szovjetunió háború nélkül is kiterjeszthette befolyási szféráját. A regionális csoportosulások nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy megvédjük a világ szabadon maradt részét az agresszióval szemben, s lehetővé tegyük ebben a térségben a demokratikus életforma megőrzését.” [5] Gyarmatbirodalmak elvesztése A II. világháború után megkezdődött a gyarmati rendszerek felbomlása Anglia elvesztette az 500 millió embert tömörítő gyarmatbirodalmát. Nagy- Britanniát érintette a legközvetlenebbül, mivel ez az ország rendelkezett a legnagyobb gyarmatbirodalommal, földünk mintegy a negyedét uralva. A háború alatt Amerika és Anglia aláírta ugyan az Atlanti Chartát, amely kimondta, hogy a szuverenitásuktól erőszakosan megfosztott népeknek vissza kell nyerniük szabadságukat, de Churchill már akkor jelezte, ezt a jogot lényegében csak a

fasiszták által megszállt európai országok esetében ismeri el. [1] A legfontosabb kérdés természetesen India sorsa volt, hiszen nem is olyan régen még azt hangoztatták, hogy India a birodalmuk magva. A világháború kitörése után Angliának nagy szüksége volt a szubkontinens emberi és anyagi erőforrásaira. A gyarmati uralom fenntartása illuzórikussá vált a világháborúban kimerült Anglia számára, a kérdés tehát már nem az volt, hogy függetlenné válik-e a szubkontinens vagy sem, hanem az, hogy milyen mértékben lesz képes London befolyásolni az eseményeket, milyen pozíciókat tud majd megőrizni egykori gyarmatán. 1947 augusztus 15- én az évszázados brit gyarmati uralom hivatalosan véget ért 1948 februárjában az utolsó brit katona is elhagyta a szubkontinenst. [8] Anglia elvesztette gyarmatbirodalmát, de megnyerte volt gyarmatainak jóindulatát. Az egykori gyarmatok népe jobban is neheztelhetne a britekre. 4 Súlyos politikai

örökséget hagyott hátra a brit gyarmati uralom Közel- Keleten is. 1960- as évekre Anglia elismerte afrikai gyarmatai függetlenségét is. Az első világháború után NagyBritannia megbízást, ún „mandátumot” kapott a Népszövetségtől az addig török fennhatóság alá tartozó Irak, Transzjordánia és Palesztina igazgatására. Anglia számára az arabok biztosíthatják a Közel- Keleten maradás lehetőségét, az Egyesült Államok viszont Izraelt pártfogolta, mert benne látta legfőbb regionális szövetségesét. Economist így vonta le a következtetést: „Elismerjük, hogy az eredmény egyértelműen a brit politika csődjével Az utóbbi négy év politikai mérlege, úgy látszik, súlyos deficittel zárul.” Szuezi- válság 1954- ben az autokrata hajlamú Nasszer ezredes lett Egyiptom vezetője, aki külpolitikájának alapelvévé az arab nacionalizmust tette. A gazdasági önállóság erősítése érdekében karolta fel azt a tervet, hogy

építsenek egy hatalmas gátat a Níluson Ausszuánnál, az öntözhető termőterület kiterjesztésére. A terv megvalósításához a nyugati országok nagyszabású anyagi támogatására is szükség lett volna, az Eisenhower- kormány azonban nem rokonszenvezett Nasszer szovjetbarát irányvonalával. 1956 júliusában Washington véglegesen úgy döntött, hogy nem teljesíti Kairó kérését, és hasonlóan foglalt állást London is. Nasszer ezután úgy döntött, hogy a szükséges összeget más forrásból, mégpedig a Szuezi- csatornát igazgató, angol- francia ellenőrzés alatt álló és jelentős bevételű társaság államosításával teremti elő. E hír valóságos bombaként robbant Londonban. A befolyásos konzervatív körök mélységesen felháborodtak, a nemzeti presztízs megsértését és a stratégiai vízi út veszélyeztetését emlegetve. A brit államkincstár befagyasztotta az összes egyiptomi betétet, és augusztus elején 20 ezer

tartalékost hívtak be. [9] London és Párizs megállapodott az izraeli miniszterelnökkel, hogy izraeli csapatok előrenyomulnak a Szuezi- csatornáig, s ezzel megteremtik a beavatkozás ürügyét. Október 29én megkezdődött az izraeli támadás, október 31- én pedig az egyiptomi repülőterek bombázása. A Szuezi- csatorna kiesése havonta mintegy 15- 17 millió font veszteséget okozott a közelkeleti olajra szoruló szigetországnak. A stagnáló gazdaságban a munkanélküliség olyan arányt 5 ért el, amilyet a világháború óta egyszer sem. Szeptemberről októberre több, mint kétszeresére, 46 millióról 107 millióra nőtt a kereskedelmi deficit. Hogy a szuezi intervenció teljes kudarccal járt, s az eredeti célok közül egyet sem tudott elérni, az már a korabeli közvélemény előtt is meglehetősen világos volt. A hadműveletek a csatorna biztonságának a garantálása helyett azzal a következménnyel jártak, hogy az egyiptomiak csaknem 50

hajót elsüllyesztettek, s amíg nem sikerült kiemelni őket a vízből 1957 áprilisában, addig a nemzetközi hajóforgalom kénytelen volt az afrikai kontinenst megkerülni. A nyugati országok olajellátásának zavartalanságát szintén nem sikerült biztosítani. Az 1956. évi szuezi válság egyértelműen jelezte, hogy Anglia másodrendű nagyhatalommá süllyedt és céljait csak az USA és európai szövetségeseinek egyetértésével érheti el. 1957 nyarára tehát Anglia túljutotta szuezi válságon. „Az igazi meglepetés az, hogy Szuez és következményei milyen csekély hatással voltak a brit politikai színpadra.” Munkanélküliség A két világháború között a brit munkásság állandó réme a munkanélküliség volt. (2 ábra) 1945 után azonban gyökeresen megváltoztak alkupozíciói, szinte mindenütt szükség volt a munkáskézre. Csaknem teljesen megszűnt a nyomor Felmérés kimutatta, hogy míg 1936ban yorki munkásoknak 31 százaléka a

szegénységi küszöb alatt élt, addig ez az arány 1950re 2,8 százalékra csökkent A munkások reáljövedelme számottevően emelkedett, a legkisebb bérek még nagyobb mértékben, mint a magasabbak. Mindebből persze nem lehet arra következtetni, hogy a munkások sorsa egy csapásra gondatlanná és felhőtlenné vált volna (sok család például éppen ki tudott jönni a fizetéséből). Regisztrált munkanélküliek száma (millióban) Év 1924 1925 1926 1927 1928 1,3 1,2 1,4 1,1 1,2 6 1929 1930 1931 1932 1933 1934 1935 1936 1937 1,2 1,9 2,7 2,7 2,5 2,2 2 1,8 1,5 1938 1,8 Az országban elégedettség alakult ki. Ezt az elégedettséget kétségtelenül sok minden alátámasztotta. A munkanélküliség alacsony, két százalék körüli szinten mozgott, a fizetések pedig az áraknál gyorsabban nőttek. Az iparban foglalkoztatottak bére az évtized elejéhez képest 90 százalékkal emelkedett. Míg 1950- ben havi átlagban 11 ezer új gépjárművet

állítottak forgalomba, addig az évtized végén már 67 ezret, s a magánautók száma így 2 millió 258 ezerről 5 millió 526 ezerre nőtt. [5] Az életszínvonal javulása ellenére az ötvenes években ismét megmutatkozott, hogy a brit gazdaság egészsége sok kívánnivalót hagy maga után. Az utca embere elsősorban az egyszer- egyszer megfékezett, de újra és újra nekilendülő inflációt érzékelte a leginkább, a szakemberek viszont joggal ítélték még veszélyesebbnek a brit áruk magas exportárát és csökkenő nemzetközi versenyképességét. Észak- Írország A brit szigetnél mintegy háromszor kisebb ír sziget valójában Anglia első gyarmata lett. (1 ábra) A brit fennhatóságot az angol polgári forradalom vezetője, Oliver Cromwell szilárdította meg, és a gyarmati jellegű uralom akkor kapott vallási dimenziót is. A protestáns hitre tért hódítókkal a reformáció után is katolikusnak maradt írek álltak szemben. A XIX Században az

ipari fejlődés élén haladó Anglia saját agrárbázisává változtatta Írországot, amelynek lakosait hatalmas adók és éhínségek sújtották. 1916 húsvétján Dublinban nagyszabású felkelés robbant ki, ám ennek a leverése után már valóban elkerülhetetlenné 7 váltak a politikai kompromisszumok. Annál is inkább, mert az írek ellenállása nem csökkent, s 1919- ben megalakult az illegális Ír Köztársasági Hadsereg (IRA). 1921- ben a brit miniszterelnök Londonban és Dublinban egyaránt elfogadtatta az ír sziget kettéosztásáról intézkedő törvényt: a 26 déli, katolikus megyének Ír Szabad Állam domíniumi státust adott, a hat északi, nagyobbrészt protestáns grófság viszont az Egyesült Királyság része maradt. Az északi országrészt Nagy- Britannia nem olvasztotta be, külön intézményeket épített ki a számára. A hat északi megye mintegy másfél millió lakosának 35 százaléka katolikus, a protestánsok

(presbiteriánusok, metodisták, anglikánok) jelentős részben régen bevándorolt skót telepesek leszármazottai. Bár tilos volt a diszkrimináció, a katolikusok gyakorlatilag mindenütt háttérbe szorultak. A munkanélküliek között háromszor annyi volt a katolikus, mint a protestáns. Észak- Írországban a protestánsak átlagkeresete is elmaradta a brit társaikétól Az ő „privilégiumuk” abban állt, hogy mentesek voltak a katolikusokat sújtó megkülönböztetésektől és bántalmazásoktól. A katolikusellenes provokációk ugyanis mindennapos jelenségnek számítottak. A hatvanas évek második felében hangot kaptak az addig némán tűrt sérelmek. 1967- ben megalakult a katolikusok által kezdeményezett Polgári Jogok Védelmének Szövetsége. 1968 Október 5- ére a katolikus polgárjogi aktivisták felvonulást hirdettek Derrybe. A menetre az Ulsteri Királyi Rendőrség (RUC) egységei brutálisan rátámadtak, s ezzel elkezdődött az

északír válság történetének egy újabb fejezete. A diszkrimináció elsősorban a szegény katolikusokat sújtotta. 1969 augusztusában elszabadult a pokol. Angliából hozott katonákat kellet bevetni Az 1969- es „barikádháború” új lökést adott az IRA tevékenységének, de egyúttal ketté is szakította a mozgalmat. A felhalmozódott gondok megoldásának halogatása további, az addiginál is drámaibb következményekkel járó események bekövetkezését vetítette előre. [10] 1971. augusztus 9- ére virradóan a belfasti hatóságok és a brit főparancsnokság nagyszabású razziát tartott a katolikusnegyedekben, és több mint 300 embert bírósági eljárás nélkül internáltak. A végzetes fordulópont mégsem itt, hanem Észak- Írország második legnagyobb városában, Derryben következett be, 1972. Január 30- án Ezen a „véres vasárnapon” egy nem engedélyezett, de mindvégig békés polgárjogi felvonulás résztvevőire páncélkocsik és

ejtőernyősök támadtak rá. Az internálások újrakezdése és a fegyveres erők brutalitása még azokat a katolikusokat is az IRA- hoz közelítette, akik egyébként elítélték az ártatlan életeket kioltó terrorista merényleteket. Az IRA pedig abból indult ki, hogy csak akkor 8 érheti el célját, ha lehetetlenné teszi az unionista uralom fennmaradását. A mintegy 50 ezer fegyverest mozgósítani képes UDA (Usteri Védelmi Szövetség) attól fogva nemcsak a katolikusnegyedek elleni támadásokat folytatta, hanem brit katonákkal is harcba bocsátkozott. Írország, amelyben egy népszavazás elsöprő többséggel jóváhagyta a Közös Piachoz való csatlakozást, javultak a kapcsolatok. Július 21- e a „véres péntek”, amikor az IRA „ideiglenes” szárnyának tagjai 22 bombát robbantottak fel Belfastban. Válaszul a brit hadsereg végrehajtotta az ún. Motorman- hadműveletet A taktika elbukott, amely arra irányul, hogy a katolikus tömegek

szembeforduljanak az IRA- val. 1974 Január 1- étől a közvetlen brit uralom véget ért Észak- Írországban. 1971- es évek 1971- et a stagnálás és a gyorsuló infláció jellemezte, míg az infláció üteme 1968 és 1970 között 5,9 százalékos volt, 1970 és 1973 között már 8,6 százalékos. Előnytelenül érintette a brit gazdaságot, hogy 1971- ben leértékelték a dollárt és London kénytelen volt hozzájárulni a font viszonylag magas árfolyamához, az egy dollár = 206 font arányhoz. 1972re a kereskedelmi mérleg erősen deficitessé vált és júniusra válságos helyzetbe került a font A pénzügyminiszter a font lebegtetése mellett döntött. A brit pénz értékének csökkenése nem fordította nyomban kedvezőre a fizetési mérleget, az importtermékek hazai árának emelkedése viszont haladéktalanul érvényesült. A világpiacon közben megkezdődött a nyersanyagok árának gyors emelkedése, s ez Angliának komoly veszteséget okozott. A

munkanélküliek száma túllépte a kritikus egymilliós szintet, de még mindig nem volt jele az ipari beruházások remélt bővülésének, amit az adócsökkentések is támogatni próbáltak. [2] Az olajválság szorításában 9 Az első olajválság az egész tőkés világgazdaság számára olyan kihívást jelentett, amelyet talán csak az emlékezetes 1929- es válsághoz lehetne hasonlítani. Az 1973- as energiaválság megmutatta, azok a vezető ipari tőkésállamok, amelyek túlságosan nagymértékben függenek az ellenőrzésükön kívül álló energiaforrásoktól, gazdaságilag és politikailag egyaránt rendkívül sebezhetőek. 1973 Október 6- án kirobbant a negyedik arabizraeli háború Az 1967- ben vereséget szenvedett s az elvesztett területeket visszanyerni kívánó Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt. Két nappal a hadműveletek kezdete után az olaj világpiaci ára 75 százalékkal emelkedett, az év végén pedig már az év eleji ár

négyszeresét kérték az olajtermelő országok. Még súlyosabban érintette a nyugati államokat, hogy Izrael támogatása miatt a legnagyobb olajexportőrök, az arab országok olajembargót vezettek be velük szemben, fegyverként halászva e stratégiai fontosságú nyersanyagot. Ami Nagy- Britanniát illeti, ő semlegesnek nyilvánította magát a háborús válságban. NagyBritannia Közel- Keletről származó olajimportja „csak” 15 százalékkal csökkent Igaz, az áremelkedés így is jobban megviselte a többieknél gyengébb brit gazdaságot. [9] Az olajellátási nehézségek érthető módon felértékelték az országok saját energiaforrásait, mindenekelőtt az előző években korábbi jelentőségéből sokat vesztő szenet. Az ötvenes években a bányászok még a bérskála csúcsán álltak, a hetvenes évek elején a jövedelmük már elmaradt a brit munkások átlagkeresetétől. 1972- ben, hathetes sztrájk eredményeképpen, sikerült némi

béremelést kiharcolniuk, de 1973 októberében a szakszervezet vezetősége úgy érezte, hogy most jött el a pillanat a régi sérelmek maradéktalan orvoslására. A kormány által ígért 13 százalékos béremelést ezért elutasította, és megtiltotta túlórák, hétvégi műszakok vállalását. Az energia szűkössége miatt az illetékes állami szervek korlátozták az áramfogyasztást, és megtiltották a villanyreklámokat. 1974 január 1- étől további korlátozásokat kellett életbe léptetni: az ipari üzemek egy héten csak három nap kaptak villanyáramot, az országutakon óránként 50 mérföldre csökkentették az engedélyezett legmagasabb sebességet és a televíziónak este 10 óra 30 perckor be kellett szüntetnie az adást. A Szakszervezeti Főtanács (TUC) rövidesen váratlan ajánlatot tett a kormánynak. Ha az hajlandó lenne kivételt tenni a bányászokkal és mentesíteni őket a központi bérkorlátozások hatálya alól, akkor cserében

megígérné, hogy a többi szakszervezet nem használná precedensként a megállapodást. A TUC részéről ez nem volt jelentéktelen engedmény A kommentárok utólag elmarasztalták a miniszterelnököt, mert szerintük, ha idejében enged, az 10 energiaválságra és a bányászok tagadhatatlanul mostoha munkakörülményeire való tekintettel nagyobb presztízsveszteség nélkül kerülhetett volna ki a zsákutcából. [4] Gazdasági növekedés az 1950- 60- as években A második világháború után a gazdaság növekedési rátái Európában sohasem tapasztalt csúcsokat értek el. A 18 században a világ ipari termelése évente átlagosan 1- 1,5 százalékkal nőtt, a 19. században már elérte a 3 százalékot, s ezt megtartotta a 20 század első felében is 1948 után viszont meredeken nőttek a mutatók, 1971- ig átlag 5,6 százalékos évi növekedés figyelhető meg az európai országokban. A GNP növekedése néhány fontosabb országban 1950- 70 között

éves átlagban ország 1950-1960 1960-1970 Egyesült Államok 3,2 4,3 Franciaország 4,6 5,8 Japán 9,5 10,5 Olaszország 5,8 5,7 Svédország 3,4 4,6 Ausztria 5,8 4,7 NSZK 7,8 4,8 Svájc 4,4 4,5 Nagy Britannia 4,7 4,8 Spanyolország 5,2 7,5 11 Ennek a dinamikus emelkedésnek több oka volt. Kétségtelenül hozzájárult a közép- európai országok gazdasági fejlődése. Hasonlóan kiemelkedő szerepet tulajdonítanak egyesek a gyorsan fejlődő távol- keleti országok felfutásának, de az igazi dinamizmust biztos, hogy a nyugat- európai országok képviselték. A hatvanas években egyfajta nivellálódás következett be, amikor is nagyjából kiegyenlítődtek az európai országok növekedési rátái, csupán NagyBritannia maradt el némileg a többi országtól. [3] Működési nehézségek az 1970- es évek elején Az 1960- as évek végének, s az 1970- es évek első éveinek eseményei azonban a gazdaságpolitikát és a makrogazdasági folyamatokat számos

ponton megváltoztatták. A nyugati országok gazdasági növekedése látványosan csökkent, ugyanakkor sajátos világgazdasági tendenciák bontakoztak ki. A változás egyik oka kétségkívül az olajtermelő országok együttes fellépése volt. A felszökött munkanélküliségi arány központi intézkedéseket igényelt, hisz az állástalanság néhány országban soha nem látott arányokat ért el. Angliában pl. 1951- 66 között a munkanélküliség rátája 1,1- 2,5 százalék; a hetvenes évek második felében 4,1- 7,7 százalék között mozgott; a nyolcvanas évek elején viszont már elérte a 14 százalékot is. [9] A hetvenes évek első fele a jólét csökkenését jelentette Nyugaton. A jövedelmek csökkenése a vásárlóerő drasztikus visszaesését hozta, ami a termelésre is negatív hatással volt. A kormányok áttértek a „stpo and go” politikára, megpróbáltak ellenállni a recessziónak, s erre a legjobb esély az exportlehetőségek

növelése volt, a világkereskedelemben ugyanis kevésbé mutatkoztak recessziós jegyek. Figyelemre méltó előrelépés történt a lakáskérdésben: a hetvenes évek végére több volt a lakás, mint a háztartás. 1978- ban 20 millió háztartásra 21 millió lakás jutott Valójában azért a helyzet nem volt annyira rózsás, mert sok lakás üresen állt és egy ugyancsak számottevő hányad olyan jómódúaké volt, akik két- három lakással is rendelkeztek. A házépítésekben a magánerős építkezések a munkáspárti kormányzat éveiben is túlszárnyalta az államiönkormányzati jellegűeket. [6] 12 1960 1970 1973 1980 Egy átlagos lakóház ára 2500 4800 9600 23480 Átlagos hitelelőleg 2000 3840 7680 18780 6 8,5 11 14 Havonta törlesztendő összeg 10,1 20,8 54,91 162,07 Ipari munkás évi jöv. 780 1600 2300 6500 Törlesztés a jöv. %-aként 14 15 28,5 30 Egyévi jöv. A ház árának %-ában 31 33 24 28 A

jelzálogkölcsön kamata(%) Jövedelmi adatok (az értékek fontban vannak megadva) Küzdelem az inflációval A hetvenes évek közepére a brit politikai gondolkodás egyik sűrűn vitatott kérdése az lett, hogy a vadul gyorsuló infláció és az erősödő sztrájkmozgalom mellett meddig marad kormányozható az ország. 1975 júliusára már 26 százalékosra emelkedett az infláció, a fizetésimérleg- hiány túllépte a 3 és fél milliárd fontot. 1975 januárjára 700 ezerre nőtt a munkanélküliek száma A bérek gerjesztette infláció letörését eredetileg a „társadalmi egyezménytől” várták, de 1975 közepére kiderül, hogy reményeik illuziórikusak voltak: a bérek és a fizetések az inflációt is meghaladó ütemben, egyes esetekben a 30 százalékot is elérve nőttek. 1975 júliusában ezért a kormány ismét a bérkorlátozás közvetlenebb eszközeihez nyúlt és a szakszervezeti Főtanáccsal folytatott egyeztetés után bejelentette, hogy az

emelések mértéke nem haladhatja 13 meg a heti 6 fontot, az akkori heti átlagkereset 10 százalékát. Az évi 8 és fél ezer fontnál többet keresők semmilyen emelésben nem részesülhettek. [2] A gazdasági gondok közepette reménysugár volt az északi- tenger olaj. A tenger mélyén, Skócia partjánál rejtőző kincset még 1969- ben fedezték fel brit geológusok, de igazi jelentőségét az 1973- as olajválság adta meg. 1977 nyarán kissé fellélegzett a kormány: az infláció 1975- ös csúcspontjáról, 25 százalékról 9- 10 százalékra csökkent és a font árfolyama is javult, csaknem elérve a két dollárt. A Szakszervezeti Főtanács képviselőivel kötött júniusi megállapodás előirányozta, hogy a bérnövekedés mértéke ne haladja meg az évi 10 százalékot és apály következett be a sztrájkokban is. A fizetési mérleg ismét többletet mutatott s az ország hozzákezdhetett az IMFkölcsön törlesztéséhez Mrs. Thatcher forradalma A

brit gazdaság „hanyatlásának” sajátos tényezője volt az egymást követő pénzügyminiszterek ellentmondásos politikája. A világháború után nem egy olyan miniszterelnöke volt Nagy- Britanniának, aki markáns egyéniségével rányomta bélyegét egy hosszabb- rövidebb időszakra, de egyedül Mrs. Thatcher volt az, akinek a nevéhez egy önálló gazdasági- politikai kurzus, a „thatcherizmus” kapcsolódott. A jelenség nem korlátózódott kizárólag Angliára: a legerősebb tőkés országokban, az Egyesült Államokban is hasonló filozófiai- politikai elvek győzedelmeskedtek. A szellemi életben természetesen már hamarabb, a hetvenes évek második felében megerősödtek a neokonzervatív irányzatok. Hogy a neokonzervatízmus Amerikában és Angliában erősebb pozíciókat tudott kiépíteni, mint Nyugat- Európában, az bizonyára összefüggött azzal, hogy az NSZK- ban és Franciaországban jóval gyengébbek voltak a szociáldemokrácia

hagyományai. A neokonzervatív hullám aligha választható el a világgazdasági korszakváltástól, a globális energiaválság következményeitől, a polgári demokráciák többségében fellépő ún. strukturális feszültségektől Térnyeréséhez jelentékenyen hozzájárult, hogy a hetvenes években a munkásság már valamennyi fejlett kapitalista országban olyan életszínvonalat élvezett, amelyet nem ok nélkül féltett a válságtól és recessziótól. A neokonzervativizmus pedig a meglévő, az addig elért eredmények megőrzését ígérte, s így sokak rokonszenvét elnyerte. [5] 14 Milyen gondolatokra épült az újkonzervativizmus? Általános vonásként rögzíthető: az emberek közötti egyenlőtlenségeket természeti adottságnak tekintve, abból indult ki, hogy a társadalomnak hierarchizáltnak kell lennie, ezért értelmetlen dolog a gazdasági- szociális egyenlőségre törekedni. Az állami beavatkozások körét a minimálisra kell

szűkíteni, a szociális kiadásokat drasztikusan le kell faragni és garantálni kell a vállalkozások maximális szabadságát. A neokonzervativizmus szószólói szakítottak az angolszász országokban mély gyökerekkel rendelkező keynesi alapelvekkel, melyek szerint a gazdasági fejlődés és a válságok elkerülése a fogyasztás fokozásával biztosítható és helyükre a monetarizmust állították. Ebből következik, hogy a gazdaság szférájába történő állami beavatkozás, a gazdasági egyenlőség mesterséges erőltetése csak káros, a fejlődést bénító következményekkel jár. Margaret Thatchert szokás Vasladynek nevezni és szidalmazni, amiért csökkentette és farigcsálja a jóléti kiadásokat, álláshelyeket szüntetett meg, és nem áll szóba az ír terroristákkal. Csakhogy a gazdasági recesszió éppen ezt a kényszerítette az egész világra Az életszínvonal a 70- es évekhez képest mindazonáltal valamelyest csökkent, a

munkanélküliek száma nőtt, a munkanélküli segélyek kifizetési feltételei megszigorodtak, a kórházi és közoktatási szolgáltatások köre összébb szűkült. Bár Margaret Thatcher kezdettől fogva egyetértett a „klasszikus” konzervatív gondolkodással abban, hogy kiemelkedő fontosságot tulajdonított a régi „viktoriánus” erkölcsöknek és a „rendnek”, politikai szemléletéről teljes joggal állapította meg Friedmann: „Amit a legtöbb ember nem vesz észre Mrs. Thatcherrel kapcsolatban az az, hogy ő, nézeteit tekintve, nem is tory. Ő egy XIX Századi liberális” [9] A szigetország gazdasága egyre inkább lemarad a nemzetközi versenyben, sőt „lekéste az európai buszt” is, azaz kívül rekedt a gyorsan fejlődő Közös Piacon. 1962 volt az első év, amikor a kontinensre irányuló brit export értéke meghaladta a sterlingövezetbe kivitt árukét. S ebből le kell szűrni egy igen fájdalmas következtetést, nevezetesen azt, hogy a

szigetország sorsa is mindinkább a nemrég még „balkáninak” tekintett kontinenséhez kapcsolódik. Egyre erősebbé vált tehát a kísértés, hogy a gazdaságirányítás térjen vissza a keynesi elvek alkalmazásához, beleértve a központi keresetszabályozás elemeit is. A lakosság elégedetlensége fokozódott a növekvő munkanélküliség veszélyeztetettsége láttán. 15 és szociális vívmányok 1975. június 5- én az angol társadalom a Közös Piachoz való csatlakozásra szavazott A munkanélküliség aránya azonban változatlanul igen magas, az ország egyenlege tartós deficitet mutat. A brit gazdaság fellendítését zászlajára tűző „thacheri forradalom” arra építette stratégiáját, hogy az állami kiadások lefaragásával lehetőséget teremt az adók csökkentésére, ami pedig ösztönözni fogja a vállalkozói kedvet, az innovációt. Az új tory koncepció mögött az a meggyőződés állt, hogy minél többet akar elvonni

az állam, annál inkább csökkenti a nemzeti jövedelmet, a magas adóterhek ugyanis óhatatlanul rombolják a gazdaságot. E stratégia kulcseleme az infláció megfékezése volt. A monetarizmusból fakadó első számú követelmény az volt, hogy megfékezzék az inflációt, amely a neokonzervatívok szerint nemcsak gazdaságilag volt roppant káros, hanem politikailag is súlyos veszélyt jelentett a társadalomra nézve, mert azt szétzilálhatta és káoszba taszíthatta. Ehhez a kormány nélkülözhetetlennek tartotta, hogy az infláció társadalmi elfogadottságát is megszüntesse. [4] Sir Walter Salomon szavaival: „az iparban mindkét fél méltatlan szövetségben volt, mert a vállalatok vezetése úgy vélte, hogy egy kicsi infláció csak növeli a profitot, a munkások viszont meg voltak győződve arról, hogy egy kicsi infláció segít a munkahelyek megőrzésében. Mintha egy kicsi terhesség nem vezetne nagyobb dolgokhoz” Az árakra és bérekre vonatkozó

bürokratikus- adminisztratív korlátokat eltörölve, véget vetve ezzel a munkáspárti kormányok által alkalmazott „jövedelempolitikának”. A magánszféra béralkuiban a hatalom tehát nem kívánt beleszólni, de arra számított, hogy a pénzkínálat kézben tartásával és az állami szektorban tanúsított szigorával mindenütt a „józan” megállapodás létrejöttét ösztönzi. Az adókat a vállalkozók érdekében csökkentette; a felső sávokban jóval nagyobb arányban, mint az alsókban. A kieső bevételek részleges pótlására ugyanakko9r csaknem kétszeresére, 8 százalékról 15 százalékra emelte a hozzáadottértékadót, s mivel ez utóbbi mindenkire egyformán vonatkozott, főként a kisebb jövedelműek helyzetét rontotta. 1980 februárjában az inflációs ráta már 18,5 százalékos volt, vagyis a duplája az 1979 májusinak. Védekezésképpen Thatcher hangsúlyozta: a kedvező változások kibontakozása időbe telik. 1981 elejére

fordulóponthoz érkezett a Thatcher- kormány. Döntenie kellett, hogy engedjen- e a csábításnak és újra a keynesi eszközökhöz nyúljon, vagy pedig menjen tovább a megkezdett úton. Margaret Thatchertben azonban meg sem fordult, hogy „hátraarcot” 16 vezényeljen. 1980 novemberében úgy határozott, hogy inkább a nyugdíjak és más szociális juttatások reálértékét csökkenti, az alkalmazottak társadalombiztosítási járulékait pedig egy százalékkal emeli. 1981- től bevezették az ún pluszgarancia- rendszert; ennek keretében az állam a bankok által nyújtott hitelek összegének 80 százalékára garanciát vállalt. [6] Tény, hogy a II. világháború óta Nagy- Britannia több kritikus perióduson ment keresztül, a brit társadalom mindig „kezelni tudta” a különféle sokkhatásokat, és képes volt megőrizni életformájának alapvető civilizáltságát. Az egységes Nyugat- Európa felé 1986 kora tavaszán, hosszas viták után

Brüsszelben aláírták az Európai Gazdasági Közösség módosított alapokmányát. 1984- ben a közös piaci országok kormányfőinek értekezletén újra drámai dimenziót öltött a vita, Thatcher többször is visszautasította kilenc kollégájának az ajánlatát a közös kasszához való brit hozzájárulás, illetve a visszatérítés mértékéről. A többiek mindenesetre morogtak s figyelmeztettek, hogy a Közösségnek szorosabbra kell zárnia sorait az erősödő japán és amerikai kihívással szemben. Sorskérdéssé vált, hogy a kontinens fel tud-e zárkózni vetélytársai mellé a „harmadik ipari forradalomba”. A realitásokra épülő kompromisszumot nemcsak a saját kontinensén kellett NagyBritanniának keresnie. A Távol- Keleten is halaszthatatlanná vált, hogy előbb- utóbb rendezz az egykori birodalom relikviájának, Hongkongnak a jövőjét. Ami a másik brit koronagyarmatot, a Földközi- tenger nyugati kijáratát őrző Gibraltárt illeti,

a rendezés feltételei lényegesen megváltoztak. [1] A Közös Piachoz is csatlakozó Spanyolország nem kívánta az Angliához fűződő viszony élezését, s így hallgatólagosan elfogadta Margaret Thatcher kategorikus álláspontját, miszerint tiszteletben kell tartani a 30 ezer gibraltári „szabadon és demokratikusan kifejezett kívánságát”. S mivel ez a kívánság jelenleg elég egyértelmű, a „Szikla” státusát valószínűleg csak a nyugat- európai integráció előrehaladása fogja megváltoztatni. Bár már az Európai Közösséget megalapozó Római Szerződés előirányozta a szolgáltatások és termelési tényezők szabad áramlását a tagországok között, a nyolcvanas évekig ebbe az irányba kevés haladás történt. A legtöbb nyugat-európai országban a közlekedés, a telefon, a villamosenergia- ellátás, az acélgyártás és a gazdaság más fontos pozíciói nagyrészt vagy 17 teljesen állami monopóliumok kezében voltak, és

az volt az uralkodó nézet, hogy ezeket nem szabad a magánvállalkozások, főleg nem külföldi vállalatok versenyének kiszolgáltatni. Idővel azonban egyre szélesebb körben terjedt el az a meggyőződés, hogy a szabad kereskedelem és a vele járó megrázkódtatások csak akkor fogadtathatók el politikailag, ha az fair; vagyis ha az országok „játékterének egyenletességét” nem befolyásolják döntően fontos szektorok állami monopóliumainak és szabályozásainak eltérései. Meg kell engedni tehát, hogy a belföldi és a tagországok vállalatai ezeken a területeken is szabadon versenyezhessenek. [4] A megmérettetés (1983) 1983-ra az infláció folyamatosan csökkenő tendenciát mutatott és az 5 százalékot közelítette. A munkanélküliek száma elérte a hárommilliót, a gépipari termelés 1979 óta 19 százalékkal esett és a beruházások 33 százalékkal csökkentek. „Akárhogy is méricskéljük a gazdaságot, az gyengébb állapotban van,

mint 1979- ben”- vonták le a következtetést a szakértők. A közkiadások nem csökkentek, az adók pedig még nőttek is 7 százalékkal. Az állam nem tudott a monetaristák által szükségesnek tartott mértékben kivonulni a gazdaságból. [5] A legkedvezőtlenebb tendenciát egyértelműen a munkanélküliek arányának mutatója tükrözi. A kormány azt állította, hogy csak azért tudta leszorítani az inflációt és a gazdasági növekedésnél is nagyobb mértékben javítani a termelékenységet, mert kemény kézzel folytatta ipar szerkezetének átalakítását. 1982 és 1986 között évi átlagban 2,6 százalékos növekedési rátát produkált, a termelékenység 3,5 százalékos emelkedésével. A mutatók kétségkívül tiszteletet parancsoltak és kedvező irányú változást jeleztek. 18 Gazdasági mutatók GNP-növekedés Ipari növekedés Munkanélküliség Infláció Béremelkedés Ktg.vetési hiány(a GNP%-ában) A dollár/font árfolyama 1979

2,2 2,5 5,1 13 18 1980 -3,4 -7 6,4 19 21 1981 -1,6 -3,5 10 11 13 1982 1,7 2,1 11,7 6,6 9,4 1983 2,8 3,3 12,4 5,8 8,4 1984 1,7 0,9 12,7 5,4 6,1 1985 3,3 5,4 13,1 5,5 7 1986 5 5,5 3,5 3,3 3,2 3,2 2 2,2 2,1 2,3 2 1,7 1,5 1,4 1,4 1,5 Az Európai Unióba való belépés 1982- ben síkraszállt az ún. Európai Unió tervének a kidolgozása és a többségi szavazás rendszeresítése mellett, a britek támogatták a Genscher- Colomboterv ellen felhozott görög bírálatokat. 1983- ban ugyan Thatcher is aláírta az ünnepélyes nyilatkozatot az Európai Unióról, de fenntartotta azt a meggyőződést, hogy az nem vezethet a nemzeti szuverenitás fokozatos leépítéséhez és a katonai kérdéseknek a NATO illetékességi köréből való kivonásához. A tagországok közötti importkorlátozások és vámhatárok megszüntetése után kialakuló versenyhelyzet előbb- utóbb azzal a következménnyel jár, hogy az importhelyettesítő és az exportáló

vállalatok egyaránt kezdik az esélyegyenlőséget konkurenseikkel szemben. A csatlakozás után nem sokkal az import által szorongatott helyzetbe került vállalatok panaszkodni kezdtek, hogy több adót kell fizessenek, szigorúbbak a környezetvédelmi szabályok vagy a munkaügyi előírások, ami hátrányos helyzetbe hozza őket a versenytársaikkal szemben, ahol alacsonyabbak az adók, vagy enyhébbek az állami regulációk. Az exportőrök is gyakran kifogásolják, hogy egyes tagországok piacán nem egyformán bírálják el őket a belföldi vállalatokkal, hátrányos helyzetbe kerülnek például az állami vagy önkormányzati megrendelések terén. Az egyetlen piac programjának meghirdetésével a Közösség valójában csak 1992- ben kezdett hozzá komolyabban a nem vámjellegű korlátok lebontásához és az esélyegyenlőség szabályainak kialakításához. [7] 19 2 1,4 13,2 3,5 7,5 Az országok közötti gazdaságfejlettségi különbség

mérséklésére az Európai Unióban létrejött, a gazdagabb országokból a szegényebbekbe irányuló pénzügyi transzferek a történelemben példátlanok; nemcsak mértékük, de a fejlettebbek utolérésére gyakorolt pozitív hatásuk is sokkal nagyobb. Korábbi, máshol megvalósult integrációs megállapodások is tartalmaztak ugyan gazdasági és technikai együttműködési előirányzatokat, sőt segélyezéseket is, de azok egyáltalán nem mérhetőek ahhoz, ami az utóbbi évtizedben az Európai Unióban kibontakozott. A nyolcvanas évek közepétől markánsan felerősödött európai egységtörekvések 1992 februárjában elvezettek az EK történetének újabb, jelentőségében az 1957- es római szerződéshez hasonlítható fordulópontjához, a maastrichti egyezményhez. A hollandiai kisvárosban összegyűlt 12 állam-, illetve kormányfő aláírta az 1991 decemberében elfogadott szerződést az európai Unió létrehozásáról. A hatalmas előkészítő

munka és hosszadalmas alkudozások után kidolgozott dokumentum szerint az EU a gazdasági célok mellett 2Közös kül- és biztonságpolitikát”, valamint „közös bel- és igazságügyi politikát” is meg akar valósítani. Ez természetesen magába foglalta a Gazdasági és Pénzügyi Unió (Economic and Monetary Union, EMU) programját is, beleértve „végül az egységes pénz” elfogadását is. Nagy- Britannia azonban- Dániával együtt- fenntartotta magának azt a jogot, hogy kilépjen az egységes pénzrendszerből, ha úgy látja jónak. Elsősorban a brit ellenkezés miatt nem került be a végleges szövetségbe Delors- nak és a brüsszeli euro- bürokráciának az az elgondolása, hogy az Unió végső céljaként a „föderális állammá” való átalakulását mondják ki. Az angolokat a legkevésbé sem vonzotta az a perspektíva, hogy Európa ismét olyan egységes politikai keretbe kerüljön, mint Nagy Károly korában Maastrichtban a jövő fontos

feladatai közé sorolták a „közös védelmi politikát”, Anglia viszont azt az álláspontot képviselte, hogy a katonai jellegű teendőket inkább a meglevő nemzetközi szervezetekre, elsősorban a NATO- ra kell bízni. Befejezés A Konzervatív Párt 1997- es választási veresége 1906- hoz és 1945- höz hasonlítható, hiszen mindkét év hatalmas kudarcot és belpolitikai fordulatot eredményezett. A múltból azonban reményt is meríthetnek a konzervatívok: az 1906- os súlyos kudarc után négy, 1945 után pedig hat év alatt talpra tudtak állni. Hogy ezúttal hány évre lesz szükségük, az 20 elsősorban rajtuk múlik. Szégyenkezniük mindenesetre nem kell, mert az országot jobb állapotban adták át, mint amilyenben 18 évvel korábban a Munkáspárttól átvették. NagyBritannia többé nem „Európa beteg embere”; a Major- kormány nem a rossz gazdasági helyzet miatt, hanem a kifejezetten jó gazdasági mutatók ellenére vesztette el a

választást. A szigetország „emelt fővel”, büszkén léphet a XXI. Századba, hiszen ha már nem is rendelkezik azzal a birodalommal, amelyet e század kezdetén még a magáénak mondhatott, továbbra is földrészünk egyik meghatározó jelentőségű hatalma maradt. S történelme arra tanít, hogy helytállásának záloga, legfőbb ereje talán éppen nemes hagyományainak megőrzésében rejlik. 21 Felhasznált irodalom: [1] Árkus István: Az utolsó gyarmatok Budapest, 1983 [2] Dr. Bebesi György- Dr B Turi Katalin: Egyetemes történelem Szekszárd, 2000 [3] Diószegi István- Harsányi Iván- Krausz Tamás- Németh István: 20. századi egyetemes történet I. kötet 1890- 1945 Korona Kiadó, Budapest 1995 [4] Egedy Gergely: Európa a századfordulón Budapest, 1995 [5] Egedy Gergely: Nagy-Britannia története Aula Kiadó, 1998 [6] Dr. Kaposi Zoltán: Az európai gazdaság a XIII- XX században Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs 1995 [7] Közgazdasági

Szemle, XLVI évf. 1999 december (1092-1115) [8] Salgó László: A gyarmati rendszer története 1870-1955 Budapest, 1980 [9] Szántó György Tibor: Anglia története Maecenas Könyvek, Budapest 1999 [10] Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom Európa Könyvkiadó, Budapest 2000 22 Mellékeletek 1. ábra Írország felosztása 23 2. ábra Brit szénmezők és munkanélküliség 24