Történelem | Tanulmányok, esszék » Szabad asszociációk az athéni demokráciáról, a hitelkárosultakról és a demokrácia válságáról

Szabad asszociációk az athéni demokráciáról, a hitelkárosultakról és a demokrácia válságáról (Gyarmati Hegedű- esszé, 2014) A Krisztus előtti (i.e) ötödik századig az autonóm görög törzsek, majd utóbb városállamok (poliszok) egyike sem gondolhatott arra, hogy a Görög-félsziget térségében olyan politikai államberendezkedés és a kultúra bölcsője jön létre (klasszikus Görögország, a „nyugati civilizáció bölcsője", majd utóbb a hellenizmus), amely jelentősebb megszakításokkal napjainkban is - kétezer-ötszáz év elteltével kiemelkedően követendő példa lesz a világ jelentős részén befolyással bíró európai „típusú" politikaiés kultúrkör számára. Pedig az igaz fénykort jelentő görög egység és az athéni „radikális" demokrácia időszaka csupán ötven évig tartott (i.e 480-430) és kialakulása, valamint mindennapi gyakorlata az utókor számára is sok fontos és megfontolandó

tanulságot jelenhet, amiről napjainkban is számosan, különösen a hatalom gyakorlóinak köréből hajlamosak elfeledkezni. Érdemes tehát egy korai hitelválság ismertetése után ennek a demokráciának a kifejlődését és gyakorlatát röviden áttekinteni és kicsit elmerengeni a hálátlan utókor demokrácia felfogásán. Szolón (i.e 638-558 körül), egy arisztokrata adósságrendezés az antik Athénban válságkezelő és az elszámoltatás nélküli lakossági A ma embere számára is ismerősen csengő politikai és súlyos lakossági adósságválság bontakozott ki kétezer-hatszáz éve Athénban. Arisztotelész (ie 384-322) majd kétszázötven évvel később akként jellemezte ezt a válságot, hogy ,, . a legnehezebb és legkeservesebb a tömeg számára az egész (oligarchikus - Gy.H) államberendezkedésből ez a szolgaság volt; mindamellett a többi miatt is zúgolódtak, mert úgyszólván mindenből ki voltak rekesztve . " Ez az aggasztó

elégedetlenség a módos földtulajdonosok és a tömegek között hosszú ideig tartó viszályt szült, miközben az arisztokrácián belüli is állandó véres hatalmi harc dúlt. A legnagyobb probléma az adósságválság volt A szegények kölcsöneiket nem tudták törleszteni, ezért adósrabszolgának, vagy kényszer napszámosnak adták el magukat ,, . Az athéniak között a pártviszályok újra fellángoltak és a lakosság körében annyi párt keletkezett, ahány részre oszlott a város területe . " ,, A gazdagok és szegények közti ellentét élesebb volt, mint valaha; s egyetlen mentségnek a türannisz, a zsarnokság látszott. Az egyszerű nép az utolsó emberig ·eladósodott a gazdagoknak . " (Plutarkhosz (isz 45-125) A tét tehát nem volt kicsi; az ellentétek véres konfliktussal történő feloldása Athént a gazdasági végromlásba taszította volna. A városállam korabeli oligarchikus politikai berendezkedésének megfelelően a

megváltónak olyan arisztokrata származásúnak kellett lennie, akit a hitelkárosultak és a befolyásos gazdasági elit is elfogadott. Szolón arisztokrata származása, relatív vagyona, illetve a tömegek irán( tanúsított együttérzése, tisztessége, valamint szónoki, katonai, továbbá kereskedelmi sikerei révén megszerzett tekintélye és elismertsége alapján mindenki számára elfogadható személy volt, így i.e 593 körül, jelentős többséggel döntőbíróvá és - a kilenc közül az egyik - arkhónnak (vezető állami tisztségviselőnek) választották. Azért választották meg, hogy békét teremtsen és alkosson törvényt. A rossz nyelvek azt terjesztették, hogy az érdekelt csoportoknak külön-külön a nekik megfelelő megoldást ígérte, (hogy megválasszák) más források alapján - a neki tulajdonított állítások szerint - ódzkodott a megbízatástól. Egy korábbi kijelentését (,,az egyenlőség nem szül viszályt" - Plutarkhosz)

mindenki a saját érdekei alapján értelmezte: a vagyonosok vélekedése az volt, hogy az egyenlőség az érdemeken és a teljesítményeken nyugszik, míg a szegények azt állították, hogy annak a számarányokon és a mértékeken kell alapulnia. Ez a társadalmi szemléletbeli különbség talán az emberiség történetének egyik legalapvetőbb társadalmi ellentmondása és számtalan véres viszály, torzsalkodás és elégedetlenség kiinduló pontja. Az újdonsült arkhón pedig elutasította, hogy türannisz legyen, viszont az athéni polgárokra vonatkozóan új törvényt alkotott; azonnali hatállyal elrendelte a kényszerbérmunka rendszer, valamint az adósrabszolgaság megszüntetését, eltörölte az állami- és magánadósságokat, valamint közpénzen hazahozatta az idegen területekre rabszolgaként eladott athéni polgárokat, továbbá a jövőre nézve megtiltotta a polgároknak a saját munkaerejük zálogba adási lehetőségét. A törvényt

„teherlerázásnak" nevezte el, amit Plutarkhosz maliciózus megjegyzéssel kommentált: ,, . Újabb írók rámutatnak az athéniaknak arra a szokására, hogy a kellemetlen dolgoknak kellemesen és emberségesen hangzó, urbánus neveket adnak: ezért nevezik a rosszhírű nőket a barátnőiknek, az adókat hozzájárulásnak, a katonaságot őrségnek, a börtönt bennlakásnak . " Úgy látszik a politikatörténet ismétli önmagát, hiszen napjainkban, szűkebb politikai környezetünkben is tapasztalhatjuk, hogy a szómágia még a legkisebb dolgokban is milyen trükkök és ravaszságok sokaságával próbálja a köznapi embert megtéveszteni, a valóság reális érzékelésétől eltéríteni. Egészen elképesztő volt például a Professzorok Iaatthyány Körének (egy nem tudom mennyire professzor, de) hivatalos képviselőjét hallgatni arról, hogy az oktatási költségtérítés/önköltség manapság Magyarországon a felsőoktatásban azért nem

számít tandíjnak, mert nem érint mindenkit egységesen, miután szinte minden szakon, sajnos elhanyagolható számban, de vannak költségtérítés mentesen felvehető hallgatói keretszámok megállapítva. Igaz nem a keretszámokat állapítják meg előre, hanem az ehhez szükséges minimális pontszámot, azt viszont úgy, hogy minél kevesebben legyenek. A hivatkozott Kör korábban hangosan támogatta a tandíj elleni népszavazást. Szolón ezzel együtt is nem hezitált, nem húzta az időt, nem vonta felelősségre a hitelnyújtókat, nem kényszerítette őket kilátástalan, költséges, értelmetlen és megalázó bírósági eljárásokra, nem adott betarthatatlan határidőket és írt elő szinte érthetetlen eljárási szabályokat, nem csinált politikai propagandát az intézkedés bevezetéséből, nem ítélete el nyilvánosan az eddigi gyakorlatot, nem keresett politikai bűnbakokat és nem utolsósorban nem próbálta vele a saját hatalmát, tekintélyét,

befolyását és népszerűségét erősíteni. Továbbá nem követte el azt a súlyos bűnt, hogy visszamenőleges hatályt alkalmazott volna és nem a számonkérésnek hangzó „elszámoltatásnak" nevezte el a törvényét. A politika világában végül is az is jellemzi az egyes résztvevőket, hogy milyen jellegű jelszavakat, szlogeneket alkalmaznak és kampányuk során milyen emberi indulatokra hatnak, vagy nem hatnak. Szolón probléma megoldását az átmeneti értetlenség után az athéni polgárok is elfogadták és bölcsességét látva rábízták a közügyek teljes irányítását, valamint felkérték új alkotmány, és további törvények alkotására, a korábbiak felülvizsgálatára. Egy új alkotmány, amelynek nem volt asztala, de mégis hatása örökérvényű maradt Szolón ,, . állapította meg az archónok, a népgyűlés és a tanácsok jogkörét, ő végezte a hivatalok felülvizsgálatát, határozta meg a hivatalnokok számát és

kötelességeit . " (Plutarkhosz) Az addigi bíróságként működő Areiosz-pagoszt évente választott volt arkhónokból álló legfelsőbb felügyeleti joggal bíró tanáccsá alakította, létrehozta a 400 fős tanácsot, amely a népgyűlés elé kerülő ügyek előzetes egyeztető fóruma (bizottsága) volt. Számos további törvényt hozott, de törvénykezésének legfőbb alkotása a timokratikus alkotmány, amely nagyon fontos kulcspont lett az athéni demokrácia kialakulásában. Az új alkotmány - szemben az eddigi szigorúan a hagyományos származás szerinti arisztokráciához kötődő oligarchikus rendszerrel - ugyanis jövedelmi viszonyokhoz kötötte az athéni polgárok állampolgári jogainak mértékét. Az éves jövedelme alapján négy évenként, négy csoportba sorolt athéni polgárok különböző mértékű, de most már származástól független állampolgári jogok birtokosai lehettek, illetve eszerint adóztak és teljesítették katonai

kötelezettségeiket. Miután a tisztségviselésért és a katonáskodásért nem járt fizetség, így a költségviselő-képesség alapján a felső két osztályból került ki a lovasság, a harmadikból a nehéz gyalogság (hopliták) és a negyedikből a könnyű gyalogság (utóbb majd a hajóhad legénysége is). Ez nagy áttörés volt, hiszen, ha a hatalom kulcspozícióit továbbra is az amúgyis arisztokrata származású módosok gyakorolhatták, a legalacsonyabb osztályba sorolt szerényebb jövedelműek is szavazhattak a népgyűlésben és az esküdtbíróságok munkájában is részt vehettek (a végrehajtó és törvényhozó hatalmat jelentő 400 tagú tanácsba viszont csak az első három csoport tagjai kerülhettek, a kiemelt választott tisztségeket, hivatalokat - például arkhón, Areiosz-pagosz, kincstárnok - pedig továbbra is csak a legfelsőbb osztály tagjai tölthették be). A legfelsőbb osztályba viszont már 2 jövedelmi alapon is be

lehetett kerülni, ami gyakorlatilag a kvázi feudalizmus kereteinek ,,szentségtörő" széttörését jelentette. Törvényei pongyola fogalmazásával vádolták meg, de Arisztotelész szerint a homályosan megfogalmazott törvények valószínűleg pontatlanságok, és megemlíti, hogy némelyek szerint ,, . szándékosan tette a törvényeket homályosakká, hogy a népé legyen a döntő szó " Manapság ehhez a cselhez inkább akkor folyamodnak a feltehetően elfogult és befolyásolt törvényhozók, ha valamilyen kiskaput szeretnének maguknak, vagy olyan iramban folyik a törvényhozás, hogy maguk a törvényhozók is elvesznek a részletekben. Szolón életművét tekintve sem klasszikus, sem köznapi értelemben nem volt demokrata, de emberi nagysága talán éppen abban csúcsosodótt ki, hogy feltétel nélkül hihetett a - körülményekhez képest igazságos - jogrendszerben, az írott törvényekben, az intézményrendszerben és mindennél jobban

ódzkodott a türannisz intézményétől. Pedig ahogy Plutarkhosz írta: ,, Sokan, akik nem tartoztak egyik párthoz sem, hanem középütt álltak, tisztában voltak vele, milyen lassú és fáradságos eljárás viták és törvényhozás útján gyökeres változásokat létrehozni az alkotmányban; szívesen láttak volna tehát az államügyek élén egyetlen embert, aki a legigazságosabb és legbölcsebb valamennyi között . " Hányszor halljuk ezt napjainkban is, hogy a 2010. évet megelőző elmúlt húsz év csak a parttalan viták időszaka volt, amikor semmit sem lehetett gördülékenyen leegyeztetni, döntést hozni és a döntést végrehajtani, hogy az egyeztetési eljárás milyen körülményes, költséges és időigényes (lásd például a városligeti „Múzeum-negyed" projekt megvalósításának indoklását). Új eljárásokra és metodikára van szükség és a kétharmados többség teljes és visszavonhatatlan felhatalmazást jelent.

Peiszisztrátosz (i.e 600-527), a jó türannisz Szolón i.e 594-570 körül volt hatalmon és a törvénykezés után a legendák szerint tíz évre elhagyta Athént. Amikor hazatért, megint csak rendetlenséget, törvénytelenséget és pártviszályt talált, valamint rokonának (akihez egyébként gyengéd érzelmi szálak fűzték) a furfangos Peiszisztrátosz türannisz törekvéseit, amit elsőként ítélt el, de legnagyobb bosszúságára nem hallgattak rá. Rokona ugyanis sérülést ejtett magán, majd az agorára kocsizott és elhitette a néppel, hogy pártellenfelek törtek rá. A népgyűléstől erre hivatkozva fegyveres testőrséget kért és kapott, majd ezzel a katonai erővel az Akropoliszra vonult és átvette a hatalmat (i.e 561) Elüldözték, mint ahogy egy újabb kísérlet (ie 555) után (amikor egy a bakon a lovakat irányító, Pallasz Athénének öltöztetett hölggyel, az istennő küldötteként kocsizott be Athénba) ismételten eltávolították. Le

546-ben azonban végleg átvette a hatalmat. Végül is felvilágosult, szelíd és emberszerető türannisznak számított Megtartotta Szolón számos törvényét, újabbakat is hozott, de a központi templom-, valamint útépítkezésekkel (például a Pireuszi kikötő is ekkor épült) segítette a munkanélküliség felszámolását, fejlesztette a tengeri kereskedelmet és újabb export piacokat szerezett, továbbá földet osztott az őt támogató nincsteleneknek, így türannisz volta ellenére aranykorként emlékezett az uralkodásáról a hálás utókor. Kleiszthenész (i.e 6 század) reformjai, az ostrakismos gyakorlata és a perzsa háborúk Szolón halála után még ötven évet kellet vámi az athéni demokrácia győzelméig. Számos bukott türannosz után Kleiszthenész (i.e 6 század) az a személy, aki visszaállította Szolón államrendjét, végleg felszámolta a türannosz intézményét, valamint a nemzetiségi törzsi szervezetet és helyette a négy

után már tíz és most már nem nemzetiségi, hanem területi alapú szövetséget hozott létre, valamint a korábbi négyszáz fős tanácsot (bulé) i.e 508-ban száz fővel megnövelte Ezek az intézkedések a demokrácia alapjainak kiszélesítését eredményezték, amivel végleg leszámoltak az arisztokraták tradicionális előjogaival. Ez gyakorlatilag - még korlátozott formában, de - az athéni demokrácia győzelmét jelentette. A népgyűlés (ekklészia), amelyen minden huszadik életévét betöltött polgár részt vehetett, feladata a törvényhozás volt, illetve döntött a háborúról és a békéről. Amikor a népgyűlés nem ülésezett, helyette a bulé intézte a kisebb jelentőségű ügyeket, továbbá javaslatokat tett a népgyűlésnek, előre megtárgyalta a törvényjavaslatokat, kisebb jelentőségű ügyekben döntéseket hozott. A szinte naponta ülésező tanácsban minden harminc év feletti, ekkor még csak a három felső osztályból

származó polgár, életében kétszer, szolgálhatott (egy-egy évig), akiket sorsolással választottak ki a területek által 3 jelölt tíz-tíz kiválasztott közül. Az Areiosz-pagosz bírósági szerepe már csak az emberölési és vallási ügyek korlátozódott. Ebben az időben már csak az arkhónok (most már a felső két osztály tagjai lehettek, de i.e 487 után már őket sem választották, hanem sorsolták), a sztratégoszok (hadvezetők) és a legfőbb gazdasági tisztviselők (például kincstárnokok) kerültek választással a pozíciójukba. Ez a politikai rendszer még nem a „radikális demokrácia", de néhány kisebb változással fennállt az athéni demokrácia fénykorának végső bukásáig (i.e 404) Valószínűleg ebből az időből származik a rendkívül ellentmondásos ostrakismos (cserépszavazás) és visszahívás (elűzés) intézménye, amely i.e 506-417 (más források szerintie 487-417 között) között volt hatályban.

Tartalmilag azt jelentette, hogy a népgyűlés cserépszavazással - évente egyszer legalább hatezer szavazat esetén az egyeduralomra hajlamos, vagy tekintélyénél fogva túlzott befolyással bíró személyek közül a legtöbb szavazatot kapót tíz évre száműzhették. Ez persze azután visszaélésekre is adott lehetőséget a későbbiekben és számos jeles athéni polgár is a száműzetés sorsára jutott. Az ostrakismos intézménye azonban nem jelentett sem becsületvesztést, sem vagyon-, sem jogfosztást. Az. demokrácia továbbfejlődését a perzsa háborúk kora (ie 498-448) átmenetileg megakadályozta A sikeresen megvívott háború azonban az athéni szabadságszeretet és a görög egység sikerességének szimbóluma is lett. Ie 481-ben Korinthoszban sor került a görög poliszok találkozójára, ahol a résztvevők kisebb nézeteltérések ellenére megfogadták, hogy beszüntetik az egymás elleni háborúkat és törekednek a közös fellépésre a

közeledő perzsák ellen (lszthmoszi vagy Hellén szövetség). Athén tengeri flottája a legjelentősebb volt a szövetségben, ennek ellenére az egység érdekében abba is belementek, hogy a szárazföldi mellett a tengeri haderőt is Spárta vezesse. A thermopülai ütközetben (i.e 480) azután a hős 300 (és 1500 görög) még feláldozta magát, de a szalamiszi tengeri csata (i.e 480) már legalábbis döntetlenül végződött, amelyben a perzsa vízi haderő pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. Themisztoklész (ie 525-462) vezetésével Athén, a tengeri győzelem érdekében, még saját városát is feláldozta (a perzsák kifosztották és felgyújtották), de ezután a méltánytalanul keveset hivatkozott plataiai ütközet (i.e 479), a jelentős számbeli kisebbség ellenére, már egyértelmű és elsősorban a spártai hopliták hősiességének köszönhető győzelemmel végződött. Ezzel gyakorlatilag lezárultak a perzsák görög-félszigeti hódítási

törekvései. Esélytelenként a hatalmas birodalom felett aratott győzelem jelentős tekintélyt és önbizalmat hozott Athén számára, amelyet a Déloszi szövetségben (i.e 477) azután ki is használt A Déloszi Szövetség és Periklész (i.e 495- 429), a karizmatikus néppárti arisztokrata A Déloszi szövetség a 173 görög városállam azonos jogú társulása, de Athén gyakorlatilag egyre inkább erőszakos birodalmi központként működött. Az Athéni birodalom minden külpolitikai veszélytől megvédte a társulásban résztvevőket és a kalózkodást is felszámolta a térségben, de ez a tengeri kereskedelem monopóliumát és a katonai fennhatóság gyakorlását is biztosította a központi városállam számára. A fontosabb ügyek elbírálási joga is központosításra került, a kincstárt pedig önkényesen az Akropoliszra vitték. Miközben Athén hadi ereje és a fizetendő védelmi járulék egyre nőtt, addig a tagok szépen lassan lemondtak a saját

hadseregük fenntartásáról, így sok esetben végképp védtelenné váltak. Ahogy Plutarkhosz írta: ,, Ezek ugyanis harciatlanságuk következtében hozzászoktak ahhoz, hogy féljenek azoktól, és hízelegjenek azoknak, akik folyton hajóztak, állandóan kezükben volt a fegyver, és gyakorlatoztak, - és így észre sem vették, hogy szövetségesekből alattvalók és rabszolgák lettek . " A szövetség irányítási módja az athéni demokrácia jelentős szégyenfoltja, a kincstár Athénba telepítését és felhasználását pedig már egyes ókori történetírók is sikkasztásnak tekintették. A Déloszi szövetség rendkívüli gazdasági előnyöket és kulturális felvirágzást hozott Athénnak, és Periklész révén az athéni „radikális" demokrácia kialakulásával a görög demokrácia is fejlődésének a csúcsára jutott. Periklész Kleiszthenész távoli rokonaként igen előkelő családból származott és ie 444-429 között tizenötször

választották meg a sztratégoszok egyikének (a tíz közül), vagy egyedüli fösztratégosznak, amelyek ekkor már fontosabb tisztségek voltak az arkhón személyénél. Hadvezéri és szónoki képességei, valamint politikai befolyásoló képessége révén már. ie 460-tól jelentős irányító erővel bírt az athéni politikai életre. Thuküdidész (ie 460-395 körül) athéni történetíró szerint, akik húsz évig írta, de végülis befejezetlenül hagyta a Peloponnészoszi háború történetét: ,, . Periklész a 4 maga okosságánál és közismert jellemszilárdságánál fogva tiszteletben tudta ugyan tartani a nép szabadságát, de ugyanakkor ellenőrzése alatt is tartotta őket. Ö volt az, aki vezetett, és nem őt vezették. Minthogy pedig hatalmát nem alantas érdekből szerezte, nem is volt szüksége rá, hogy azért a nép kedvében járjon . " Eredetileg pedig nem is volt demokrata, de azután a politikai érdekei a nép oldalára sodorták.

Pályája igen érdekes alakult, kezdetben tartózkodott a politikai szerepléstől, később közpénzből édesgette a népet magához és híres volt arról, hogy szónoklatait, valamint beszédstílusát nagy műgonddal fejlesztette. Minden ellenfelével leszámolt és a kulcspozíciókba a barátait helyezte Telepeseket küldött a gyarmatokra és a történetíró szerint ,, . azért tette mindezt, hogy megszabadítsa a várost a renyhe és a semmittevés miatt nyugtalan tömegtől, hogy segítsen a nép szegénységén, valamint ijesztésül és őrségül telepítette őket a szövetségesek közé, hogy azok/el ne lázadjanak . " Ugyanakkor ellenállt az elbizakodott athéniak további hódítási törekvéseinek és a történetíró szerint ,, . Periklész megfékezte nagyravágyásukat, s korlátozta a vállalkozási kedvüket Erejének legnagyobb részét a meglévő hatalom őrzésére és megszilárdítására fordította . " A:z athéni befolyási övezet

további növelése kísértésének konfliktusok árán történő elhárítása komoly és megfontolt politikai gondolkodásra utal. Szerepe vitathatatlan, de személyéhez a politikai és diplomáciai fondorlatok sokasága kapcsolódik a gyilkosságtól kezdve a megvesztegetésig. No meg a rengeteg háború A:z athéni demokrácia fénykora ugyanúgy a háborús viszályok története, mint az antik görögök korai történelme, vagy majdani szomorú bukása, és ebben vezető szerepe volt Periklésznek, a kiváló hadvezérnek is. Az athéni „radikális" demokrácia tündöklése és bukása Periklész rendkívüli kormányzóképességével élve és a támogató nép befolyásának erősítésére az athéni polgárok számára „radikálissá" alakította a demokráciát: minden testületbe minden athéni polgár (vagyis a negyedik osztály tagjai is) bekerülhetett, sztratégoszok, kincstámokok kút felügyelők közé választással, ám a többi szervezetbe

sorsolással lehetett bejutni. A:z egyes funkciók betöltésének ideje és gyakorisága korlátozva volt. Az új tisztségviselők a tanácsban a váltáskor szavazással döntöttek arról, hogy az előző tanács elvégezte-e a feladatát. Hiányosság esetén visszatarthatták a tiszteletdíj kifizetését. Vagyis a funkciók kötelező és szabad betöltése nem jelentette azt, hogy bárkinek joga lett volna a feladatát elhanyagolni, vagy nem teljesíteni. A tanács elé kellett vinni továbbá az örökösödési ügyeket, hogy minden athéni vagyontárgy hovatartozásával is tisztában legyenek. A hatalmi ágak gyakorlatilag szétváltak, így a törvényhozás (népgyűlés), végrehajtás (tanács) és ellenőrzés (esküdt bíróság) más-más testületek irányítása alatt működtek (ha egyes funkciók még keveredtek is). A népgyűlés, amelyen minden húsz éven felüli polgár részt vehetett, kapta a legfőbb hatalmi szerepet, itt hozták meg a törvényeket,

intézték a háború és béke kérdését, és a legfontosabb döntések is itt születtek. A tanács végrehajtó (kormányzati) szerepet kapott, tagjai a harminc évnél idősebb polgárok lehettek. Javaslatokat tehetett a népgyűlésnek és kisebb jelentőségű kérdésekben döntéseket is hozhatott, végrehajtatta a törvényeket, vezette a pénzügyeket, kereskedelmet, tisztviselők ellenőrzését. Az esküdt bíróság hatszáz fős tagjait sorsolással választották a harminc év feletti polgárok közül és minden tag 36 napig volt szolgálatban. A sorsolással választott arkhónok a továbbiakban csupán papi teendőkkel foglalkoztak és előkészítették a bírósági ügyeket. A:z Areioszpagosz (amelynek tagjait sorsolással választották a hivatali idejüket sikeresen kitöltő arkhónok közül) hatásköre pedig i.e 462-től csak a gyilkossági és vallásellenes ügyekre terjedt ki A:z Areiosz-pagosz tehát, amely a Szolón előtti időkig a korlátlan hatalom

testülete volt, gyakorlatilag teljesen háttérbe szorult és funkciója szimbolikussá vált. Periklész populista intézkedései közé tartozott, hogy lehetővé tette a szegények ingyenes színházlátogatását, továbbá, hogy i.e 458 körül csökkentette az arkhónsághoz szükséges földbirtok nagyságát, majd i.e 454 után az esküdt bíróságok tagjainak fizetést biztosított, utóbb bevezette az állami hivatalok díjazását is. Ez valószínűleg nagy hiba volt, bár Arisztotelész például kifejezetten a demokrácia alapelvének tekintette, hogy minden állami tisztségviselő ellátmányban részesüljön. Athénban hatalmas gazdasági növekedés indult meg, amelynek keretében fellendült a hajózás, a kereskedelem, a szakipar és az új építkezésekkel a város egyrészt megújult, másrészt jelentős 5 munkaerőt szívott fel. Ebben az időszakban szinte mindent újjáépítettek, de ekkor épült például meg az a Parthenon, aminek a romjai ma is

elkápráztatják a látogatókat. A hatalmas tengeri flotta kiépítése és fenntartása ugyancsak jelentős szakképzett munkaerőt igényelt, illetve maga a hajózás is munkahelyeket, valamint jövedelmet jelentett. Az athéni polgárok csak a háborús időkben fizettek vagyonadót, így a gazdagság leginkább az „idegenek" adóiból és bírósági illetékeiből, főként a tengeri kereskedelmi monopóliumból származó vámokból, az ezüstbányák járadékaiból és nem kis részben a Déloszi szövetség forrásaiból, valamint a gazdagok (sportjátékok, színházi előadások és áldozati rendezvények finanszírozása) kötelezettségéből származott. A gazdagság alapjain pedig fantasztikus virágzásnak indult az építészet, a kultúra, a tudomány és a filozófia is. A szövetségi rendszerben feszülő ellentéteket nem lehetett sokáig büntetlenül fegyverrel kezelni, így a demokrácia fénykorának végét is egy nagy háború okozta. A spártaiak

nem nézhették tétlenül a Déloszi szövetségben megtestesülő birodalmi törekvéseket és a lázadók élére állva felélesztették a Peloponnészoszi szövetséget, majd annak vezetésével kirobbant az a véres konfliktus, amibe Athén belerokkant. Periklész is a háborúban (tífuszban) vesztette életét, halálával a „radikális" demokrácia is véget ért. A demokrácia, mint forma ugyan még egy rövid ideig működött, de már azt a szintet nem érte el, mint az ő idejében. A Peloponnészoszi (i.e 431-404) háború egy ideig váltakozó sikerekkel zajlott, de végül Athén teljes vereségével végződött. Spárta, győztesként kikényszerítette a gazdagság legfőbb forrását jelentő athéni flotta felszámolását és ez - a gyarmatok, a tengeri monopólium és a védelmi pénzek elvesztése mellett - súlyos kereskedelmi veszteséget is jelentett. A háború lezárása után Athén még visszaszerezte függetlenségét és valamelyest újra

fejlődésnek indult az i.e 4 század elején, de az újabb háborúk (ezúttal i.e 362-ben Spártával is szövetkezve Théba ellen) végképp kivéreztették a görög poliszokat Az új hatalom, a makedón birodalom pedig már ebben az időszakban bontogatta szárnyait, hogy azután a görögök által félbarbámak tartott nép, II. Philipposz (i e 382-336) vezetésével és jelentős autonómia jogokkal, de integrálták a birodalmukba a görögséget. Athén ie 136-ban a Római Birodalom része lett és így végleg elveszítette függetlenségét, de még a római időkben is oktatási és filozófiai centrum maradt. A kereszténység elterjedésével az intellektuális központ szerep is lezárult azonban az i.sz hatodik század elején Az athéni „radikális" demokrácia árnyai A görög poliszok történetére a valóságban mindig is az egyenlőtlen politikai berendezkedés volt a jellemző és nem kivétel ez alól az athéni „radikális" demokrácia sem.

Közhelyszámba megy, hogy az athéni polgárok egészen extrém politikai jogai és kötelezettségei nem vonatkoztak a fiatalkorúakra, a nőkre, a sok éve Athénban élő idegenekre és a felszabadított, valamint effektív rabszolgákra. Ez a gyakorlatban az jelentette, hogy még magában Athénban sem érte el a görög polgárjoggal rendelkezők száma a tizenöt százalékot, a Déloszi szövetség keretében meghódított területek lakosságához viszonyítva pedig valószínűleg még a fél százalékot sem. (Becsült adatok alapján az athéni lakosság száma Periklész idején 300.000 fő volt, ebből 40000 férfi, 110-110000 fö családtag és rabszolga, 40.000 fő idegen a családtagjaival együtt) Az athéni polgár (politész) státuszhoz pedig legalább apai ágon kellett igazolni a jogosultságot, amit éppen a legendásan demokratának tartott Periklész szigorított i.e 451-ben oly módon, hogy mindkét szülőnél előírás lett a közvetlen athéni

származás. A politész címet azonban kivételes esetekben adományozni, illetve megvonni is lehetett. Az előbbi nem volt olcsó mulatság és nagyszámú többségi szavazással volt csak lehetséges, míg az utóbbit főként hazaárulás gyanúja esetén alkalmazták. Aki azonban jogosulatlanul politésznek vallotta magát és lebukott, azt azonnal eladták rabszolgának. (Egyes források szerint az új rendelkezés bevezetésével 5.000 athénit adtak el rabszolgának! Periklész tevékenységét ismerve ez a döntés akár tudatos „társadalom tisztításnak", vagy friss pénzforrásnak, vagy akár a rebellis elemek eltávolításának is tekinthető.) Arisztotelész szerint a polgárjog megszerzéséhez nyilatkozni kellett a betöltött tizennyolcadik életévről és mindkét szülő felmenői tekintetében a közvetlen athéni származásról, amit alaposan kivizsgáltak és szavazással hagytak jóvá, vagy utasítottak el. A szavazás eredménye ellen fellebbezni

lehetett az esküdtbírósághoz. A felülvizsgálat során bűnösnek bizonyuló személyt eladták rabszolgának, viszont jogos igény esetén a démosz azon tagjait büntették, akik elutasították a 6 kérelmezőt. A polgárjog megszerzése után tapasztalt tanítókat választottak, akik az ifjakat közpénzen egy évig oktatták fegyverviselésre, testedzésre. Az év letelte után bizonyítaniuk kellett a kiképzésük hatékonyságát, majd újabb egy évig, illetve az oktatás teljes ideje alatt őrszolgálatot láttak el. Az oktatás idején minden köztehertől mentesítették őket és felelősségre sem lehetett vonni őket. A két év letelte után nyerték el teljes polgárjogukat, vagyis a népgyűlés teljes jogú tagjai lehettek. Ennél azonban lényegesen fontosabb az az anakronizmus, ahogy a győzelmes perzsa háború során létrejött görög egység vezető ereje, Athén, miközben a városállam a „radikális" demokrácia útjára lépett, a

Déloszi szövetség keretében gyakorlatilag gyarmatosító zsarnokká változott. Mindaz a legendás hőstett, amivel az athéniak a szabadságukra hivatkozva elutasítottak mindennemű perzsa alávetettséget, és gyakorlatilag minden •esély nélkül a szabadságharc útját választották, valamelyest leértékelődik, ha azt a brutalitást szemléljük, ahogy a szövetség irányítását gyakorolták. Tanulságos olvasmány a i.e 416-ből idézett híres „méloszi dialógus", amelyet Thuküdidész jegyzett le. Ebben az athéni és méloszi tárgyalópartnerek ugyanazt a párbeszédet folytatják le, mint amit korábban Athén folytathatott a perzsa követekkel. Úgy látszik a szabadság és a hatalomgyakorlás módja már akkor is relatív fogalmak voltak. Az érvrendszer pedig lehangoló: Athén azért nem köthet békés kompromisszumot ellenfelével, mert Mélosz függetlensége az athéni hatalom nimbuszát és ezzel a tekintélyét csorbítaná. Athénnak pedig

erőt kell sugároznia Vagyis nem Mélosz az érdekes, hanem az a birodalmi erő, amelyet fel kell mutatni. Ezt vallotta a történelemben később számos más örökidőkre birodalmi álmokat dédelgető hatalom is. El is bukott mindegyik A Déloszi szövetség morális szétverése az önző hatalmi egyeduralom megnyilvánulása, és nem pusztán a szövetséget verte szét, hanem tönkre zúzta a hellén egység illúzióját is. Pedig Arisztotelész is megállapította: ,, . ha a görögök egy közös alkotmányra tudtak volna jutni, az egész világ urai lehettek volna ." Talán a sors nem véletlen játéka, hogy a görög egység szimbóluma, a hajdan a delphoi-i Apollón templom előtt, a győzelmes plataiai csatának i.e 479-ben Spárta által emléket állító, eredetileg majd kilenc méter magas, kecses - három kígyó egymásba fonódását ábrázoló bronzszobor ma csonkolt állapotban Isztambulban, a volt kocsiversenypályán, elfeledetten áll a többi bizánci

hadizsákmányként odakerült egyiptomi obeliszk árnyékában. A szövetség pénztárának eltulajdonítása, a védelmi pénzek terhének fokozatos növelése és a kereskedelmi monopóliummal való visszaélés pedig tényleg bűntettnek tűnik és nem sokban különbözik a korábbi és későbbi európai gyarmatosítások szégyenteljes gyakorlatától. Ugyancsak sajnálattal kell megállapítani, hogy a hatalomgyakorlás technikája kétezer-ötszáz éve semmit sem változott. Periklész hatalom megszerzési- és megtartási machinációi, a választók olykor anyagi eszközökkel történő manipulálása, illetve a vezető személyiség függő demokrácia ma is jellemző politikai technika. Ezt szokták elfogult politikai elemzők vezetői karizmának nevezni, pedig a tartós egyeduralom minden formája ellentétes a demokrácia alapelveivel. Mit érnek a szabályok, a funkciók betöltési lehetőségeinek korlátozása, ha valakit tizenötször lehetett sztratégosznak

megválasztani és közben még a politikai ellenfeleit is eltakaríthatta. Periklész azért rendkívüli egyéniség volt és a történészek elfogultsága ellenére nagyon is úgy tűnik, hogy személyisége inkább a napokban ötszáz éve Niccolo Machiavelli (1469-1527) által leírt, és mai napig félreértett „ideális" fejedelméhez volt hasonlatos. Nem csak beszélt róla, de morálisan példát mutatott és minden cselekedetével az athéni közjót szolgálta, még ha tudjuk is, hogy mindehhez kellett a gyarmati kizsákmányolás nyújtotta gazdagság. (És itt csak nagyon halkan merem megjegyezni, hogy erős kétségeim vannak afelől, hogy a demokrácia mennyire működőképes a korának megfelelő gazdasági háttér nélkül. Minimális gazdasági jólét nélkül csak nagyon fegyelmezet politikai közösségek képesek a demokrácia értékét megőrizni.) Periklész minden cselekedetében „a cél szentesítette az eszközt", de - ahogy azt a bírálók

mindig elfelejtik és amit Machiavelli ehhez pedig valóban hozzáfűzött - amit tett, azt mindig a közjóért cselekedte. Periklész úgy tűnik nem támogatott egy nemzetinek tekintett preferált tőkés csoportot, vagy nem finanszírozott kiemelten semmilyen sportágat sem, hanem kifejezetten minden juttatásában az egyenlőséget és Athén közvagyonának növelését tartotta szem előtt. Mindenben Athén és a közjó szolgálatát tekintette elsődleges céljának és nem próbált semminemű oligarchikus befolyást támogatni, 7 arra az igencsak hamis érvre hivatkozva, hogy az a városállam érdekét szolgálja. Meg kellene érteni, hogy bármilyen oligarcha támogatása teljesen testidegen a demokrácia mindennemű formájától. Érdekes kérdés az ostrakismos intézményének megítélése is. Miközben a célja világos, pontosan Periklész példáján számos esetét láthatjuk annak, hogy hogyan lehet visszaélni vele. A közhangulat manipulálásával

bárkire rásüthető a gazdagodás, vagy az egyeduralomra törekvés, amivel a többséggel bíró erő, bárkit eltakaríthat a hatalomhoz vezető útból, így gyakorlatilag ugyanaz az állapot következik be, mint ami ellen maga az eszköz született; megfelelő ellenfél nélkül a legerősebb politikai erő kerül egyeduralkodó helyzetbe. A közvetlen anyagi lekenyerezéssel történő népszerűség szerzés lehetősége pedig, mint láthattuk, a görögök mindennapi életében sem volt kizárva. A démosz egyes tagjainak anyagi önzése sajnos napjainkig a tiszta politikai közélet egyik legnagyobb és gyakorlatilag feloldhatatlan problémája. Ehhez kapcsolódik egy másik és hasonló jellemző, amit Arisztophanész (i.e 450-385) az ie 422-ben bemutatott Darazsak című komédiájában is leír. A darab gyakorlatilag a demokrácia mindenapjainak bírálata és ebben pontosan látszik, hogy például az esküdtbírósági tagok milyen hízelkedésekkel vannak körülvéve,

amely nyilván befolyásolja bírósági döntésüket. Ez a rendszer szintén nagyon nehezen javítható, de ott és akkor azért volt ennek még jelentősebb fajsúlya, mert a Déloszi szövetség számos ügyét is Athénban tárgyalták, ami egyszerűen kiszolgáltatott helyzetbe hozta az a tárgyalásra érkező „idegeneket" és aránytalanul, illetve nyilván számos esetben érdemtelenül felnagyította a tisztségeket viselő athéni polgárok tekintélyét. Egyébként pedig nem a demokrácia szüleménye, de említést kell tenni végezetül a görögök felsőbbrendűségére valló modoráról is. Minden a Görög-félszigeten kívüli világ egyszerűen a beszédük közben furcsa „barrr . barrrr" hangokat hallató barbárok vidéke, amelyek nem méltóak a görögséghez. Kezdetben ennek nem volt igazából pejoratív tartalma, inkább csak azokra vonatkozott, akik nem beszélték a görög nyelvet, a későbbiekben azonban már egyértelműen lekicsinylő

felhangot kapott. Ugyanez a kivagyiság azonban megfigyelhető a Déloszi szövetségen belül is, a „perzsa győzőnek" az erőfölény birtokában hangsúlyozott elbizakodottságában pedig több volt, mint hatalmi arrogancia, az athéni joggal volt büszke, de ez nem adhatott alapot a gőgös felsőbbrendűségére. Az athéni „radikális" demokrácia elfeledett értékei 1.: a közjó és a morál Az athéni demokrácia rövid ideig állt fenn, de működőképességét ez idő alatt is megalapozottan bizonyította. Ma a fejlett világ is általában demokratikus viszonyok között működik Az antik elődök példája azonban számos tényezőben - úgy tűnik - feledésbe merült, pedig egyes elemek megléte nélkül a demokratikus viszonyok csupán álcát jelentenek. Manapság a demokrácia és az ehhez szorosan kapcsolódó kapitalista termelési mód orientációja szinte feloldhatatlan konfliktusban áll egymással, hiszen az egyik a közjót, a másik az

egyént helyezi a középpontba. A közjó preferenciája nélkül pedig nincs demokrácia, minden olyan törekvés, ami az egyént helyezi előtérbe, az idegen a demokrácia szellemétől. A demokráciának egyszerűen nem lehet más a fókuszában, mint az adott politikai közösség tagjainak jóléte: ,,Mivel a város kellőképp el van látva azzal, ami a háborúhoz szükséges, olyan műre kell fordítani a gazdagságát, amely, ha elkészül, örök dicsőséget, amíg készül, azonnali jólétet biztosít, mivel sok munkaalkalom és különböző szükségletek mutatkoznak, amelyek valamennyi ipart fellendítik és minden kezet megmozgatnak: majdnem az egész városnak munkát biztosítanak, melyből egyszerre szépül is, él is. és a munkalehetőség úgyszólván minden kor és réteg közt szétosztotta és elterjesztette a jólétet." (Plutarkhosz) Manapság a választópolgár igazából csak a választások időszakában érdekes, a pártok pedig nem a népet,

hanem vagy önös érdekeket, vagy nyíltan gazdasági erőcsoportokat képviselnek. Az ostrakismos intézményének hiányában a választási időszakokon belül a törvényhozó- és végrehajtó hatalom gyakorlatilag szabad kezet kap. Egyszerűen nem működik a kontroll, a politikusok által hangoztatott célok pedig csak igen-igen közvetetten szolgálják a démosz jólétét. A pártok saját célrendszere idegen a démosztól, hiszen az nem a közjót elérését célozza, hanem saját politikai győzelmét. A probléma bonyolultságát még csak fokozzák a pártok finanszírozásának tisztázatlanságai, valamint a pártok nevében fellépő személyek önálló politikai akarat megnyilvánuló 8 képességének hiánya. Napjainkban nagyon úgy tűnik, hogy az arctalan politikusok valamilyen központi pártakarat mechanikus érvényesítői. Ennek következtében egy pártról sem látszik tisztán, hogy valójában milyen érdekcsoport szekértolói, illetve a

pártegység érdekében milyen belső kompromisszumok születnek. A közjó és az egyén boldogulása közötti anakronisztikus ellentét legjobban a morális tényezők megítélésében mutatkozik meg. ,, Ami a nemes magatartást illeti, itt is szemben állunk a legtöbbekkel, mert jótétemények nyújtásával, nem pedig elfogadásával szerezzük barátainkat . Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem azt latolgatva, hogy mi hasznunk lesz belőle, hanem nagylelkűségtől vezetve, szabad akaratunkból és minden hátsó gondolat né/kii! segítünk másokat." (Periklész legendás halotti beszéde, amelyben az athéni demokrácia alapelveit összefoglalja, i.e430 - idézi Thuküdidész) Haszon nélkül pedig nincs kapitalizmus. A korabeli szabályokat (ti gazdagok kötelezettsége a közösségi rendezvények költségeinek finanszírozása) a mai gyakorlatban az alapítványi tevékenység és a szponzoráció jelenti. Ez azonban láthatóan nem működik, mert ezekben az

esetekben is általában nem a közjó a cél, hanem egyrészt ebben is a sógor-koma viszony megnyilvánulását láthatjuk, másrészt általában a tőkés tulajdonos jó hírét szolgálják, vagy csupán cégreklámok, vagy maguknak rendezett haveri, elitista rendezvények. Manapság a módosok, a maguk extra jövedelméből, többnyire semmilyen mérhető módon nem járulnak hozzá jobban a közteherviseléshez, pedig megtehetnék és szükség is lenne rájuk. Athénban pedig egyetlen politikus sem engedhette volna meg magának, hogy magánpénznek kimutatott állam pénzből stadiont építtessen a falujában, vagy állami vezetőként névre szóló VIP páholyból tekintsen meg sport, vagy kulturális eseményeket. Az pedig csak a szaft diktatúrákra jellemző, hogy a végrehajtó hatalom vezetője egy olyan törvényt fogadtasson el a törvényhozó hatalommal, amely alapján az adóalanyok sokszoros többsége a közpénz rovására (szabadon rendelkezve) az adófizetési

kötelezettségük egy részét a miniszterelnök falujának sportegyesülete számára ajánlják fel. Az athéni „radikális" demokrácia elfeledett értékei 2.: a gazdagság és a luxus A mai haladó társadalmak egyértelműen a sikerességet tekintik az élet céljának, a sikert tartják elismerésre méltónak. Ezért manapság már az alábbi mondatok el sem hangozhatnának, mert annyira hamisan csengenének: ,, . a közösség előtt kinek miben van jó híre, itt nem a társadalmi helyzet, hanem a kiválóság ér többet és ha valaki olyasmire képes, ami a város javára van, szegény sorsa és így jelentéktelen társadalmi rangja nem áll útjában. azt azonban, amit az állam parancsolt, elsősorban tiszteletből nem merjük áthágni, engedelmeskedve azoknak, akik éppen az élén állnak, amelyek igazságtalansággal sújtottakat védik és azoknak, amelyek bár íratlanok, megsértésiiket mindenki gyalázatnak tekinti. " (Perikész - idézi

Thuküdidész) A siker pedig a pénzt és a vagyont jelenti, mert ez a boldogulás záloga. Periklész idejében, a görög demokráciától egyszerűen idegen volt a vagyoni különbségek fitogtatása, Arisztotelész ítélete is egyértelmű: ,, . a mérséklet és a középút a legjobb, világos, hogy a vagyoni állapotban is valamennyi közt legtöbbet ér a közepes. Az ilyen ember hallgat legkönnyebben a józan észre; ellenben a szépségben, erőben, származásban és vagyonban kiemelkedő, - vagy fordítva, az éppenséggel koldusszegény, erőtlen és nagyon lenézett emberek nehezen hajlanak a jó szóra; amazok inkább féktelen erőszakra és nagy gazságokra vetemednek, emezek pedig gonosztevőknek és kis gazembereknek csapnak föl, márpedig a bűntények egyik része erőszakból, a mások gonoszságból ered. Aztán meg legkevésbé a középúton járók húzódoznak a tisztségektől, vagy vetik magukat utánuk túlságosan; pedig ez is, az is káros az államra

. Így fejlődik aztán ki egy állam, amely szolgákból és urakból, de nem szabad polgárokból áll, s amelyben az egyik irigyli, a másik semmibe se veszi a szomszédját. Ez pedig igen-igen messzire esik a testvériség és az állami közösség érzelmeitől, pedig a közösség alapja a bizalom . s az államnak ugyebár, mégiscsak lehetőleg egyenlő jogú és egymáshoz hasonló polgárokból kell állnia . Világos tehát, hogy az állami közösség is akkor a legjobb, ha a középosztályra támaszkodik, s azok az államok rendezkednek be jól, amelyekben nagy számban van a középosztály. A legnagyobb szerencse tehát, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van; mert ahol az egyik rész igen gazdag, a másik nincstelen, ott túlzó demokrácia, vagy türanniszfejlődik ki . mind a túlsúlyba vitt demokráciából, mind az oligarchiából türannisz szokott 9 "Középosztály hiányában ,, . a vagyontalanok kerekednek fölül

tömegükkel, ott züllés és csakhamar megsemmisülés következik be . " kifejlődni . Politikus esetében pedig egyenesen tilos a vagyonosodás mutogatása: ,, . Becsületes államférfinak nincs szüksége arra, hogy kelleténél többet törődjék a vagyonszerzéssel, sem arra, hogy megvesse, ami a tisztes életmódhoz szükséges . " (Plutarkhosz) Hát erről azért lenne elszámolnivalója a mai politikai elitnek és az állami presztízskőltekezések jóváhagyóinak. Luxusautók, utazások és vadászatok, elképesztő mértékű megmagyarázhatatlan vagyonosodások, túlzott és magamutogató személyi védelem, stb. Nem is teljesen világos, hogy miért tolerálja ezeket a mindenkori választópolgár A fentebb már említett Darazsak című komédiában az ilyen típusú viselkedést ostrakismossal fenyegették, de a mindennapi életbel} is számos szabály szólt a túlzott módosság hétköznapi megnyilvánulásait. Ebbe ugyanúgy beletartoztak az

étkezési szokások (bizonyos ételek már akkor is luxus kategóriába tartoztak), az öltözködés (az athéniak a hétköznapokon egyenruhát hordtak és sokszor még a rabszolgát sem lehetett megkülönböztetni a polgártól), a szórakozás (Periklész a források szerint abszolút önmegtartóztató életet élt a külvilág felé). ,, Bizony, veszélyesek a lakomák, mert a méltóságot teljesen elűzhetik, s nehéz megőrizni a látszat-fenséget társaságban is . " (Plutarkhosz) A temetési szokásokban pedig már Szolón is korlátozta a túlzott áldozatbemutatásokat, vagy például egyes időszakokban tilos volt költséges síremlékeket állítani, vagy a temetést hajnalban kellet lebonyolítani, hogy minél kevesebben lássák az esetlegesen pazarló szertartásokat (abban az időben a módosak temetkezései akár politikai propaganda eseményeket is jelenthettek volna). Aiszkhülosz (i. e 525- 456) i e 472-ben Periklész megrendelésére és költségére

írta meg Perzsák című drámáját, amelyben a perzsák görögöktől elszenvedett vereségének perzsa feldolgozását ábrázolta. Viselkedésükben bemutatta mindazt, ami az athéniakra nem volt jellemző Ennek megfelelően a hatalmas és gazdag Perzsa birodalom komikusan tespedtnek, elpuhultnak, tunyának, luxuskedvelőnek és megbízhatatlannak mutatkozott. Ezzel természetesen azt a hitet próbálták erősíteni, hogy az athéni polgárok valamilyen rendkívüli tulajdonságokkal bírnak,,, . mert szeretjük a szépet - mértékletességgel, és szereljük a bölcsességet - elpuhultság nélkül. A gazdagságot inkább idejénvaló tettek végrehajtására használjuk, mint semminemű nagyzolásra . " (Periklész - idézi Thuküdidész). A gazdagság a korabeli Athénban sem volt betiltva, hiszen Arisztotelész szerint a szabadság elvének másik megnyilvánulási formája (többségi elv mellet) az, hogy, ,, . mindenki úgy élhet, ahogy akar, azt tartják ugyanis,

hogy ezt a szabadságnak köszönhetjük, ha ti. meggondoljuk, hogy a szolgasorban lévő ember nem élhet úgy, ahogy akar . " Viszont a felesleges luxus kiadások pazarlásnak minősültek és ellentétesek voltak a közjóval, mert azt éreztették a polgárokkal, hogy a vagyonát fitogtató személy annyira elbizakodott magában, hogy bátorságában a közjóval szembe menve, akár türanniszi álmokat is dédelgethet. Ezt igyekeztek is az ostrakismossal megelőzni Athénban a luxus erkölcsi kérdés volt, és a fényűzést csak akkor tartották elfogadhatónak, ha az az államot, vágy az istenek imádatát szolgálta. A politikusok között azonban maga Periklész járt az élen példamutatással: ,, . sikereinek oka nem pusztán szavainak ereje, hanem mint Thuküdidész mondja, életmódjának híre és az iránta megnyilatkozó bizalom. Közismerten megvesztegethetetlen volt, s mentes a vagyonszerzés vágyától Ö, aki nagyjából a leggazdagabbá tette a várost,

kinek hatalma sok királyt és uralkodót feliilmúlt, egyetlen drachmával sem tette vagyonát gazdagabbá annál, mint amekkorát atyja ráhagyott ." (Plutarkhosz). Periklészről sok minden elmondható, de a fenti jellemzés alapján - amennyiben valós, úgy - szinte minden vád alól felmentést nyerhet. A tündöklő Lorenzo di piero de Medici (Lorenzo il Magnifico, 1449-1492) mindenféle tisztség nélkül nagy luxusban hasonlóan vezette a válság felé tartó korabeli Firenzei Köztársaságot és látszólag a közjót szolgálta. A város dúskált a máig utolérhetetlen művészekben és tudósokban, közmunkákkal és lakomákkal szórakoztatta a köznépet, valójában azonban a politikai rendszer abszolút korrupt volt, sikkasztással is meggyanúsították és Firenze a tragikus vég; Girolamo Savanarola (1452-1498) hatalma felé sodródott. Az athéni demokrácia azonban Periklész idején ezt nem engedhette meg magának: ,, . mert egyedül a becsületvágy nem

öregszik, és ebben a tétlen öregkorban sem a 10 gazdagság gyönyörködtet jobban - mint egyesek mondják-, hanem a megbecsiilés ." és,, nemcsak a hadvezér kezének kell tisztának lennie, . hanem a tekintetének is! " (Periklész - idézi Plutarkhosz) Az athéni „radikális" demokrácia elfeledett értékei 3.: a közmunka és a közéleti aktivitás A gazdagsággal szemben a görögöknél a szegénység egyáltalán nem volt elitélendő: ,, . a szegénység megtartását nem tartjuk szégyennek, sokkal szégyenletesebbnek azt, ha valaki nem igyekszik munkájával kikerülni belőle . " (Perikész - idézi Thuküdidész) A munkához való viszony tehát nagyon fontos szempont volt: ,, . nézetünk szerint a demokratikus alkotmány szempontjai : egyszerű származás, szegénység, testi munka . " (Arisztotelész) A munkák közül nyilván a szakmunkákat tartották elsőrendűnek, de már a korai időkben sem tettek különbséget az egyes

jövedelemszerző tevékenységek között: ,, . Azokban az időkben, amint Hésziodosztól (ie nyolcadik század eleje GyH) tudjuk, a munka nem volt szégyen Mestersége miatt senkit le nem néztek, a kereskedés meg éppen megbecsült életpálya volt, mert a kereskedő távoli földekkel ismerkedett meg, királyokkal kötött barátságot és útjain sok tapasztalatra tett szert . " (Plutarkhosz) Napjainkban sokat hallunk közvetlen környezetünkben a „munka alapú társadalomról", ahol a termelő munka az irányadó cél, pedig meg kellene érteni, hogy a civilizáció fejlődésének kulcsmomentuma a kereskedelmi tevékenység és a pénzrendszerek kialakulása, ezek alakították és biztosították szinte az összes irigyelt nagyváros gazdagságát és a birodalmak nagyságát. Az állam pedig munkával látta el a nincsteleneket, amivel egyrészt lefoglalta őket, másrészt biztosította megélhetésüket. ,, Akinek ugyanis kora és ereje megfelelő volt, az

katonáskodás révén részesült a közös ellátásból. Azonban (Periklész - GyH) nem akarta, hogy a rendezetlen és közönséges tömeg ne jusson keresethez, de azt sem, hogy henyén, tétleniil jusson hozzá. Hatalmas építkezéseket és időt igénylő, nagyszerű művek megvalósítását terjesztette a nép elé, hogy a közvagyonból való támogatást és részesülést az otthonmaradt tömeg is igényelhesse, semmivel sem kevésbé, mint a tengerészek, a határőrök vagy katonák . " (Plutarkhosz) Vagyis a közmunka már akkor sem volt ismeretlen fogalom, de Athénban a közmunka értelmes célokat szolgált, nem politikai szlogenként és a munkanélküli statisztikák javítására találták ki, hanem gondoskodtak arról, hogy a közmunkából kapott jövedelem valóban ne könyöradomány legyen. Pedig közbeszerzések és állami beruházások manapság is vannak, de azok valahogy mindig csak a nyertes vállalkozók profitérdekeit szolgálják ki. (És most

az alvállalkozói láncolatokról, a külföldről naponta beutaztatott olcsó vendégmunkásokról, valamint a közmunkások profitabilitási célból történő foglalkoztatásáról, amikor csak racionalizálási okokból alkalmazzák őket, ne is beszéljünk.) Ezzel persze nem azt szeretném sugallni, hogy a munka lehetőségét mindig az államnak kell biztosítania, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy ha már állami közmunka van, akkor annak egyrészt valóban értékteremtőnek kellene lennie, másrészt ahhoz valóban legalább versenyképesnek látszó jövedelmet kellene biztosítani (természetesen csak akkor, ha ennek a feltételnek a munkavállaló munkájával meg is felel). A polgárok jóléte és elégedettsége az athéni demokrácia egyik nagyon fontos értékét is számon tette . ,, Egyformán gondunk van a házunk és az állam ügyeire és bármilyen mesterséget űzzön is valaki közülünk, jól tájékozott a közügyekben. Mert mi vagyunk az

egyetlenek, akik azokat, akik ettől távol tartják magukat, nem visszavonultnak tekintjük, hanem egyenesen semmirekellőknek és mi magunk döntjük el vagy fontoljuk meg helyesen ügyeinket, azt tartva, hogy a szavak nem ártanak a tetteknek, az már inkább, ha - mielőtt hozzákezdenénk- nem tisztázzuk előbb okos beszéddel, hogy mit kell cselekednünk . " (Periklész - idézi Thuküdidész) A közélet iránt való érdeklődés és a politika aktivitás csökkenése világméretű jelenség. Ha ez az adott társadalom egy-egy kritikus időszakában is így van, akkor az komoly társadalmi nehézségekre utal. Az anyagi romlás például szükségképpen passzívvá teszi az állampolgárokat, de ha erre még egyes politikai erők, pártpolitikai indíttatásból rá is játszanak, az nagyon nagy probléma. A demokrácia a népakarat megnyilvánulásának eszköze, e nélkül életképtelen, túlzottan költséges, ezért felesleges, viszont ,, . ahol sokan vannak a

jogtalanok és a szegények, szükségképpen ellenséggel van tele az állam . " (Arisztotelész) kérhetővé Az athéni „radikális" demokrácia elfeledett értékei 4.: a parlamentarizmus és a demokratikus intézményrendszer 11 A fenti idézet vége azonban egy másik nagyon fontos tényezőre is felhívja a figyelmet: ,, mielőtt hozzákezdenénk- nem tisztázzuk előbb okos beszéddel, hogy mit kell cselekednünk. Athénban könnyű volt. A tanács mindent megtárgyalt, a népgyűlésnek pedig szinte mindig, mindent jóvá kellett hagynia A mai parlamentáris rendszerekben, illetve a választási ciklusok miatt a démosz gyakorlatilag alig-alig vesz részt a döntéshozatalban, ezért a törvényhozó hatalomnak kulcsszerepe és felelőssége van a demokrácia életképessége szempontjából. No hát ez az, amit számos parlament és parlamenti képviselő egyszerűen fel sem fog. Nem lehet a parlamentet szintén pártpolitikai okokból háttérbe szorítani,

egyszerűen nem lehet titokban nagy fontosságú döntéseket hozni (lásd például Paks2 esete). Az átlátható végrehajtó hatalom működése - ami sajnos egyre kevésbé érdeke a pragmatikus pártpolitikai erőknek - nagyon fontos tényező, e nélkül az ellenőrzés lehetősége gyakorlatilag nulla. A titkos, vagy titkosan kezelt hétköznapi ügyek pedig reálisan vélelmezik a „mutyi" politizálást. A politikai rendszer működése is jelentősen megváltozott az antik görög időkhöz képest. ,, A demokratikus állaniforma alapelve a szabadság . ; a szabadság egyik feltétele pedig az, hogy a polgárok felváltva legyenek alattvalók és vezetők . ", ,, semmiféle tisztséget sem szabad kétszer viselni, legfeljebb csak nagy időközökben. a hivatalviselés lehetőleg mindig rövid időtartamú legyen. a népgyűlés döntsön legfőbb helyen minden ügyben, viszont semmiféle hivatalnak semmiféle ügyben döntő szava ne legyen, legfeljebb csak

apró-cseprő ügyekben . " (Arisztotelész) Úgy tetszik, hogy a politikai váltógazdaság szabályain szigorítani kellene. Athénban még nagyon vigyáztak arra, hogy senki sem betonozhassa be a hatalmát, a jelenlegi négy éves ciklusok pedig nagyon hosszúak bírnak lenni, különösen akkor, ha egy kétharmados hatalom szabadon garázdálkodik a demokrácia intézményeinek átszervezésével. Mostanság saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy mit jelent egy olyan túl hatalom, amely ciklusokon átívelő kormányzóerővel bír. Ez szokták nagyon tehetséges kormányhű politikai elemzők zseniális politizálásnak nevezni, miközben a demokráciának ennél jobban semmi sem árt. Vagyis egyfelől a demokrácia intézményeinek sérthetetlennek kellene lenniük, másrészt a választhatóság ismétlődését korlátozni kellene. Nagyon fontos, hogy még a „radikális" demokrácia időszakában is meghagytak bizonyos funkciókat, amelyek választásos alapon és

csak a kiválasztott hozzáértők számára volt elérhető. ,, S bizony a népgyűlésnek tagja lehet azaz tanácskozási és bíráskodási joggal bírhat egy csekélyke vagyon és akármilyen életkor alapján bárki, addig a kincstartói, hadvezéri és a legfőbb méltóságokat csak magas cenzus alapján lehet elérni. Talán mégiscsak jól van ez is úgy ahogy van Mert nem az egyes bíró, tanácstag és népgyűlési tag gyakorolja a hatalmat, hanem az esküdtbírói testület, az egész tanács, és a nép; az előbb említettek mindegyike pedig csak része ezen testületeknek . " (Arisztotelész) Napjainkban a politikai elit hatalmi és pártpolitikai motivációi a szakértelmet teljesen másodlagos tényezőnek tekintik. A politikai lojalitás mindenek feltett áll, így számos olyan eset adódik, amikor abszolút hozzá nem értő személyek látnak el nagyon fontos beosztásokat, nyilván ennek a várható következményeivel. Ennek a szempontnak egy másik

aspektusa a karrier politikusok megjelenése A mindenféle munkatapasztalat nélküli megbízható pártkatonák egyszerűen nem érdemlik meg, hogy a közjóért cselekedjenek, már csak azért sem, mert megfelelő élettapasztalat híján alkalmatlanok rá. Athénban az életkori szabályozások, vagy amint fentebb láttuk a testi munka megbecsülése, mindmind azt szolgálták, hogy csak az arra érdemesek juthassanak politikai pozíciókba. Az athéni „radikális" demokrácia általános értékei Az athéni demokrácia mindig is a kisebbség demokráciája volt a bel- és különösen a külföldi többség felett, s mint ilyen minden radikális „technikai" jellemzője ellenére is korlátozott demokrácia volt. Ez azonban semmit sem von le a jelentőségéből, hiszem egy olyan politikai államformát hoztak létre az antik görögök, amely legalábbis • egyszer és mindenkorra leszámolt az egyeduralom, vagy az oligarcha hatalom kizárólagos lehetőségével,

és így a hatalomgyakorlás módjának újabb és jobb alternatívájának életképességét bizonyította, • végső fejlettségi formájában megteremtette a hatalmi ágak (törvényhozói, végrehajtó, bírói) megosztásának alapjait, 12 • az írott törvényeket a kor adottságainak megfelelően a lehető legfontosabb és a mindennapi élet teljességére vonatkozó iránymutató rendszabályként alkalmazta, • radikális formájában egy olyan tisztségviselői választási rendszert vezetett be, amely a polgárok teljes részvételét és azonos feltételek melletti választási és választhatósági lehetőségét, vagyis az egyén teljes politikai szabadságát biztosította, • a végrehajtó hatalomban megkülönböztette a politikai hatalom gyakorlásának demokratikus módon, illetve szakszerűség alapján (választás útján) betölthető funkcióit, • mindezzel a politika, mint kutatható, elemezhető történelmi tudomány lehetőségét

kínálta, amely számos nagy gondolkodót, illetve elméletet adott a szellemtörténet számára, és így egyúttal létrehozta az emberiség életének jobbítását célzó elméleti politikai gondolkodás alapjait, • és nem utolsósorban példát mutatott arra, hogy legalábbis a belügyekben melyek a hatalom helyes irányú preferenciái és ennek beteljesüléséhez a polgárok milyen morális és politikai viselkedésformájára van szükség. Az athéni demokrácia kialakulásának - legalábbis a történetírók, valamint jelen tudásunk szerinti legendás személyiségei mindehhez hozzátették az önmagukra jellemző és koruk korlátaival terhes saját fontos építőkockáit, amelyek a fejlődés egyenes irányát eredményezték. Drakón írásba fektette a törvényeket, Szolón egy rendkívül kritikus időszakban végképp leszámolt a zsarnoki egyeduralom alternatívájával, új törvényeket hozott és ezekkel megrepesztette a nemzetiségi arisztokrácia

egyeduralmát is, Peiszisztratosz türanniszként az arisztokratákkal szemben erősítette a nép hatalmát és törekedett a gazdaságilag is erős középosztály támogatására, Kleiszthenész győzelemre vitte a demokráciát, amivel végleg eltörölte a türannisz intézményét, Periklész pedig csúcsra járatta a görög gazdaságot, amivel a saját hatalmát és a radikális demokráciát is sikerült elfogadtatnia. Más szavakkal Drakón zsarnok, Szolón felvilágosult, megértő és bölcs konfliktuskezelő, Peiszisztratosz furfangos, propaganda eszközöket kiválóan felhasználó önjelölt karrierista, Kleiszthenész elhivatott realista, Periklész pedig rendkívül manipulatív és dörzsölt politikus volt. Napjainkban valószínűleg már csak Periklész lenne gyakorló politikus, ő is inkább csak borsos jövedelmű kampánytanácsadó lenne, a többieknek nem lenne kedve a politikai életbe beleszürkülni. Delphoi és az athéni demokrácia mulandósága A

civilizáció bölcsőjének életútját majd ezer évig végigkísérte világhírű spirituális központjának, Delphoi-nak, a „világ köldökének", vagyis középpontjának a sorsa (Plutarkhosz is egy ideig az Apollón-templom papságának tagja volt). Delphoi szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni a görögség történetében. A stratégiai helyen és kereskedelmi utak kereszteződésében létrejött város ie 825-től több mint ezer évig egyszerre volt a görög hitvilág centruma, a politikai, hadászati és a nagyobb gazdasági döntéseket szinte mindig megelőző és ezzel a történéseket sokszor nem kis részben befolyásoló orákulum jövőmondásának helyszíne, a négyévente rendezendő és Olümpiával vetekedő nagyságrendű sportjátékok színtere, valamint a hálaadó- és engesztelő áldozatok központja. Ennek megfelelően hatalmas gazdagság, szépség és információ koncentrálódott a Parnasszus oldalán, ami sokszor éppen a politikai

propaganda céljait szolgálta. A propaganda egyes maradványelemeiből azonban szépen kiolvasható egy fontos tényező: a görögség sikereiben jelentős szerepet játszott a perzsa háborúk során kialakuló, és sajnálatos módon csak átmenetinek bizonyuló görög egység (Hellén szövetség), amely teljesen váratlanul sikeresen vívta meg a szabadságát a barbárnak és puhánynak tekintett, de sokszoros számbeli és katonai fölényben lévő hódítókkal szemben. Az egység szelleme azonban tovaszállt, a saját sikereibe belefeledkező és arrogánssá váló Athén egy hosszú (majd száz éves) és véres háborúban emésztette fel önmagát és görög társait, amelyben előbb perzsa segítséggel(!) hajóhadat építő Spárta, majd Théba, utóbb pedig az addig félbarbárnak tekintett makedónok vették át a domináns hatalom szerepét és ekkor már a görögök inkább az abszolutista alávetettséget választották. A „radikális" demokrácia

gyakorlata még visszatért egy időre, de csak a forma maradt meg, a szelleme elpárolgott. 13 Cserébe viszont az idegen kultúrák iránt igen-igen fogékony Nagy Sándornak (i.e336-323) köszönhetjük a hellenizmus világhódító útját és ezzel egyúttal azt is, hogy a görögség emlékezete, kultúrája és egyes csodás alkotásai, valamint a demokrácia illúziója szerencsére fennmaradtak. Pedig a későbbiekben, és különösen a Római Birodalom bukása és a humanizmus időszaka között - főként Aquinói Szent Tamás (1225-1274) Arisztotelész értelmezései és néhány szubkultúra görög hagyományaitól eltekintve - úgy tűnt, hogy mindez már-már örökre feledésbe merülhet. (Hogy ez nem így történt, azért sok-sok hálával tartozik az európai kultúrkör a korabeli iszlám világnak és tudósainak.) A történelem furcsa fintora, hogy az i.sz második században még a görög filozófia lelkes követője, a római Hadrianus császár (i.sz

76-138) jlltal is meglátogatott szentély-központ azonban gyakorlatilag eltűnt a föld felszínéről és csak a 19. század második felében került újra felfedezésre, 1893-ban pedig effektív feltárásra. A romok felett kinőtt falu kiköltöztetésére csak nagy nehézségek és heves ellenállás után, fegyveres rendőrök felügyelete alatt került sor. A feltárási engedély megszerzéséréért az egymással versengő amerikai, német és francia nagyhatalmak közül végül az utóbbiak lettek a befutók, akik többek között a hellén olivaolaj és ribizli importvámjának csökkentésével érték el, hogy a kizárólagos jogot megszerezzék a görög hatóságoktól. A szentély sok évszázados elfeledettsége és pusztulása nemcsak a dicsőség és az örök igazságnak tekintett tézisek mulandóságára hívhatja fel a figyelmünket, hanem azokra a fontos figyelmeztetésekre is, amelyeket a korabeli Apollón templom bejárata fölött voltak felírva: ,, .

Tarts mértéket, tartózkodj a túlzásoktól! -Ismerd meg önmagad! " A feliratok célja és tartalma homályos, vagy pontosabban sokértelmű (éppúgy, mint Szolón törvényei, vagy a hajdani orákulum jóslatai), de azt bizonyítják, hogy a görögök tényleg tudtak valamit. Mikor kerültek fel és kik írták ezeket a feliratokat, azt nem tudhatjuk, de fontos figyelmeztetés ez mindenki számára; a mindenség, a jövőbelátás és a spiritualitás központja, saját legfontosabb szentélyében, magára a látogatóra irányítja a betérők figyelmét és önvizsgálatra szólítja fel őket (már ha elolvasták, mert a tapasztalatok alapján nem sokan tartották magukra nézve hasznosítandónak a figyelmeztetéseket, vagy nem értették meg azokat). Ez azonban nem valamiféle egoizmusra és befelé fordulásra irányuló felhívás, hanem éppen annak a tudatosítása, hogy egyrészt sem egyén, sem politikai hatalom nem lehet sikeres, ha képviselői a fenti

jelszavakat nem vonatkoztatják magukra, másrészt a problémák megoldásában mindenkinek önmagára és önmaga kritikus elemzésére kell elsősorban hagyatkoznia. Nyilván van segítség, de a helyes irányt azt mindenkinek magának kell meghatároznia, ahogy Szolónnál láttuk: csak annyit, csak úgy, és csak addig, amíg a tervezett cél elérhető, nem okoz felesleges zavarokat és konfliktusokat. Olykor a kisebb lépések az igazán üdvözítőek, a képmutatás, a mértéktelenség és hazugság pedig komoly bűnök. Szövetségi rendszerek a világban és az igazodási kényszer A görög egység és a Déloszi szövetség tragikus végjátéka kapcsán érdemes ínég felhívni a figyelmet arra a tanulságra is, hogy a világ bármely és bármilyen módon működő szövetségi rendszere egyfelől hatékony védelmet és jelentős előnyöket jelent a szövetség tagjai számára, másrészt óhatatlannak látszik, hogy szövetség sosem homogén egységet jelent,

abban a tagok között mindig lesz egyenlőbb az egyenlőnél. Ez napjainkban ugyanúgy vonatkozik az Európai Unió működésére és megítélésére is El kellene már hinni végre, hogy Európa befolyásos politikusai - minden meglévő önös gazdasági érdekeik mellett - nem azért választották az uniós formát és az egységes pénznemet, mert a szövetség domináns országai kizsákmányolni akarják a rendszer gyengébb tagjait, hanem mert külön-külön egyszerűen versenyképtelenek lennénk a 20. századtól egyre inkább globalizálódó világában Együtt is nehéz lesz felvenni a versenyt a kiélezett világgazdasági környezetben, de külön-külön teljesen reménytelen lenne ajövő. Rövid távon persze - lásd Szolón „teherlerázási törvénye" bevezetésének tanulságait - mindenki a saját érdeksérelmeit hangsúlyozza, de a belső ellenállást leküzdve, olykor bizony jelentős áldozatokat hozva, viszont gyorsan alkalmazkodva, nagyobb

sikereket lehetne elérni, minthogy állandóan a különállással az autonómiánkat hangsúlyozzuk, és a kiskapuk keresésével az egységes iránytól való eltérést keressük, ráadásul mindezzel a szövetségi tagok fokozódó ellenérzéseit provokáljuk ki. Ez 14 még akkor is igaz, ha a kisebb érdekérvényesítő-képességekkel rendelkező szövetségi tagoknak ez az alkalmazkodás relatív értelemben lényegesen nagyobb tehertételt és olykor komoly átmeneti gazdasági veszteségeket is jelent. Meg kellene érteni azonban - és ebben ma már különbözik a Déloszi szövetség tapasztalataitól - a közös prosperitás még akkor is jobb a tagok népessége számára, mint a teljes szétzüllés. Igaz ez akkor is, ha a szövetségi rendszer bizonyos egyenlőtlenségekkel is jár, viszont a domináns tagoknak önkorlátozást kell tanúsítaniuk, hiszen nem élhetnek vissza korlátok nélkül az erőfölényükkel, mert az vagy háborús konfliktusokhoz vezet,

vagy a szövetség széthullását eredményezi. Ebben az értelemben nem is kétséges, hogy az Európai Unió sikere azon múlik, hogy legalábbis az alapkérdések szintjén sikerül-e elérni a t~ljes kulturális, gazdasági és politikai egységet. A:z autonómia törekvések fontosak, de másodlagos tényezők, meg kell őrizni a hagyományokat, de a siker érdekében el kell fogadni a legalábbis alapvető asszimilációt. A mintának tekinthető Amerikai Egyesült Államok működési alapelveinek rögzítése - a rasszizmus problémájának rendezését is beleértve - majd két évszázados vitákkal, polgárháborúval terhelt időbe tellett és rengeteg embert és energiát emésztett fel. A fejekben pedig, még így is elképesztő mennyiségű ortodox előítélet, frusztráció és önzés maradt, amiről lejjebb még lesz szó. Az új gyarmatosítás és a világgazdasági válság A fejlettnek gondolt világ világgazdasági attitűdjei nem sokat változtak az elmúlt

két-háromezer évben. A civilizáció bölcsőjének hagyományain alapuló euró-amerikai kultúra világpolitikai és gazdasági világnézete, valamint gyakorlata a szabad és egyenlőségen alapuló politikai- és szabadság jogok primátusát írja elő, miközben a kapitalista alapokon nyugvó szabad pénz- és tőkeáramlást is megköveteli. A szabad, vagy korlátozottan szabad kereskedelmi- és termelési kapcsolatok (globalizáció) oltárán, illetve katona-stratégiai okok miatt, olykor bizonyos nem is jelentéktelen politikai engedékenység tapasztalható (lásd például Kína, Oroszország, Szaúd-Arábia esetét). Máskor pedig éppen fordítva, a szabályozott szabad piac kerül korlátozásra és túlzott szabályozásra, miközben a politikai berendezkedést kimondott, vagy kimondatlan szigorú szabályok írják elő (lásd például az Európai Unió belső gazdasági és politikai kapcsolatait). A meggyőző katonai- és gazdasági erőfölényben lévő

fejlett világ - több-kevesebb sikerrel - egyelőre még rá tudja erőszakolni akaratát a földkerekség országaira. Ezt az akaratot azonban sajnálatos módon még mindig egyfajta gyarmatosítási aspektus is jellemez, vagyis minden nemzetközi szociális támogatás, segélyezés, vagy „fair kereskedelmi egyezmény" ellenére továbbra is jelentős a kizsákmányolási vonás. Mi másként lehetne értelmezni azokat a szabályokat, amelyek például a vámtarifa rendszerekben megmutatkoznak: a félkész- és késztermékek import behozatali vámja olyan magas a harmadik világgal szemben (ahol például a kávétermesztés folyik), hogy gyakorlatilag alig találni a fejlett világon kívüli pörkölőt. A nyersanyag termelők viselik az összes természeti, túltermelési, minőségi és nyersanyag kereskedelmi kockázatot, a feldolgozók meg borsos áron exportálják vissza a pörkölt kávét. Eközben a késztermék piac működését is bármikor manipulálhatják, a

nyersanyagot pedig alacsony vámmal tudják behozni és ráadásul minőségi- és árversenyre kényszerítik a beszállítókat. A nemzetközi munkabér rabszolgaság Ugyanez a képmutatás mutatkozik meg a külföldi tőkebefektetésekben is. Ezeknél a hivatkozott gazdasági racionalitást (vagyis extraprofitot) nagyon sok esetben pusztán a fejlett világban előírt szigorú környezet-, természet- és munkavédelmi előírások be nem tartásából, a lokális munkaerőpiacok kiszolgáltatottságából, a szociális- és munkavédelmi juttatások elhanyagolásából, valamint a munkabérek gyalázatosan alacsony szinten tartásából lehet biztosítani. A manapság tapasztalható profitversenyben a versenyképes termék, vagy szolgáltatás, alacsony működési költségek, a tőkeerő, a technológiai fejlettség, a munkaerő ára, a hatékony politikai érdekérvényesítő­ és piaci befolyást erősítő képesség az a hét tényező, ami sikeressé tehet egy

nemzetközi vállalkozást. Ezek közül a munkaerő az, ami a legnagyobb mennyiségben és legkönnyebben a rendelkezésre áll. A:z antik görögöknek szükségképpen nem kellett mind a hét tényező, a tőkét, piacot és politikai rendszert uralták, a működés még nagyon egyszerű volt, de végletekig még a rabszolgákat sem zsákmányolták ki. 15 A mai világgazdasági kapcsolatok ezen aspektusa azonban a „fehér világ" szégyene: valljuk be a fejlett világ csak addig érdekelt a fejlődő régió gazdasági és politikai rendezésének támogatásában, amíg egyrészt szabadon, másrészt kritikus politikai- és közbiztonsági kockázatok nélkül férhet hozzá az olcsó munkaerőhöz, nyersanyagokhoz, illetve a befektetett tőkéjét sem kell féltenie. Ugyanakkor persze fontos az is, hogy, ha lehet, legalább minimálisan megteremtsen egy potenciális „fogyasztó réteget", akiknek a fejlett világban termelt javak, legalábbis egy kis részét,

eladhatja. Amúgy saját magának gazdasági versenytársat nyilvánvalóan nem akar Ez a centrumperiféria viszony kétségtelenül érzékelhető a jelenlegi Európai Unió működésén belül is őszintén, A munkabér rabszolgaság pedig lényegesen elítélendőbb, mint a korabeli görög világ több ezer éves távlatból nem is annyira sanyarúnak. látszó rabszolgasági intézménye, amelyben a rabszolgák pénzmegváltással történő felszabadítási lehetősége még gazdasági növekedési tényező is volt. A mai bérrabszolga rendszer nem sokkal áll távolabb a spanyol-amerikai gyarmati berendezkedés viszonyaival: minden gyarmati föld a király tulajdonát képezte, az őslakos indiánok adóalanyok és a király „szabad" alattvalói voltak (nem is lehetett adni-venni őket), de az ellátásért, oktatásért, katolikus térítésért, vagyis a kulturális agymosásért (amit civilizációs küldetésnek nevez büszkén a „fehér ember") cserébe

mindenféle kényszermunkát kellett végezniük. Egyes időszakban a kevés keresetükből még a földre használati jogot kapott kedvezményezett gyarmati földbirtokos áruit is borsos áron kellett megvenniük, még akkor is, ha erre sem pénzük, sem szükségük nem volt. A kapott hitelt természetesen kamatostul kellett ledolgozniuk. Ebbe a rendszerbe majdnem minden bennszülött belehalt. Csak az mentette meg őket, hogy a spanyol gyarmati rendszer még ahhoz is impotens volt, hogy a mérhetetlen plusz forrásból gazdasági felvirágzást akkumuláljon. (Spanyol király egyébként a gyarmati időszak háromszáz évében a lábát sem tette Amerika földjére.) A hivatkozott indok pedig farizeus módon az volt, hogy az amerikai magas kultúrákban (maja, azték, inka) amúgy is minden hatalom és tulajdon az indián fejedelmek kezében koncentrálódott, úgyhogy ehhez a kizsákmányoló életformához az őslakosok hozzá voltak szokva. Igen, ez igaz, csak éppen az

őslakosok eredeti gazdasági, spirituális és kulturális környezetét brutális módon teljesen szétverték, a monokultúrás gazdaság, a bányászat és a szigorú kereskedelmi korlátozások az őskultúrák kényes megélhetési egyensúlyát egyszerüen képtelenek voltak és képtelenek ma is biztosítani. (Érdekes módon a lokális hatalmi viszonyok legalábbis részben a gyarmati földeken és a redukciókban fennmaradtak, mert a kurakák/törzsi vezetők kulcsszerepet kaptak a spanyol gyarmatos és az őslakos kapcsolatokban, illetve a gyarmati rendszer egyik kulcseleme volt ennek a rétegnek a kulturális és gazdasági támogatása, lekenyerezése, és persze a kurakák sem voltak szívbajosak.) Az angol-amerikaiak a gyors és hatékony gazdasági prosperitást sikeresen megvalósították, itt ki is irtották az indiánokat, vagy legalábbis minden élhető élettérből kiszorították a túlélő keveseket. Szó sem lehetett keveredésről, vagy asszimilációról,

illetve ha igen, akkor csak önkéntesen és szigorú „fehér szabályok" szerint (ahogy azt sajnos még az igen-igen felvilágosult, bár élete végéig rabszolgatartó Thomas Jefferson (1743-1826) 1805 körül kitalálta). Ennek az intoleráns bánásmódnak még ma is élő hagyományai vannak, utalva azokra a napjainkban is még lejátszódó esetekre, amelyek például a Colorado folyó utóbbi időben tapasztalható rohamos apadása miatt következtek be. A folyó közvetlen partvidékét elfoglaló és onnan az őslakosokat távol kényszerítő pionír telepesek leszármazottai, akik ma is nagyban gazdálkodnak, arra hivatkozva nem engedélyezik a magukénak tudott földjükön egy vízvezeték átvezetését a kiszáradt mellékágak vizének pótlására, hogy a föld az ő tulajdonuk, a vízre meg amúgy is nekik van szükségük. Az eredeti őslakos navahók meg oldják meg a problémáikat, ahogy tudják. Vagyis, hogy még világosabb legyen: ötszáz évvel az

európaiak amerikai véres hódításai és a kizsákmányoló gyarmatosítás, majd az irgalmatlan népirtás és brutális kitelepítések után a „fehér ember" - a tulajdon szentségére hivatkozva - az őslakosok ősi szent földjén utasíthatja vissza az éltető víz biztosítását az indiánoknak, és most a humanitárius, valamint a katolikus (W ASP) felebaráti szeretet szempontjairól ne is beszéljünk. A navahók kunyhóit meg elborítja az elsivatagosodás következtében hódító útjára indult homok. Karl Marx (1818-1883), a világgazdasági válság a fejlődő világban és a stadionok A „fejlett világ" gazdasági, kulturális és politikai elitje - végtelen önzésében és intelligenciája ellenére - egyszerűen nem hajlandó megérteni: a 19. századi Karl Marx (1818-1883) (aki a kapitalizmus máig 16 legjobb, legteljesebb elemzését alkotta meg) elméletét a kapitalista rendszer végéről máig nem cáfolta meg senki, amennyiben azt

majd a végletekig kizsákmányolt bérmunkások lázadása fogja megdönteni. Marx csak a kiútban tévedett, miután azt a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk, hogy a kommunisztikus és szocialista rendszerek gyakorlatilag zsákutcának bizonyultak. Karl Marx szobra a napokban suttyomban, alattomban és éjszaka titokban tűnt el - néhány magyar kereszténydemokrata politikus ösztönzésére - az egyik budapesti egyetem aulájából. Marx ugyan nem tehet arról, hogy késői balsikerű interpretálói őrá is hivatkozva rendszeresen vérfürdőt rendeztek és gazdasági anarchiát teremtettek, de ezen logika alapján, ha csupán a keresztesháborúk brutalitását, az inkvizíció eszközeit, valamint a hódítás és gyarmatosítás folyamán a kereszt nevében végbement népirtásokat és áldozatok számát tekintjük, ma nem lehetne feszület a katolikus templomokban. Mindenesetre a témát illetően az is meglehetősen elképesztő, hogy egy vallási toleranciájáról

olyannyira elhíresült szövetségi rendszer (Európai Unió) egyik tagállamának éppen kormányzó pártszövetségi tagjának képviselői materializmusa miatt negligálhatnak egy tudós közgazdászt. (Valószínűleg arra hivatkozva, hogy egy keresztény országnak csak keresztény közgazdász példaképei lehetnek.) A bérrabszolgaság, mint alapvető konfliktus további eszkalálódását a fejlett kapitalista rendszerű országok a határaikon belül bizonyos önszabályozó mechanizmusai (,jóléti társadalom", oktatás, egészségügy, társadalmi mobilitás, stb.) látszólag megakadályozták, de meg nem oldották A jelenleg tapasztalható bérrabszolgasági rendszer - a válságok időszakában különösen -, valamint az élőmunkaerő igény várható rohamos csökkenése miatt egyszerűen a tömegek további lecsúszását eredményezi majd és ez a hosszú távon a keresletet (és ezzel a realizálható profitot) fogja csökkenteni. Ez egyelőre csak azért

nem annyira nyilvánvaló, mert a harmadik világ fejlődése bizonyos keresletnövekedést továbbra is produkál, illetve a gazdasági rendszerüktől teljességgel idegen állami közvetlen beavatkozások, támogatások a gazdaságot átmenetileg jobbnak mutatják a valóságosnál. Még rosszabb a helyzet a harmadik világban, amelynek egy része már nem is olyan nagyon harmadik (például India, Brazília, Kína, Indonézia, stb.), ahol semmilyen megoldás sem született a társadalmi konfliktusok rendezésére. Többnyire évszázadok óta megmaradt a félfeduális, diktatúrákon, kasztrendszereken, vallási ideológiákon, vagy katonai puccsokon alapuló politikai viszonyrendszer és mértéktelen gazdasági kizsákmányolás. Észak-dél, kelet-nyugat gazdasági és politikai ellentétei azonban a fejletlenebb világ alakuló felemelkedésével tovább fognak fokozódni, mert az elmaradt területek már nem csupán nyersanyag és munkaerőforrások lesznek, hanem effektív

versenytársak is. Az informatikai technikai forradalom pedig amúgy is kiegyenlíti, sőt jelentősen javítja a fejlődő világ versenyhelyzetét. A korábbi időszakok akkoriban még titkosított csúcstechnológiájának számító iparág robbanásszerű eredményei a számítástechnikai eszközök hétköznapi alkalmazását tették lehetővé. DélKorea, Japán, vagy India gazdasági felemelkedésében, nem kis mértékben az olcsó munkaerő miatt a külföldi tőkéből származó gyártási kapacitások robbanásszerű fejlesztésének köszönhetően, nem kis szerepe volt az új technológiához való kiváló alkalmazkodási képesség. A 2008. évi válság pedig új lehetőségeket nyújtott a fejlődő világ számára A fejlett világ kulturális arroganciájában ugyanis azt is elfelejti, hogy ezek a válságok csak azért, mert nemzetköziek, még nem terjednek ki az egész földgolyóra. A válságból egyes közép- és dél-amerikai, valamint ázsiai és afrikai

régiók kifejezetten profitáltak. Kína például az 1980-as évek végétől tapasztalható nemzetközi katonapolitikai feszültségek enyhülése, a belpolitikai rendszer látszólagos „reformja" révén fontos technológiákhoz fért hozzá, nagy volumenű tőkeimport zajlott le az országba, ami jelentős gazdaságiés export növekedést, hatalmas pénzügyi tartalékokat eredményezett és rohamosan erősítette a belső . piaci keresletet. A belső piaci kereslet növekedése kompenzálta a válság miatt csökkenő exportnövekedést, így egyelőre „megkerülte" a válságot, sőt fontos, hogy a válság miatt a fejlett világ által hátrahagyott nyersanyagforrásokhoz és munkaerőhöz is igen-igen olcsón és szabadon jutott a világban. Kína hatalmas pénzügyi tartalékaiból származó tőkeexportja pedig jelentősen segítette például Brazília felvirágzását, vagy az afrikai nyersanyagforrások kitermelését. Vagyis Kína csak részben

gyarmatosít, mert ők nem követelnek sokszor csak látszatértékűnek tűnő politikai változásokat, hanem például stadion presztízs beruházásokkal nyíltan kenyerezik le a helyi politikai és gazdasági oligarchákat a bányászati koncesszióért, vagyis a kínai tőkeexport engedélyezéséért. Az 17 oligarchák pedig bezsebelik a koncesszióért kapott pénzbeli, vagy járulékos infonnális hasznot, a nép pedig kap egy új létesítményt. Apropó, stadionépítések; megint egy az antik göröghöz köthető örökség. A stadionok a közösségi élet nagyon fontos helyei voltak az ókorban és azok manapság is. Csakhogy akkoriban a társadalmi feszültségek levezetésének, valamint a görögségen belüli külkapcsolatoknak voltak fontos szinterei, manapság pedig a sport színtiszta üzlet. Azokban az országokban, ahol az üzleti feltételek nem állnak rendelkezésre, vagy elégtelenek, ott a közösségi pénzből finanszírozott stadionépítések csak

presztízs beruházásokat jelenthetnek, amivel vagy politikai célokat szolgálnak, vagy egyszerűen csak az „úri világ" passziói. A napokban először jártam Budapest egyik vadonatúj és valóban (legalábbis a korábbi viszonyokhoz képest) világszínvonalúnak tetsző, gyakorlatilag teljesen állami pénzből idén felépített stadionjában, és elképedve állapítottam meg, hogy a magyar viszonyokhoz képest egyáltalán nem olcsó jegyárak mellett a VIP közönségszektorok, valamint a hivatalos, üzleti és vendégpáholyok fizikailag is el vannak zárva a „plebeius" területtől. Ez a stadion körüli nézőtér egyik teljes oldalát és legalábbis alapterületileg a férőhelyek több mint egynegyedét foglalja el. (Ráadásul a manapság tapasztalható közönségérdeklődés mellett a nagyközönség számára rendszeresen csak a túloldalra lehet belépőt vásárolni, így a kiemelt vendégek totális elszigeteltséget élveznek.) Lehet, hogy ez

mindenütt így van a világon és az illeti páholyok valóban fontos és jelentős támogató árbevételt jelentenek egy sportegyesület számára, de az izolációs szándék nyilvánvaló. Periklész is mindent megtett a démosz szórakoztatásáért, energiáinak levezetéséért és nyilván ott is voltak kiemeltebb páholyok, de ilyen elszigeteltség és aránytalan területfoglalás nem látszik a görög stadionok romjaiban. A fejlett világ munkabér rabszolgasága és az újraelosztási rendszerek Válságjeleket mutatnak ugyanakkor a magukat még fejlettnek tartó egyesült, vagy szoros szövetségi rendszert alkotó euró-amerikai országok belső viszonyrendszerei is. A manapság a vasfüggöny lebontásában szerezett érdemei miatt már-már kultikussá váló, regnálása (és különösen a választások) idején keresztény elkötelezettségét oly előszeretettel hangsúlyozó amerikai elnök, Ronald Reagan gazdaságpolitikája (,,minden gazdagságot a

gazdagoknak") az utóbbi évtizedek gazdasági válságai után mérhetetlen társadalmi feszültségeket szült. Azt pedig mindig elfelejtjük, hogy a válságok rendszerint az alsó- és középosztályok tagjait teszik tönkre, a módosoknak van miből veszítenie. Egy napokban megjelent hír szerint: ,,Míg az átlagos amerikai háztartások nettó vagyona a 10 évvel ezeüJttihez képest, nagyrészt a 2008-as válság hatására 36 százalékkal csökkent, a társadalom legfelső 1 5 százalékának több mint 14 százalékkal nőtt." Úgyhogy ideje lenne ebből a nyereségből most már valamennyit visszaosztani, mert nem a jóléti állam van válságban, hanem annak forrását jelentő újraelosztási rendszerek rendkívül igazságtalanok, és az állami beavatkozások is inkább a módosak érdekeit szolgálják. Ilyen időszakban ráadásul még egy nemzeti oligarchát is építeni - a középosztály és a külföldi tőke rovására - egy magyar méretű

gazdasági potenciállal rendelkező országban több mint felelőtlenség. Ez a „reagani" gazdasági újraelosztási rendszer még a demokratának egyáltalán nem mondható Szolón nézeteitől is távol lenne, Periklész pedig (tennészetesen előzetesen a démosz támogató szavazattöbbségét megszerezve) egyenesen száműzetne minden ilyen, a demokrácia eszményétől és athéni gyakorlatától oly annyira idegen, rebellis nézeteket valló, kizárólag a gazdagok érdekeit szolgáló állampolgárokat. Arról nem is beszélve, hogy egyes törvényeiben már Szolón is korlátozta, Periklész pedig kifejezetten tiltotta a gazdagság magamutogatását, hiszen az athéni demokrácia egyik legfontosabb pozitív jellemvonása, hogy a közjót tartotta a szem előtt mindenekfelett. Periklész Athénjában úgy tartották, hogyha a luxust nem is lehet betiltani, akkor az legalább ugyanúgy szolgálja az állam javát, mint az egyénét, mert a kizárólagos magán

fényűzés veszélyes és megosztja a népet. A jóléti állam válságára nem az a jó válasz - mint ahogy azt mostanában kis hazánkban is oly gyakran hallhatjuk -, hogy a nehézségek miatt számoljunk le vele, mert életképtelen, finanszírozhatatlan és feledkezzünk el az egyre inkább bővülő, illetve anyagi romlásba kerülő tömegek gazdasági és szociális problémáiról. Az athéni demokrácia elfeledett tanulságai közül talán a legfontosabb a politikai 1 http://www.inv sl rhu/news/20140918-igy-lesz-a-gazdagabbol-meg-gazdagabbhtml 18 döntéshozóknak a polgárok közös jólétét biztosító felelős kötelezettségének fenntartása, illetve erősítése. A modernkori demokrácia válsága Összegzésképpen a mai euró-amerikai demokráciák túlnyomó többsége (tisztelet a nagyon ritka kivételeknek) nagy általánosságban szerény véleményem és az előző fejezetekben leírt jellemzői szerint: • Politikai és választási forma

tekintetében kiüresesedett technika, amelyben az állampolgári jogok többsége többnyire biztosított, de a tömegek nyomorban tartásával a választókat bántóan passzivitásra ösztönzik, vagy anyagi kiszolgáltatottságukat kihasználva erősen manipulálhatóvá teszik. (A görögök a manipulációt még talán elfogadták volna, a nyomorban tartás azonban bizonyosan kicsapta volna a biztosítékot.) • A politikai berendezkedést és a gazdaságpolitikát illetően - ígérjen és mondjon bármilyen szép szavakat is a politikai propaganda és a nemzetközi szervezetek - továbbra is kizsákmányoló és hódító, vagyis a tömegek túlnyomó többsége a hazai és nemzetközi bérrabszolgaság, valamint az új gazdasági gyarmatosítás béklyójában senyved. A végrehajtó- és a törvényhozó hatalom pedig nem a politikai ideológiákat követő elit irányítása, vagy a választók kontrollja alatt áll, hanem a pragmatikus (értsd profitéhes) gazdasági

érdekcsoportok játékszere. (A gyarmatosítási rendszer a görögök számára is követendő út volt, de az állampolgárok vérlázító kizsákmányolása bizonyosan komoly és aktív társadalmi feszültségeket szült volna.) A gazdasági válságok ezt a helyzetet tovább rontották, az esetleg sikeresen és lassan felemelkedő fejlődő világban pedig még nagyobb a korrupció és a politikai manipuláció (vagy éppen egyáltalán nem demokratikus úton fejlődnek). Nagyon kirívó és bántó anakronizmus az, hogy ezt a súlyos korrupciót jelentősen indukálja a szabad tőkeáramlás kierőszakolása után ezeken a területeken tapasztalható fejlett világból eredeztethető politikai nyomás és gazdasági befolyás, miközben a propaganda a demokrácia és az emberi jogok jelszavait szajkózza a médiában és a szószékekről. (A görögök nem voltak ennyire farizeusok, ők nyíltan hirdették magasabbrendűségüket. ) • Morálja és viselkedési formája

alapján: önző, harácsoló, dölyfös, a közösség helyett az egyént 2 motiválja és a Római Katolikus Keresztény Apostoli Szent Egyház tanítása szerinti hét fő bün mindegyikében vétkes, vagyis kárhozatra méltó, miközben rendkívül képmutató és demagóg. (A görögök a túlkapások esetén legalább élhettek a száműzés eszközével . ) A fejlett világ nagy-nagy gyalázata, hogy a vezető politikai és gazdasági hatalmak magukat emelkedettnek gondoló politikai vezetői önkényesen és hazug indokokra hivatkozva - sokszor a szövetségesek megkerülésével és a nemzetközi szervezetek jóváhagyása nélkül - katonai erőket vetnek be és fegyveres konfliktusokat szíthatnak a világ bármely pontján. Továbbra is teljesen irnmunisak az idegen népekkel szemben a kulturális empátia tekintetében, és miközben rendkívül érzékenyek a határokon túli emberi jogok kérdésében, addig ezt a katonai erőt csak akkor mozgósítják, ha az a

gazdasági és világhatalmi érdekeiket is szolgálja. Számos régió, sok évszázados megoldatlan problémáival, a folytatólagos háborúskodással és egész embercsoportok kiirtásával gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoznak, de mindenegyes saját állampolgár veszélyeztetése esetén morális tanítómesterekké válnak és erőszakkal fenyegetnek. Epilógus Tarts mértéket, tartózkodj a túlzásoktól! - Ismerd meg önmagad! Amennyiben ezeket az intelmeket nem veszik figyelembe a fejlett világ felelős döntéshozói, akkor a görög elődök hagyományaiból megörökölt állampolgári jogok, közösségi jólét, valamint jogrendszer frázissá, kiüresedett és korhadt keretrendszerré silányul, amely a végén önmagára dül. Arról nem is beszélve, hogy a fejlődő világ 2 Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, Jóra való restség. 19 lassú gazdasági talpra állása pillanatok alatt felgyorsulhat és a jelenleg még

domináns világgazdasági szereplők nagyon hamar versenyhátrányba kerülhetnek. Akkor azonban már késő lesz politikai érdekérvényesítő képességüket az újraelosztási rendszerek megreformálásáért latba vetniük. Ráadásul a vallási és politikai ideológia tekintetében az euró-amerikai világ számára teljességgel kiszámíthatatlan régiók kerülhetnek gazdasági súlyuk alapján domináns világpolitikai szerepbe, aminek a következményei beláthatatlanok. Azt a pesszimista víziót pedig már nem is szeretném részletezni, hogy a távoli jövőben majd a newyorki szabadságszobrot, vagy a budapesti Várkert Bazárt kell kiásni egy jövendő település viskói alól és milyen alku köttetik a kiköltöztetésről. Sok mindent megoldana, ha manapság, vagy a közeli jövőben fedezhetnénk fel új, erőforrásokban gazdag és paradicsominak tűnő kontinenseket. Afelől azonban nincs kétségem, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági elit azt

ugyanúgy elszúmá, mint korai és tökéletesen inkompetens elődei (lásd például, hogy mi történik a részben még mindig feltáratlan amazonasi őserdők faunájával és a „civilizálatlan" törzsek maradékaival). Nagyon fontos megoldandó probléma a köznép politikai passzivitásának feloldása is. A köznapi politikai aktivitás gyakorlása az athéni „radikális" demokráciában kötelezettség, de a fegyveres pártviszályok idején, büntetés terhe mellett, már Szolón idejében is elvárt állampolgári viselkedésforma volt. Tudomásul kellene venni, hogy a demokráciában az állampolgári jogok összessége, nemcsak jogos elvárás, hanem a polgároktól számonkérhető kötelezettség is. Napjaink politikai és gazdasági elitjének érdekérvényesítő képességével és manipulációs technikáival nem nagyon lehet mit kezdeni, de az aktivitást, különböző megoldássokbl, mindenképpen javítani kellene. A politikai közéletben való

részvétel feltételeinek javítását az elitnek biztosítania és éppenséggel nem tompítania, hanem erősíteni kell. A választópolgároknak pedig legalább a választásban való részvétellel kell bizonyítania a közélet iránti elkötelezettségét, vagyis az adott pol itikai közösséghez való tartozását. Tarts mértéket, tartózkodj a túlzásoktól! - Ismerd meg önmagad! . és a körülmények kedvező alakulása esetén, illetve nagyon felületes megközelítésben, a haza fényre derülhet. A recept nem biztos, de e nélkül szinte bizonyos a kudarc; jöhet magát bármilyen prófétának gondoló Megváltó, ha ezeket a jó szándékú felszólításokat nem tartja magára és az irányítása alatt álló közösség számára kötelező iránymutatásnak, úgy sikerei csak átmenetiek lehetnek, és akkor időről­ időre kereshetünk megint újabb Messiásokat. Az athéni demokrácia évszázadokra elszenderült, de szerencsére gyakorlata és tanulságai

mégiscsak a kulturális örökségünk részei lettek, sőt annak nagyon fontos alapjátjelentik, amit jó lenne még nagyon sokáig ápolni és megőrizni. Mégis van annak szimbolikus jelentősége, hogy manapság a nagyszámú athéni turista töredéke sem jut el az athéni demokrácia hajdani központjába, a Pnüx-dombra (i.e 500 körül került ide az agoráról), pedig alig egy kilométerre van csak az Akropolisz bejáratától, ahol a fénykorban egyes források szerint évente negyvenszer ülésezett a népgyűlés, és ahol a mai fejlett világ legfontosabb politikai alapkövei és törvényei rögzítésre kerültek. Valakinek azt is el kellene mondania és nemcsak a turistáknak, hogy az Akropolisz építményei az athéni demokrácia és politikai közösség eredménye, de sem nem eszköze, sem nem célja, csupán ragyogó ékköve, egy demokratikus közösség jólétének kézzel fogható maradványa. A nagy dolgok a Pnüx-dombon történtek (még ha a mai romok már

alig látszanak is), ahol nem az egyén gazdagsága, hanem a közösség jóléte volt a legfőbb cél, és aminek kultikus zarándokhelynek kellene lennie napjainkban, miközben a többség még csak nem is hallott róla, a környékét pedig ellepi a gyom . A jövőre nézve pedig,, . férfiúról (legalábbis egy új Szolónról) szólj nekünk Múzsa ", ki reményeink szerint sok mindent megoldott. Idézetek forrásai és felhasznált irodalom: Sarkadi János (szerkesztő): A demokrácia bölcsője (Gondolat Kiadó, 1960) • Plutarkhosz: Négy görög életrajz (Európa Könyvkiadó, 1961) • Anne-Marie Buttin: A klasszikus Görögország (Korona Kiadó, 2006) • Hannat Árpád Péter: Az athéni demokrácia kialakulása jellemzői (2014) http://tortenelemklub.com/okor/okori-goeroegoek/99-az• atheni-demokracia-kialakulasa-jellemzi-tanulmany Wikipédia - az antik görög történelemre vonatkozó bejegyzések • 20