Földrajz | Határon túli magyarság » Orbán Balázs - Dióhéjban az autonómiáról

MAGYAR IFJÚSÁGI TANÁCS Dióhéjban az autonómiáról Orbán Balázs 1. Az autonómia fogalmi keretei autonómia – a görög „autos” (ön) és „nomos” (törvény) szavakból tev dik össze, és öntörvénykezést, saját törvénykezést, függetlenséget, önállóságot jelent Napjaink Európájában, a kisebbségek vonatkozásában, többféle autonómiáról beszélünk: • etnikai • helyi • területi • pénzügyi • közigazgatási Az autonómia nem kapcsolódik szükségszer)en a nemzeti és etnikai kisebbségek kérdésköréhez. Autonómia alatt általánosan a helyi autonómiát értjük, mely egy demokratikus jogállamban egyrészt a hatalom decentralizációját jelenti, másrészt a központi hatalom egyes részeinek átruházását a helyi közigazgatási egységekre, olyan feladatok megoldására, melyek helyi jelleg)ek és helyileg rendezhet ek a legmegfelel bben. Ennek értelmében az autonómia szoros kapcsolatban áll a

szubszidiaritás fogalmával, mely szerint a jogosítványokat a lehet legközelebbi szintre kell levinni ahhoz a közösséghez, amelyre a döntések vonatkoznak. A kisebbségekre jellemz autonómiaformáktól tehát meg kell különböztetnünk a szervezkedési (a helyi közigazgatási szervek tagjainak szabad megválasztása), funkcionális (a helyi szervek kompetenciája minden, a helyi közösséget érint ügyre kiterjed) valamint gazdasági szabadság megvalósulását feltételez helyi közigazgatási autonómiát. A kisebbségi autonómia sokkal szélesebb kör) jogosítványokat feltételez, mint a közigazgatási autonómia. A kisebbségi jogok vonatkozásában az autonómia intézménye egyike a lehetséges megoldásoknak, azoknak a jogi eszközöknek, melyek a kisebbségi csoportok fennmaradását és boldogulását hivatottak szolgálni. Miként ragadható meg az autonómia lényege a kisebbségek vonatkozásában? Az autonómia fogalmával kapcsolatosan felmerül

problémák között meghatározó jelent ség), hogy nem rendelkezik egy pontos definícióval. Bár számos állam alkotmánya valamint törvényei kitérnek az autonómiára, a nemzetközi jogban a mai napig nem nyert meghatározást. Ennek ellenére az autonómia fogalma, mint döntési és adminisztratív jogkörök egy meghatározott csoportra történ átruházása, e csoportok fennmaradása és kulturális reprodukciója érdekében, régi hagyományokkal rendelkezik az európai politikai és jogi kultúrában. Az egyes szerz k hasonló módon igyekeznek az autonómiát meghatározni. Kisebbségi autonómia • „egy olyan intézményes keret, mely célja egy, az állam többségi lakosságától különböz , de egy adott régión belül többségben lév csoport számára azon eszközök biztosítása, melyek által ki tudja fejezni saját identitását” (Ruth Lapidoth) • olyan kisebbségi intézményrendszer, mely „pozitív rendelkezésekkel biztosítja a

speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom legalábbis bizonyos ügyeket illet leg a kisebbséghez tartozók felett elkülönítve, az intenciójuk szerint, esetleg az közrem)ködésükkel vagy éppen általuk gyakoroltatik” (Buza László) • „az autonómia egy eltér identitással rendelkez csoportnak bizonyos fokig terjed önkormányzás biztosítását jelenti. Az autonómia a szubszidiaritás elvének kiteljesítése. () A nemzetközi jog szerint az autonómia jelentését egy megállapodásban lehetne összefoglalni, amelyben a kisebbség az állam bizonyos területén a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új állam létrehozatala nélkül” (H-J. Heintze) Az autonómia lényegét megvilágítani kívánó, fentebb idézett definíciók jól tükrözik e megfogalmazások legfontosabb közös elemét: a hatalommegosztást, mely révén a kisebbség megosztott vagy teljes kör) döntéshozatali

jogosítványokat kap az államtól saját ügyeinek irányítására. A fentiekkel összhangban, a kisebbségi autonómia megvalósulásáról a modern korban akkor beszélhetünk, amikor az állam közhatalmi jogosítványokat ruház át a kisebbség tagjai által demokratikus úton megválasztott szervezetekre. A kisebbségek autonómiája, az identitás meg rzésének céljából kiindulva, a következ jogok érvényesülését feltételezi, anélkül, hogy azonos lenne ezekkel: az anyanyelvhasználat joga a magánéletben, oktatásban, az igazságszolgáltatásban és közigazgatásban; a saját oktatási rendszer kialakításának jogát; a köztisztség viselethez és közszolgáltatásokhoz való jogot; a hazához való jogot; a természeti kincsekkel való szabad rendelkezést és a helyi politikai képviselethez való jogot. Az autonómia a kisebbségi jogok hierarchiájának fels szintjén foglal helyet, és a kisebbség számára az állam keretében elérhet

legmagasabb státust jelenti. A kisebbségi autonómia lényege az önkormányzás, általában kulturális, oktatási, gazdasági valamint társadalmi ügyekre terjed ki, ugyanakkor egyes esetekben korlátozott nemzetközi jogosítványokat is magába foglalhat. 2. Kisebbségi autonómiaformák A kisebbségi autonómia különböz típusait illet en a szakirodalom több formát is megkülönböztet. Az autonómia egyes formáinak osztályozási kritériumául szolgál, hogy milyen területekre terjed ki, valamint, hogy kik az alanyai. Az autonómia, alanyát illet en, vagy egy adott területhez vagy a kisebbség egyes tagjaihoz kapcsolódhat. El bbi esetben területi, utóbbiban pedig perszonális (személyi elv)) autonómiáról beszélünk. E két forma egymástól eltér esetben valósul meg, tekintettel a kisebbség területi elhelyezkedésére: területi autonómia hozható létre ott, ahol a kisebbség többségben van egy adott területen, személyi elv) autonómia pedig

akkor, ha a kisebbség szétszórtan él. Amint megnevezése is tükrözi, a területi autonómia esetében egy adott kisebbség által lakott terület különleges jogállással van felruházva, azaz egy földrajzi értelemben behatárolt területen él kisebbség élvez bizonyos jogokat. A különleges jogállást az alkotmány, törvény vagy statútum biztosíthatja. Az autonómia-jogok alanya az adott területi közösség, ennek önkormányzati jogosítványait egy közjogi testület, reprezentatív szerv gyakorolja, melynek feladatköre a fontos döntések meghozatala valamint ezek végrehajtásának ellen rzése. A központi kormány valamint az autonóm entitás közötti hatáskörök elosztásának függvényében a kisebbségnek a korlátozottól a magas szint) befolyásig terjedhetnek a kompetenciái az t érint politikai, gazdasági és kulturális ügyeket illet en. Az autonóm terület behatárolása történhet az állam általános adminisztratív

struktúráján belül. Ennek megfelel en a területi autonómia alanyaivá válhatnak egyes helyhatósági entitások (például a Moldáviai Gagauz területi autonómia), régiók illetve provinciák (például Dél-Tirol), vagy egy föderális berendezkedés területi alkotóelemei (pédául a spanyolországi autonóm területek). Így a területi autonómia intézményén belül megkülönböztethetjük a helyi területi autonómiát, amellyel egy kis térségben él kisebbség ön-adminisztrálása valósul meg, f célja a demokratikus elvek teljes mérték) érvényesítése a helyi közösség tagjainak a közéletben való részvétele által. A regionális területi autonómia az ország közigazgatási egységeiként fennálló tartományok illetve régiók autonóm hatáskörökkel történ felruházása mellett, a különleges státusú, összetettebb hatáskör) helyi önkormányzatok társulása révén is létrejöhet, amennyiben az állam ezt közjogilag is

elismeri. Több példája van az állam területi-adminisztratív beosztásától eltér módon létrejött autonómiának: ebbe a csoportba tartoznak < többek közt < az Åland-szigetek, a Feröerszigetek, Korzika, Skócia vagy Wales. Mindezen területi autonómiák olyan politikai entitások, amelyek nem illeszkednek az ország általános közigazgatási rendszerébe, de egy speciális jogi rezsim alatti egységet képeznek, különleges státusú területi autonómiák. Területi autonómia létrehozása lehetséges továbbá az állam többi részét l elkülönítve is. Klasszikus példája ennek a Szerb Köztársaság keretében felállított vajdasági vagy koszovói autonómiák. Ugyanakkor a területi autonómia egy speciális formája érvényesíthet a multietnikus régiókban. Egy régió < amely több etnikai közösség lakhelye < nem rendelkezik egy adott kisebbség helyi többségével, de különleges multietnikus igazgatási rendszerrel ruházható fel

saját területi autonómiájának igazgatásához. Ez az elrendezés legitim képviseletet nyújthat az összes érintett kisebbségnek. Napjainkban erre szemléletes példa Brüsszel státusa Mivel a területi autonómia behatárolása a terület, nem pedig a lakosság szempontjából történik, a ki tartozik a kisebbséghez kérdése nem merül fel. A terület behatárolásánál azt kell mindenekel tt figyelembe venni, hogy ez garantálja a többséget az illet területen belül a kisebbség számára, továbbá annyi, az illet kisebbséghez tartozó személyt foglaljon magába, amennyi csak lehetséges. A kisebbségi területi autonómia esetében tehát két alapvet feltételnek kell teljesülnie: a kisebbségnek lehet leg egy zárt területen kell laknia, és az adott vidéken a lakosság többségét kell képeznie. Viszont lehetetlen a területi autonómia olymódú körülhatárolása, hogy az az adott kisebbség minden tagját magába foglalja, a többég tagjai közül

azonban egyet se. Ennek következtében a területi autonómiának mindig lesznek a többséghez, esetleg egy harmadik kisebbségi csoporthoz tartozó tagjai, akik esetében a kisebbségi jogok egy nem-területi alapú szervez dés keretében biztosíthatóak, ugyanakkor az illet kisebbségnek lesznek olyan tagjai, kik a területi autonómia határain kívül maradnak. A személyi elv autonómia esetében az autonómia jogának gyakorlása nem egy adott területhez, hanem az etnikai hovatartozáshoz köt dik. A személyi elv) autonómia az államon belüli lakhelyt l függetlenül vonatkozik egy adott csoport összes tagjára, magába foglalja a kisebbséghez tartozók összességét, de kizárólag csak ket. Ennek megfelel en, a személyi elv) autonómia két fontos jellemvonása: a kisebbséghez való tartozás meghatározásának szükségessége, továbbá egy olyan intézmény létrehozása, mely magába foglalja és megszervezi a tagságot. Az autonómia e formájának

megvalósulása olyan ismérvek meghatározását teszi szükségessé, melyek alapján be lehet határolni, ki tartozik az adott kisebbséghez, illetve ki nem. További kérdés, hogy azok, akik egy adott kisebbséghez tartózóknak vallják magukat, miként lesznek tagjai a személyi elv) autonómiát m)ködtet testületnek. A személyi elv) autonómia m)ködése megköveteli a kisebbségi választópolgárok „szavazói névjegyzékének” létrejöttét, ennek hiánya megkérd jelezheti az autonómia intézményeinek legitimitását. Az egyik elterjedt megvalósítási módozata a kisebbségi hovatartozás regisztrálása, mely bizonyos követelmények teljesülése mellett történhet. Az egyéni tagság meghatározásának három lehetséges módja van: az állami hatóságok osztályozzák az állampolgárokat nemzeti kategóriák szerint, valamilyen objektív kritériumok alapján; az érintett közösség képvisel i eldönthetik, hogy ki a tag; vagy az egyének maguk

szabadon döntik el, melyik közösséghez tartozónak vallják magukat. A m)köd személyi elv) autonómiák valamint autonómia- javaslatok túlnyomó többsége ezen utóbbi elvet alkalmazza. Általános nézet ugyanis, hogy minden egyénnek joga eldönteni, a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik-e. Ennek értelmében a kisebbséghez tartozó személyek testületének az önkéntességen kell alapulnia, az ehhez való társulás, a szabad identitásválasztás elvének megfelel en, személyes akaratnyilvánításon kell alapulnia. Ennek megfelel en a kisebbségi testületbe csak azok integrálódnak, akik nyilvántartásokba történ kinyilvánítják hovatartozásukat. Ugyanakkor a kisebbségi felvételnek objektív kritériumai is lehetnek, a nem az adott kisebbséghez tartozó személyek „kisz)rése” érdekében. Ezen kritériumok viszont csak indokolt esetekben alkalmazhatók, valamennyi kisebbségre vonatkoztatható objektív kritériumrendszert

valószín)leg nem lehet felállítani. A személyi elv) autonómia esetében felmerülhet a kötelez tagság bevezetése, ugyanis a szervezet azért van közjogi feladatokkal felruházva, hogy a kisebbséghez tartozó személyek érdekeit szolgálja. Az átfogó érdekképviselet csak akkor biztosított, ha az adott kisebbség minden alanya tagja a testületnek. Bár a perszonális autonómia hatáskörét a gyakorlatban eddig általában a kulturális, vallási, nyelvi valamint oktatási ügyekre korlátozták, a közösség széles kör) jogosítványokat kaphat a politikai, gazdasági és szociális életben. A személyi elvet ma általában akkor alkalmazzák, ha egy közösség kisebbségben és szórványban él valamely területen (például a lapp kisebbség esetében Észak-Skandináviában). Eredményes m)ködtetése érett politikai kultúrát feltételez, és általában azért bizonyul nehezen m)ködtethet nek, mert a kormányzás – és ebb l ered en az

önkormányzás – legelterjedtebb formái a területi elvhez kapcsolódnak. Ennek ellenére, a leggyakoribb példát arra, hogy a személyi részvételen alapuló, a területi elvt l független önkormányzatiságot gyakorolni lehet, az egyházak kínálják. Annak függvényében, hogy az autonómia mely területekre terjed ki, a szakirodalom megkülönböztet kulturális és politikai autonómiát. A kulturális autonómia, mely a kisebbségek kulturális és szociális életére vonatkozik, a kulturális közszolgáltatások igazgatási jogosítványait a kisebbség választott képvisel inek a hatáskörébe utalja (a kulturális autonómia releváns példái a két világháború között fennálló észtországi modell, vaamint a napjainkban is virágzó lapp autonómia Finnországban). A kulturális autonómia intézményeinek döntéshozó és végrehajtó hatalma a kulturális élet területére korlátozódik. A kisebbségi autonómia ezen formája független a központi

kormánytól, biztosítja a saját nyelven való tanulás, továbbá a kulturális kérdések területén mind a központi, mind a helyi döntéshozó testületekre gyakorolható befolyásolás jogát. A politikai autonómia a helyi autonómia számára az összes fontos kérdésben (nyelv, oktatás, vallás, közigazgatás) törvényhozási és szabályozási hatáskört jelent. Ugyanezen szférákban az autonómia a végrehajtó hatalmi ágra is kiterjed, bizonyos kormányzati kompetenciát is tartalmaz. Egyes szerz k nem különböztetik meg, illetve nem kezelik külön típusként a kulturális autonómiát a személyi elv) autonómiától. Ennek magyarázata, hogy a személyi autonómia elvén szervez d közhatalmi szerveket – többnyire, de nem feltétlenül – az oktatás, a m)vel dés és a tömegtájékoztatás területein ruházzák fel jogosítványokkal. Kovács Péter kisebbségjogász szavait idézve, a kulturális autonómia „mindig is a különböz személyi

autonómiák sine qua non-ja, azaz elengedhetetlen feltétele, másképpen szólva »kemény magja« volt.” Ugyanakkor a kulturális autonómia a területi autonómiához rendszerint szintén kapcsolódik. 3. A kisebbségi autonómiák jogforrásai, hivatkozási alapjai A kisebbségi autonómiatörekvések folyamatában megkerülhetetlen azok hivatkozási alapjainak, jogforrásainak világos és egyértelm) behatárolása. A kisebbségi autonómia intézményrendszerének létrehozása viszonylatában elmondhatjuk, hogy e közjogi megoldás esetében meghatározó jelent séggel bír, hogy milyen szinten és milyen jogi formában szentesítették azt. Ennek megfelel en, az autonómiát mind a bels$, mind a küls$ vagy nemzetközi jog létrehozhatja. A bels jog alkotta autonómia jellegzetessége, hogy adott állam jogalkotója hozza létre az autonómiát (például Grönland és Korzika területi autonómiája, vagy a skandináviai lappok személyi autonómiája). Ez

történhet alkotmány, törvény, statútum kidolgozásával vagy ezek kombinációja révén, esetleg a szokásjog alapján. A küls , avagy nemzetközi jog alapján létrehozott autonómiák alapulhatnak kétoldalú szerz désen, (például Dél-Tirol és Åland-szigete), egyoldalú nemzetközi jogi aktuson (például a Nemzetek Szövetségek idején Albánia és Irak), a nemzetközi jogközösség döntése alapján, a rend és a béke érdekében (például az iraki kurd lakosság védelme vagy a délszláv államban a biztonsági övezetek). Kitérve egy gondolat erejéig az 1989 utáni romániai magyar autonómiatörekvésekre, elmondhatjuk, hogy az elmúlt tizenöt évben az erdélyi magyarság jogi státusával kapcsolatos elgondolások alapvet en három el zményre, illetve mintaérték) megoldásra tekinthettek (vissza): (1) a két világháború közötti autonómiatervezetekre; (2) az 1945-ös Nemzetiségi Statútumra; (3) az európai integrációval el térbe kerül

emberjogi és kisebbségjogi dokumentumokra, valamint az integráció révén el térbe kerül , m)köd európai autonómiák mintáira. A minták keresésében viszonylag hamar dominánssá váltak a korábbi erdélyi törekvések és a mai európai példák. Ennek ellenére megállapítható, hogy az erdélyi magyarság közjogi helyzetére/autonómiájára vonatkozó elgondolásoknak nem volt egyetlen olyan markáns el zetes koncepciója sem, amely meghatározónak bizonyult volna az autonómia-kérdés felmerülésekor. A kisebbségek autonómiáért folytatott küzdelme során az egyik leggyakoribb támaszpontkeresés a nemzetközi normák irányába mutat. Ezek sorában els sorban az ENSZ, az Európa Tanács, az Európai Biztonsági és Együttm)ködési Szervezet (EBESZ), valamint az Európai Unió által elfogadott dokumentumokat értjük. Azonban a kisebbségvédelem, a kisebbségi jogok, illetve ehhez kapcsolódóan az autonómia biztosítása, mint a kisebbségi kérdések

rendezésének egyik lehetséges módja vonatkozásában elmondhatjuk, elég ambivalensen viszonyul az autonómiához a nemzetközi jog. Míg az egyetemes emberi jogok, a demokratizálódási folyamat vagy a piacgazdaság tekintetében a nemzetközi közösség álláspontja egyértelm), a kisebbségi jogok és különösen az autonómia vonatkozásában magatartása meglehet sen kétértelm). Ez abban nyilvánul meg, hogy egyfel l nem száll síkra nyíltan az autonómia, mint a kisebbségi sors összetett rendezését felvállaló jogintézmény mellett, másfel l ugyanakkor támogatja a kisebbségi helyzetet ezen az úton rendezni kívánó törekvéseket. A nemzetközi jog nem tartalmaz olyan normát, amely kötelez vé tenné az autonómiák megalkotását. Alig lehet olyan kapaszkodót találni, amely kétséget kizáró biztonsággal hozna létre egy csoport számára autonómiát. Ennek ellenére ajánlás (soft law) jelleg) dokumentumok léteznek: • az Európai

Regionális és Helyi Közhatóságok Állandó Konferenciája (CLRAE) által kidolgozott 52/1997 számú Határozat, a 43/1998 számú Ajánlás; • az Európa Tanács Parlamenti Közgy)lésének 1201/1993 számú Ajánlása • a 2003-ban, a Gross-jelentés nyomán szintén az Európa Tanács által elfogadott Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint konfliktusmegoldást sugalmazó ihletforrás Európában címet visel 1334/2003 számú Határozat, valamint 1609/2003 számú Ajánlás. Ezen dokumentumok – habár az egyes államokra nézve nem rendelkeznek kötelez jogi er vel –, politikai súlya nem elhanyagolható. Azt is látnunk kell, hogy nem véletlen a nemzetközi jog hiányossága ezen a téren. Európában kevés olyan állam van, ahol nem élnek kisebbségek. A szuverén nemzetállamok továbbra is a legfontosabb szerepl i a nemzetközi kapcsolatoknak. A nemzetközi jogi szabályozásokat csaknem kizárólagosan a nemzetállamok hívják életre és

ültetik gyakorlatba, mely államok a nemzetközi kapcsolatok napirendjének els dleges meghatározói. Az államok nagy része fél az autonómiától, mert valamiféle fenyegetettséget lát benne területi integritására, szuverenitására nézve. Ebben a kontextusban a kisebbségeknek alapvet érdeke a nemzetközi közösség figyelmének felkeltése, más államok, államcsoportok vagy nemzetközi szervezetek esetleges támogatásának megszerzése. Küls szerepl k lényeges nyomást gyakorolhatnak egy kormányzatra, melyre egy kisebbségi csoport gyakran nem képes. Ugyanakkor a nemzetközi közösség autonómiával szembeni ambivalens magatartása nyomon követhet az autonómia intézményének egyes esetekben biztonsági kérdésként való kezelésében is. A biztonság-alapú megközelítés alapján az autonómia biztosítása a stabilitás megszületésének valószín)ségét tekinti els dleges szempontnak, így ha a kisebbség fellázad és szecesszióra törekszik,

mint például a koszovói albánok, krími oroszok, a területi autonómia biztosítása támogatást élvez, mert hozzájárul egyrészt a kisebbségi követelések mérsékléséhez, másrészt a stabilitás meg rzéséhez. De ugyanakkor számos más esetben a nemzetközi közösség a kisebbségi autonómia-követeléseket elbátortalanítja. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben er teljesen el térbe került, a kisebbségi kérdés még nem nyert el egy általánosan elfogadott választ. Néhány eredmény ellenére, ami a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogi védelmét illeti, nem valószín)síthet koherens nemzetközi normarendszer megszületése, amely a felmerül egy olyan konfliktusok megoldására szolgáló szankciókat vagy bíróságot is magában foglalná. A nemzetközi jogszabályozás jelenlegi szakaszában nehéz lenne az autonómiához való jogot követelni az érvényes nemzetközi jogszabályok alapján. Mint ahogyan az aktuális esetek is

mutatják, az autonómia lehet ségét rendszerint az államok egyoldalú alapon ajánlják, szuverenitásuk korlátozásaként, nem létezvén olyan nemzetközi jogi eszköz, mely kényszeríthetné az egyes államokat a kisebbségeik irányában történ autonómia létrehozására. Mindezek ellenére, f ként a bels jogalkotás valamint nemzetközi kétoldalú szerz dések alapján számos sikeresen m)köd autonómia-modell jött létre Európában, melyek sorában a személyi és területi elven alapuló kialakítások egyaránt megtalálhatóak. Az autonómiatörekvésekr l általánosságban elmondhatjuk, hogy els sorban bels$, vagy alkotmányjogi megoldásra várnak, jogalapjuk a kétoldalú nemzetközi egyezményekben gyökerezhet, a nemzetközi jog szerepe jelenleg az asszisztálás. Mindazonáltal az egyes nemzetközi jogi kodifikációk hivatkozási alapként szolgálhatnak. 4. Kisebbségi autonómia – a megfelel$ megoldás? Napjainkban, különösképpen

Közép- és Kelet-Európában a nemzeti vagy etnikai kisebbségek közösségi jogainak biztosítása az egyik legtöbb politikai és jogi vitát kiváltó kérdés. A kisebbségek közösségi jellegének és közösségi jogainak elismerése a régió legtöbb országában a többségi társadalom és politikai elit számára politikailag elfogadhatatlan. Az állam területi épségére és szuverenitásának sérthetetlenségére hivatkozva az ilyen jelleg) követeléseket már gyakran megfogalmazásuk el tt igyekeznek kiiktatni a politikai napirend legitim témái közül. Miért tekintik a nemzeti kisebbségek az autonómiát közösségi jogaik megfelel$ biztosítékaként? A döntéshozatali folyamatok állampolgárok általi befolyásolása a demokratikuspluralista politikai rendszereken belül központi kérdésként jelenik meg. Ez a kérdés sokkal bonyolultabb formában jelentkezik azokban az országokban, ahol egy vagy több, a többségi nemzett l különböz etnikai

csoport él: nemzeti, nyelvi, vallási vagy etnikai kisebbségek. Egy demokratikus rendszer önmagában nem nyújt automatikusan megoldást e kisebbségek problémáira. A demokrácia a többség döntésének a kisebbség általi elfogadását jelenti Viszont a „gy ztes mindent visz” modell nem lehet a megfelel kisebbségekkel rendelkez paradigma a nemzeti társadalmak számára. A nemzeti kisebbségek által önként elfogadott többségi döntés a közös sors er teljes érzetét feltételezi, mely hiányozhat ott, ahol az állam szerkezete er teljesen etnicizált, azon államokban, hol különböz , sok esetben nagy lélekszámú kisebbségi csoportok élnek. Ez utóbbi esetekben a konfrontáció nagy valószín)séggel az etnikai törésvonalak mentén jelentkezik: az elmúlt évek eseményei is bizonyították, hogy a szembenálló felek számára elfogadható megoldás megtalálása egyre sürget bb feladat. Kiindulva a demokrácia alapelvéb l, a mindenkori

többség el nyben részesítettségéb l, megállapíthatjuk, hogy a kisebbségvédelem érvényesülése érdekében széles kör), az emberi jogok és a demokratikus jogállamiság keretei közötti, pozitívan megkülönböztet$ intézkedések meghozatalára van szükség, mely intézkedések célja nem többletjogok biztosítása, hanem az adott kisebbséghez tartozó személyeket megillet$, a többségi lakossággal azonos jogok érvényesülésének szavatolása. A nemzeti kisebbség és többség közötti formálisan egyenl bánásmód önmagában nem elég arra, hogy feloldja a demokráciából és az emberi jogokból ered diszkrimináció dilemmáját. Az emberi jogok és alapvet szabadságok gyakorlásakor a többség és a kisebbség két olyan kategória, amely különböz el feltételek függvénye. Ha különböz helyzeteket hasonló módon kezelnek, az valószín)leg valós diszkriminációt eredményez. Szükség van tehát a jogok valódi egyenl ségére, ezért

kell a kisebbségvédelemnek a demokratikus rendszer okozta hátrányokat kompenzálnia mind az egyéni, mind a csoportjogok szintjén. A kisebbségek tényleges képviselete az egyes döntéshozatali szinteken, az er s, kisebbségi képviseletet is magába foglaló önkormányzás, a speciális kisebbségi önkormányzat, vagy az állam intézményrendszerén belüli hatalommegosztás hozzájárulhat a demokratikus, többnemzetiség) államok hiányosságainak orvoslásához. A kisebbségek jelent s része tehát azért igényli a kisebbségi autonómia valamely formáját, mivel ezáltal biztosítottnak látja, hogy nem születik akarata ellenére kedvez tlen döntés. A különféle autonómia-elrendezések sok esetben egy kompromisszumot jelenthetnek az egyik fél követelései és a másik fél kezdeti álláspontja között. Az állam intézményrendszeréhez kapcsolódva, az egyes autonómia-elrendezések el segítik a kisebbségek hatékony védelmét,

megteremtve a megfelel közjogi kereteket a kisebbségek részvételére az ket érint döntések meghozatalában. Megállapítható tehát, hogy az autonómia egy intézményes keret. A kisebbségi autonómia ugyanakkor eszköz is. Meghatározó eszköz, amelyet annak érdekében használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a kisebbségi csoportok jogait és érdekeit, a politikai rendszeren belül leképezzék a lakosság sokféleségét, ugyanakkor pedig meg rizzék az állam területi integritását. Az autonómia, az önkormányzatiság azért is t)nik politikailag kedvez nek, mivel a kisebbségeket érint ügyek saját hatáskörben történ intézése révén a kisebbség biztosítékot kap arra, hogy akarata ellenére nem születik döntés, tehát vagy önmaga dönt, vagy pedig megkerülhetetlenül hozzájárul ahhoz a döntéshez, amelyet az az állam hoz, ahol számbelileg alulmarad a domináns helyzetben lev etnikummal szemben. Ha a kisebbség rendelkezik ezzel a lehet

séggel, akkor biztonságban lehet az identitása, nyelvi, kulturális sajátosságainak megmaradása fel l. Ebben az értelemben dönt a kisebbségi érdekérvényesítést biztosító intézményrendszer léte, m)köd képessége, valamint ennek anyagi potenciálja, a szükséges er források megléte. Bár számos sikeres autonómia épült ki Európában, hangsúlyoznunk kell, hogy nem létezik olyan általános érvény autonómiamodell, amely bárhol gyakorlatba ültethet$ lenne. Az egyes országokon belül a többség-kisebbség közötti viszonya különböz , maguk az egyes kisebbségi csoportok jellegzetességei, azok helyzete is nagymértékben eltérnek egymástól. Ennek megfelel en minden autonómia más és sajátos, kiépülésük semmilyen általános modellt nem követ. Az autonómia intézményesülése sokféle formában bekövetkezhet, sikeres m)ködésük vagy esetleges bukásuk az adott, releváns politikai kontextus és gyakorlat függvénye. Az egyes

konkrét helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai, valamint más tényez k befolyásolják, a legmegfelel bb autonómiaforma megtalálása és kiépítése során az érintett politikai szerepl knek ezen tényez kre kiemelt figyelmet kell fordítaniuk, melyek esetenkénti partikuláris vonásai dönt módon befolyásolják az autonómia megteremt dését. Az autonómia kiépülése kölcsönös engedmények elfogadását feltételezi: a többség lemondását a homogén nemzetállam megteremtésér l, s a kisebbségét, mely lemondva az elszakadásról elfogadja, hogy nemzeti kisebbségként él az adott állam területén. Az autonómia megvalósítása gyakran fokozatos lépések során, egy hosszabb folyamat keretében történik. Nehezen elképzelhet , hogy egy, a távlatokban is jól m)köd kisebbségi autonómia egyszer s mindenkorra megteremthet . A kisebbségi autonómia kiépülése folyamatos szabályozáshoz, valamint gyakran kisebb-nagyobb

politikai-jogi reformokhoz köt dik. Ennek keretében a többségi valamint kisebbségi elit közötti folyamatos párbeszéd rendkívül fontos részét képezi a kisebbségi autonómia felállításának. Európa azon országaiban, ahol már van m)köd kisebbségi autonómia, az ahhoz vezet úton az államok kisebbségeikkel folyamatosan tárgyaltak. E tárgyalások keretében elfogadott dokumentumok pontosan rögzítik a teljes egészében a kisebbségnek átadott hatásköröket, továbbá azokat, ahol az állammal együtt dönt a kisebbség vagy esetleg fordítva: ahol az állam döntésével szemben gyakorolhatja a kisebbség a vétójogát, illetve azokat, ahol az állam a f bb irányvonalat jelöli ki (pl. oktatásügy alapkövetelményei), de a felállított keretek között az érintett kisebbség dönt A pénzügyi vetületek részletes kidolgozása szintén mell$zhetetlen: melyek azok a területek, amelyeket az állam finanszíroz, s melyek azok a szférák, ahol a

kisebbség saját er$b$l is tudja biztosítani a fedezetet. Az ütemterv készítésére is láthatunk skandináv és dél-tiroli példákat: mely szférák mikor és milyen feltételekkel kerülnek át a kisebbség kezébe. Az autonómia-modellek sikerességéhez ugyanakkor jelent s mértékben hozzájárul mind a kisebbségi, mind a többségi civil társadalom részér$l történ$ támogatottság elnyerése. Minden autonómia-modell, ahhoz hogy tartós és életképes legyen, megkívánja az érintett csoportok hallgatólagos egyetértésének és együttélésének akarását. Továbbá nem elhanyagolható a demokrácia szerepe sem: a kisebbségi autonómia sikere huzamos fenntarthatóságra a jogállamiság és a demokrácia tekintetében hagyománnyal rendelkez államokban a legnagyobb. Az egyes esetek általánosításából levonható következtetés, hogy az autonómia megfelel szakértelemmel történ kialakítása esetén alkalmas arra, hogy a kisebbségi konfliktusokat

és problémás ügyeket kielégít en megoldja. Az autonómiák nyugat-európai alkalmazása pozitív képet nyújt, bizonyítva, hogy alkalmas elrendezés egy adott terület vagy nemzeti kisebbség érdekeinek védelmére. A fenti tanulmány más kiadványokban felhasználható a forrás és a szerz megjelölésével