Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Hriczik Csaba - Németország gazdasága 1918-től

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak NÉMETORSZÁG GAZDASÁGA 1918-TÓL Készítette: Hriczik Csaba ILHDUD 2003-2004 tanév I félév II.évfolyam Gazdálkodási szak levelező tagozat A. csoport 1 AZ I. VILÁGHÁBORÚ ELŐTTI POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI HELYZET Az utóbbi kétszáz év történelmét áttekintve láthatjuk, hogy Európában három nagy nemzet rivalizált egymással: a német, a francia és az angol. A politikai erővonalak is e három ország háború, illetve csatavesztései szerint alakultak. Nem vitatható, hogy ezek közül a legerősebb Anglia volt. Korai, nagyarányú gyarmatszerzései, részben ebből fakadó gyorsabb ipari fejlődése, és nem utolsó sorban területi elhelyezkedése biztosították ezt számára. Tengeri nagyhatalommá vált, mivel országát minden oldalról tenger védte, háborúval nehezen volt sebezhető, inkább gyarmatait próbálták - nem sok eredménnyel - elhódítani.

Németország és Franciaország szomszéd államok, így a fegyveres konfliktusok gyakrabban terhelték meg a két ország viszonyát. Franciaországnak is tekintélyes gyarmatok álltak rendelkezésére, bár ez meg sem közelítette az angolokét. Németország, aki csak később ismerte fel a gyarmatok jelentőségét, még kevesebb gyarmat felett rendelkezett, amelyhez természetesen hozzájárult az egységes Németország késői kialakulása is. Németország rendkívül fegyelmezett munkaereje, magasfokú szervezettsége, nem különben az egyre fejlettebb technológiája az ország versenyképességét állandóan növelte. Érthető, ha a franciák, még inkább az angolok növekvő féltékenységgel figyelték, és mindent elkövettek ennek megakadályozására. Korábban egymás közötti közvetlen háborúkkal igyekeztek a német fejlődést akadályozni. A századforduló idején azonban a diplomáciai tevékenység kifinomulásával már közvetett módon

provokálták. Kapóra jött ehhez, hogy Oroszország érdeklődése növekvő mértékben fordult Európa felé. Ha azt mondjuk, hogy a germanizmus gyökerei egész Európában megtalálhatók, úgy az is igaz, hogy a szlávizmus is jelen van az egész kontinensen és jelentős bázisokkal rendelkezik. Csak a fontosabbakat említem: Szerbia, Bulgária, Lengyelország, Csehszlovákia Ezekből tekintélyes rész helyezkedett el az ezeréves Magyarország területén. Magyarország pedig ebben az időben az Osztrák-Magyar monarchia, ezzel együtt a német nyelvterület erős tagállama. Németország erős ipari állammá vált, ahol már fékezni kell az expanziós törekvéseket Az Osztrák-Magyar monarchia rendkívül stabil és fejlett gazdasági szervezet. AZ I. VILÁGHÁBORÚ KIPROVOKÁLÁSA A franciák, de leginkább az oroszok minden áron keresték a leszámolást Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. A franciákat a németek gazdasági fejlődésének

megtörése sarkallta, míg az oroszok az Osztrák-Magyar Monarchia fellazítása miatt tartották szükségesnek a mielőbbi háborút, remélve, hogy annak következményeként megkaparinthatják érdekterületeinek egy részét, főképpen a szláv lakta területeket. A háború során hátrányos szövetség kialakulására nem kell számítani, hisz Anglia már eddig is biztatta a monarchia és Németország elleni fellépésre. Az orosz- francia-angol szövetséggel szemben Európában még csak megközelítő összefogás sem jöhet létre. A birodalom a kis Ausztriává zsugorodott, s valószínű végleg törölték az európai hatalmak sorából továbbá a monarchia a trónörökös meggyilkolásával megkapta a kegyelemdöfést. Majd amikor II. Vilmos német császár nem hagyott kétséget aziránt, hogy a monarchia mellé áll - más szövetséges híján . 2 Anglia és Franciaország elégedett lehetett., végre megtalálták a lehetőséget hogy leszámoljanak a

német konkurenciával. AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ GAZDASÁGI KÖVETKEZMÉNYEI A háború következtében lényegesen megváltozott a világ gazdasági és politikai térképe. Egyrészt megváltoztak a z államhatárok , m ásrészt átalakult néhány ország politikai rendszere. Több országban , köz tük Németországban is forradalmi megnyilvánulások voltak. Ennek hatására II Vilmos császár lemondott, és a hatalom a mérsékelt szociáldemokraták kezébe került. 1919 elején Bajorországban kommunista megmozdulás tört ki , ha sonló kisérletek voltak a Ruhrvidéken Brémában és Lipcsében. A szétvert nagyhatalmak romjain egy sor új állam alakult meg: Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia, Az Antant hatalmak győzelme után Anglia és Franciaország vér nélküli politikai és gazdasági harcot vívott , a mi rányomta bélyegét az újonnan formálódó viszonyok rendszerére. Anglia, Franciaország befolyásának erősödésétől tartva

, igyekezett szembeállítani vele Németországot , ezért nem engedte túlságosan meggyengíteni a Weimari Köztársaságot. A hagyományos brit politika olyan állapotot igyekezett teremteni Európában , hog y a többi nagyhatalom között erőegyensúly legyen, ezért Franciaország ellensúlyozására viszonylag erős Németországra volt szükség. A békeszerződések közül az 1919. június 28- Versailles-ben aláírt Németországgal kötött szerződés volt a legnagyobb jelentőségű, politikai, hadügyi és gazdasági szempontból is. A politikai kérdések közül a leglényegesebb az új államhatárok megállapítása, valamint a problémák rendezése volt. Németországtól elcsatolták, és átadták Franciaországnak Elszász és Lotaringiát, Lengyelországnak Nyugat-Lengyelországot és Pomerániát, Belgiumnak Eupén-Malmédy-t, Dániának Schlesswig egy részét. Csehszlovákia megkapta Felső Szilézia egyrészét, A Memelvidéket a N épszövetség

irányítása alá rendelték , a S aar-vidéket hatalmas szénkészleteivel 15 évre megszállták az antantcsapatok. A köztársaság területe összesen 70 500 Km2 –rel , lakosainak száma 6,5 millió fővel csökkent. Ezenkívül Németország elvesztette összes gyarmatát A német gyarmatok felosztásakor Anglia 150 000 K m2 –t kapott 5,7 m illió lakossal, Franciaország 760 000 Km2 –t 2,7 m illió lakossal, Belgium 50 00 0Km2 –t 3,7 m illió lakossal , J apán pedig a kis területű Kioaciaot és Mikronériát. A szerződés Németországot messzemenő lefegyverzése, a jövőben pedig hadseregének és felszerelésének korlátozására kötelezte. A tisztán gazdasági döntések közül kiemelkedő, hogy Németországot jóvátétel fizetésére kötelezték, át kellett adnia a kereskedelmi flotta egy részét , és a koalícióminden tagjával szemben viszonzás nélkül alkalmaznia kellett a legnagyobb kedvezmény elvét. A versailles-i szerződésben

Németországra nézve nagyon súlyos feltételeket állapítottak meg, a határozatok jelentős része azonban soha nem valósult meg, ez különösen vonatkozik a háborús jóvátétellel és a lefegyverzéssel kapcsolatos döntésekre. A győztes hatalmak megvalósították saját politikai céljaikat, újra felosztották a világot. A határváltoztatások viszonylag gyorsan lejátszódtak, a gazdasági döntések megvalósítása azonban hosszabb időt igényelt és egyebek között attól függött, hogyan alakul a konjuktúra a világon és az egyes országokban. A háborút követő termeléscsökkenés azonban nem csupán konjuktúrális jellegű volt, az egész gazdaságot polgári termelésre kellett átállítani. A termelési profil megváltoztatása bizonyos időt 3 igényelt, mivel ki kellett cserélni a gépeket berendezéseket, új modelleket kellett kidolgozni, a nyersanyagigényeket ehhez kellett igazítani, át kellett képezni a d olgozókat, és piacokat

kellett találni. Ezeket a dolgokat nem lehet egyik napról a másikra elintézni , még a legjobb szervezés mellett sem. Németországban, hasonlóan néhány országhoz a politikai tényezők is hozzájárultak a termelési eredmények viszonylagos csökkenéséhez. Egyrészt tömeges sztrájkok robbantak ki, másrészt a tőkések tartózkodtak a gyárak üzembe helyezésétől és a beruházásoktól. A tőkések nem akartak kockázatot vállalni , nem tudván mit hoz a jövő. A termelés néhány hónapon keresztül csökkent , m ajd 1919 t avaszán gyorsan növekedésnek indult. A háború befejezésével megnőttek az ipari termékek iránti keresletek, aminek számos oka volt. Először : Franciaországban , Belgiumban , Lengyelországban , és a Balkánon a háborús pusztítások felszámolására beruházási javakra volt szükség. Másodszor : A háború alatt sok üzemben nem tartották kellőképpen karban a gépparkot, ezért annak cseréje halaszthatatlanná vált.

Harmadszor : Jelentős hiány volt szállítóeszközökben, tengeren és szárazföldön egyaránt, ezt a lehető leggyorsabban pótolni kellett. Negyedszer: Nőtt a fogyasztási cikkek utáni kereslet. A háború idején a legtöbb hadviselő országban korlátozták a lakosság számára szükséges eszközök és ruházati cikkek, valamint az élelmiszerek vásárlását. A háború befejezése után óriási potenciális kereslet volt élelmiszerek, ruházati cikkek, bútorok, háztartási felszerelések, mezőgazdasági eszközök iránt . A kedvező konjuktúra azonban nem tartott hosszú ideig, bár ez nem jelenti azt hogy a háborús pusztításokat szenvedett országok hamar helyreállították volna gazdaságukat. Németországban az ipari kibocsátás mértéke azonban nem érezte meg különösebben a válságot. Ezt mutatják a táblázat adatai is, összehasonlítva a kor gazdasági hatalmaival. A LEGNAGYOBB TŐKÉS ÁLLAMOK IPARI TERMELÉSÉNEK INDEXEI 1918-1923

KÖZÖTT (1913=100) Ország Anglia USA Franciaország Japán Németország 1918 81 121 325 57 1919 89 118 57 462 38 1920 91 126 62 394 55 1921 57 97 55 351 66 1922 78 130 78 362 71 1923 85 88 386 47 Forrás: Mirovije ekonomicsezskije kriziszi 1948-1935. I köt Moszkva 1937 40 oldal Az a tény , hog y Németországban nem esett vissza a termelés részben annak volt köszönhető, hogy gyorsult az infláció, és a jóvátétel egy részét is áruszállításokkal kellett kiegyenlíteni. Ha azonban a Weimari köztársaság ipari helyzetét vizsgáljuk, más tőkés államokkal összehasonlítva 4 kiderül , hogy bár a v álság elkerülte Németországot, ipari termelése mégis az alacsonyabbak között található. 1921 végén a konjultúra újra javulni kezdett. A háború miatt ki nem elégített kereslet olyan nagy volt, hogy lehetővé tette a kilábalást a válságból. Ezt segítette elő a válság alatt végbement árcsökkenés. Az áruk olcsóbbá

válásával párhuzamosan nőtt a vevőkörük AZ AGRÁRREFORMOK A háborúban részt vett európai országok súlyos élelmiszerhiánnyal küszködtek. A háború után ez volt az egyik legégetőbb probléma. Szinte egész Európában éhínség uralkodott Oroszországtól egészen Franciaországig. A mezőgazdaság közvetlenül a háború után nagyszerű piaci feltételek közé került- termékei után óriási lett a potenciális piaci kereslet. Emelkedtek a gazdáknak fizetett árak , ami jövedelmük növekedését eredményezte. A kedvező mezőgazdasági konjuktúrát azonban nem minden állam tudta egyformán kihasználni. Ahol a háború alatt aktív hadműveletek folytak, ott teljesen elpusztult a vidék, a gazdasági épületek jelentős része megsemmisült, a földeket lövészárkok , aknamezők szabdalták, a ló-és szarvasmarha, sertés állomány megfogyatkozott. Hiányoztak a fejlődés feltételei Nem volt felszerelés, műtrágya, talajjavító berendezések.

Az elhanyagolt földeken ezáltal csökkentek az átlagtermések. Ezeket a hiányokat a tengerentúli szállításokkal kellett pótolni Az ország mezőgazdaságának belső teljesítményének növekedése folytán 1922-től növekedtek az árak is. Mindezek ellenére a parasztok agrárreformokat követeltek, a földbirtokosok kezén lévő földeket akarták. Közvetlenül a háború után sok országban hajtottak végre telekosztási akciókat Az agrárreform végrehajtása a falukban lévő feszültségek csökkentésére, a kis-és középparasztság vásárlóerejének növelése, és nem utolsó sorban a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó földbirtokosok gazdasági erejének a felszámolása volt a cél. Németországban a p arcellázás lassan, a f öldbirtokosok érdekeinek teljes figyelembevételével zajlott le, akik megkapták a föld teljes ellenértékét, és továbbra is megtartották a birtokolt területek jelentős részét. A parcellázás nem a teljes birtokra,

hanem csupán a földek bizonyos részére terjedt ki. Íly módon a mezőgazdaságban végbemenő változások nem szüntette meg a földbirtokosokat, mint társadalmi osztályt ,és nem csökkentette jelentőségét sem politikai sem gazdasági életben. A parasztok földet kaptak, nőttek tehát a jövedelmek is. Ez az egész gazdaságra nagy befolyással volt. A falusi lakosság zöme növelte iparcikkvásárlásait, ami a gazdasági élet több területén is serkentette a konjuktúrát. 5 A HÁBORÚS TARTOZÁS ÉS JÓVÁTÉTEL A háborús tartozások meglehetősen nehéz problémát jelentettek. Az államok közötti háborús tartozások összege 21,5 m illiárd dollárt tett ki. Ez 1918-1920 között a legtöbb kárt szenvedett országoknak nyújtott hitelsegélyek következtében 28 milliárdra nőtt. A fő hitelező az Egyesült Államok, és Nagy-Britannia voltak, de Angliának tartozásai is voltak. A kölcsönök törlesztésének azonban komoly akadályai voltak.

Európát elpusztította a háború, a földrész elszegényedett. Az amerikai kölcsönök visszafizetéséhez szükséges eszközök előteremtése olyan külkereskedelmi forgalmat követelt, hogy az adós országok kereskede3lmi mérlege aktív legyen, és az így szerzett valutatöbbletet hiteltörlesztésre fordíthassák. A lerombolt ipar és mezőgazdaság azonban nem tudott megfelelni a feladatnak, termelése még a belső szükségleteket sem volt képes fedezni. A győztes hatalmak úgy akarták megoldani saját fizetési nehézségeiket, hogy a vesztes hatalmakra jóvátételi kötelezettségeket róttak ki. A kapott összegek nem csupán az eladósodásra nyújtottak volna fedezetet, hanem részben a károk helyreállítására is. Ezért minden békeszerződésbe belevettek olyan határozatokat, amelyek jóvátételi kötelezettséget írtak elő. Az antanthatalmak háborús kárai 520 milliárd aranymárkára ( 125 milliárd dollárra ) becsülték. Ezt az összeget

Németország szövetségeseivel együtt sem tudta fedezni, meghaladta ugyanis az egész nemzeti vagyon értékét. Így aztán nehézségek merültek fel annak a kvótának a megállapításával kapcsolatban, amit Németország ki tud majd fizetni. A versailles-i szerződésben végül is az angol-francia ellentétek miatt nem határozták meg az összeg nagyságát. Végül is csak 1921-ben állapították meg Németország jóvátételi kötelezettségét 132 milliárd aranymárkában ( 31,5 milliárd dollár ) . A kötelezettségek 52%-át Francia-ország, 22%-át Nagy-Britannia, 10 %-át Olaszország, 8% át Belgium , 5 % -át Jugoszlávia kapta, és a maradék 3 %-ot a koalíció többi tagja kapta. A győztes államok mintegy 1,5 milliárd dollárt rögtön a háború után megkaptak áruszállítások formájában, a többit pedig részletekben kellett törleszteni. A német kormány azonban rendszeresen elszabotálta kötelezettségeit, egyre újabb kifogásokat találva

sőtt, tudatosan rontva az ország pénzügyi helyzetét. Franciaország és Belgium nem tudták kivárni a kártalanítás kifizetését, amitől az elpusztított területek helyreállítása függött, ezért 1921 januárjában fegyveresen elfoglalták a fejlett iparral rendelkező Ruhr – vidéket, hogy közvetlenül hajtsák be a nekik járó jóvátételeket. Nagyon problematikus volt megkapni Németországtól és a többi vesztes államtól a jóvátételi részleteket, lehetetlen volt a háborús tartozások rendezése. A német jóvátételi probléma azért is volt állandóan a világ érdeklődésének a középpontjában, mert rendezése lehetővé tette volna , hogy ezután sorra rendezésre kerüljön a többi háborús adósság. A VALUTAHELYZET A háború következtében a legtöbb államban csökkent a pénz értéke és letértek az aranyvalutarendszerről. Viszonylag a legtöbbet vesztette értékéből az osztrák korona, az orosz rubel, a magyar pengő és a

német márka, de még az olyan erős valuták, mint a dollár és font sterling, sem tartották meg háború előtti vásárlóértéküket. Ez a folyamat a háború végétől 1920 tavaszáig tovább fokozódott, csak akkor kezdtek megerősödni a valuták. 6 Az első évhez képest 1922 közepéig sok országban komolyan emelkedett a pénz vásárlóértéke. Az európai országok közül ide tartozott Lettország, Csehszlovákia, Dánia, Észtország, Svédország, Anglia, Hollandia. Ugyanakkor néhány államban tovább csökkent a pénz értéke Ez a folyamat különösen a vesztes államokban volt erős: Ausztriában, Németországban, Magyarországon a Balkán-félszigeten és a Lengyelországban 1923-ban mindkét tendencia elmélyült. Az infláció azokat az államokat sújtotta, amelyek vagy a vesztes háború, vagy a háborút követő káosz következtében a legsúlyosabb gazdasági nehézségekkel küzdöttek. Alapvető oka a költségvetési deficit volt, amely

akkor lépett fel, ha a kormány kiadásai meghaladták bevételeit. A kiadási többletet papírpénz-kibocsátással fedezték. Minél több papírpénz volt forgalomban, annál alacsonyabb volt a vásárlóereje. Az infláció Németországban volt a legsúlyosabb. A pénzforgalom fokozatosan növekedett, 1923 december 31-ig csillagászati összeget ért el – 496 kvintillió márkát. A növekedéssel arányosan csökkent a márka értéke. A háború végén a dollár árfolyama 8 márka volt, 1920 elején 100, 1921 végén 184, egy év múlva már 7350, 1923 őszén pedig 14 trillió. Az infláció különösen 1923-ban öltött rendkívüli méreteket – ezt a folyamatot nevezzük hiperinflációnak. A márka értéke napról napra csökkent. Az árak villámgyorsan emelkedtek, például milliárdokat kellett fizetni a l evélbélyegért. A fizetéseket óriási köteg papírpénzben adták, amelynek vásárlóereje napról napra csökkent. Ha a pénzt nem költötték el

azonnal másnap az előző napi megvehető áruknak csak töredékét kapták meg érte. Németországban az inflációt nem csupán a súlyos gazdasági helyzet idézte elő, hanem a kormány tudatosan befolyásolta a márka értékcsökkentését. A német kormány valutáris káoszt akart teremteni, hogy lehetetlenné tegye a jóvátételek kifizetését. Ezt a célt elérték, egy idő után azonban a kormány nem tudta többé ellenőrizni az infláció menetét, amely spontán módon hiperinflációvá fejlődött. Azok az államok, ahol inflációs jelenségek léptek fel – Németország mellett Ausztriában, Magyarországon és Lengyelországban volt komolyabb mértékű -, kezdetben bizonyos szempontból előnyös helyzetben voltak. A pénz értékcsökkenése ellenére a termelési költségek a világátlaghoz képest alacsonyabbak lettek. Ezt számos tényező idézte elő, így például a reálbérek csökkenése, az adók mérséklése, a belső adóságok

leértékelése, a szállítása tarifák leszállítása. Mindezek következményeként kialakult az ún. exportprémium, ami lehetővé tette, hogy az infláció sújtotta országok versenyképes alacsony árakon exportáljanak. Az 1920-1921 évi váltság ezért is nem érintette ezeket az országokat. Az exportexpanzió azonban csak bizonyos határig mehetett. A költségvetési helyzet fokozatos romlása következtében – amit az adóbevételek csökkenése okozott – felgyorsult és hiperinflációba csapott át az inflációs folyamat. A hiperinfláció alatt teljesen szétesett a gazdaság – veszteségekre számítván egyetlen bank sem akart hitelt nyújtani a forgalomban lévő valutában. Összeomlott tehát a hitelrendszer, ami anélkül nem tudott fennmaradni az ipari termelés. Ugyanakkor csökkentek a munkabérek Végeredményben a termelés majdnem minden, hiperinflációt átélő országban nehézségekbe ütközött, aminek következményeként újra

megerősödött a forradalmi hullám. A dolgozó tömegek aktivizálódtak Németországban, Lengyelországban, Ausztriában. Gazdasági és politikai okok miatt tehát egyaránt fel kellett számolni az inflációt. 7 GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS 1924-1929 KÖZÖTT A KAPITALIZMUS STABILIZÁCIÓJA Az 1924-es évet tekintik a k apitalizmus átmeneti stabilizációs szakaszának a k ezdetének. Az Egyesült Államok gazdaságában már egy ideje fellendülés uralkodott, hasonló jelek mutatkoztak Japánban is: a n yugat-európai országokban felszámolták a háború következményeit a termelés színvonala megközelítette az 1913. é vit Közép-Európában lassan helyreállt a viszonylagos gazdasági egyensúly. A forradalmi hullám lecsillapodása után megerősödött a burzsoázia hatalma. Az európai politikában vezető helyre került Anglia, amely Franciaország befolyásának megerősödésétől tartva és hogy a kommunizmus ellen erős gátat teremtsen, az Egyesült

Államokkal együtt támogatni kezdte Németország gazdasági és politikai hatalmának helyreállítását. 1925 őszén Nagy-Britannia kezdeményezésére aláírták locarnói egyezményt, amely Németország nyugati határait garantálta, a Lengyel és Cseh határt azonban nem. Németországban Schacht pénzügyi reformját defláció kísérte, ami 1925-ben gazdasági visszaesésre vezetett. Sok vállalat, amely az infláció vagy nagyarányú eladósodás révén maradt felszínen, komoly nehézségekkel került szembe. Jórészük tönkrement A munkanélküliek száma viharos gyorsasággal 2 millióra emelkedett. Csak 1926-ban következett be javulás, döntően a Dawesterv megvalósítása miatt, ami egyébként nemcsak a német gazdaság szempontjából volt jelentős Az angol és a német kormány már 1923-ban nemzetközi konferenciát akart összehívni a háborús jóvátétel és a Franciaország és Belgium által megszállt Ruhr-vidék ügyében. Az akkori francia

miniszterelnök, R. Poincaré ellenzése miatt a javaslat megvalósítása késlekedett A helyzet akkor változott meg, amikor a francia bánya üzemeltetési bizottság megállapodást írt alá a Ruhr-vidék német iparosaival, amelynek értelmében fel kellett hagyniuk a passzív ellenállással (ez utóbbi azt jelentette, hogy a németek a megszállt területeken visszafogták a termelést), és a kitermelt szén 18%-át Franciaországnak kellett átadniuk. A jóvátétel fizetése a német vasút és ipar, valamint az állami költségvetés bevételeit terhelte. A Németország által fizetett részleteket különleges megbízott közvetítésével kellett felosztani az érdekelt államok között. A fizetések megkönnyítése érdekében egyidejűleg úgy döntöttek, hogy az angol és az amerikai tőke ellenőrzése alatt segítséget nyújtanak Németországnak a gazdaság helyreállításához és fejlesztéséhez, megszüntetve a gazdasági fejlődést akadályozó

korlátozásokat, és a valutastabilizálás érdekében tekintélyes összegű kölcsönt nyújtottak aranyban: ez lehetővé tette a pénzügyi reform eredményeinek megszilárdítását. A német gazdaság finanszírozásával az Egyesült Államok saját monopóliumai számára akart expanziós lehetőségeket teremteni. Angliával együtt segítséget kívánt nyújtani a német burzsuáziának a hatalom megerősítéséhez és a forradalmi mozgalom visszatartásához. Úgy gondolták, hogy Németország megerősödött gazdasági potenciája a jövőben új piacokat és nyersanyagforrásokat fog keresni, és arra törekedtek, hogy ezt az expanziót eleve keletre irányítsák. Ezt a célt szolgálta az említett locarnói egyezmény A Dawes terv megvalósítása öt évig tartott. Ez idő alatt Németország 1170 millió aranymárkát fizetett ki, ami a korábbi jóvátételi törlesztésekkel 1929-ig 17435 millió aranymárkát tett ki. A Ruhr-vidék megszállása 1925-ben

fejeződött be. A Dawes terv és a locarnói egyezmény megerősítette Németország pozícióját, amely gyakorlatilag egyenrangú helyzetbe került a vezető európai államokkal, 1926-ban felvették a 8 Népszövetségbe, 1928-ban aláírták a Briand-Kellog szerződést, amely a háborút a nemzetközi nézeteltérések rendezésére szolgáló eszköznek tekintette. Az 1929. Június 7-én aláírt Young-terv értelmében csökkentették a háborús jóvátételek összegét, a fizetést 59 évre osztották el. Megszüntették Németországban a külföldi ellenőrzést, és feloszlatták a jóvátételi bizottságot. A német ipar megszabadult a jóvátételi tehertől, amelyek viszont továbbra is terhelték a birodalom államkincstárát és a vasutat. Előirányozták azt is, hogy kedvezőtlen konjunktúra esetén Németország részben felfüggesztheti a fizetéseket. A terv 1930 május 17-én lépett életbe, megvalósítását azonban már 1931 j úliusában

megszakította H.CHoover elnök moratóriuma 1919-1931 között Németország 21205 millió aranymárkát fizetett ki jóvátétel címén, vagyis az eredetileg előirányzott kvóta 16%-át. Ezek voltak a helyzet általános jellemzői, amikor megkezdődött a kapitalizmus rövid ideig tartó stabilizációja. A termelés és a forgalom növekedési üteme gyors, de egyenlőtlen volt, fokozódott a tőkeáramlás, és előrehaladt a gazdasági élet monopolizálása. AZ IPAR KONCENTRÁCIÓJA A termelés és a tőke koncentrációja az Egyesült Államokban volt a legerősebb, ahol 1920 után már tulajdonképpen nem alkalmazták a trösztellenes törvényeket. Ez abból következett, hogy a gazdasági és a politikai élet erősen összefonódott, továbbá, hogy a nagy pénzügyi és ipari hatalmasságok befolyást gyakoroltak a helyi hatóságokra és a szövetségi kormányra. Rockefeller és Morgan bankjai ellenőrizték az ország gazdaságát. A régi trösztök kettős

integráltságúhorizontális és vertikális- holdingokká alakultak át 1925-ben az Egyesült Államok termelési potenciáljának több mint 53%-át 16 holding ellenőrizte. A koncentráció Németországban is gyorsan fejlődött. A háborút követő első években a hatalmas Stinnes-konszern számos bányászati kohászati, villamossági vállalatot, bankokat, sőt mozikat és újságokat vett meg. 250000 munkást foglalkoztatott, és egyebek között évi 17 m illió tonna kőszenet és 2 millió tonna nyersvasat termelt. A cég 1925-ben, Hugo Stinnes halála után összeomlott. Ez volt az az időszak amikor lejárt a nagy ipari „parancsnokok” kora, és megkezdődött az igazgatók és a műszakiak kora, akik a nagy monopolista egyesülések megbízásából dolgoztak, amelyek gyakran az amerikai holdingok mintájára szerveztek. 1924-ben újra megalakult az 1920-ban feloszlatott acélkartel, 1925-ben pedig a szénszindikátus. Egy évvel később 4 nagy acélipari

vállalat: a Rheinelbe Union (főleg a korábbi Stinnes-konszern vállalatai tartoztak hozzá), Thyssn, a Phoenix és a Rheinische Stahlwerke Vereinigten Stahlwerke néven egyesült, 800 millió márka tőkével, 160000 foglalkoztatottal termelésük az ország kőszéntermelésének 25%-át, acéltermelésének 40%-át adta. A német vegyipar óriása az 1925-ben alakult Interessen-Gemeinschaft Farbenindustrie IG Farbenindustrie lett, amely 3 vá llalatot ( Badische Anilin, Hoechst és Bayer) egyesített. 1,1 milliárd márkás tőkéje részvényekből jött létre, amelyeket a vállalatok között betétjük és az új egyesülésben való jelentőségük szerint osztottak szét. Az elektrotechnikai iparban az Allgemeine Elektrizitets-Gesellschaft-(AEG)- és a Siemens Halske-konszern ellenőrizte az iparág termelésének mintegy 4/5-ét. 9 A VILÁGVÁLSÁG 1929-1933 KÖZÖTT A VÁLSÁG KITÖRÉSE A válság, amely a történelemben a nagy jelzőt kapta, az Egyesült

Államokban kezdődött 1929 őszén. A recesszió első jelei már korábban megmutatkoztak Júniustól csökkent a termelés, augusztustól kezdve estek az árak. A részvények árfolyama – ezt tartják általában a gazdasági helyzet legérzékenyebb jelzőrendszerének – továbbra is magas maradt. Október 23-án visszaestek jegyzések a N ew York-i tőzsdén. Ezt a legnagyobb amerikai bankok közös erőfeszítéssel áthidalták, 28-án és 29-én azonban újra csökkent a részvények árfolyama, de most már jóval nagyobb mértékben. A részvénytulajdonosok megrémültek, és attól tartottak, hogy még jelentősebb lesz az árfolyamesés – meg akartak hát szabadulni értékpapírjaiktól. Így a kínálat óriásira duzzadt. Ugyanakkor a vevők visszafogták a részvényvásárlást, még alacsonyabb árakra vártak – csökkent tehát a kereslet. Ennek következtében katasztrofálisan zuhantak az árfolyamok A legtöbb részvény értéke néhány nap alatt

csaknem a felére csökkent. A válság természetesen nem egyszerre kezdődött a különböző országokban, ez ugyanis nagyrészt a belső gazdasági helyzettől függött. Az Egyesült Államokban a válság már 1929 végén megkezdődött, addig Franciaországban és Dániában csak 1930 közepén. A nagy válság jellemző ismérve volt, hogy végül a tőkés rendszerrel kapcsolatban levő összes országot elérte. A válság a gazdasági élet minden területére kiterjedt: az ipar mellett a mezőgazdaságra, a bel – és külkereskedelem mellett a bankokra, a szállításra, a pénz- és hitelrendszerre. A válságjelenségek eltérően befolyásolták a különböző gazdasági fejlettségű országokat. Ott, ahol az ipari termelés volt az uralkodó, jellemző ismérvként visszaesett a termelés, ennek hatására óriási mértékben emelkedett a munkanélküliség, csökkentek a jövedelmek a városokban, majd falun is. A gyenge iparral rendelkező agrárországokat

jobban érintette a mezőgazdasági árak csökkenése, aminek következtében a falu elszegényedett. Ez azután kihatott az elszegényedett paraszti lakosság iparcikkvásárlásainak volumenére. A nyersanyagtermelő országokban a válság következtében csökkent a kereslet termékeik iránt, ez pedig az árak esését váltotta ki. A nemzeti jövedelem tehát itt is csökkent A különböző országokban ugyan már és más okok idézték elő a válságot, és annak lefolyása is eltérő volt, a végeredmény azonban mindenütt hasonló volt. Csökkent az ipari termelés, növekedett a munkanélküliség, csökkent az egész lakosság jövedelme, kezdve a nagytőkésektől és földbirtokosoktól a kereskedőkön és bankárokon át a parasztokig és a bérmunkából élőkig. A változások mértéke természetesen nem volt azonos az egyes országokban, a helyzet azonban mindenhol rosszabbodott. AZ IPARI TERMELÉS Az ipar területén a válság legszembeötlőbb jegye a

termelés rendkívüli visszaesése volt. Ha a világ 1928. é vi ipari termelését 100-nak vesszük, úgy 1929-ben 107%-kal rekordszintet ért el, hogy azután 1930-1932 között fokozatosan 94 é és 74 %-ra csökkenjen. Más szóval, 1932-ben – ez az év jelentette a m élypontot – a válság előtti fellendülés legmagasabb szintjéhez képest csaknem 31 %-kal csökkent. A termelés csak 1933-ban kezdett emelkedni, amikor az 1928 Évi szint 83 %-át érte el. Ezek az adatok az egész világgazdaságra vonatkoznak, beleértve a Szovjetúniót is. A tőkés és szocialista gazdaság együttes vizsgálata azonban valamelyest tompítja 10 a válság éles kontúrjait. Amikor ugyanis a tőkés országokban nagymértékben csökkent a termelés, a Szovjetunióban gyorsan nőtt. MUNKANÉLKÜLISÉG A termelés csökkenésének közvetlen következményeként nőtt a munkától, a kereseti lehetőségektől megfosztottak száma. Minden bezárt üzem, minden meg nem termelt áru

csökkentette a munkaerő-szükségletet. A termelési költségek csökkentésére törekedve intenzifikálták a termelési folyamatokat, részben új berendezések beállításával, mindenekelőtt azonban a munkások termelékenyebb munkára kényszerítésével. A munkások tudták, hogy százak várnak a h elyükre, tehát kénytelenek voltak alávetni magukat a munkáltatók követeléseinek, és állandóan fokozták erőfeszítésüket. A munkanélküliség sok államban ezért nőtt gyorsabban, mint ahogyan a termelés csökkent. A tömeges munkanélküliséget nem a válság szülte, egyidős volt a kapitalizmussal, korábban azonban sokkal kisebb mértékű volt. Becslések szerint 1926 elején az ipari munkanélküliek száma a világ legiparosodottabb 48 országában 14 millió volt, ez 1930 februárjában 19,1 millióra, 1931 januárjában 34,5 m illióra emelkedett, s az év végére 48,1 m illiót tett ki. Más szóval, a fizikai munkanélküliek száma nem egészen 2

év alatt közel háromszorosára nőtt. A probléma súlyát érzékelteti, hogy csak az európai munkanélküliek száma (családtagjaikkal együtt) meghaladta Franciaország lakosságát. A munkanélküliség mértéke országonként eltérő volt, elsősorban az ipar fejlettségi fokától, a gyárak üzemeltetésének helyzetétől, valamint a termelési folyamatok intenzifikálásának fokától függött. Legnagyobb volt a munkanélküliség az Egyesült Államokban: a válság mélypontján 1215 millióra becsülték Utána következett Németország 5,5 millió, majd Nagy-Britannia 2,7 millió, Olaszország 1,6 millió, Franciaország 1,4 millió, Csehszlovákia 1 millió, valamint Ausztrália, Kanada és Lengyelország egyenként kb. 0,5 m illió munkanélkülivel Nem szabad elfelejteni, hogy itt c sak a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek számát lehet figyelembe venni, ami általában jóval alacsonyabb volt a ténylegesnél. MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS Az ipari

válsággal párhuzamosan az agrárválság is kifejlődött, sőt, néhány országban korábban kezdődött, emellett tovább tartott. Az ipari válság lényegében véve 1933-ban véget ért, a mezőgazdaságban viszont néhány közép- és dél-európai országban (Magyarországon, Romániában, Olaszországban, Lengyelországban) 1935-ig tartott. Az ipari válság alapvető ismertetőjele a termelés visszaesése volt, az agrárválságé pedig az árak csökkenése. Az állattenyésztés és növénytermesztés megközelítőleg a válság előtti szinten maradt. Az 1925-1929 évek átlagát 100-nak véve 1930-ban a mezőgazdasági termelés indexe 104 % volt, 1931-ebn és 1932-ben 103 % , 1933-ban újra 104 %. A mezőgazdasági nyersanyagok termelése 1932-ben volt a l egalacsonyabb, a f ogyasztási cikkeké pedig 1934-ben. A csökkenő ipari igények következtében sok államban jelentősen korlátozták az ipari növények termelését, növelték viszont az élelmezési

cikkek termelését, különösen a burgonyáét. Például a cukorrépa termelése Németországban 39 %-kal, Csehszlovákiában 40 %-kal csökkent. A válság idején az ipari országok viszonylag kedvező helyzetben voltak, mivel a világpiaci árviszonyok az ő javukra változtak. Az ipari termékek ára kevésbé csökkent, mint a 11 nyersanyagoké és a mezőgazdasági cikkeké, exportjuk tehát jövedelmezőbb volt, mint bármikor máskor. Ez kihatott azoknak az országoknak a gazdaságára, amelyek elsősorban nyersanyagokat és mezőgazdasági termékeket exportáltak, és az iparcikkeket viszonylag drágábban kellett importálniuk. Nem szabad azt gondolni, hogy az ipari államok kivitele nem ütközött nehézségekbe a konkurenciaharc következtében. Sok ipari ország, a kivitel aktivizálására törekedve, dömpingárat alkalmazott. Ez azt jelentette, hogy az árukat külföldön jóval a világpiaci árak alatt adták el, és a vállalatok ebből fakadó

veszteségét vagy az államkincstár térítette meg speciális juttatások formájában, vagy engedélyezték a belső árak emelését. Néhány cukorexportőr országban – így Németországban, Csehszlovákiában és Lengyelországban – az exportár mintegy egynegyede volt a belső árnak. Hasonlóképpen a szén belső árszintje Németországban, Franciaországban és Angliában 20-30 %-kal magasabb volt, mint külföldi eladás esetén. Németországban különös hangsúlyt fektettek a mezőgazdasági termelés védelmére. A már 1930ban bevezetett új vámrendszer 300-400 % -kal növelte a mezőgazdasági vámokat, mivel úgy építették fel, hogy a világpiaci árak csökkenésével automatikusan emelkedtek a vámtételek. Egyebek között ezért tudta a Birodalom bizonyos mértékig elszakítani a belső mezőgazdasági árakat más államok áraitól. A szabad kereskedelem még meglevő maradványait kiszorította a vámprotekcionizmus. Emellett kifejlődött a

kétoldalú államközi kereskedelmi egyezmények rendszere, amelyek részletesen meghatározták a p artnerek exportjának és importjának a volumenét. Gyakran alkalmazták azt az elvet, hogy a kölcsönös forgalomnak kiegyensúlyozottnak kell lennie – ezek voltak az ún. k líringegyezmények Még NagyBritanniában, a s zabad kereskedelem utolsó bástyájánál is bevezették 1931-ben az importvámokat. Más országokban, ahol már előbb alkalmazták a vámvédelmet, jelentősen emelték a vámtételeket, sőt behozatali tilalmakat léptettek életbe. A vámprotekcionizmus megsértette a hagyományos nemzetközi munkamegosztás alapjait. Azokban az országokban, amelyek magas védővámokat alkalmaztak, lehetővé vált a termelés fejlesztése, a termékek önköltsége azonban jóval magasabb is lehetett, mint más országok átlagos költségei. Szabad kereskedelem esetén ilyen helyzet nem alakulhatott ki, mivel a s zabad csere következtében a túlságosan drágán

termelő gyárak tönkrementek. A vámprotekcionizmus azonban lényegesen meggyengítette a külső konkurencia hatását. A protekcionizmus másik negatív jelensége az autark tendenciák kifejlődése volt. A válság idején a hagyományos kereskedelmi kapcsolatok jelentősen módosultak. A vámpolitikával, a különböző szubvenciókkal és dotációkkal, valamint a politikai nyomással a kormányok az export fejlesztésére törekedtek, hogy ily módon csökkentsék a válság feszültségét. Minthogy azonban minden önálló ország hasonló politikát folytatott, az eredmény inkább szánalmas volt, ugyanis csak a kivitel költségei emelkedtek, ami az egész társadalmat terhelte. Az export aktivizálása akkor jár eredménnyel, ha az importőr országok politikailag vagy gazdaságilag az exportőrtől függtek. Így a válság terheit a gyengébb partnerekre hárították át, amelyek nem tudták termelésüket megfelelő vámpolitikával védeni. A válság idején a

külkereskedelemben nőtt az államapparátus szerepe. A külső piacokért folytatott harc és a belső piac védelme elképzelhetetlen volt az állam támogatása nélkül. Ezért a kormányok egyre nagyobb mértékben avatkoztak be a külkereskedelemmel kapcsolatos ügyekbe. A kivitel fellendítésére, az import visszafogására a gazdaságpolitika teljes fegyvertárát felhasználták – a vámokat, a költségvetési juttatásokat, a speciálisan meghatározott exporttarifákat, a más államokkal szembeni politikai és gazdasági nyomást stb. 12 A BANKVÁLSÁG A valutáris nehézségek csak az egyik oldalát jelentették a p énzügyi válságnak. A valuták értékcsökkenése mellett jelentős szerepet játszottak a hitel- és bankrendszer összeomlása, valamint a kincstári nehézségek. Mint ismeretes, a válság következtében csökkent a vállalatok jövedelme. A vállalatok tehát gyakran nem tudták törleszteni a banktól felvett hiteleket. A válság

erősödésével ez az eset mind gyakoribbá vált. Egyre nehezebbé vált a kedvező konjunktúra idején nyújtott kormánykölcsönök behajtása is. Komoly gondot jelentett a pénzintézmények értékpapírokban fekvő készleteinek aktivizálása is. A részvények és értékpapírok kereslete árfolyamuk esése miatt csökkent, eladásuk nagy nehézségekkel és komoly pénzügyi veszteségekkel járt. Ez megnehezítette a b ankok tevékenységét, amelyen nem tudtak eleget tenni saját kötelezettségeiknek – a betétek kifizetésének és más pénzintézményektől felvett hitelek visszatérítésének. Gondoljunk vissza arra is, hogy a válság idején az ipar- és kereskedelmi vállalatokkal kapcsolatban álló bankok a vállalatok pénzügyi gondjainak enyhítésére nagyon aktívan folyósítottak eszközöket. Ez teljesen befagyasztotta a rendelkezésre álló tőkéket. Bizonyos idő után a bankok pénzhiányba kerültek, és nem tudták teljesíteni ügyfeleikkel

szembeni kötelezettségeiket, tehát fizetésképtelenséget jelentettek be. A bankválság, amely a termelési szféra összeomlásának eredménye volt, később kezdődött, mint az ipari és a mezőgazdasági válság. Kezdőpontjának 1931-et tekintik Az eltolódás abból fakadt, hogy a termelésben és a forgalomban jelentkező zavarokhoz képest a pénzintézmények nehézségei másodlagosak voltak. A bankválság elsőként Ausztriában jelentkezett, 1931 május 14-én fizetésképtelenséget jelentett be a legnagyobb belföldi magánkézben levő intézmény a Kredit-Anstalt. Az intézményben erős volt a Rothschild-érdektelenség Tranzakcióinak köre túlnyúlt Ausztria határain, a Kredit-Anstalt finanszírozása volt a Habsburg-monarchia országainak iparát is. Az osztrák kormány a pánik kitörésének és a h itelrendszer teljes összeomlásának megakadályozása érdekében átvette a bankot és annak kötelezettségeit. A Kredit-Anstalt összeomlása számos

országban pánikot keltett. Sokan, akik addig bankban tartották a pénzüket, a további bankcsődtől való félelmükben kivették azt onnan. Különösen erős volt a pánik Németországban, ahol tömegesen vették ki a betéteket. Ez időben egybeesett a külföldi betétek kivonásával. A bankok nem tudtak eleget tenni ilyen nagy kifizetéseknek 1931 júniusában Brémában összeomlott a Norddeutsche Wollkämmerei und K ammgarnspinnereikonszern, maga után vonva a finanszírozó bankok, egyebek között a nagy Danatbank összeomlását. A kormány segítséget nyújtott a pénzintézményeknek, a pánikot azonban nem sikerült elkerülni. A bankokra olyan nyomás nehezedett, hogy két napra (1931 július 14-15-én) meg kellett szüntetniük minden kifizetést, amelyre ezután is csak korlátozott körben kerülhetett sor. Ily módon Németország bank- és hitelrendszere dezorganizálódott, senki nem akarta bankban elhelyezni pénzét, ha nem volt biztos, hogy vissza is

kapja. A tőkehiány átmenetileg megdrágította a hitelt, ez viszont megnehezített az ipar, a mezőgazdaság, és a kereskedelem tevékenységét. 13 A GAZDASÁGI VÁLSÁG POLITIKAI ASPEKTUSAI A válság elmélyülésével fokozódott a lakosság nyomora, ami növelte a belpolitikai feszültséget. A proletariátus, a parasztság és a kispolgárság körében egyaránt erősödött az ellenállás a lejáratott tőkés viszonyokkal szemben. Sok országban megélénkültek a szélsőséges politikai irányzatok. Egyrészt rendkívüli mértékben nőtt a kommunista és szocialista pártok népszerűsége, másrészt pedig erősödött a nagytőke harca a hatalom megtartásáért. A baloldallal folytatott harc során a nagytőke és a földbirtok képviselői támogatták a fasizmus erősödését, amelyben potenciális szövetségest láttak. A fasizmus hivatalosan nem ismerte be a tőkével való kapcsolatait, hogy ne rettentse el a t ömegeket. Ezért nemzeti és népi

mozgalomként lépett fel, ráadásul még szocialista jelszavakkal is operált. Már a v álság elején, 1930-ban, valóságos forradalmi járvány tört ki a dél-amerikai köztársaságokban. A hatalomra került új kormányok két esetben radikális társadalmi programmal léptek fel: 1932-ben Chilében, ahol rövid időre kikiáltották a Szocialista Köztársaságot, és 1933ban Kubában. Európában is erősödött a forrongás, főként Németországban, ahol a válság lefolyása különösen súlyos volt. Fejlődött a kommunista mozgalom és ellenpólusként a fasiszta A válság idején ez a két irányzat volt a legnépszerűbb az országban. 1933 elején, kihasználva a kommunista pát erősödése miatt nyugtalankodó német nagytőke támogatását, hatalomra került Hitler. Hitler elsősorban a kispolgárságra támaszkodott, jelszavai a középrétegek megnyerését célozták. Ebből fakadt a nacionalizmus és a fajelmélet hirdetése, a harc meghirdetése a

kiskereskedőket és kisiparosokat elpusztító áruházakkal, valamint a külföldi nagytőke ellen irányuló demagógia. A hitlerizmus kacérkodott a mukásosztállyal is, ennek érdekében még a párt nevében is szerepelt a „nemzeti szocialista”, valamint a „munkás” kitétel. Viszonya a hazai tőkéhez látszólag idegenkedő, valójában azonban a lehető legpozitívabb volt, mivel az finanszírozta a f asiszta mozgalmat. Németországban a fordulat azért volt lehetséges, mivel a válság következtében a társadalom jelentős része kiábrándult a régi parlamentáris formákból és nem bízott az addigi gazdasági módszerekben. A hitleri demagógia tehát termékeny talajra hullt, és a n émet társadalom nagy részénél visszhangra talált. ÁLLAMI BEAVATKOZÁS A HITLERI NÉMETORSZÁGBAN A HITLERI BEAVATKOZÁS ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI A hitleri kormány gazdaságpolitikája az állam széles körű gazdasági ellenőrzése és messzemenő beavatkozása

ellenére a nagy monopóliumok érdekeinek felelt meg. A hitleristák azt hirdették, hogy az államnak felsőbb szerepe van, és történelmi küldetése az új világ felépítse, amelyben a német nép foglalja el a vezető pozíciót, amely megilleti, mint a „felsőbbrendű faj” képviselőjét. Az új világkép csak győztes háború után alakítható ki, és a németeknek fel kell rá készülniük. Az állam feladata az volt, hogy mozgósítson minden erőt e cél elérése érdekében. Az államot a „német lélek” megtestesítőjének állították be, a fasiszta (nemzeti szocialista) pártot pedig képviselőjeként, ami mindent irányít: politikát, államigazgatást, gazdaságot, vallást és családi életet. Az alapelveknek megfelelően a német nép egész életét átszervezték, fejlődésének az állam és a párt által kijelölt és ellenőrzött módon kell végbemennie. 14 Németország gazdasági fejlődését négyéves gazdasági tervekkel

fogták át. A fő feladat a német gazdaság hadifelkészülése volt. Az újrafelfegyverzés lényegében a kezdet kezdetétől alapvető szerepet játszott. A gazdasági igazgatását és szervezetét a vezérelv (Führerprinzip) alapján szigorúan centralizálták, ez az adott területen a feladatok végrehajtásáért felelős „führerek” egyszemélyes vezetésére épült, a „legfőbb vezértől”, Hitlertől kezdve a különböző szintű „vezéreken” keresztül az egyes üzemek vezetőivel bezárólag. Gazdasági téren Hitler első tejhatalmú megbízottja dr. Hjalmar Schacht, a birodalmi gazdasági miniszter volt, akire a hadiipar kivételével az egész gazdasági élet szervezése és irányítása rá volt bízva. A gazdaság irányítását és felügyeletét a Gazdasági Minisztérium a birodalmi csoportokon (Reichsgruppe Industrie) keresztül gyakorolta, amelyek ágazati elv alapján épültek fel. Az összes vállalat a következő 6 csoportnak volt

alárendelve: ipar, kézműipar, kereskedelem, bankok, biztosítás és energiagazdálkodás. A mezőgazsággal foglalkozókat (birtokosokat és munkásokat egyaránt) a mezőgazdasági szövetkezetekkel, kereskedelemmel és iparral együtt korporációvá szervezték, amelyet az Ország Kenyéradói Szervezetének neveztek. Ennek élén a Hitler által kinevezett Birodalmi Parasztvezér állt, tanácsadó szerepe a Birodalmi Paraszttanács volt. A korporációt három szekcióra osztották, amelyek a termelés, illetve a piac vezetésével, valamint személyi ügyekkel foglalkoztak. 1936 októberében új intézményt létesítettek a gazdasági élet irányítására: a Négyéves Terv Hivatalát, élé Herman Göringgel. A hivatalt látszatra a nyersanyagipar kiépítésének irányítására hozták létre, hogy önállóságot nyerjenek e téren, tényleges feladata azonban a n émet gazdaság háborús felkészítése volt. A hivatal széles hatáskörrel rendelkezett,

utasításokat adhatott minden, a gazdaságirányítással bármely formában kapcsolatban álló minisztériumnak és intézménynek. A hitleri rezsim által létrehozott széles körű és bonyolult gazdaságirányítási és ellenőrzési rendszer lehetővé tette, hogy a gazdasági eszközök és készletek jelentős részét az eljövendő háború céljaira mozgósítsák. Ennek megfelelően növekedett a fegyverek, hadifelszerelések és stratégiai nyersanyagok termelése. A haditermelés fejlődését az állami szektorban a termelés növelésével, új beruházásokkal érték el, a magánvállalatoknak pedig megadták a „megfelelő irányt”. Ezt szolgálták a tőkéseknek adott közvetlen hadimegrendelések, valamint a magánberuházások irányának befolyásolása. Sok polgári ágazatban fékezték a beruházásokat, ugyanakkor fokozták a közvetlenül vagy közvetve hadi szükségletekre termelő ágak fejlesztését. Ezek elsőbbséget élveztek a gazdálkodás

alá vont nyersanyagok elosztása során, például a vasat és az acélt a következő sorrendben osztották el: hadiipar, gépipar, bányászat, hajógyártás kazángyártás, autóipar. Bérbefagyasztási politikával előnyös gazdálkodási feltételeket is teremtettek a vállalatok számára. A fasiszta állam gazdasági beavatkozása a tőkések érdekeinek felelt meg. A diktatúra és a háborús előkészületek közepette a nagyburzsuázia különösen nagy profitot tudott elérni mind a jövedelmező állami beruházások, mind a munkások osztályharcának elfojtása révén „össznemzeti célok” nevében. 15 HARC A MUNKANÉLKÜLISÉG ELLEN, A MUNKÁSOSZTÁLY HELYZETE A munkanélküliség felszámolás egyike volt a hitleri kormány által hivatalosan meghirdetett első feladatoknak. Közmunkákat indítottak be, e célra komoly összegeket utaltak ki A hitelek több mint felét autópályák (5000 km) építésére fordították, a többit pedig repülőterek,

lőterek építésére, lakóépületek tatarozására (a költségek 50 %-át az állam fedezte), városrendezésre és – szépítésre, valamint kényszermunkatáborok szervezésére. Ugyanakkor a tőkések tevékenységének fellendülése következtében a magánüzemekben is nőtt a foglalkoztatottság. A munkaerő-kínálat csökkentése érdekében prémiumot adtak azoknak a házaspároknak, amelyeknél a nő a három „K” (Kinder, Küche und Kirche – gyerekek, konyha és templom) jegyében otthon maradt. A párt- és rendőrapparátus kiépítése mintegy 1 millió főt szívott fel, a hadsereg 540.000 férfit (1935-ben), az 1936-tól meginduló intenzív fegyverkezés pedig a többi munkaképes korút. A FOGLALKOZTATOTTSÁG ÉS A MUNKANÉLKÜLISÉG ALAKULÁSA NÉMETORSZÁGBAN 1932-1938 KÖZÖTT (millió fő) Év 1932 1933 1934 1935 1936 1937 1938 Munkaképes korúak összesen 18,0 18,1 18,2 18,8 19,3 20,1 21,0 Foglalkoztatottak Munkanélküliek 12,0 14,4 16,0 17,0

18,2 19,6 20,8 6,0 3,7 2,2 1,8 1,1 0,5 0,2 Forrás: B. H Klein: Germany’s Preparation for War Harvard University Press, Cambridge , Massachusetts 195910 old A munkanélküliséget tehát gyorsan felszámolták, 1938-tól pedig munkaerőhiány kezdett jelentkezni. Ez azonban nem járt együtt a bérek növekedésével, amelyek 1933-1938 között gyakorlatilag nem változtak és több mint 10 %-kal alatta maradtak az 1928. é vi szintnek A béremelkedés ugyanis akadályozhatta volna a fegyverkezési program megvalósítását. A vásárlóerő növelése a fogyasztási cikkek termelésének korlátozása mellett a lakosság vásárlóereje és az árualap közötti egyensúly felborulásával fenyegetett. A bérek alacsonyan tartása a tőkések érdeke volt, mivel kellően magas profitot biztosított számukra, amelyet azután döntő részben az állam által elrendelt beruházásokra használtak fel. Végül is a lakosság – főként a munkásosztály – vásárlóerejének

korlátozása lehetővé tette az ipar felhalmozási alapjának növelését és a hadiberuházások finanszírozására való felhasználását a „vaj helyett fegyver” jelszó jegyében. A német gazdaság militarizálása a d olgozó tömegek életszínvonalának rovására ment végbe, amelyet tovább csökkentettek a náci párt akcióit szolgáló „önkéntes” hozzájárulások, mint például a téli segélyakció. 16 PÉNZÜGYI POLITIKA A hitleri Németország gazdaságpolitikájának pénzügyi vetülete különös figyelmet érdemel. Nagyarányú közmunkákat folytatva a kormány ún. előzetes finanszírozást alkalmazott, „munkaváltókkal” fizetett, amelyeket kibocsátásukat követő három hónapon belül lehetett realizálni vagy megújítani magasabb kamatozás mellett. Speciális bankjellegű intézményeknél diszkontálták őket, amelyek azután a rendes bankrendszerhez tartozó bankoknál rediszkontáltak. A váltók végül a központi emissziós

bankhoz kerültek. Ez a r endszer késleltette a p ótlólagos bankjegykibocsátást, elodázta az esetleges infláció veszélyét is. Az várták tőle, hogy a már elvégzett munkák elegendő ösztönzést adnak a gazdasági élet fellendüléséhez, hogy a t ermelés ki tudja elégíteni a l étrejött kereskedelmet. Ezzel párhuzamosan deviza-, ár- és bérellenőrzési politikát folytatva el tudták kerülni az árfolyam csökkenését. A pénzügyi politika fő megvalósítója a Birodalmi Bank (Reichsbank) volt. Az idegen tőkék kivitelét Németországból már 1931-től korlátozták. A rövid lejáratú kölcsönöket zárolták, nem állították azonban le a hosszú lejáratú hitelek törlesztését. 1933-ban Schacht úgy döntött, hogy minden adósságfizetés címén történő átutalást központosítsanak, kivéve a Dawesés Young-terv alapján felvett kölcsönök, valamint a holland és svájci hitelek törlesztését, mivel e két ország kormánya a német

áruk elkobzását helyezte kilátásba. A többi külföldi tartozástól pedig most meg tudtak szabadulni a német adósok; a Birodalmi Bankhoz fizették be a törlesztést, amely csak az összeg felét utalta át a hitelezőknek. A másik felét zárolták, és csak német áruk vagy német értékpapírok vásárlása esetén lehetett felhasználni. A német hatóságok jóváhagyásával e követeléseket át lehetett utalni más személyek javára. 1933 decemberétől a kamatteher 30 %-át utalták át külföldre, és visszatartották a tőke törlesztését. Az 1934-es dollárleértékelés 41 %-kal csökkentette Németország tartozását legnagyobb hitelezőjével, az Egyesült Államokkal szemben. Ez azonban nem tartotta vissza Németországot attól, hogy az átutalást teljesen felfüggessze 1934. július 1-én Ettől kezdve a külföldi adósságok törlesztése kizárólag zárolt márkában történt. Ezen összeg fölött csak korlátozottan lehetett rendelkezni,

tényleges árfolyama alacsonyabb volt, mint a hivatalos. Ily módin igyekeztek fokozni az exportot és elősegíteni a külföldi turizmust, miközben a márka hivatalos árfolyama változatlan maradt. Említésre méltó azonban, hogy a z erőfeszítések ellenére az arany- és devizakészletek 1936-1939 között mindössze 119 millió birodalmi márkával emelkedtek (177 millióról 296 m illióra), beleértve az elkobzott zsidó vagyonokat, majd az osztrák és a cseh készleteket is. A deviza-ellenőrzés eredményeként Németországnak sikerült elkerülnie a márka külföldi elértéktelenedését, az ár- és bérellenőrzés pedig stabilizálta a márka belső árfolyamát. A pénz vásárlóereje nem változott jelentősebben, pedig a költségvetési hiány állandó és egyre mélyülő volt. Az állami bevételek az 1932/33-as 7 milliárd márkáról 1938-39-ben 17 m illiárdra, vagyis 143 %-kal emelkedtek, ugyanakkor azonban a kiadások 12 m illiárd márkáról 45 m

illiárdra, vagyis 270 % -kal nőttek. A pénzforgalom folyamatosan emelkedett (1932: 3,6 milliárd, 1939: közel 15 milliárd márka). A megnövekedett bevételekből sem lehetett azonban fedezni a költséges beavatkozási politikát, amelynek fő finanszírozási forrását, tehát az államadósság jelentette. 1933-1938 között a folyó államadósság háromszorosára emelkedett – 1,6 milliárd birodalmi márkáról 5 milliárdra, az összes államadósság pedig 7,8 milliárdról 21 milliárd márkára. 17 Az állami kiadások óriási részét a fegyverkezés nyelte el. Hitler 1939 őszi nyilatkozata szerint 1933-1939 között 90 milliárd birodalmi márkát fordítottak erre a célra. Idézzük fel, hogy ugyanakkor Franciaország hadijellegű kiadásai nem haladták meg a 15 milliárd birodalmi márkát. IPAR ÉS AGRÁRPOLITIKA Fenntartva a vállalatok tőkés tulajdonát, a hitleri rezsim az ipari ügyekbe nemcsak közvetve, a gazdasági élet irányítási,

ellenőrzési és gazdálkodási rendszere révén avatkozott be, hanem közvetlenül is, csak az államtól függő társaságok létrehozásával. Az idegen tőkebefektetéseket, amelyek között az amerikai és angol tőke játszotta a legfontosabb szerepet, tiszteletben tartották, a profit kivitelét azonban megtiltották, ami újbóli beruházásokra kényszerítette a tőkéseket – természetesen a német gazdasági hatóságok által meghatározott módon. A német vállalatokat illetően a koncentrációt támogatták, mivel a nagyobb társaságok ellenőrzése könnyebb volt, és jobban tudták felhasználni az állami hiteleket is. Az 1933 július 17-i törvény arra kötelezte az egy ágazathoz tartozó vállalatokat, hogy konszernekben, kartellekben és szindikátusokban egyesüljenek. Közvetlenül az állam kezében volt a széntermelés egy része, a Viag-holdind, amely nagyszámú közvállalkozást finanszírozott. A fegyverkezés és az önellátó politika

erősödésével nőtt az állam szerepe, mivel minden nyersanyagforrást hasznosítani kellett, azokat is, amelyek kiaknázásában a magántőke az alacsony jövedelmezőség vagy a vállalkozás gazdaságtalan mivolta miatt nem volt érdekelt, például 1937-ben az alacsony vastartalmú ércek kiaknázására 400 millió birodalmi márka tőkével létrehozták a Herman Göring Werké-t. A szén volt az a fontos nyersanyag, amelynek termelése nem csupán a belső szükségleteket elégítette ki, hanem exporttöbbletet is adott. 1932-1938 között végbemenő növekedésében részben a munkatermelékenység emelkedése, főként azonban a Saar-vidék 1935. évi visszacsatolása játszott közre. Komoly erőfeszítéseket tettek a deficites nyersanyagok és iparcikkek termelésének növelésére, törekedtek a helyettesítő anyagok és nyersanyagok termelésének a fejlesztésére is. Így a vasérc tekintetében az önellátás növelésén volta maximálisan kihasználták a n

yersanyagkészleteket, megszervezték a m ég oly alacsony vastartalmú telepek kitermelését is. 1929-1939 között a kitermelt vasérc volumene 6 millió tonnáról 15 millióra nőtt, továbbra is nagyarányú volt azonban a z importfüggőség. A vasipar, amelyet nagyon súlyosan érintett a válság, most gyorsan fejlődött. Termelése már 1934 végén elérte az 1929. évi szintet, és a következő években jelentősen meghaladta azt 19321938 között az acéltermelés megháromszorozódott 1933-1938 között a német ipari termelés több mint kétszeresére nőtt, és 1938-ban 22 % -kal haladta meg a válság előtti (1928. évi) szintet Az áhított önellátástól azonban Németország a nagyarányú erőfeszítések ellenre is messze volt. Különösen lényeges volt a nyersanyaghiány Deficitjüket, továbbá néhány fontos termék hiányát importból kellett pótolni. Ehhez az eszközöket egyes iparágak exportjának fokozásával igyekeztek biztosítani,

megfelelően korlátozva a lakosság fogyasztását. A mezőgazdaságban a hitleri rezsim a nagy, árutermelő parasztgazdaságokat (125 hektárig) támogatta. Az 1933 s zeptember 29-i törvény értelmében nem volt szabad felosztani vagy jelzáloggal megterhelni őket. 18 A mezőgazdaság intenzifikálásank előrehaladását mutatja, hogy az egy hektárra jutó gabonahozamok 21 q-ról 26 q-ra emelkedtek. A nagyobb termelékenység azonban nem vezetett a gabonatermelés növekedésére, csak ellensúlyozta – és nem is teljesen – a szántóterület 600000 hektáros csökkenését, ami az autópályák, országutak, repülőterek és katonai objektumok (főleg lőterek) építésének következménye. Jelentősen nőtt viszont az ipari növények – elsősorban a burgonya, cukorrépa, olajos növények, len és kender – termesztése. Fejlődött a szarvasmarha-tenyésztés és a tejfeldolgozás is Az erőfeszítések ellenére sem sikerült elérni az önellátás

élelmiszerekből, a behozatalt azonban jelentősen csökkenteni lehetett. KÜLKERESKEDELEM Hitler hatalomra jutásakor a külkereskedelem már erősen „kézben volt tartva”. A kereskedelmi mérleg az import csökkentésével kerül aktívumba, azonban a túlzott restrikció veszélyeztette az ipar tevékenységét. Az új rezsim tehát szükségesnek tartotta a stratégiai jelentőségű nyersanyagok importjának növelését, azonban az összes behozatalt ugyanakkor alacsony szinten tartották, tehát csökkent a fogyasztási jellegű import. Másrészt az arany- és devizahiány miatt az export növelésére törekedtek, dömping alkalmazásával vagy a külső kapcsolatokban új elszámolási formák bevezetésével. Az export fokozásával igyekeztek megszerezni az ipar számára vagy a lakosság élelmezéséhez szükséges cikkek megvételéhez az eszközöket. Általános törekvés volt az aranyban vagy konvertibilis valutában történő fizetés kiküszöbölése, ennek

érdekében a leggyakrabban klíringegyezményeket alkalmaztak. A hitleri Németországban az import rendezésének másik módja volt a „zárolt márkában” (Askimark) történő fizetés, az e célra a Birodalmi Banknál nyitott speciális számlákon keresztül. A külföldi szállító nem devizában kapta meg járandóságát, hanem zárolt márkában, amelyet kizárólag német áruk vásárlására használhatott fel, vagy átengedhette más importőrnek ezeket az árukat. Egyes exportőrök – főleg az angolok- aranyban vagy konvertibilis valutában követelték az ellenértéket. Ilyen esetben a német importőr a Birodalmi Banknál számolt el márkában, és a külfölddel a bank számolt el. A német árukat vásárló angol importőrök, pedig nem partnerüknek fizettek aranyvalutával, hanem a Birodalmi Banknak, a hazai exportőrök pedig tőle kapták meg az ellenértéket márkában. Egészében Németország külső forgalma, amely 1934-ben volt a legalacsonyabb,

a következő években emelkedett, és 1938-ban több mint 40 %-kal haladta meg a válság előtti szintet. Jelentősen fejlődtek a hitleri Németország kereskedelmi kapcsolatai a latin-amerikai országokkal. Ezt a forgalmat azonban csak a b éke idején lehetett fenntartani, ezért Németország gyors ütemben fejlesztette kereskedelmi kapcsolatait a dél- és kelet-európai országokkal, amelyek a német gazdasági expanzió hagyományos terepét jelentették. Kihasználták a f iatal államok nehézségeit, amelyek a válság után komoly gondokkal küszködtek a mezőgazdasági export helyreállításával kapcsolatban. Olykor a világpiaci szintet meghaladó árakon kínáltak értékesítési lehetőségeket mezőgazdasági nyersanyagikra és élelmiszereikre, és klíringegyezményekkel kötelezték partnereiket a fizetés német árukban való elfogadására. Ily módon tette Németország saját magától függővé a balkáni országokat, Magyarországot és

Törökországot. Mezőgazdasági termékeik fő felvevője és fő iparcikkszállítójuk lett. 19 Az eljövendő háborúra vonatkozó tervek szerint a dél- és kelet-európai országoknak a birodalom hátországát kellett alkotniuk, nem meglepő tehát, hogy a lehető legszorosabb politikai és gazdasági függőség kialakítására törekedtek velük szemben. Például az 1939 márciusi szrződésben Románia kötelezte magát arra, hogy Németország kívánsága és szükségletei szerint fejleszti a mezőgazdaságot, az erdőgazdaságot, a bányászatot (főleg az olajbányászatot), és építi ki a közlekedési hálózatot. A szerződés ezenkívül különleges előjogokat biztosított Németországnak a fekete-tengeri román kikötőkben. A hitleri rendszerben tehát a külkereskedelem a gyengébb országok gazdasági kizsákmányolásának eszköze lett, és előkészítette politikai függőségüket. NÉMETORSZÁG HADIGAZDASÁGA Németország háborús

előkészületeit már 1933-tól, Hitler uralomra jutása óta tartottak, tehát a gazdaság átállítása a hadicélokra sok szempontból könnyű volt. Már a háború előtti években kialakult a termelés állami ellenőrzési rendszere, ami lehetővé tette, hogy az egész termelést a hadiszükségletekre állítsák át. A szükséges intézkedéseket már régen előkészítették, 1939 augusztusának végé és szeptember első napjaiban pedig kihirdették és életbe léptették őket. Alapvető jelentőségű volt a haditermelésről szóló törvény, amely előirányozta, hogy az egész hadigazdaságot egységes állami vezetésnek rendeljék alá. A törvényt rendeletek egészítették ki, amelyek a devizaellenőrzést, a lakosság ellátás rendszerét stb. szabályozták Az elvek megvalósítására bonyolult apparátust hoztak létre, amelyben részt vettek az NSDAP (a náci párt), a hadsereg és a gazdasági élet képviselői. Az alapvető probléma a tartalékok

ésszerű felhasználása volt, mivel az ipar erőfeszítései és az 1939. szeptember 1 előtt végrehajtott annexiók ellenére a német gazdaság továbbra is nagymértékben függött az importtól. Így például a szükséges rész, cink, nikkel és bauxit mennyiségének 70-99 %-a, az élelmiszerek 20 %-a és a zsírok 40-50 %-a importból származott. Az 1940 köz epéig elért sikerek megnövelték a tartalékokat és az importlehetőségeket. A legyőzött országokban a megszállók nagy készletekhez jutottak a hiányzó nyersanyagokból, Franciaország elfoglalása pedig nemcsak a megszállt területek termelési potenciáljának felhasználását tette lehetővé, hanem közvetlen összeköttetést biztosított a spanyol szállítókkal. Javult a közellátási helyzet is. 1940 folyamán a legyőzött területeken kialakult a könyörtelen kizsákmányolás rendszere, hogy a Harmadik Birodalom szükségleteire az eszközök maximumát szerezzék meg. Ezzel lehetővé

vált, hogy Németországban viszonylag magas szinten tartsák a lakosság létfeltételeit, bár a hadiszükségletek megsokszorozták a dolgozók erőfeszítéseit. A munkanap átlagos hossza 10 órára emelkedett. Összességében a megnövekedett nyersanyagkészletek, a megtöbbszörözött termelési potenciál és a dolgozó erőfeszítései hatására nőtt a haditermelés, de a szükségesnél és a tervezettnél kisebb mértékben. A német gazdaságra egyre súlyosabban nehezedett a munkaerőhiány. A mozgósítást következtében a munkások száma az 1939. m ájusi 39,1 m illióról 1941 májusáig 33,1 m illióra csökkent (a nők száma mindkét időszakban valamivel 14 millió fölött volt). Ugyanakkor a hadiipar dolgozó létszáma 2,4 millióról 5,3 millióra emelkedett, tehát a polgári ágazatiban gyorsan csökkent a foglalkoztatottság. Ezen felül hadiszükségletekre dolgozott számos munkás a megszállt és a függő országokban. A hitleri adminisztráció

már a háború kezdetétől lépéseket tett a munkaerő biztosítása érdekében. Felhasználták a hadifoglyokat, a koncentrációs táborok 20 foglyait, valamint a különböző (főleg kényszer) módszerekkel a legyőzött országokban verbuvált munkásokat. 1941 májusáig a kényszermunkát végzők száma elérte a 3 milliót Végül a munkába állításnak még egy módszere volt az iparban: a kis üzletek és műhelyek bezárása. Németországban már a háború első hónapjaiban körülbelül félmillió kis üzemet zártak be, amelyek tulajdonosait és személyzetét vagy behívták a Wehrmachtba, vagy munkára irányították őket, a hadigazdaság igényeinek megfelelően. A polgári célokra termelő üzemeknek meg kellett változtatniuk profiljukat, nemegyszer a régi gépek leszerelésével és újak beállításával. Az iparban nőtt a foglalkoztatott nők száma a munkakötelezettség bevezetésével, ugyanakkor egyre több férfit hívtak be a

Wehrmachtba. 1944 őszére a férfi foglalkoztatottak száma 13,5 millióra csökkent. Egyidejűleg gyorsan nőtt a kényszerfoglalkoztatottság. 1944 őszén a Harmadik Birodalomban kényszermunkát végző külföldiek száma elérte a 7,5 milliót. Emellett egyre fokozódó mértékben vették igénybe a koncentrációs táborok foglyainak munkáját. Néhány tábor állandó kapcsolatban volt bizonyos iparvállalatokkal, amelyek a szállított munkaerőért fizettek az SS-nek. A rendkívül súlyos munkafeltételek és az ellátás elégtelensége következtében nagyarányú volt a h alálozás. A fogolymunka kizsákmányolásáról főleg az IG Farben volt ismert, de hasonló volt a helyzet a Krupp-konszern üzemeiben és sok kisebb cégnél is. A totális mozgósítás eredményeként a hadiipar termelése tovább emelkedett és 1943-ban az 1939. évi szint négyszeresét érte el. Ugyanakkor jelentősen csökkent a lakossági szükségleteket kielégítő termelés,

különösen a lakásépítés. 1943 újabb vereségeket hozott Németországnak a frontokon, óriási anyagi veszteségeket, amelyeket nehezen pótoltak a t ermelés növelésével. A szövetségesek légiereje fokozta Németország bombázását. 1942 októberétől 1943 szeptemberének végéig több mint 900000 lakás és számos ipari üzem pusztult el. Mindez negatívan hatott a német hadipotenciálra. A NAGYHATALMAK FEGYVERGYÁRTÁSA 1940-1943 KÖZÖTT (1944-ES DOLLÁRMILLIÁRDOKBAN) ORSZÁG NAGY-BRITANNIA SZOVJETÚNIÓ EGYESÜLT ÁLLAMOK A HARCOLÓ SZÖVETSÉGESEK ÖSSZESEN NÉMETORSZÁG JAPÁN OLASZORSZÁG A HARCOLÓ TENGELYHATALMAK ÖSSZESEN 1940 3,5 (5,0) (1,5) 3,5 1941 6,5 8,5 4,5 19,5 1943 11,1 13,9 37,5 62,5 6,0 (1,0) 0,75 6,75 6,0 2,0 1,0 9,0 13,8 4,5 18,3 1944 végén összeomlott Németország haditermelése, mindenekelőtt a nyersanyaghiány miatt, de hozzájárult ehhez az egész gazdasági rendszer, a szállítás, az irányítás dezorganizációja és a

21 gyárak pusztulása is. 1945 márciusában az ipar már a lőszerszükségleteket sem tudta kielégíteni A német csapatok vereségéhez gazdasági katasztrófa járult. A második világháború alatt a Harmadik Birodalom ereje nagyon nagy mértékben a legyőzött országok kizsákmányolásából és milliók rabszolgamunkájából táplálkozott. Már Ausztria és Csehszlovákia elfoglalása is jelentősen fokozta a hadiipar erejét. A további hódításokkal – az ipari jelentőségük mellett – munkaerőt és óriási mezőgazdasági területeket szerzett Németország. Ennek következtében Németország élelmiszerhelyzete viszonylag hosszú ideig jobb volt, mint az első világháborúban, sőt kezdetben jobb volt, mint 1939 előtt. E gazdálkodási rendszernek azonban megvoltak a maga gyenge pontjai A legyőzött országok könyörtelen kizsákmányolása és a lakosság elnyomása erősítette az ellenállási mozgalmat. Ez a harc gyengítette a Birodalom katonai

erejét, és mindenekelőtt a keleti front ellátására hatott negatívan. A szállítási útvonalka Lengyelország, Ukrajna, Belorusszia és a Szovjetunió területén haladtak keresztül, ahol a partizánalakulatok a hidak és vasutak felrobbanásával megszakították az összeköttetést. A haditermelésben kényszermunkát végzők alkalmazása megkönnyítette a szabotázs lehetőségét. A Harmadik Birodalom gazdasági helyzetét lényegesen befolyásolta, hogy felhasználhatta szövetségesei tartalékait. Ezek részben emberi tartalékot jelentettek Sokkal nagyobb jelentőségű volt a gazdasági készletek felhasználása. A háború első szakaszában a nagyobb értékesítési lehetőségek eredményeként a Birodalom minden szövetséges országnak gazdasági fellendülést hozott. Bulgária, Románia, Szlovákia, Magyarország a Harmadik Birodalomban felvevőt találtak agrárfeleslegeikre. Mi több, a német hatóságok ösztönözték a hadigazdaságnak különösen

fontos kultúrák fejlesztését, garantálva azok jövedelmezőségét. Szlovákiától a f akitermelés növelését és a f afeldolgozás fejlesztését várták. Magyarországon, Romániában és Bulgáriában az élelmiszertermelést támogatták. Bulgáriában emellett ösztönözték az olaj- és rostos növények, a dohány és a zöldségek termesztését (az utóbbiakét azért, hogy Németország számára konzervvé dolgozzák fel). Néhány államban (Szlovákia, Magyarország, Románia) a gazdasági fellendülés szociális vívmányokkal is járt, mint például a bérek emelése, a munkanap hosszának korlátozása, a fizetett szabadság növelése, a társadalombiztosítás kiterjesztése. A Harmadik Birodalom az ásványok kitermelésének és néhány iparág termelésének növelését is követelte. Románia elsősorban kőolajat szállított (Németország szükségletének körülbelül egyharmadát), valamint bizonyos kohászati termékeket. Szlovákiában

kiaknázták a kis kőolajforrásokat, a színesfém- és vasérctelepeket, továbbá növelték a nehézipari termelést. Bulgáriában emelkedett a zsén és az ércek kitermelése, valamint az élelmiszeripar termelés. Ez azonban a többi ágazatokban (főleg a textiliparban) a termelés korlátozásával ment végbe. Magyarországon is fejlesztették a b ányászatot. Összességében minden államban nőtt a foglalkoztatottság, sőt a mozgósítás miatt munkaerőhiány jelentkezett. Ennek hatására – Németország példájára – különböző formákban bevezették a munkakötelezettséget és kényszermunka-táborokat is szervezetek. A kölcsönös kereskedelmi kapcsolatok kliring-megállapodásra épültek, ezek azonban meglehetősen különlegesek voltak. A német importőrök a vásárolt áruk ellenértékét a Birodalmi Banknál levő számlára fizették be. A csatlós államokban az exportőrökkel a kötelezettséget a megfelelő központi bank egyenlítette ki. A

Birodalmi Banknak tehát a csatlós országoknak kivitt árukért kellett a német vállalatoknak fizetnie, az importőrök pedig saját központi bankjukkal számoltak el. Ez a rendszer lehetővé tette, hogy az egyik vagy másik oldalon pozitív egyenleg keletkezzék, amit normális körülmények között megfelelő áruforgalmi korrekcióval kellett kiegyenlíteni. Minthogy azonban az egész német gazdaságot a front szükségleteinek rendeltek 22 alá, a Birodalomban egyre nehezebb volt áru találni a vele együtt működő országokba irányuló kivitel számára. A német vásárlások főleg a háború második szakaszában nőttek, az ellenkező irányú szállítások viszont csökkentek. Végeredményben a csatlós országok bankjai növekvő pozitív szaldóval rendelkeztek a Birodalmi Banknál, a pénzt azonban nem tudták felhasználni. A klíringrendszer Németországnak partnereivel szembeni eladósodásává vált. Ilyen körülmények között Németország

csaknem ingyen kapta a szükséges nyersanyagokat és élelmiszereket, mivel a szállítók járandóságát az egyes országok bankjai fizették. Pénzforgalmuk emelkedett, ugyanakkor nem nőtt a piacon az árutömeg. Sőt, ellenkezőleg, a Németországba irányuló export fejlődésével együtt romlott az ellátás, emelkedtek az árak, és megindult az infláció. A csatlós államok gazdaságát egyre jobban sújtották a kedvezőtlen árviszonyok is. A háború alatt a Németországnak és Olaszországnak szállított nyersanyagok és élelmiszerek ára jóval kevésbé emelkedett, mint a Birodalomban importált ipari termékeké. Végül súlyos tehet volt a Németország mellett és az ő érdekében harcoló hadseregek fenntartása, valamint az egyes országokban levő német csapatok állomásozásának költségei. Összefoglalóan, a gazdasági fellendülés időszaka rövidnek bizonyult, és 1942-től az országok többségében érezhetően romlottak a lakosság

életkörülményei, holott a termelés emelkedett. 1944-ben mindenütt visszaesett a termelés, és dezorganizálódott a gazdaság. Amikor a háború első szakaszában a lakosság helyzetének javulásáról beszéltünk, nem említettük a kivételes törvényeket, ami egyes csoportokat sértett. A hitleri Németország példájára az összes államban bevezették a z sidóellenes törvényeket. Legkorábban Magyarország lépett erre az útra Az állampolgári jogok korlátozása és a tulajdonjogtól való megfosztás a hitlerista haláltáborokba való deportálással végződött. Csak Bulgáriában nem egyezett bele a kormány a zsidók kitelepítésébe és kiirtásába, méghozzá az e t ekintetben egységes közvélemény nyomására. Ez a sors vár azonban a bolgár csapatok által megszállt területek zsidó lakosságára. A Harmadik Birodalom, felhasználva csatlósai természeti és emberi erőforrásait, homályos ígéreteket tett nekik a háború utáni időkre

vonatkozólag. A valóságban a hitleri tervek német uralmat irányoztak elő Európában (csak délen szándékoztak engedményeket tenni Olaszországnak), minden más népnek alárendelt helyzetben kellett volna lennie, gazdaságuknak pedig a „felsőbbrendű népet” szolgálni. A háborús vereség lehetetlenné tette e tervek megvalósítását. A TŐKÉS VILÁG HELYREÁLLÍTÁSA 1950-IG A második világháború után a tőkés gazdaság helyreállítása még a legfejlettebb nyugat-európai országok – mint Nagy-Britannia, Franciaország, Németország – esetében is az amerikai tőke segítségével és annak érdekében történt. Míg 1948-ban Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország ipari termelése alig érte el a háború előtti szintet, Nyugat-Németországé jóval alacsonyabb szinten volt, addig az Egyesült Államok ipara több mint kétszer annyit termelt, mint a háború előtt. A háború befejezése ugyan bizonyos fokig mérsékelte az amerikai

ipari termelés fejlődését – a legmagasabb szintet 1943-ban érte el (1935-1939 átlagát 100-nak véve 247) – de 1946 után ismét emelkedni kezdett. A gazdasági helyreállítás megkezdését megnehezítette az Egyesült Államok, amikor a japán háború befejezése megszakította a len-lease keretében történő szállításokat (fegyver-, iparcikk- és élelmiszer-szállítások a Hitler-ellenes koalíció államainak ingyen vagy kedvező hitelfeltételek mellett). A további szállításokért teljes árat kellett fizetni 23 Az Egyesült Államoknak azonban érdekében állt az, hogy növelje a többi tőkés ország (különösen a fejlettek) gazdasági színvonalát, és hogy azok gazdaságilag stabilizálódjanak. Ez esetekben az amerikai gazdaságpolitika céljai találkoztak a háborútól meggyengült államok érdekeivel. A közös feladatok megvalósításához egyebek között felhasználták az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Ennek felügyelete alatt

1945-ben, a Bretton-Woods-i egyezmény értelmében az ENSZ szakosított szerveiként létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (International Bank for Reconstruction and Development - IBRD) és a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Found - IMF). Az IBRD újjáépítési és gazdaságfejlesztési célokra hosszú lejárató kölcsönöket nyújtott a tagországoknak. Tekintettel az IBRD által folytatott politikára, a szocialista országok nem vettek részt tevékenységében, és Lengyelország is kilépett a szervezetből 1950-ben. A Nemzetközi Valutaalap 1947-ben kezdte meg működését, segítséget nyújtva a tőkés országoknak a valutastabilizáció és az árfolyamok állandóságának biztosítása érdekében. Ennek nemcsak az Egyesült Államok számára volt nagy jelentősége, hanem fontos szerepet játszott a kölcsönös gazdasági kapcsolatokban is. A helyreállítás fontos tényezőjét jelentette az ún. Marshall-terv,

Európa újjáépítési programja (European Recovery Program). 1947-ben dolgozták ki a G. C Marshall közreműködésével – innen ered elnevezése -, és 19481952 között valósították meg A Marshall-terv keretében a tőkés országok áru- és hitelsegélyt kaptak az Egyesült Államoktól, 16,4 milliárd dollár értékben. A segélyt felhasználó országok kötelezettséget vállaltak, hogy koordinálják gazdaságpolitikájukat, jobban kihasználják készleteiket, kölcsönösen kiegészítik egymást gazdaságilag, kibővítik és liberalizálják a nemzetközi kereskedelmet. AZ IPARI TERMELÉS ALAKULÁSA EGYES TŐKÉSORSZÁGOKBAN 1945-1951 KÖZÖTT 24 A Marshall-terv ugyan elsősorban az amerikai gazdasági expanzió szempontjából volt hasznos, de hozzájárult a tőkés-, főleg a fejlett országok gazdasági helyreállításához is. Ösztönözte a nyugat-európai integrációs folyamatokat, amelyek a tőkés gazdasági növekedés meggyorsításának új

tényezőjévé váltak. A Marshall-terv kiterjedt Németország nyugati megszállási övezeteire, a későbbi Német Szövetségi Köztársaságra is, amely összesen mintegy 1,6 milliárd dollárt kapott. Ebből az élelmiszerek és mezőgazdasági termékek értéke több mint 680 millió dollárt tettek ki, az ipari szállítások értéke pedig meghaladta a 750 millió dollárt. Az a tény, hogy a Marshall-terv a Német Szövetségi Köztársaságra is kiterjedt, mutatta: megváltozott és a Szovjetunió, valamint a többi szocialista ország ellen fordult az amerikai világpolitika. Az amerikai kormány már 1946-ban kijelentette, hogy a német gazdaság helyreállítása nélkül nem lehet megvalósítani Európa helyreállítását. A Németországgal szembeni jóakaratú politika együtt járt az amerikai, majd az angol tőke fokozott behatolásával. A potsdami egyezmény ellenére gyorsan felhagytak a német hadiipari vállalatok leszerelésével, eltekintettek a kartellek

felszámolásától is. 1948-ban a nagytőke amerikai és angol képviselői úgy döntöttek, hogy meggyorsítják a német kohászat, valamint a nehéz- és könnyűipar egyéb ágainak fejlesztését. A tőkés országok helyreállítása nem csupán az amerikai tőke segítségével történt. Lényeges szerepet játszottak a gazdasági növekedés belső tényező is. Működtetésüket szolgálta a kormányok gazdaságpolitikája, amely figyelembe vette a h armincas évek válságellenes politikájának és a háborús időszaknak amerikai és a hazai tapasztalatait. Megerősödött a gazdasági beavatkozás szerepe, nőtt az állam részvétele az ipari beruházásokban. A gazdasági növekedés egyre jelentősebb tényezője lett a külkereskedelem. A kölcsönös csere gyors növekedése arra ösztönzött, hogy intenzifikálják néhány, az adott ország számára legelőnyösebb ágazat szakosított termelését. Egyidejűleg a tőkés országok gazdaságpolitikájában

erősödött az agrárprotekcionalizmus, a mezőgazdasági termékek ármanipulációja a külkereskedelemben, valamint a fokozott beavatkozás a belső agrárpiacon. A tőkés országok helyreállítási periódusának kezdetén a külső tényezők túlsúlyáról beszélhetünk, az idő múlásával azonban egyre nagyobb szerepet kezdtek játszani a belső tényezők, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok helyreállításából következően, 1950-ig inkább a tőkés világon belül. Az új erőviszonyok a tőkés rendszeren belül és az egész világgazdaságban is a következő évben alakultak ki. A NÉMET SZÖVETSÉGI KÖZTÁRSASÁG GAZDASÁGA A második világháború után Németország gazdasága a katonai vereség következtében éveken keresztül csak lassan fejlődött, 1950-től kezdve az ipari termelés fejlődése meggyorsult, különösen amióta a német gazdasági életbe fektetett amerikai tőke éreztetni kezdte hatását, a nagy monopóliumok újraéledtek és

megindult a hadsereg és hadiipar feltámasztása. E gyors fejlődés, melynek üteme a második világháború után a vezető tőkés országok között a legnagyobb volt, 1956-ig tartott, amikor az NSZK ipari termelése elérte a második világháború előtti, 1936. évi szint kétszeresét Ez a fejlődés elsősorban (az Egyesült Államok és Nagy-Britannia segítségével) a h adipotenciál helyreállítását szolgáló iparágakra (gépgyártás, elektrotechnika, gépjárműipar, vegyipar, 25 finommechanika és optika) terjedt ki. 1956 óta a termelés emelkedésének üteme a hadipotenciált szolgáló iparágak kivételével lelassult, sőt egyes iparágakban 1958-59-ben visszaesés mutatkozott. Különösen jelentős a csökkenés a szénbányászatban: 1958 végén a Ruhrvidék bányáinak raktáraiban az eladatlan szén- és kokszkészletek 18,5 millió t-t tettek ki, vagyis 5 mó tval múlták felül az 1929-33. évi nagy gazdasági krízis maximális eladatlan

készleteit Visszaesés mutatkozik a textil- és cipőiparban is. Az NSZK ipari termelése 1958-ban a k apitalista világtermelés 10,5 %-ával a tőkésvilágban második volt, exportja a kapitalista világexport 9,6 % -ával harmadik helyen állt; importja a kapitalista világimport 7,5 %-a. Készáru exportja a kapitalista világexport 18,5 %-ával második helyen áll a tőkés világgazdaságban. 1958-ban az ipari és mezőgazdasági termelés értékének aránya 87,7:12,8 volt. Az ipar belső piacának kialakítását nagymértékben előmozdította az állótőke felújítása és folyamatos növelése. 1950-58 között kb 390 milliárd márkát, átlagosan az évi nemzeti jövedelem 23-25 %-át fektették be az előző két évtizedben elavult vagy a második világháború alatt tönkrement termelési kapacitások helyreállítására. Az új német gépesített hadsereg felállítása szintén nagy lökést adott a nehézipar fejlődésének. 1955-58 között a nyugatnémet

cégek a kormánytól 7,4 m illiárd márka hadianyag megrendelést kaptak, így az új technika bevezetése, a munkafolyamatok jobb megszervezése, a munkaintenzitás fokozása hozzájárult a termelékenységnek 44 % -os (1958-ban 1950-hez viszonyítva) növekedéséhez. 1955-től a német szénbányászat, acél- és nyersvasgyártás, hajóépítés, gép- és vegyipar a tőkés világgazdaságban ismét az első helyek egyikét foglalja el és az NSZK ma a tőkés Európa vezető ipari állama. Az iparral szembe a mezőgazdasági termelés a háborús károk helyreállítása után nem fejlődött megfelelő mértékben. A nemzeti jövedelemben 1958-ban a mezőgazdaság részesedése 7,2 %, a bányászaté 6,2 %, a feldolgozó iparé 40,5 %, az építőiparé 5,7 %, a kereskedelemé 13,6 %, a közlekedésé és a hírközlésé 7,1 %, a pénzügyé 3,6% volt. Gazdaságára jellemző a termelés nagyfokú koncentrációja, az uralkodó monopóliumok hatalma és az agresszív

tőkeexport. 1958-ban a nagyüzemek (több mint 1000 dol gozóval), amelyek az összes üzemnek csak 1,2 %-át képezték, adták (az iparban dolgozók 39 %-ával) az összes ipari termelés 41 %-át. 1938-hoz képest a tőkekoncentráció jelentős előrehaladást mutat, a 10 mó márka alatti alaptőkével rendelkező részvénytársaságok százalékos aránya állandóan csökken; ezek 1938-ban az összes részvénytársaságok 94 %-át ették ki az összes részvénytársasági alaptőke 32,9 %-ával, 1955-ben pedig a részvénytársaságok 86,9 %át a részvénytőke 18,3 %ával. Ugyanakkor a 100 márkám felüli alaptőkével rendelkező részvénytársaságok (1938-ban a részvénytársaságok 0,5 % -a az összes alaptőke 25 %-val ) 1958-ban a r észvénytársaságok számának 2,3 %-át tették ki és alaptőkéjük az összes alaptőke 48,6 %-a volt. Ipara területileg is koncentrált, a szénbányászat, vas- és acéltermelés, valamint a gépgyártás zöme a Ruhrvidékre

összpontosult, amely a világ egyik legjelentősebb szénmedencéje és NyugatEurópa legnagyobb iparvidéke. Fontos kőszénmedencék találhatók még a Saar-vidéken és Aashennél. A két világháború között kialakult nagy német monopolszervezeteket (Vereinigte Stahlwerkw, IG Farbenindustrie) a második világháború után a potsdami határozatok értelmében fel kellett volna számolni, de a megkezdett dekartelizálás hamarosan abbamaradt, a l egtöbb régi monopolszervezet újjáalakult, sőt újabbak jöttek létre. A legfontosabb német monopóliumvállalatok iparáganként (az adatok 1958-ra vonatkoznak.): Szénbányászat, vas- és acélipar: Mannesmann 3 m illárd márka aktivával és 78550 munkavállalóval (a nyugatnémet acéltermelés 8,1 %-ával); Gelsenkirchener Bergwerks 26 Aktiengesellschaft 2,3 millárd márka aktivával és 83500 m unkavállalóval; Rheinische Stahlwerkw 2,01 milliárd márka aktivával és 81600 munkavállalóval (az acéltermelés 4

%-ával); a salzgitteri AG für Berg und Hüttenbetriebe (a volt Hermann Göring Művek kohászati üzemei, állami tulajdonban) 2,15 milliárd márka aktivával és 72740 munkavállalóval (az acéltermelés 7,6 %-ával); Phoenix-Rheinrehr 1,7 milliárd márka aktivával ás 48550 munkavállalóval (az acéltermelés 10,6 %-ával); August Thyssen-Hütte 1,7 m illiárd márka aktivával és 38400 munkavállalóval (az acéltermelés 6,8 %-ával); Klöckner 1,24 milliárd márka aktivával és 53600 munkavállalóval (az acéltermelés 7,2 %-ával); Dorthmund-Hörder-Hüttenuion 1,1 milliárd márka aktivával és 26100 m unkavállalóval (az acltermelés 11,6 % -ával); Gusstahlwerk Bochumer Vorein 0,58 m illiárd márka aktivával és 18200 munkavállalóval (1957: az acéltermelés 5,2 % ával); Hüttenwerk Oberhausen 0,62 milliárd márka aktivával és 13800 munkavállalóval (1957). A kohászatban és a gépgyártásban egyaránt érdeketl monopóriások a Friedrich Krupp

vállalat 105200 munkavállalóval (az acéltermelés 7,6 % -ával); a Gutehoffnungshütte (Haniel-konszern) 71800 munkavállalóval (az acéltermelés 7,4 %-ával); a nehézgépgyártásban a Demag 2200 munkavállalóval. Az elektromosgép-gyártás és elektrotechnika legnagyobb monopóliumai A nagy trösztök közötti kapcsolat és ezzel az NSZK gazdasági életének ellenőrzése a háború után továbbra is a névleg decentralizált három monopolbank kezében van (az adatok 1958-ra vonatkoznak): A Deutsche Bank (most Rheinisch-Westfalischo Bank néven) 126 részvénytársaságot ellenőriz, össztőkéje 7,8 milliárd márka; a Dresdner Bank (most Rhein-Rohr-Bank néven) 70 részvénytársaságot ellenőriz, össztőkéje 5,9 milliárd márka; A Commerzbank (most Bankvereinigung néven működik) össztőkéje 4,8 milliárd márka. Ez a három nagybank, amely a két világháborút előkészítette és finanszírozta. Ma 670 f iókkal rendelkezik és alaptőkéjük

nagyságával Nyugat-Európa bankjai között előkelő helyet foglalnak el; az összes nyugatnémet hitelintézmény betétének 60 %-át összpontosítják, és a hitelműveletek 53,5 %-a rajtuk keresztül bonyolódik le. Németországnak a második világháború előtt jelentős külföldi tőkebefektetései voltak, amelyeknek egy része a népi demokratikus országokban az államosítások során, más része a Németországgal hadban állt kapitalista országokban háborús jóvátétel címén elveszett. A második világháború után 1952-től a nyugati megszállók engedélyezték az újabb német tőkekivitelt, mely 1959-re 2,3 milliárd márkára emelkedett (csak a k özvetlen befektetések összege). A külföldön befektetett tőke 36 %-a európai országokban, 28,6 %-a Latin-Amerikában (ebből 20 % Brazíliában), 14,4 %-a Kanadában, 7,7 % -a az Egyesült Államokban, 6,5 % -a Afrikában, 4,4 %-a Ázsiában, 2,4 %-a Ausztriában nyert elhelyezést. Az exportált tőke

15 %-a a kohászati iparból, 11 %-a a vegyiparból, 10 %-a az elektrotechnikai iparból, 8 %-a a banktőkéből származott. Ugyanekkor a külföldi tőkebeáramlás is megkezdődött, elsősorban az Egyesült Államokból, mely a nagy német monopóliumokba nyomult be. A külföldi tőke kezében van a német részvénytársaságok részvényeinek kb. 15 % -a 3,5 m illiárd márka értékben, melynek 1/3-a amerikai, 20 %-a angol, 20 %-a francia, a többi holland, svájci, belga svéd eredetű. Az amerikai tőkének 500 nagy nyugatnémet vállalatban van befolyása. Az amerikai tőke közvetlen támaszpontjai a nagy amerikai monopóliumok leányvállalatai, pl. az Opel-autógyár (a General Motors fiókvállalata) Rüsselsheimben, 1958-ban a nyugatnémet gépkocsigyártás 19 %-ával és a nyugatnémet Ford Művek Kölnben, a gépkocsigyártás 7,5%-ával; a T elefunken, az elektrotechnikai ipar egyik legfontosabb vállalata; az amerikai kőolajipart az Esso (a Standard Oil

leányvállalata) képviseli. Az angol – holland Royal Dutch Shell szintén jelentős üzemekkel, főleg finomítókkal rendelkezik. Az élelmiszeriparban az angol-holland Unilever tröszt érdekelt, mely 27 az NSZK margarintermelésének 50 %-át adja. A szénbányászatban és kohászatban a külföldi – legjelentősebb a francia, amerikai és holland – anyagiparban jelentős Verelnigte GlanzstoffFabriken (Oberbreuch, Wuppertal) részvényeinek 76 % -a a holland AKU-tröszt tulajdona. Aktíváinak összege 1958-ban 671 mó márka, munkavállalóinak száma 21785. MEZŐGAZDASÁG Az ország területének (1958-ban) 3,6 % -a szántóföld, 27 % -a rét és legelő, 29 %-a erdő. A mezőgazdaság súlya a nyugatnémet össztermelésben Németország kettéosztása miatt csökkent (1955-ben 100 főre 28 ha mezőgazdaságilag hasznos terület jutott, 1938-ban 42 ha ). Ennek ellenére a gazdasági életben a mezőgazdaság továbbra is nagy szerepet játszik. A mezőgazdasági

termelésben a v ezető szerep a nagyparasztságé és a nagybirtoké, mint a második világháború előtt. A potsdami konferencia határozata ellenére Nyugat-Németországban a földreformot nem hajtották végre. A nyugatnémet mezőgazdaság magas technikai felkészültséggel dolgozik. 1958-ban 660000 traktor, főként a nagy- és középgazdaságokban. Az általában gyenge minőségű talajon a műtrágya-felhasználás következtében magas termelékenységet érnek el. Áltagos hozam az 195758-as években (ha/q): rozs 25, búza 28,3, árpa 27,5, zab 26, cukorrépa 895,8, burgonya 216 A mezőgazdaság a lakosság szükségletének csak 65-70 %-át tudja ellátni, kivéve a burgonyát és a cukorrépát, amelyek a szükségleteket fedezik. Gabonaféléket (évenként 4 mó tonnát), hús- és tejtermékeket (elsősorban Dániából és Hollandiából) importál. A mezőgazdaságban elterjedtek voltak a kulákirányítás alatt álló felvásárló és értékesítő

szövetkezetek. 1957-ben 22818 szövetkezet volt 3,8 mó taggal AZ IPAR FEJLŐDÉSE Az NSZK ipara a világpiacon előkelő helyet foglal el, a szén, acél, minőségi acéláruk, közepes és nehéz szerszámgépek, teljes gyári berendezések, ötvözött színes- és könnyűfémek, gépkocsik, elektromos berendezések, hadfelszerelési cikkek, személy- és kereskedelmi hajók, vegyipari cikkek (festékek, robbanóanyagok, szintetikus textíliák, gyógyszerek, műtrágyaféleségek) termelésével. A kapitalista világban első helyen áll barnaszén- (a tőkés világtermelés 17 %-a), kálisó- (a kapitalista világtermelés 35 %-a) és motorkerékpár-termelése, valamint személykocsiexportja a kapitalista világexport 30 %-ával (1958-ban 650000 db), második helyen (Az Egyesült Államok után) nyersvas-, acél-, (a kapitalista világtermelés 11,6 %-ával) és gépkocsitermelése (a kapitalista világtermelés 12 %-ával), a harmadik helyen elektromosenergia- (a

kapitalista világtermelés 6,3 %-ával), feketeszén termelés (a kapitalista világtermelés 12 %-ával). Optikai műszerekből a világexport 17,5 %-át, vegyszerből a világkivitel 16 %-át, a textilipar termékeiből a világexport 7 %-át adja; a játékipar termelésének 50 %-a exportra kerül. Energiagazdaságának alapja a magas kalóriájú, jól kokszolható, zsíros feketeszén, mely az energiamérlegben 1958-ban 65 % -kal szerepelt, a b arnaszén részesedése ugyanakkor 17 %, a kőolajé 15,5, a vizienergiájé 1,5 % volt. A kőolaj jelentősége az energiagazdaságban gyorsan nő Feketeszénből (1958-ban) 11,6 millió t-t exportált és 16,2 millió t-t importált. Kőolajtermelése és az Ems folyó mentén terülnek el, a földgáztermelés legjelentősebb telephelye Rehden AlsóSzászországban és Stockstadt Hessenben. Jelentős műbenzingyártás (vegyi úton kőszénből) Ludwigshafen, Oberhausen és Castrop-Rauxel nagy műveiben. 28 A Saa-rvidéken

1959-ben történt gazdasági beolvadás után a nyugatnémet nehézipar elsősorban a szénbányászat, vas- és acélkohászat újabb üzemekkel bővült. A nyugatnémet nagyipar, elsősorban a kohó- és gépipar alapját a s zén- és vasérckészletek képezik. A vas- és acélipar jelentős része a Ruhrvidékre összpontosul, ahol a hatalmas nehézipari monopóliumok üzemei működnek. A nagykohók száma 1956-ban 122 volt (1958-ban csak 39 volt üzemben). Fő telephelyeik: Duisburg, Rheinhausen, Hagen, Ruhr, Oberhausen Világgazdasági méretekben is jelentős vegyipara; Vállalatainak fele nagyüzemekből áll. A vegyipar fő centrumai az Alsó-Rajnán Köln és Leverkusen (gyógyszer), Hüls (műgumi), a FelsőRajnán Mannheim. KÖNNYŰIPARI ÁGAZATOK A pamutipar Németország egyik legfontosabb könnyűipari ága. 1957-ben az orsók száma 5,8 millió, a szövőszékek száma 123000 volt. 1958-ban 273600 t pamutszövetet gyártottak A gyapjúorsók száma 1957-ben 1,2

millió, a szövőszékek száma 18385, gyapjúszövet termelés 74000 t volt. A pamutipar nagyrészt kisebb üzemekből áll, telephelyei főként Észak-RajnaVesztfáliánban, ahol a legfontosabb centrumok: Krefeld és Wuppertal Másik pamutipari góc a Neckar völgye (Stuttgard, Esslingen, Routlingen), továbbá ÉszakBajorország. A gyapjúipar székhelye Aachen környéke, a selyem- és bársonyiparé az Alsó-Rajna Cipőtermelés 1958-ban 132 millió pár, legnagyobb központja Pirmasens (Rajna-Pfalzban), amely az össztermelés 25 %-át adja; a bőripar termelésének 80 %-a Offenbachban összpontosul. A gumiipar fő gócai Hannover, Hamburg, Köln, Aachen, Wuppertal, Mannheim, München. Az üvegipar székhelye a Ruhr- és a Saarvidék, az optikai iparé Stuttgart, Wetzlar, München, Braunschwoig, a kerámiai iparé München, Kronach és Selb ("Rosenthal porcelán"), a játékiparé Nürnberg, Coburg, Württemberg és Hessen. A könnyűipar anyagszükségletének nagy

részét külföldről fedezi. Élelmiszeripara egyrészt hazai, másrészt -főleg növényi zsiradék- és dohányipara- külföldi nyersanyagot dolgoz fel. Főbb cikkei (1958-ban): cukor 1,44 m illió tonna, margarin 603000 tonna, sör 41 millió hektóliter, cigaretta 55 milliárd db. A sörgyártás fő telephelyei: München, Kulmbach, Nürnberg, Dortmund, Hamburg. KÜLKERESKEDELEM Németország gazdasági életében a külkereskedelem nagy jelentőségű, mivel iparának kapacitása nagymértékben túlhaladta a hazai nyersanyagbázis lehetőségeit, ugyanakkor ipari termékeinek elhelyezéséhez is külföldi piacra van szüksége. A második világháború utáni években a nyugatnémet tőkéseknek sikerült a külkereskedelmet helyreállítani, sőt kibővíteni a tőkés világpiacon. Ezt elsősorban az aránylag alacsony munkabérek következtében olcsón termelt árukkal és az Egyesült Államok segítségével érték el. 1958-ban a nyugatnémet export háromszorosa

volt a háború előttinek. A viszonylag szűk belső piac ellenére a német nagyipar számára az árukivitel lehetővé tette a kapacitás növelését. 1958ban a gépek és berendezések termelésének 36 %-a kivitelre került és a világ gépexportjának 19 %-át tette ki. A vegyipar termelésének 32 %-a, az elektronikai ipar 26 %-a, a gépkocsigyártás 50 %-a, a finommechanika és optika 42 %-a, a hajóépítés 46 %-a került exportra. 29 A BELSŐ EGYESÍTÉS Németország történelmében az egyik legnagyobb jelentőségű esemény, a kettészakított állam közeledése, majd egyesülése volt Az állami egység irányába mutató első államszerződést 1990. május 18-án írták alá a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról, amely valójában felszámolta az NDK korábbi gazdasági rendszerét. A keletnémet gazdaságnak a magántulajdonon, a szabad árképzésen és az állami monopóliumok leépítésén kell alapulnia. A felszabaduló állami

támogatásból finanszíroznák a g azdaság átalakítását. Az egyesített Németország átvette az egykori NDK-nak a Szovjetunióval szemben fennálló kereskedelmi kötelezettségeit. A pénzügyi unió egységes pénzügyi területet hozott létre, amelynek közös pénzneme a Deutsche Mark (DM) lett. A gazdasági unió alapját a szerződés "a szociális piacgazdaságban, a két szerződő fél közös gazdasági rendszerében" határozta meg. A szociális unióval az NDK kötelezettséget vállalt a s zociális és a m unkanélküli biztosítás rendszerének bevezetésére, beleértve az NSZK munkatámogatási rendszerének megfelelő intézkedéseit. A nyugdíj-, beteg- és balesetbiztosítást is az NSZK rendszeréhez igazították. A rendelkezések 1990. július 1-jén léptek életbe, s egyúttal megszüntették a személyi ellenőrzést a német belső határon. Nem döntöttek a két legkényesebb kérdésről: a kelet-németországi korábbi tulajdonosok

igényeinek szabályozásáról és az államosított tulajdon reprivatizálásáról, beleértve a földbirtokokat és a mezőgazdasági üzemeket. Ugyanakkor megállapodás jött létre KeletNémetország pénzügyi támogatásáról: a szövetségi kormány és a 11 tartomány májusban megállapodott a Német Egység Alapjának (Fonds Deutsche Einheit) létrehozásáról, amelyből 1994 végéig 155 milliárd márka újjáépítési segélyt folyósítottak Kelet-Németországnak. A pénzügyi ráfordítások ellenére a keletnémet gazdaság gyors fellendüléséhez fűzött remények tévesnek bizonyultak. A rossz termelékenységi mutatók elriasztották a m agánberuházókat, a k öztámogatási és munkateremtési programokat pedig nem lehetett az eredetileg tervezett méretekben fenntartani. Az eredmény az átlagosan 15 százalékos munkanélküliség lett, amely néhány régióban még magasabbra szökött. Mivel a keletnémet területek vezető pozícióit többnyire

nyugatnémetek kapták meg, a megosztás a fejekben továbbra is fennmaradt. Az 1990. június 17-i alkotmánymódosító rendelet az NDK-t szabad, demokratikus, föderatív és ökológiai irányultságú jogállammá változtatta. Megerősítették az NSZK-val kötött uniós szerződéseket, júliusban pedig visszaállították a régi tartományokat. Törvényben rögzítették a közvetlen csatlakozást előkészítő választási szerződést és az egyesítési szerződést. 1990. október 3-án az N DK csatlakozott az NSZK-hoz A két német állam második államszerződését, az egyesítési szerződést augusztus 31-én írták alá. A tulajdon kérdése sokáig számos bizonytalanság és nehézség forrása maradt. 30 AZ ORSZÁGON BELÜLI ASSZIMETRIA Az újraegyesülés után az ország és a n emzet egyesített ugyan, de még messze nem egységes; jóllehet együtt van, mégsem vált eggyé, nem megosztott ugyan, de továbbra is csupán megduplázódott. A

megnövekedett Német Szövetségi Köztársaság még mindig történelmi félkésztermék. Az egyesülés napján Németországban 79 millió 670 ezer ember élt; a n yugati országrészben 63 millió 560 ezer, az egykori NDK-ban 16 millió 110 ezer. A békés forradalommal felérő társadalmi-politikai változás után az összenövés még mindig csak távoli cél. Negyven évnyi megosztottság után az ellentétek csak nehezen hidalhatók át, a négy évtized alatt kialakult kétféle német gondolkodás, életvitel, szokások, viselkedés nem könnyen hasonul egymáshoz. Helmut Kohl, aki az egyesülés után gyors változást, a volt NDK viharos fejlődését, felvirágozását ígérte, már 1993 s zeptemberében, a CDU berlini kongresszusán kénytelen volt arra figyelmeztetni honfitársait, hogy még hosszú utat kell megtenni Németország belső egységének helyreállításáig. Az egyesülés utáni években a gondok inkább szaporodtak, a keleti és a nyugati

országrészben lakók életszínvonalának a közeledése helyett sokszor inkább távolodása volt tapasztalható. A fejlődés a keleti országrészben rendkívül jelentős. Előnyösen megváltozott a volt NDK képe A hiánygazdaság már a DM bevezetésével megszűnt. Szinte varázsszóra minden kapható volt, hihetetlen gyorsasággal nyitották meg kapuikat az új áruházak, bevásárlóközpontok, az árukínálat már régen azonos színvonalú a nyugatéval. Keleten egy idő után inkább arra panaszkodtak a fogyasztók, hogy megszokott termékeik eltűntek a polcokról, azokat a nyugatnémet konkurencia árui foglalták el, és természetesen szinte mindig a régieknél drágábban kínálták őket. A városok és a vidéki települések kivirultak. A házakat, a középületeket, az utakat, utcákat rendbe hozták. Mintegy 5 millió lakást felújítottak, és továbbra is mindenütt folyik az építkezés Berlin, ahová 1999-ben Bonnból átköltözött a kormány és a

Bundestag (a parlament), Németország régi-új fővárosa lett. A három és fél milliós metropolis teljesen átépült: új városnegyedek születtek, a műemlékeket restaurálták. Az építkezések mérete és kivitelezése egész Európában egyedülálló volt. Emlékezetes, hogy az NDK lakossága főleg abban érzékelte a nyugat-németekhez viszonyított elmaradottságát, hogy nagyon nehezen jutott autókhoz – Trabanthoz, Wartburghoz –, és nem utazhatott nyugatra. Az elmúlt évtized alatt mindkét igényük teljesült, ebben is utolérték a nyugati országrészt. A személygépkocsik száma keleten megkétszereződött: 1999-ben 7 m illió autó járta az utakat, minden második keleti lakosnak, akárcsak nyugati honfitársaiknak, van kocsija. A turizmus alakulásáról nincsenek megbízható adatok. Sem a hivatalos szervek, sem az utazási irodák nem tartják számon, hogy a két országrészből, illetve a különböző tartományokból mennyien és hová

utaznak. Közismert azonban, hogy a keletieknek nem kell már megelégedniük egy balatoni kirándulással, hanem nagy buzgalommal hozzák be elmaradásukat: ugyanúgy járják a világot, mint a nyugatiak. A keleti országrészben lakók számára új jelenségként jelentkezett az a tény , hogy létbizonytalanságban éltek, és élnek a mai napig. Ennek az a z oka , hogy sokan munkanélküliek, illetve tartanak attól, hogy egyik napról a másikra munkanélkülivé válhatnak. 1999. december 31-én Németországban 4 m illió 47 e zer embernek nem volt munkája Ez a munkaképes lakosság 10,3 százaléka. Csakhogy ebből az egykori NDK-ra csaknem 1,4 millió 31 esik, míg Nyugat-Németországra, amelynek négyszer annyi lakosa van, mint a k eleti országrésznek, 2,7 m illió. Tehát Nyugaton 8-9, keleten 17-18 százalék a munkanélküli kvóta: itt csaknem minden ötödik embernek nincsen munkája. Mindez egy olyan országrészben, amelynek lakói hozzászoktak, hogy

százszázalékos a foglalkoztatás, sőt, az NDK-vezetés állandóan a munkaerőhiányra panaszkodott. Igaz, a beavatottak tudták, hogy ez az állapot a gyáron belüli munkanélküliséggel, a t echnológia elmaradottságával és a m unkaszervezés alacsony színvonalával magyarázható. A foglalkoztatottak azonban természetesnek tartották, hogy szükség van a munkájukra. Az egyesülés után a k eletnémet területen nagy iramban építették le az ipart, illetve azt a privatizálással nyugatnémet bankoknak, vállalatoknak szolgáltatták ki. A privatizációs hivatal, nem teremtett új munkahelyeket, sem erős vállalatokat, és nem alakult ki korszerű ipari struktúra sem. Az NDK-t virágzása idején a világ 10. l egfejlettebb ipari országaként tartották számon GDPjének 70 százalékát az ipar szolgáltatta Feldolgozó ipara 1989-ben több mint 3 millió embernek adott munkát. Jelenleg ebben az ágazatban csupán 600 ezren dolgoznak A nyugati országrésznek,

még a hagyományosan inkább agrárgazdálkodást űző vidékein is, ma fejlettebb az ipara, mint Kelet-Németország egykori ipari centrumainak. Néhány nagyvállalatnak – mint például a Volkswagennek – van ugyan keleten is leányvállalata, de ezek nem mérhetők sem nagyságukban, sem az alkalmazott technikában és még kevésbé a foglalkoztatottak számában a nyugati üzemeikhez. Jénában a Zeiss Művek a német optikai iparág bölcsője, világszerte nagyra tartott központja volt. Az egykori óriás kombinát ma legfeljebb középüzem nagyságú, de több leányvállalatot létesített Közép-Kelet Európában amire jó példa a M agyarországon - Mátészalkán felépített üzeme mely túlnőtt anyavállalatán. A fejlesztés lemaradását mutatja, hogy míg 1988-ban a Zeiss Művekben 310 találmányt jelentettek be, tíz évvel később a két utódcégnél mindössze huszonnyolcat. Németország 100 legnagyobb konszernje között nem található egyetlen

keletnémet sem. Az NDK ipara rendkívül koncentrált volt: 1989-ben még 132 ór iáskombinát uralta a terepet. Jelenleg keleten 500-nál több munkavállalót csupán 172 vállalat foglalkoztat, nyugaton – 2128. 1998-ban 800 ezerrel kevesebben éltek a keleti országrészben, mint 1990-ben. A Statisztikai Hivatal számítása szerint 2010-ig további negyedmillióval lesznek kevesebben Kelet-Németországban. Az egyesülés következménye az is, hogy a két országrész között megindult a lakosság vándorlása. Nem csak keletről igyekeztek nyugatra, hanem nyugatról is sokan települtek át az egykori NDK-ba. Munkahelyváltozás, családi okok, jobb tanulási lehetőség és még sok minden más váltotta ki a lakóhelycserét. A viszonyok rendeződésével a nyugat felé menekülés csillapodóban van Kelet-Németország gazdasági elmaradottságára jellemző, hogy az össznémet bruttó hazai termék, a GDP 10 százalékát állítják elő, holott a lakosság 20

százaléka él ezen a területen. A munka termelékenysége a nyugatinak csak 60 százaléka. A német gazdaság nemzetközi versenyképességének olyan fontos tényezőjéhez, mint az export, csak két százalékkal járulnak hozzá. Az egy főre eső adóbefizetés keleten nem egészen a fele a nyugatinak. Ez is az oka annak, hogy az államnak évről évre nagyobb összegeket kell fordítani a keleti újjáépítésre. A transzfer – ahogy ezeket az átutalásokat nevezik – 1991 és 1999 között hallatlanul nagy összeget, 1569 m illiárd DM-t tett ki. A gazdasági szakértők különösen azt nehezményezik, hogy az évi segélyek nagy része – új hasznot hozó vállalkozások létesítésének felkarolása helyett – szociális kiadásokra, veszteséges vállalkozások támogatására ment el. 1998- 32 ban például a 189 milliárd DM-ből mindössze 33 milliárd, tehát nem egészen 18 százalék jutott beruházásokra. Kohl 1990-ben azt ígérte, hogy az

egyesülés adóemelés nélkül finanszírozható. Felháborodást és ellenállást váltott ki, hogy 1995. j anuár 1-ével a bérek után fizetendő adókat 7,5 százalékkal megemelték. Ezt szolidaritási pótléknak nevezték, amelyet a központi kormány és a szövetségi államok, a tartományok kormányai új munkahelyek teremtésére szánták. GYENGÉLKEDŐ NÉMET GAZDASÁGI MUTATÓK Jóval m eghaladta a l egtöbb európai országban tapasztalható lassulást a n émetországi GDP növekedési ütemének mérséklődése. Elemzők 2002-re sem jósoltak gyorsulást a 2001-es, mindössze 0,6 százalékos növekedéshez képest. A német kilábalás attól is függött, hogy az Amerikai Egyesült Államok gazdasága mikor áll növekedési pályára. Ahhoz azonban, hogy az magával húzhassa az EU vezető gazdasági hatalmát, ott komoly belső reformokra volt szükség. Németország nehéz helyzetben volt. A 2000 m ásodik felében megindult konjunkturális lassulás

hosszú ideig nem váltott át fellendülésbe. A 2001 végi adatok szerint 20 százalékkal zuhantak az ipari megrendelések, a novemberi adatok az egy évvel korábbihoz képest a belföldi megrendelések 11 százalékos, a külföldiek 26 százalékos visszaesését mutatták. Ilyen nagyfokú lassulásra utoljára az 1998-as ázsiai válságot követően került sor. Mind az export, mind az import 2001. nove mberi teljesítménye elmaradt a 2000 ha sonló időszakában regisztrált adatoktól. A beruházások közel 3 százalékkal estek, és a német ipari és kereskedelmi kamara legutóbbi felmérése szerint a vállalkozók a gazdaság minden szektorában visszafogják invesztícióikat. Emiatt néhány ágazatban – elsősorban az építőipar, a gépipar és a kohászat területén – lassulás volt tapasztalható. Optimizmusra adott okot az az év eleji bejelentés, miszerint az építőipar 2002ben az előző évnél lényegesen kisebb számú elbocsátásokra

kényszerült, és mérséklődtek az inflációs várakozások is. A váratlan és nagymértékű konjunkturális lassulás két dolog következménye: egy külső és egy belső elemé . Külső elem a világgazdaságban és konkrétan az USA-ban tapasztalható recesszió. Abból kiindulva, hogy a német export hozzávetőleg 10 százaléka irányul az Amerikai Egyesült Államokba, elemzők 0,2 százalékpontos GDP-visszaesést prognosztizáltak a német gazdaságban. Ráadásul egy amerikai visszaesés olyan gyárakra is kihatott, amelyek közvetlenül nem álltak az országgal kapcsolatban, hiszen a globalizálódott világban nem nemzetállamok, hanem transznacionális vállalatok kereskednek egymással. Mindez önmagában még nem indokolná a német gazdaság más európai uniós országokénál erőteljesebb lassulását. Mivel azonban munkaerő-piaci berendezkedését és intézményrendszerét – a hosszú ideje elmaradt belső reformok következtében – rendkívüli

rugalmatlanság jellemzi, Németország mára „Európa beteg államává” vált, annak ellenére hogy még mindig jónak mondhatók a gazdasági mutatók nemzetközi összehasonlításban. 33 ELODÁZOTT REFORMOK A német gazdaság rugalmatlan belső szerkezete még jobban erősítette a visszaesést. Azt, hogy a strukturális problémák csak a recesszió hatására kerültek felszínre, elsősorban az magyarázza, hogy a megnyíló kelet-európai piacok és a 17 millió keletnémet „új” fogyasztó kedvező helyzetbe hozta a vállalatokat, de elodázta a belső reformokat. E mögött azonban egy politikai ok is meghúzódik. Helmut Kohl tizenhat évig volt kancellár A kilencvenes évek politikai vezetői jobbára már csak a meglévő állapot fenntartására koncentráltak, és minden olyan reformfolyamatot, amely egy választási ciklusnál hosszabb időt vett volna igénybe, inkább a szőnyeg alá sepertek. Az emberek azért szavaztak Schröderre mert azt várják

tőle, hogy modernizálja az országot. Schröder 2000 közepén megkezdte a gazdaság radikális átalakítását. Egyik lényeges intézkedése a sokakat érzékenyen érintő nyugdíjrendszer átalakítása, a m ásik a t ársasági- és személyijövedelemadó-reformok bevezetése volt, bár ez utóbbi hatásai csak 2005 után jelennek meg teljes mértékben . A gazdasági intézkedéseket nehezíti, hogy ismét növekszik a munkanélküliség: a munkanélküliségi ráta 2001-ben elérte a 9,5 százalékot. 2001 októberében három év óta a legtöbb, közel 27 ezer állás szűnt meg, a munkanélküliek száma 3,9 m illióra növekedett. A segélyek komoly terhet jelentenek a költségvetés számára. SZŰKÜLŐ MOZGÁSTÉR Az USA 250 milliárd dollárt pumpálhat az amerikai gazdaságba, de miután a német költségvetés már így is deficites, az amerikaihoz hasonló mesterséges élénkítés nem képzelhető el . A GDP 2,5–2,7 százalékát elérő költségvetési

deficithez jelentősen hozzájárulnak a német újraegyesítésből következő pénzügyi átcsoportosítások is. Németország keleti felében az egy főre jutó GDP fele a transzferből származik, még napjainkban is. Évente átlagosan 150–180 milliárd márka (70–90 milliárd euró) – a magyarországi tőkebefektetések összegének mintegy háromszorosa, a magyar GDP-nek körülbelül a másfélszerese került át a keleti országrészbe, ami nem „került vissza”. A monetáris unió és a közös valuta érdekében szigorúan szabályozott költségvetési politika is szűkíti a kormány mozgásterét. Európa nem tudja átvenni az Amerikai Egyesült Államok húzó szerepét; ezt a kialakult helyzet is igazolja. A 2001-es évi teljesítmények szempontjából tehát alapvető fontosságú volt, hogy az amerikai gazdaság milyen irányba mozdult el. Elemzők úgy vélték, a fellendülés 2002 második felében megindulhat. A német kilábaláshoz azonban

elengedhetetlen volt, hogy az ország rászánja magát az eddig félretett intézkedések meghozatalára. Németországot a belső reformok hatásainak megjelenése és az amerikai konjunktúra beindulását követően , az exportteljesítmény fellendülése húzhatja ki a mederből. Ha nem az optimista forgatókönyv valósul meg, a talpraállás folyamata könnyen elhúzódhatott volna, veszélyeztetve akár a m aastrichti kritériumok teljesítését, és – miután a n émet gazdaság adja az eurózóna GDP-jének egyharmadát – elképzelhető a monetáris unió más országaira áthúzódó aszimmetrikus sokkhatás is. Európa egészét a konjunktúra lassulása, a m unkanélküliség emelkedése, és az üzleti bizalom visszaesése jellemzi. Szakértők szerint az, hogy a kontinens hogyan tudja kiheverni a jelenlegi folyamatokat, függ gazdasági „kísérletei” , különösen a monetáris unió és az EU keleti kibővítésével kapcsolatos döntések eredményeitől .

Azonban egyik sem lehet gyümölcsöző egy erős Németország nélkül 34 USA, JAPÁN, NÉMET GAZDASÁGI MUTATÓK ÖSSZEVETÉSE 1992 óta töretlen az amerikai gazdaság növekedése, átlagosan évi 3,1 százalék, miközben a világgazdaságot egyre-másra érik a megrázkódtatások. Az USA által követett gazdasági modell, amely a szabad áru- és munkaerőpiac és a „részvényes-kapitalizmus” elveit követi, nem tűnik megrendíthetőnek. A The Economist a főbb gazdasági mutatók összevetése kapcsán már nem ilyen optimista. Németország, Japán és az USA növekedési ütemét, gazdaságossági mutatóit, munkaerő-piaci adatait vizsgálva kiderül, a német és a japán gazdaság több ponton is erősebb az amerikainál. 1992 és 1998 között az USA GDP-növekedése átlagosan meghaladta a 3 százalékot évente, míg Németország 1,7 százalék, Japán pedig csak 0,8 százalékos növekedést tud felmutatni. Az 19891998-as időszakot tekintve azonban mind

a német, mind az amerikai gazdaság átlagban 2,5 százalékos éves növekedési ütemet mutat. Az egy főre jutó GDP-növekedést tekintve pedig az USA növekedése (1,6 százalék) elmarad a német gazdaság mögött (2,5 százalék). A gazdaságosság növekedésének (egy munkásra eső GDP) tekintetében is hasonló megállapítást tehetünk: Németországban kétszer olyan gyorsan növekedett ez a mutató mint az USA-ban, sőt Japán is megelőzi az USA-t. A munkaerő-piacot tekintve azonban szembetűnő, hogy az elmúlt 7 éves növekedési periódus nem járt a munkanélküliség növekedésével az USA-ban, sőt sikerült 4,2 százalékra szorítani, míg Németországban a munkanélküliségi ráta meghaladja a 10 s zázalékot, komoly társadalmi feszültséget okozva. Japánban ez a mutató 4,6 százalék. Figyelemre méltó, hogy a Clinton-kormányzat úgy tudott stabil növekedési pályát biztosítani a gazdaság számára, hogy munkahelyeket teremtett: ezzel is

magyarázható talán, hogy Clinton elnök népszerűségét a sorozatos botrányok sem tudták kikezdeni. Gyengéje az amerikai gazdaságnak ugyanakkor, hogy nagy a jövedelmek közötti egyenlőtlenség, a legszegényebbek és a leggazdagabbak között tátongó szakadék. Míg Japánban négyszer, Németországban hatszor, addig az USA-ban kilencszer többet keres a leggazdagabb réteg a legszegényebb réteggel összevetve. A kiváló képzésre és oktatásra, a magas jóléti ellátásokra, a beruházásbarát banki rendszerre épülő szociális piaci német modell, vagy a szabad munka- és árupiacra, alacsony adókra, erős versenyre és a részvényesek által kikövetelt profitmaximumra építő amerikai modell kerül-e ki győztesen ebből a versenyből, az még nem dönthető el. Az utóbbi hónapokban egyre több szakértő figyelmeztet arra, hogy a felülértékelt amerikai gazdaságban is szétpukkanhat a luftballon a növekedés lassulását vagy recessziót

eredményezve. A nagy jövedelem-egyenlőtlenségek, alacsony szintű jóléti ellátások, gyenge közoktatási színvonal, alacsony befektetési szint és igen alacsony megtakarítási ráta az amerikai rendszer gyenge pontjai. Gazdasági reformok nélkül ugyanakkor a német és japán gazdaság lemaradhat az amerikaitól, ha a túl szigorú monetáris politikán nem enyhítenek és nem támasztanak keresletet. A japán gazdaság konszolidálása elkezdődött, de kérdés, hogy az évek óta recesszió szélén álló gazdaság mikor tud kitörni ebből a helyzetből. Németországnak is szembe kell néznie a növekedést akadályozó magas adóterhekkel, a rugalmatlan és túlszabályozott munkaerőpiaccal, a magas munkanélküliséggel, valamint azzal, hogy a szakszervezetek is gyakran hallatják a hangjukat. 35 A FELLENDÜLŐ NÉMET GAZDASÁG Az Európai Gazdasági Kutatóközpont adatai szerint az EU legnagyobb gazdaságának hat hónapos előrejelzését mutató ZEW-index

2003. novemberében 67,2 pontra emelkedett, szemben az októberi 60,3 ponttal. (A 12 tagú euróövezet várakozási indexe 5,3 ponttal, az októberi 66,8ról 72,1 pontra nőtt) A növekedés a világ értéktőzsdéinek megerősödését, az euró enyhe gyengülését és a német gazdaság fellendülésével kapcsolatos reménykedés élénkülését követte. A termelési megrendelések 0,9 százalékos növekedése szintén azt jelzi, hogy a német gazdaság a felépülés útjára tért. A mostani kedvező adat azért okozott kellemes meglepetést, mert az index a szeptemberi 60,9 pontról októberben 60,3 pontra csökkent. Ennek ismeretében a novemberi adatok minden várakozást felülmúltak - a szakemberek becslései legfeljebb 65-ös indexig merészkedtek. A jelenlegi gazdasági helyzetet, az uralkodó állapotokat jellemző adat továbbra is borúlátó, novemberben (- 87,5) gyakorlatilag nem változott az októberihez képest (- 87,4). A ZEW szerint ez Gerhard Schröeder

mérföldkőnek számító munkaerőpiaci és népjóléti reformjának tudható be, amelyet a Bundesrat, a német parlament alsóháza pénteken bizottsági egyeztetésekre rendelt vissza. A 308 befektető intézmény és elemző megkérdezésén alapuló kutatás megelőzi a hónap második felében nyilvánosságra kerülő, átfogóbb Ifo-kutatást. JAVULÓ EXPORTMUTATÓK A ZEW-kutatással egy időben nyilvánosságra hozott német kereskedelmi felmérés szintén megerősítette azt az értékelést, hogy hároméves gyengélkedést követően a gazdaság kezd magához térni. Németország exportja jelentősen növekedett az EU, Ázsia és az Egyesült Államok felé, olyannyira, hogy 2003. szeptemberében az exporttöbblet 14,3 milliárd euróra nőtt, szemben a tavaly szeptemberi 11,8 milliárddal. A Német Szövetségi Statisztikai Hivatal által ismertetett adatok szerint az export négyszer nagyobb növekedést könyvelhet el, mint az import, s ez főként az euróövezetbe

való kivitel 10,8 százalékos növekedésének köszönhető. A statisztikai hivatal adatai szerint az év első kilenc hónapjában az export 5,6 százalékkal, 490,5 milliárd euróra nőtt, míg az import a tavalyi év hasonló időszakában jegyzett adatokat csak 2,7 százalékkal haladta meg, 392,5 milliárd euró volt. A kilenc hónap kereskedelmi többlete - 98 milliárd euró - enyhe csökkenést jelent a t avalyi időszak 100,6 milliárd eurós többletéhez képest. Ezek gyértelmű jelek utalnak a német gazdaság fellendülésére 36 Felhasznált irodalom: Ripp Géza: A tőkés gazdaság a történelemben Kossuth Könyvkiadó 1989 Jerzy Ciepielewski/Irena Kostrowicka : A világ gazdaságtörténete a XIX. És a XX században Kossuth Könyvkiadó 1974 Paul Kenedy : A nagyhatalmak tündöklése és bukása Akadémiai kiadó Budapest 1992 Inotai András : Az NSZK a változó világgazdaságban Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó Budapest 1986 WWW.KÜMHU 37