Történelem | Könyvek » Baracs Dénes - A fal mögött Kína

A fal mögött Kína Baracs Dénes „Világjárók” Gondolat • Budapest 1975 Klárinak, aki társam volt Pekingben, Jutkának, aki ott született Szakmailag ellenőrizte: Patkó Imre és Tőkei Ferenc Útravaló, Fenntartásokkal Kína a világ legnépesebb országa, de senki sem tudja pontosan, hányan élnek földjén. A legvalószínűbb becslés: több mint nyolcszázmillióan. A lakosság 94 százaléka kínai (han) a több mint ötven nemzetiség lélekszáma 50 millió körül jár. Kína területe majdnem pontosan akkora, mint Európáé (9 millió 899 ezer négyzetkilométer), népsűrűsége pedig négyzetkilométerenként mintegy 80 valójában azonban az óriási terület legnagyobb része terméketlen, lakatlan. A termékeny keleti síkságon, a nagy folyók völgyében egy négyzetkilométeren helyenként öt-hatszáz ember is él, a Jangce és a Vörös-medence több körzetében számuk az ezret is eléri. Kína fővárosa ma Peking, de az ország sokezer éves

történelme során számos más város is betöltötte ezt a szerepet viszont a világ legnépesebb metropolisának számító Sanghaj soha sem volt az ország központja. Sanghaj 12 millió lakosának nagy része akárcsak a 7 milliós Pekingé valójában a városokhoz csatolt mezőgazdasági körzetek falvaiban él. A városi és falusi lakosság aránya ma is 15:85 Kína leghosszabb és legbővizűbb folyama a Jangce, utána következik a Huangho, a Sárga-folyó, ez utóbbi nem hajózható, öntözésre is csak nehezen fogható. Kína legmagasabb hegycsúcsa a Mount Everest, Nepál határán, Kínában használatos nevén Csomolungma, amely a korábbi mérési adatok szerint 8848 méter magas Pekingben azonban vitatják ezt az értéket. Kína államformája népköztársaság, 1966 óta azonban állami életét súlyos megrázkódtatások érték, intézményei évekre megbénultak, részben megsemmisültek. Kína közigazgatásilag 29 tartományi szintű egységre és

városra oszlik, ezek közül Tajvan szigete a csangkajsekista rezsim uralma alatt áll. Kína múltja a legendák homályába vész, de a „pekingi ember”, amelynek maradványait a főváros közelében találták meg (ezek a második világháborúban eltűntek), félmillió évvel ezelőtt élt ott, a Hszian közelében levő Panpo kőkorszakbeli faluban pedig ötezer év előtti szervezett kultúra nyomait fedezték fel. Az első történelmileg bizonyítható államalakulat több mint négyezer éve jött létre a Sárga-folyó medencéjében, az országot azonban csak időszámításunk előtt 221-ben egyesítette tűzzel-vassal Csin Si Huang-ti császár. Csin császár és utódai felépítették a 4000 kilométeres Nagy Falat, hogy megvédjék a támadó nomád törzsektől birodalmukat, végső soron azonban az építmény arra is szolgált, hogy elszigetelje a világtól a kínai civilizációt. Terjeszkedésük során később maguk a kínai császárok nyomultak túl a

Nagy Falon, a mongol, majd a mandzsu hódítókat pedig a végtelen erődítés sem tartóztatta fel. Történelme során Kína többször is részekre hullt, de mindig újra egységes egésszé állt össze. Idegen törzsek többször uralmuk alá vetették, ám Kína Kína maradt, s az egykori hódítók jobbára beolvadtak a kínai társadalomba. A dinasztiákat sokszor elsöpörték a felkelések, parasztlázadások, de a győztesek nem a császárság intézményét számolták fel, hanem maguk alapítottak új uralkodóházakat. Valamennyi dinasztia nevét még a kínaiak is csak nehezen tudják felsorolni, de néhánynak ismerete elengedhetetlen. Ilyen az i e 206-tól i sz 220-ig uralkodó Han dinasztiáé, mivel olyan nyomot hagyott az emberek emlékezetében, hogy a kínaiak ma is hanoknak nevezik magukat. A Tang-dinasztiáé (618907), mivel uralkodása alatt élte fénykorát a klasszikus kínai kultúra. A mongol Jüan-házé (12791368), mert ez volt az első külföldi

hatalom, amely meghódította Kínát. A Ming-császároké (13681644), az utolsó kínai dinasztiáé, és a mandzsu Csing-uralkodóházé (16441911), melynek bukásával végleg megdőlt a kínai császárság. A kínai államszervezet és kínai élet hierarchikus tekintélyi rendjét, ideológiáját és szertartásait évezredeken át a konfuciánizmus tanai (az i. e 551479 között élt Kung Fu-ce bölcselő tanításai és azok értelmezései) alkották, később széleskörű elterjedtségnek örvendett a buddhizmus és a taoizmus is. A hitek, ideológiák és hiedelmek sajátos népi vallásban olvadtak össze, amely ma éppúgy csak titokban gyakorolható, mint az egyes istenek kultusza. Kínában találták fel időszámításunk kezdetén a papírt, de a fogalmakat jelölő írásjegyeket használó írásrendszer olyan bonyolult, hogy a lakosság 8090 százaléka a felszabadulásig írástudatlan volt. Több mint ezernyolcszáz éve Kínában készült az első

szeizmográf, de később a társadalom merevsége megakadályozta a tudomány fejlődését. Kína a selyem és a porcelán szülőhazája, a fényűzés csodálatos rafináltsága alakult itt ki, de a népnek sokszor a legelemibb javak sem jutottak. Kínában találták fel a puskaport, de nem használták katonai célokra, és a 19. szájadban Kína urai nem tudtak ellenállni az imperialista hatalmak hódításainak Kína urai a határokon túl élő népeket „külső barbároknak” tekintették. De , mivel az ország fejlődése megrekedt az első (184042) és a második (185660) ópiumháborúban, majd ezt követően egy sor hadjáratban seregeik sorra vereséget szenvedtek az angoloktól, németektől, japánoktól, s Kína félgyarmati sorba került. Szun Jat-szen polgári forradalmárai 1911-ben megdöntötték a császárságot, de pártja, a Kuomintang a húszas évek végére Csang Kaj-sek vezetésével a feudálisburzsoá erők képviselőjévé vált. A Kínai

Kommunista Párt 1921-ben a Kommunista Internacionálé aktív közreműködésével jött létre, s kezdetben, amíg a Kuomintang haladó politikát folytatott, vele szövetségben harcolt. 1927-ben azonban Csang Kaj-sek utasítására Sanghajban lemészárolták a kommunistákat, és megkezdődött a hosszú polgárháború. Japán a harmincas években megtámadta Kínát, és nagy részét elfoglalta, megszálló erői ellen a kommunisták küzdöttek a legkövetkezetesebben. Japán összeomlása után folytatódott a polgárháború, Csang Kaj-sek Tajvanra menekült, és Pekingben 1949. október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot A KNK a Szovjetunióval szövetségben, a szocialista országok segítségét élvezve kezdte meg az új társadalom építését, a pártot irányító Mao Ce-tung és hívei azonban az ötvenes évek végén szakadár irányvonalat dolgoztak ki, és a hatvanas években szovjetellenes, a szocialista közösség ellen irányuló politika

útjára vezették az országot. 1958-ban belefognak a kommunizmus gyorsított építésének voluntarista kísérletébe, a „nagy ugrás” azonban kudarcba, gazdasági katasztrófába torkollik. 1966-ban a vezető apparátusban levő ellenfeleik eltávolítására kirobbantják a „Nagy Proletár Kulturális Forradalmat”, amelynek következményei még ma is érezhetők. A KKP VII. kongresszusát 1945-ben tartották ekkor állították hivatalosan is „Mao Ce-tung eszméit” a kínai pártban a marxizmus klasszikusai mellé , majd később, 1966-ban föléjük. 1956-ban került sor a VIII kongresszusra, amelynek határozatait azonban 1958-ban a „nagy ugrás” szentesítésére összehívott második ülésszakon felülvizsgálták. 1969-ben a „kulturális forradalom” győztesei a párt romjain tartották meg az úgynevezett IX. kongresszust, amely legalizálni próbálta Lin Piao hadügyminiszter felemelkedését, s még a szervezeti szabályzatba is belefoglalta, hogy

ő Mao Ce-tung utóda. 1971 őszén Lin Piao és a többi vezető kulisszák mögötti harca véres leszámolással ért véget. Lin Piaót azzal vádolták, hogy meg akarta gyilkolni Maót de csak annyi biztos, hogy ő halt meg a válságos napokban. 1973 júliusában zárt ajtók mögött tartották meg, és csak befejezése után jelentették be a X. kongresszust, amely kompromisszumot próbált kidolgozni a pártvezetés különböző csoportjai közt, ám ezt az alkut hamar semmissé tette a Lin Piao és Konfuciusz elleni kampány. Kínában a „nagy ugrás” kudarca óta megszűnt a rendszeres statisztikai adatszolgáltatás, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy gazdasági szintjét tekintve szegény ország, az egy főre jutó évi nemzeti jövedelem 150200 dollár körül mozog. Az utóbbi időben közzétett részadatok szerint a gabonafélék termése belekalkulálva kalória egyenértékben a burgonyát is évi 240250 millió tonna körül jár (ez egy főre számítva

kb. 335 kiló, de a rizst hántolni, a búzát őrölni, mindkettőt tartalékolni kell, ami 4050 százalékkal csökkenti az emberek asztalára jutó mennyiséget). Az acéltermelés 23, a kőolajtermelés 28 millió tonna volt az 1973-as jelentések szerint Kína atombombát robbant, de Peking körül faekével szántják a földet, és dicsőítő festmények témái azok a nők, akik magukat fogták az eke szarva elé. Kína húst exportál, de a kínai paraszt alig eszik húst, Kína Tanzániában vasutat épít, de odahaza még nagyvárosokban is a kézitargonca az áruszállítás egyik legelterjedtebb formája. A kínai munkás havi átlagkeresete 4050 jüan, ami a hivatalos átszámítás szerint 4500 Ft. Kínában ma is jegyrendszer szabályozza a gabonafélék és a pamutáru elosztását, a jegyre kapható rizs ára kilónként 0,4 jüan, a vászoné méterenként 1,52 jüan. A földeken dolgozó kínai paraszt bevétele átlag havi 2030 jüan, a kínai parasztcsaládok

egy-egy tagjára havi 510 jüan jövedelem jut. Kínáról sokezer könyvet írtak, de még mindig sűrű titok övezi a hatalmas ország életének számos vonatkozását Kínáról azonban még mindig többet tud a világ, mint a kínai ember a világról. Amikor Budapesten delet harangoznak, Pekingben vacsorához ülnek: az időeltolódás hét óra. Ha az utas péntek délelőtt indul Ferihegyről, szombaton délelőtt 11 órakor érkezik a kínai főváros repülőterére. Utóhangok a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomhoz” Hat óra a Tientanban 1969. december 26-a csikorgóan hideg, de vidám téli nap volt Pekingben Reggel még nem sejtettem, hogy hamarosan találkozom a Nagy Proletár Kulturális Forradalommal. Akkor már két hete csodáltam a pekingi telet. Pesten, mielőtt elindultam, sűrűn hullott a novemberi hó Moszkvában latyakban trappoltam, s csak Szibériában találkoztam újra a tél fehérével. De Pekingben port söpört a szél, a hihetetlenül

száraz levegőben villamos szikrák ugráltak az emberekből és a tárgyakból, és áradt a fény. Peking önfeledten fürdött az alacsonyan lógó nap éles sugaraiban, amelyek még a monotóniát is színessé varázsolták. Akkoriban még minden új volt, minden elképesztő és meglepő, legfőképpen persze az, hogy Pekingben vagyok. Ezen a vasárnapon Zygmunt Slomkowskival, a lengyel pártlap, a Tribuna Ludu tudósítójával, Zygmunt feleségével és tizenhárom éves kislányával az Ég Templomát, a Tientant kerestük fel. A templom, vagy inkább a templomok sora és a környező park a kínai főváros déli részén, több hektáron terül el. Ide magyarázta Zygmunt nem kell külön engedély, mivel az egész terület parknak számít. A jó termésért való imádság temploma Mínusz öt fok lehetett, amikor Zygmunt fehér Volkswagenje a park jellegzetes, vörösre és sárgára festett, diadalívszerű, kerámiatetős kapujához gördült. A lengyel újságíró

kiszállt és megvásárolta a négy belépőt Fejenként 4 fen, azaz 40 fillér volt a jegyek ára. Mihelyt Zygmunt visszatért a pénztártól, kitárták előttünk a kaput, és a kocsi begördült a diadalív alatt. Hosszú sétány közepén haladtunk lassan előre. Kínai családokat hagytunk le, akik levegőzni jöttek ide vasárnap, és velünk szemben is özönlöttek a park látogatói. Jobbára vattával, esetenként műszőrmével vagy bárányprémmel bélelt kabátokat viseltek, szürke, barna, kék színekben, legtöbbjük mellén Mao-jelvény. A park hatalmas fái valószínűtlenül sápadtan olvadtak be a színtelen föld hátterébe azt, hogy itt valaha fű is nőtt, tavaszig nehéz volt elképzelni. A sétánytól balra játszótér zsibongott: csúszda, hinta, forgó, mászókák és ezernyi gyerek. A kínai gyerekeket a hidegben úgy felöltöztetik, hogy szinte gurulnak, de ahogy kitekintettem az ablakon, ámulva láttam, hogy a mínusz öt fokos hidegben is

hátul hasított „gyorstüzelő” nadrágocskákat viselnek. A játszadozók ruházata jóval változatosabb, színesebb volt, mint azoké, akik felügyeltek rájuk. Mintás ruhák, köpenyek, kabátocskák, sapkák a fantáziadús öltözködés megrekedt a gyerekek világában. Komoly, felnőtt ember nem ad ilyen külsőségekre. Nem új ruha, hanem az áldozatvállalás szelleme teszi az igaz embert olvastam ekkor már a Zsenmin Zsipaóban. A kocsival egészen a sétány végéig hajtattunk. Itt a sétány véget ért, s egy húszfokos emelkedő vitt fel a park északdéli tengelyén végigfutó, széles, kövezett útra. A kizárólag gyalogosok számára nyitva álló régi építményen balra fordulva a Jó Termésért Való Imádság Kapuját pillanthattuk meg, mögötte pedig a Jó Termésért Való Imádság Templomának csodálatos, mélykék, háromszorosan egymásra rakott köríves tetejét. Balra egy kisebb, hasonló stílusban emelt épület, az Ég Császári

Boltozatának Temploma dugta ki kék süvegét egy másik kapu fölé. A Boltozatot a kör alakú Visszhang-fal veszi körül: vezeti a hangot, s ha fülünket hozzá közelítjük, hallhatjuk annak szavait is, aki a másik oldalon, a templom mögül suttog. Még tovább a „háromhangú kövek” és a kör alakú áldozati oltár emelvényéig juthattunk volna: a sajátságosán kínai építmény közepén kimondott szó úgy hangzik, mintha egy hordóból szólna. Úgy hangzott volna. Ám ezen a napon nem jutottunk el a háromhangú kövek misztériumáig Eddig az ősi, a Ming- és Csing-dinasztia idején emelt híres épületekről beszéltem. De nem csak ezt láttuk Életrajz vörös alapon Közvetlenül az emelkedővel szemben újkeletű építmény magasodott, előtte cserepes virágok: mintegy öt méter magas és talán tíz méter hosszú téglafal, a falon festmény, a szivarozó Mao Ce-tung vörös zászlók erdeje felett. A zászlóerdőből építmények, hegyek

emelkedtek ki abban az időben egyet ismertem közülük: a Tienanment, a Mennyei Béke Kapuját, Kínának az ország címerében is megörökített szimbólumát. A festő nagyon pontosan örökítette meg az épületet: látható volt rajta a középen elhelyezett Mao-kép is. Később megtanultam, hogy a zászlóerdő tisztásai Mao életútjának állomásai: a saosani ház, ahol 1893-ban született, a csingkangsani hegyek, ahol 1927-ben partizánharcát elkezdte, a cunji értekezlet háza, ahol a párt vezetőjévé választotta egy szűk testület, Jenan, ahol a kínai kommunisták több mint egy évtizeden át a hegyek oldalába vájt barlangokban harcoltak. Jobbra, a Visszhang-fal felé vezető kapuban a fiatal Mao képe volt látható. Mao a húszas évek értelmiségének hosszú talárjában, Leonardo da Vinci képeire emlékeztető tájon egy sztrájk szervezésére indul. Az olaszos motívummal magyarázható talán, hogy a Vatikán sajtóirodájában a szentképek

közé valaki be tudta csempészni e festmény egyik kópiáját. 1970 első hónapjaiban találták meg A kép akkor kuriózumként bejárta a világsajtót. Kínában is megvolt a maga politikai kuriózuma: a párt történetének korábbi verziói szerint a sztrájkot nem Mao, hanem Liu Sao-csi, a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomban” „ellenforradalmár revizionista titkos áruló”-nak minősített pártvezető szervezte, aki 1959-től 1966-ig a köztársasági elnök posztját töltötte be. A két kép néhány másikkal együtt Mao központilag engedélyezett és Kína-szerte látható festői ábrázolásai közé tartozott. Azokban az időkben a piktorok mindenütt ezeket a festményeket másolták óriás vásznakra, falakra. Balra, a Jó Termésért Való Imádság Kapujában szintén Mao elnök volt látható, háromméteres, magasra emelt karú, élethűen pocakos gipszszobor alakjában. A szoborral szemben utcai hirdetőállványhoz hasonló szerkezet

közepén Mao Ce-tung képe, jobbra és balra tükörrel. Némi ügyességgel könnyen meg lehetett találni azt a szöget, amelyből az ember Mao mellett tükröződik. Egy kínai apa éppen a feleségét örökítette meg az elnök mellett, kihúzós kamerájával. Mi is megcsináltuk a képet de soha nem tudtuk meg, hogy sikerült-e A kapuból lépcső vezetett újra lefelé. Egy építészetileg csodálatosan arányos, falakkal és kisebb, kobaltkék tetejű épületekkel határolt négyszögletű térség túlsó felében emelkedett a templom, ahol fényes menetek élén, örök-egyforma szertartásokon könyörögtek a jó termésért az Egek Urához a Ming- és a Csing-császárok. Ennél fontosabb kötelessége nem lehetett kínai uralkodónak. A kínai népi vallás és a császárok hite szerint az ő személyes mulasztásuk következménye, ha aszály vagy ár sújtja az országot, hiszen az ég fiának tekintették magukat. A templom három koncentrikusan egymásra

helyezett teraszon emelkedik, s a teraszokra a jellegzetes császári lépcső vezet fel: kétoldalt lépcső a gyaloghintó hordozóinak, középen pedig, azon a szakaszon, amely fölött a császár fenséges személye lebeg a hintón, hatalmas kősárkány tekergőzik fel a stilizált kőfelhők domborművén egészen a legfelső szintig. Mire ideértünk, gyerekek serege kísért, élénken kommentálva fényképeinket. Egy mama megengedte, hogy megörökítsük kislányát. Egy öreg bácsi mozdulatlanul, földbegyökerezett lábbal állt, és le nem vette rólunk a szemét, míg el nem tűntünk a festett, faragott fából készült, gazdagon díszített építmény kapujában. Odabent, a mestergerenda nélkül épült pompás boltozat alatt, az oltár helyén Mao több méter magas festményről tekintett ránk, jobbra és balra pedig faliújság-állványokon a nagy vezér életét megörökítő képeket állítottak ki. Kijönni tilos Metsző hideg volt a szél, amikor

kiléptünk a hajdani funkciójára nem nagyon emlékeztető épületből. Dél felé járt már. Ebédeljünk meg a Nemzetközi Klubban javasolta Zygmunt Felesége még bekukkantott a térséget határoló fal diadalívszerű kapuján a park másik részébe és odakiáltott nekünk: Erre még nem is voltunk! Árkádos, gazdagon festett gerendákra épített tetővel védett sétaút indult innen. A sétány mellett nagy nyilak mutattak egy távolabbi pont felé. Jobbra építőanyagokat raktak le egy lovasszekérről Egy szabad térségen, állványokon épületek, gyárak makettjét helyezték el. Ahol az üzemek előtt a vezetők óriás portréit állították ki, a kicsinyített másokon is látható volt a festmény parányi modellje. Az első igazi kínai fotótéma Készíthetek egy felvételt? kérdeztem jelbeszéddel a rakodóktól. Barátságosan bólogattak Míg én a megfelelő szöget kerestem, a három lengyel a nyilakat követve eljutott a fedett folyosó egyik

fordulójához. Itt a művészi festményekkel borított árkádok közé téglafalat húztak, és ily módon egy hosszú barakk jött létre. A bejáratnál nem állt senki, erre kollégáim bementek. Elkattintottam gépemet, és utánuk siettem Odabent egy helyi építőipari vagy kisipari kiállítást találtunk. Műanyag és fémcsövek, különböző téglák, falelemek, újabb kisüzemek makettjei, Mao és Lin képeivel, fotók építkezésekről. Mérsékelt érdeklődéssel poroszkáltunk előre, mikor a barakk bejáratánál kiáltozás támadt. Előbb egy feldúlt arcú, élénken gesztikuláló negyvenéves forma férfi rohant felénk, majd két másik követte. Nem volt nehéz felfogni, mit magyaráznak: tilos a bemenet. Megindultunk visszafelé. A három kínai gesztikulálva beszélt, mi széttártuk a kezünket: nem értjük Az egyik férfi megállt a bejáratnál, félreérthetetlen tartásban: nem mehetünk ki. Intett, hogy várjunk A kiállítás a bejárattól

jobbra kezdődött, a bejárattól balra irodahelyiség volt. Amikor bejöttünk, az őrök éppen ott ebédeltek. A helyiségből, ahol álltunk, egy ajtó és egy ablak nyílt a parkra, a hátsó falon Mao portréja lógott, a portré alatt cserepek a téli hideget is bíró növényekkel, a falakon jelszavak. A nap besütött, de a hőmérséklet fagypont körül járt. Az iroda ajtaja sűrűn nyílt és csukódott, de az ajtóval szemben álló spanyolfaltól semmit sem láthattunk. A spanyolfal mögül izgatott telefonálás hallatszott. Legalább két órát várhatunk jegyezte meg Zygmunt. Az ajtóból idegesen rángó arccal nézett ránk a csoportunkat elfogó őrök egyike. A telefont kértük, hogy felhívhassuk követségeinket fejét rázta, majd letakarta egy papírral a készüléket. Megnéztem órámat: negyed egy volt. A kiállítás előterében nem volt se kályha, se ülőhely. Nekidőltünk a festett oszlopnak és vártunk Odakinn tovább dolgoztak a rakodók,

egyik-másik néha az ajtóhoz sétált, és érdeklődve bekukkantott, körülbelül úgy, mint aki az állatkertből elszabadult ritka fajtát néz. Később néhány kíváncsi lányarc tűnt fel az ablakban Fel-alá járkáltunk a parányi helyiségben, bepillantottam a kiállításra nyíló ajtón. Az ajtóban álló őr megmozdult, és intett: nem szabad. Még nézni sem Gyomrunk lassan jelezni kezdte az idő múlását Zygmunt kislánya a kínai számok ejtésére tanított. Az egyik kíváncsi nézőnek megmutattam, hogyan tükrözi a Rolleiflex keresője a képet, de az őr mondott valamit, és az emberek eltávoztak. Egy óra múlva székeket kértünk adtak egy bakot és két széket, a hölgyek elhelyezkedtek és napoztak. A lábunk, mi tagadás, fázott Háromkor, egy újabb telefon után megnyílt az iroda titokzatos ajtaja, betessékeltek a helyiségbe. Az ötször öt méteres szoba közepén széntüzelésű vaskályha állt, csöve körülbelül két méter

magasságban derékszögben megtört, és úgy vezetett a szoba légterén át, egészen a falba fúrt lyukig. A kínai üzletek, földszintes házak, de még az újonnan felhúzott emeletes épületek nagy részében is ez a fűtési szisztéma. A kályha tetején vizeskanna surrogott. Letelepedtünk a kályha köré Őreink forró vízzel ahogy Kínában mondják: fehér teával kínáltak Jólesett. A terem berendezése: néhány festett iratszekrény, több íróasztal és polc Itthon egy építkezés első ügyintéző barakkját rendezik be ilyenformán. A spanyolfal előtti polcon félméteres fehér Mao-porcelánszobor állt, szemben egy másik szobor a fiatal Maót ábrázolta, ezenkívül két falon is függött egy-egy portré a „nagy kormányosról”. Őreink letelepedtek az egyik asztal mellé, mindketten előhúzták zsebükből a Mao-idézetek piros könyvecskéjét, és miután meggyőződtek arról, hogy megváltozott helyzetünkben nem folytathatunk semmiféle

gyanús tevékenységet, mélységes érdeklődéssel tanulmányozták a citátumok bölcsességeit. Ahhoz képest, hogy négy éve naponta olvassák, ez a koncentráció igazán figyelemreméltó teljesítmény gondoltam magamban. Nekünk az idézetek könyvecskéje nem állt rendelkezésünkre. A felháborodáson már rég túl voltunk, bár időről időre megpróbáltunk tiltakozni. Barkochbáztunk, aztán áttértünk a snóblira Az őrök meglepetten pillantottak felénk. „Forradalmi tömegbírálat” Öt óra felé szállingózni kezdtek az emberek. Jöttek a rakodók, jöttek az ablakon bekukucskáló lányok, és vidám csiviteléssel elhelyezkedtek az asztalok tetején, jöttek az ismeretlen férfiak. Mivel mi a kályha körül kuporogtunk, körös-körül, előttünk-mögöttünk szorongtak az emberek, lehettek vagy negyvenen. Székeket hoztak, de így is sokan álltak. Velünk szemben egy férfi, akit már korábban is többször láttunk az irodában, beszélni

kezdett, míg egy másik, aki eddig csak kínaiul szólt hozzánk, most tört oroszsággal tolmácsolt: Ez a helyiség az építőipar dolgozóinak kiállítása, amelyet idegen csak engedéllyel tekinthet meg. Önök hibát követtek el, hogy engedély nélkül behatoltak, és ezzel megsértették a forradalmi tömegeket. Bocsánatot kell kérniök. Csak két hete voltam Pekingben, de kevés kifejezést hallottam gyakrabban, mint ezt a kettőt: „forradalmi tömeg” és „forradalmi tömegbírálat”. Naiv módon már azon töprengtem, engedélyt kérek egy tömegbírálati gyűlés megtekintésére ez persze kevés külföldinek adatott meg. És lám, mégis itt vagyok egy tömegbírálati gyűlésen. Ha eltekintünk attól a meglehetősen kellemetlen mellékkörülménytől, hogy én vagyok a tömegbírálat célpontja, egyedülálló élményben lehet részem. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”, amelynek záró szakaszára érkeztem Pekingbe, az emberek páratlan

méretű manipulálása, a kijelölt célpontokra zúdított állandó bírálat, a tömegek akciója. A „forradalmi tömegeké” Ez a szóösszetétel az európai fül számára a Carmagnole-t vagy a Téli Palota bevételét idézi, Barikádokat, özönlő százezreket, rendőrsortüzet, lázas győzelmi táncot. Itt, a meglehetősen hűvös barakkban körös-körbe elhelyezkedett, érdeklődve pislogó harminc-negyven ember a „forradalmi tömeg”. A kontraszt a szó pátosza és a kisgyűlés prózaisága között humoros lenne, ha nem bontakozna ki hamarosan a „forradalmi tömegbírálat”. Hiszen mit is lehet felelni a vádra? Az ember megveszi a jegyét a nyilvános parkba, ahová külföldiek is mehetnek, a parkban átmegy egy diadalív alatt, követi a nyilakat, és bejut egy kiállításra, ahol az ajtóban nem áll senki. Ki gondolta volna, hogy tilosban jár? S mi történik, ha jobb meggyőződésünk ellenére elismerjük, hogy hibát követtünk el? Honnan

tudtuk volna, hogy tilos a bemenet kérdezte Zygmunt , ha minden bejárat nyitva volt, és még itt sem szóltak az emberek? Onnan felelt valaki , hogy a falon, amelyen átjöttek ki van írva: tilos továbbmenni. Nem ismerjük a kínai írásjeleket, és vasárnap lévén, nincs velünk a tolmácsunk. Aki Kínában van, annak tudnia kell kínaiul. Ennek az elvnek alapján, mondom magamban, csak nyelvvizsgával szabadna vízumot adni, de fennhangon persze nem közlöm ellenvetésemet. Elég gondot okoz az is, hogy megértsük a kínai tolmács rossz orosz kiejtését A „forradalmi tömegek”, köztük a lányok, általában hallgatnak, de néhány ember egyre újabb kérdéseket tesz fel, és a hangulat lassan feszültté válik. Az, hogy valaki nem tud kínaiul, még nem jogosít fel, hogy mindenhová bemenjen. Mi volt a céljuk azzal, hogy behatoltak a kiállításra? Megsértették a kínai népet, el kell ismerniük, hogy hibáztak. Mentőformulával próbálkoztunk.

Nagyon sajnáljuk mondja Zygmunt , hogy, mivel nem tudtuk elolvasni a tiltó feliratot és nem figyelmeztettek, bejöttünk a kiállításra. Ez a sajnálkozás egyáltalán nem elegendő mondja valaki a hátunk mögött , ez csak arról tanúskodik, hogy nem értették meg, milyen hibát követtek el. Ki akarják játszani a forradalmi tömegek éberségét Hátranézek. Ő az őr, aki az ajtóban vigyázott ránk Kezdem érteni a jelenetet. Nyilván neki kellett volna a bejáratnál állnia, de ehelyett odabent ebédelt Mi közben besétáltunk, és ezért nyilván őt fogják felelősségre vonni. Ki tudja, milyen következményekkel járhat az éberség ilyetén hiánya? A kiállítás őrének bizonyára viszonylag jól megy dolga, de mi történik, ha áthelyezik egy innét ötezer kilométerre levő munkahelyre, vagy falura küldik. Kínában ez nagyon is lehetséges, a „kulturális forradalomban” ennél több is megtörtént. Ő az egyedüli, aki nem kíváncsian, hanem

ellenségesen méreget bennünket egész idő alatt. Persze, nyilván kényelmesebb lenne, ha a külföldiek kerülnének a pácba, és nem ő. Miközben körülöttünk lassan megdermed a levegő, hirtelen megértek valamit a „kulturális forradalom” megannyi képtelenségéből. Racionális vádakkal lehet racionális érveket szembeszegezni, de irracionális vádaskodással szemben nem segít a logika. Az ellenünk felhozható legélesebb vád sem lehet életbevágó: de mit tehetett az, akiről a fanatizált nyilvánosság előtt mondjuk azt állították, hogy „burzsoá úton jár a párton belül”, hogy „eltért Mao elnök forradalmi irányvonalától”, hogy „elnyomja a forradalmi tömegeket”? És a nyilvános meghurcoltatás tanújaként, vagy végrehajtójaként felsorakoztatott tömeg vajon mit szólhatott? És hányféle motívum mozgathatja azt, aki csatlakozik valamilyen konkrét vádhoz? Mi nyíltan jöttünk, a rakodómunkások láttak, mi is beszéltünk

velük, amikor fényképeztünk, még engedélyt is kértünk. Felhördülés. Hát fényképeztek is? Igen. Sohasem tagadtuk S hogyan kértek engedélyt, ha nem tudnak kínaiul? Mutattuk. A forradalmi tömegek szerint maguk nem beszéltek senkivel. Ezt az ügyet alaposan, forradalmi módon kell kivizsgálni. A biztonsági hivatal közbelép Most már olyan a zsibongás, mintha valóban kémet fogtak volna. Az ajtóban egy bőrkabátos férfi, aki néhány perce jött be, és eddig hallgatott, most folyékony angolsággal megszólal: Mondják el, mi történt. Kezdjék az elején Végre abban a tudatban beszélhetünk, hogy meg is értenek. A bőrkabátos figyelmesen hallgat, a terem elcsendesedik. A férfi néhány kérdést tesz fel, aztán kijelenti, hogy a fényképezőgépet itt kell hagynunk, majd a pekingi rendőrségen visszakapjuk. Zygmunt szólal meg: ő nem fényképezett a kiállításon, miért kellene leadnia a gépet. Ez a forradalmi tömegek követelése

felel a bőrkabátos. A tömegek azonban szemmel láthatóan mást is akarnak. A „tömegbírálat” során leghangosabbnak tűnő férfiak újból megszólalnak, s az oroszul beszélő tolmács fordítja a visszatérő követelést: el kell ismerni hibánkat, bocsánatot kell kérnünk a forradalmi tömegektől. A bőrkabátos azonban int, s a közbeszólók elhallgatnak. A gyűlés szemmel láthatóan véget ért A lányok élénk csiviteléssel kifelé szállingóznak, a bőrkabátos szól: mi is mehetünk. Odakünn már egész sötét van Hirtelen ráébredünk: nagyon éhesek vagyunk. Reggel nyolc óta csak forró vizet ittunk Kifelé menet a park bejáratánál, Zygmunt autója mellett nagy, lefüggönyözött állami kocsit látunk. A bőrkabátossal legközelebb akkor találkoztam, amikor a rendőrség külügyi hivatalában tartózkodási engedélyemet hosszabbítottam meg: virágokat ültetett a hivatal udvarán. Rám nézett és úgy tett, mintha sohasem látott volna Nem

kell feleleveníteni a kellemetlen találkozásokat. Amikor a Nemzetközi Klubban ebéd helyett vacsoránkat fogyasztottuk, már nyugodtabb körülmények között elemeztük fogságunk történetét. Miért nem eresztették szabadon legalább Zygmunt feleségét és kislányát? Egyszerű: ők nyilván azonnal értesítették volna a követséget. S miért a népgyűlés? Mindenki számára intő példa A kiállítás dolgozói számára azt demonstrálja: ha az éberséget csökkentik, megjelenik a hívatlan idegen. Számunkra lecke: kétszer is gondoljuk meg, hová megyünk be. S hogy az érzelmek egy kissé nekivadultak? Azért volt ott a Biztonsági Hivatal tisztje, hogy kordában tartsa őket. Később még sok cikket olvastam: mit kell tenni, ha a „forradalmi tömegbírálat” iránya helytelen . Ha nem töltöttem volna néhány órát a Ming-dinasztia hajdani sétányán épített barakkban, nem értettem volna, hogy lehet valami egyszerre „forradalmi” és

„helytelen” is de a bőrkabátos férfi feltűnése mindent megmagyaráz. A bírálatnak nem szabad ellentétben állnia a felsőbb fórumokon meghatározott célokkal Ha a tömegek fellépése valóban önálló, valóban kilép a megszokott keretekből (ami a forradalmi cselekvés egyik jellemzője), akkor hamarosan kiderül pontosabban: a felsőbb hatóságok kiderítik , hogy az osztályellenség „vörös zászlót emelt a magasba a vörös zászló ellen”, hogy az egész „titkos árulók” műve volt, hogy „látszatra baloldali, de lényegében jobboldali” erők léptek fel. A „forradalmi” szó a kínai politikai szótár egyik leggyakoribb kifejezése, ha azonban megvizsgáljuk, milyen értelemben használják, akkor rájövünk, hogy valójában a „lojális” kifejezés fedi a leginkább. A pekingi Biztonsági Hivatal külügyi osztályának munkatársa a történetet meghallgatva természetesen azonnal felmérhette, hogy mi történt. Nyilván úgy

vélte joggal , hogy a behatolók az ötórás ácsorgással és fagyoskodással bőségesen megfizettek kíváncsiságukért, nincs értelme a további követelményeknek. És a tömegek „spontán” akciója egyetlen intésre megszűnik. A lányok felveszik vastag vattapufajkájukat, még egy kíváncsi pillantást vetnek a külföldire, és mennek kifelé. De ha arra van szükség, hogy a kiszemelt célpontot végleg „kicibálják” (ez a kifejezés akkoriban gyakran szerepelt az újságokban), akkor persze a bírálat nem áll meg itt. Újabb és újabb, egyre súlyosabb vádak követik egymást, a sokaság egyre hangosabb egyre „forradalmibb”, a vádlottra percről percre nagyobb nyomás nehezedik. A mi kalandunk természetesen csak ízelítő volt. Mi mindenképpen tudtuk, hogy nem tartozunk ehhez a közösséghez, hogy mihelyt a gyűlés véget ér, soha többé nem látjuk viszont ezt az irodahelyiséget. De mit tehetett az, aki munkahelyén vált a „forradalmi

tömegbírálat” tárgyává? Akiről napról napra nagybetűs plakátok jelentek meg a falakon, újabb és újabb bűneinek listájával, s ha nem ismerte el azokat, még rosszabb helyzetbe került? Tehetetlen volt hacsak nem ment át ellentámadásba, hacsak nem volt olyan eszközök birtokában, hogy vádakat emelhetett ellenfeleivel szemben, esetleg ő maga is a „forradalmi tömegek” vezéreként lépett fel. Így vált „az osztályharc nagy iskolájává” néhány éven át egész Kína. Amikor minket bíráltak az Ég Templomában, a gyűlésnek tulajdonképpen nem volt tétje: senki nem nyerhetett azzal, ha önkritikát gyakorolunk. De Kína-szerte volt tét a belső harcokban: a hatalom, amely egyszerre kérdésessé vált. S mert volt mit nyerni és volt mit veszteni, s mert a felfordulásban minden régi intézmény összeomlott, a küzdelem egyre újabb, váratlanabb formákat öltött, helyi és országos szinten egyaránt. Arról, hogy pontosan ki miért

harcolt, még mindig folyik a vita. De hogy miként, azt ott, a kiállítási barakkban, egy pillanatra mi magunk is érezhettük, mint az izzó kemencéből kicsapó hő hullámát. Tulajdonképpen hálásak lehetünk őreinknek. Egy emlékezetes dátum Három nappal később telefonáltak a rendőrség külügyi osztályáról: bemehetünk kameráinkért. A színhely ezúttal más. A hatóság A külügyi osztály a régi kínai város egyik előkelő villájában működik. Szürke fal, piros kapu, udvar, kör alakú belső átjáró, kis sétány, ívelt tetejű, ívelt cseréppel borított, faragott fatornácos mandarinház. Egy rendőrtiszt a fényképezőgépekre mutat. A forradalmi tömegek kívánságára filmjeinket elkobozták Hibát követtünk el. Most visszaadják a gépeket Remélik, megszívleltük az eset tanulságait Zygmunt megjegyzi: sajnáljuk, hogy véletlenül olyan helyre mentünk, ahová nem lett volna szabad, de miért kellett ezért több mint öt órán át

fogva tartani bennünket, miért nem hagyták, hogy követségeinkre telefonáljunk. A rendőrtiszt arca elutasító: a forradalmi tömegek helyesen cselekedtek, mi engedély nélkül mentünk a kiállításra. Erezzük, hogy felesleges lenne folytatni a vitát. Nekünk sohasem fogják megmondani, hogy esetleg legalább részben nekünk volt igazunk. Azokat, akiket a „vörösgárdisták” kipellengéreztek, később sok esetben visszahelyezték funkcióikba (egy hónap vagy néhány év múlva, ha még éltek), de a „vörösgárdistákat” nyíltan később sem ítélték el. A „Nagy Proletár Kulturális Forradalmat” még akkor is „teljesen időszerűnek és szükségesnek” minősítették, amikor már csak a neve élt. A „vörösgárdisták” szerepét még akkor is méltatták, amikor legtöbbjüket már rég falura küldték, hogy „átneveljék őket a szegényparasztok”, még akkor is, amikor csaknem hét évvel színrelépésük után újjáalakult az

általuk szétvert ifjúsági szövetség. Miért éppen nekünk mondták volna: bocsánat, ez túlzás volt! Ez volt az első személyes találkozásom a „Nagy Proletár Kulturális Forradalommal”, vagy inkább a mozgalom stílusával. A dátumot könnyű megjegyezni: december 26-án született Mao Ce-tung Jegyzőkönyv a csinghuáról A három gigantikus roham Végül is mi volt a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”? kérdezték már tőlem oly sokan. Mi volt? kérdeztem magam is. Mi hát? kérdezik nyilván a kínaiak, noha minden ember életén átviharzott ebben a hatalmas országban. A külföldi ha vállalkozik a történelmi általánosításra és a tömörítő egyszerűsítésre, ha sokéves perspektívában próbálja felmérni a százmilliók életén végigsöprő politikai viharokat és feltételez bennük valamiféle átfogó koncepciót (és még ezt sem teheti teljes bizonyossággal) Mao sajátos, permanens forradalmi víziójának realizálására

indított három gigantikus rohamot különböztethet meg. Az első 195859-es „nagy ugrás” a termelési viszonyokat voluntarista módon akarta forradalmasítani, a maocetungi „rövidített utat” hirdette a kommunizmus felé. „Három év kemény munka, ezer év boldogság”, ez volt a jelszó. A három évi hajszolt munka után három évnyi éhezés, nélkülözés következett, s az ország a gazdasági összeomlás szélére került. A második, az 1966-ban kezdődött „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” a politikai struktúrákat, az országot vezető kommunista párt és részben a közigazgatás apparátusát rombolta le, hogy megakadályozza a Mao törekvéseinek meg nem felelő párt- és államgépezet megszilárdulását, ahogyan azt a következőkben látni fogjuk. Ahogy hulláma visszavonult, újra létrejöttek az 1966-ban felszámolt hatalmi apparátusok, részben más néven. A harmadik roham, amely már 1974 tavaszán, a krónikás hazatérése után

bontakozott ki, a „pi Lin pi Kung”, a Lin Piao és Konfuciusz bírálatára indított kampány, megpróbálta végig vinni azt, ami az első kettőben nem sikerült, és immár a kínai ember gondolkodásának legősibb rétegét igyekezett átalakítani: a konfuciánus filozófia gondolkodási hagyományát. 1975 elejére ez a mozgalom is ellanyhult és új kampánynak adta át a helyét A vízió, amelyet a három nagy kampány kergetett, egyszerre utópikus, irreális és félelmetes; sok szár millió egyformán gondolkodó, fizikailag és szellemileg állandóan mozgósított, a vezetés hatalmi álmainak, világméretű ambícióinak mindent alárendelő, szorgalmas és önfeláldozó, fáradhatatlan és lelkes, egyéni vágyakat és terveket vagy legalábbis a jelszavaktól eltérő vágyakat és ambíciókat nem kergető ember, akik mindig arra menetelnek, amerre irányítják őket, s boldogok, hogy arra menetelhetnek. Ennek a célnak bármennyit is citálnak ma

Kínában a tudományos szocializmus klasszikusaitól nincs köze az egyén tehetségét a társadalom javára és hasznára sokoldalúan kibontakoztató, alkotó ember szocialista ideáljához. Ez a vízió s a szolgálatába állított politika tudjuk mérhetetlen károkat okozott nem csupán a kínai népnek, hanem a szocializmust építő országok közösségének, az egész emberiségnek. S az sem véletlen, hogy amint a maocetungi eszmék érvényesítésére indított rohamok egyre hevesebbek, s egyre nagyobb megrázkódtatásoknak teszik ki a világ legnépesebb országát, úgy fokozódik az e rohamokat indító vezetők szovjetellenessége is. Mindez közelről, a mindennapok sűrűjében, a manipulált kínai információk tengerében nehezen áttekinthető. S ezért lesznek talán, akik nem hiszik el, hogy maguk a kínaiak sem tudják, mi történt a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomban” vagy ami valószínűbb, ők sem értenek egyet azzal, ami történt.

Igen, átélték, saját bőrükön tapasztalták, részt vettek benne, akár akarták, akár nem. És a mai Kína, amelyről írok, már ebben a kohóban nyerte el pillanatnyi alakját. Négy év alatt a hivatalosan engedélyezett beszélgetéseken, vagy a velünk való érintkezésre kijelölt személyekkel társalogva egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy valaki nyíltan kétségbe vonta a „kulturális forradalom” szükségességét, időszerűtlenségét vagy hasznosságát (bár egyes „túlzásokat” elismertek). Miért mondom mégis, hogy maguk a kínaiak sem adnának önmaguknak egyértelmű választ? Még kérdez a nép Nos, maga a kínai sajtó ismerte el, hogy a nép még kérdez. 1971 július elsején volt a Kínai Kommunista Párt megalakításának ötvenedik évfordulója. A vezetésben dúló hatalmi harcok miatt az évfordulót csak néhány bélyeg és egy terjedelmes vezércikk tette emlékezetessé. Ebben az írásban hosszú passzust szenteltek öt évvel

az események kezdete után! annak magyarázatára, miért is volt szükség a „Nagy Proletár Kulturális Forradalomra”. Mielőtt a Csinghau egyetemre, ennek a tömegmozgalomnak egyik legexponáltabb pontjára látogatnánk, ebből a cikkből szeretnék idézni. Könyvünk nem a „kulturális forradalomról” szól, hiszen amikor Kínába érkeztem, a nagy mozgalom jobbára már csak szavakban élt. Az országot szeretném bemutatni, a népet, az embereket abból a közelségből (vagy távolságból), abból a nézőpontból, amely a Pekingben dolgozó külföldi tudósítónak megadatott. Mindez azonban elképzelhetetlen a politikai előzmények felvázolása nélkül, mert Kínában mindig, mindenütt „a politikáé a parancsnoki poszt”, a „kulturális forradalom” pedig vízválasztó, vagy legalábbis annak minősíttetett minden közügyben, a kínai élet minden szervezett megmozdulásában. És el lehet-e képzelni Kínát szervezés, szervezett akciók,

tömegek mozgása nélkül? De lássuk az idézetet. Kezdetben sok elvtársunk nagyon keveset értett ebből a forradalomból írta a Zsemnin Zsipao és a két másik lap. Amikor a tömegek felkeltek és két csoportra oszlottak, sőt még erőszakos harcra is sor került minden az ég alatt káosznak tűnt. Egyesek szerint, miután Liu Sao-csi (a „kulturális forradalomban” eltávolított köztársasági elnök) és maroknyi követője visszaélt a proletárdiktatúra hatalmával, Mao elnök puszta utasítása elegendő lett volna, hogy elbocsássuk őket hivatalukból. Miért volt szükség más módszerre? (Azaz: miért volt szükség a „kulturális forradalomra”?) Ez tehát a kérdés, amely 1971 nyarán hangzott el, akkor, amikor még hatalmon volt Lin Piao, Mao Ce-tung „szoros fegyvertársa”, a honvédelmi miniszter, a nagy tömegmozgalom egyik fő mozgatója és legfőbb haszonélvezője (őt jelölték 1969-ben Mao Ce-tung örökösévé). Mennyivel többen

állhattak értetlenül a kérdés előtt, amikor Lin alelnök, „az egész ország példaképe Mao elnök műveinek tanulmányozásában és élő alkalmazásában”, a katonai vezérkar javával együtt egyik napról a másikra eltűnt a politikai életből, és nem sokkal később azzal vádolták, hogy meg akarta gyilkoltatni (!) Mao elnököt. Előadások sok szereplővel Csaknem pontosan öt esztendővel a viharok kezdete után, 1971 tavaszán ott ültünk az aulában. Hosszú asztalok mellett vagy harminc pekingi tudósító jegyzetelt, közöttünk, mellettünk, meg körös-körül pedig az egyetem tanárai és diákjai helyezkedtek el, pontosabban azok, akiket erre a fellépésre kiválogattak. Mert persze: előadás volt ez. Megvoltak a szereplők, megvolt a forgatókönyv, és ott ült a közönség: a világsajtó. És előadás volt annyiban is, hogy nem mi láttuk először és utoljára: először a Pekingben élő kambodzsai Szihanuk hercegnek mutatták be még 1970

őszén, röviddel azután, hogy Kínában újra megindult az oktatás a külön kis egyetemi város falai mögött, majd 1971 áprilisában az amerikai pingpongozóknak és az őket kísérő újságíróknak játszották le. A Csinghau egyetemen semmit sem bíztak a véletlenre. Beszélt a volt káder, aki ma újra vezető posztot tölt be, a professzor, aki „burzsoá úton járt”, de megjavult, a vörösgárdista, aki „fellázadt, ám aztán frakcióharcot folytatott”, beszélt az acélmunkás, aki ma az egyetem tantervét készíti. Mindenki akkor szólalt meg, amikor a szereposztás előírta, s amint befejezte, már a következő vette át a beszélgetés fonalát. De mégis: ez volt az egyedüli alkalom, hogy Kínában külföldi tudósítók testületének hivatalosan elmondották a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” történetét, illetve annak a külföld ízléséhez szelídített változatát. Ezen a délelőttön amelyet az egyetem menzáján

közösen elköltött ebéd, körséta és délután még a kérdéseknek és feleleteknek szentelt ülés követett mondták a legtöbbet Kína belső harcairól, a viharokról és a csalódásokról. A kép természetesen idilli volt ahhoz képest, amit a Csinghau „kulturális forradalmának” történetéről más, korabeli forrásokból tudunk de számomra nem tűnik idillnek ez sem. A Csinghau alacsony, tömör fallal körülvett, tágas „város” Peking északnyugati peremén, a Nyári Palota közelében. 1966 tavaszán „lakóinak” száma tizenötezer körül járt: diákok, tanárok, technikai személyzet Ez Kína legnagyobb és leghíresebb műszaki egyeteme, professzorai közül sokan az Egyesült Államokban végeztek és ott folytattak tudományos kutatást még a háború előtt, diákjainak az állam megadott, minden kényelmet a tanuláshoz: jól felszerelt diákszállásokat, ösztöndíjat, sportpályákat, könyvtárakat. De adjuk át a szót Lin Pingnek, a

Csinghua egyetem alelnökének, aki ezen a napon a házigazda szerepét töltötte be. A továbbiakban szó szerint idézem jegyzeteimet, s ahol szükséges, kommentálom a szereplők szavait (A Kínáról hírt adó krónikás legnagyobb problémája nem az, hogyan fordítsa anyanyelvére a kínai kifejezéseket, hanem az, hogyan értelmezze őket; azaz, hogyan tolmácsoljon „magyarról érthetőre”.) LIN PING, a káder (ötvenes, jósvádájú, magabiztos, kellemes fellépésű férfi, azzal a felelős magatartással, amely elvárható egy ilyen nagy intézmény egyik legfőbb vezetőjétől egy bonyolult feladat megoldása közben): A Csinghua egyetem hatvan éve működik, 1911-ben az amerikai imperializmus kulturális agressziójának termékeként jött létre. (Itt máris visszavehetem a szót: a Csinghua tehát amerikai alapítvány, ez is magyarázza, hogy hajdani diákjai közül oly sokan folytatták tanulmányaikat az Egyesült Államokban. A mai Kínában nem mondanak

köszönetet a nyugati világnak az ilyesfajta adományokért. Az egyetem ugyan tagadhatatlan szerepet játszott az új kínai értelmiség felnevelésében, de kétségkívül csak azért jöhetett létre, mert a külföldi hatalmak mélyen beépültek a kínai társadalom életébe. A Csinghua megalakításával az amerikaiak természetesen saját behatolásukat is gyorsítani akarták.) Liu, a renegát titkos áruló 1949-ben, amikor országunk felszabadult, a Csinghua egyetem is visszatért a néphez folytatja Lin ping. 1966-ig 27 ezer diák végzett falai között, tízszer annyi, mint a megelőző 38 év alatt. Mao elnök forradalmi vonalát azonban az ellenforradalmár, titkos áruló renegát Liu Sao-csi és ügynökei eltorzították, végrehajtását szabotálták. (Ez egy olyan fordulat, amelyet még sokszor fogunk hallani: Liu Sao-csi a köztársaság elnöke volt; a „kulturális forradalom” idején minden hibáért őt és követőit tették meg bűnbaknak. Lin

Ping jelzői nem egyéniek: évek óta így jellemezte a kínai sajtó Liut és híveit mintha csak valóban valamiféle földalatti összeesküvő csoportról lett volna szó.) Liu Sao-csi beavatkozása nélkül a változások és eredmények még nagyobbak lettek volna. Az egyetem diákjai és tanárai mondja Lin Ping sokszor harcra keltek Liu vonala ellen. Mit hirdetett Liu? Azt, hogy a felkapaszkodás legyen a diákok fő célja, arra biztatta őket, hogy saját hírnevüket, vagyonukat növeljék, különítsék el magukat a munkásoktól, parasztoktól és katonáktól. (Felesleges mondanom, hogy mindez Liu idején nem hangzott el így, még ha akkoriban nem is politizálták annyira át az oktatás minden mozzanatát de talán valóban hangsúlyozták a tudás értékét, az egyéni ambíció fontosságát, talán valóban kevésbé volt közösségi és egyenlősítő a tendencia, mint a „kulturális forradalom” idején. Ám a kínai politikai élet s mivel a politika

az élet minden területét áthatja: a kínai élet állandó jellegzetessége, hogy előbb elemzik, értelmezik és minősítik a szembenálló tábor vagy egyén megnyilvánulásait, majd e minősítést az illető deklarált céljának tüntetik fel. Egyszerűen elképzelhetetlen például, hogy a „kulturális forradalom” előtt akadt volna olyan ember, aki kereken arra szólítja fel a diákokat, hogy különítsék el magukat a munkásoktól és parasztoktól de talán voltak olyanok, akik nem helyeselték, hogy a diákokat megfelelő előképzettség nélkül fölvegyék a Csinghuára, vagy azt, hogy túl hosszú ideig végezzenek kétkezi fizikai munkát tanulás helyett. Ennyi viszont elég mind a megvádoltatáshoz, mind a megbélyegzéshez;) Újra Liné a szó. 1958-ban, a „nagy ugrás” idején az egyetemi diákok és tanárok proletár oktatási programot dolgoztak ki, a gyárakba és a falvakba küldték a diákokat, hogy egybeforrjanak a tömegekkel és új

könyveket írtak. 1960-ban azonban (a „nagy ugrás” összeomlása után) Liu Sao-csi és ügynökei ragadták magukhoz újra a hatalmat egyetemünkön, azt mondották, hogy az 58-as mozgalom nem volt szabályos, hogy az oktatás színvonala csökkent, feloszlatták a Mao Ce-tung műveinek tanulmányozására alakult csoportokat s a régi entellektüeleknek adták át a kormányrudat. (A „nagy ugrás” voluntarista gazdaságfejlesztési kísérlete bukásának ismeretében ezek a most borzadva emlegetett vádak valósnak tűnnek: nyilvánvaló, hogy az akkori vezetés a régi szakértőkhöz fordult az oktatás helyrezökkentése érdekében.) A kulturális forradalom idején mondja Lin Ping az egyetem diákjai és tanárai Mao elnök forradalmi vonalát követve, fellázadtak az egyetem azon vezetői ellen, akik burzsoá úton jártak, és lecsaptak, hogy visszaszerezzék a hatalmat. (Azokról, akik „burzsoá úton jártak”, persze nem kell azt képzelni, hogy kis

gyárakat alapítottak vagy spekulációkba bocsátkoztak; mindenkire ezt a minősítést ragasztották, aki szembeszállt a „kulturális forradalom” ideáljaival és megpróbálta elfojtani az anarchiát. Mivel általában párt- és állami vezetőkről, káderekről, magas rangú funkcionáriusokról volt szó, nem minősíthették őket rövid úton ellenforradalmárnak vagy reakciósnak, még burzsoának sem; de „burzsoá úton” mindenki haladhat, ezzel mindenkit lehetett vádolni, bármilyen volt is forradalmi múltja.) Az osztályellenség a „munkacsoportok” kiküldésével válaszolt a mi lázadásunkra folytatja az alelnök , s ötven napon át valóságos fehér terror következett. Nyolcszáz diákot és tanárt tartottak fogva a Vang Kungmej vezetésével kiküldött munkacsoport tagjai, de a forradalmi tömegek a legnehezebb körülmények között is kitartottak. Mao elnök pedig a következő üzenetet intézte hozzánk: „Fellázadtatok a reakciósok

ellen Ez helyes, én teljes mértékben támogatlak benneteket!” Ez erőt adott a harchoz. (Vang Kung-mej nem más, mint Liu Sao-csi felesége így érthető, hogy a Csinghua egyetemen nem babra ment a játék. De mi is történt tulajdonképpen? Amikor 1966 tavaszán kibontakozott a régi pártvezetők elleni támadás méghozzá elsősorban az egyetemeken, iskolákban , a párt irányítószerveiben még Liu Sao-csi hívei voltak többségben. A Mao által támogatott „kulturális forradalommal” nyíltan nem szánhattak szembe Más utat választottak: a különböző intézményekbe munkacsoportokat, azaz meghatalmazottakat küldtek ki, hogy azok vezessék és irányítsák a „kulturális forradalmat”. Ezek a csoportok rendkívül erélyesen léptek fel de nem a lázadók” eredeti célpontja, a korábbi vezetők, hanem a bűnbakul kiszemelt középkáderek ellen [ha kampány van, áldozatnak is kell lennie], és ezzel együtt a vörösgárdista vezetőket is

„ultrabalosoknak” bélyegezték, háziőrizetbe helyezték, és a tettlegességtől sem riadtak vissza. Mondanom sem kell, hogy a másik tábor is erélyesebb eszközökhöz folyamodott, elvégre Mao tanítása szerint a forradalom „nem díszvacsora és nem csipkehímzés” márpedig a mozgalmat „forradalomnak” nevezték. Amikor Mao hívei a vörösgárdisták tömegnyomását és a hadsereg súlyát kihasználva 1966 nyarán többségbe kerültek a központi bizottságban, a „munkacsoportokat” visszahívták, és ez a kísérlet az ár feltartóztatására kudarcot vallott.) Hogyan született a „Hungvejping” szó CSOU KUNG-JEN, a vörösgárdista (szerény, húszas éveinek elején járó fiatalember 1966-ban még középiskolás volt. Kabátujján vörös karszalag): Mao elnök a Csinghua egyetemhez csatolt középiskola diákjaihoz intézte üzenetét, amikor létrehoztuk az új, forradalmi tömegszervezetet. Mi, diákok ekkor úgy éreztük, fel kell

lázadnunk a burzsoá vonal ellen, és a régi szervezetek keretei között erre nincs lehetőségünk. Ezért hoztuk létre új csoportunkat. Nagy vita alakult ki, hogyan is nevezzük el Volt, aki szerint a „vörös tengerész” név lett volna a megfelelő, mások szerint a „Mao elnököt teljes szívvel támogató fiatalok szervezete” fejezi ki leginkább a célt. Végül a „vörösgárdista” elnevezés mellett döntöttünk Ez a név három kínai írásjelből áll „Hung” azt jelenti: vörös, s ez kifejezi, hogy a fiatalok vörös szíve Mao elnökért dobog. „Vej” annyi, mint: védeni, érzékeltetve, hogy megvédjük Mao elnök forradalmi vonalát. A „ping” jelentése: katona, mert ha felnövünk, a forradalom katonái leszünk. „Hungvejping” ez lett a szó, amelyet megismert a világ (Itt persze csak az a kérdés: mitől érezték úgy a diákok, hogy „fel kell lázadniok”, és ki sugalmazta az elnevezést? De 1966 tavaszán már

többé-kevésbé nyíltan folyt a küzdelem a kínai vezetésen belül, a „Mao elnök vonalát” hirdető sajtó állandóan támadta a konkrétan meg nem nevezett „fekete bandát”, s mint látjuk, maga Mao üdvözölte a „lázadó” megmozdulásokat. A név pedig egyike volt az akkoriban kiagyalt számos elnevezésnek: a „kulturális forradalom” vezetői választották ki.) LIN PING, a káder: Hogyan került sor arra, hogy maga Mao elnök üzenjen a Csinghua egyetem középiskolásainak? Nos, amikor a diákok megalakították az új szervezetet, elhatározták, hogy nagybetűs plakátot, tacepaót írnak. (Ez volt a „kulturális forradalom” tipikus kifejezési formája: nyilvános helyekre kiragasztott, színes papírra írt, nagybetűs plakát, amelyen a különböző szervezetek, sőt egyének közölték mondanivalójukat, bírálták a különböző rangú és beosztású vezetőket. Az első ilyen plakátot a Csinghuával szomszédos Pekingi Egyetem egyik

filozófiai adjunktusnője írta hat társával együtt, támadva az egyetem rektorát és más vezetőit. Június elsején az egész kínai sajtó ezt a plakátot ismertette, Mao Ce-tung pedig „az első marxistaleninista tacepaónak” nevezte. A tacepaó-írást tehát a legfelső helyről ösztönözték évekig ingyen adták hozzá a papírt és a fekete tustintát.) CSOU, a vörösgárdista: Nagybetűs plakátunk így hangzott: „Éljen a forradalmi lázadás szelleme!” Elküldtük a központi bizottság mellett működő „kulturális forradalmi csoportnak”, az pedig továbbította Mao elnöknek, aki a már említett üzenettel válaszolt. Amikor megkaptuk a választ, magunkon kívül voltunk a boldogságtól, sírtunk örömünkben. 1966 augusztusában aztán a Tienanmen emelvényén Mao elnök fogadta a vörösgárdisták millióit, és maga is feltette a vörös karszalagot. Mi ekkor elhatároztuk, hogy egész életünkben őt fogjuk szolgálni, tűzön-vízen át

megvédjük Mao elnököt. (A kínai gondolkodás különösen fogékony a jelképekre: a vörösgárdista karszalagot viselő Mao a Mennyei Béke Kapujának emelvényén a zöld utat jelentette a tömegek „lázadása”, a párt- és állami vezetők elleni támadás, a „tömegharc” számára.) Fellázadtunk, kimentünk a tömegek közé, összeforrtunk a munkásokkal, parasztokkal és katonákkal. A harc során ráébredtünk a hatalom visszaszerzésének fontosságára és 1966 végén meg is valósítottuk ezt a célt. (Visszaszerzés? Miféle hatalmat, kitől? A Csinghuához csatolt középiskola diákjainak korábban legfeljebb diákönkormányzatuk lehetett. Persze a „kulturális forradalom” jelszava arra hívott fel, hogy a hatalmat „vissza kell szerezni” azoktól, akik „maroknyian” burzsoá úton járnak a párton belül, és így birtokolják pozícióikat. Vagyis Csuo szavai csak annyit jelentettek, hogy nem lehetett folytatni a „lázadást”, amíg

az egyetem régi vezetősége a helyén volt. A Csinghua falai mögött folyó hatalmi harcnak egyébként számos drámai fordulata volt 1966 őszén. A kínai legfelső vezetés különböző csoportjai mozgatták továbbra is a szálakat de végül is a „lázadók” kerekedtek felül, és a régi egyetemi funkcionáriusoknak menniük kellett. Mi történt ezután?) LIU KUNG-HUA, a vörösgárdista (copfos, határozott hangú, élénk lány, huszonkét-huszonhárom éves lehet:) A hatalom visszaszerzésével a helyzet megváltozott, de új problémák adódtak. Nem alkalmaztuk elég következetesen a marxizmusleninizmust és Mao Ce-tung eszméit, másrészt a burzsoázia sem adta fel pozícióit, elvegyült a forradalmárok között és zavart keltett, a csoportérdekeket igyekezett felkorbácsolni. Viták folytak az egyetem régi vezetőinek megítéléséről. Volt például, aki Lin Pinget jó, Mao elnök forradalmi vonalához hű kádernek tartotta és védelmezte, mások őt

tartották az első számú ellenségnek és harcoltak, hogy leverjék. ( „kulturális forradalom” kifejezéseiből nem hiányzik a képzelőerő: az „ellenséget” sorra „kicibálták”, „leverték”, „leharcolták”, „felszámolták”, „döntő győzelmet arattak felette”.) Csigkangsani Vezérkar és az Öt-tizenhatos parancsnokság CSOU, a vörösgárdista: Az osztályellenség uszításának hatására a vörösgárdisták sorai megoszlottak. Két szervezet alakult: a Csingkangsani Vezérkar és az Öt-tizenhatos Parancsnokság. (A csingkangsani hegyek között kezdődött 1927-ben a kínai kommunisták gerillaháborúja, 516 pedig annak az 1966. május 16-i központi bizottsági körlevélnek a dátuma, amely a „kulturális forradalmat” kirobbantotta. A két romantikus nevű központ azonban nem egyszerűen az egyetemi ifjúság ügye Az 516-os mögött a „kulturális forradalom” szélsőségesen radikális csoportja áll, amely valóságos

összeesküvéssel tört a teljes hatalom megszerzésére, még Maóval is szembeszállt. Többek között az 516-os nevéhez fűződött 1967 nyarán az angol ügyvivő hivatalának felgyújtása Pekingben. A Csingkangsani Vezérkar szintén szélsőséges csoportosulás volt; az a filozófiatanárnő vezette, aki az „első marxistaleninista tacepaót” írta s akit később az erőszakos cselekményekben való részvétele miatt elítéltek.) LIU, a vörösgárdista: Csou az 516-oshoz tartozott, én a Csingkangsani Vezérkarhoz, és hevesen harcoltunk egymás ellen. CSOU, a vörösgárdista: Teljesen elvesztettük a fejünket, mindenki igen baloldalinak és forradalminak tartotta magát. Mi úgy véltük, hogy a mi szervezetünknek országos híre van, viszont a Csingkangsani Vezérkar jobboldali elhajló. LIU, a vörösgárdista: Koumintangista, reakciós, ellenforradalmár ügynököknek minősítettük egymást. És miközben mi a kölcsönös ócsárlással voltunk

elfoglalva, az igazi ellenforradalmárok azt hirdették, hogy ellentéteink kibékíthetetlenek, csak a fegyveres harc dönthet. CSOU, a vörösgárdista: Lándzsákat készítettünk és harcoltunk. Ez az épület, ahol most vagyunk, a csingkangsaniak kezében volt, a szembenlevőben helyezkedett el a mi főhadiszállásunk. 1968 tavaszán rövid időn belül kivertük mindkét épület összes ablakait, a tetőcserepeket használtuk fel az ellenség bombázására. A lándzsák után kardokat gyártottunk, aztán mivel itt az egyetemen egész gyárak álltak rendelkezésünkre pisztolyokat és puskákat fabrikáltunk, a traktorokat tankokká, a teherautókat pedig páncélkocsikká alakítottuk át. Ma persze mindez nevetségesnek hat, de akkor nagyon komolyan vettük. (Persze ma sem hat nevetségesen, ha meggondoljuk, hogy a harcoknak áldozatai is voltak. Az újságírók kérdésére az a válasz, hogy a küzdelem négy halottat és sok sebesültet követelt, ez azonban

nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adat. A régi Nemzetközi Klubbal szemben áll a pekingi pártbizottság, illetve később forradalmi bizottság korszerű, többemeletes épülete. (A „kulturális forradalom” során csaknem minden addigi szerv, intézmény vezetőségét leváltották, elkergették és helyükbe „forradalmi bizottságot” alakítottak. A továbbiakban a „forradalmi bizottság” az adott szerv, intézmény vezetőségét jelenti: a „pekingi forradalmi bizottság” például a városi tanácsnak felel meg.) A szemtanúk beszámolója szerint azokban a tavaszi, majd nyári napokban az egymással fegyveres harcban álló különböző frakciók mind a forradalmi bizottság épülete előtt ravatalozták fel halottaikat itt fegyverszünet volt érvényben. Teherautószámra hozták a hőség miatt nagy jégtáblákra helyezett áldozatokat, s a forradalmi bizottság elől indultak a gyászmenetek, dobszóval, fekete és vörös lobogókkal. Ezeknek a

szívszorító, értelmetlen jeleneteknek akkoriban az egész külföldi kolónia tanúja volt.) LIU, a vörösgárdista: A harcban persze csak egy kisebbség vett részt, talán 2300 ember a tízezerből. A széles tömegek Mao elnök utasítását követték, és nem mentek túl a küzdelem békés módszerein; az erőszak hívei elszakadtak a tömegektől. A tömegek elutasították az erőszakos módszereket (A tömegek, a forradalmi tömegek mindig hivatkozási alapul szolgálnak a kifejezés előnye, hogy senki sem tudja pontosan meghatározni, kikről van szó.) Kitűnt, mi értelmiségiek önmagunkban nem tudjuk megoldani ezeket a problémákat LIN PING, a káder (újra átveszi a szót): 1968. július 27-én bevonult egyetemünkre a Mao elnök gondolatainak terjesztésére alakult munkás-katona propagandaosztag, és ez döntő fordulatot hozott. LIU MENG-JI, a munkás-katona propagandaosztag tagja (markáns munkásarc, határozott beszéd. Negyven körüli férfi, a

tolmácsok nem mindig értik pontosan, mit mond. Ő a munkás-katona propagandaosztag egyik vezetője, jelenleg az új tanterv kidolgozására alakult bizottságot irányítja eredeti foglalkozására nézve vasmunkás): A munkás-katona propagandaosztag tagjainál nem volt fegyver, Mao elnök eszméi a mi fegyverünk. Összehívtuk az egymás ellen harcoló vörösgárdista szervezetek képviselőit, megmagyaráztuk nekik, hogy az osztályellenség ellen kell harcolni, nem szabad testvérháborút vívni. Kezdetben ellenségesen fogadtak bennünket, nem akarták elfogadni, hogy a munkások vezethetik őket, az értelmiségieket, a vörösgárdista lázadókat; bunkóknak neveztek bennünket, azt akarták, hogy hagyjuk el az egyetemet. Ekkor azonban Mao elnök elküldte nekünk azt a tál mangót, amelyet a pakisztáni külügyminisztertől kapott ajándékba, és ez újból erőt adott nekünk, hogy folytassuk a küzdelmet. (A munkás-katona propagandaosztag elnevezés alapján az

ember egy kis csoportra gondol valójában azonban óriási tömegekről volt szó. A délelőtti előadást követő ebéden egy asztalnál ültünk Liu Meng-jivel, így megkérdezhettem, voltaképpen hányan is voltak a csoportban.) Harmincezren hangzott a meglepő válasz. Egy tál mangó Vagyis minden diákra két-három munkás vagy katona jutott ha nem is viseltek fegyvert, puszta tömegük elegendő volt arra, hogy véget vessen a küzdelemnek. De ez sem ment vérontás nélkül: mint Csou En-laj a mi látogatásunk után néhány hónappal külföldi látogatóknak elmondotta, a Csinghua egyetemre bevonult propagandaosztagnak öt halottja és többszáz sebesültje volt. A mangó azonban tényleg eldöntött mindent Ez az epizód is egyike azoknak, amelyek az idegen számára nehezen érthetők. Kínában mindennek, amit a vezetők tesznek, jelképes mondanivalója is van. Mao nem egyszerűen nyilatkozatot adott a propagandaosztag támogatására, hanem ajándékot

küldött nekik, s ezt a kínai sajtó hatalmas szenzációként reklámozta. Az üzenet világos volt: az elnök már nem a vörösgárdistákat támogatja, hanem a megfékezésükre, ráncbaszedésükre küldött erőket. Az egyetem persze azonnal vitafórummá alakult át: mit csináljanak az ízletes mangóval? Végül győzött az a javaslat, hogy a gyümölcsöt spirituszba kell rakni és meg kell őrizni a későbbi nemzedékek számára így talán még ma is megtekinthető a Csinghuán. A munkás-paraszt propagandaosztagból látogatásunk idején már csak mintegy kétszázan maradtak az egyetemen. Míg a mogyorós húst szedegettük a pálcikákkal, megkérdeztem Liu Meng-jit: Hogyan került annak idején ebbe a csoportba? A forradalmi bizottság mozgósított bennünket az üzemben. Másnap megindultunk az egyetemre, hogy érvényesítsük Mao elnök vonalát. És akkor mit gondolt, mennyi időre marad itt? A vasmunkás mosolygott: Úgy két-három napra

számítottam. Így terelte, egyik napról a másikra, a nagy vihar emberek százezreinek sorsát merőben új mederbe. Liu, a vasmunkás, most egyetemi tantervet szerkeszt, és a legkisebb kétsége sincs afelől, hogy a feladatot el tudja végezni. CSOU, a vörösgárdista: Noha formálisan egyesültünk, igazából nem akartunk volt ellenfeleinkkel együttműködni. A munkások közvetítésével tárgyaltunk egymással, egyezményeket írtunk alá, de amint kiléptünk a konferencia-teremből, elölről kezdtük az áskálódást. A nagy összebékülések csak afféle színpadi produkciók voltak. A propangadaosztag tagjai azonban türelmesen megmagyarázták: a frakciózással tulajdonképpen csak saját önző érdekeinket védjük, nem pedig a forradalomét. Az ő irányításukkal sorra lelepleztük a saját frakciónkban megbúvó rossz elemeket (ez a végül ellenségnek minősített vezetők neve), és húsz napon belül létrejött a nagy forradalmi szövetség. LIU, a

vörösgárdista: A nagy forradalmi szövetség létrehozásában három elvet tartottunk szem előtt: támogatni kell a Mao elnök forradalmi vonalával összhangban álló erőket, bírálni kell azokat, akik hibákat követtek el és fel kell számolni a rossz elemeket. (Azt persze, hogy mi áll összhangban Mao elnök eszméivel, ki követett el hibát és ki az ellenség, a propagandacsoport határozta meg.) Ami a kádereket illeti, mindegyik csoport azokat védte, akik egyetértettek vele és azokat támadta, akik nem. Mi viszont Mao elnök tanítását követve, úgy gondoltuk, hogy a káderek többsége jó. Arra törekedtünk, hogy megszabadítsuk őket a revizionizmus befolyásától, rávezessük őket arra, hogy belássák hibáikat, önkritikát gyakoroljanak és megszabaduljanak a revizionizmus mocsarából. Az egyetem 156 különböző szintű vezetőjének többségét ma már felszabadítottuk (A „felszabadítás” szó ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a

szóban forgó vezetőt többé nem bírálják, dossziéját lezárják, és újra vezető tisztséget tölthet be.) Hosszú spirálban LIN PING, a káder: A kulturális forradalom óriási lecke volt. Korábban nagyon elégedett voltam a munkámmal, ám mindjárt az első napokban engem bíráltak a tacepaókon, engem, az egyetem párttitkárát. Reggeltől estig mást sem csináltam, mint a kritikát hallgattam, s a tömegek hosszú sipkát tettek a fejemre, úgy vittek körül az egyetemen. (A hosszú sipka a „kulturális forradalom” sajátos megalázási eszköze volt: azokat, akiket bűnösnek minősítettek, ilyen sipkában vezették a tömegek elé. A régi Kínában a bűnözőkre húzták ezt a fejfedőt A megbélyegzettek nyakába táblát akasztottak, amely bűneiket sorolta fel. Sokan öngyilkosok lettek a meghurcoltatás után, Lin Pinget azonban mostani beszámolója szerint éppen ez döbbentette rá „hibáira”.) Ráébredtem, hogy elszakadtam a

tömegektől, hiszen különben nem bírálnának. Így, miután nappal végighallgattam a bírálatokat, éjszaka önbírálati tacepaókat, plakátokat írtam, és ragaszkodtam ahhoz, hogy minden bírálati gyűlésen ott legyek. Újra és újra átgondoltam Mao elnök tanítását Amikor kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, Mao Ce-tung azt mondotta, hogy sokan, akik hősiesen helytálltak az ellenség acélgolyóival szemben, el fognak bukni a burzsoázia cukrozott lövedékeitől, azaz korrumpálni fogja őket az ellenség gondolkodása, ideológiai támadása. Mi volt az én hibám? 1956-ban kerültem ide az egyetemre, korábban falun dolgoztam. Az egyetemről csak annyit tudtam, amennyit Jenanban, a japánok elleni háború idején, a japánellenes egyetemen elsajátíthattam (Ez a Lin Piao vezetése alatt álló intézmény rövid tanfolyamokon a forradalom kádereit képezte ki. A tananyagban katonai és ideológiai képzés szerepelt, s a hallgatók maguk ásták

lakóbarlangjaikat a jenani hegyoldalakba.) Az egyetemen akkoriban Liu Sao-csi ügynökei voltak a hangadók, és ők elvetették a jenani módszereket, úgy tüntették fel, hogy mivel a Csinghau békeidőben működő rendes műszaki egyetem, másféle oktatásra van szükség. A jobboldali burzsoá elemek úgy állították be, hogy aki nem érti a tudományos témákat, az csak falusi paraszt, és nem való vezetésre. A burzsoá úton járó vezetők hatására én is letértem a jenani útról, és hibáimra csak a forradalmi tömegek bírálata nyomán ébredtem rá. (Lin monológja alapján persze kétféle értelmezés is lehetséges. Az első: a párttitkár ráébredt, hogy jenani tapasztalatai valóban nem alkalmazhatók a Csinghua körülményeire, és ezért elsősorban az egyetemet irányító szakemberek nézeteihez csatlakozott, majd a „kulturális forradalom” hatására ezt valóban tévesnek minősítette, és revideálta álláspontját. Azaz, mindkét

esetben őszintén gondolta, amit tett A másik- vagy korábban alkalmazkodott puszta opportunizmusból az egyetem korábbi vezetéséhez, vagy később a „kulturális forradalom” elveihez, tehát egyik vagy másik vagy mindkét változása egyszerűen alkalmazkodás volt a körülményekhez. De a merev szembeállítás talán túlzás Lehet, hogy az alkalmazkodás és a ráébredés egyaránt a tömegnyomás és az önszuggesztió kombinációjának hatására történt hiszen éppen ez különbözteti meg másoktól a kínai tömegmampulációs módszereket: nem egyszerűen adminisztratív eszközöket alkalmaznak, hanem mindig társadalmi atmoszférát kreálnak, a pszichológiai nyomás legkülönbözőbb variációihoz folyamodnak, hogy átalakítsák az emberek gondolkodását. Képzeljük el Lint, akire heteken át reggeltől estig zuhogtak a vádak, s esténként önbírálati plakátokat fogalmaz. A végén önmagát is meggyőzhette, hogy bírálóinak igaza van, bár

meglehet, egy másfajta, nem ennyire egyoldalú társadalmi légkörben sohasem fogadta volna el a kritikát hiszen valóban más egy négyéves műszaki egyetem békeidőben, mint egy háborús káderiskola. Lin bőrébe nehéz belebújni de vajon mi történt volna velünk, ha az Ég Templomában tett kirándulás után egy hónapon át ismétlődött volna a „forradalmi tömegbírálat”? Ki tudja, nem győztük volna-e meg önmagunkat is, hogy valóban rossz szándéktól vezetve settenkedtünk be a tiltott területre. Ezenkívül Linnek tudnia kellett azt is, hogy ha őszintén megbánja bűneit vagy ezt a benyomást kelti, ami végül is egyre megy , akkor esélye lehet arra, hogy vezető pozícióját megőrizze, vagy új irányító beosztást kapjon. Mindez nyilvánvalóan szétválaszthatatlanul összefonódik a szüntelen bírálatnak, formázásnak, kiigazításnak alávetett kínai funkcionáriusok tudatában. Miután Lin elbeszélése szerint ráébredt hibáira, a

„tömegek” újra beválasztották a vezetőcsoportba, amint láttuk, a különböző frakciók továbbra is vitatkoztak személyéről.) A kép nézője és a kép tárgya SZÜ KUA-HO, az egyetemi tanár (őszülő hajú, tekintélyes külsejű, nagytudású entellektüel a „kulturális forradalom” során új útra tért értelmiségi példája): Az Egyesült Államokban tanultam és végeztem kutatómunkát. Amikor a felszabadulás után visszatértem hazámba, még sok feudális és burzsoá eszmét őriztem meg. A „kulturális forradalomig” nem ismertem fel hibáimat, még a nagybetűs plakátok sem hatottak rám, de aztán a munkás-katona propagandaosztag segítségével sikerült megszabadulnom a burzsoá ballaszttól. Fizikai munkára jelentkeztem az egyetem Csianghszi tartományban levő kísérleti telepén. Először életemben ültettem riszt Munka után fájt a hátam, alig tudtam talpra állni. Emlékszem, régen nagyra értékeltem egy kínai festményt,

amely esőben dolgozó parasztokat ábrázolt, amint bambuszköpenyekben hajladoztak. Most nézőből a kép tárgya lettem, az ember, aki rizst ültet. Felismertem, hogy a fizikai munka nem könnyű, a parasztok iránt táplált érzéseim változni kezdtek. A parasztok látták, hogy elfáradok a munkában, ezért segítettek Ez nagyon meghatott A múltban nem törődtem a nép szenvedéseivel, ők viszont törődtek velem. Ráébredtem, hogy át kell alakítanom világnézetemet, a dolgozókat kell szolgálnom. Ezért a mezőgazdasági telepen aktívan részt vettem a fizikai munkában, tanulmányoztam a marxileninimaocetungi eszmét, és felvételemet kértem az ifjúsági (!) rohambrigádba. Régen az emberek „halott öreg embernek” neveztek, ezután viszont a „szorgalmas öreg ember”-nek szólítanak. (A két szó kiejtése hasonló) A fizikai munkában megfiatalodtam, és most már tudom, ez az egyedüli út a dolgozó tömegekkel való integrálódásra. Amikor több

mint egy év után visszatértem az egyetemre, régi posztomra, a könyvtár élére, a következő verset írtam: Ötvenhét éve hajszoltam hírnevet, érdeket Burzsoá eszmék sora csak mérgezett Külön szigetemről ma visszatérek Fogadom, forradalom, érted élek. (A könyvtáros nyugodt, sima hangon beszél, mint aki valamilyen tudományos témáról tart előadást, a verset gondosan tagolja, hogy a tolmácsoknak legyen idejük lefordítani, még közbe is szól, amikor nincs megelégedve az angol fogalmazással. Persze nincs módunk megkérdezni: miért kell egy nagy egyetem könyvtárosának több mint ezer kilométerre, egy eldugott mezőgazdasági telepre utaznia, rizst ültetni, ha be akarja bizonyítani hűségét a néphez. Mi haszna volt a parasztoknak abból, hogy egy mezőgazdasági munkában gyakorlatlan könyvtáros palántázott, s mi előnye van a könyvtárnak abból, hogy vezetője immár meg tudja művelni a rizsföldeket? Nem használt volna többet a nép

ügyének, ha ezalatt a könyvtárban a fejek megteltek volna tudással?) CSIEN VEJ-CSANG, az egyetemi tanár (ismét tudós, a kaliforniai Massachusetts Institute of Technology egykori munkatársa, az egyetem fizikai tanszékének hajdani irányítója, a tudományos akadémia tagja: szemüveges, alacsony, ritkuló hajú, kerekarcú, barátságos mosolyú férfi): Én olyan tanár voltam, aki 30 éves korára híres, 40 éves korára szakértő, 50 éves korára világhírű akar lenni. Így elszakadtam a tömegektől Több mint húsz éven át ezért semmit sem értem el tudományos munkámban (akkor miért világhírű kérdeztem magamban), de amióta felülvizsgáltam magatartásomat a „kulturális forradalomban”, már nyolc fontos felfedezést tettem. LIN PING, a káder (közbevetőleg): A nagy proletár kulturális forradalomban, a tömegek bírálták a burzsoá reakciós akadémiai hatóságokat, de nem azért, hogy nekik személyesen ártsanak, hanem azért, hogy

helytelen gondolkodásukon változtassanak. A bírálat mellett biztosították megélhetésüket, az öregek nyugdíjba mehettek, a fiatalabbak tanulmányozzák a marxista műveket, Mao elnök munkáit és a régi tárgyakat is oktathatják. (Egy időben azonban erőteljesen csökkentették a professzorok fizetését is bár nem sokáig.) A „nagy jobboldali” története VEJ, a tanár: Ami engem illet, én voltam a burzsoá akadémiai tekintély mintaképe. Biztos voltam benne, hogy szakmámhoz nálam jobban senki sem ért, s hogy a fizika az fizika, s a világon mindenütt egyforma. Eszem ágában sem volt átalakulni. (Vej valóban bátran viselkedett: 1957-ben, a „virágozzék száz virág” jelszóval meghirdetett bírálati mozgalom idején több társával együtt kritizálta a tudományos élet akkori szervezetét, és ezért később „jobboldalinak” minősítették, ám 1960-ban megszüntették e minősítését.) A különböző vörösgárdista frakciók sok

mindenben vitatkoztak, de abban egyetértettek, hogy én „nagy jobboldali” vagyok. A munkás-katona propagandaosztag tagjai azonban velem kapcsolatban sem adták fel a reményt, kitartó, eltökélt meggyőző munkát folytattak, és hatásuk életemben először éreztem úgy, hogy magatartásom nem megfelelő, önkritikára van szükség. Kértem, hogy fizikai munkát végezhessek, és egy gyárba kerültem. Itt hamar megérthettem: míg én a burzsoázia vonalát szolgáltam, a munkások a forradalomért dolgoznak. Szakmai téren sem voltam már olyan arrogáns Az egyetemen órákon át tudtam beszélni a fémek összetételéről, de a gyárban nem tudtam műszerek nélkül felismerni a különböző fajtákat, míg a munkások a gyakorlat alapján megvizsgálták, amit én kerestem. Elvesztettem az arcomat, azaz odalett a tekintélyem A munkások azonban megvigasztaltak: ne legyen szomorú, mondották, a múltban éppen az volt a baj, hogy nem ismerte fel hibáját, most

viszont felismerte és ki akarja javítani, és ez a fő. Így saját tapasztalatom alapján vezettek rá, mennyire fontos átalakítani magatartásomat. (Vej professzor története tehát szintén tanulságos bár attól, hogy szabad szemmel nem ismert fel egy fémfajtát, amit korábban mindig műszerekkel határozott meg, még nem kellett volna összeomolnia. Vej azonban, mint minden „átnevelt” professzortársa, nyílván minden alkalmat megragadott a penitenciára.) Egyébként még a legtökéletesebb rendezésbe is csúsznak be hibák. A munkás-katona propagandaosztag és a világhírű professzor viszonyát a közös ebédnél egy apró epizód helyezte különös megvilágításba. Norman Webster kanadai kollégám már előzőleg, az amerikai és kanadai asztalitenisz-csoport látogatása alkalmából járt az egyetemen, és megismerkedett Vej professzorral, aki kitűnően beszél angolul. Amikor a tudós leült az egyik kerek asztal mellé, gyorsan a mellette levő

székre huppant. Én a professzor másik oldalán foglaltam helyet Velünk szemben Liu Meng-ji, a munkás-katona propagandaosztag reprezentánsa ült. Egy ideig figyelte a professzor, Webster és közöttem angolul folyó, számára érthetetlen beszélgetést, majd kínaiul odaszólt az idős tanárnak. A professzor arcán a bosszúság szinte ugyanabban a pillanatban el is fojtott árnyéka futott át, majd felállt, levette kitűnő szövetből készült Mao-zubbonyát a szék karfájáról, és megkocogtatta a másik asztalnál, pontosan mögöttünk ülő fiatal egyetemista vállát. Az felnézett, szintén nem értette, miről van szó, de mikor Liu neki is odaszólt, bólintott, átadta helyét a fizikusnak, ő pedig átült hozzánk. Mondanom sem kell, hogy egy szót sem tudott angolul. Liu egyszerűen utasította a nála jóval idősebb professzort, hogy üljön át a másik asztalhoz, és Vej nem tehetett mást: engedelmeskedett. Vajon mit érezhetett a professzor, amikor

nyilvánosan, idegenek előtt megalázták? Egyébként Csien Vej-csang azóta tudósküldöttségek tagjaként újra bejárta a fél világot az „átnevelt” értelmiségiek útja felfelé ívelt , de ennek az ilyesfajta nyilvános önvád és alkalmazkodás volt az ára. Liu Meng-ji magatartása viszont némi fogalmat adhat arról, milyen lehetett a munkás-katona propagandaosztag „szívós, türelmes meggyőző munkája”. A „jegyzőkönyv” ismertetését itt be is fejezhetem; hogy milyen az új, a „kulturális forradalomban” formált Csinghua, az már más lapra, könyvünk más fejezeteire tartozik. Igaz, a „nagy forradalmi szövetség” megalakításától az oktatás újrakezdéséig még két esztendő telt el, de ez már nem a „forradalom”, hanem a rendezés időszaka. De mielőtt búcsúznánk, próbáljuk megvonni a mérleget. Hallottuk a szereplőket, akik, ha szépítve is, de viszonylag őszintén számoltak be a „kulturális forradalom”

történetéről, és ideális képet festettek arról, hogyan hatott mindez tudatukra, gondolkodásukra, szemléletükre hiszen a deklarált cél elsősorban az emberek gondolkodásának átalakítása volt. Meg nem nyugtató felelet És nézzük meg, mit felelt 1971 nyarán a kínai vezetés a már idézett cikkben a kérdezőknek: miért nem lehetett egyszerűen elbocsátani hivatalukból azokat, akik „szembeszálltak Mao elnök vonalával”. A gyakorlat azt mutatja, hogy a hivatalból való elbocsátás, bár sokszor alkalmazták, nem tudja megoldani a problémákat. Ez a forradalom nem néhány ember elbocsátását követeli meg csupán, hanem nagy forradalom a felépítmény terén. Liu Sao-csinek nemcsak revizionista politikai vonala volt, hanem e politika szolgálatában álló szervezeti vonala is. A vezetés számos helyen nem volt a marxisták és a munkás-paraszt tömegek kezében (Ez, mint tudjuk, azt jelenti, hogy nem volt Mao híveinek kezében.) Ezért

fejtegeti az írás csak úgy lehetett eltávolítani Liu klikkjét, csak úgy lehetett „százmilliókat megedzeni az osztályharcban”, csak úgy lehetett „a maroknyi kapitalista úton járó személytől visszahódítani a bitorolt hatalmat”, hogy alulról mozgósították a tömegeket a hibák nyílt leleplezésére. Káosz pedig csak azért alakult ki, mert az ellenforradalmárok és a kapitalista úton járó személyek „mindenféle zászló alatt” szabotázst űztek. A „Mao elnök mondásaival felfegyverzett tömegeket” azonban nem lehetett hosszú időn át megtéveszteni, és a viharos években olyan dolgokat tanulhattak meg, amelyeket „normális időkben” aligha sajátíthattak volna el. Így végeredményben az ellenség zavarodott össze, „de a tömegek megedződtek” Ez tehát a hivatalos, országos mérleg. De vajon mi a mérleg a Csinghuán? Az oktatást 1966-ban szüntették meg, s csak 1970-ben kezdték újra, akkor is csak az első évfolyamon.

Azok, akik a „kulturális forradalom” kitörésének idején jártak egyetemre, lényegében nem fejezhették be tanulmányaikat, csak egy töredékük maradhatott az alma mater falai között 1970-ben is. A diplomát megkapták, de a kiesett tudást nem pótolhatták Kínában, ahol éppen a kiművelt emberfő hiányzik a leginkább, s ahol éppen az oktatási rendszer megerősítésére kellett volna a legnagyobb beruházásokat eszközölni. A vörösgárdisták egy-két évig az országos figyelem középpontjában álltak, a nemzet vezetőinek, forradalmároknak tekinthették magukat, az ifjúság lázadása a legmagasabb fórum támogatását élvezte aztán a munkások és a katonaság ellenőrzése alá helyezték őket, szervezeteiket fokozatosan felszámolták, többségüket falura küldték, hogy a („kulturális forradalom” viharain kívül maradt) parasztok „neveljék át” őket. Hány füstbe ment illúzió, hány félbeszakadt karrier, mennyi csalódás

és hány halott, sebesült, mennyi értelmetlen áldozat. Hogy az emberek gondolkodása mennyire változott meg a valóságban, azt nehéz lemérni. A látogatóknak mindenki pontosan azt mondotta, amit a hivatalos szemlélet szerint mondania kellett. Nyilván annak könnyebb, aki őszintén mondja annak nem kell kritikailag értékelnie a körülötte kavargó világot, nincs szüksége állandó készenlétre és képmutatásra. A kínaiak százmillióit Kínában ma eszmélkedésük első pillanatától arra nevelik, hogy az egyetlen igazságként fogadják a mindenkori, naprakész hivatalos szemléletet, „Mao elnök forradalmi vonalát”, s a „forradalom” követelményeinek mindenkor tegyenek eleget. A „kulturális forradalomban” viszont „lázadniok” kellett, ez volt Mao elnök vonala a lojalitást a „lázadásban” kellett megvalósítaniok. Mire vezethetett mindez? El lehet képzelni, hogy megmaradt ugyanaz a lelkesedés ilyen ellentmondások és fordulatok

közepette, vagy inkább az a valószínű, hogy cinikus, csalódott ifjúság nőtt fel, részben a falvakra száműzve? És ott vannak a tanárok: hihető-e, hogy egész addigi munkásságukat eltévelyedésnek és eredménytelennek tekintik, csak azért, mert nem követték Mao eszméit? Ha valakinek, nekik tudniok kell: tudományos felfedezéseket a világon mindenütt Mao gondolatai nélkül tesznek. Régen másutt ők, vagy legalább részben ők irányították az egyetemet, azt tehették, amihez a legjobban értettek, így szolgálták Kínát, amelynek valamennyien büszke polgárai voltak. Sokan külföldről, jobb anyagi körülményeiket feladva tértek vissza, hogy hazájukat építhessék. Most az ad hoc odavezényelt acélmunkás utasítgatja a professzorokat, az oktatást csontvázára redukálták, és a magas szintű egyetemet voltaképpen két-hároméves műszaki főiskolává degradálták. A tudományos élet, az alkotás, a külfölddel való eszmecsere éveken

át szünetelt, miközben a világon öt év alatt megkétszereződik a tudományos ismeretanyag. Vagy a káderek. Az egyetem volt rektora látogatásunk idején még fizikai munkával reformálta meg világnézetét, de Lin Ping és társainak többsége újra vezető funkciót töltött be. Más szellemben? Lehet A kérdés csak az, hogy ez az újfajta szellem mennyivel inkább válik az ország hasznára, mint a régi. S persze: pusztán azért, hogy Lin és társai ma másként fogják fel feladatukat, érdemes volt-e éveken át szüneteltetni az oktatást, érdemes volt-e hosszú sipkát húzni a forradalom régi harcosainak fejére, felszítani az indulatok, a gyűlölet viharát. Ki tudja, hová vezet majd mindez egykor, a számadás percében, hol és mikor érik be a „kulturális forradalom” vetése? A kínai purgatórium A Csinghuán a „kulturális forradalom” győzteseit hallhattuk. Nem a nagyokat, nem a hatalom birtokosait, de azokat, akik végül is felül

maradtak a viharban, megőrizték vagy újra megkapták pozícióikat, bejutottak az egyetemre, vagy megmaradhattak állományában. Következő látogatásunk 1971 novemberében a vesztesekhez vezetett. Nem az abszolút vesztesekhez, nem az „egész életükre a falusi életet választó” nagyvárosi vörösgárdistákhoz, nem a véglegesen eltávolított, megbélyegzett, a politikai életből kisemmizett vezetőkhöz. A pekingi Csungven kerület káderiskolára küldött volt funkcionáriusai, tanárai, orvosai még visszatérhetnek egykori posztjaikra, még nyitva áll előttük a lehetőség. Nem a kínai élet megbélyegzetteinek reménytelen táborába, csupán az átnevelésre ítéltek purgatóriumába kerültek. A Május 7. káderiskolába Kocsink vagy másfél órán át haladt a keskeny bekötő utakon, amíg a homokbuckák között feltűntek a különös intézmény barakkszerű épületei. A kapuban, mint minden kínai látogatásunkon, már várt a

fogadóbizottság. A vezetőség földszintes épületének konferenciatermében, a vaskályhában ropogott a tűz, az ablakokon fény ömlött be, és a fiatal nyárfákon túl, odakünn vörös zászlók alatt, indulót dalolva indult munkára a volt női káderek egyik százada. Kicsoda a „kanpu”? A káder szót Kínában sokkal gyakrabban és szélesebb értelemben használják, mint nálunk. Mindenki káder kanpu , aki valamilyen irányító posztot tölt be, aki emberek dolgait intézi, vezeti: a tisztviselő, a párttitkár, a szakszervezeti funkcionárius, a gyárigazgató. A káder utasításokat ad és utasításokat hajt végre, beosztottai, a tömegek pedig az ő irányítása alatt dolgoznak. A káderek sokmilliós serege a kínai rendszer gerince, és ez a szó gyakran szerepel is a kínai sajtóban: erősíteni kell írják a lapok a káderek „gerinc-szerepét”. Ámde Kínában irányítani nem könnyű dolog. Nem volt egyszerű a „kulturális forradalom”

előtt sem, azóta pedig még nehezebbé vált. A legfelső vezetés politikája sokszor változott, de a változásokat mindig a kádereknek kellett érvényesíteniök, méghozzá úgy, hogy bírálták a korábbi politikát, amelyet szintén ők hajtottak végre. Kampány kampányt követ, mindig ők a főszereplők, ők szervezik, ők hajtják végre, de nem egyszer ők a bírálat célpontjai is. Hadd tegyük hozzá: a felső utasítások korántsem egyértelműek, éppen ezért utólag a vezetőket mindenért felelősségre lehet vonni. S közben tőlük várják el a legnagyobb lojalitást, nekik kell példát mutatni minden politikai irányvonal végrehajtásában, és részt kell venniök a fizikai munkában is. A káderek jobbára csak egyetlen olyan dolgot mondhatnak a magukénak, ami a többi embernek nincs: s ez a hatalom. És Kínában, ahol erőteljes egyenlősítő tendenciák érvényesülnek, ahol a magasabb fizetés sem vezethet az életforma változásához, ez

szinte a legritkább, legértékesebb kiváltság. A káder hatalma talán nem elegendő arra, hogy saját életének folyását meghatározza, de irányíthatja a másokét. Ha nem is mondják ki, több másoknál. S hogy ez a több mit jelent, azt a mi fogalmainkkal nehéz elképzelni. A kínai társadalom morálja évezredek alatt a feljebbvalóknak való engedelmesség konfuciánus tanításai szerint alakult ki. A posztokat irodalmi vizsgákhoz kötötték, a jelölteknek olyan kulturális témákból kellett vizsgázniok, amelyekhez a tömegek semmit sem értettek, mert az irodalmi nyelv élőszóban ismeretlen, írott nyelv lévén külön stúdium tárgyát képezte, s persze csak módos emberek engedhették meg maguknak, hogy éveket szenteljenek klasszikusok tanulmányozásának. A nép analfabéta volt, s a puszta írástudás rangot biztosított Óvakodom attól, hogy vulgáris párhuzamot vonjak, de a hasonlóság szembeötlő. A kádernek a mai Kínában szintén egy

olyan elméleti stúdiummal kell bizonyítania alkalmasságát, amely a tömegek számára bizonyos értelemben misztikus tudomány: a vezetés által meghatározott filozófiai, társadalomtudományi művek elsajátításával. Elsősorban Mao művei szerepelnek a listán de a szerzők egyszerű felsorolása megtévesztő: Marxot is lehet nem marxista szellemben tanulmányozni. A Kínáról író szerző számára nagy nehézséget okoz az a körülmény, hogy a pekingi ideológusok nagyon sok kifejezést átvesznek a marxizmus klasszikusainak tanításaiból, de értelmezésüket megváltoztatva, összefüggésükből önkényesen kiragadva, e tanítások célkitűzéseivel homlokegyenest ellenkező törekvések igazolására próbálják azokat felhasználni, viszont az olvasó az általa ismert értelemben foghatja fel őket. (A mai kínai ideológia hivatalos pekingi elnevezése: „marxizmusleninizmusMao Ce-tung eszméi”. Szerepel tehát benne a marxizmusleninizmus, s a kínai

sajtóban nem egy Marx- és Lenin-idézetet olvashatunk. A tétel, amelyet ezekkel az önkényesen kiválogatott és összefüggésükből kiragadott citátumokkal igazolni próbálnak, viszont mindig jellegzetesen maoista, mint ahogy a hármas név természetesen azt fejezi ki, hogy a legutolsó fejlődési szakaszt a „maocetungi eszme” [e kifejezés filológiájáról még szó lesz] fejezi ki. Ezzel a hármas összetétellel jelölik Pekingben a maoizmus mai gondolatrendszerét, s az egyszerűség kedvéért a továbbiakban „marxileninimaocetungi” eszméknek fordítjuk.) Ez az ideológia a káderek mai „vizsgaanyaga”, s a stúdiumokra kijelölt munkákat Kínában mindig az aktuális, valójában csak a vezetés felső rétegeiben ismert utalások fényében értelmezik. A kádernek tudnia kell, hogy miért lesz „egyből kettő”, mint Mao elnök mondja, és miért az „osztályellenség” teóriája, hogy „kettő egyesül eggyé”, vagy tisztában kell lennie

azzal, miért kell harcolni az „idealista apriorizmus” ellen, és így tovább. De ez önmagában még nem elegendő. A megfelelő származás, megbízható múlt, garantált lojalitás is nélkülözhetetlen. A káder csak így lesz vezető, tekintély, hatalom Ám éppen a hatalmon levő, de „burzsoá úton járó” személyek voltak a „kulturális forradalomban” a bírálat célpontjai, a lojális káderek. És most annak érdekében, hogy ne pusztán a rendszerhez, de Mao Ce-tung elitellenes felfogásának lényegéhez való hűségüket biztosítsák őket nevelték át, elvéve vagy megingatva a legértékesebbet, a hatalmat. Volt, aki végül is felülmaradt, mint Lin Ping a Csinghua egyetemen Itt a Csungven kerület káderiskoláján a vesztesekkel, vagy ideiglenes vesztesekkel találkoztunk. Az 1968 őszén létrehozott Május 7. káderiskolák a vezetők átnevelésére szolgálnak Javítóintézetek a szó eredeti értelmében: a kúra erős, de a cél a Mao

eszméit követő, azaz a hivatalos ideálnak megfelelő vezetők kialakítása. Mao levele 1968 októberében, tehát a „kulturális forradalom” viharos szakaszának lezárása után hozták létre ezeket az intézményeket a Csinghuán láthattuk az előzményeket. Látogatásunk átvezet a „kulturális forradalom győzelme” utáni világba, abba a korba, amelyről tulajdonképpen könyvünk szól. Ám ha októberben alakult, miért „Május 7.” káderiskola? Nos, Mao Ce-tung 1966 május 7-én levelet írt Lin Piaónak, amelyben egyrészt a hadsereg szerepét méltatta a lakosság nevelésében („legyen a hadsereg nagy iskola”), másrészt a káderek fizikai munkájának fontosságát hangsúlyozta, és újra kifejtette a társadalmi munkamegosztás ellen irányuló elméletét, amely szerint mindenkinek kell érteni saját munkája mellett máshoz is, részt kell vennie az osztályharcban, a mezőgazdasági vagy ipari termelésben, és így tovább. Ezt a levelet,

mint Mao annyi más állásfoglalását, korszakalkotó eseményként ünnepelte a kínai sajtó, és e levélben leírt ideálját kívánja megtestesíteni az új intézmény. Ami a gyakorlati megfontolásokat illeti, az összefüggés világos: a „kulturális forradalom” során a volt vezetők óriási tömegeit fosztották meg hivataluktól, az viszont mindenki számára világos volt, hogy az országnak szüksége van szakértelmükre. A Május 7 káderiskolák biztosították, hogy ne kallódjanak el, és később, megfelelő időben visszatérhessenek posztjaikra. A káderiskolában tett látogatásunkon ahogy sorra elém tárultak a sorsok, a történetek, a párhuzam az egykori „bűnök” és a mai „átformálódás között” végig egy különös érzés kísértett. Valahol már találkoztam ezzel a szituációval. Jóval később villant eszembe: no persze: Dante purgatóriuma Vezeklő bűnösök, idegen látogató, aki megismerkedhet sorsukkal anélkül, hogy

bármit is tehetne, és Vergilius, a kalauz, aki mindent megmagyaráz, bemutat, kommentál. A kalauz Csü Hung-csün, a káderiskola vezetőségének tagja, ő ismerteti az intézmény történetét. Az „iskola” 1968. október 30-án létesült, a 400 ezer lakosú pekingi Csungven kerület kádereinek átnevelésére A felettes hatóság a kerületi pártbizottság, illetve forradalmi bizottság. Három év alatt 1800 káder került az iskolába, ebből nyolcszázat azóta „felszabadítottak”, újra állásokba helyeztek. Jelenleg a létszám ezer fő A „hallgatók” többsége 1949 után lett kanpu, de vannak köztük a hatvanas években, sőt a „kulturális forradalom” során kiemelkedett káderek is, meg olyan vezetők, akik már a felszabadító háborúban és a japánok ellen vívott küzdelemben is részt vettek. Kínában mindenkit „átnevelnek”. Az ezerfőnyi hallgatóság hat századra oszlik, egy-egy század élén parancsnok áll, aki szintén a

„hallgatók” közül kerül ki, s van párttitkára is. A századok húsz fős rajokra oszlanak Az iskola élén pártbizottság és vezetőség áll, amely politikai, termelési és adminisztratív osztályokat irányít. Az iskola főfeladata azonban nem a termelés, hanem az, hogy átalakítsa „a hallgatók világnézetét”. A káderiskolában magyarázza Csü négyféle nevelési módszert alkalmaznak. Az első: a marxista klasszikusok, valamint Mao elnök műveinek tanulmányozása. Napi egy óra kötelező, de amikor a gazdaságban kevés a munka, fél napot is fordítanak rá. A tanulást összekötik a „forradalmi tömegbírálattal”, Liu Sao-csi revizionista eszméinek bírálatával és saját világnézetük átformálásával. Sokan ugyanis nem értik, miért kellett a káderiskolába jönniök. (Csü később arról beszélt, hogy a káderiskolára a jelentkezés önkéntes, sőt nagy a túljelentkezés így kissé furcsa, hogy az „önkéntesek” nem

értik, miért kellett jönniök. Viszont nem minden hallgató státusa egyforma: az önként jelentkezők későbbi „beutaltak”, és csak meghatározott időt, fél évet vagy három hónapot töltenek itt. A többség viszont nem maga választott, s örülhetett, hogy amikor a „kulturális forradalom” nagyszabású racizásai során állását megszüntették, ide küldték, és nem egyszerűen az utcára tették ki. Itt ugyanis minden hallgató megkapja korábbi teljes fizetését) A „háromkapus káder” és a malacok Az ideológia tanulmányozását már e problémák jegyében szervezték meg. Csü példát is mond A Kommunista Kiáltvány arra int, hogy szakítani kell a régi hagyományokkal. Mao elnök jenani művészeti beszédeiben rámutatott: ha összehasonlítják az értelmiségit a paraszttal, végül is kiderül, hogy a paraszt a tisztább. Egyesek a káderiskolán vonakodtak a sertéstenyésztéstől, büdös, piszkos munkának tartották A hallgatók

ekkor megszervezték a „forradalmi tömegbírálatot”, és a fenti művekből vett idézetekkel bebizonyították, hogy a húzódozás voltaképpen a burzsoá gondolkodást, a fizikai munka, a paraszti munka lenézését tükrözi. Azt mutatja, hogy a káderek elmaradtak a parasztoktól Amikor az egyik ide irányított volt szakszervezeti funkcionáriusnő ezt felismerte, elhatározta, hogy átalakítja gondolkodását. Ettől fogva lelkesen végezte munkáját, amikor a kismalacok megbetegedtek, keblén melengette és cumisüvegből etette őket. A malacok meggyógyultak, és az asszony győzelmet aratott saját burzsoá eszméi felett. Ez a nő úgynevezett háromkapus káder volt, az otthonból az iskola kapujába, az iskolából az egyetem kapujába, az egyetemről a munkahely küszöbére került, közben sohasem végzett fizikai munkát, következésképpen „elszakadt a néptől”. Miután ez az asszony két évet töltött a káderiskolában, új munkahelyre került, egy

csavargyárban lett újra káder, és kitűnően, lelkesen dolgozik. Káderiskolai Vergiliusunk szélesen mosolyogva, lelkesen adja elő ezt a szerinte nyilván rendkívül meggyőző történetet a „marxista ideológia” tanulmányozásának áldásos hatásáról, és rögtön át is tér a nevelés következő módjára: tanulni kell a parasztoktól, azaz ahogy ő mondja, a szegényparasztoktól és a szegényebb középparasztoktól. Ez Kínában a világnézeti átalakítás egyik csodaszere, bár éppen e parasztok körében élnek tovább a legmakacsabbul a kínai múlt maradványai, a babonák, a misztikus hiedelmek, az elavult gondolkodási formák, s ahogy Kínában mondani szokás, „kulturális szintjük nem magas”. A paraszti élet példája inkább arra figyelmeztet, hogy így él Kínában ma is a legtöbb ember, ilyen keservesen dolgozik a kenyérért, meg kell hát becsülnötök a ti jobb helyzeteteket és ebben talán van is némi igazság. A csungveni

káderiskolán kétféle módon is tanulnak a parasztoktól. Az egyik: meghívják őket, hogy tartsanak előadást az osztályharcról, a múlt keserűségeiről és a jelenkor boldogságáról. A kínai paraszti múlt ugyanis valóban a legtöbb esetben elmondhatatlanul keserű, nyomorúságos volt, és a kisszámú közép- meg gazdagparasztot nem számítva (bár az ő létüket is állandó bizonytalanság fenyegette) a puszta létfenntartásukért küzdöttek élethossziglan. Aki a múltról beszél, éhínségekről, uzsoráról, eladott gyerekekről, fiatalon meghalt szülőkről és testvérekről, mérhetetlen szenvedésekről szól. A jelenkor boldogsága természetesen viszonylagos: létük valamivel kevésbé bizonytalan, szervezettebb a gazdálkodásuk, valamelyest javultak életkörülményeik. Elsősorban a múlt legszörnyűbb csapásait sikerült leküzdeniük, s ez a közösségi eszme diadalából következik. A mai élet is szegényes és nehéz persze, de

hivatalosan boldog Nincs olyan kínai, aki egy „emlékezzünk a múlt keserűségére” jelszóval összehívott gyűlésen mai bajáról is panaszkodna. A káderek tehát meghallgatják a parasztok történeteit, és ez átalakítja gondolkodásukat. (De ezek a történetek azóta ismétlődnek, mióta fennáll a népi hatalom, azóta állnak a nevelés szolgálatában: miért éppen a századik paraszt története változtatná meg a volt vezetők „burzsoává” fajult gondolkodását?) A másik módszer: elküldik a hallgatókat a környező falvakba, s ott együtt élnek és dolgoznak a falusiakkal, az ő házaikban alszanak, velük esznek, és „megtanulják tőlük, kit kell gyűlölni, kit kell szeretni”. A parasztok mondja Csü egyszerűen élnek és keményen dolgoznak, aktívan részt vesznek a szocialista építőmunkában, és nem felejtik el, hogy a világ népeinek kétharmada még szegény. Amikor a földeken dolgoznak, szívük a világ népeiért dobog.

Emellett a káderek megtanulják tőlük a mezőgazdasági munkákat, és friss erővel térnek vissza korábbi feladataikhoz. Arról, hogy miért dobog a parasztok szíve a földeken, persze nehéz meggyőződni de hogy keményen, nagyon keményen dolgoznak, ahhoz nem fér kétség. Igen, a második módszer már tényleg alkalmasabb arra, hogy formálja a hallgatók tudatát. Alkalmasabb de nem feltétlenül A paraszt megélhetése ugyanis saját munkájától, vagy pontosabban a közösség, a falu a munkacsapat teljesítményétől és az ég kegyétől függ. A káderiskola hallgatója ugyan a parasztház kangján (téglából vagy tapasztott sárból rakott és alulról fűtött széles ágy) alszik, de ha esik, ha fúj, hónap végén megkapja a fizetését, ami alkalmasint jóval több, mint házigazdájának keresete. A paraszti létet a világon mindenütt a természettől való függőség, a helyhezkötöttség determinálja de a káder csak ideiglenes vendég, akit

házigazdáinak élete talán megragad, talán nem. Lehet, hogy tanul tőlük, lehet, hogy megkétszereződik eltökéltsége: visszaszerzi a régi íróasztalt. Kételyeimet el is mondom, de a válasz újra a kiindulópont: a hallgatók igenis tanulnak a parasztoktól. A biológiatanár trágyát hord Csünek persze mindenre van személyes példája. Lo Zsung-hsziang, az egyik hallgató a japánellenes háborúban, azaz már 1945 előtt funkciókat töltött be, akkor nem félt sem a nehézségektől, sem a haláltól. A felszabadulás után a városba került, és szelleme megváltozott. Egészségi állapotára, kis panaszokra hivatkozva például gyakran kiíratta magát, nem ment munkába. A kulturális forradalom idején a tömegek hevesen bírálták, nagybetűs plakátokon sorolták fel hibáit. Ez segített Mikor a káderiskolára került, gyorsan fejlődött Nehéz és piszkos munkát osztottak ki rá, de ő helytállt, sőt amikor megbetegedett, ezúttal nem íratta ki

magát, hanem egyenesen eltitkolta és tovább dolgozott a földeken. Lo jelenleg a káderiskola pártbizottságának egyik tagja és a negyedik század parancsnoka, és „eltölti a munkás-paraszt érzés”. Hogy mi ez? Nos, Lo régen is szerette a földimogyorót magyarázza Csü , most is. Ám régen fogalma sem volt, hogyan termelik, ma viszont büszke rá, hogy egy éven át ő is termesztette. (Ezt a magyarázatot szó szerint lejegyeztem: tudtam, különben későbbi olvasóim aligha hinnék el, hogy bizony pontosan így hangzott el.) Egy másik példa. Ide került egy biológia- és növénytantanár, aki óráin többek között a rizsről is előadást tartott. Amikor azonban a rizst gyomlálta, nem tudta megkülönböztetni a többi növénytől: táblája gazos maradt A parasztok azonban nem nevették ki, s ez nagy hatást gyakorolt rá. Történt egyszer, hogy fekáliás szekeret kellett tolnia régi iskolája közelében. Tanítványai felismerték, és

megkérdezték, ez-e a munkája Először nagyon szégyellte magát, de aztán elkezdett gondolkodni: miért is érez szégyent. A paraszt mindennap viszi a trágyát, és nem érzi szégyenletesnek. Ha tehát ő zavarba jött, ez csak a kizsákmányoló nézetek megnyilvánulása Felismerte, hogy milyen távolság választja el gondolkodását a parasztokétól és rájött, hogy ha nem osztja a dolgozók érzéseit, akkor szolgálni sem tudja őket. Eltökélte tehát, hogy tanulni fog a parasztok szemléletétől, szívvellélekkel szolgálni fogja a népet Ilyen történeteket egyébként naponta lehet olvasni a kínai sajtóban is: a fizikai munka és a piszkos, nehéz feladat megbecsülése állandó témája a kínai nevelésnek már csak azért is, mert a nagy többség ma is, és még sokáig, nehezen, nagyon nehezen dolgozik a megélhetésért. A százmillióknak nem tudnak sokkal több kenyeret biztosítani, de nagyobb erőfeszítést kérnek tőlük ezért legalább

megbecsülés jár nekik. Erre talán valóban jó a káderiskola és a fizikai munka gyakorlata de mégis ott kísért a kérdés: nem lett volna okosabb, ha a tanár trágyahordás helyett biológiára oktatja a nebulókat? Vajon el lehet-e választani az ember tudatát a feladatától, a társadalomban betöltött helyétől? Mit ér, ha a tanár ezentúl becsüli a pöcegödörtisztítót, de míg az betölti nehéz feladatát, az ő tudása parlagon hever? A nevelés harmadik módszere: tanulni a hadseregtől. (A vezetőségben egyébként helyet foglal, és a bennünket fogadó csoportban is ott van a katonaság képviselője a katonaságé, amely a „kulturális forradalom” során vonult be minden intézménybe, és ezzel évekre kulcspozícióra tett szert a polgári életben is. Talán nem is véletlen, hogy a kádereket századokra osztották, mint a hadseregben a katonákat.) A káderiskola tanrendjében szerepel a fegyverforgatás is. A feltételezett ellenség erre

nevelik a kádereket és a káderek erre nevelik a tömegeket az imperializmus és a „szociálimperializmus”, s azt mindenki tudja, hogy az utóbbin a Szovjetunió értendő a kínai politikai zsargonban. Végül a negyedik és talán a legfontosabb: a munka. Mint a legtöbb káderiskola, a Csungven is szűzföldeket kapott egy kommuna adott át műveletlen, homokbuckákkal borított területeket. Épületek nem voltak Akadtak mondja Csü , akik azt javasolták, hogy a kerület küldjön ki földgépeket a talaj egyengetésére. Vita alakult ki. A gépekkel ugyan el lehet végezni a munkát, de nem lehet átalakítani az emberek gondolkodását, erre csak akkor nyílik alkalom, ha a körülmények nehezek. Eltökélték hát, hogy csak saját erejükre támaszkodnak Csákánnyal, lapáttal törték fel a 30 cm vastagságban fagyott földet, így öntudatosabbá váltak. Végül is 120 hektár földet vontak művelés alá. Saját kezükkel 170 lakóhelyiséget húztak fel, az

anyagot a régi pekingi városfal bontásából szerezték. Most építenek két kis gyárat, az egyikben festéket; a másikban hangszórókat fognak készíteni. Ezt tudjuk meg hát Csü Hung-csüntől, aki 40 éves, a felszabadulás előtt áruházi kifutó volt és 1952 óta, 21 éves kora óta „káder”, utoljára a kerületi adminisztrációban dolgozott. 1969-ben, amikor „egyszerűsítették az állami apparátust”, ide küldték a káderiskolára. (Az egyszerűsítés nem egyszer igen drasztikus volt: az eredeti létszám egyhatoda maradt csak meg az íróasztalok mellett. Ehhez képest viszont a külföldi számára rejtély, miért ül Kínában legalább két ember ott, ahol Európában csak egy.) Csü lelkesen dolgozott a földeken, átalakította világnézetét, és nem is hiába: először századparancsnok lett, majd nem sokkal látogatásunk előtt a vezetőségbe is bekerült. A vezetőség állandóan változik: maguk a „hallgatók” tesznek javaslatot új

tagok kooptálására, a vezetőség ezt az indítványt megvitatja. Ha elfogadja, a kerület elé terjeszti, s a felső szerv hozza meg a döntést A vezetőség tagjai szintén részt vesznek a fizikai munkában, a tanulásban. A tizenegy tagú irányító testület tagjai közül csupán kettőt küldenek a felső szervek: a katonai képviselőt (a hadsereg) és a káderiskola vezetőjét (a kerület). „Felszabadításra” várva Az iskoláról való elbocsátást a káder „felszabadításának” nevezik. Kétféle hallgató van: az egyik csak tanfolyamot végez a fizikai munkával egybekötött elméleti képzésen, s meghatározott időre jön. Ezek a vezetők jobbára a „kulturális forradalom” konszolidációja után érkeztek ide, és nincs mit tartaniok a jövőtől: hat hónap múlva korábbi posztjukra térnek vissza, vagy éppenséggel előlépnek. A másik csoport évek óta dolgozik az intézményben, és nem tudja, mikor hagyhatja el. A „felszabadítás”

időpontja nem attól függ, hogy milyen haladásról tesz tanúbizonyságot, hanem attól, hogy a kerületnek kire van szüksége. Ez egyébként nem azt jelenti, hogy a hallgatók nem hagyhatják el az iskola területét: mivel többségük Pekingben él mondják nekünk , általában kéthetente egy napra hazatérhetnek családjukhoz. A többségnek van kerékpárja, azon teszi meg a negyven kilométeres távolságot, de jár erre busz is. A káderiskola napirendje: reggel fél hétkor harsan az ébresztő, héttől nyolcig már az elméletet tanulmányozzák, félórás reggeli után tizenkettőig dolgoznak, másfélórás pihenő és ebédidő után újabb négy óra munka következik, majd fél hattól hétig vacsora és pihenő. Héttől kilencig jut idő gyűlésezésre, a csoportok közös foglalkozásaira, fél tízkor harsan a takarodó. Télen a délutáni foglalkozás jobbára az elmélet tanulmányozása, a fő dologidőben pedig a munkaidő nyúlik meg. Bár a

káderiskola igyekszik önmagát fenntartani, legtöbbször a központ segítségével működik. Érthető: a hallgatók viszonylag magas fizetést kapnak, jóval többet, mintha a földet hozzáértő parasztok művelnék meg. A szűzföldek feltörése, az épületek felhúzása pedig beruházást követel. A szubvenció azonban nem hiányzik, hiszen az iskolát mindig valamilyen intézmény vagy szervezet tartja fenn saját vezetői számára. Ez egyben többé-kevésbé arra is nyújt bizonyos garanciát, hogy a körülmények ne legyenek túlságosan zordak: elvégre az elv az, hogy egymást követő váltásokban mindenkinek „ki kell járnia” ezt az iskolát. Mi több, a mai hallgatók esetleg holnap újra visszakerülnek a vezető posztokra, és azok, akik ma az iskolát irányítják, holnap esetleg alárendeltjeikké válhatnak. Így érthető a törekvés a körülmények javítására Végül maga a Zsenmin Zsipao, a kínai pártlap emelte fel szavát az ellen, hogy

egyes helyeken a káderiskolát fenntartó szervek kényelmes irodaberendezést szállítottak ki az átnevelteknek, víztornyot építettek, hogy bevezessék a folyóvizet, ami Kínában sokszor a városokban is luxus (de a Csungven káderiskolában is éppen épült a víztorony), és így tovább. A káderiskola nem szanatórium figyelmeztetett a lap. A Csungven kerület káderiskolájába persze aligha vágyakozna egy amerikai egyetemista: nyolc-tíz férfi vagy nő egy szobában, emeletes ágyak, a szoba közepén szénfűtéses kályha, mellékhelyiségek az udvaron. Személyes ingóságoknak csak egy polc. Mindez azonban nem is olyan rossz az átlagos lakásviszonyokhoz képest, a barakkok tiszták, nem hidegek, világosak, az ellátás olcsó: az átneveltek talán többet tudnak félretenni, mint otthon. A fizikai munka? A külügyminisztérium egyik funkcionáriusát hónapokig nem láttuk. Végül előkerült, napbarnította arccal, vidáman, megerősödve, megfiatalodva: a

minisztérium káderiskoláján dolgozott néhány hónapig. Mert, noha a különös intézmény legfőbb deklarált célja az, hogy az emberek önző, egyéni, „burzsoá” gondolkodását átalakítsa, ez az egyedüli hely a kínai vezető számára, ahol megszabadulhat minden vezető legnagyobb terhétől, a felelősségtől, és tulajdonképpen önmagával foglalkozhat. A káderiskolán elég, ha jó tanuló és nem húzza ki magát a fizikai munka alól. Ha tudja, mikor ér véget a tanfolyam, könnyen beilleszkedhet. Ha nem tudja, persze más a helyzet Körbejártuk a homokos földeket, megtekintettük a sertéshizlaldát, a melegházat, a varróműhelyt, a rendelőt, a szérűt, a kis műhelyeket, az épülő újabb barakkokat. A purgatóriumban mindenütt szorgalmasan folyt a munka, és mindenki folyékonyan, rutinosan mondotta el történetét. A krónikásnak igazán nem maradt más dolga, mint az, hogy jegyezzen és feltegye magában az elkerülhetetlen kérdést: hogyan

vádolhatják magukat ilyen magától értetődően, a zavar legkisebb jele nélkül az emberek? S mit jelent, mi az igazi jelentése a kínai életben egy olyan önvádnak, amely így hangzik el? De erre senki sem felel. Marad hát a krónika, az emberi sorsok mozaikja. Egy cukorkagyár volt igazgatója szecskavágót javít. A kerületi ifjúsági sportfelelős most az esztergagépnél dolgozik, a matematikatanár a víztorony egyik alkatrészén babrál a műhelyben. Mindhárman „elszakadtak a tömegektől” és Liu Sao-csi „revizionista ellenforradalmár vonalának befolyása alá kerültek”. (De hát Liu volt a köztársasági elnök honnan tudták volna .) A matematikatanár az esti egyetemen tanított, ám a „kulturális forradalomban” munkahelye megszűnt. Beadta felvételi kérelmét a káderiskolára És most tudja használni a matematikát, foglalkozik vele? Hát nem, közvetlenül nem, de átalakítja világnézetét, és ez a legfontosabb. A volt iskolai

énektanár feleségét és négy gyerekét kéthetente látogatja meg, most a festékgyártóműhely berendezéseit méricskéli. Egy irodalom- és matematikatanár az épülő új barakk falába illesztgeti a téglákat. Jün Ce, a kerületi oktatási osztály volt vezetője a káderiskola melegházi századának parancsnoka. Szeretettel simogat egy csaknem ötven centiméteres uborkát ezt a munkát is látható örömmel végzi. A volt osztályvezető ma 46 éves, gyermekkorában falusi földesúr bérese volt, a felszabadulás után „állami káder” lett: a közbiztonsági szerveknél, a rendőrségnél dolgozott, közben esti iskolában tanult. A „kulturális forradalom” idején az oktatási osztály élén állt, és róla is kiderült, hogy „Liu vonalát követte”. Jün Ce most újra helyesen gondolkodik felettesei szerint ezért tölthet be irányító posztot az iskolán. Előzőleg két éven át keményen dolgozott a földeken A varróműhelyben egy

utcabizottság volt elnöknője tűzi a hallgatók ruháját. Mej Cu-lan elszakadt a tömegektől, mert amikor a káderiskolára került és egy parasztházba küldték, hogy ott éljen a parasztokkal együtt, kezdetben nem volt közös témája új szállásadóival. Vang bácsi és családjának többi tagjai azonban barátságosan fogadták a városi asszonyt, és elmesélték, milyen nyomorúságosán éltek a felszabadulás előtt, milyen boldogok ma. Ez, mondja Mej asszony, ösztönzést adott számára világnézetének átalakítására Pej Csin-ku a szakszervezet kerületi munkatársa volt. A felszabadulás előtt kifutófiú, felszabadulás után párttag, káder, KISZ-vezető, ahogy ebből kinőtt, a szakszervezetbe helyezték át, propagandamunkát végzett. A „kulturális forradalomban” megbírálták hibáit: bürokratikusan végezte munkáját, a proletár érzés helyébe a rutin lépett. Itt, a káderiskolában azonban szerencsére alkalma nyílott

világnézetének újbóli átformálására Most sertéstenyésztéssel foglalkozik. Kezdetben nem szerette ezt a munkát, de aztán látta, hogy a parasztok milyen odaadóan és a betegség, a fertőzés veszélyére sem hederítve gondozzák a disznókat. Ez nagy hatást gyakorolt rá Régen csak arra gondolt, hogyan kerülhetne még magasabb beosztásba, most elégedett munkájával, ha a felsőbb szervek ezt kérik tőle, szívesen marad falun. Hszin Hsziu-vu bűnlistája A körséta végén érünk az orvosi rendelő barakkjába. Hszin Hsziu-vu ötvenes éveiben jár Szemüveges, fáradt, barázdált arc. Az orvos asztalán könyvek, vényfüzet, mögötte orvosságok jobbára üvegecskék különböző helyi főzetekkel. Hszin 1938-ban lépett be a népi felszabadító hadseregbe, részt vett a japánok és a Kuomintang ellen vívott hadjáratokban, felcserként dolgozott, majd a felszabadulás után elvégezte az orvosi egyetemet, előbb az egyik kórház igazgatója, majd a

Csungven kerület egészségügyi osztályának vezetője lett. Közben azonban baj történt. A háború idején mondja Hszin csak a győzelem számított, nem a saját élete Később azonban megváltozott a gondolkodása, a győzelem után azt gondolta, nem áll előtte több harc, ahogy egyre magasabb funkciókat töltött be, egyre kevesebb alkalma nyílott a tömegekkel való kapcsolatra, végül is elszakadt tőlük. Hogy ez miben nyilvánult meg? Ha valakinek Kínában az önvád a kötelessége, akkor biztosan talál magatartásában kivetnivalót. Hszin abban érzi magát bűnösnek, hogy amikor Mao elnök már 1964-ben a falut jelölte meg az egészségügyi munka fő területének, a kórház vezetőjeként nem maga ment vidékre, hanem egyik beosztottját küldte a csoporttal a falvakba. Hogy a kórházban is lehet a népet szolgálni? Nem, Hszin szerint nem így van: Mao elnök az ötszáz millió parasztemberre gondolt, amikor kiadta az utasítást, viszont Liu Sao-csi

és hívei elszabotálták végrehajtását, az volt a véleményük, hogy előbb a városban kell egészségügyi forradalmat végrehajtani, így aztán csak a városokban jutott elég gyógyszer a betegeknek. Igaz, akkoriban is küldtek csoportokat falura, ezt a területi osztály vezetőjeként ő maga intézte és irányította, de a hangsúlyt mégis a városra helyezte, és ez nagy hiba volt, s azt is demonstrálja, mennyire elszakadt a néptől. Hogy egy városi egészségügyi vezető aligha tekinthette fő dolgának a falu fejlesztését? Nem, Hszint az érv nem győzi meg. Egyébként is, másban is megnyilvánult gondolkodásának önző mivolta: például félt nehéz operációt végrehajtani, hátha nem sikerül, és nem hajtott végre könnyűt, mert az nem ad tekintélyt. Így igen jó, hogy a káderiskolán átalakította világnézetét. Most már csaknem három éve van itt (orvosnő felesége és három gyereke a városban maradt őket nem fertőzte meg a Liu-féle

métely). Két évet a földeken töltött, zöldséget termesztett, aztán a sertéstenyésztésben dolgozott, hat hónapja pedig ő a káderiskola orvosa. Tehát nem elég, hogy Hszint leváltották posztjáról és káderiskolába küldték az államnak megérte az, hogy miközben a falun néhány hónap alatt kiképzett emberek operálnak, egy szakképzett sebész teljes vezetői fizetéssel kukoricát gyomláljon, és így alakítsa át gondolkodását. És mi Hszin ambíciója? Újra orvosi munkát szeretne végezni, mert amióta elvégezte az egyetemet, jobbára csak irányító posztokat töltött be. És ha arra van szükség, hogy újra vezető posztot töltsön be? Hszin bólint: ha arra van szükség, azt is szívesen vállalná. Hszinnek még vannak önálló ambíciói. Három év átnevelés után még mindig úgy beszél, mint egy értelmiségi, akinek vannak sajátos céljai az életben. És a többi, aki úgy nyilatkozik: bárhová állítják, örül, hogy ott

szolgálhatja a népet? Valóban mindegy nekik, vagy csak jobban megtanulták és megértették a leckét? Ez persze mélyen rejtőzik az agytekervényekben. A zárójelenet egy előadás, az átnevelt káderek boldogságát bizonyítandó. A legtöbb kínai intézményben iskolában, gyárban, katonai egységben amatőr műsorral köszöntik az odalátogató jelentősebb külföldi vendégeket. Itt azonban a helyzet mégiscsak más A műsort felnőtt emberek adják, családapák és anyák, akik a rendszer hivatalos értékelése szerint szellemi fertőzésben szenvednek, és most világnézetüket kúrálják, gondolkodásukat alakítják át. Nem fiatalemberek csoportja: a kórus volt osztályvezetőkből, volt tanárokból, volt funkcionáriusokból áll, ők dicsőítik dalaikban Mao elnököt, akinek utasítására ideküldték őket. A harmincas éveinek végén járó volt utcabizottsági elnöknő vezeti a női kórust, amely arról énekel, milyen boldogok és elégedettek

a káderiskola hallgatói, és külön szólótánccal mutatja be, hogyan vetnek, gyomlálnak, aratnak, hordják haza a szekereken a dús termést. A hallgatóság Diósdy László kollégám a Népszavától és jómagam zavarban van. Európai fejünkkel azon töprengünk, milyen érzés lenne életünk delén idegen újságíróknak a káderiskolai élet boldogságáról dalolni. Egyébként a „mindenki csináljon valami mást” elvét még a műsorban is megtartották. Az énektanár fedezte fel Diósdy kollégám nem volt tagja a kórusnak. Pekingi évek Az üvegház Már hosszabb ideje dolgoztam Kínában, amikor a pesti televízió szabadságom idején a kamera elé kért: Kis Csaba kollégámmal a pekingi életről beszélgettünk. Hamarosan kitűnt: a nézők között a legnagyobb feltűnést az a megjegyzésem keltette, hogy a kínai főváros utcáin a külföldi szabadon közlekedhet. Valóban, nincs semmi félnivalótok? kérdezték tőlem újra és újra.

Először meglepődtem. Mégis, mit képzeltek? Aztán eszembe jutott a nap, amikor nem sokkal érkezésem után először mentem be a nagykövetség kocsiján a városközpontba. A Pajhotalou, a nagyáruház előtt álltunk meg A háromemeletes, masszív épület bejáratánál autók parkíroztak, a kirakatokban Mao Ce-tung portréi és jelmondatok voltak láthatók, a bejárati lépcsőkön vidékiek üldögéltek, a mamák gyerekeiket tartották ölükben. Meg akarod nézni? kérdezte az egyik magyar diplomata. Hát be lehet menni? kérdeztem csodálkozva. Akkor még magam sem hittem, hogy igen. Már odabenn bámészkodtam, a kíváncsian rámmeredő kínai vásárlók között, magyarok kísértek, de még mindig bizonytalanul éreztem magam. Hátha valami félreértés, hátha mégsem lehet Később megtanultam, hogy a külföldieket övező korlát nem fizikai, vagy nem csak fizikai: az emberi viszonylatokban húzódik. Valamikor régen Svájcban csodáltam meg a luzerni

tükörlabirintust. A tükrök között vezető folyosón az üveget és a tükröződést nehezen lehetett megkülönböztetni, lépten-nyomon nekimentünk a kemény, hideg, fényes felületnek, legalábbis az útvesztő elején. Aztán lassan hozzászoktunk az új közeghez, az új fényviszonyokhoz, megtanultuk, mi a különbség a foncsorozott üveg és a levegő között. Így szokik hozzá a huzamosabb ideje Kínában élő külföldi a láthatatlan határokhoz. Kimondatlan szabályok rendjében Nem, nem olyan egyszerű, hogy „külföldieknek tilos a bemenet”. Ilyen is van, de nem a nagyáruház előtt És csak nagyon ritkán írják ki. Pekingben az idegen 1969 végén, 1970 elején már többé-kevésbé biztonságban, zavartalanul mozoghatott, ha alkalmazkodott a ki nem mondott szabályokhoz, és elfogadta, hogy a kínai társadalom szövedékén kívül áll. Akik régebben éltek Pekingben közvetlenül a felszabadulás után, az ötvenes évek első felében ,

tudják, hogy nem mindig volt így, vagy pontosabban: a láthatatlan falak nem ugyanott húzódtak, mint ma. A szocialista országokból érkezett ösztöndíjasok az egyetemi klubban kínai lányokkal táncoltak gyönyörűek voltak, emlékeznek ma is. Minden lány kedves volt, és amikor a lángra lobbant külföldi fiúk elfelejtették elengedni a kezüket, nem tiltakoztak. Csak éppen a randevúra nem mentek el Később kiderült, hogy a klubba a balettintézet növendékeit vezényelték ki azzal a feladattal, hogy ápolják a népek közötti barátságot. A határok megvoltak akkor is. Néha nem tilalomból, hanem túlbuzgóságból Hogyan alakulhatott ki igazi kapcsolat a hintó hordozója és a külföldi szakértő között, akit gyaloghintón vittek fel a híres Tajsan hegyre? Persze azok az idők mások voltak: nemcsak a hivatalos Kína és a hivatalos Kína által üdvözölt idegen között voltak hivatalos vagy barátinak nevezett hivatalos kapcsolatok, hanem az emberek

között is. Akik viszont a hatvanas évek második felében éltek Pekingben, az idegengyűlölet nyomasztó légkörében várták napról napra, hogy mi lesz. A „kulturális forradalom” elsődleges célpontjai a különböző szintű kínai vezetők és az értelmiségiek voltak tehát elsősorban azok, akikkel addig a külföldieknek kapcsolatuk volt. A követségi alkalmazottak egyik napról a másikra eltűntek, a nyelvtanárok elaludtak saját óráikon az éjszakai gyűlések után, s a belharcoktól szabdalt kínai társadalom ijesztő, erőszaktól sem mentes légköre hatotta át a külföldi kolóniát is. Noha akkor is lehetett közlekedni az utcákon, az idegenek időnként megalázó, elrettentő jeleneteknek lehettek tanúi: szégyensapkában hurcoltak végig az utcákon megbélyegzett funkcionáriusokat, vezetőket, művészeket, halottakat ravataloztak fel a Nemzetközi Klubbal szemben, a pekingi városi forradalmi bizottság előtt, az egyetemeken lándzsákkal

harcoltak egymás ellen a különböző frakciók, reggeltől estig, estétől reggelig harsogtak a dobok, vonultak a vörösgárdisták milliói. 1967 nyarán a xenofóbia hulláma az angol ügyvivő hivatalának felgyújtásában, 1969-ben pedig a szovjetellenes tüntetésekben érte el a tetőpontját. A külföldi kolónia tagjai keletiek és nyugatiak egyaránt védőfolyosót formáltak a szovjet diplomaták hazautazó feleségei és gyermekei számára a tombolva tüntető és a fizikai erőszaktól sem tartózkodó vörösgárdistákkal szemben. Külföldi szakértőket, újságírókat tartóztattak le A drámai napokról szóló jelentések bejárták a világsajtót. Talán ezért is kérdeztek hitetlenkedve: valóban lehet közlekedni az utcán? De a tüntetések, az idegengyűlölet, a bizalmatlanság idején is lehetett sétálni az utcán, vásárolni a kínai üzletekben (a külföldi rezidens textilkiutalása a kínai embernek járó mennyiség hatszorosa). A

tömeghisztéria végtére is a politikai gépezet által megadott irányból fakadt. S amikor a külföldiek számára fenntartott boltban röviddel a „kulturális forradalom” előtt egy fiatal fanatikus megkéselte az egyik diplomata feleségét, ez sokkal inkább a politikai harc előkészületeinek valamiféle rövidzárlata lehetett, mint szervezett, az idegenek megfélemlítésére előkészített provokáció. A merénylőt később kivégezték Persze, a külföldiek azért féltek Nem lehetett tudni, mikor lesznek kitéve egy újabb megaláztatásnak, egy majdnem-lincselés látványának, egy személyükre vonatkozó megjegyzésnek, vagy szervezett politikai támadásnak, mikor sértik meg akaratlanul is a „törvényt” (hiszen a törvény és a törvényes irányítóapparátus is megszűnt). 1969 végén, amikor Pekingbe érkeztem, mindez tulajdonképpen már a múlté volt, de a tilalmak még fennálltak. Denson angol ügyvivőt nem sokkal korábban vették

őrizetbe és tartották órákon át a rendőrőrszobán, mert egy mellékutcában fényképezett. Jómagam alig két héttel érkezésem után kerültem mint arról már beszámoltam hasonló helyzetbe. Egy kollégám szintén a rendőrségen fejezte be a csienmeni városkapu megörökítésének kísérletét (a közelben épült metrót minősítették nem fotózható katonai objektumnak: pontosabban: a metró lejáratát, amely a kép hátterében látszott volna ha a filmet el nem kobozták volna). De persze: nem ezen múlik. Ha csak ez lenne a „nem szabad” határa, a külföldiek többsége nem érezné magát elvágva a kínai élet igazi áramlatától. A túlsó oldalon nincs séta Amikor Pekingbe érkeztem, a magyar nagykövetség a város szélén helyezkedett el. Az utca egyik oldalán állt az emeletes, világoszöld épület, ahová néhány hónappal korábban hurcolkodott át a magyar misszió a városközpontban levő régi Habsburg-palotából a másik

oldalon pedig egy népi kommuna földjei húzódtak, és néhány méterre, vályogfalú szürke parasztház óljában koca röfögött. Bár hivatalosan Peking városának határain belül a külföldi szabadon közlekedhet, senki soha meg nem próbálta, hogy a kommuna felé vezető ösvényen induljon el a földeken. Miért? Egyszerűen nem lehetett Az utca túlsó oldalán, ahol az aszfalt véget ér, vége a vendégjognak. Oda már nem lehet menni Nem állt ott semmiféle tábla Csak egyszerűen: mindenki tudta Valaki egyszer, állítólag, megpróbált arra menni. Megállították, bevitték a kommuna központjába, megkérdezték, kit keresett arrafelé, mi célból sétált arra? S ha maga a séta nem számít célnak, mit lehet erre felelni? Kommunát akar látni? Kérem, tessék szólni a külügyminisztérium illetékes osztályának. Ők majd, ha mód van rá, megszerveznek önnek egy látogatást. Sokkal többet fog látni, mint így, ha csak úgy odasétál (Azóta a

kommuna földjeit újabb követségi épületek foglalták el.) Ugyanez a helyzet a városi közigazgatási határokon belül levő valamennyi kis falucska esetében. Előfordult, hogy az odakeveredett külföldieknek azt mondották a rögtönzött „tömegbírálaton”, hogy hívatlan feltűnésükkel „megsértették a tömegeket”. A külföldi illően elnézést kért, mire elbocsátották És hasonlóképpen tabu a kínai ember otthona is. Egy nyugati diplomatának, jóval később, az az ötlete támadt egy este hogy benéz a városi házakba. Feleségével együtt besétáltak az egyik kapun egy udvarba, ahonnan négy család otthona nyílt. Körülnéztek, megtekintették a porolót, a vízvezetéket, a magasra nyúló napraforgókat, az ajtók mellett álló kályhákat, majd egy-két lakó bámuló pillantásától kísérve zavartalanul távoztak. A következő udvaron azonban már feltartóztatták őket. Asszonyok vették körül a diplomatapárt, és

félreérthetetlen hangsúllyal felszólították, hogy kövessék őket. A hívatlan vendégek az utcabizottságon kötöttek ki, ahol ugyan teával kínálták őket, de vagy két órát várakozhattak, amíg feltűnt egy illetékes, jegyzőkönyvet vett fel az esetről, és közölte velük: ha a pekingi otthonokra kíváncsiak, a leghelyesebb a külügyminisztériumhoz fordulni. (Az ilyen eseteknek természetesen híre megy a külföldi kolóniában, és ez elejét veszi a további kíváncsiskodásnak.) Előbb-utóbb mindenki megtanulja, hol állja útját foncsorozott üveg, hol nem. Mert hiszen nyíltan semmit sem tiltanak meg. Fényképezni? Hát hogyne lehetne, csak éppen a kínai ember nem szereti, ha hozzájárulása nélkül örökítik meg. Családlátogatás? Ha van rá engedélye, semmi akadálya S ha változik a norma, azt sem közlik. Nixon látogatása előtt feloldották a kimondatlan utcai fényképezési vétót Nem jelentették be külön, csak úgy lassan

kiderült abból, hogy nem voltak fotóincidensek. De a külföldi kolónia életére nem ezek az időnkénti ritka összekoccanások a jellemzőek. Sokkal inkább az üvegházi lét, amely hatékonyabban szigetel az élő társadalomtól, mint megannyi tilalomtábla. Az izolációra két mód van: az egyik a külföldi mozgását korlátozza, a másik azokét a kínaiakét, akik a külföldiekkel kapcsolatba kerülhetnek. Pekingben inkább a második módszert alkalmazzák Az eredmény ugyanaz Persze tudom, nem a néhány ezer külföldi élete érdekes, hanem a néhányszáz millió kínaié: de a krónikás csak úgy foghat történetéhez, ha elmondja, milyen is volt ebben a históriában a saját helyzete. És persze: a kínai tömegek életéhez is hozzátartozik, annak jellemző része az a mód, ahogy a külföldiekkel való kapcsolatukat szabályozták. A város peremén A külföldiek már térben is különválnak a kínai élettől: a diplomáciai negyedek a város

keleti peremén helyezkednek el. Mármint az újak A század elején a bokszerlázadás felkelői a császári palota közvetlen közelében levő diplomáciai negyedet ostromolták, és a felkelők külföldi intervencióval történt leverése után itt épült fel az akkori új diplomáciai negyed többek között az OsztrákMagyar Monarchia kis parkkal övezett kastély-képviselete is. A felszabadulás után a külföldi missziók új otthonait a város keleti iparnegyedében kezdték felépíteni, s a régi nagykövetségeket városrendezési okokra hivatkozva sorra-rendre távolították el a központtól. (Városrendezésre azonban e krónika lezárásáig nem került sor: a korábbi nagykövetségek helyén nem épült más, a diplomáciai képviseleteket jobbára vendégházakká alakították át külföldi protokollvendégek számára.) 1969 végén még a pekingi városi vezetés pártbizottság, tanács, majd „forradalmi bizottság” és újra pártbizottság

épületével szemben működött a külföldieknek fenntartott Nemzetközi Klub. A teniszpályával, kuglipályával, biliárdteremmel ellátott, faburkolatos belső kiképzésű, patinás épületet annakidején persze az angolok építették. 1972 végén új, korszerűbb, nagyobb szabású (és drágább) klub készült el a külföldiek részére, de nem a régi helyén, hanem a keleti városnegyedben. A külföldiek számára fenntartott „Barátság-áruházak” korábban a Téli Palota közvetlen szomszédságában, az egyik tipikus kínai negyedben működtek. Ezeket a festői, hagyományos stílusban épült, barátságos üzleteket, amelyeknek egyikében a rekeszzománcvázák és ékköves kanalak megvásárlása után a vendég pingpongozhatott is az udvaron, 1973 elején bezárták, és a keleti kolónia szélén nyitottak egy korszerű, de minden meghittséget nélkülöző, új, nagy áruházat, ahová kínaiaknak a személyzeten kívül ugyancsak tilos volt a

bemenet. Félreértés ne essék: ez nem jelenti azt, hogy francia vagy lengyel ember sem mehet be kínai üzletekbe. Semmi akadálya. A „Barátság-áruház” azonban, noha csak kínai árucikkeket találhatunk polcain, olyan választékot gyűjtött egybe, amelynek java az idegenek ízléséhez és pénztárcájához alkalmazkodik, s az ország exporttermékei közül került ki. Így hát a kapuban álló kínai őr csak azt a kínait engedi be, aki külön engedélyt mutat fel. A fizetőeszköz itt is a jüan, nem külföldi valuta: az elkülönítés így nem gazdasági jellegű, inkább politikai, vagy még pontosabb szóval: morális. A luxus-jellegű fogyasztási javak Kínája nem a kínai ember Kínája. A ház, amelyben pekingi éveimet morzsoltam, az ötvenes évek végén épült, s a várost kelet-nyugati irányban átszelő széles főútvonalra néz. A túlsó oldalon, vagy száz méterre, kínai lakótelep áll Házunk főbejárata természetesen az utcára néz de

ezen a kapun soha nem léptem be. Hétemeletes, ötlépcsőházas épület ez, utcai frontja vagy 150 méter hosszú. Mögötte kisebb, ugyancsak a külföldiek rezidenciájául szolgáló, háromnégyemeletes házak csoportját húzták fel piros téglahomlokzattal Ebbe az egész tömbbe hátulról, egy mellékutcáról lehetett csak belépni. Elöl valamennyi kapuját lezárták, hátul pedig csaknem három méter magas, átláthatatlan téglafallal vették körül. 1970 elején a bekerítés teljessé vált: noha az utcáról már addig se jöhetett be senki, e homlokzat elé is magas téglafalat emeltek, lezárva a kilátást a magasföldszinti ablakok előtt. A zárófal és az épületek közötti háromméteres térségen a gondnokság rendszerint kukoricát, napraforgót termesztett. A falun túl volt egy kínai piac, de legalább tíz perces sétába tellett, amíg a légvonalban huszonöt méterre levő zöldségeshalomhoz a hátsó bejáratig visszasétálva, majd a falat

kívülről megkerülve eljuthattunk. Ezen a hátsó bejáraton egyébként minden diplomáciai rendszámú autó igazolás nélkül behajthatott, minden külföldi besétálhatott: a rendőrbódéban álldogáló kínai katona egy pillantásra sem méltatta. Figyelme csak akkor ébredt fel, ha honfitársa közeledett. Intett a kerékpárosoknak, leállította a gyalogosokat, kérte a belépésre jogosító igazolványt. A külföldi kolóniára csak az a kínai tehette be a lábát, aki megfelelő engedéllyel rendelkezett. Kínai bejárónőnk sokat mesélt tízéves kisfiáról, egyszer meghívtuk, hozza el a gyereket Finoman kitért a meghívás elől: most nagyon sok az iskolában a tanulnivaló. Az olvasó persze felteheti a kérdést: honnan látja az őr, ki a kínai? Nos, a legtöbb külföldi persze az orrát és a szemét mutathatja fel személyi igazolványként, de emellett is van egy alapvető ismertetőjel: a ruházat. Előfordul, hogy a külföldi úgy öltözik, mint

egy kínai, de ennek a fordítottja nagyon ritkán esik meg. Ősztől tavaszig lehetetlen összetéveszteni a kínaiak vászonruháit, Mao-zubbonyait a külföldiek öltözékével. Nyáron, amikor az idegenek és a hazaiak egyaránt gyakran járnak rövidujjú fehér ingben, a férfiakat már nehezebb felismerni de az őröknek megvan a gyakorlata. Amúgyis ritkán fordul elő, hogy valaki ne akarná magát igazolni: a kapuhoz érve minden belépésre jogosult kínai lassít. Az őröknek van fegyverük, de pekingi éveim alatt egyetlen olyan incidensről sem hallottam, amikor puskájukat vagy pisztolyukat használták volna. Egyszer fordult elő, hogy egy kínai kerékpárján nagy sebességgel megpróbált behatolni valamelyik nagykövetség területére. Az őr odaugrott és elkapta a bicikli hátsó kerekét A menekülőt ezután négyen is fogták, úgy vezették el az ismeretlen kínai sorsáról többet senki sem hallott. A mi épületünk fala különösen bumfordira

sikerült a későbbiek már elegánsabbak voltak: betonalapba épített acélkerítés vette körül az újabb házakat, de a lényeg: a kínai őrség minden külföldi lakóhelye előtt, természetesen megmaradt. Peking belvárosában járva a sárga-piros rendőrbódék már messziről elárulják, hol működik valamiféle még eredeti helyén hagyott külföldi intézmény: a francia könyvtár, a svájci nagykövetség, a magyar kereskedelmi iroda. Egyetlen idegen sem lakik kínai házban, kínai szomszédok között: a külföldiek a számukra épült, összkomfortos, hideg-meleg vizes blokkházakban kapnak otthont. A felajánlott lakást általában ritkán lehet elutasítani: akinek nem felel meg, az sokáig várhat másikra. A kínaiak, akik beléphetnek Reggel megindul a kínaiak serege a Vajcsiaotalou, a nagy diplomataház felé. Az őröknél felmutatják a papirost, majd eltűnnek a kapukban, a lakások bejáratában, hogy néhány órára egy más világban

éljenek. A külföldieknél kínai bejárónők, gyermekgondozók, sofőrök, szakácsok dolgoznak. Az idegen azonban nem maga választja meg alkalmazottait: a diplomáciai szolgáltató irodához terjeszti be kérését, s az küldi ki az embereket, igény szerint. Ha a külföldi nincs megelégedve alkalmazottja munkájával, felmondhat de nem lehet biztos abban, hogy kap mást, így kevesen bocsátkoznak a bizonytalan kalandba. A kínai személyzet maga közli bérét a külföldivel ezen az összegen nem lehet vitatkozni. A bérek összehasonlíthatatlanul magasabbak, mint azonos beosztásban kínai intézményben dolgozó alkalmazottaké. Az MTI fiatal tolmácsa például havi 200 jüant kap ez annyi, mint egy idős egyetemi tanár fizetése. A kínai bejárónő bére havi 80 jüan volt ennyit egy nyugdíjazáshoz közeledő szakmunkás keres. Szerződést éveken át nem kötöttek. Amikor tolmácsom munkára jelentkezett, kértem, hogy írjunk alá szerződést. A válasz:

A Nagy Proletár Kulturális Forradalomban, amelyet személyesen Mao elnök kezdeményezett, a régi munkaszerződéseket elvetették, az újakat még nem dolgozták ki, ezért nem irhatok alá semmiféle megállapodást. Vu Csien-vej, a tolmács ezek után szóban közölte, mit tekint munkakörének, mennyi a bére. Mindebbe nem sok beleszólásom volt. A munkaköri kötelességeket szigorúan veszik, főleg abban a tekintetben, hogy mit nem kell megcsinálni. A bejárónő például nem terített, mert az már a szakács kötelessége lett volna (az, hogy nem volt szakácsunk, nem rá tartozott). Vu nem volt hajlandó arra, hogy egy kínai nyelvkönyv szövegét magnóra mondja: ha tanulni akarok, fogadjak nyelvtanárt. Az alkalmazottak viszonylag magas és azóta is gyorsan emelkedő bérét voltaképpen a külföldiekre kivetett sajátos adóként lehet értékelni: elképzelhetetlen, hogy egy olyan társadalomban, ahol a jelszó a szigorú egyenlőség, egy kínai

kétszer-háromszor annyit kereshessen, mint hasonló munkakörben dolgozó társai, csak azért, mert a munkaközvetítő iroda külföldiekhez osztotta be. A többlet valamilyen formában visszakerült a diplomáciai szolgáltató irodához, sőt később, az újonnan fölvett alkalmazottak bérét egyenesen oda kellett fizetni. A kínai személyzet a maga munkakörén belül általában igen rendesen ellátja feladatát, bár tempója, hogy mást ne mondjunk, kissé kényelmes. A hatékonyság még nem elsőrendű cél, de a sofőrök gondosan fényesítgetik az autókat, a szakácsok új finomságokkal kísérleteznek, az ájik, a gyermekgondozó-nénik soha le nem veszik szemüket a külföldiek csemetéiről, tolmácsom afféle titkárként nagy körültekintéssel és alapossággal járt el a hatóságoknál hivatalos és nemhivatalos ügyeimben. Tegnapelőtt született De ezekről a kedves, barátságos emberekről a külföldiek nem sokat tudnak. Érintkezésük szigorúan a

munka szférájára korlátozódik, a magánélet tabu, a barátság nehezen elképzelhető. Senki sem tudja alkalmazottainak címét, telefonszámát. Ha szüksége van rájuk, a diplomáciai szolgáltató irodának telefonál, az értesíti őket Senki meg nem hívhatja kínai munkatársát. Jómagam négy év alatt többször is megkértem tolmácsomat, hozza el a feleségét legalább egyszer olyankor, amikor színházba kísér el, ha már ebédmeghívásaim elől kitért. Nem ér rá, el van foglalva hangzott a sztereotip válasz. Magánéletük örömét-gondját a kínai ember természetes tartózkodása vagy a rendszer által megkövetelt titoktartás következtében, ki tudja? csak ritkán osztják meg munkaadóikkal (már amennyiben a külföldi, akihez beosztottját kiközvetítették, munkaadónak nevezhető). Jellemző volt egy fiatal diplomata esete ugyancsak fiatal tolmácsával. A diplomata felesége gyereket várt, s az ezzel kapcsolatos orvosi vizsgálatnál a

tolmács fordított, majd a doktornő megvizsgálta az asszonykát. A férj és kínai munkatársa odakünn várakozott Miután a tolmács így megosztotta a leendő apával annak intim titkát, a diplomata is feljogosítva érezte magát, hogy beosztottját megkérdezze, náluk mikor lesz kisbaba. A tolmácsnak szeme sem rezzent: „Tegnapelőtt született” válaszolta. Előzőleg kilenc hónapon át egy szót sem szólt a várható családi eseményről annak az embernek, akivel minden nap találkozott. A külföldiek számára ezek az emberek jelentik Kínát, velük találkoznak, velük beszélgetnek mindennap, az ő reakcióikat figyelhetik meg pedig ez megtévesztő is lehet. Külföldinél kiválogatott emberek dolgoznak, s az is világos, hogy egy nagykövetség, kolónia kínai személyzete egységes irányítás alatt áll. Amikor kislányunkat az ájival vittük be a nagykövetségre, azonnal kitűnt, hogy az ottani magyaroknál dolgozó kínaiak jól ismerik a mi

bejárónőnket, s hogy pontosan tájékozottak „egymás magyarjainak” életéről. No és a többiek? Elvégre Pekingben hétmillió ember él. Igen, hétmillió, de ebből csak néhány ezer rendelkezik azzal a joggal, hogy kapcsolatot tarthat fenn külföldiekkel. Vagy pontosabban: csak néhány ezernek ez a kötelessége A többiekkel pár barátságos szót válthatunk az utcán, ha alkalom nyílik rá de az ügy nem mehet tovább. Senkit sem hívnak meg egy kis sörözésre alkalmi ismerősök. Senki nem járhat kínai családokhoz látogatóba, hogy elbeszélgessen egy parti sakk (kínai sakk) mellett. Senki nem randevúzhat kínai lányokkal, a házasság manapság külföldi és kínai között elképzelhetetlen. (A „kulturális forradalom” előtt még sokszor előfordult, hogy a Kínában dolgozó külföldi szakértők, az ott tanuló ösztöndíjasok kínai lányoknak fogadtak örök hűséget. Ez már a múlté.) Pedig, pedig . Judit lányom Pekingben született,

és ha más világot éltünk volna, pusztán az ő révén hány barátra, ismerősre tehettem volna szert! Kínában rajonganak a gyerekekért, pöttöm lányom pedig talán még a többinél is mozgékonyabb, minden félsz nélkül nevetett már egy-másfél éves korában is az ismeretlen kínai bácsik-nénik szemébe, csavarta ki a fagylaltot nála kétszer nagyobb, pufók, gyorstüzelő-nadrágos kínai fiúcskák kezéből. A közeli piacon felmászott a fagylaltosnéni ölébe, a parkban betotyogott a kínai apróságok közé. S a kínai mamák felemelték, meghintáztatták, berakták saját gyerekük kocsijába. Mindenki mosolygott, de a folytatás elmaradt A szülők a meghitt jelenet után felkapták saját csemetéiket, és kitértek az ismerkedés elől. Olyanok is akadtak, akik egyszerűen elmenekültek, amikor Jutka igazán nem a mi ösztönzésünkre a parkban odacaptatott a szemben levő padon ülő kínai családhoz. Látván, hogy az ismerkedés elkerülhetetlen

lenne, de nyilvánvalóan nem tudva, mi is ilyenkor a helyes magatartás, egyszerűen felálltak és elmentek, arrafelé, ahol nem járnak külföldiek. És riportútjaimon, hivatalosan szervezett látogatásaimon hány olyan emberrel akadtam össze, akivel szívesen találkoztam volna a hivatalos kereteken kívül is. De azt javasolni, mondjuk, egy mérnöknek, akivel egy üzemlátogatáson ismerkedünk össze, hogy ebédeljünk együtt másnap a nemzetközi klubban, és beszélgessünk el erről-arról . még leírni is képtelenség Ilyesmi senkinek még csak eszébe sem juthat Kínában Pedig, pedig . Ez sem volt mindig így. Egyik magyar kollégám 1958-ban járt Kínában, s akkori, izgalmas utazásának kísérői meghívták otthonukba, igazi barátságot kötöttek vele. Olyannyira, hogy amikor 1972 végén újra átutazott Kínán és szállodájából felhívta az egyiket, az negyedóra múlva meg is jelent, és mivel a közelben lakott, meg is invitálta otthonába

ugyanabba, ahol másfél évtizeddel korábban élt. Amikor a magyar újságíró e történetét elmeséltem Pekingben, minden külföldi olyan hitetlenkedő arccal bámult rám, mintha arról beszéltem volna, hogy marslakók hívták vizitre. Egy mai pekingi rezidenst nem érhet ilyen meglepetés Igaz, a történethez az is hozzátartozik, hogy a meghívó kínai a „kulturális forradalom” során jelentős funkciókat kapott, és külföldre utazó delegációkban is részt vett tehát joga volt külföldiekkel találkozni. A magyar újságíró csak szombattól hétfőig tartózkodott Pekingben, a régi barát pedig szombaton ugyan azonnal megjelent, de vasárnap vidékre kirándult diákjaival, és többé nem jelentkezett. De végül is mindegy: tény, hogy valamikor a kínai otthon nem volt megközelíthetetlen, vagy csak hivatalosan bemutatott szentély, s a kínai emberekkel ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy lehetett emberi kapcsolatot teremteni, mint más földi

halandókkal. (Majdnem: mert még akkor is rendkívül ritkán látott vendégül kínai külföldit saját házában.) Vannak azonban olyan kínaiak, akiknek az a feladatuk, hogy tartsák a kapcsolatot a külföldiekkel. Ők a kijelölt kínai partnerek: az üzletembereknek a Külkereskedelmi Minisztérium beosztottjai, a diplomatáknak a külügyminisztérium illetékesei, az újságíróknak a külügyi sajtóosztály munkatársai, a vendégeknek az idegenvezető, a tolmács. Velük aztán gyakran lehet találkozni: minden fogadáson, sajtóértekezleten, a külföldiek számára szervezett közös vagy egyéni utazásokon s ha a külföldi országa és Kína közötti viszony szívélyes, akkor esetleg még az idegen lakásán is. De meghívni saját otthonukba ők sem fognak A kínai személyzetnél a megbízhatóság kritériuma nyilvánvalóan az, hogy tudják, miről nem beszélhetnek a külföldiekkel. Persze akad közöttük olyan, aki a normát még túl is teljesíti,

s talán olyan is, aki a tilalmakat nem veszi túlzottan komolyan. A külföldiekkel hivatásszerűen foglalkozó kínai kádereknél más a helyzet: ők azt tudják, miről beszéljenek az idegennel. Éppen ezért mint ezt magam is tapasztalhattam fölösleges dolog politikai vitába bocsátkozni kínai alkalmazottal. Az eredmény vagy kínos hallgatás, vagy rosszabb esetben még kínosabb vita. Incidens a hotelben Vu Csien-vej, az MTI tolmácsa például megbízható, készséges munkatárs volt, de valahányszor úgy érezte, hogy olyasmit mondottam, ami a hivatalos politika szempontjából sérelmezhető, mintha kicserélték volna: a legélesebb hangon kezdett beszélni. Egyszer kétségbe vontam a Zsenmin Zsipao egyik írását, amely éles kirohanásokat intézett a Szovjetunió ellen, megjegyeztem, hogy a cikk elferdíti a tényeket. Micsoda? Mit mondtam? Ismételjem meg. Mindenkinek meglehet persze a véleménye, de a Zsenmin Zsipao az igazat írja, ha tehát én azt

mondom, hogy elferdíti a tényeket, akkor megrágalmazom a Kínai Népköztársaságot. Pardon, én csak egy cikk egyik kitételéről beszéltem Az mindegy, a Zsenmin Zsipao kommentátora a hivatalos kínai álláspontot ismerteti, ami ott megjelenik, azzal lehet nem egyetérteni, de senki sem mondhatja, hogy eltorzítja az igazságot. Ezért legjobb, ha tisztázzuk, mit is mondtam, hogyan is értettem a dolgot. A tolmács barátságos hangja metszően hűvösre váltott, szemüvegét levette, az evést mert a vita épp egy közös utazásunkon, a szállodai étteremben robbant ki abbahagyta. Az étel lassan kihűlt, de ostorozó kedve csak nem hagyott alább. Persze már bántam, hogy egyáltalán belebocsátkoztam az eszmecserébe elvégre igazán nem az a feladatom, hogy éppen őt győzzem meg. Miért is sajnálkoztam, hogy a kínai lap ilyen cikkeket publikál, hogy ezzel is nehezebbé válik a két ország közötti konstruktív légkör kialakítása? Hát nem sejthettem

előre, hogy Vu úgyis azt fogja felelni: a cikk megjelenése nagyon jó, s a kínai nép lelkesen üdvözli? Míg magamban így morfondíroztam, s az órámat lestem, mert a tolmács vagy félórája kerülgette a „ferdítés” szó használatával kifejezett súlyos vádakat, hirtelen újra megéreztem, milyen is lehetett a „kulturális forradalom”, amikor elég volt egyetlen szó, egyetlen elszólás ahhoz, hogy valakire ráhúzzák a vizeslepedőt. Ez itt, az asztal két oldalán, kétszemélyes jelenet, de mi lenne, ha Vu messzemenő okfejtéseit tízen vagy százan ismételnék velem szemben, ha nem lennék külföldi, ha hosszú sipkát húznának a fejemre, ha . Hiszen még beszélgetőpartnernek sem mondhatom meg, hogy persze, csak azt fogalmaztam élesebben, amit a „nem értek egyet” udvarias formulája takar, s ha egy állításnak nincs meg az alapja, akkor . Igen, de Vu szerint minden szó színigazság (vagy legalábbis ezt kell mondania), ha a Zsenmin

Zsipaóban jelenik meg. Hogy őszintén vagy kötelességből háborog-e, azt nem tudom, de végül csak a „nem értek egyet” formuláig hátrálva tudom javasolni, hogy vegyük le a kérdést a napirendről, most már igazán elég alaposan megvitattuk, nincs több mondanivalónk. Igen, de ha én azt mondom, hogy Kérem, javasolom, fejezzük be, ne szóljunk róla többet. Jó, nem szól, de elvárja, hogy a jövőben Így hát nem mondhattam el, még csak el sem kezdhettem, amit szerettem volna, s amit csaknem másfél évtizede Kínában nyilvánosan nem mondhat el senki. Nem mondhattam el, hogy a kínai sajtó a nyílt rágalom, a gátlástalan hazugság, az elhallgatás minden eszközét felhasználja, hogy hamis képet fessen a Szovjetunióról. Vitánkban Vu nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy miért nem jelent meg csaknem egy évtizede egyetlen sor sem a Szovjetunió eredményeiről, építőmunkájáról, sikereiről, miért használ a Zsenmin Zsipao csak

feketét, amikor az északi szomszédról fest képet. Kérdezzem meg a Zsenmin Zsipao szerkesztőitől, mondta egyszer tolmácsom, mintha nem tudná, hogy ezt tőlük sem érdemes megkérdezni, mert erre tőlük sem kaphat az érdeklődő tárgyilagos választ. Nem mondhattam el, mi mindent köszönhet a népi Kína a Szovjetuniónak: nem beszélhettem a segítségről, amelyet a szovjet kommunisták a mozgalom kialakításához nyújtottak, a támogatásról a felszabadító polgárháborúban, az országépítés első lázas éveiben. S arról sem szólhattam, hogy akkor ez a támogatás az egész szocialista család közös ügye volt, s kivette belőle részét a mi népünk is. És nem mondhattam el, hogy amikor a kínai vezetés kívül helyezve magát ezen a családon, ezen a közösségen, kívülről próbál viszályt kelteni azon belül, öklét rázva az egyik tag felé és mosolyogva a másikra éppen a kívánt hatás ellenkezőjét éri el. A sok ki nem mondott

kérdést ebben a könyvben rögzítem hát, hiszen elmondani, amit láttam és megéltem, adósság és kötelesség, nem utolsósorban a kínai néppel szemben. Mert bármi is legyen az idegen véleménye arról a politikáról, amelyet a pekingi vezetők folytatnak, nem lehet nem tisztelni a kínai embert, viaskodását a természettel, nehéz munkáját, alkotó erejét, kitartását, szorgalmát, emberségét. Nem lehet nem együttérezni sorsával. Krónikám elsősorban ezt a sorsot kutatja De messzire kalandoztunk térjünk vissza a szállodába. Hogy is folytatódott az incidens? Nos, sehogy Mintha mi sem történt volna: a téma többé nem került szóba. Jómagam gazdagabb vagyok egy tapasztalattal: vitatkozni nem érdemes. Pontosabban: nem Vuval érdemes A politikai érintkezésre feljogosított káderekkel viszont lehet beszélgetni, lehet politizálni nem egyszer ők maguk keresik, vetik fel a témát. Az ilyen eszmecsere azonban nem sokat hoz a konyhára: senki

nem mond mást, mint a Zsenmin Zsipao, vagy éppen a Külügyminisztérium. Egy mondattal sem megy tovább senki Amikor például a vietnami háborúról szóló párizsi egyezményeket aláírták, a kínai Külügyminisztérium sajtóosztálya az újságírók telefonhívásaira azt válaszolta, hogy az aláírás „elősegíti a feszültség enyhítését Indokínában és Ázsiában”. Ez a válasz a kínai lapokban nem jelent meg, de amikor másnap fogadást rendeztek a nemzetközi sajtó pekingi tudósítói számára, minden jelenlevő kínai újságíró szóról szóra ugyanezt felelte. Ez volt a hivatalos és a magán kommentár egyaránt. A szóban forgó fogadást különben a kínai Tavasz-ünnep, a Hold-naptár szerinti újév alkalmából rendezték meg, először 1972 februárjában, majd egy évvel később is, a pekingi és a külföldi újságírók találkozójaként. Ezeken az évenként egyszer megrendezett összejöveteleken kívül a pekingi tudósítóknak

semmiféle állandó jellegű kapcsolata a kínai újságírótársadalommal nem volt. A külföldi újságíró partnere nem Pekingben dolgozó kollégája, hanem a sajtóosztály a Vajcsiaopuban, a Külügyminisztériumban. Félévenként egyszer a sajtóosztály hosszabbítja meg a tudósító működési engedélyét. Bár a hetvenes években ez már többé-kevésbé formaság volt csupán, korábban minden külföldi újságíró némi aggodalommal nézett a hosszabbítás napja elé. Annak nincs látható jele, hogy a külföldieket állandó egyéni megfigyelés alatt tartanák ha azonban valakit valamiért követni akarnak (amire persze volt példa) Kínában, arra rendelkezésre áll az egész apparátus. A külföldiek többsége gépkocsin közlekedik; ha meg akarják figyelni, a telefonnal felszerelt őrbódékból az őrök jelentik, amint elindul az autó. Mivel minden külföldi rezidencia előtt rendőrbódé áll, erre minden egyes külföldi esetében megvan az elvi

lehetőség, ha kocsival jár. Telefonnal vannak felszerelve a közlekedési rendőrök irányító posztjai is: így az autó útvonalát is jelezni lehet. A telefonok közelében minden bizalmas témáról beszélgető diplomata hangosra kapcsolja a rádiót, hogy az esetleges lehallgatást megzavarja. A diplomatalakások közötti mozgást elsősorban a liftkezelők segítségével lehet figyelemmel követni Automata lift csak kezelővel A külföldiek többsége emeletes, liftes házakban él. Jómagam ugyan csak a kínai harmadik emeleten laktam (a kínai számozás a földszintet veszi az első szintnek, az első emeletet a másodiknak stb.), a lépcsőházban azonban hat szint és egy felvonó is volt. Mi több, a felvonó önműködő (kínai gyártmány, Tiencsinben készült), azaz miután az ember felvitte a hatodik emeletre, az elsőről is le lehet hívni. Ezt az automataberendezést azonban kikapcsolták, különben ugyanis semmi értelme nem lett volna annak, hogy

liftkezelőket tartsanak az épületben. A liftkezelő ugyan nem tarthat számon minden külföldit és minden vendéget, az állandó kapcsolatok, barátságok azonban aligha maradhatnak rejtve előtte. Az ismerős liftesnénik egy-egy lépcsőházban már kérés nélkül a megfelelő gombot nyomták, tudták, kihez járunk. Telefonja a liftesnéninek is van, méghozzá a biztonság kedvéért a felvonóban. Szerencsére. Mikor a szisztémát még nem ismertem ki teljes mértékben, a lift-telefon mentett meg. A felvonót ugyanis kezdetben a kezelők távollétében automatikára állították, ha viszont ott voltak, csak ők vihették fel a lakókat. Mivel a liftes nem a járműben ül, hanem a bejárat mellett egy másik szobában, várni kell egy keveset, míg előbukkan. Így aztán előfordult, hogy nem vártam be a kezelőt, magam vittem fel a liftet Ilyenkor, mivel az önműködő kapcsolót kiiktatták, a kezelőnéninek kellett felcsoszognia a liftért, s a második

lépcsőmászás után tolmácsom útján üzent: várjam meg őt. Ám a következő napon ismét csak magam nyomtam meg a gombot, nem vártam a nénire. A lift nyitva áll, míg a gombokat meg nem nyomják, akkor viszont az ajtó önműködően becsukódik, és a kis kamra meg sem áll a kijelölt emeletig. Az ajtó már csukódott, amikor megpillantottam a kezelő szemrehányó tekintetét, ahogy előbújt kamrájából. Már semmit sem tehettem A kabin felemelkedett, de amikor a harmadikra érkeztünk, meg sem vártam, hogy az ajtó ismét csak automatikusan kinyíljon benyomtam az első emeleti gombot, hogy visszamenjek. Ez volt a hiba A lift ugyan lement de az ajtó nem nyílt ki. A néni kívülről kiabált, én belülről Nem értettük egymást Pillantásom a telefonra esett Hátha Feltárcsáztam irodám számát. A készülék kapcsolt Vu felvette a kagylót Kissé meglepődött, mikor közöltem, honnan beszélek, de aztán rögtön megjelent, s hallottam, amint a

kezelőnénivel tárgyal odakünn. Ezután, meglepetésemre, eltávozott anélkül, hogy bármiféle felvilágosítást adott volna. De nem sokáig töprenghettem: megszólalt a készülék, Vu hívott vissza: várjak türelmesen, rögtön jön a szerelő. A háromnegyedórás liftfogságot így telefonálással töltöttem. Később az ilyen incidensnek még a lehetőségét is kiküszöbölték. Az automatikát teljesen kikapcsolták, a liftet csak a kezelő vihette fel. (Este fél 11 után pedig lezárták a felvonót: aki ezután érkezett, mehetett gyalog; amikor egy magyar kereskedő éjszaka szívrohamot kapott a negyedik emeleten, gyalog kellett letámogatni, hogy a kórházba vihessék.) Gondoskodtak arról is, hogy a telefont ne használja illetéktelen: kis faládát készítettek, a ládához kulcsot. A liftkezelők, ha csörgött a telefon, előbb kinyitották a dobozt, kivették a készüléket, s kezdődhetett a beszélgetés. Igaz, a doboz a földön volt, ezért

ezeket a társalgásokat mindig guggolva folytatták a liftek őrei. Az antirevizionista kórház S ha már a kórházról esett szó, hadd mondjak el egyet s mást az egészségügyi ellátásról. A pekingi külföldi kolóniát két csoportra osztották: az egyikbe tartoztak a szocialista országok, a másikba a tőkés államok és a harmadik világ diplomatái. Mindkét csoport számára kijelöltek egy-egy kórházat Amikor 1969 végén megérkeztem Pekingbe, a szocialisták az „Antirevizionista Kórházba”, a tőkés világ képviselői az „Antiimperialista Kórházba” jártak gyógykezelésre, orvosi vizsgálatra. Az előbbi az ötvenes években épült, a Szovjetunió ajándékaként, korábban „Barátság-kórháznak” nevezték, míg az utóbbit a felszabadulás előtt létesítették: Rockefeller-alapítvány volt. Új, harcos nevüket a „kulturális forradalom” idején kapták, és nyilván némi ijedelmet keltettek azokban a „revizionistákban” és

„imperialistákban”, akiket itt részesítettek orvosi ellátásban. Mikor kiderült, hogy az „antirevizionista” intézményben is odaadóan kezelik a revizionista diplomaták testét, bár közben a falakon látható jelszavak és a polcokon kiállított könyvek, brosúrák tanulsága szerint eltökélt küzdelmet folytatnak káros eszméik ellen, megkérdeztem egy kínait: Tulajdonképpen miért épp azt a kórházat nevezték el „antirevizionistának”, ahol azokat kezelik, akik a kínai hivatalos vélemény szerint „revizionisták”? Partnerem mosolygott. Nem tudom. A vörösgárdisták nevezték el így Ha gondolja, megkérdezhetem őket Erre persze nem tartottam igényt, így a névadás titkait továbbra is homály borítja. Kislányom is itt látta meg a napvilágot. Terveztünk egy értesítőt Itt és itt születtem De hát hol is születtem? Az Antirevizionista Kórházban? Egy gyerek születése komoly dolog, ez pedig hazai fülben viccnek hangzik. De a

probléma megoldódott. 1971 augusztus elsején, öt nappal lányom születése előtt, a „Fanhsziu”-ból „Juji” lett, az „Antirevizionista” kifejezést ismét a „Barátság” szó váltotta fel. Így már el lehetett küldeni az értesítőt Kínában sok orvosi csodát köztük tűszúrásos érzéstelenítéssel végrehajtott műtéteket láthattam, még többről olvashattam: személyes tapasztalataink azonban a kínai egészségügyi ellátásról meglehetősen vegyesek voltak. A vezérelv szemmel láthatóan nem annyira a megelőzés, mint inkább az orvosi beavatkozás halogatása Ha egy fogtömés kiesik, nem fúrják ki a helyét: minden korrekció nélkül újra betömik. A legkisebb megfázásra zacskószámra kaptuk a tetránt. Állandó orvosa nincs a páciensnek: mindig az éppen ügyeletes doktor vizsgálja meg, kollégájának bejegyzését csak a beteg egészségügyi lapján láthatja. Házhoz nem megy az orvos: súlyosabb esetben a beteget mentővel

beviszik a kórházba. Mindez persze nem a külföldivel szembeni megkülönböztetés: ugyanígy, ilyen személytelenül működik a rendszer a kínaiakkal szemben is. Hiányzik belőle a gyógyulás egyik legfőbb tényezője, a betegnek az orvosba vetett személyes bizalma. A pácienssel nem közlik, mi a baja: felírják az orvosságot és kész. Félreértés ne essék: a jelenlegi kínai orvosi ellátás fényévnyi távolságra van a felszabadulás előttitől, a kínai ember esélye a gyógyulásra ma sokkal nagyobb betegség esetén, mint régen. De a rendszert a tömegekre, nem az egyénekre méretezték. S amikor a másféle ellátáshoz szokott külföldi találkozik ezzel a személytelen gyógyító apparátussal, és éppen aggódik egészségéért s bizonyosságot, vagy megnyugtatást szeretne akkor bizony nyugtalanul távozik. Különösen, ha szerencséje és nemzetisége révén a volt „antirevizionista” kórházba kerül míg ugyanis a tőkés pácienseket

kezelő orvosok közül sokan beszélnek angolul, a „szocialistákat” gyógyító doktorok, akik jórészt a Szovjetunióban tanultak, rendszerint egyetlen szót sem hajlandók oroszul beszélni. Csak válságos pillanatokban derül ki, hogy azért értik ezt a nyelvet. A láthatatlan fal, amely a hatvanas évek végén egyformán vett körül minden külföldit, a hetvenes években már kevésbé határolta be a nyugatiak mozgását, viszont továbbra is fennmaradt az európai szocialista országok, különösen pedig a Szovjetunió képviselőivel szemben. Van, akinek számára tágasabb, kényelmesebb, otthonosabb az üvegház. Mások számára még kényelmetlen is lehet Végső soron azonban senki el nem hagyhatja, még akkor sem, ha engedélyt kap Kína más területeinek felkeresésére. (Peking határát természetesen mindenki csak külön engedéllyel hagyhatja el.) Aki útra kel, talán többet fog látni de továbbra is csak az üveg mögül. Ha tehát ezt a könyvet

kezébe veszi az olvasó, tudnia kell, hogy az üvegház egyik lakója írta. Igyekezett olyan messzire kihajolni az ablakon, amennyire csak lehetett egyensúlyának elvesztése nélkül, igyekezett minél jobban megismerni az üvegházon túli életet. Az üvegház átlátszó, s ha rózsaszínűre festik, vagy feketére, némi tapasztalattal korrigálni lehet az eltérést. Módja volt arra is, hogy összevesse tapasztalatait az üvegház más lakóinak véleményeivel ez a bura alatt élő külföldiek legfőbb időtöltése, erre szolgál a maguk mesterséges élete a koktélokkal, az összejövetelekkel, a kínai vendéglők különtermeiben rendezett gasztronómiai ünnepekkel (mert a külföldi abban a megtiszteltetésben részesül, hogy nem ehet együtt a „tömegekkel”, ha egy mód van rá, különteremben terítenek számára), a fogadásokkal, a nagykövetségek beltenyészetével. Hogy az így szerzett ismereteket csak fenntartással lehet fogadni? Igen is, nem is.

Az üvegfalon túl a valódi Kínát látjuk, amit látunk, az igaz. A megfejtés már más lapra tartozik de a krónikás az első, aki jelzi megismerésének határait, saját fenntartásait a látottak, tapasztaltak értelmét illetően. Így ez a híradás egy küzdelem története is, hogy megismerjük, hogyan él, gondolkodik, dolgozik a kínai ember. Legalább annyira szükség volt ebben a viaskodásban a mindennapos megfigyelésre, a kitartásra, mint a következtetésre és a logikára. Kína külön világegyetem, s csillagászainak legkedvezőbb megfigyelési pontja még mindig a pekingi üvegház. Az asztronómusok sem fejtették meg a távoli csillagködök minden titkát, de távcsöveikkel, radar-tükreikkel és logikájukkal messze hatoltak, sokat megtudtak. A krónikás kérdésekkel, megfigyelésekkel, következtetésekkel dolgozik, és elmondja, amit megállapított, a hipotéziseket, amelyeket még be kell bizonyítani, és megismerésének határairól sem

hallgat. A riksa és a metró Első pekingi estém különös élménnyel zárult. A nagykövetségről dr. Réti György titkár jött ki a pekingi repülőtérre, hogy átkalauzoljon az első formaságokon. Csomagomat leraktuk a magyar nagykövetségen, majd a diplomata rögtönzött vacsorára hívott meg távolabb fekvő otthonába. Az idő gyorsan telt, mire felocsúdtunk, este 10 felé járt Taxit hívtunk Az özönvíz előtti fekete Renault a diplomataház bejárata elé gördült, Réti kínaiul közölte a sofőrrel a címet, elbúcsúzott, mi pedig elindultunk a meglehetősen gyér kivilágítású pekingi éjszakában. Nem mondhatom, hogy különösen fejlett tájékozódási érzékkel rendelkeznék, de hamarosan sejteni kezdtem, hogy a taxi nem arra megy, amerről jöttünk. Angolul szóltam a vezetőhöz, ő fejét rázta és kínaiul mondott valamit. Behajtottunk egy egészen sötét, komor mellékutcába, a kocsi lefékezett egy csukott kapu előtt, és a vezető

jelezte, hogy megérkeztünk. Mi tagadás, megijedtem Este fél tizenegy, olyan helyen vagyunk, ahol még sohasem jártam, itt magyar nagykövetség nyilvánvalóan nincs, és sem azt nem tudom, hol van, sem azt, honnan jöttünk, s a vezetővel a süketnémák dialógusát folytatjuk. Még egy telefonszámot sem tudok Ez is jól kezdődik Közben a sofőr is megértette, miért vonakodom kiszállni ha másból nem, abból már sejthette, hogy rossz helyen jár, hogy az épület előtt nem állt kínai őr. Újra megindultunk, keresztül a városon, s vagy húsz perc múlva ismerősebb tájra értünk. Követségi épületek sorakoztak egymás mellett, mindegyik előtt bőrkabátos, mozdulatlanul álló fegyveres. A gépkocsivezető többtől is megkérdezte, merre van a magyar nagykövetség, és egyszer csak, mint hajótörött a mentőcsónakot, az egyik épületen felfedeztem a címert. Épp ideje volt, mert az utca túlsó oldalán már a kínai falu kezdődött, a reflektor egy

parasztházat és hozzá tartozó disznóólát világított meg. A különös kirándulás magyarázata egyszerű volt: a magyar nagykövetség nem sokkal érkezésem előtt költözött a város szívéből a város peremére, de a taxis még nem értesült erről a változásról, és először a régi, még a Monarchia idejéből való nagykövetség rácsos kapujához vitt. Ha most felidézem ezt az élményt, csak azért teszem, mert talán ez a taxiutazás a pekingi éjszakában, az ismeretlen házak között, ez a sajátos út érzékeltette számomra a leghatásosabban, mennyire ismeretlen világba jutottam. Az utca térképe Később éppen az utca bizonyult a kínai élet viszonylag legkönnyebben feltérképezhető részének. Az utca, az élet nyilvános homlokzata, ahol minden magánember a közösség része, és minden közember egy a tömegből gyalogos, vásárló vagy éppen utas. Az utca életének tanulmányozásához nem kell külön engedély, és ráadásul a

kínai köztér nagyobb helyet foglal el a mindennapi életben, mint az európai; az emberek, különösen nyáron, szinte csak aludni térnek a falak közé (és még azt sem mindig). Igaz, kezdetben az utcáknak neve sem volt: a régi térképeket a „kulturális forradalom” elején bevonták, az utcákat átkeresztelték, aztán ahogy a forradalmi láng alábbhagyott, az új neveket se nagyon használták. Amikor tolmácsomat arról faggattam, hogy hívják a házunk előtt húzódó széles utat, diplomatikusan közölte, hogy ő bizony nem tudja, mert minden szakasz neve más, a buszon ugyan bemondják, de ő kerékpáron jár. 1971 végén ez a név-interregnum is véget ért: újra kiadták a város turistatérképét, és ezen ismét a „kulturális forradalom” előtti nevek szerepeltek az utcák, terek többségén. A pekingi Váci utca, a Vangfucsing (szó szerint: a herceg korsójának utcája, amely egy régi kínai legendára utal) 1966-ban Zsenminlu lett, azaz

egyszerűen Néputca. Mai neve újra csak Vangfucsing A keletnyugati főútvonalnak Mao Ce-tung rezidenciája előtti szakaszát a vörösgárdisták önmagukról nevezték el, ez lett a Hungvejpinglu: valaha milliószámra vonultak itt. A mi Dózsa György utunknál jóval szélesebb felvonulási útvonal ma ismét a Csungnanhaj névre hallgat. (A szovjet nagykövetség felé vezető kis utcában viszont megőrizték azt a piszkálódó nevet, amelyet 1966-ban kapott: Antirevizionista utca, Fanhsziulu.) Nevek hiányában nem volt könnyű megtanulni a közlekedést sem: először elmegyünk addig a nagy vörösesbarna házig, ott balra fordulunk, és az első térig egyenesen előre, a tér mögött át kell haladni egy városkapun . így igazodtam el az első hetekben, hónapokban, míg csak agyamba nevek nélkül is be nem vésődött a város térképe. A pekingi forgalomhoz hozzáedződni amúgy sem egyszerű dolog. A házunk előtt elvonuló keletnyugati főútvonal, amely a

Tienanmen térnél metszi az északdéli tengelyt, talán a Champs Élysées-nél is szélesebb, de a többi főutak már keskenyebbek, a mellékutcákon külön járda sem jut, és végül a hutungok sikátorok hajszálerei sokhelyütt alig félméteresek egy kerékpáros épp hogy elfér bennük. De még ezen a széles, a jövőnek épült főúton is bonyolult a forgalom Középen záróvonal, de Kínában át lehet lépni a záróvonalat. A belső sáv a személyautóké, a középső a teherautóké, buszoké, a szélső a kerékpárosoké. Igen ám, de balra kanyarodni csak a belső sávból lehet, így a kereszteződéseknél a teherautók, buszok is középre sorolnak. Jobbra fordulva a személygépkocsinak először le kell húzódnia a középső, lassúbb sávba, aztán át kell vágnia a kerékpárosok áradatán. A pekingi utcai forgalomban ugyan még a „kulturális forradalom” idején sem fogadták el a lelkes hungvejpingek ama javaslatát, hogy a zöld helyett a

piros szín jelezze a tovább-ot (mert a vörösgárdistákat, ugye, semmi sem tartóztathatta fel), de a jelzések rendszere önmagában is elég gondot okoz. Ezt a szisztémát nyilvánvalóan olyan emberek dolgozták ki, akik nagyvárosi gépkocsiforgalommal csak filmeken ismerkedtek (már amikor importáltak filmeket), és az időt korántsem tekintették pénznek. Míg ugyanis a piros piros, a zöld pedig zöld, balra kanyarodni csak zöld-sárga jelzésre lehet, miközben a három másik irányba pirosat mutat a lámpa. Ez kétségtelenül nagyon biztonságos, de kétszer olyan lassú, mintha zöldnél lehetne balra kanyarodni. Hiába széles a főút, aluljárók, kétszintes kereszteződések nincsenek, és ha az embert elhagyja a szerencséje, három egymást követő sarkon is végigvárhatja, míg előtte három irányból is befordulnak a kocsik, mondjuk minden irányból egy vagy kettő. Miután a sárgát a kanyarodás jelzésére használják, a lámpák egyik

pillanatról a másikra változnak tilosból szabadra viszont a kínai emberről mindent inkább el lehet mondani, mint hogy a közlekedés fegyelmére túl nagy figyelmet fordítana, s a jelzések változását legtöbbször egyáltalán nem tekinti kötelező utasításnak. Amikor a zöld pirosba fordul, az a kerékpáros, aki az útkereszteződéstől még öt méternyire van, nyugodt, tempós ütemben nyomja tovább a pedált. Ha a másik irányból teljes sebességgel kilőne egy kocsi, természetesen gázolás lenne a dolog vége, de a kínai kereszteződésben mindenki tudja, hogy a zöld csupán a jószándékot, nem a szabad utat jelzi. A vezető szép lassan indul tehát, megvárja, míg a kerékpárosok komótosan elhúznak előtte, s csak aztán kapcsol kettesbe. A háromkerekű triciklik egészen külön kategóriát képviselnek még a pekingi közlekedési anarchiában is, különösen, ha teherrel haladnak: rájuk hallgatólagos közmegegyezés alapján a KRESZ

gyakorlatilag alig érvényes. Mindenki tudja, milyen nehéz a dolguk, s ezért olyasfajta elsőbbséget biztosít nekik, mint másutt a mentőknek szokás. Pekingi éveim alatt nagyon sok kerékpáros balesetet láttam, de csak egyetlen egyszer voltam tanúja riksa-tricikli karamboljának. Tülkölni kötelező A képet a fogatok teszik teljessé: a keletnyugati főútvonal kivételével, ahol csak éjszaka kopognak végig, szinte mindenütt megjelennek a városban. Legtöbbször kétkerekű, gumiabroncsos járművek ezek, amelyeket egy ló vagy öszvér húz, s ott trappol mellettük egy utánfutó szamár is, a nehezebb szakaszokon őt is bevetik. A kocsis oldalt, az úttest fölé nyúló bakon szunyókál, társa többnyire a rakomány tetején nyúlik el. A rakomány, különösen a ritkább négykerekű szekereken, néha valószínűtlen magasságokba nyúlik, a külvárosi utakon a fák koronáját súrolja a négy-öt méter magasságban felrakott széna vagy kosárhalmaz. A

széles főútvonalon áthaladni kockázatos vállalkozás: a kocsis leugrik a bakról, és sűrűn ostorozza a szegény párát, úgy rohan keresztül a kordéval, a tülkölő kocsik előtt. Mert persze, ha nem mondtam volna még, tülkölnek. A pekingi forgalom éktelen dudakoncert közepette zajlik, a kürtjelzés nemhogy megengedett, de kifejezetten kötelező, s ha baleset történik, az első kérdés: dudálte? Miután lakásom a főútvonalra nyílt, reggeltől estig betöltötte a kürtjelzés zaja. A fülem már nem reagált az állandó hangzavarra, de amikor egy rádióriportot mondtam magnóra, hangkulisszaként a balatoni műút lármájához fogható zsivajt fedeztem fel. A közlekedési fegyelem hiánya szinte elkerülhetetlenné teszi a kötelező dudaszót és a kínai utcák fantasztikus lármáját (a hangártalom, úgy látszik, nem nagyon aggasztja a kínaiakat, bár a mai autóforgalom viszonylagos korlátozottsága mellett is sokszorosa a néhány évvel

ezelőttinek, következésképp a zaj is nőtt). A pekingi közlekedési rendőrség egyébként dicséretre méltó, de jobbára teljesen eredménytelen kísérleteket tesz a közlekedési morál javítására. A rendőrök néhány százan vannak az utcákon, a kerékpárosok több mint egymillióan, s ez eldönti a kérdést. Bizonyos értelemben patetikus látvány a közlekedés őre, amint kerek dobogóján, fehér zubbonyában (amely a „kulturális forradalom” után, 1972. május elsején adott csínt a rendőröknek) megpróbálja jobb belátásra bírni a biciklisek szüntelenül áradó tömegét. Mintha valaki egy erdei patakot igyekezne meggyőzni. Az egyikre rákiált, de ott a következő Az egyiket leállítja, de a többiek lassítás nélkül suhannak tovább. Ha piros a jelzés, befordul jobbra a keresztező utcába, ott nagy ívben megfordul és már halad is tovább az eredeti irányban. Kis vétségért bírság nincs, csak figyelmeztetés és bírálat

jár és miféle nagy vétket követhet el egy kerékpáros . A kereszteződés közepére állított dobogón kívül amelyre a nyári hőségben nagy strandernyőt erősítenek , minden sarkon irányítófülke is van, az esetek többségében hangszóróval felszerelve. A lámpákat kapcsolgató rendőr hangszórón neveli a forgalom résztvevőit, rákiabál a szabálytalanul haladókra, de igazi fellépésre csak baleset esetén kerül sor. A fülke mellett a sarkon rendszerint korlát áll, s a rendőreiket nagy becsben tartó pekingi gyerekek a korlátról lóbálva lábukat figyelik a népnevelés hatását, egész addig, míg maguk is fel nem pattannak apjuk kerékpárjára, hogy a lehető legmerészebb manőverezést vigyék végbe a járművek között. Ezeknek beszél? Igazságtalan lennék a pekingi kerékpárosokhoz, ha nem szólnék a külföldi vezetők szabálysértéseiről. Az anarchia ragadós, s ha valaki jegyezné az egy főre eső szabálytalankodásokat, a

diplomata rendszámú kocsik úrvezetői valahol a lista élén tanyáznának gyorshajtás, szabálytalan előzés és egyéb bűnök miatt. Mivel a pénzbüntetést Kínában csak a legritkább és legsúlyosabb esetekben alkalmazzák, a rendőrök nevelő célzatú szónoklatai, amelyek általában pillanatok alatt egybegyűlő népes kínai hallgatóság előtt hangzanak el, még hatástalanabbak, mint egyébként. Az ok egyszerű: ilyenkor még a kínaiul perfektül tudó vezető is széttárja karját, és csak két, védelmet nyújtó szót ismétel: putong, putong, nem értem, nem értem. Ez a módszer, hacsak nem történt baleset, általában beválik: egy idő után a rendőr, különösen, ha a „putong” bűnbánó arckifejezéssel párosul, bosszúsan legyint és útjára engedi a szabálysértőt. A pekingi krónika egyik legkedvesebb anekdotája éppen egy ilyen helyzettel függ össze. Tudnivaló, hogy a külföldiek gyerekeit karonülő kortól fogva kínai

gyermekgondozónők pesztrálják, és így sokan hároméves korukra egész tűrhetően gagyognak a pekingi dialektusokban. Egy ízben egy angol diplomatát állított meg egy ma már kideríthetetlen közlekedési vétség miatt a rendőr, behajolt az ablakon és dühösen magyarázott. A diplomata, aki nagyon sietett, gyorsan ismételgette, hogy „putong”, de semmi hatást nem ért el, a rend őre szemmel láthatóan nem adta fel hitét a szó erejében. Ebben a pillanatban a hátsó ülésen tökéletes kínaisággal megszólalt az ügyvivő hároméves kisfia: Ezeknek beszél? Egy szót sem tudnak kínaiul! A rendőrnek torkán akadt a szó, és útjára bocsátotta a külföldi ördögöket. Az ügyvivő, aki tényleg nem tudott kínaiul, csodálkozva faggatta fiát, mit is mondott: így derült fény a varázsszóra. Ám előfordult az is, hogy a külföldiek súlyos karambolokat okoztak vagy éppen ők váltak szabálytalanul vezető kínai sofőrök áldozataivá.

Legtöbbször a hirtelen irányt változtató kerékpáros okozta a tragédiákat Ha a külföldi volt a felelős, börtönbüntetést ugyan nem szabtak ki rá, de sokezer jüanos kártérítést kellett fizetnie. A gyakori balesetekről szólva a kínai társadalom egyik értő megfigyelője mondotta: a kínai tulajdonképpen gyalogos nemzet. A kerékpárt még valahogy befogadja, hiszen ha valami baj történik, a kerékpárosnak is lába törik, még talán a lovaskocsit is, hiszen hajtóval vitatkozni lehet, de az autó személytelen vastömegéhez egyszerűen lelkileg nem tud alkalmazkodni. A dudálás Pekingben kötelező, de a járókelőben korántsem kelti a veszély érzetét. Egy-két pillanatig még nyugodtan néz a feléje száguldó járműre, amíg végül is félreugrik, néha éppenséggel a rossz irányba. A kínai fővárosban évről évre megrendezik a közlekedési fegyelem hónapját. Ilyenkor hangszórós kocsik járják a várost, forgalmi tanácsokat

sugároznak, s az utcasarkokon a kisiskolások hirdetik a szabályokat. A „kulturális forradalom” idején a nemes missziót egyik kezükben a Mao-idézetek bibliájával, a másikban kis hangtölcsérrel bonyolították le. Felsorakoztak a sarkon, s mikor a kerékpárosok ötös sorokban érkeztek egymás mellett, kórusban kiabálták azt a KRESZ- szabályt, amely szerint kerékpárosok nem haladhatnak egymás mellett. Az egyik kampány idején a kisiskolások különösen aktív szerepet kaptak: amíg a lámpa pirosat mutatott, egyszerűen elállták a kerékpárosok útját. Mindez ugyan nem sokat használt, de reménykedni lehet, hogy legalább ezek a gyerekek jobban betartják majd a közlekedési utasításokat. Egyén és tömeg A tömeges fegyelmezetlenség különös jelenség egy olyan országban, amelynek politikai apparátusa éppen a tömegek megszervezéséről híres, de talán összefügg e szervezés sajátos módszereivel, a tömeghatás különleges

metódusaival. A különböző fegyveres testületek ugyan ott vannak a háttérben, de szerepük többnyire az, hogy súlyt adjanak a társadalmi kényszernek. A sejtekbe szervezett kínai társadalom minden egyénre ellenállhatatlan erkölcsi nyomást tud gyakorolni a sejteken belül. Ilyen sejt a lakóhelyi körzet Nem kötelező az érett korban kötött házasság, de a hivatalos direktívák nyomán a környezet ellenállásába ütközik az a fiatal, aki sietteti az esküvő napját (bár, mivel a közerkölcs elítéli a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat, ez érthető lenne). Ilyen sejt a munkahely. Senki sem ismeri be szívesen, hogy hibázott vagy éppen a politikai ellenségek táborába került, de ha ezt állapítja meg róla a vezetés, munkahelyén egyik „tömegbírálati gyűlés” követi a másikat egészen addig, amíg be nem vallja hibáját, ami a megbocsátás előfeltétele. Ilyen sejt a falusi munkacsapat Kínában milliókat irányítottak

városról falura, s a manipulált légkörben ez elől nagyon kevés fiatal tudott kitérni. De a kerékpárosokat nem tudták rendre szoktatni, egyszerűen azért nem, mert az erkölcsi nyomás előfeltétele a zárt közeg, a szűkebb közösség mozgósítása, maga a szervezettség, az utcai forgalom azonban természetéből következően alkalmi jellegű, a kerékpáros névtelen, és így a rendőr „bírálatának” nincsenek következményei. A pénzbírság viszont olyan intézkedés lenne, amely a kínai fegyelmezési szemlélettel egyelőre összeegyeztethetetlen. Más kérdés, mi lesz akkor, amikor a rendőrök liberalizmusa már magát a közlekedést veszélyezteti. A Vangfucsingról 1973 elején már ki kellett tiltani a biciklistákat, annyira megnőtt a forgalom (a kerékpárosok addig mindenütt szabadon közlekedhettek). Az intézkedés olyan szokatlan volt a pekingi ember számára, hogy az utca két bejáratánál azóta is két rendőr őrködik, hogy a

makacs kísérletezőt leszállítsa járművéről. A gépkocsiforgalomra ezzel szemben nagyfokú udvariasság és előzékenység a jellemző (talán a kerékpárosokkal kapcsolatos liberalizmus is az udvariasság egyik formája .) A lassabban haladó járművek vezetői általában a sofőrfülkéből jelzik a mögöttük haladó gépkocsinak, hogy előzni szabad, lehúzódnak az út szélére a kivagyiság autós megnyilvánulásaival legfeljebb a lefüggönyözött állami kocsik vezetőinél lehet találkozni. A kínai sofőröket nagyon alaposan képzik ki, vizsgájuk egyike a legnehezebbeknek a világon (manőverezés botok között és utcai forgalomban), s a kocsikat mintaszerű gonddal tartják karban. Ha a közlekedési morál némi fényt vet a kínai jellemre, az, hogy mi minden mozog a kínai utcán, a kínai állapotokról beszél el valamit. Elsősorban ismét csak a két kerék utasait kell említenem, hiszen minden harmadik-negyedik pekingi felnőtt annak

tekinthető. A külügyminisztérium egyik diplomatája egy ízben, mikor vidéki kirándulásunkon egy biciklista hirtelen fékezésre kényszerítette buszunkat, elkeseredetten csóválta a fejét: Szörnyűek ezek a kerékpárosok, én mondom, nincs borzasztóbb, mint egy ember két keréken. És maga, Csi úr, hogyan jár be a minisztériumba? kérdezte az egyik kíváncsi nyugati tudósító. Csi szája a szokásosnál is szélesebbre húzódott: Természetesen kerékpáron. Egymillió kerékpáros Kínában senkinek sem lehet magánkocsija, a motorkerékpárgyártás elhanyagolható (jobbára katonák száguldoznak oldalkocsis motorokon), így a kínai ember autója a bicikli. Egy kerékpár ára 150200 jüan között változik, ez az ötven jüanos átlagbér mellett három-négyhavi fizetésnek felel meg, de egy egyetemi tanár már egyhavi jövedelméből megvásárolhatja. A pekingi kerékpár-szakboltnál jobban felszereltet alig láttam, a kínai embernek szenvedélye,

szerelme a bringa. S a kerékpár olyan nagy befektetés, hogy tulajdonosa már nem szívesen száll közforgalmi járműre, ami „pénzbe kerül”. Tavasztól őszig jómagam is szívesen ültem Pekingben két kerékre, a kínai azonban még a ritka, de annál kellemetlenebb havas napokon is biciklin közlekedik. Vu és Tung, a tolmács és a bejárónő szinte mindig két keréken érkezett. Hajnalban, ahogy kitekintek a keletnyugati főútvonalon, mindennap valóságos folyam hömpölyög a túlsó oldalon, a kerékpárosok végtelen sorban nyomják a pedált, hogy még időben beérjenek a város keleti peremén füstölő gyárakba. Sok kerékpáros vásárol még egy kereket, külön tengellyel a bicikli hátsó kerekéhez kapcsolja, a tengely fölé ládaszerű oldalkocsit eszkábál, s abban viszi jobbra-balra nézegető gyerekét az üzemi óvodába, vagy ünnepnapon látogatóba. Délután öttől, a nyugvó nappal szemben, az innenső oldalon ömlik visszafelé,

fáradtabban, néha éppenséggel a küllők fölött szunyókálva, az emberáradat. Gyakran erős szél fúj: röpíti a munkásokat keletre, de kínlódássá változtatja az utat visszafelé; a gyengébbek ittott le is szállnak járművükről. Esőben plasztik-köpenyt terítenek maguk fölé, a téli hidegben vattával bélelt zubbonyokkal, pulóverekkel és jéger-alsókkal védekeznek, de jönnek, suhannak, csöngetnek rendületlenül, hármas-négyes csoportokban, útközben beszélgetve, nevetgélve, kiabálva, vagy éppen a semmibe révedve, az autók előtt döbbenten fékezve és a földre ugorva, tavasszal a homokviharokban, nyáron az égő melegben és a zuhogó monszun-esőben, ősszel a szelíd verőfényben, télen a száraz, metsző szélben, jönnek megszámlálhatatlanul, Peking kerékpárosai. Ők az út arisztokratái. Riksás epizódok Az út proletárja a háromkerekű riksa hajtója, aki nem közlekedik, hanem dolgozik az úton, aki a lábával keresi a

kenyerét, aki nem határozhatja meg szabadon, hogy mikor teszi félre a küllőskereket. A riksás életét csak elképzelheti az ember: senkit, de senkit Kínában nem visznek egy riksás szállítóhoz látogatásra. Az idegen üzemekbe megy, ipari munkásokkal vagy kommunák paraszttagjaival beszél, a riksás nem téma. Nem téma, csak van, mert Kínában még mindig az ember a legolcsóbb munkagép. A fejlődéshez, az előrehaladáshoz sokmillió ember fizikai munkája, erőfeszítése biztosítja az „eredeti tőkefelhalmozást”, s ebből a városon elsősorban a riksás látható (néha, nem is olyan ritkán, még nő is nyomja a tricikli pedálját). Kuli, azaz gyalogos, aki kis targoncán húzza maga mögött utasát, kuli, akiről oly megrendítő riportot írt Egon Erwin Kisch, nincs többé a népi Kínában. A személyszállító riksák Pekingben kiveszőben vannak, külföldi már régóta nem is használhatja a triciklis személyszállítót. A teherszállító

riksás viszont megszokott figura a kínai fővárosban. Amikor megérkeztem, 200 kilós utazóládámat riksán hozták az állomásról a lakásra Kissé bizalmatlanul nézegettem: hogyan tudják felemelni ezt a súlyt? A pekingi riksa voltaképpen egy sima rakodófelület három keréken. A riksás, ládámat társával együtt úgy fordította, mintha gyufaskatulyát állítana élére, majd hátsó kerekénél az ég felé fordítva melléállította saját járművét, és ezek után ládámat egyszerűen a szállítóeszközzel együtt hozta vízszintes helyzetbe, a két hátsó kereket használva a fordulat tengelyéül. Így viszonylag kis erőfeszítéssel egy emelőt vagy darut takarított meg. A szakma titkai A riksaszolgálat egyébként szigorúan a szállításra korlátozódik. Egy ízben üveglapokat hozattam íróasztalomra. A riksaszolgálat közölte, hogy a lapokat elhozzák, de fel és le nem rakják, mert nem vállalnak érte felelősséget. Megkértem Vút, a

tolmácsomat, kérjen embereket a rakodáshoz Az ellátószolgálat közölte, hogy az adott napra nincsenek emberei. Akkor talán mi felhozhatnánk, mondtam Vúnak Az nem lesz jó, felelte, mert mi történik, ha eltörik. Elvesztettem a türelmemet: Majd fizetünk valakinek egymillió jüant és akkor csak fel lehet hozni három üveglapot, mondtam dühösen. Olcsó humorom hatása leírhatatlan volt Mit akartam ezzel mondani, kiabált tolmácsom. A kínai népet nem lehet megvásárolni semmiért Meg akartam talán sérteni a kínai népet? Sietve szabadkoztam, de a vihar csak jó sokára ült el. Végül a megenyhült Vúval együtt leemeltük az üveglapokat a riksáról, a riksás felelősség nélkül barátságból segített, és elhelyeztük az egyik üveglemezt az én íróasztalomon, a másikat Vu munkaasztalán, a harmadikat a dohányzón. A riksások általában barátságos emberek, talán a nehéz munka teszi. Egy ízben feleségemmel kerékpáron indultunk a

nagykövetség felé, és útközben kitűnt, hogy leeresztett az egyik gumi. A kerékpárpumpa nem működött, mit volt mit tenni, leállítottam egy arra haladó riksást és elkértem a pumpát, amely mindig ott van a rakodófelület alatti kis ládikában. A kopaszra borotvált fejű öreg (vagy talán nem is olyan öreg: a riksások kora kiismerhetetlen, bőrüket kicserzi a nap, izmaikat száraz inakká edzi az idő, szemük alá árkokat vés az erőfeszítés) barátságosan dörmögve leszállt járművéről, és akárhogy tiltakoztam, maga fújta fel a leereszkedett tömlőt, aztán köszönetét se várva újra paripájára szállt, és tovahajtott. S ha már itt tartok, hadd mondjam el: egyszer, egyetlen egyszer ültem személyszállító riksán is. Hszianban, Senhszi tartomány fővárosában történt egy vidéki úton, amikor ebédszünetben elkódorogtunk egy kis sétára. Későn kaptam észbe: már vissza kellett volna térnem a szállodába, hogy résztvehessek

újságírócsoportunk délutáni programján. Futva indultam visszafelé, amikor pillantásom egy riksára esett: Hszianban persze sokkal általánosabb, mint Pekingben. Az ember látta, hogy nagyon sietek Pillantásunk találkozott Kérdőn ránéztem, ő bólintott, és hozzám kerekezett. Talán egy kilométert vitt, közvetlenül a szálloda előtt azonban leállítottam Attól tartottam, hogy a Külügyminisztérium munkatársai félreértik, ha riksán tűnök fel a bejáratnál. Nem is csodálkoztam volna, ha félreértik: Sanghajban láttam a külföldi hajók becsiccsentett tengerészeit, akik riksát béreltek és kiáltó pózban pöffeszkedtek, nyilvánvalóan élvezték, hogy egy ember nyomja előttük a pedált. Akkor magam is szégyellni kezdtem, hogy külföldi vagyok, s a felháborodott kínai járókelők talán egy kalap alá vesznek a részeg matrózokkal. Emellett nyilvánvaló volt, hogy Hszianban a külföldiek számára van elég taxi és busz, s a riksásnak

sem szabad külföldit szállítania. A sarkon tehát leszálltam a háromkerekűről és fizetni akartam. Az ember fejét rázta Juji, mondta, barátság Ezzel az egy szóval a viszony, amelyet az előbb még rejtegetni próbáltam, egycsapásra megváltozott. Addig úgy tűnhettem fel, mint a régi „külföldi ördögök” pózát utánzó távoli utód, s igyekeztem is behúzni a fejem, nehogy feltűnést keltsek a főutcán. Így ismét egyenlőkként álltunk szemben: a néhány filléres kereset helyett a riksás a félreérthetetlen gesztust választotta, amely eltüntetett közöttünk minden távolságot, minden különbséget: ember volt, aki segített a másikon annak szorultságában. A teherszállító riksa különben nemcsak árut szállít Pekingben, nemcsak két méter magasságban felhalmozott színes gyapjúfonalat, ládákat, nemcsak gépalkatrészeket, téglát, üvegeket, búzát, zöldséget, hulladékot, cementet, kosarakat, porcelánt, papírt. Utasai is

vannak Riksás visz sok kínait utolsó útjára, a temetőbe, a hamvasztóhoz takaróval letakarva zötyög a halott a hosszú úton. De láttam teherszállító riksát, amely szülő asszonyt vitt lapos felületén a kórházba. A vajúdó asszony mellett ott ült egy másik, aki a kezét szorította, a riksás meg puhán, egyhangúan nyomta a pedált, s a kórház bejáratában már várta őket az orvosnő, aki az én kislányomat is világra segítette. Teherszállító riksán viszik a járóképtelen beteget a kórházba, vizsgálatra vagy beutalásra, mert Kínában nem jön házhoz az orvos. Ilyen járművön kirándul vasárnap a család a Nyári Palotába A volánt felváltva tapossa a család minden erősebb tagja, hátul ott ül a nagymama, a mama, a két nagy gyerek és viszik a totyogó óvodást is. A gyerekek néha ezzel a triciklivel barangolnak városszerte: van annál nagyszerűbb, mint amikor három srác kuporog hátul, egy pedig, (mindig más) elöl nyomja

a pedált, és szabad a pálya, szabad minden irány? Vagy éppen, egy elszalasztott fotó: zuhog az eső, a nagy úton egy plasztikköpenybe burkolózó riksás nyomja a pedált, háta mögött, a rakodófelületre helyezett kis bambuszszéken egy asszony ül, kezében nyitott fekete esernyő, így haladnak át a záporon, át Pekingen. De a legáltalánosabb kép: egy, két, három, öt vagy éppen tíz riksa sorban, azonos rakománnyal, lassan, komótosan vág át az úton. Hány riksás ér fel egy teherautóval? És hány embernek ad még mindig kenyeret a három kerék? S a másik, visszatérő, örök-egyforma mozdulat: az enyhe emelkedőn, vagy mérsékelt ellenszélben a riksás felágaskodik üléséről, testének minden súlyát, izmainak minden erejét a gravitáció ellen fejti ki, hogy előresegítse a rakományt, amely tulajdonképpen így több, mint amennyit elbírhatna ember. Az arrahaladó kerékpárosok ilyenkor baráti mozdulattal meglendítik egy kicsit a

járművet, gyerekek futva tolják egy ideig a triciklit, de a fő teher mégiscsak a riksásé. Különben külföldi ma már nem rendelhet teherszállító riksát: az ő áruit teherautóval viszik, ennyivel drágább a szállítás, de ne legyen számára olcsó csak azért, mert Kína még elmaradott. Tulajdonképpen érthető A millió személyi, emberi hajtású jármű nem zárja ki a tömegközlekedés más, korszerűbb formáit. Peking földszintes város, óriási távolságokkal: a forgalmat piros-sárga autóbuszok és kék-sárga trolik bonyolítják le. Valaha villamos is közlekedett, de síneit már a hatvanas években felszedték. A menetjegy 5 és 10 fen (a gyorsforgalmi járatnál) között változik, átszálló nincs, viszont egy havi bérlet ára csak 3 jüan (1 fen =10 fillér, 1 jüan = 10 forint). A fővonalakon pótkocsis járművek közlekednek, ennek ellenére a csúcsforgalomban óriási a zsúfoltság, a nap többi szakaszában pedig sokat kell várni a

megállókban. A tömegközlekedésben a kínai ember nem olyan fegyelmezett, mint az orosz vagy az angol, a megállókban gyakori a tolakodás. Végül is úgy próbálták megrendszabályozni az utasokat, hogy a kalauzok mint a Zsenmin Zsipao írta: szolgálaton kívül a csúcsforgalomban sorbaállították a várakozókat. Ha megjelenik a hivatalos közeg, a tömeget azonnal meg lehet szervezni. A pekingi kalauz (mert, mondanom sem kell, Pekingben minden kocsin és pótkocsin kalauz teljesít szolgálatot, itt még nem fenyeget a munkaerőhiány) amúgy is sokoldalú tevékenységet fejt ki. A kocsikba ugyan nem kell olyan hangerővel besürgetnie az utasokat, mint Pesten szokás (a busz, mint zárt egység, kialakítja a maga közösségi morálját, azt, hogy tessék beljebb fáradni, ha nem száll itt le az első megállónál), viszont a jegyeket eljuttatni a távoli sarkokba nem egyszerű, az emberek kézről kézre adnak pénzt és jegyszelvényt. A kerékpárosok

figyelmeztetése is a kalauz feladata Először nem nagyon értettem, miért van a busz egyik első ablaka még télen is nyitva. Aztán kiderült: a nyitott ablak arra szolgál, hogy a kalauz rajta kihajolva kiabáljon a túl közel merészkedő kerékpárosokra. Mindebből az olvasó azt is sejtheti, hogy a kínai tömegközlekedési eszközök sebessége nem nyaktörő: a pesti tempóhoz képest elképesztően lassan cammognak, de végül is megérkeznek, és ez a fő. A buszok és trolik manapság Kínában készülnek, de látni korábban importált Ikarus és Tatra buszokat is. Az ötvenes évek elején Pekingben tanuló magyar ösztöndíjasok a krónikás számára felelevenítették a „régi idők moziját”, az akkori közforgalmi járművek emlékét is. A buszokat fagázzal hajtották: az energiát égő faszén gáza adta A sofőr minden harmadik-negyedik megállónál leszállt, megrakta a kályhát, az utasok pedig szemüket törölgették a csípős füst miatt. E

jelenetet elképzelvén, megértem, mennyire modern város a mai Peking Különjárattal a metróban No meg itt a metró, a rejtélyes földalatti is. A metró már akkor készen állt, amikor kiérkeztem a kínai fővárosba. Az 1969 október 1-i felvonuláson egy hatalmas mozgó platform a földalatti szerelvények makettjét vitte a Tienanmen emelvényén álló vezetők elé, s a felemelő jelenetnek magam is tanúja lehettem, amikor megtekintettem a nagy eseményről készített színes dokumentumfilmet. A földalatti tabu volt Pekingbe látogató külföldi delegációkat meghívtak egy-egy sétautazásra a mélybe, de egyébként az életnek nem sok jelét mutatta még legalább két évig. 1971-ben aztán megindult a forgalom szigorúan válogatott közönség számára. Külföldi nem is álmodhatott arról, hogy lesiessen lépcsőin: a bejáratnál felháborodott arccal jelezték, hogy nincs ott mit keresnie. A kínai utasok a külföldi előtt kiismerhetetlen rendszer

szerint vehették igénybe: látni lehetett, amint papírokat mutatnak fel, és eltűnnek a bejáratban, vagy éppenséggel sorbaállnak. De hogy kik a boldog utazók, miért éppen ők és milyen alapon, ezt senki sem sejthette. 1973 januárjában a Külügyminisztérium abban a megtiszteltetésben részesítette a külföldi tudósítókat, hogy egy fagyos délelőttön megmutatta nekik a 23 kilométeres keletnyugati fővonalat, amelyhez abban az időben már építették az észak déli irányban induló körpályát is. (A metró a sík vidéken fekvő Pekingben alapjában véve igen egyszerű eljárással, fúrópajzsok nélkül épül: előbb egy nagy, 20 méternél mélyebb árkot ásnak, ott betonból kiöntik a két párhuzamos alagutat, majd az egész konstrukciót újra befedik. Ennek megfelelően viszonylag olcsó is, 1500 jüan méterenként, másfél millió kilométerenként.) A látogatás a katonai múzeum épülete előtti megállónál kezdődött (a katonai

múzeum a keletnyugati főút nyugati szakaszán egyike azoknak a monumentális épületeknek, amelyeket a „nagy ugrás” idején húztak fel Pekingben, és mint a többi múzeum, 1966 óta legfeljebb alkalmi kiállításoknak ad helyet). A választás alkalmasint azért esett erre a megállóra, mert itt a neonvilágítás fényereje igen nagy, a műmárvány borítás tökéletes, s még mozgólépcső is volt (amivel egyébként csak kevés megállót szereltek fel, hiszen a sínek a felszíntől mindössze húsz méter mélységben helyezkednek el). Meghallgattuk a metró felelős elvtársának beszámolóját az építésről és a forgalomról, majd beszálltunk a ránk várakozó szerelvénybe, és mindkét irányban végigsuhantunk a vonal egész hosszán. A kocsi ugyan valamivel keskenyebb volt a mi metrónkénál, de egyébként nem volt benne semmi feltűnő, ilyenek a földalatti szerelvények mindenütt a világon azzal a különbséggel, hogy olyasfajta utazást, mint

mi, más fővárosokban csak hajnali kettő felé tehetne meg az ember, ha ennek érdekében beindítanák számára az egyik szerelvényt. Mi ugyanis időről időre megálltunk különjáratunkkal, az újságírók, a Külügyminisztérium sajtóosztályának munkatársai, a metró bennünket kísérő munkatársai kiözönlöttek a peronra, a tudósítók fényképeket készítettek a batyuikkal és gyerekeikkel ott várakozó kínaiakról, vagy éppen arról a szenzációs eseményről, hogy kínai utasok ki-, illetve beszálltak a szembejövő járat ajtaján (a japán tudósítók még aznap képtávírón továbbították a Polaroid-kamerákkal készített szenzációs pillanatképeket, és másnap a tokiói lapok mind közölték az egzotikus fotókat). Öt-tízperces lézengés után folytattuk az utat, míg csak be nem értünk a végállomásra. Nem, nem futott belénk a mögöttünk haladó járat, szemmel láthatóan semmiféle problémát nem okozott, hogy legalább húsz

perccel lassabban tettük meg az utat, mint különben nyilvánvalóan szokás. A pekingi metró látogatásunk napján még nem működött teljes kapacitással. A problémákról maguk a metró építői beszéltek, amikor visszatértünk a fehér asztalokhoz. A kocsik még túlságosan zajosak, az állomások világítása nem mindenütt megfelelő (néhol olyan, mint egy vidéki állomás váróterméé), helyenként beszivárgások is akadnak. Egyelőre a zajszint csökkentésén dolgoznak A földalattit a látogatás idején naponta 2040 ezer ember vette igénybe, a szerelvényeket biztonsági okokból tízpercenként vagy negyedóránként indították. Ha majd teljes kapacitással dolgozik, sok százezer embert fog szállítani Mikor lesz ez? Amint biztosítani tudják a feltételeket. Igaz az, kérdezte az egyik tudósító, hogy a metró kapcsolatban van az 1969 óta kiépített óvóhelyrendszerrel? A földalatti felelős munkatársa egy pillanatig sem habozott. Pekingben

az a mondás járja, hogy a kis alagutak a nagy alagutakba futnak, a nagy alagutak pedig a metróba. Afelől pedig semmi kétség, hogy míg látogatásunk idején a metró közlekedési jelentősége elhanyagolható volt, óvóhelyként akkor is felhasználhatták. De hát ki fenyegeti Kínát? Ássatok alagutakat Az alagútrendszer, amelyre vendéglátóink céloztak, 1969 őszétől épül a kínai fővárosban. Amikor kiérkeztem, a főutakon és a hutungokban egyaránt két-három méter magas földhegyek tornyosultak. Ahogy a „nagy ugrás” idején városszerte vasat olvasztottak rögtönzött kis kohókban, most ástak. Ha sor került egy házra, gyékényből afféle spanyolfalat húztak eléje, a gyékény mögött pedig lázas ütemben folyt a munka. A földet kosarakban, talicskákon hordták a házak elé, asszonyok homokot szitáltak és betont kevertek, teherautók szállították a téglát és törmeléket annyit, hogy a Hszincsao szálloda közelében mesterséges

hegyet építettek az így kitermelt földből. A hegyet be is fásították, a jövőben talán kilátó pavilont is emelnek tetejére, mint a kínai császárok a Téli Palota építésénél kitermelt földből magasított Széndombra. Azokban az időkben az egyik leggyakrabban idézett mondat arra szólította fel a világ népeit, és persze elsősorban a kínait (mivel a többi címzettek nemigen értesültek róla), hogy azonnal tegyék meg az előkészületeket egy olyan háború ellen, amelyet az imperializmus és a „szociálimperializmus” (értsd: a Szovjetunió) robbantana ki. Azaz a főváros lakóit azzal rémítgették, hogy a Szovjetunió atombombát készül dobni városukra, és azzal biztatták őket, hogy az üzletekben ásott pincék és a külvárosi házak udvarán cikcakkozó futóárkok mentik majd meg életüket. A pekingiek éjjel-nappal ástak, és hasonlóképpen dolgoztak az emberek Kína minden városában. A külföldi nagykövetségek kínai

alkalmazottai karikás szemmel, fáradtan jártak dolgozni: éjjel lakóhelyükön vették ki részüket a közös védelemből. Lakások nem épültek, csak pincék Az embernek érthetően fontosabb az élete, mint az otthona, de a pinceásás utólag visszatekintve is elsősorban a fenyegetettségi pszichózis megteremtését célzó tömegkampánynak tűnik. Ha Kínát azóta sem érte atomtámadás, nyilván nem annak köszönhető, hogy a feltételezett agresszor visszariadt a vangfucsingi cipőboltban ásott óvóhelytől, hanem annak, hogy senki sem akart támadást indítani ellene, sem atomfegyverrel, sem anélkül. De érthető, hogy az emberek fáradtak voltak és komorak, és talán féltek is. Jómagam egyszer sem jártam e földalatti labirintusban, de nyugati kollégáimat több ízben is meghívták a mélyükbe. A Times tudósítója szívesen látott vendég volt a pekingi óvóhelyeken, de a szovjet újságírókat nem hívták meg, sőt azoknak az országoknak a

tudósítóit sem, amelyek szolidárisak a Szovjetunióval. Az olvasó talán megbocsát, ha ezekután nem saját tapasztalataim nyomán ismertetem a föld alatti birodalmat, hanem kollégáim élményei és beszámolói alapján. Több csoport is járt a mélyben Valamennyi látogatás úgy kezdődött, hogy a kiváltságos hírlapírók és kínai vezetőik Peking egyik forgalmas üzleti negyedében beléptek egy ruházati boltba vagy egy papírkereskedésbe, a helyiség egyik sarkában valaki felemelte a csapóajtót, és a kis csapat a döbbenten pislogó kínai vevők szeme láttára leereszkedett az ismeretlenbe. Kalauzaik keskeny folyosók labirintusán vezették őket végig, jobbra-balra kisebb-nagyobb helyiségek, sőt termek nyíltak, ventillátorok zümmögtek és hangosanbeszélő sugározta a forradalmi indulókat. Az óvóhelyrendszert ellátták önálló áramforrásokkal, élelmiszertartalékokkal, a különböző összekötő folyosók segítségével úgy

közlekedhet az ember itt, mint Victor Hugo hősei a párizsi csatornákban. (Mellesleg: a kínai főváros korábban sem alápincézve, sem alácsatornázva nem volt, s talán ez is magyarázza az ásási lázt; másutt ugyanis a házak pincéje természetes védelmet nyújt.) A párizsi csatornákban persze nem voltak olyan kis üzletek, aminőket a pekingi felfedezők találtak a folyosók egy-egy pontján. Nem hiányzott az ülésterem sem a séta végén a tudósítókat földalatti sajtókonferencián világosították fel arról, hogy míg a rendszer első szintje négy méterrel van a felszín alatt, épül a második is, amely nyolc méter mélységben húzódik, s hogy riadó esetén mint tűnhetne el a mélyben az üzletutca összes vevője. A metró sajtóértekezletén kérdező nyugati tudósító természetesen már járt az óvóhelyeken, s az alagutakról szóló képes kínai válasz után megtette a logikus következő lépést is: Ezek szerint nem tévedünk, ha

azt mondjuk, hogy ez az állomás valahol rendelkezik egy bejárattal, amelyen át eljuthatunk az óvóhelyekre? A metró felelőse kissé zavarba jött, de aztán elhatározta magát: Nem tévednek . És atombiztos a metró? Én természetesen nem vagyok katona felelt a kínai felelős, akiről mindenki biztosra vette, hogy katona , és így nem tudhatom, atombiztos-e vagy sem, de úgy gondolom, kiállna egy atomtámadást. Mindenki szorgalmasan jegyzetelt, csak mellettem sustorgott, szinte magában, egyik kollégám: No, azért nem szeretnék itt lenni egy atomtámadás idején. Így ért véget látogatásunk a föld alatt. Azóta sem jártam a pekingi metróban Egy ízben ugyan az a hír terjedt el, hogy megnyitották a külföldiek előtt, és James Pringle, a Reuter vállalkozó szellemű tudósítója azonnal, személyesen ellenőrizte a hírt. A vállalkozás részletes lefolyásáról ugyan nem adott tájékoztatást, de annyit azért elmondott, hogy a szerelvényre nem

jutott fel, s a nyitásról szóló hír pekingi kacsa a javából. A pekingi metrón csak az a külföldi utazhat, akit a Külügyminisztérium hív meg, és az is csak egyszer. Vekker, piros könyvecskével Tulajdonképpen négy év alatt sem tudtam teljesen megszokni a különös érzést: az embert bámulják. Amint kisétáltam a nagykövetség kapuján, a kínai őrök állhatatosan befogtak szemük sugarába, és lassan forgatták fejüket egészen addig, amíg el nem tűntem látómezejükből. Kezdetben, amíg meg nem szoktam ezt a leplezetlen fixálást, zavaromban köszöntem. Nihao. A keskeny szemek még jobban összehúzódtak elvégre miért is köszöntöttem a holland nagykövetség rám meredő, teljesen ismeretlen kínai őrét aztán kissé meglepetten jött a válasz: Nihao. Ezzel a kontaktus lehetőségei ki is merültek. Folytattam a sétát, míg csak szembe nem találkoztam a következő fegyveres néma tekintetével. A diplomáciai negyed határain

túl másként nézték a külföldit de nézték. A vangfucsingi bevásárlónegyed körülbelül úgy vonzza a vidékieket, mint nálunk a Corvin áruház és a Rákóczi út. Az idegenek körül néha éppenséggel csődület támad, mint nálunk, amikor néger gyerekek várnak odabent vásárló szüleikre egy kocsiban. Ha bemész egy kínai üzletbe vásárolni, azonnal kis kör képződik körülötted: mit akar a „nagyorrú” vevő? Ha megállsz a fényképezőgéppel az utcán, kis csoport figyeli, merre fordítod a lencsét. Ha Peking külvárosában sétálsz, nem kell semmi különöset csinálnod: puszta jelenléteddel közfeltűnést keltesz. Gyerekek rohannak mögötted, s ha leállsz egy kirakat előtt, köréd gyűlnek a nézők. Ha megfordulsz, pillanatra szétrebbennek, de aztán ismét feléd fordulnak a szempárok. Egy másfajta világ más szabású emberei vagyunk, különös arcunkat és feltehetően sokszor nevetséges viselkedésünket természetes

érdeklődés övezi. Ha meggondolom, öltözékünkön, arckifejezésünkön kívül nem sokat árulunk el abból, hogyan is élünk és látjuk a világot. A toronyházak, amelyeket kínaiak építenek számunkra Pekingben, mindenesetre jelzik, hogy igényeink mások de azokba a magasházakba nem léphet engedély nélkül az utcai járókelő. Csak az utcán láthat bennünket Hát hogyne nézne És mi? Mi talán nem bámulunk? Már hogy is ne. Meredt szemmel, reggeltől estig, deklaráltan, hivatásos kíváncsisággal Az angolban külön szóösszetétel szülelett: China-watcher: Kína-figyelő. Figyelni pedig annyi, mint nézni Nézünk, bámulunk, s megpróbáljuk megannyi apró részletből összerakni a kínai életet. Előttünk is zárva vannak a kínai porták A természetes emberi érdeklődésen túl, amely ott süt minden kínai tekintetében, bennünket még a szakmai feladat is mozgat. Ez szolgál mentségül a mi leplezetlen, talán sértő kíváncsiságunkra,

fényképezőgépeink szüntelen kattogására, belemeredő érdeklődésünkre. Igen, ezért nézünk be minden kivilágított ablakon, ezért pillantunk a kivilágítatlan szögletekbe, jegyzünk fel minden feliratot, másoljuk le az apróhirdetést a villanyoszlopokról, ahová száműzték őket, állunk meg az utcai kályha előtt, és ezért nem fordítjuk el a szemünket soha. És ezért olvassuk, Kína-figyelők, éber figyelemmel a Zsenmin Zsipao véget nem érő, az avatatlanok számára nyilván emészthetetlen szóözönét: mert ez a sajtó, amely oly makacsul ismételgeti Leibnitz szentenciájának mai változatait a létező világok legjobbikáról, mármint a mai boldog Kínáról, egyben paradox módon a legtöbbet árulja el arról is, milyen hátsó gondolatok bukkannak elő a kínai fejekben, „egyesekben”, „egy maroknyi ingadozóban” csak éppen azt nem tudjuk meg, hányan vannak az egyesek. Állandóság és változás De erről is majd később. Most

induljunk el a pekingi utcán, és keressük kérdésünkre a választ: hogyan is élnek itt az emberek? És itt feltűnik egy új tényező: az idő. Mikor indulunk erre a sétára? 1969 decemberében, vagy 1972 februárjában? Vagy még később? Az utca képe mindig más lesz. Kína történelme sokezer éves, Kína ráér, van türelme, szokták mondani. De minden hónap, minden év más és más Új árnyalatok tűnnek fel az öltözködésben, az utcaképben, változik az élet ritmusa. A nagy kínai állandóságban a legállandóbb éppen a változás Vegyük 1969 decemberét. Szikrázva sütött a nap (ez marad az első hetekről a legélénkebb benyomásom), és az utcákon harsogott a vörös. Vörös alapra festett jelmondatok kiabáltak a házak faláról, az üzletek kirakatából (áru még véletlenül sem volt látható), a jelszó-tornyokból a Tienanmen téren, és a jelszó-falakról, amelyek tömören és látszólag örökre ott álltak utcák sarkain, hogy a

járókelőkre zúdítsák a legfrissebb Mao-idézeteket és Lin Piao felhívásait: tanuljunk a Maótól. A nagyobb épületek bejáratában Mao élethűre mintázott pocakos fehér gipsz-szobrai emelték áldó mozdulattal a magasba karjukat, a néhány toronyház felső emeletéről az ő portréi néztek tűnődve az alant nyüzsgő kordékra és teherautókra. A politikai propaganda hulláma vörösre festette a várost, de akik már régebben éltek Pekingben, azt is tudták, hogy a „kulturális forradalom” vihara, amely felkorbácsolta, alábbhagyott már. A harsány jelszavak mögül hiányzott a harsány tömeg, a dobszó, a vörösgárdista fanatizmus, s a falakról, a külső falakról már eltűntek a tacepaók, a nagybetűs „tömegbírálati” plakátok (de az intézmények kapuin belül még egy-két évvel később is sokszor az összes folyosót elborították a belső harc e rögtönzött fórumai). Mao személyi kultusza valamikor 1968 nyarán érte el a

csúcsot azóta, éveken át, égész pekingi tartózkodásom alatt lassan, de folyamatosan csökkent. Vagy ki tudja: talán a kínai politikai életnek is van valamiféle rejtélyes holdja, amely minden apályra újra felidézi a dagályt is? (Ha Maónak hiszünk, igen: szerinte még sok „kulturális forradalomra” lesz szükség, kerül amibe kerül.) Ez a krónika mindenesetre az apály éveiről szól, és talán éppen ezért kissé derűsebb színben mutatja Kínát, mint azok a beszámolók, amelyek a vihar idején íródtak. Mi tanúskodhatna jobban a változásról, mint éppen az utca, két évvel később, 1972 februárjában. A kirakatokban addigra megritkultak a politikai plakátok, a megalkuvást nem tűrő, elszánt arccal rohamra induló harcosok, a Mao-idézetek piros könyvecskéjét lengető afrikai négerek és latin-amerikai gerillák, s az ügyes kínai kereskedők ízléses rendben kirakták áruikat. A portálok fölé jelszavak helyett az üzletek

nevét kanyarították a kalligráfusok, akiknek ez a hónap különleges rohammunkát hozott. Festéktől csöpögött a város A kínai írásjegyek latinbetűs, úgynevezett pinjin átírása miután a „kulturális forradalom” fanatikus idegengyűlölete száműzte a kínai életből újra megjelent a portálokon. Egy rövid életű kísérlet még angol feliratot is biggyesztett az európai ételeket felszolgáló Vangfucsing utcai étterem bejáratához: „European food” hirdette a szöveg. Néhány nappal később, mikor a feliratátvevő bizottság (nyilván) végiginspekciózta az utcát, a szöveget újra lemázolták, maradt az azonos értelmű pinjinírás. Peking Nixont várta, és eltüntette a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” legkiáltóbb relikviáit. Az óriás jelmondat De nem mindet. Néhány Mao-képet levettek Sok más maradt Néhány jelszó-falat leromboltak (elvégre Lin Piao bukása után kinek volt még szüksége a felhívásaira?).

Mások megmaradtak, csak a szöveg változott rajtuk A politika hozhat drámai gyorsaságú fordulatokat, a látható átmenet mindig lassú lesz. A Tienanmen-téren átfutó monstre-feliratot csak 1973 májusában távolították el. Ennél a jelmondatnál különösebbet, hatalmasabbat nem láttam még. A Tienanmen alighanem a világ legnagyobb tere, ha hozzászámítjuk a Mennyei Béke Kapujától egészen a Csienmenig, a déli kapuig terjedő térséget. Északról maga a Tienanmen, keletről a Forradalmi Múzeum, Nyugatról az Országos Népi Gyűlés épülete határolja, míg keskenyebb, déli része a hősök emlékművétől a kettős déli városkapu masszív tömbjéig terjed. A tér mai formája 1959-ben alakult ki, amikor felépült a múzeum és a Népi Gyűlés két hatalmas blokkja Most képzeljünk el egy akkora feliratot, amely a szó szoros értelmében kettévágja az egész teret. A szöveg a KKP 1969 áprilisában megtartott IX. kongresszusán kiadott jelszó:

„Egyesüljünk még nagyobb győzelmek kivívására”. Kínaiul ez 11 írásjel Az írásjeleket piros festékkel 3x4méteres fehér téglalapra mázolták, ezeket a téglalapokat pedig két-két magas lábra erősítve keletnyugati irányban felállították a hősök emlékműve előtt. A táblákat elektromos kapcsolással is ellátták: nagy ünnepeken a betűkre szerelt sok ezer piros lámpa rajzolta ki a feliratot a tér egész szélességében, vörös hangulatvilágítással festve be az arra sétáló családokat. Az emberek törpéknek tűntek az írásjelek alatt. Máig is foglalkoztat a kérdés: kinek az agyában foganhatott meg ez a félelmes dekoráció. A szavakban való hitnek miféle megszállottsága vezet az ilyesfajta feliratóriás születésére? Minek a melléemelt, furnérból készült két, még otrombább jelszótorony, az ideiglenesség két szimbóluma, rajta olyan mondatokkal, mint hogy „Éljen a marxileninimaocetungi eszme!” Minek? Persze,

létrejöttük filozófiája nyilvánvalóan nem annyira a „minek”, mint inkább a „miért ne” kérdés körül forgott. A képtelen túlbuzgalom légkörében a legirracionálisabb cselekvés ellenfeleit is le lehet járatni, a legjózanabb érvek a legtarthatatlanabbak. Hogy is érvelhetne valaki a városképpel, ha mások ezt kérdik tőle: „Úgy, szóval te ellenzed, hogy a nagy vezér, Mao elnök mondását Kína politikai központjában mindenki számára láthatóan, a legnagyobb, a legszebb betűkkel kirakjuk? Vajon mi okod van erre? Mit ellenzel tulajdonképpen? Az egységet? Vagy a célt, a még nagyobb győzelmeket?” És így tovább. Nyilvánvaló, hogy amint valaki előállt a monstre felirat buzgó javaslatával, mindenki felmérte a várható hatást, és óvakodott fenntartásainak hangoztatásától. (A jelszó persze nem használt. Alig telt el két év a kongresszus után, a kínai vezetés egyik csoportja leszámolt a másikkal. Egyesülésről,

összefogásról aligha lehet beszélni, pedig a Népi Gyűlés épületébe siető kínai vezetők naponta elolvashatták a jámbor kívánságot.) Az óriási írásjegyek azonban továbbra is kettévágták a teret, egészen 1973 májusáig. A május elsejei ünnep után néhány nappal benépesültek az oszlopok, szombaton délután kezdték, hétfőre már egy írásjel sem maradt. Éjjel-nappal folyt a munka. A járókelők összecsődültek, de ha külföldi kezdett bámészkodni, hamarosan megjelent a közelben egy angolul vagy más idegen nyelven is tudó kínai. Mit néz? Ahogy dolgoznak. Mi történik itt? Gondolom, maga is látja. Kicserélik a szöveget, vagy végérvényesen lebontják? Jöjjön később is, majd meglátja. A beszélgető partnerek eltávoztak. A külföldi néhány nap múlva láthatta, hogy az oszlopok alapozását is felbontják, a jelszótornyokat is ledöntik. A tér újra egy volt és egész, nyugodt és óriási Számomra, aki eddig ezt az

arcát nem is ismertem, egyenesen reveláció. És megintcsak nem felel senki a kérdésre: ki rendelte el a szöveg eltávolítását? (Nem a jelszót vonták ki a forgalomból, azt gyakran hangoztatták ezután is egyszerűen a Tienanmen téri dekorációt távolították el.) Ki terjeszt elő egy ilyen, potenciálisan robbanékony politikai töltetű javaslatot, és ki hagyja jóvá? A legfelső vezetés ülésezik vagy az építészeti hivatal dönt, és egy napon a vezetők azt látják, hogy nem látják? Akárhogyis: a jelszó eltűnése szimbolikusan értelmezhető. A kínai életben ezekben az években fokozatosan csökkent a politikai retorika, a frázis, a handabandázás, a könyvecskerázás pedig egyenesen kiment a divatból. A pekingi utca jelszavai nemcsak azzal jelzik a politikai és emberi klímát, hogy mi van rajtuk, hanem azzal is, hogy mennyi és hol van belőlük. Persze a Pekingbe először érkező külföldi még 73-ban is meghökkent volna, mennyi Mao-képet

és szobrot lát. Az itt élő számára az volt a sokatmondó, mennyi tűnt el Építkezés lent építkezés fent De pekingi sétánk másban is különbözött az egymást követő években. 1969 decemberében például alig léphettünk a járdára, mivel a város minden részében földhegyek magasodtak a házak előtt. Peking óvóhelyeket ásott. Egész télen kerülgettük a halmokat. Nyáron új kampány kezdődött Mindenki téglát gyártott Az utcán gyúrták kis formákban az agyagot, az üzletek ablakában szárították - áru továbbra sem kapott helyet a vitrinekben. A félkész téglákat valahol kiégették Amikor a Nyári Palota felé kirándultam vasárnap, vég nélkül özönlöttek velem szemben a téglaégető-kemencétől induló teherszállító riksák, téglával megrakodva, nyilvánvalóan különmunkára kirendelten; a fiatalok magas, az öregek alacsonyabb halom építőanyaggal, mindenképp annyival, hogy emelkedő szakaszokon csak az ülésről

leszállva tudták tolni a vörös rakományt. A földalatti járatokat kibélelték, összekötötték. A következő években eljött a betonelemek kora Félkörívű boltozatelemeket készítettek mindenfelé Pekingben, jelezve, hogy az óvóhely-rendszer bővítése tovább folyik De az emberek arcáról lassan eltűnt a fáradtság, és az utakon megjelentek a toronydaruk. Peking felfelé is terjeszkedni kezdett. Ha tehát valaki 1973 nyarán indul el a diplomatanegyedből a városközpont felé, először az új Nemzetközi Klub, az új „Barátság Áruház” (csak külföldieknek), az új, még épülő tizenhatemeletes lakóház kontúrját fogja megpillantani, s a Vangfucsinghoz érve fakerítést talál a sarkon, amelynek repedésein bepillantva a kínai járókelők a húszemeletesre tervezett Peking szálló földmunkáit lesik. Dél felé, a régi városfallal párhuzamosan frissen elkészült „belföldi” lakónegyedet fog megpillantani, erkélyek nélkül ugyan, de

nem olyan monoton homlokzattal, mint ami néhány évvel korábban divatozott, s új házak nőnek a két diplomatanegyed között is, szintén a kínaiak számára. A pekingi városkép először kezd hasonulni a huszadik századhoz Igaz, születtek magasépületek már az ötvenes évek végén, a „nagy ugrás” lendületében is. A híres „tíz nagy ház” szigetként magasodott ki ormótlan tömegével a jobbára földszintes vagy egy-két emeletes házak tengeréből, ahogy hol itt, hol ott, elszórva felhúzták őket. Az új diplomatanegyed volt az első kísérlet egy összefüggő, jellegzetes városkép kialakítására. Az ötvenes években épített lakónegyedek közös tulajdonsága az egyhangúság, a vörös téglahomlokzat, a fantázia teljes hiánya de legalább sok épült belőlük. A hatvanas években a város terjeszkedése leállt, előbb a gazdasági visszaesés, majd a „kulturális forradalom” miatt. Ám a régi, történelmi Peking, a szürke,

földszintes házak rengetege igazából csak a hetvenes évek új várostervezési irányzatával került veszélybe. Addig, úgy tűnt, a kínai tervezőktől távol álltak az olyan eretnek gondolatok, mint telekár, fekvés, a városközpont fejlesztése. Érintetlenül hagyták a jobbára lehangolóan szegény régi negyedeket (még közvetlenül a Népi Gyűlés épületével szemben is ott állnak a szürkére festett, földszintes, fallal körülvett, alápincézetlen régi házak), és a város szélén építkeztek. Hetvenhárom nyarán már sokfelé lecsapott a bontók csákánya: bár még nyilván évtizedekbe telik felépítése, már sejteni lehet, milyen is lesz az új Peking. De előbb: milyen is a régi? Végig a Csienmenen Kezdjük a felfedező utat mondjuk a Csienmen-kapunál már- csak azért is, mert itt idézhetjük fel a leginkább, milyen lehetett a hajdani fallal övezett város, amelyről annyi megsárgult krónika tudósít. A város déli bejáratát itt

két zordon vár őrizte. Ma a múlt impozáns, de értelmetlen darabjaiként állnak a vonakodva kitérő keresztutak partján, legfeljebb arra jók, hogy egy-egy jelmondatot felfüggesszenek kőpárkányaik alá, ahol a repedések között fű sarjad. Mit ér a kapu fal nélkül? Mert falnak nyoma sincs, a népi hatalom húsz éve alatt lassan, hangyaszorgalommal, de végérvényesen elhordták, a falat kinőtte, eldobta a város. Eldobta, mint felesleges sallangot. A temérdek kő és föld új házak, óvóhelyek, vagy épp a metróvonalak testébe olvadt A Csungven kerület káderiskolájában, emlékezzünk, kiderült, hogy még ők is innen hordták az építőanyagot aszketikus barakkjaikhoz. Mint hajdanán a Colosseumból Róma, úgy építkeztek a pekingiek a városukat övező masszív falból. Amerre a fal húzódott, most a metró robog a föld alatt, rejtélyesen válogatott utasaival A kapun túl, a város északdéli tengelyén dél felé a Csienmen üzletútja és

ugyancsak boltokkal teli forgalmas mellékutcái találhatók. A Csienmenen, itt a falakon kívül, a feltörekvő, gazdag, de megvetett polgárok próbáltak olyan magasra nyújtózni, amennyire csak lehetett. Nem lehetett nagyon magasra A Menny Fia, a császár megtiltotta, hogy a kissé északabbra fekvő palotájánál magasabbat emeljenek. Mivel pedig a császárok legfeljebb kétszintes épületeket kedveltek, a pénzüket fitogtató kereskedők csak egy emeletet húzhattak boltjaik fölé. A dinasztia bukása után már az utca stílusa szabta meg a határt: egy-két félresikerült kísérlettől eltekintve, mindenki tartotta magát a standardhoz. Az individualista kínai is alkalmazkodik a közösség ízléséhez Az egyéniséget nem demonstrálhatták a magassággal, megmutatták hát a színnel. Az üzletházak faragott homlokzatai piros, zöld, kék, sárga színekben pompáztak, és ezt a szokást megtartották a legutóbbi időkben is. A fa kedvelt díszítőanyag: finom

rácsot formálnak belőle, a rács közébe üveg vagy éppen papír kerül. A földszinten a bolt, ma már persze állami kereskedés, az emeleten a lakás. A mellékutcák még élénkebb képet nyújtanak A Tasala még ma is vezető üzletutca. Olyan keskeny, hogy járdára már nem is telik, a gépkocsiforgalmat is kitiltották, kivéve persze a szállítókat. Az igényesebb, igazi pekingiek nem a kozmopolita Vangfucsingra járnak, ahol az épületek java már az utóbbi évtizedek nem éppen klasszikus ízlését tükrözi, hanem ide, ebbe a majdnemsikátorba, ahol a vasrácsok megőrizték a „kulturális forradalom” idején leszerelt neon és más fényreklámok helyét, és egyes bátor üzletek már újra szerelik a vendégcsalogató fényeket. Végül is ki ne hallott volna a kínai kereskedőkről? Udvariasságukról, leleményességükről, ügyességükről, üzleti érzékükről? Ez itt az ő utcájuk. A régi, az igazi régi Pekingben itt csupa apró bolt és

néhány, jobbára idegen tőkével létesített nagyobb áruház sorakozott egymás mellett, ádáz konkurenciaharcban, akárcsak a város északi részében, a keleti és a nyugati bazárban. A két bazár, a Tungtan és a Hszitan helyén két nagy áruház épült, itt pedig számos apró boltot nagyobb egységgé vontak össze. A boltokban ma mindenütt a szürke egyenruhás a hírüknél jóval lassúbb eladók állnak a nálunk megszokottnál jóval nagyobb számban a pult mögött, és szorgalmasan pöckölik az abakusz fagolyóit. A környezet megmaradt, de kihalt az ádáz konkurencia serkentő szelleme. Azért csodálkoznivaló mindig akad Vásárolsz három üveg italt, dobozod nincs: az eladó papírspárgát kerít, s addig futtatja a három fiaskó körül, míg szilárd csomagot formál belőlük, és nem is esik szét, amíg hazaérsz. Kínában mindent becsomagolnak Az idő nem számít: míg a papírspárgás bűvészmutatvány folyik, hárman is várnak

türelmesen, rezdületlen arccal. Mit lehet vásárolni? Mit lehet vásárolni a pekingi üzletekben? Itt sem mindegy, mikor indulsz felfedező útra. 1969 decemberében, több egymást követő jó termés után, a „kulturális forradalom” megpróbáltatásaiból már kilábaló ipar felfelé futó termelése mellett az ellátás jónak látszott, de nem különösen változatosnak. Voltak évek, mesélik, amikor az üzletek készlete a „nagy ugrást” követő visszaesés nyomán nélkülözésről árulkodott, és a gyerekek ruháját zsebkendővel toldották meg. 1973ban viszont a választék akkora volt, hogy a rafináltabb igényeket is ki tudták elégíteni, a textíliák százféle színben pompáztak, luxuscikként import órákat árultak. No nem: Kína távol áll a fogyasztói társadalomtól. A pekingi üzletek alapvető célja kielégíteni azoknak az embereknek az igényeit, akik havi 4060 jüanos átlagkereset és évi 46 méter vászonjuttatás, illetve

naponta legfeljebb fél kiló gabonaneműre méretezett fejadag mellett kívánnak bevásárolni. Ezek az emberek nem keresnek stílbútort, mosógépet, tévét, hűtőszekrényt és porszívót. Álmuk egy kerékpár 150200 jüanért, legalább egyévi fillérekkel, bocsánat, fenekkel is számoló takarékoskodás. Vagy egy tranzisztoros rádió, 50 100 jüanért. Vagy éppen varrógép, 150 jüanért A hétköznapi szükséglet az erős, tartós vászon jegyre 23 jüan métere , amelyet télire be lehet bélelni vattával. A téli fényűzés a bunda, 100200 jüan (Persze nem mindenkinek luxus: a kocsisok nem dolgozhatnak kifordított, szűrszerű bundáik nélkül.) Ugyancsak a mindennapokra kell az 510 jüanos vászoncipő. Húszjüanos bőrlábbelit csak a „jobbak” hordanak Népszerű a műanyagszandál, 45 jüanért. A mosdótál ára 510 jüan A vaskályha 12 jüan A szükséglet és a luxus között áll, de státus-szimbólum is az óra az egyetlen cikk, amelyből,

noha Kínában is készül, mindig volt import. Arany Omega Még 1971-ben történt, hogy Róbert László kollégám, aki többször is járt már Kínában, Párizsból „kulturális forradalmi vekkert” kért. Fogalmam sem volt, mire gondol, míg el nem mentem az óra szaküzletbe Ott, bár óriási tömeg tolongott, azonnal kitaláltam. Kerekszámlapú, kétcsengős, régimódi szerkezet volt Talán láttak az olvasók már olyan ébresztőórát, amelyen a másodpercmutatóhoz szerelt kis kar egy szemelgető tyúkot vagy éppen Mickeymouse-t mozgat. Nos, ezt az ötletet a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”-ban eredeti módon alkalmazták. A számlapon a piros könyvecskét lengető tömeg volt látható, s a legelöl álló figura karja az idézetek kötetével ütemesen lengett jobbra-balra, tik-tak, Mao elnök éljen! Mikor megvettem az órát, odapislantottam: miért dulakodik a tömeg? A másik oldalon karóráért álltak sorba, a sor vége az utcán volt.

Közelebb férkőztem, és megpillantottam a cukorként fogyó slágercikket: svájci órát árultak 185 jüanért. Egy kínai karóra 110120 jüan (a vekker 12 volt) Ha más nem, már ez a jelenet elárulhatta volna, hogy azért az egalitárius eszme és az egalitárius társadalom ideje még nem köszöntött be Kínában. A kínai óra is pontos, de nem svájci. És honnan kerültek elő ezek az emberek, egyik percről a másikra ennyi pénzzel, hogy lecsapjanak az előnyös vételre? Külsőre ugyanolyanok, mint a többi, Mao-zubbony, kissé borostás arc. Ha meg akarod tudni, kivel állsz szemben, nézz a csuklójára. De ezzel a történet még nem ért véget. Gondoltam, ha ennyire kapós ez az óra, viszonylag jólfizetett tolmácsom még ha jövedelmének egy részét valamilyen formában vissza is adja a szolgáltató irodának talán szívesen venne egyet magának; 185 jüanért svájci órát árulnak a városban mondtam neki. Elgondolkodott. 185 jüan? Akkor az nem

automata. Gyorsan a csuklójára pillantottam. Az övé sem volt az de tudta, mennyibe kerül Úgy látszik, automatára vágyik, mert még ilyen Omegát is lehetett kapni: csaknem 700 jüanért. Nyilván nem árusítanának, ha nem volna rá vevő. Ki keres annyit, hogy 700-ért vegyen Omegát, vagy 450-ért automata japán Seikot? (De láttam már Seikot is, Omegát is kínai ember karján. Naptáros Seikot a nemzetközi klub tolmácsának csuklóján Arany vagy aranyozott? Omegát Csiao Kuan-hua külügyminiszter-helyettes kézelője alatt.) 1969-ben a kínai üzletben legfeljebb porcelán teáskészletett lehetett vásárolni, 16 jüanért. 1973-ban 12 személyes étkészletet is nemes porcelánból, 450-ért. És a nagyáruházban nemes prémkucsmát, 600-ért, azaz egy évi átlagfizetésért. 1969-ben még minden második újságcikkben olvashattuk a burzsoázia „cukrozott lövedékeiről”, a kényelmes élet csábításairól. Egy veterán megírta, hogy

„megbírálta” asszonyát, mert az ki akarta cserélni az ő foltos ruháját egy fontos tanácskozás előtt: „Meg kell őriznünk az igénytelen életmód forradalmi stílusát”, mondta az öreg harcos, és a régi kacatot vette fel. Vajon ki viseli a kucsmát 1973-ban? (Nem a külföldieknek szánták: a kínai nagyáruház pultján hivalkodott.) De ez, persze, kivétel. Bizonyítani csak annyit bizonyít, hogy Kínában is van réteg, amelynek sok a pénze és különleges igényeket táplál. Egyetemi tanárok, magas rangú vezetők, idős főmérnökök, volt nemzeti kapitalisták, akik, úgy tűnik, ismét kapják államosított tőkéjük után az ötszázalékos járadékot (még ha el is várják tőlük, hogy a pénzt a bankban tartsák). A többséget, persze, nem ők alkotják És a pekingi áruházak nyilván azért tudnak lépést tartani a kereslettel, mert az, akinek nincs pénze, nem vásárol. Ha az emberek döntő többsége évente mindössze 46 méter

pamutárut kelmét, inget, nadrágot, törülközőt vehet, akkor sem lesz ostrom, ha a pultok roskadoznak az olcsó pamutholmi alatt. S ha a műszálas készítmények szabadon kaphatók, a keresletet lefékezi az ár. Egy jegyes pamuting ára 3 jüan, egy szabadáras műanyaging 1015 Egy csin fél kiló rizs csak 1420 fenbe kerül, de ennél többet senki sem vehet naponta. A kis képernyős tévékészülék ára 480 jüan érthető, hogy jobbára csak az üzemi klubokban nézik műsorát. Szabályozott kereslet, korlátozott vásárlóerő és nyilván a tervezők korrekt számítása: ez a pekingi ellátás viszonylagos zavartalanságának titka. Ezért van elég iparcikk és elég zöldség, gyümölcs A zöldség- és gyümölcspiac életét négy pekingi évem alatt mindennap megfigyelhettem: ott zajlott majdnem közvetlenül az ablakunk alatt. A káposzta, az alma, a körte, a törökparadicsom, a tök és a sokféle rejtélyes, nálunk teljesen ismeretlen kínai

zöldség nagy halmokban magasodott a földön, az állami kofák kis kézimérlegeken porciózták az árut. A gyümölcs ára 0,51 jüan kilónként Reggel és este itt és szinte csak itt gyakori volt a sorbanállás, amikor a munkába siető vagy onnan hazatérő háziasszonyok beszerezték a napi szükségletet, hiszen ha a gyümölcs nem is , de a zöldség létfontosságú a kínai konyhán. A piac mögött kisebb élelmiszeráruház volt, ahol még előre kiporciózott félkész ételeket is mértek új szolgáltatásként: szárított halat és szalonnát, konzerveket és ritkább gyümölcsöket, néha éppenséggel banánt és narancsot árultak az almával egyenlő áron. Még húst is adtak ára kilónként 1,5 jüantól (disznóhús) 4 jüanig terjedt (kacsahús) A külföldi háziasszonyok is szerettek itt vásárolni, mivel az árak általában jóval olcsóbbak, mint a diplomaták számára fenntartott üzletben (bár a választék persze szűkebb). A piac

elmaradhatatlan színfoltja volt még a fagylaltárus néni, akinek monoton kiáltása mintegy az idő ritmusát jelezte számunkra éveken át. A főváros utcáit benépesítő sokszáz társához hasonlóan, pálcikára fagyasztott sárga és rózsaszín, néha barna hűsítőt árult télen-nyáron 35 fenért, s csak nehezen tudtuk lebeszélni arról, hogy sétáinkon rögtön odafutó pöttöm Jutka lányomat ingyen fagyival vendégelje meg. Kína más vidékein már nem mindig megy minden hasonló olajozottsággal; az ország egyes részeibe, így Tibetbe, Szecsuanba és más tartományokba éveken át nem is látogathatott külföldi, s természetesen a „nyílt” tartományokban is gondosan megszabják az idegen útvonalát. Ám ha igazán nagy ellátási problémák jelentkeznek, azt előbb-utóbb megtudja a világ, ha máshonnan nem, hát a kínai, főleg a helyi kínai sajtóból, amely nem hunyhat szemet a problémák fölött. Amerre viszont jártunk, az alapvető

cikkekben gabona, pamutáru, kerékpár stb. az ellátás általában megfelelőnek tűnt Szürke hutungok De térjünk vissza a Tasalára túlságosan messzire kalandoztunk. Kanyarodjunk az első, még szürkébb keresztutcában balra és máris benn vagyunk a kínai világ kellős közepén. Ott minden majdnem olyan, mint ötven éve lehetett, ötven vagy éppen ötszáz éve, bár akkor még nem volt aszfalt. A Tasalán és a Csienmenen feléd fordulnak a kirakatok fénylő szemei itt, a kínai hutungban minden hátat fordít a járókelőnek. A földszintes házak tűzfalukat mutogatják, csak jóval a járókelő feje fölött hunyorog egy-két kémlelő, szűk ablakszem. Ahol az utcát nem épület szegélyezi, magas fal határolja a tekintetet, a falba vágott kapun jobbára ismét csak hiába próbálnál bepillantani: a kapun túl újabb akadályba ütközik a tekintet. Ez a szellemfal, amely a múltban a gonosz lelkeket volt hivatott megakadályozni a behatolásban,

jelenleg talán egy Mao-mondást hirdet, de ma is féltékenyen őrzi a bentlakók külön világát. (Először azt akartam írni, magánéletét: de hiszen odabent rendszerint több család él, közös mellékhelyiséggel, közös udvari csappal, szeneskamrával, esetleg utcabizottsági taggal a kapu legfeljebb egy kisebb közösséget határol el.) Ha tovább barangolsz, másféle utcákra találsz. Nem mindenütt van udvar odabenn: néhol a lakások egyenest az utcára nyílnak. Lakások de az esetek többségében tulajdonképpen szobákat kellene mondanom. A legtöbb kínai városi család egy szobában él. Nem ismeretes ugyan, mennyi lakóterület jut egy emberre, de olyan tájékozottnak számító szerzők, mint K. S Karol vagy Edgar Snow, 2,5 és 4,5 négyzetméter közötti becsléseket idéztek, kínai forrásokra hivatkozva. Adataik a hatvanas évek elejéről valók Azóta sok kínai született és kevés lakás épült igaz viszont, hogy sok városi fiatalt küldtek

vidékre. Vegyünk, mondjuk, 4,5 négyzetmétert Ez 2x2,5 méter, nem sokkal több, mint két ágynyi férőhely. Egy 3x4 négyzetméteres szobára csaknem három ember jut És ha az egy főre jutó lakótér csak 3,5 négyzetméter? Végigsétálsz a kínai utca földszintes házai között. Kitárul egy-egy ajtó, és ha nem fordítod el a fejed, egy másodpercre bepillanthatsz. Elsősorban persze ágyakat látsz, valami sublótfélét, szorosan előtte talán asztalt, fölötte dróton meztelen villanykörte lóg, néhány támla nélküli, zsámolyszerű széket világít meg. Kisgyerek szalad ki az utcára, kezében rizses-tányérral és pálcikával, az asztalnál a nagymama kötöget, esetleg megjön a családfő is, leugrik kerékpárjáról, az ágyon felesége pihen. A sublót fölött Mao portréját és családi fotókat borító üveg csillan. Ha tél van, a szoba közepén áll a kis vaskályha, a nagymama kerek konzervdobozokra emlékeztető formájú préselt

briketteket rak rá (legtöbbször az utcán készítik szénporból). A füst a szobán keresztülvezetett, az ablakban vagy föléje vágott lyukon kibújtatott csövön az utcára távozik, útján is melegítve a hajlékot. A kályhán nagy kannában gőzölög a forró víz: ha valaki fázik, kortyinthat belőle. Nyáron a kiskályha kikerül az ajtó elé, az utcára: ez a konyha. Van ahol külön kis falat építenek a ház előtt álló kiskályha védelmére: egyik oldalon maga a házfal, a másik kettőn a kis pótfal, míg a negyedik oldalon az építmény nyitott, esetleg kis ajtócska zárja: itt áll a háziasszony, aki az ebédet készíti. Sok lakást bővítenek ilyenformán Pekingben, az utcabizottság nem emel szót ellene. Nyáron a legtöbb ház gazdája parányi kertet varázsol az utcai konyha mellé: fél négyzetméteren vagy annál valamivel nagyobb területen virágot, fácskát, botra futtatva kúszónövényt, de leginkább napraforgót ültet. Augusztusra

a napraforgó két-három méter magasra is megnő, vagy éppen a ház szintjéig emelkedik, s a szürke utcák közé odalopja a természet zöldjét, a sárga szirmok vidám fényét, hogy ősszel aztán a kis srácok sercegjék fogaik között az olajos magot. Ami a toalettet illeti, a szemlélő figyelmét azonnal felkeltik a százméterenként elhelyezett kis házikók, amelyek már a népi hatalom vívmányai közé tartoznak: bizony, akinek ilyesfajta elintéznivalója van, annak egy kis sétát kell megtennie az utcán. Ezekben az utcákban sűrűn megfordulnak a köztisztasági szolgálat fekáliagyűjtő járművei: a skála az egyszemélyes, jobbára női triciklis által szállított, vízszintesen fektetett olajos hordóra emlékeztető gyűjtőedénytől a lovasszekereken át, melyeken két ember kezeli a tartályt és az egyik csaknem mindig békésen szundikál, míg kocognak a pacik, egészen a korszerű iszapszippantó teherautókig terjed. Peking a korszerű

csatornázás hiánya következtében nagymennyiségű értékes fekáliát biztosít a közigazgatásilag a városhoz tartozó mezőgazdasági körzet számára, és talán ezzel magyarázható, hogy ez a körzet, a sanghajihoz hasonlóan, az ország élenjáró mezőgazdasági területeihez tartozik, azok közé, amelyek elérték az 1957-ben kidolgozott 12 éves tervben előírt termésátlagot. A fekáliát a környező népi kommunákba szállítják, ott érlelik, növényi és ásványi anyagokkal keverik, majd komposzttrágyaként a földekre hordják. A zöldséget mindenesetre kétszeres gonddal mossák a külföldiek, s a bélféreg a leggyakoribb fertőzések közé tartozik (de ha időben észreveszik, a kitűnő kínai orvosság azonnal végez vele). A hutungokban télen füstölnek a kályhacsövek, s ha nagy ritkán esik a hó, a gyerekek vígan szánkáznak sajátos járműveiken: egy darab deszka, alatta 34 centis lécpár. A vonóerőt a többi gyerek

szolgáltatja: lelkesen húzzák pajtásaikat, majd cserélnek. A szobák ajtaja ritkán nyílik és hamar zárul Takarékoskodni kell a tüzelővel. Póker Pat Nixonnak Nyáron egészen más az élet. A küszöbökön vagy a melléjük helyezett sámlikon öregemberek bodor fellegeket pipálnak vékonyszárú, aprófejű pöfékelő-szerszámukból, öregasszonyok trécselnek (mennyivel többet tudnánk Kínáról, ha meghallhatnánk, miről). Öltözékük nem a járókelők Mao-zubbonya: a hatvanas évek után egyre inkább visszatérnek a régi idők divatjához, a fekete selyemkaftánhoz, a buggyos szatén-nadrágokhoz, a bársony főfödőkhöz. Körülöttük a gyorstüzelő-nadrágos gyerekek totyognak vagy bámészkodnak kis kétszemélyes bambuszkocsijukból, amely az étkezőasztal és a járóka szerepét is betölti. A nagyobbacska gyerekek visongva szaladgálnak a szűk sikátorokban, és nem biztos, hogy már kész a házi feladat. (Dehát az sem biztos, hogy a kínai

iskolákban van-e már mindenütt házi feladat: Mao egyidőben még azt is javasolta, hogy a diákok súgjanak és puskázzanak a vizsgán, sőt ne is legyenek vizsgák.) A meleg nyári estéken mintha mindenki kiköltözne a házakból. Van, aki még nyugszéket is állít a ház elé, vagy kiviszi az ágyat, de a legtöbben egyszerűen lekuporodnak a küszöb elé, vagy az utcai lámpa alá helyezkedve kártyáznak. Ezeken az estéken vigyáznia kell az autósnak: ülnek, beszélgetnek, snóbliznak, játszanak az úttesten is. Igaz, ez sem volt mindig így. A kártya 1970 nyarán még szinte teljességgel hiányzott a pekingi emberek a kínai emberek életéből, csak a kínai sakk, ez a harci játék, szerepelt az engedélyezett játékok listáján. A „kulturális forradalom” még friss emlék volt, a kártya közeljárt a bűnhöz, s legfeljebb azoknak az öregembereknek nézték el, akik a parkok sarkában meghúzódva verték a lapot már mit is lehetett volna velük

csinálni. Az ördög bibliája tulajdonképpen a Nixon-látogatás táján nyert újra polgárjogot meglehetősen különös körülmények között. Jómagam is tanúja voltam a jelenetnek. Az amerikai elnök a Nagy Fal megtekintése után a Ming-császárok sírjához indult. A tulajdonképpeni temetkezési helyhez egy tágas parkon áthaladó úton lehet eljutni. Bár hideg téli nap volt, a parkot kirándulók népesítették be. Mindegyiken frissen vasalt ruha, a legtöbb sétáló vállán táskarádió, méghozzá bekapcsolva, sőt, a kőülésekkel körülvett kőasztalok, amelyek nyáron kellemesen hűs pihenőhelyül szolgálnak, szintén benépesültek. Ezek a skatulyából kihúzott kirándulók, noha máskor egyetlen külföldi feltűnése is csődületet kelt, ügyet sem vetettek a kínai és amerikai biztonsági szolgálat embereinek nyüzsgésére, és furcsa módon a dagadozó zsebű biztosítók sem méltatták őket a legkisebb figyelemre. A sétálók akkor sem

lettek különösebben izgatottak, amikor hátrálva megjelentek a fotósok, kameráik pergőtüzében pedig feltűnt Nixon, a felesége és a kísérő kínai államférfiak csoportja. Az egyik asztalnál négy fiatal ember ült a hideg kövön, és kártyázott. Az út közvetlenül mellettük vezetett, s így ott vonult el az egész nem mindennapi menet, ám ők fel sem pillantottak. Mintha Nixon mindennapos reggeli sétáját már évek óta ebben a parkban végezné. Ezt már az elnök felesége, Pat Nixon sem állhatta meg szó nélkül. Odament a kártyásokhoz, és a tolmács útján megkérdezte: Mit játszanak? A kis társaság három tagja továbbra is a lapját nézte, s csak lopva pislantott fel, a negyedik, arcán a ráerőltethető maximális közönnyel, a hívatlan érdeklődőnek kijáró elutasító hangon ennyit felelt: Pókert. S már folytatta is a licitálást. Az nem szerepelt az előzetes eligazításban, mit kell tenni, ha Pat Nixon érdeklődik. A menet

pedig haladt tovább A kártyázás nyilvánvalóan megrendezett jelenet volt: demonstrálandó (még ha a bemutató kissé ügy fogyottan sikerült is), hogy Kínában minden a legnormálisabb mederben folyik. De azóta Kína minden sarkában tényleg verik a blattot. Játszanak a parkokban, este az utcán, a lámpák fénykörében, a házunk előtt az építkezésen segítő gimnazista lányok a pihenőben, kártyáznak Pekingben, Sanghajban, Szucsouban. Valahogy mindenki megtudta, hogy immáron szabad. S hogy mennyire Peking az irányadó, arra feleségem a tanú, aki Szucsouban, a szokásos csoportot megpillantva az asztal körül az egyik parkban, felkiáltott: Nini, kártyáznak! A tolmács-idegenvezető majdnem rémülten kérdezte: Miért, Pekingben nem szokás? Mert ha nem ez csengett a kérdés kimondatlan részében , akkor itt se lenne szabad. Talán rosszak az információink. Amikor feleségem közölte, hogy szokás Pekingben is, a tolmács láthatóan

megkönnyebbült. Egy-két évvel korábban a játék még korántsem volt magától értetődő dolog. A madzsong nevű népszerű, kövekkel játszott römiszerű játékot, amely korábban szerencsejáték-méretekben és egész éjszakákon át folyt országszerte, mindmáig nem rehabilitálták. De persze a madzsonghoz nem is lenne elég a nyáresti lámpafény az utcán A madzsong, vélik talán azok, akik a játékról komoly döntéseket hoznak Pekingben, talán már túl közel áll az ópiumbarlangok és a prostitúció világához, amit pedig Kínában erélyes kezekkel már az ötvenes években felszámoltak. Ennyit mond hát az életről a séta a pekingi hutungokban meg talán annyit, hogy Kínában vigyáznak a tisztaságra, s a szegényes körülmények ellenére nem hagyják, hogy a kis utcák elmerüljenek a szemétben. Évente kétszer különben nagytakarítást tisztasági hónapot is rendeznek Pekingben, s ekkor a lakosság nagy cirokseprűkkel felszerelve

söpri az utcát, a gyerekek kézzel tépdesik százas csoportokban a kövek között kinőtt füvet, a főutcákon pedig autók száguldoznak fel-alá, és erős hangszóróikon a tisztaságról szóló jelszavakat harsognak. A főutakon már söprő-locsoló gépek is dolgoznak, s ha államfő érkezik, úgy vonulnak az út teljes szélességében, lépcsőzetesen egymás mögött, mint egy bevetésre induló tankszázad. Pillantás az utcáról A korszerűbb, új lakónegyedekben az életnek vannak más dimenziói is. Először, az ötvenes években az új lakásokat minden jóval, központi fűtéssel vagy legalább kéményekkel, hideg-melegvizes fürdőszobákkal és más luxussal szerelték fel. Hamarosan kitűnt azonban: túl nagy lesz így a különbség a továbbra is zsúfolt sikátorokban élő milliók és az új lakáshoz jutott szerencsések között. A komfort hát fokozatosan csökkent Lin Piao tündöklése idején a diplomatanegyedhez közel, a Nap Oltárának

parkja mögött olyan riasztó téglaházak épültek, amelyek alkalmasint csak abban különböztek a földszintes negyedek szürke épületeitől, hogy vörösek voltak és emeletesek. A füstcsövek ugyanúgy az ablakon vagy fölötte bújtak ki minden szoba ablakán, mint amott, s a toalett az udvaron volt. Az új negyedek többsége valahol a kettő között áll: a hetvenes években újból megindult lakásépítkezéseken újra szempont az utcai homlokzat csínje és a lakások amelyeket gyakran több család oszt meg közös mellékhelyiségekkel elemi kényelme. Közvetlenül a külföldiek vajcsiaotaloui lakónegyede mellett két-háromemeletes (kínai szemlélet szerint: három-négyszintes), helyenként még annál magasabb tömbök emelkednek. Ezeket a házakat nemcsak a mi lakótelepünk falai választják el tőlünk; maguk is alacsonyabb, mintegy kétméteres, áttört téglakerítéssel vannak határolva a felénk eső fronton. A kínai gyerekeknek azonban nem

okozott gondot a fal: vígan mászkáltak át rajta, s így kijutottak arra az utcára, amelynek túlsó oldalán már a nagykövetségek emelkedtek. Így ment ez egy ideig, míg végül valamelyik illetékes bizottság radikális intézkedés mellett döntött. A fal tetejére cementet kentek, a cementbe pedig üvegszilánkokat ágyaztak valamikor 1973 elején. Az intézkedés hatott legalábbis egy ideig Eltűntek a fal tetején lovagló srácok, hetekig nem láttuk őket. Aztán néhány hét múlva megfigyelhettük, hogyan kezd ki az idő és az ifjonti szellem minden korlátozó intézkedést, még Kínában is. Egy szép napon a falon ismét egy kölyök egyensúlyozott. Hogyhogy? Az üvegen? Jobban megnéztük: azon a helyen nem volt üveg Gondosan letördelték, kipiszkálták. Elég volt néhány hónap, és a falon ismét úgy jártak át a lakótelep ifjú csemetéi, mint azelőtt. Mi gyakran sétáltunk ezen az utcán. Nappal feltekintettünk a kis erkélyre: kínai

vászonseprű állt a fal mellett, ősszel-tavasszal hosszúkás pekingi káposzta száradt; no meg kimosott vászonnadrág és zubbony, szürkén és szürkéskéken. Bambuszszakajtók lógtak a falba vert szögön, az asszonyok porrongyot ráztak, és az ablakot mosták, az üveg mögött cserepesnövények zöldje sarjadt. Este, bár a legtöbb ablakot vászonfüggöny vagy papír védte, bepillantottunk a kivilágított ablakokon. Mao-szobrocskák és portrék tűntek elő a bútorok között Néhol a szokott, engedélyezett 25-ös égő lógott, másutt azonban erős, bár kellemetlen fényű neont szereltek fel. Nyilván a fogyasztást szabják meg, és a neon ugyanannyi árammal több fényt ad, még ha drágább is. A szobák parányiak: 2x3 vagy 3x3 méteresek lehetnek, de ezek „jobb” lakások, egy-egy család több szobát is kaphat, a létszámtól függően. (Néha nagy állami kocsik farolnak be a házak közé: ezekben a tömbökben minisztériumi funkcionáriusok

és más vezető káderek élnek, s noha üzemlátogatásainkon gyakran mondják, hogy a szolgálati kocsikat csak hivatalos teendőkre használják, nyilván Kínában is hazaviszik a vezetőket, különösen, ha, mondjuk, egy protokoll-vacsorán vettek részt.) Ebből a szögből persze nem látni az ágyat, a székeket; kivehető az asztal, a láda és esetleg a szekrény, olykor éppenséggel régi kínai stílbútor. S ahogy teltek az évek, a falakon feltűntek a plakátok mellett itt-ott festmények, a bútorokon vázák. A nagy politikai változások így tükröződnek a legkisebb kínai lakásban is. Esti sétáinkon néha felkiáltottunk, amikor egy-egy ismerős-ismeretlen falon feltűnt valami, ami nem Mao elnök képe volt, vagy az ablakokon a vásznat mintás anyag váltotta fel. Az otthon, az a pár négyzetméter, a kínai ember számára is otthon A falakon belül egyszer jártunk Pekingben. Természetesen engedéllyel. A fengsengi utcabizottság Már több mint

két és fél éve éltem Pekingben, amikor a kínai hatóságok végül is engedélyt adtak egy városi lakás megtekintésére. Hogyan kell kérni? Addig ugyanis nem jól kértem. A Külügyminisztérium sajtóosztálya meghatározott típusú programokat készít a külföldi tudósítók számára, és aki mást igényel, mint ami a választékban szerepel, az fölöslegesen koptatja tollát. Sok Pekingbe érkező külföldi tudósító ecsetelte lelkesen társainak szenzációs ötleteit: börtönlátogatást fog kérni, interjút a sportvezetőkkel, beszélgetést a városi forradalmi bizottság vezetőivel. Az ilyen interjú indítványokra egyszerűen nem érkezik válasz. Ha a riporter türelmetlenkedik, megnyugtatják: még „tanulmányozzák” kérését. A tanulmányozás pedig időt igényel, esetleg többet, mint amennyi ideig a tudósító megbízatása tart. Végül mindenki ráébred: csak olyasmit érdemes javasolni, ami szerepel a megtekinthető objektumok

listáján. Az én hibám az volt, hogy egyszerűen azt kértem, amire kíváncsi voltam: látogatást egy pekingi városi családnál. Ez így nem szerepelt a listán Még csak nem is hibáztathatom a sajtóosztályt, mert a lehetőségekhez képest igyekeztek segíteni. A családlátogatás akkoriban a kommunalátogatások programján szerepelt, így kétízben is előfordult, hogy amikor megismételtem rögeszmés vágyamat, a Pekinget körülvevő mezőgazdasági övezet valamelyik ismert egységébe irányítottak. Persze ilyenkor meg kellett tekinteni az egész kommunát: a tehénistállót, a falusi boltot, a ménest, a gyümölcsöst, s a végén, az előzetes programnak megfelelően, jutott egy óra egy parasztcsalád életének megismerésére. Mikor ezt kevésnek találtam, legközelebb a másik kommunában a családlátogatás közös ebéddé bővült: egy kínai parasztcsalád máig is emlékezetes élmény vendégül látott otthonában, és megosztotta velünk

zöldséggel töltött tésztából, húsgombócokból, káposztából és rizsből álló ünnepi táplálékát. Vendéglátóinkat sem azelőtt, sem azután nem láttam: ilyesfajta élményei vannak Pekingben a külföldinek. Ha még egyszer fel szeretném keresni őket, újra engedélyt kellene kérnem a Külügyminisztériumtól. De végeredményben, ez is falusi család volt. Sokkal egyszerűbb eljutni egy távoli kínai paraszt otthonába, mint a szomszéd házba. (Ez sem volt mindig így: lengyel kollégám meséli, hogy az ötvenes években sót és fűszert kértek kölcsön kínai szomszédaiktól ma ez fantasztikus képtelenség lenne.) 1972 nyarán azonban jól kértem talán, mert ekkorra ki is bővült a Külügyminisztérium választéka. Már a Nixon-látogatás idején, februárban engedélyezték amerikai újságíróknak az „utcabizottságok” megtekintését. A mintakörzetet az amerikai újságírók szállodája, a Nemzetiségi Hotel közelében jelölték

ki. Amikor tehát immár nem egyszerűen egy városi család, hanem egy utcabizottság életének megismerését kértem a Külügyminisztériumtól, a válasz igenlő volt. Néhány napos várakozás után megszólalt a telefon: másnap reggel 9-kor várnak a Fengseng körzetben. Az utat először nyugatra, túl a Tienanmenen, majd északra, az apró szürke házak között, végül keletre egy kis mellékutcán Vu Csien-vej, tolmácsunk mutatta. Az utcabizottság egy kedves, piros kapu mögött álló, többudvaros hajdani úriházban működött. Az előtérben levő kis udvaron biciklimegőrzőt rendeztek be, mivel a hivatalnokok általában biciklin járnak be munkahelyükre (minden biciklin jókora lakat növelte tulajdonosának biztonságérzetét). A fogadócsoport tagjai keresztülkalauzoltak egy második épületen is, ahol a szobákban férfiak és nők hajoltak az akták fölé, végül a harmadik földszintes épületben, amely nyilvánvalóan tanácskozóteremként volt

használatos, egy hosszú asztal mellett kínáltak hellyel. Az elmaradhatatlan fehérblúzos lányok teát töltöttek bögréinkbe, és egy negyvenes éveinek végén járó magabiztos asszony Hszü Hung-csi, a bizottság vezetője bevezető előadást tartott, míg kíséretében egy másik nő szorgalmasan jegyzetelt. Mi is hát az utcabizottság? 14 316 CSALÁD A pekingi közigazgatás öt belvárosi és négy külső, falusi kerületre oszlik. Egy-egy kerületben több százezer ember él: az ő mindennapi gondjaikkal „alapszinten” ezek a bizottságok foglalkoznak. A fengsengi körzet például a város nyugati kerületében működő kilenc hasonló körzet egyike. Területe másfél négyzetkilométer, két főút egy-egy szakasza, valamint 132 mellékutca, azaz pontosabban hutung tartozik hozzá. A kínai mellékutca nem pontosan fedi a magyar megfelelőjét. Inkább egymásba nyíló vagy egymás mellett elhelyezkedő udvarok csoportjáról kellene beszélnünk,

vagy szűk sikátorokról aszerint, hogy kívülről vagy belülről nézzük őket. A hutungok keskenyek, az utcára rendszerint csak egy-egy kapu tekint az embernek kívülről legtöbbször az az érzése, hogy két fal között halad. A fengsengi körzet két főútján és 132 hutungjában 14 316 család él, összesen 52 978 ember. Ebből magyarázza Hszü asszony 22 208 fő az iparban, kereskedelemben és az állami hivatalokban dolgozik, vannak itt munkások, káderek, színészek, tanárok. Az iskoláskor alatti gyerekek száma 6146, 16 262 diák jár különböző szintű tanintézetekbe, közülük mintegy tízezer az utcabizottság irányítása alatt álló elemikbe. Az otthon ülő felnőtt lakosság nyugdíjasok, háziasszonyok létszáma 7762 fő A statisztikához hozzátartozik, hogy amikor az utcabizottság épületéhez tartottunk a szűk utcában, sok épületen színes feliratot láttunk, amely arról számolt be, hogy az ott élő család „dicsőségesen

falura küldte” a középiskola alsó vagy felső tagozatát sikeresen elvégző gyermekét. Pekingből néhány év alatt több százezer fiatalt küldtek vidékre. De hol is laknának ezek a fiatalok, ha a városban maradnának? Új lakóházakat nem látunk a környéken. Több mint félszázezer ember kommunális kérdéseivel és az otthonülők politikai irányításával foglalkozik a fengsengi utcabizottság. A bizottságnak 27 választott tagja van, bár azt sehogy sem tudjuk pontosan kideríteni, hogyan is zajlott le az a bizonyos választás. A fengsengi körzet élén ugyanis 1968 márciusa óta mint minden kínai intézmény élén is „forradalmi bizottság” áll. Ez „demokratikus konzultáció” útján született, a jelöltek listáját háromszor is megvitatták mind „lent”, mind „fent”, „összegezték a tömegek véleményét”, aztán jóváhagyták. Szavazásos választás nem volt, de ez így nagyon demokratikusan zajlott le, fejti ki Hszü

asszony Nem is feszegetjük tovább a forradalmi bizottságválasztás titkait, elég az, amit később a fengsengi körzettel foglalkozó kínai újságcikkből tudunk meg: a bizottság 27 tagja közül tíz felsőbb szervek küldötte, akiket később választottak be a bizottságba. Ami az adminisztratív apparátust illeti, nem túl nagy: összesen 62 függetlenített funkcionárius intézi az 52 ezer lakó ügyeit, ráadásul, ahogy Kínában illik, időről időre még részt is vesz a fizikai munkában. A forradalmi bizottság 1972 nyarán még a „kulturális forradalom” hármasszövetségét testesíti meg: részt vesznek benne a káderek, a „tömegek” és a felszabadító hadsereg képviselői (a 27 tagból öt katona). Amikor azonban 1973 nyarán a China Reconstructs című kínai magazin írt erről a bizottságról, a katonákról nem esett szó. A létszám változatlan, de nem a katonák-tömegek-káderek, hanem az idős, középkorú és fiatal vezetők

hármasszövetségét testesíti meg. Változnak az idők (de az, hogy többé nem esik szó róluk, még nem jelenti, hogy a bizottságban már nincsenek katonák). A 62 tisztviselő persze csak azért győzi az ötvenezer ember ügyeit, mert a feladatok nagy részét nem ők, hanem a közvetlen szomszédságot, néhány hutungot, általában mintegy kétezer embert összefogó lakóbizottságok intézik. Egy-egy ilyen bizottságnak 25 tagja lehet A lakóbizottság Hszü asszony szerint „népi önkormányzati szerv”, amely ugyan az utcabizottság irányítása alatt dolgozik, de tagjai nem kapnak fizetést (legfeljebb költségtérítést). A lakóbizottság fejti ki ugyanúgy a közösségi élet központja az itt élők számára, mint a gyár vagy munkahely a dolgozók számára. De még ez sem minden. Valamennyi lakóbizottság további alcsoportokra oszlik, s minden ilyen alcsoporthoz körülbelül 120 család tartozik. Ennek alapján osztanak be aztán mindenkit a

fengsengi körzet több mint hétezer otthon ülő felnőttje közül a különböző szemináriumi csoportokba, amelyeknek általában ötven-hatvan tagja van. Ez a kapilláris szervezet tehát eljut minden portára, minden kínai családhoz. A lakóbizottságokban és így az utcabizottságban ismerik minden család helyzetét, gondjait és örömeit, s gondoskodnak arról is, hogy minden famíliához eljusson a hivatalos politikai vonal. Hszü asszony lelkesen beszél a témáról: A lakóbizottságok, magyarázza, minden családhoz eljuttatják a párt és a kormány politikáját meg a felsőbb szervek által kiszabott feladatokat. Vitákat rendeznek a lakosság között arról, hogyan hajtsák végre e megbízatásaikat. Céljuk az, hogy minden férfi, nő és gyerek megértse a politika és a feladatok miértjét országos és egyéni szinten egyaránt. A főminiszter törvényei Ahogy beszél, Kínáról szóló olvasmányaim ködlenek fel bennem. Mikor is volt? Két és

félezer éve, időszámításunk előtt 350-ben Csin kínai állam nagy hatalmú főminisztere, Sang Jang törvényt hozott, amely a lakosságot öt családból álló egységekre osztotta: öt család alkotott egy vut, s az abacus, a kínai kézi számológép elve alapján két vu képezett egy sit. Ha a si valamelyik tagja bűnt követett el, az egész sit vonták felelősségre Későbbi időkben az udvarokat, ahol több család élt, egy bejárattal építették, és este bezárták. Mindez persze homályba vesző kínai múlt, de a társadalom e sejtszerű tagolása és ugyanakkor szinte intim kapcsolata a hatalommal nem mai találmány. Ma persze nincs szó „kollektív felelősségről”, de a lakóbizottság a házakban és az udvarokban zajló élet éber őre, hiszen tagjai és „aktivistái” közül szinte mindenhová jut egy. A rövid bevezető után felkerekedünk, hogy megtekintsük a körzetet. Velünk tart Hszü asszony, a jegyzőkönyvvezető, valamint egy

férfi, aki az egész interjú alatt egy szót sem szólt. Ez a negyed Peking régebbi körzetei közül való, csupa kis hutung, szürke, földszintes ház, ívelt, felpúposodó cseréppel borított kínai tető. Az egyik utcasarkon újabb csoport vár a kapuban: a lakóbizottság. Belépünk egy elég tágas, három oldalról is földszintes, alápincézetlen épületekkel határolt udvarra, amelyet sövényekkel; napraforgósorokkal, virágokkal megannyi apró kertecskékre tagoltak az egyes családok. Az egyik ajtó előtt apró széken nagymama ül, és járókában álldogáló unokájával foglalatoskodik, egy másik, fiatalabb asszony lavórban mos, a harmadik háziasszony a ház előtt álló kis kályhán párolgó ételt kavargatja. Ez hát a tiltott birodalom, ilyen udvaron „kapták el” a kíváncsiskodó nyugati diplomatát, és nyilván a lakóbizottsági asszonyok tartották őrizetben. A bejárattól jobbra van a lakóbizottság orvosi rendelője. Kis szoba az

udvart övező épületek hasonló szobáiban egy-egy család él. A berendezés egyszerű: egy ágy, asztal, plakátok az akupunktúra és az önkéntes segítségnyújtás módjairól (néhány plakát a háborús elsősegélynyújtásra utal), az egyik falat pedig orvosságos pult foglalja el. A gyógyszerek egy részét maguk az asszonyok gyűjtötték: a gyógyfüvek reneszánszukat élik Kínában. A rendelőben nem orvosok, hanem néhány hónapos egészségügyi kiképzésben részesült háziasszonyok teljesítenek szolgálatot: ismerik a punkciós tű, at injekcióadás, a vérnyomásmérés titkait, fel tudják ismerni az egyszerűbb betegségeket, de legfőbb feladatuk a megelőzés, az egészségügyi ismeretek terjesztése, a tisztasági kampányok szervezése. Kínában az orvos csak a legritkább esetben megy házhoz, de a lakóbizottság egészségügyi központjának dolgozói meglátogatják a betegeket és az injekciót is beadják. A szolgálatot teljesítő három

asszony közül kettő ugyanabban az udvarban lakik: így az állandó ügyelet biztosítva van. A súlyosabb eseteket a közeli kórházba irányítják, a rendszer lényege azonban a nagyobb egészségügyi központok tehermentesítése. A költségek minimálisak: egy tűszúrásos kezelés 5 fenbe kerül (50 fillér) S persze: ezek az asszonyok a családtervezésnek is lelkes propagandistái, akik szívesen látják el fogamzásgátlókkal a házaspárokat. A városok egészségügyi hálózatának egyik elsőrendű célja a születési arányszám csökkentése, és ebben az ilyen kis helyi propagandaközpontoknak van a legnagyobb szerepe: a szomszédasszony szavára mindig szívesebben hallgatnak. Ismét felkerekedünk és végigsétálunk egy tipikus, falakkal szegélyezett hutungon. Gyerekek masíroznak velünk szemben libasorban, öregasszonyok vigyázzák a bejáratokat, a járókákban nagyra nyitják szemüket az apróságok. Aztán belépünk egy különösen szép

udvarra: fák magasodnak, napraforgók nyújtják nyakukat, középen az obligát vízcsap (a lakásokban nincs folyóvíz, de az is haladás, hogy legalább az udvaron van). Az udvar legnagyobb épületében varroda működik: egyike az utcabizottság irányítása alatt álló helyi üzemeknek. Odahaza „tanácsi iparnak” neveznénk az ilyenfajta kis vállalkozásokat. A fengsengi utcabizottság hét kisüzemet igazgat: az egyikben dobozokat gyártanak, a másikban rugókat, a harmadikban, ahol éppen most járunk, gyerekruhákat hímeznek, díszítenek egy nagyobb üzem megrendelésére, és így tovább. A látvány színes: a terem közepét elfoglaló asztalon nagy halomban magasodnak a már elkészült, bájos gyerekruhák, köröskörül az ablakoknál pedig csattognak a varrógépek, dolgoznak az asszonyok. Ezeknek az üzemeknek éppen ez az értelme: a háziasszonyok, öregek bevonása a termelésbe. Megkérdezem az asszonyokat, mennyit keresnek itt Változó, hangzik a

válasz, attól függ, hogy hány órát tudnak dolgozni naponta és milyen munkán; általában havi 20 és 40 jüan között mozog a keresetük. Mivel Pekingben 3540 jüan az ipari minimálbér, ez nem sok A legtöbb nő és öreg azonban az itt keresett összeget afféle kiegészítő konyhapénznek tekinti, mondják vezetőink. Sokan hazaviszik a munkát: bedolgozók. Három állandóan olvasott cikk Ugyanebben az udvarban él a bemutatásra választott kínai munkáscsalád. A három kis egyenként talán 1215 négyzetméteres szobában négy nemzedék, összesen nyolc ember él, de látogatásunk pillanatában csak a családfő felesége, idős anyja és egyik unokája tartózkodik otthon. A középső szoba a fogadó: a faragott asztal mellett álló sámlikon foglalnak helyet a külföldi vendégek, velünk szemben, a bejáratnál ül Szung Kuang-csen, az 50 éves háziasszony-nagymama, előtte ott lábatlankodik a kisunoka, lányának gyereke, egy másik széken Szung

asszony férjének 75 éves mamája, Kao néni helyezkedik el, az ajtóban meg ott áll Hszü asszony és az utcabizottság többi vezetője. A beszélgetés meghittsége ennek megfelelő: Szung Kuang-csen, aki most épp az ebédet készíti a család délre hazatérő tagjainak, röviden elmondja, hogy a felszabadulás előtt nyomorgott a família, de most, hála Mao elnöknek, boldogan él. Férje, Kao Hszin-fen, káder, azaz vezető egy üzemben, mind a három gyerekük felnőtt már és keres, ketten munkások, a harmadik tanítónő, a vejük szintén munkás, a három és fél éves kisunokára a dédmama és ő vigyáz. Ő maga az udvaron levő hímző-üzemben dolgozik, megkeres maga is havi húsz jüant. A dédmama nyugdíjas A havi összkereset 260 jüan, ami még nyolc részre osztva is szép summa. A lakbér havonta 10 jüan, beleértve a villanyt és a vizet is, a család táplálkozása havi 130140 jüant; emészt fel. A családi vagyon: egy varrógép, két

kerékpár, négy karóra, egy rádió, két tranzisztoros táskarádió. A bankban több mint 500 jüanja van a Kao-famíliának, havi 1,8 ezrelékes kamatra, ebből azonban nemsokára felemészt vagy 200 jüant az egyik fiú közeli esküvője: csak a kiszemelt új ágy belekerül vagy 40 jüanba. Jómódú famíliáról van tehát szó: Kínában elsősorban azok a családok élnek jobban, ahol több a kereső, mint az eltartott. Ebben a családban majdnem mindenkinek van saját jövedelme Azt már nem sikerül megtudnunk háziasszonyunktól, ki mennyit ad haza és mennyi zsebpénzt tarthat meg, mennyit költ közlekedésre (a családfőt gyári busz viszi munkahelyére, naponta kétszer egyórás utat tesz meg), ki hol alszik (a két másik szobát az ágyak dominálják, és az interjú során kiderül, hogy az egyik fiú nincs is Pekingben, sőt szó esik egy negyedik szobáról is, ezt azonban nem mutatják meg), hányan esznek odahaza. A Kao-família, mint általában minden

kínai, korán fekszik: este 9 felé már mindenki alszik és reggel 7 felé már talpon van. A dolgozó családtagok este 6 és 8 között térnek haza Szórakozás: hallgatják a rádiót, kártyáznak, sétálnak a kisunokával. A dédmama, aki eddig hallgatott, megszólal: ő már több mint 70 éves, és Mao elnöknek köszönheti, hogy egészséges és boldogan él, múlt szerdán is moziban volt, látta a Vörös lámpás történetét. Hszü asszony arcán a bejáratnál elégedett mosoly tűnik fel a kiváló közbeszólás hallatán, ez azonban fokozatosan leolvad, amikor a háziasszonyt a politikai stúdiumokról kezdem kérdezgetni. A Fengseng körzetben halljuk hetente két-három alkalommal rendeznek szemináriumot a háziasszonyok számára. Mivel Szung bizonytalan válaszokat ad, Hszü asszony jobbnak látja, ha maga veszi át a szót. Ezeken a kétórás üléseken az asszonyok és öregek a Zsenmin Zsipao és a Hungcsi cikkeit olvassák, Marx, Engels, Lenin,

Sztálin és persze Mao elnök műveit tanulmányozzák. Vendéglátó háziasszonyunk sűrűn bólogat. Mi volt az anyag a legutóbbi szemináriumon? kérdem. Szung még jobban zavarba jön. Vagy hiányzott, vagy olyan témáról volt szó, amiről nem tudja, közölheti-e a külföldivel. Hallgat, így hát Hszü asszony (talán egy csoportba jár vele?) felel helyette: Mao elnök állandóan olvasott három cikkét tanulmányozták. Mivel a szóban forgó három cikket valóban az elemitől, sőt az óvodáktól kezdve állandóan olvassák Kínában, a válasz kézenfekvőnek látszik: Szung Kuang-csen lelkesen bólogat: Azt, azt. Mao elnök három állandóan olvasott cikkét Pedig nyugodtan felelhette volna, hogy olyan témáról voltszó, ami nem tartozik a külföldiekre. A szemináriumi csoportokon keresztül nyújtanak a felsőbb szervek tájékoztatást a lakosságnak (a dolgozók munkahelyükön részesülnek hasonló eligazításban, tagjai hasonló szervezeti

hálózatnak). Így például a kínai sajtó néha éveken keresztül csak utal egy-egy kegyvesztett politikusra, de a lakóbizottsági gyűléseken közlik, kit illet a bírálat. A China Reconstrusts beszámolója szerint például a Fengseng-körzet minden „tanulmányi csoportja” legalább két-három gyűlést szentelt a „Liu Sao-csi féle csalók elítélésére”. A „csaló” kifejezés 1971 ősz óta a kínai sajtóban Lin Piaóra vonatkozott. Nyilvánvaló, hogy ezeken a gyűléseken már nyíltabban beszéltek, és közölték, kiről van szó. Lehet, hogy Szung asszony éppen egy ilyen „szemináriumon” vett részt látogatásunk előtt. Ezek nélkül a kis csoportok nélkül el sem lehetne képzelni a mai kínai társadalmat. A Pekingben élő külföldi gyakran találkozik velük. Ha jobb az idő, a megbeszélésekre a szabadban, az utcán kerül sor A résztvevők magukkal hozzák kis sámlijukat, letelepednek a fák között, és a szemináriumvezető

felolvassa a kijelölt anyagot vagy utasítást. És nem mindig puszta elméletről van szó A lakóbizottságok szervezték például Kína nagyvárosaiban 1969 őszétől az óvóhelyépítési kampányt. Miután a központi hatóságok meghatározták az általános célokat, ezeken a gyűléseken közölték, melyik házban miféle óvóhelyet kell építeni, az egyes házak lakóira milyen feladat vár, vagy később itt mondották meg, hány téglát kell minden pekingi polgárnak házilag készítenie. Ez az a fórum, ahol a kínai lakosságot a külföldivel kapcsolatban tanúsítandó magatartásról eligazítják. Itt közölték például a „kulturális forradalom” idején, hogy a külföldieknek nem szabad elolvasniok a nagybetűs plakátokat, a tacepaókat. Attól fogva az idegent gyanakvó kínaiak állták körül, ha az utcán ácsorgott, és igyekeztek pontosan megállapítani, merre néz, a kirakatra vagy a mellette levő tacepaóra. Ha úgy vélték, hogy az

utóbbira, barátságtalanul eltanácsolták, és még ez volt a jobbik eset. Itt közölték azt is, hogy a külföldi nem fényképezhet Peking utcáin, s ha egy kínai azt tapasztalja, hogy külföldi kattogtatja masináját a közúton, állítsa le. Persze, mivel hivatalos tilalom nincs, a tiltakozásnak egyéninek kell lennie: milyen alapon fotóz az idegen kínai embereket azok személyes engedélye nélkül? Később ugyanitt hozták a lakosság tudomására, hogy ezt a tilalmat, tekintettel az egyre nagyobb számú külföldi vendégre, megszüntették, és a jövőben nem kell, sőt nem szabad reagálni a kamerák kattintására. Az utcákon ezentúl csak a bámészkodók néma serege vette körül a kíváncsi fotósokat. A lakóbizottságok adtak tájékoztatást arról is, hogyan kell viselkedni Nixon látogatása idején (sem ellenségesen, sem barátságosan), és miként kell felelni, ha netán külföldiek faggatóznának ezzel kapcsolatban. A hatvanas évek elején a

kínai sajtó még tartózkodott a Szovjetunió elleni nyílt támadástól, de a lakógyűléseken közölték, kiket kell érteni a „modern revizionisták” kifejezésen. A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Az utcabizottság biztosítja a tömegek irányítását azon a szinten, ahol a tömeg még emberek, szomszédok, egyének mozaikja. Az Esti Hírlappal Pekingben Ezt persze nem Hszü asszony fejti ki, ő ilyen témákról nem beszél. Tőle az utcabizottság kommunális munkájáról, a kínai hétköznapok témáiról kérek felvilágosítást, amikor a tapasztaltak megbeszélésére visszatérünk a központba. Újra zöld teát iszunk, s én széthajtogatom az Esti Hírlap egyik példányát, hogy az „Itt a budapestiek beszélnek” rovatból idézzek. Ha ugyanis egyszerűen csak azt kérdezném, csalnak-e a bolti kasszánál, van-e bürokratikus huzavona a kérelmek intézésénél, akkor házigazdáink minden valószínűség szerint nem csupán tagadó

válaszokat adnának, de ráadásul alkalmasint meg is sértődnének, hogy ilyesmit feltételezek. Így a kérdések akusztikája más. Lám, ilyen gondjaik vannak a pestieknek, hogy fest ez Pekingben? Még mindig késik az óvoda megnyitása olvasom az egyik címet. Mármint Pesten Hszü asszony lelkesen ecseteli a fengsengi bölcsődék és óvodák állapotát. Négy is van belőlük, ezek kiegészítik a kerületi intézményeket. A felszerelés egyszerűbb, de itt is megfelelő ellátásban részesülnek a gyerekek, és havonta csak 12 jüan a szülőkre háruló teher. És a gyerekek hány százaléka jár óvodába? Hát azt pontosan persze nem tudja megmondani, sok gyerekre a nagymamák vagy a szomszédok vigyáznak napközben, vagy ahol sok a gyerek, otthon marad a mama, ő vezeti a háztartást, és vigyáz a kicsikre. Ha az óvodák száma mindössze négy és az iskoláskor alatti gyerekek száma több mint hatezer, mindenesetre feltételezhető, állapítom meg, hogy a

fengsengi mintakörzetben sem kerül a gyerekek többsége bölcsődébe vagy óvodába. Lássunk egy másik pesti hírt. Beázik a tető, de a házkezelőség nem intézkedik No persze, magyarázza Hszü asszony, a házak karbantartása nem egyszerű dolog. A lakbér minimális, és nem fedezi a kiadásokat Az utcabizottság egyik irodája a házkezelőség. Itt gondoskodnak a lakosság panaszainak orvoslásáról, de a lakosságot is mozgósítják a hibák kiküszöbölésére. Az állam jelentős szubvenciót fizet a házak állagának megőrzésére. A bizottság mindenesetre továbbítja a panaszokat az illetékes szervekhez. Így például a Suncseng-hutung lakói csak az utca végén levő kútnál jutottak folyóvízhez, és a házakból sem vezetett ki elég csatorna. A probléma különösen nyáron okozott sok gondot, amikor megnőtt a vízfogyasztás A vízművek végül is több kutat és csatornát létesített. Ugyanebben az utcában a vegyesbolt túl kicsi volt, és

még az olyan egyszerű cikkekért is, mint a tű, cérna és gomb, messze kellett menniök a lakóknak. A bizottság levelet írt a városi kereskedelmi hivatalnak, és az üzletet kibővítették. Az utcában nem volt telefon sem: ismételt kérésre végül felszereltek egy nyilvános telefont. (Ezek a készülékek általában valamelyik üzletben működnek; az utcai telefon ritkaság.) Házat venni a városban természetesen nem lehet: minden épület köztulajdon. Az Esti Hírlap apróhirdetéseit mutatom. Mindenki előrehajol: kínai újságok nem közölnek hirdetéseket Az, hogy magánszemélyek magánigényeik kielégítése céljából a sajtót veszik igénybe, szemmel láthatóan fantasztikus tünemény a fengsengi utcabizottság vezetői számára. Amikor megjegyzem, hogy még házassági hirdetések is akadnak itt, az arcokra alig palástolt ámulat ül ki. Kínában a hirdetéseket villanyoszlopokra, a vasútállomások falaira és hasonló helyekre ragasztják. Ha

mondjuk egy sanghaji Pekingben kap munkát, akkor a sanghaji és a pekingi állomás környékén is cédulákat ragaszt az oszlopokra, lakáscserét javasolva olyan pekingieknek, akiket viszont Sanghajba helyeztek. Hogyan lehet lakást cserélni? kérdezem Hszü asszonyt. Nagyon egyszerű A két félnek be kell jelentenie az illetékes utcabizottságnál szándékát, és ha igazolni tudják a csere szükségességét (alkalmasint a munkaadói igazolással), akkor semmi akadálya. A sajtóhirdetés és a lakáscsere-irodák híján ez persze nem lehet olyan sima dolog, hiszen még akkor sem egyszerű megfelelő partnert találni, ha az embernek módja van felmérni az egész választékot. És hogyan kaphat valaki új lakást? Annak két módja van: vagy vállalatától, vagy az utcabizottságtól kér új lakást. Az indok kétféle lehet: családalapítás, vagy a família létszámának megnövekedése Pesten sokszor hosszú éveket kell várni egy lakásra, mi a helyzet itt?

kérdem. A válasz természetesen kitérő Először, magyarázzák, a sürgősebb igényeket elégítik ki, ahol az ügy nem olyan égető, ott még várhatnak. Ennél többet sehogysem sikerül megtudni: hányan kapnak egy évben lakást, ki építi a lakásokat, hogyan hasonlítják össze az igényeket, hány személynek jár egy szoba, hánynál több nem lakhat egy helyiségben megannyi válasz nélkül maradó kérdés. A válasz az, amit az ember maga is lát: zsúfolt lakások, a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek elejéig minimális lakásépítkezés. Így nem sok új otthont adhattak a gyarapodó népességnek; mint láttuk leginkább olyan „megoldáshoz” folyamodtak, hogy a középiskolát végzett fiatalokat évről évre falura irányították. Nézzük az Esti Hírlapot. Senki sem jelentkezik házmesternek egy nagy épületbe Hszü asszony megkönnyebbülten mosolyog, ez nem nehéz kérdés. Kínában, magyarázza, nincs házmester Egy pesti levelező

arról panaszkodik, hogy egész nap otthon kell maradnia, mert várja a szenet. Itt ez sem probléma: a szomszédasszony átveszi. A következő pesti panasz az udvariatlan kiszolgálásra vonatkozik. Hszü asszony elmagyarázza, hogy az utcabizottság szolgáltató részlegéhez nyolc különböző egység tartozik, ezeknél mindig figyelembe veszik a lakosság véleményét. Ezenkívül a körzet üzleteinek ellenőrzésére a lakókból és eladókból bizottságot hoztak létre, ez időről időre gyűlésen értékeli a kereskedelem munkáját. Az alperes osztályellenség Emelkedi a válások száma mutatom az egyik írás címét. Mi a helyzet itt a válással? Ez láthatóan kényes téma. A kínai forradalom győzelméig a válás tulajdonképpen ismeretlen volt Kínában, a házasságok pedig nem az égben, hanem a közvetítők és a szülők között köttettek. Az atyák és anyák választották ki gyermekeik életepárját, az atyákét és anyákét pedig az ő

szüleik. A népi hatalom egyik első intézkedése az új házassági törvény volt, amely megkövetelte a felek kölcsönös beleegyezését, és kimondta a válás lehetőségét, sőt kezdetben még kampány is folyt a régi, rossz házasságok felbontása mellett. Ez az új lehetőség azonban hamarosan háttérbe szorult: manapság nem nagyon bontanak fel házastársi köteléket Kínában, még rossz házasságot sem. Hszü asszony hosszú magyarázatba fog. A népi Kínában mindenki szabadon választja meg élettársát, nem úgy, mint a múltban, amikor az emberek, különösen falun, olyan nyomorban éltek, hogy a szülők nem egyszer gyerekkorukban menyasszonynak adták el leánygyermekeiket tehetősebb parasztok házába, úgyhogy azok már kiskorukban rabszolgákként dolgoztak. Mivel az emberek szabadon választják meg párjukat, ragaszkodnak hozzá. Tavaly a Fengseng szomszédságban 300 volt az esküvők száma És hányan nyújtottak be válópert? A bizottság

vezetőjének arca elborul. Nyolc ilyen kérelem futott be. A téma részéről láthatóan le van zárva, de én folytatom a nyomozást: Mi történt a kérelmekkel? Hszü asszony végül is válaszol: Az ilyen párokat behívják a lakóbizottságok, megvitatják velük, mi vezette egyik vagy másik felet a kérelem benyújtására, és igyekeznek kiküszöbölni az okokat, amelyek ilyen döntésre vezettek. Ez tehát a békítő tárgyalás. És ha a felek ezután is ragaszkodnak szándékukhoz? Akkor ismét beszél velük a lakóbizottság. Második békítő tárgyalás. És akad olyan pár, amely még mindig válni akar? Hszü asszony elismeri, hogy tavaly két pár még ezekután is kitartott a kérelme mellett, de mindjárt hozzáfűzi: Az egyik esetben azonban a férj reakciós, kapitalista elem volt, ezért ragaszkodott az asszony a váláshoz. A kapitalista férjtől (hol van még igazi kapitalista Kínában? legfeljebb volt tőkésről lehet szó, aki járadékot

kap) tehát nem olyan nagy bűn elválni. És mi történt ebben az esetben? Még tanulmányozzuk a helyzetet hangzik a Kínában oly gyakori halogató válasz. A fengsengi utcabizottságnál válni, úgy tűnik, nem egyszerűbb, mint Buttler Jánosnak Mikszáth Különös házasságában, az újságíró körül pedig lassan kihűl a levegő. Kényes téma Mivel azonban Hszü asszony bevezetőben arról is beszélt, hogy az utcabizottság egyik feladata „fenntartani a rendet és biztonságot”, feljogosítva érzem magam, hogy az Esti Hírlap bűnügyi rovatából idézzek. Az persze eszembe sem jut, hogy a „szolnoki gyilkosról” szóló dermesztő történetet olvassam fel, beérem azzal, hogy „megverte feleségét a garázda férj”. Mi történik, ha valaki garázdálkodik? Mindenki döbbenten ingatja a fejét. Nálunk ilyesmi nem fordul elő. És ha valaki felönt a garatra? tamáskodom, bár tény, hogy Pekingben fehér holló, vagy még annál is ritkább a

részeg ember az utcán. Szigorú tekintetek. Itt nincsenek részegek. Néha két család összevész valamelyik udvaron, de a szomszédok kibékítik őket Jobbára a gyerekek miatt fordulnak elő ilyesfajta veszekedések. Nyilván nem várható, hogy egy pekingi utcabizottságon felvilágosítást adjanak a külföldinek a Kínában megkülönböztetéssel kezelt öt típusról: a volt földesurakról, a kulákokról, a jobboldaliakról, reakciósokról és „rossz elemekről” (az utóbbi csoportba egyszerűen a bűnözők tartoznak), vagy a börtönökről és az „átnevelő táborokról”. Persze, egy olyan alaposan megszervezett társadalom, mint a kínai, ahol, mint láttuk, az utcabizottságnak szinte minden udvarban vannak megbízottai, és a hivatalos ideológia a puritán életmódot hirdeti szüntelen, a bűnözésnek valóban kisebb a társadalmi bázisa, mint másutt. Itt mindenki ismeri a másik jövedelmét: hogyan élhetne valaki jól munka nélkül? S ha lop:

hogyan került egyszerre birtokába az a fényképezőgép? Mindenki a közösség ellenőrzése alatt áll. Ha nincs is kollektív felelősség, de a kollektíva mindent tud. Ez azonban még nem zárja ki a bűnözés lehetőségét Kínában, csak éppen korlátozottabb a hatótere, és kevesebbet tudnak róla. A bíróságok működését szigorú titok övezi, semmit sem tesznek közzé, külföldi nem látogathatja a tárgyalásokat. Még azt sem tudjuk, miféle jogi intézmények léteznek, és teljesen ismeretlen az igazságszolgáltatás mechanizmusa. Abban az időben, amikor Pekingbe érkeztem, a pekingi Munkásstadionban több tízezer ember részvételével tömeggyűléseket rendeztek, és ezeken a kiszivárgott értesülések szerint egyszerre több tucat ember ítéletét hirdették ki nem egy halálos ítéletet is. A bűnök változóak voltak: egyeseket a „kulturális forradalom” idején elkövetett szélsőséges cselekedetek miatt vontak felelősségre, másokat

közönséges bűnök, lopás, sikkasztás vagy közlekedési balesetek miatt. Egyes források tudni vélték, hogy a halálos ítéleteket a helyszínen, a tömeg előtt végre is hajtották, mások szerint a kivégzésekre csak később került sor. A bűnösöket mindenesetre bemutatták a tömegnek. Az ilyen tömeggyűlésnek azonban sokkal inkább a példa-statuálás volt a célja, mint az igazságszolgáltatás: az ítéleteket már korábban meghozták. 1970 nyarán ezek a demonstrációk megszűntek: a stadiont ismét birtokukba vették a sportolók. 1973 tavaszán Kantonban folyt nagyszabású kampány a bűnözés ellen: a verdikteket elrettentésül tacepaókon, nagybetűs plakátokon ismertették a lakossággal, s így a külföldiek is tudomást szereztek róluk. Egy asszonyt azért ítéltek el, mert „rendetlen házat” tartott fenn, és fiatal nőket ismertetett össze férfiakkal azaz afféle nyilvánosházat üzemeltetett, ami hallatlan esetnek számít a mai

Kínában. Más ítéleteket lopás, garázdálkodás, sikkasztás, illegális határátlépés miatt szabtak ki. (Évente több ezren szöknek át Hongkongba de hánynak nem sikerül?) 1973 őszén a sanghaji milíciáról szóló jelentés hangsúlyozta a kínai sajtóban, hogy ez a fegyveres szervezet részt vesz a „rossz elemek” elleni küzdelemben ami szintén feltehetőleg a bűnözésre utal. 1974-ben kantoni és vuhani falragaszokon közöltek tömeges kivégzéseket A fengsengi körzetben azonban nem szívesen beszélnek a bűnözés témájáról. Ezzel amúgyis a közbiztonsági hivatal, a rendőrség foglalkozik. Így érzem, hogy amikor a tolvajokról érdeklődöm, alkalmasint interjúm utolsó kérdését teszem fel. Tudjuk felel Hszü asszony a Pekingben gyakorta hallható „elméleti” tétellel , hogy a szocialista társadalomban is megmaradnak az osztályok, és megmarad az osztályharc, de a mi körzetünkben még nem volt példa ilyesmire. Így hát

nincs más hátra, mint megköszönni az utcabizottság felvilágosításait, és búcsút mondani a fengsengi körzetnek. Kifelé menet ismét feltűnik, hogy kivétel nélkül minden kerékpár lakatra van zárva. Ha ebben a körzetben nincs is bűnözés, a biciklitolvajoktól úgy látszik mégiscsak tartani kell. Pekingi kirándulások Már pekingi útipoggyászomat állítottam össze, amikor 1969 őszén egy tudósítás hírül adta, hogy a kínai hatóságok lezárták a külföldiek elől a Nagy Falhoz, a Ming-császárok sírjaihoz és a Nyugati Hegyekhez, az Illatos-hegyhez vezető utat. A jövőben közölte a Külügyminisztérium körlevele ezekre a helyekre külön engedély nélkül egyetlen külföldi sem mehet. Pekingben hamarosan rájöttem: a külön engedélyeket nem nagyon osztogatják. A Nagy Fal megtekintésére másfél esztendeig kellett várnom, az Illatos-hegyi kirándulásra még tovább. Abban az időben, amikor megérkeztem a kínai fővárosba, a

sok turisztikai nevezetesség közül csak a Nyári Palota, az Ég Temploma és a Pejhaj-park állt nyitva a látogatók előtt. A Téli Palota, azaz a Tiltott Város, ahová a Tienanmenen át lehet belépni, már évek óta bezárta hatalmas, vörös, aranyszínű óriásszögecsekkel díszített kapuit. A templomok, pagodák megközelíthetetlenek voltak A múzeumok nem működtek Kiállításokat nem rendeztek. Művészeti kiadványok nem voltak kaphatók még a város térképéhez is csak külföldön lehetett hozzájutni. Hadiflotta helyett kőhajó Ahogy azonban múltak az évek és a „kulturális forradalom” tömeghullámai visszahúzódtak, mint apálykor a part újabb részletei, egyre több bukkant elő a régi Pekingből. Előtűnt a képek, a jelszavak, a tilalmi táblák alól Pekingi kirándulásaim története így Kína változásainak története is. Az első látogatásom történetét az olvasó már ismeri: az Ég Templomában egy kissé tovább maradtunk,

mint ahogy azt eredetileg terveztük. A Nyári Palota felfedezése szikrázó hidegben nélkülözte a drámai elemeket. Csak éppen egyik ámulatból a másikba estem Az öncélú szépséget elborították az öncélú politika dekorációi. Valóban: nehéz lenne elképzelni ennél frappánsabb ellentétet. A kínai császárok több mint nyolcszáz éven át építgették itt a mesterséges tó, majd tórendszer partjára a mesterséges hegyeket, mesterséges sziklákkal, az öncélú fényűzést, míg azután 1860-ban, a második ópiumháború idején a kínai birodalomra törő idegen hadak teljesen fel nem dúlták, tönkre nem tették, porig nem égették. A több mint 300 hektáros térséget a múlt század végén Ce Hszi anyacsászárnő a flotta korszerűsítésére szánt pénzzel állította helyre újra klasszikus stílusban. Pavilonok, pagodák, sétányok, építészeti és perspektivikus játékok, tróntermek, épületek a szolgahad számára: itt élt nyáron

az egész udvar, itt élte fel, amit a kínai nép termelt, itt élte fel azt a pénzt is, amit saját hatalmának megőrzésére kellett volna költenie. Tengeri cirkáló helyett a mesterséges tóra kőből építettek elsüllyeszthetetlen és értelmetlen „hajót”. Tulajdonképpen mi vezette a kínai udvart ebben az öngyilkos fényűzésben? A vég várása, az „utánunk az özönvíz” szemlélete, vagy egyszerűen, mint valószínű, a politikai vakság, egy dinasztia végső degenerálódása? A végletekig kifinomult kínai szépségkultusz végső soron összefügg azzal, hogy ez a társadalom egy viszonylag hamar, több mint kétezer éve megtalált hatékony szervezetet mozdulatlanul, mereven, perspektívátlanul őrzött meg, és azzal is, hogy bár az ókorban és a középkorban az ország a modem nemzetek közé tartozott, később bizony lemaradt a fejlődésben. A kínai földesúr akkor érezte magát boldognak, ha egy minden addiginál szebb mesterséges

parkot létesíthetett. A császárnő ambíciója az volt, hogy a tóparti kastélyokban a régi császárok pompáját is felülmúlja. Közben könyörtelenül elfojtotta a recsegő-ropogó hatalmi struktúra reformjára irányuló első és utolsó kísérletet, s a Nyári Palotában tartotta aranyozott fogságban a reformokkal próbálkozó Kuang Hszü trónörököst 1898-tól 1908-ig, haláláig. Bármibe is került azonban a Nyári Palota pompája Kínának ma ott áll, immáron megfosztva császáraitól, a főváros legnépszerűbb kirándulóhelyeként. Amikor először meglátogattam, császári pompájára is csak az a kíméletlen mód emlékeztetett, ahogy a fényűzés nyomait eltávolították. A bronzállatok vigyázta díszkapuk során áthaladva eljutottunk a Jóakarat és Hosszú Élet Terméhez, az egyik legszebb épülethez: trónján ülve hajdanán itt adott audienciát alattvalóinak a császárnő. A hatalmas faragott kapuk nyitva voltak. A terem közepén,

ahol valaha a trón állt, Mao Ce-tung öt méter magas hófehér gipszszobra magasodott. Kétoldalt diorámát állítottak fel: a pirosra festett faoszlopok mögött a „kulturális forradalom” hősi epizódjait elevenítették fel a vendégek számára. Gipszgárdisták gipszfolyóban Balra a Jangce gipszhullámai hömpölyögtek kékeszöldre festve. A hullámok között fiatal fiúk, lányok és zöld egyenruhás katonák úsztak: egyik kezük a vízben, a másik a magasban. A szárazon tartott kézben az idézetek piros könyvecskéje. Minden arcon elszánt, eltökélt kifejezés, mint katonáké a csatában A festett háttéren villámok cikáztak, egy süllyedő csónakon öklét összeszorítva hősi pózban katona állt, kissé távolabb, a biztos parton, egy emelkedőn újabb csoportozat gipszalakjai lengették az idézeteket. A drámai jelenet a „kulturális forradalom” egyik sokat emlegetett hősi történetét elevenítette meg: a Jangcén felborult egy

vörösgárdistákat szállító csónak. A fulladozó gyerekeket a népi felszabadító hadsereg harcosai mentették ki a hullámokból, ám a mentők közül kötelességük teljesítése közben többen is a vízbe vesztek. Azoknak az időknek hivatalosan népszerűsített példaképei a katonák és a vörösgárdisták, a hungvejpingek voltak elképzelhető-e ennél mintaszerűbb történet? S kinek is jutna eszébe, hogy aki fulladozik, annak aligha lehet az a fő gondja, hogy a piros könyvecskét megóvja a hullámveréstől? Vagy a császári fogadóterem másik oldalán, a bányaomlás elleni heroikus csatát megörökítő gipszkompozíció láttán ki is jegyezte volna meg, hogy ha egy ember minden erővel vissza akarja tartani a ráhengerülő óriás követ, valószínűleg mindkét kezét használja, azt is, amellyel a tízméteres kompozíción a piros könyvet tartja? Az ember nem fojthatott vissza egy sóhajt: istenem, mi lett a könnyelmű császárnő

trónterméből? Kik alkothatták ezt a természetellenes, visszariasztó dekorációt, amelyen csak azért nem lehetett nevetni, mert Kínában ezekben az időkben ez az irreális retorika volt mindennapos, a hétköznapi, a reális, az élet? S ahogy továbbmentünk, újra és újra felsóhajt a látogató. A betört üvegű, üres császári lakószobák láttán A Sárkánykirály palotájának szigete felé közeledve, a nyolcméteres lépcsőt teljesen elborító Mao-kép előtt, amely a kínai párt elnökét a tenger partján ábrázolta, stílszerűen: a lépcső ugyanis egyenest a tóhoz vezetett, s az óriáskép lábainál parányoknak látszottak az igazi, korcsolyázó emberek. A Rendezett Felhők Pavilonjában, amelynek fényűző berendezése helyébe Mao elnök életét bemutató kiállítást helyeztek el. Az 50 méter magas, hegycsúcson emelkedő Fuhsziang pagodánál, ahol a hatalmas falat Mao egyik költeményének óriás írásjegyei dekorálták. A

melléképületek vitrinjeinél, amelyekben a „forradalmi mintaoperák” jeleneteit elevenítették fel miniatűr gipszfigurákkal. A sétányokon, amelyeket óriási hirdetőtáblák szegélyeztek Mao Ce-tung különböző plakátábrázolásaival Az Értékes Felhők Pavilonjánál, ahol a sokszáz apró, domborművű kerámia Buddhának egytől egyig leverték a fejét. És főleg a fedett sétánynál. A császárok többszáz méter hosszú fedett sétányt építettek, hogy a paloták között esőben is zavartalanul közlekedhessenek. A faoszlopokat és a tetőszerkezetet páratlanul gazdagon dekorálták: kívül-belül festmények ezrei borították. Történelmi és legendás jelenetek, hangcsoui tájak, állatok, virágok, díszítő motívumok Mivel a tetőszerkezet és az oszlopok mindkét oldalát kívül-belül így pingálták ki, a folyosó tulajdonképpen képkiállításnak is felfogható. Fehér festék alatt A „kulturális forradalomban” az egyik jelszó az

volt, hogy meg kell semmisíteni a régi kultúrát, a régi szokásokat, a régi hagyományokat. A sétány és az épületek falán látható valamennyi jelenetet eredetileg még a császári udvarban festették, és az 1911-es polgári forradalom után időről időre a régi motívumokat restaurálták az erre specializálódott restaurátorok. A vörösgárdisták ízlésének így nem felelt meg ez a dekoráció. 1967 elején ezért felirat jelent meg a palota bejáratánál: elnézést kértek a látogatóktól, mert még nem volt módjukban eltávolítani a múlt visszataszító figuráit a parkból, még ott láthatók a hercegek, mandarinok, hadvezérek, udvarhölgyek. Néhány hónappal később a múlt visszataszító figuráit nem lehetett már látni: minden olyan képet, amely emberi figurákat ábrázolt, fehér festékkel mázoltak le. Amikor végigsétáltunk a fedett ösvényen, a festék már málladozott: itt-ott előbukkantak a gyűlölt fejek, a fényűző

ruházatok, előtűnt a régi Kína. A többi képet érintetlenül hagyták A hangcsoui tájak édes messzesége ott kéklett a gerendákon, magasan szárnyaltak az örök élet Főnix-madarai (minden oszlopon egy madár, és egyik sem azonos a másikkal), mozdulatlanul lengtek a lótuszok. Ott, ahol a régi festők embert ábrázoltak, a fehér csak magát a képet borította: a díszes keretet már nem. Kik festhették le ilyen furcsa gonddal, ilyen kérlelhetetlenül? kérdeztem magamban. Aztán eljött a nap, amikor megkaptuk a választ. A Nyári Palota, számtalan pekingi kirándulásunk, sétaladikos hajózásunk színhelye lassan átalakult. 1970 nyarán eltűnt a nyolcméteres Mao-kép a Sárkánykirály palotájának lépcsőjéről. Ámulva néztem, ahogy a kínai evezős ritmikusan előre-hátra lépegetve egyre közelebb lapátolta a bárkát a szigethez: a lépcső tövében fiatal fiúk fürödtek, a képnek híre- hamva sem volt. 1971 nyarán bezárták a Jóakarat

és a Hosszú Élet pagodáját Mikor a következő esztendőben, Nixon látogatása táján újra megnyitották, kiderült, hogy a parádés trónszéket, a rekeszzománc Főnix-madarakat, a Hosszú Élet óriás jelével ellátott szőnyegeket, a hatalmas bronz-füstölőket, a pávatoll-legyezőket, a kristálytükröket, a többszáz éves festményeket (a múlt figuráival), a gyökér-szobrokat épségben megőrizték, hogy most, amikor eljött az ideje, újra kiállíthassák, újra berendezhessék vele a parádés fogadótermet és megnyithassák a nagyközönség előtt. A publikum lelkét immáron nem kellett félteni a császári múlt mérgétől. A termekben, az üveg mögött újra megjelent a régi bútorzat Eltűntek a jelszavak, a vitrinekből kivették a beporosodott operajeleneteket, és az udvar céltalan, de gyönyörű luxus tárgyait állították ki a helyükre. Aztán egy szép napon, 1972 októberében a fedett sétányon eltűnt a képekről a fehér

borítóréteg. Bár néhány festmény megrongálódott, a többség, talán kissé halványabban, de újra élt. A majomkirály, a kínai legendavilág hőse hosszú póznával támadt ellenségeire, a tündérkirálynő holdbéli palotájából pillantott lefelé, a bíró törvényt mondott, és a bűnöst kalodába csukták, harcosok nyargaltak magasba emelt zászlóval és előreszegzett kopjával a csatába, bölcs öregemberek elmélkedtek a vízparton, izmos halászok teli hálót emeltek ki a folyóból, hercegkisasszonyok kockáztak lengén-finoman, vagy írtak levelet pergamenlapokra. A múlt, a megátkozott, lemeszelt, feledésre ítélt, gyönyörű, poétikus és visszavonhatatlanul tovaszállt múlt képei újra láthatók voltak, ezernyi idillben és ezernyi csatában, színben, ábrában, emberi arcban. Ahogy a tetőre emelt szemmel, elbűvölten, gyönyörködve léptünk tovább képtől képig, a kínai géniuszra gondoltam, az alkalmazkodás, a megőrzés, a

konzerválás szellemére, amely lehetővé tette e nagy nép számára, hogy túlélje minden hódítóját, asszimiláljon minden kultúrát és minden idegen uralkodót, hogy a könyvégető Csin Si Huang-ti császár ellenére megőrizze klasszikusait, és a „kulturális forradalom” múltfóbiás romboló tömegeit becsapja egy kis fehér festékkel. Hiszen: hogy is maradhattak meg ezek a képek ilyen kitűnő állapotban? Csak úgy, hogy éppen őreik, restaurátoraik borították be fehérrel a „múlt figuráit”. Nem azért, hogy elpusztítsák, megsemmisítsék őket, hanem azért, hogy amennyire lehet, megóvják a múltdúlók dühétől. Csak a fantázia játéka, de megpróbálom elképzelni azokat az időket, azokat az embereket, amint a piros könyvecskét magasba tartva azt vitatják, miként is kell a legmegfelelőbb módon eltüntetni a gyűlölt figurákat, s közben mind azon töpreng, mit lehet tenni megmentésükért. Hiszen tudták: eljön az idő, amikor

az emberek újra gyönyörködni akarnak majd a múlt idők mestereiben, amikor a szép egyszerűen szép lehet akkor is, ha nem a máról szól, amikor a kínai nép újra vállalhatja azt, amit a múltban alkotott és a vezetés is büszke lesz a régi Kína művészetére. Másként semmi sem magyarázná, hogy ilyen óvó-eltüntető megoldást választottak Hogy elég volt vízzel lemosni a fehér jelent, hogy előtűnjön a tarka múlt. Nem tudom persze, hol zajlott le a tanácskozás: talán a kormány vagy ami akkoriban maradt belőle , talán egyszerűen a műemléki felügyelőség hozta meg a döntést. A képeket nem piroskönyves suhancok mázolták le: finom ecsetekkel öreg restaurátorok végezték el, nyilván vérző szívvel, de a jövő lehetőségét mégis megőrizve, a kényes munkát. A tiltott város Figyelemmel kísérhettem a Nyári Palota metamorfózisait. A Téli Palota története más volt Peking központjában több négyzetkilométernyi területet

bordószínűre festett három-négy méteres fal övez. Az 1911-es forradalom előtt e falak mögött élt a császár és egész udvartartása, ez volt a Tiltott Város, ahová közönséges földi halandó és külföldi „külső barbár” csak rendkívüli körülmények között léphetett be. A forradalom után a fallal övezett terület egy részét megnyitották, beépítették, de a palotanegyed másik részét továbbra is Kína urai tartották meg maguknak, és mindmáig itt élnek az ország vezetői. Maga a régi császári palota múzeum lett, amelyet megnyitottak a nagyközönség előtt, a Téli Palotához közvetlenül csatlakozó parkok pedig, ahol korábban a császári udvartartás sétálgatott, ma mindenki pihenésére szolgálnak. Ma. A „kulturális forradalom” éveiben azonban az egész komplexum zárva volt, a Tiltott Város tiltottabb volt, mint valaha. A császári paloták ajtajait lelakatolták, a Mennyei Béke Kapujától balra elhelyezkedő

Munkás Kultúra Parkjának pavilonjaiban pedig a pekingi vörösgárdisták rendezték be főhadiszállásukat. 1969 végén az ifjú vezérkar tagjai jobbára már a népi kommunákban „nevelték át magukat” a szegényparasztok irányításával, de a császári kapuk ugyanolyan megközelíthetetlenek voltak, mint egy-két évvel korábban. A magyar olvasó számára tulajdonképpen nehéz érzékeltetnem, mennyire magától értető volt azokban az években az abszurditás, a képtelenség, a hihetetlen. A Téli Palota zárva van Ez olyan igazság volt, mint hogy, mondjuk, a budai Várat felgyújtották a németek. Senkinek eszébe sem jutott engedélyt kérni a múzeum megtekintésére ez nyilvánvalóan képtelenség lett volna. A múzeumok zárva vannak Hát lehet ez egyáltalán másként? Hát volt idő, amikor a Mennyei Béke Kapujától balra, a hatalmas teret határoló Forradalmi Múzeumba csak úgy be lehetett sétálni? Amikor működött a Szépművészeti Múzeum?

Amikor nyitva voltak a könyvtárak? A Téli Palota olyan rég zárta be termeit, hogy a pekingi külföldi kolóniából már csaknem mindenki hazautazott, aki még látta a császárok székhelyét, mire ismét feltárultak a kapuk (csak azok emlékeznek még a múltra, akik közben hazatértek, majd újra Kínában kaptak diplomáciai beosztást). És persze nem nekik mutatták be először. A rezidens külföldiek mindig utolsók a sorban Ráérnek A Téli Palota megnyitása a pingpongdiplomácia kezdete volt 1971 tavaszán Azon a szeles áprilisi napon nigériai és kanadai játékosok társaságában Pekingbe érkezett a nagojai asztalitenisz-világbajnokságon szerepelt amerikai pingpong-csapat. Ők voltak az első amerikaiak, akik rendes útlevéllel, kormányuk engedélyével látogattak a Kínai Népköztársaságba. Ma már talán azt is nehéz elképzelni, hogyan lehetett az amerikai asztaliteniszezők vizitjének olyan példátlan nemzetközi visszhangja de akkor

Kína körülbelül olyan világ volt az amerikaiak számára, mint a Hold, vagy talán még titokzatosabb, hiszen az Apollo-program jóvoltából már több amerikai járt az utóbbi években Földünk útitársán, mint Pekingben. Az asztalitenisz Amerikában szinte teljesen ismeretlen sport volt, de fiatal művelői (köztük egy magyar származású lány is) zsúfolt stadion előtt mutatkoztak be Kínában, és a feliratok „a világ népeinek nagy egységét” éltették az amerikai imperializmus szidalmazása helyett. Csou En-laj kormányfő a többi versenyzővel együtt az amerikaiakat is fogadta, és kifejezte reményét, hogy pekingi vizitjükkel új lap nyílt a két nép közötti kapcsolatok történetében. Ezeknek az alkalmi látogatóknak tárult fel először a Tiltott Város, a sokéves szünet után szenzációt szenzációra halmozva nekik mutatták meg az évekre elzárt régi kincseket. Nehéz érzékeltetni azt a meglepett csodálkozást, amelyet a pekingi

külföldi kolóniában a pingpongozóknak a Téli Palotában tett látogatása kiváltott. Keresem a hasonlatot Ha mondjuk a Louvre lett volna zárva évekig, s egy szép napon kínai vendégeknek mutatták volna először. De ez se jó, hiszen Franciaország és Kína között nem húzódott két kölcsönös átkoktól visszhangzó évtized választófala. Bele kell törődni, hogy nincs párhuzam A „pekingi megfigyelők” irigykedve bámulták a Tienanmen téren sétáló pingpongozókat, akik szemmel láthatóan nem is érzékelték, miféle csoda részesei voltak, s a játékosokat elkísérő újságírókat faggatták: milyen is a Téli Palota belül? A kaucsuklabda művészei már rég elutaztak, amikor a kínai Külügyminisztérium végrevalahára meghívta az egész diplomáciai kart a Téli Palotába, illetve annak Palota-múzeumába. Peking mértanilag pontosan megszerkesztett város. Az utcák a kínai hagyományok szerint északdéli és keletnyugati irányban

futnak. Ha egy kínait megkérdezel, hogyan jutsz el egy adott címre, nem azt mondja, hogy előbb jobbra menj, aztán balra, hanem azt, hogy előbb, mondjuk északra, majd nyugatra. A császári paloták pontosan a város északdéli tengelyében fekszenek. Aki délről a Csienmen főútvonalán jön a központ felé, az előbb a déli városkapu kettős, várszerű építményének fut neki, ha áthalad alattuk, kijut a Tienanmen térre, pontosan a Mennyei Béke középső kapujához ér (a Tienanmen építménye alatt öt kapu vezet át). Ez a Tiltott Város északi főbejárata. Ha tovább megy (ha tovább mehet), egy újabb hatalmas kapun áthaladva, óriás paloták között, de még mindig egyenest délnek tartva pontosan a császárok egykori tróntermeihez ér, majd két kilométerrel távolabb az északi kapun távozhat. A kapu mesterségesen emelt dombra, az úgynevezett Szénhegyre tekint, a domb csúcsán még mindig az észak-déli tengelyen pavilon áll, s ha valaki

megkerüli az emelkedőt, a Tienanmenen áthaladó képzeletbeli egyenest meghosszabbítva ismét visszatalál a főtengely vonalát követő széles útra, s ezen hagyhatja el a várost. Belépés a déli kapun A diplomaták a déli kapun hajtottak be járműveikkel. Mindenütt rendőrök álltak a hatalmas falak tövében, feszes mozdulattal mutatták az utat, amelyet már csak azért sem lehetett eltéveszteni, mivel egymásután érkeztek a kocsik. Különös jelenet volt: a császári palotába korábban aligha hatolt be ilyen zúgó gépesített karaván, az öreg köveken, amelyek között fű nőtt, még nem döcögött ennyi diplomáciai rendszámú jármű, a fogatokra tervezett sárkányos márványhidakon még nem lódult át ennyi ziháló motor. De végül is mindenki végigkanyargott a zegzugos, néhol mindkét oldalon nyolc méter magas falak között bujkáló úton, átkelt az Aranyvíz folyó egyik hídján (öt híd van, az öt erényt szimbolizálják). A

gépkocsik falkája és a külföldi látogatók tömege ott állt a hatalmas udvaron, a Legfelső Harmónia Terme előtt. A Külügyminisztérium munkatársai csoportokra osztották a nagyköveteket és újságírókat, a palotamúzeum munkatársai (hát voltak eddig is? kérdeztük magunkban) kézi hangszóróval a kezükben vezettek végig a pompás termeken. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy elmondjam, papírra vessem, milyenek is ezek a paloták. Milyen is a kínai pompa, hogyan éltek „az ég fiai”, a középbirodalom császárai fél évezreden, két dinasztia leszármazási során át ezen a helyen, az északi főváros közepén, a Tiltott Város közepén, a Legfelső Harmónia Termének közepén, ahol hitük szerint az egész világ központja is volt hiszen az ország határain túl csak adófizető „külső barbárok” lehettek. A birodalom, amelyet kormányoztak, nem sokkal élte túl azt a napot, amelyen kiderült, hogy központi eszméje tévhit, de a

gondolkodás, amely a külföldit idegen kultúrájával és szokásaival valami módon még mindig barbárnak tekintette, talán még most sem veszett ki egészen. Az Ég Fiát hármas lépcsőn vitték fel a Mennyei Harmónia Termébe. Kétoldalt fokról fokra kapaszkodtak a gyaloghintó hordozói, de középen, ahol a császári felség lebegett az izmos kezek emelte utazóalkalmatosságon, vad dombormű-sárkányok tekeregtek a díszesen faragott márványlapon, akárcsak az Ég Templomának kövezetén. Odabent újabb emelvényen a trónus arany pompája kábít el még ma is, amikor mindez már csak a hajdani hatalom üres lárvája, nem szentély többé, csak látványosság. A Nyári Palota a domboldalakat benépesítő pavilonokkal a gazdagság szeszélye, a Téli mértani szerkezetével, szigorú rendjével, mérhetetlen kincseivel a hatalom súlyát, erejét, állandóságát szimbolizálja, vési a látogató agyába még akkor is, amikor mindez már messzi múlt.

Kétszázezer ember építette Még trónusból, trónteremből is több van: az egyikben a külföldi küldötteket fogadták (a Harmónia Megőrzésének Terme), a másikban az uralkodó az új mezőgazdasági évre küldött császári gabonavetőmagokat vizsgálta meg (a Tökéletes Harmónia Terme), míg az első, amelyről már beszéltem, a nagy állami ünnepek, ceremóniák színhelye volt (a Legfelső Harmónia Terme). Mindez sokszáz éves és jól ismert, de többéves elzárás után mégis felfedezőkként villogtatják vakuikat a diplomaták, az újságírók jegyzetfüzete is gyorsan megtelik. Mert nemcsak a palota érdekes: az a mód is, ahogy bemutatják. Végül is, ahová nézünk, a múlt vesz körül, s az első érzés, amely elfog, egyáltalán nem a császárok iránti gyűlölet, hanem a gyönyörűség. Kína határain túl senkinek nem jutna eszébe, hogy egy ilyen helyen tett látogatás „elvon a forradalom szolgálatától”, vagy éppen a

„feudalizmus szellemét terjeszti”, de nem is olyan rég ilyen és ehhez hasonló érvekkel tüntették el a régi idők művészeti kincseit, rosszabb esetben pedig meg is semmisítették őket. De ha már egyszer így volt, most kettőzötten érdekes: hogyan tárják fel ismét a kapukat. Az olvasó azt gondolhatná: stíluskérdés. Valójában azonban többről van szó Az előző évek művészetpolitikai irányvonala szorosan összefüggött a „kulturális forradalom” hatalmi harcaival. A kulturális élet szinte teljes egészében azoknak a „forradalmi mintaoperáknak” a megjelenítésére zsugorodott, amelyet a sajtó rajongó dicsérete szerint Csiang Csingnek, Mao Ce-tung feleségének vezetésével hoztak létre. Csiang Csing a politikai felfordulás kezdetekor gyakorlatilag majdnem ismeretlen volt, ettől fogva azonban gyors ütemben emelkedett karrierje a csúcsok felé. A régi kultúra elleni támadás az új alkotások kultuszától elválaszthatatlan volt,

és Csiang Csing meg több más újonnan feltűnt vezető tevékenységének szerves részét képezte. Márpedig a Palotamúzeum megnyitásával a múlt figurái ismét bevonultak a kínai életbe Mit is mondhattak ilyen körülmények között hangszórós kalauzaink? Nos, azt mondták, amit ha az országot nem borítja el az irracionalitás hulláma, ha a múzeumot nem zárják be mindig is mondhattak volna. Talán kissé közvetlenebbül politizáltak, mint ahogy azt a külföldi közönség egy múzeumban szükségesnek vagy magától értetődőnek tartaná, de még mindig kevésbé direkt módon, mint amihez a kínai tömegek hozzászoktak. A palota és kincsei, a kínai nép verítékes munkájának eredménye, azt mutatják, hogy miközben a dolgozó tömegek nyomorban éltek, a császári udvar milyen fényűzésben élvezte a belőlük kisajtolt javakat. Ahogy az udvartartás lakosztályaiban értünk, vezetőnk körbemutatott: itt készült az ebéd, mindennap minden

étkezésnél 150 fogást szolgáltak fel. Ez még akkor is értelmetlen luxus, ha tudjuk, milyen kicsik a kínai tálak. Az itt kiállított műtárgyak azonban a kínai nép tehetségét, művészeti képességeit, alkotóerejét tanúsíthatják. Tücsöktartó és pávatollforgató gép Ennek a magyarázatnak természetesen minden szava igaz; helytálló csak éppen átugrik egy logikai fokot, amely annál világosabban tűnik elő, minél inkább elidőzik a látogató a császári paloták termeiben, minél jobban szemügyre veszi az ott látható dísztárgyakat. Mert e kínai fényűzésnek éppen öncélú díszítő jellege a legfeltűnőbb. Ilyenforma az a harminckét rétegű csodálatos „ördöggolyó” is, amely egyik teremben látható. E műves elefántcsont dísztárgy megformálása valóságos kézműves bravúr. Egy elefántcsont agyart úgy farag ki a mester, hogy több „golyó” forog egymásban, több rétegnyi gömbfelület, mintha például egy nagy

narancs héjában forogna egy kisebb narancs héja, abban egy még kisebb, abban egy még kisebb, és így tovább. Csakhogy a „héjakat” nem egymásba rakják, nem darabokból illesztik össze: a mester kívülről halad szerszámaival a csontba, kis nyílásokat vág az éppen legkülsőnek számító szférán, majd aprólékosan kimunkálja, cizellálja a „narancshéjakat”. Mindegyik szféra egy darabban marad, de tökéletesen elválik a következőtől, amely szintén szabadon mozog a még belsőbbhöz képest, és így tovább. Az egyes rétegekbe nem egyszer még legendás jeleneteket vagy bonyolult díszítéseket is faragnak. Micsoda türelem, pontosság és milyen művészi érzék kell ehhez a munkához! S az eredmény korántsem látványos: kívülről csak egy gömb: értéke belül van, az odabent forgó szférák számától függ, s attól, hogy hány évig dolgozott megalkotásán a mester. Vannak persze olcsó, kommerciális változatok is, ezek csupán

nyolc-tíz rétegűek. Amikor Pekingbe érkeztem, néhány száz jüanért húszréteges mesterműveket lehetett kapni ma az ilyenek ára ezrekre rúg. A palotában látható mesterművek értéke egyszerűen felbecsülhetetlen. Ahogy a látogató körbejár, szüntelenül kérdezősködnie kell: ez pedig mire való? A legtöbb drágaköves, míves berendezési tárgy fő célja ugyanaz, mint egy cirádáé: csak éppen pompás, díszes és tanúsítja birtokosának gazdagságát. Funkciója? Tücsöktartó, mert a kínai házakban szeretik a tücsökzenét. Madáretető, mert a madarak csiripelése hozzátartozott a pompához Jáde-nehezékek, rekeszzománc fésűtartók megannyi dísztárgy, névleges feladatokkal. Paravánok, felmérhetetlen értékű berakásokkal, a tágas helyiség felszabdalására. És az utilitárius alkalmazás csúcsaként egy elmés szerkezet, pávatoll-legyezők forgatására. (A szerkezetet természetesen ember forgatta, s a kevésbé

„gépesített” nagy császári hűsítőtollakat is szolgák lengették az Ég Fiának izzadó orcája előtt.) Minden amit látunk, valóban gyönyörű, valóban a kínai géniusz ízlésbeli kifinomultságát, találékonyságát, teremtőerejét bizonyítja. Az ízléses és az ízléstelen tékozlás között magát a pazarlást illetően nincs sok különbség, és annak az embernek a számára, akinek ebből a pompából semmi sem jutott, igazán mindegy volt, miért gürcöl. Az akkori idők kizsákmányoltjainak tehát nem sok örömük származhatott uraik kifinomult ízléséből de az utókor mégsem fojthatja vissza a gyönyörűség meglepett felkiáltásait, amikor végigsétál a tróntermeken. Most, sok évtized vagy évszázad után kínjaik és gyötrődésük perspektívát és értelmet kap, vagy amint vezetőnk mondja, ma a nép alkotásai visszatértek a kínai néphez, és minden ember épülését szolgálják. S noha látogatásunk pillanatában a

Palotamúzeum még zárva volt a kínai publikum előtt, néhány hónappal később, fanfárok és hírverés nélkül, valóban megnyitották kapuit a nagyközönség előtt, s attól fogva megállás nélkül özönlenek a látogatók az ország minden részéből, fiatalok, akiknek mindez nem több formák szépségénél, és öregek, akik még emlékszenek azokra az időkre, amikor ezek a műtárgyak a hatalom hajdani szimbólumai voltak. Miért volt hát a „Nagy Proletár Kulturális Forradalom”? Miért volt a tilalom, amikor újra minden látható? De ezt persze nem kérdezhetjük meg vezetőinktől, s ha megkérdezzük, a válasz legfeljebb annyi, hogy az elmúlt években „restaurálták” a palotákat. A vezető legfeljebb magában kérdi: Miért, hát ön nem tudja? Mint ahogy ilyesfajta válaszokat kap a kérdező akkor is, ha más rejtélyek iránt tudakozódik. Mondjuk: miért zárták le a Pejhaj parkot? Ez a mesterséges tóból, mesterséges hegyből és a

tetején magasodó fehér dagobából (a dagobát buddhista ereklyék fölé emelik) álló park közvetlenül a Téli Palota szomszédságában Peking egyik kedvelt kirándulóhelye volt azokban az időkben, amikor a kínai fővárosba érkeztem. A Széndomb mellette magasodott: mindkettőről kitűnő kilátás nyílt a Téli Palota zárt komplexumára. Mielőtt a Tiltott Város megnyílt volna, a Széndomb és a Pejhaj park becsukta kapuit. A parkokat „rendezik” hangzott a válasz, amikor a tudósítók az évekig tartó látogatási tilalom oka felől próbáltak felvilágosítást szerezni. Persze nem sok kétség fér hozzá: a mesterséges hegyek alatt ezúttal mesterséges barlang, óvóhelykomplexum épült. 1971 eleje óta senki sem láthatta a csónakázók százait a tavon, a mesterséges sziklák közé épített kioszkok zegzugos szögleteiben bujkáló gyerekeket, a tó közepére épített kis szigetet a hidacskával, az állítólag Buddha hajaszála fölé

épült tibeti stílusú dagoba óriás fehér márványsüvege alatt működő kis teázót, a nagyszerű panorámával. A turistatérképen, amely 1972-ben újra forgalomba került, úgy szerepel az északi park mert ezt jelenti a kínai név mintha ma is működne, s talán mire e sorok megjelennek, újra nyitva áll. Négyezer kilométeres erőd A Nagy Fal és a Ming-sírok, valamint az Illatos-hegy kirándulóhelyei akkor voltak elérhetetlenek, amikor kiérkeztünk aztán fokozatosan megnyíltak a nagyközönség előtt. Hogy miért volt zárva az út? A beavatottak újra csak katonai építkezésekről rebesgettek (állítólag a metrót hosszabbították meg az ide épített óvóhelyekig), de ezt persze senki sem sietett megerősíteni. De hát miért is zárhatnak le egy népszerű kiránduló-útvonalat? A krónikás csak a tényeket rögzíti: lezárták. És újra csak tény: két-három év után eltűntek a tiltó táblák De persze: nem egyszerre. Először egy-egy

államfőnek, külügyminiszternek jutott ki a megtiszteltetés, hogy megtehette a fővárostól a Nagy Falig vezető utat. Később a pekingi diplomáciai testületnek nyújtották át ritka ajándékként a birodalomalapító Csin Si Huang-ti császár és sokmillió rabszolgája művét, megtekintésre. Aztán magának Nixonnak, és a színes televízión át az egész világnak. De még ezután is hónapokba telt, amíg a Fal és a Sírok felé vezető útra ugyanúgy felkerekedhetett a külföldi rezidens, mint, mondjuk, a Nyári Palota felé. Aki éveken át él Pekingben, az persze még így is sokszor eljut a Patalinghez, az óriás építmény turistalátványosság-számba menő restaurált szakaszához. És talán egyetlen út sem hasonlít a másikhoz Pekingtől először toronyiránt északnak tart az út, a síkságon át. És ahány kirándulás, annyiféle táj Üdezöld síkság tavasszal, talicskáikon hosszú sorban viszik a parasztok a műtrágyát, a komposztot a

földekre. Sárguló, érett színű nyár, aratók, az úton szárított szalma, amelyen az autónak, a bennmaradt szemet kicséplendő, illik átgördülnie. Hihetetlenül magasan megrakott szekerekkel zsúfolt az út ősszel, a rakomány tetején kocsisok szunyókálnak. És sárgásszürke, élettelen, napfényes, csikorgó hideg télen A parasztházak még mélyebben, áthatolhatatlanabbul bújnak meg a vályogfalak mögött, csak a kályhacsövön kiáramló füst árulkodik a benti melegbuborékokról. A csatornák jegén gyerekek csúszkálnak, és tűnődve néznek a kocsi után: mit keres a Fal felé, ahol még hidegebb az idő? Míg északra robogsz, egyre közelebb jön, egyre fenyegetőbb a hegyek meredek fala. Nincsenek szelíd dombok, hogy előkészítsenek a változásra. A pekingi síkságot északról, keletről és nyugatról körülfogó hegyek mindig ott magasodnak, kéken, barátságtalanul és romantikusan, tiszta időben szabad szemmel is kivehetően. Ahogy

közeledsz, kékjük lilára vagy barnászöldre, esetleg kékesszürkére vált, éles tarajuk betépi az ég peremét, kopár sziklafalaik vadul zuhannak a síkságra. A vízszegény, sivár hegyoldalakon csak nyáron veti meg magát néhány elszánt bokor, virág, valami fű, épp csak annyi, hogy a mélykéket feketébe váltó haragoszölddé festi. Az út egy régi kőbánya mellett hatol be a csúcsok közé. A bánya az úttól balra fekszik, és mikor először haladtunk el mellette, még láthattuk az óriás portrét, amelyet a lefaragott sziklafalba véstek. Mao Ce-tung mosolygott a hegyoldalon, sapkában és magabiztosan, tíz kilométerről is láthatóan. Lám, a sziklába vésett halhatatlanság, gondoltam magamban, míg a képet néztem Ám legközelebb a portré vonásai már bizonytalanabbak voltak, és mikor e sorokat írom, 1973 nyarán, már az sem képes kivenni őket, aki tudja, mit is ábrázoltak egykoron. Ahogy a személyi kultusz visszahúzódott, a

hegyoldalba vésett óriáskép karbantartását is abbahagyták. Néhány makacs virág és bokor elég volt ahhoz, hogy felismerhetetlenné tegye Kína legismertebb arcát. Ahogy Kínában minden mást is a politika motivál, ezek a bokrok is politikai döntésre lephették el a hegyoldalt. Az idők változása a Zsujungkuan-hágón át kanyargó út mentén is látható: első kirándulásunk idején még mindenfelé jelszavak dekorálták a sziklafalakat, az amerikai imperializmus és láncos kutyái elleni eltökélt harcra szólítva a világ népeit, nyilván abban a meggyőződésben, hogy ezen az úton valamennyien át fognak haladni. Mikor Nixon jött, a jelszavakat fehér festékkel borították, és ezzel át is adták az enyészetnek. Manapság az út politikamentesen kanyarog hegyre föl, hegyről le. Kína egyik legszegényebb tája vezet a leghíresebb kínai tájhoz: a völgy teljesen kietlen, kopár, puszta kő, alján reménytelen vízmosás, ahol az év legnagyobb

részében egy kis erecske kanyarog csupán, a monszunesőzések idején viszont óriás köveket görgető áradat hömpölyög, s elsöpri azokat a kis parcellákat, amelyeket a parasztok mert itt is élnek, viaskodnak a természettel évközben próbálnak megépíteni maguknak. Kő, kő, kő, kőből épülnek a szegényes házak és köréjük a védő-rejtő falak, kővel kerítik a parányi zöld területeket, követ szállítanak a kétkerekű kordékon a mokány hegyi lovacskák, pattog a kocsisok ostora. Együtt zihál a hegyek közé az út és a vasút, a vonat lépésben kapaszkodik felfelé a hegyoldalon, alagutakba bújik, előtűnik, a műút fölé kanyarodik vagy leállásra kényszeríti az óvatosan, harsányan dudálva közlekedő gépkocsikat. A szerelvény megáll a hágó csúcsán, mozdonyt vált, búcsút mond a Nagy Fal erődítményének és megy tovább, Ulánbátor, Irkutszk, Moszkva felé. Az autósnak a végcélja éppen a Patalingi erődítmény, a

Nagy Fal legismertebb, leglátványosabb részlete. Mire odaér, már amúgyis lenyűgözi a vad táj a vad falakkal mert valójában egész falrendszerről van itt szó, s ahogy közeledünk az erődítményhez, hol itt, hol ott kígyózik le a hegyoldalról, képtelen szögben, egy-egy csipkés hátú kősárkány, borzongó várakozást keltve majd az „igazi” iránt. Az igazi egy kanyar végén, váratlanul bukkan elő. Gépkocsiparkolónak kiképezett térségre kapaszkodunk a Fal alatt átvezető alagúttól balra igen, itt lent a Fal olyan széles, hogy az alatta átvezető boltíves kapu szinte alagútnak hat. A parkolóhelyen, hogy az első látogatást elevenítsem fel, már ott integetnek a külügyminisztérium sajtóosztályának munkatársai, tessék, tessék, megérkeztünk, ez a Pataling. Hogyne, fényképezni is lehet, csak tessék, felkapaszkodhatnak balra is, jobbra is, vagy először jobbra, aztán balra. Metsző hideg szél fúj, itt mindig néhány fokkal

hűvösebb az idő, mint Pekingben. Minden a múltba tűnt már abból a korból, amikor ezt az irdatlan kőépítményt emelték, csak a süvítő, metsző, homokos, kegyetlen szél olyan, mint egykoron. Ez itt kétségkívül a Fal legdrámaibb szakasza A 78 méter magas, tetején 6 méternél is szélesebb építmény mindkét irányban szeszélyesen és meredeken kúszik fel a hegyoldalra. Az emelkedés szöge néhol 45 fok felé jár, a simára koptatott köveken óvatosan araszolgatnak a kínai és külföldi faljárók. Odalenn kopár sziklák, aki leesne, az majdnem ugyanolyan szögben gurulna tovább az immár természetes lejtőn. Százméterenként vagy még ritkábban emeletes bástyák, lőrésekkel. A fal hosszú kilométereken át kanyarog a kopár csúcsok között, de azt, aki széles kőtetején felkapaszkodik, néhány-száz méter után mindkét irányban a Kínában annyira ismerős háromnyelvű tábla fogadja: „Idegenek számára lezárt terület.” Tovább

nem lehet menni Ott fenn, a csúcson lehajtottuk fejünket a dermesztő szélben, behunytuk a szemünk, és arra a régi világra gondoltunk, amely ezt az iszonyú vállalkozást véghezvitte. Micsoda feladat még ma is utat építeni az ilyen könyörtelen hegyek között! De ez nem út: ez négyezer kilométer hosszú erőd. Persze nem egyszerre épült: kis birodalmak nagy félelmei izzadták ki, a történelem óriás kagylóiként, megannyi szakaszát. Az országegyesítő Csin Si Huang-ti császár idején 300 ezer ember kényszermunkája forrasztotta egybe a korábbi kis államok falainak részhálóit. Micsoda rettegés lehetett, amely százezreket kényszerített e fantasztikus védelmi erőfeszítésre! Vagy micsoda abszolút hatalom, amely ezt az embertömeget mozgósította a kietlen hegyek között. Még most is: tucatnyi ember sétálhat egymás mellett a Fal tetején itt, ahol restaurálták. Romjai négyezer kilométer hosszan húzódnak hegyen-völgyön,

árkon-bokron át. Északon a puszta vihara, a száguldó homok, a süvítő íj, a nyargaló paripák, a féktelen hódítók. Délen földművelők, gátépítők, akik csatornákon vezetik növényeikhez a vizet, adószedők, császári hatalom, termékenység. Micsoda keserű tapasztalatok, hány odaveszett termés, hány névtelen „augsburgi kirándulás” szomorú eredményei győzték meg a civilizáció magasabb fokán álló déli népeket, hogy tenni kell valamit. Az építők még munka közben is rettegtek. Nem tudom, higgyem-e a legendát vagy sem, de azt olvasom, a nyers termésköveket úgy kellett egymásra helyezni, hogy egyetlen szöget se lehessen beverni közéjük. Akinek szakaszába szöget tudtak beverni mondja a legenda , azt fel is akasztották rá. Talán ez, éppen ez, nem igaz De hány emberéletbe került mégis? És aztán a történelem iróniája: az örökre tervezett falak néhány évszázad után már nem védtek semmit: Kína császárai újabb

területeket kebeleztek be, túl a kősárkányokon, túl a hegyeken. Még később, a mongol betörést a Fal védővonala sem tudta feltartóztatni A mongolok lettek Kína urai, ők adták egyik dinasztiáját. De hol van már az a dinasztia? A történelem újra és újra átcsapott a legnagyobb falon is. Az atompusztulás fekete táskája A Nagy Fal után visszafelé minden turista a Ming-dinasztia császárainak sírjait tekinti meg. A dinasztia 16 császára közül tizenhármat temettek a festői völgybe, amelyet sok száz évvel ezelőtt az Ég Fiának földjósai, geomantái választottak ki végső nyughelyül. A hegyek megvédték az uralkodók földi porait az északi szelek által hozott ártalmas kipárolgásoktól, és itt nem hiányzott a túlvilági boldogság másik kelléke sem: a patakokban víz csörgedezett a sírok előtt. A felszabadulás után éppenséggel óriás víztároló épült a sírokhoz vezető út mentén. Partjain festői út kanyarog, tükre

kéken veri vissza az ég színét, a parton horgászok figyelik a víz rezzenését. A völgyet félkörben övező csúcsok hajlatában piros tornyok őrzik a császárok tetteit megörökítő kőoszlopokat, mögöttük kis dombok emelkednek a föld alatti építmények fölött. A sírokat befalazták és földdel borították, hogy senki be ne hatolhasson. Egészen 1956-ig háborítatlanul pihentek az elporladt uralkodók, ekkor ásatás indult Van li császár sírjánál. Van li 1573-tól 1620-ig uralkodott, sírja négy évig épült és nyolcmillió ezüstpénzbe került, ami, mondják most a látogatónak, hat és fél millió ember élelmezésére lett volna elég egy egész éven át. Mivel az igazi bejárat titkos, e sírok feltárása igen nehéz Ha máshol bontják meg, az a veszély fenyeget, hogy beomlik az egész boltozat. Ebben a sírban azonban a régészek néhány lazább téglát találtak, és így izgalmas ásatások nyomán sikerült a hatalmas, sok tonnás

márványkapukhoz, az igazi bejárathoz vezető utat kiásniok. Alig fejeződött be a kétéves munka, alig nyitották meg a kincseket bemutató kiállítást, jött a „kulturális forradalom” és Van li sírját lezárták a nagyközönség elől. Amikor 1972-ben újra megnyitották, átrendezték a bemutatót, hogy „tükrözze a kemény osztályharcot”. Az átrendezés lényege: demonstrálni, milyen rettentő elnyomatásban éltek a tömegek, mennyire gyűlölték uraikat és hogyan harcoltak ellenük. A rendezőknek volt annyi stílusérzékük, hogy ne magát Van császárt „bírálják” hallottakról sírjuknál vagy jót. , hanem általában az urakat Az aranytálakat, hajtűket, koronákat, ékszereket bemutató teremben például egy dioráma örökíti meg a nép életét. A diorámán az adóbeszedők elszedik a szegények utolsó vasát, és amikor azoknak már nem marad semmi, a gyermekeiket is. Ezt az emberek öklüket összeszorítva tűrik, de végül

fellázadnak. A tabló szélén egy elszánt arcú parasztember féltonnás követ hajít az előtte szűkölő uraságra. A másik kiállítási teremben ugyanez a téma több olajképen tér vissza, itt se érnek jó véget az elnyomók. A császári sírban talált pompázatos szövetek mellett üveg alatt állítják ki a szétfoszlott paraszti ruhák rongyait: így öltöztek az urak, így a nép. A császári porcelán mellett törött agyagedények. Ebből ettek az urak, ebből a nép A régi lándzsák, íjak, ágyúk mellett festmény: lándzsával rohamozó parasztok. Magában a sírban, amely négyboltíves tetejű teremből áll, köztük márványkapukkal, a falakon ábrák mutatják: a téglát Santung tartományból, a köveket Honanból, a fagerendákat a távoli Szecsuanból hozták. Kép: a munkafelügyelők korbácsolják a vontatókat Így, ezzel a magyarázattal kerülnek a Ming-sírok a látogató elé de a legnagyobb tömeg mégiscsak az aranytálak előtt

ácsorog mindig. A múlt keserűségéről sokat hallottak és sokat is tudnak Kínában sokkal többet, mint amennyit a császári aranyról. És ezt az aranyat, amelynek nem csak régészeti, de puszta fémértéke is fantasztikus lehet, semmiféle látható fegyveres őrség nem védi, csak egy üveglap választja el a nézők seregétől. A múzeumrablók világa messze van Kínától. De talán még ennél is nagyobb távolságok váltak itt semmivé, amikor Nixon amerikai elnök látogatott ide, visszajövet a Nagy Faltól. Napfényes februári nap volt, 1972 február, és a sírokhoz vezető úton megmozdíthatatlanul strázsáló szörnyállatok, elefántok és hadvezérek kőszobrai között olyan gépkocsioszlop húzott el, aminőhöz hasonlóan hosszú menet talán még a császárok temetésén sem vonult itt. A parkot pedig olyan vendégek lepték el, akikhez hasonlók sem azelőtt, sem azután nem jártak erre. A hideg téli hétköznap ellenére ahogy már

korábban említettem kínai kirándulók tucatjai sétáltak fel-alá, vadonatúj kék ruhában, legtöbbjük kezében táskarádió himbálózott. Nixon kísérete sem volt mindennapi Esőkabátos amerikai titkosszolgálatosok; fülükből rádiózsinór lógott, zsebükben pisztoly dagadozott, kezükben walkie-talkie rádióadó. A kínai biztosítás talán nem volt ennyire feltűnő de úgy festett, hogy a park minden vendége vagy tagja az őrségnek, vagy legalábbis az irányította ide. Így aztán a látogatás minden résztvevője szerepet játszott A sétálók azt, hogy fogalmuk sincs, ki az a fehér ember, aki előtt szüntelen hátrálva száz fotós csattogtatja masináját, az elnök és kísérete pedig azt, hogy nem tudja, hogy valójában a közönség nagyon is tudja, ki jön. A rendezésbe csak ott csúszott hiba, hogy az elnök távozása után a kínai „járókelők” túl gyorsan bújtak ki szerepükből, és így a külföldi újságírók még

láthatták, amint a kiosztott rádiókat újból egybegyűjtik a szervezők. (Persze a pekingi parkokban is hallgatnak tranzisztoros készüléket: de nem minden második ember vállán lóg ilyen masina.) Számomra azonban ebből a Ming-síroknál tett kirándulásból még emlékezetesebb egy kép: egy esőköpenyes férfi, fekete diplomatatáskával. A férfi Nixontól néhány méternyire állt, míg az amerikai elnöknek Li Hsziennien magyarázott Egy nyugati újságíró rámutatott: Látja azt a táskát? Láttam, de nem volt rajta semmi különös. Abban van a nukleáris háború indítógombja. Elképedve néztem kollégámra. Micsoda? Mi van ott? És a tudósító elmagyarázta Az aktatáskában miniatűr adókészülék van és mindaz a kódjelzés, amely ahhoz szükséges, hogy az Egyesült Államok elnöke megindítsa az amerikai hadigépezetet, beleértve az atomcsapás elrendelését is. Az adókészülék összeköttetésben áll az elnöki Boeing-különgéppel, az

viszont kapcsolatban áll a mesterséges holdakon keresztül az amerikai vezérkarral. A táskát hordó titkosszolgálatosnak az a kötelessége, hogy mindig az elnöktől néhány méterre tartózkodjon, teljes készenlétben. Attól fogva állandóan figyeltem a fekete táskát. Valóban, amikor Nixont láttuk, a táska is ott volt A Mingsíroknál, a Téli Palotában, a Vörös Női Osztag című forradalmi balett előadásán (a titkosszolgálatos Nixon mögött foglalt helyet), a Hangcsoui-tónál, ahol Nixon egy kis hídról aranyhalakat etetett. a táska sohasem volt az elnöktől tíz méternél távolabb. Már Sanghajban, Nixon látogatásának utolsó napján úgy adódott, hogy az amerikai titkosszolgálat egyik tisztjével együtt reggeliztem a közös asztalnál. Nehéz volt az elnököt biztosítani Kínában? Nevetett Sehol a világon nem volt ilyen könnyű dolga. Hol lehetne másutt garantálni, hogy minden járókelő csak engedéllyel tartózkodik az utcán vagy a

parkokban, amikor az elnök arra jár? Nixon nagyobb biztonságban volt, mint a Ming-császárok lezárt föld alatti birodalmukban. Az ünneplés művészete Eddig a hétköznapokról írtam: hadd szóljak most az ünnepekről is. Sehol a világon nem tudnak úgy ünnepelni, mint Kínában. A hangsúly az „úgy” szócskán van. Lehet ünnepelni harsányabban. Boldogabban Lehet természetesebben ez nem is nehéz De megrendezettebben, tervezettebben, színesebben aligha. Dobbal tánccallobogóval Peking szürke város, nemcsak azért, mert egyhangú, hanem azért is, mert építői kifejezetten szeretik ezt a színt: a téglákat szürkére készítik, a falakat erre a színre festik. Az ünnepeken minden vörösre vált, transzparensek, lampionok, zászlók tűnnek fel mindenütt. A kínaiak öltözéke egyhangú, még akkor is, ha figyelembe vesszük a hetvenes évek elejének fokozatos „lazítását”. A járókelők tömege kékesszürke masszává olvad össze, egy-egy

tarka pulóver úgy hat, mint a sportszövetekben a színes csomó voltaképpen az alapszínt hangsúlyozza. Az ünnepeken az öltözékek pirosak, zöldek, kékek mármint azokon, akik a szereposztás szerint fellépnek, akár a lelkesedő tömeg sorai között, akár mint szereplők. A kettő között nincs nagy különbség A kínai nők nem festik magukat, a szépítőszerek közül legfeljebb a bőrápoló krémek használatosak szélesebb körben. Az ünnepek résztvevőinek arcát rikító pirosra pingálják Kínában ünnepelni nagyon komoly dolog. Volt idő, amikor egyenest véresen komoly dolognak számított de akkor még nem dolgoztam Pekingben. A „kulturális forradalom” kezdeti, legriasztóbb szakaszát a szüntelen ünneplés jellemezte: a gomba módra alakuló szervezetek szünet nélkül kisebb-nagyobb győzelmeiket vagy éppen Mao elnök „új utasításait” celebrálták nagyszabású felvonulásokkal, dobszóval, zászlókkal, jelszavakkal. Kocsis

Tamás, aki két és fél évvel előttem volt az MTI tudósítója, azokban az időkben nem sokat aludt: a főútra néző lakása előtt éjjel nappal vonultak a doboló, ünneplő tömegek. (Persze minden harsányan megült győzelem mögött ott volt az ellenfél veresége is: emberek megalázása, meghurcolása szégyensapkában, veterán kommunisták elűzése hivatalukból vagy éppen fizikai erőszak, harc, sebesülés és halál.) Hogy miféle ünnepek lehettek ezek, azt csak közvetve érzékelhettem: egy külföldi asszony, aki azokban az időkben Pekingben élt, néhány évvel később visszatért éppen akkor, amikor a kínai főváros egy külföldi államfőt ünnepelt dobbaltánccal-hangszóróharsogással. Az asszony a zajosan lelkes tömeg láttán hirtelen kezébe temette a fejét: „Jaj, engem ez azokra a régi időkre emlékeztet akkor is így tomboltak, ilyen szervezetten és harsányan, csak akkor félelmetes volt.” 1971 őszéig a legnagyobb ünnep

október elseje, a népköztársaság kikiáltásának napja volt. 1971 szeptemberében fényképezni kezdtem az előkészületeket. A Tienanmen tér hatalmas aszfaltfelületén szeptember elején megjelentek a népi milícia tagjai, hogy gyakorolják az ötvenes sorokban való menetelést. Impozáns látvány volt: egymás mellett ötven fiú vagy lány, mindegyik kezében puska, derekán gránátokat tartalmazó szíj. Ahogy elhangzott a jelzés, 50 fiú vagy lány emelte magasba a lábát, s maradt úgy, mozdulatlanul, hogy a következő sípszóra a másik lábával ismételje meg ugyanezt. A sétálók megálltak, tömeg verődött össze, az emberek élénken kommentálták a kivitelt. A tér bal oldalán, az évek óta bezárt Forradalmi Múzeum előtt egy ponyvákkal határolt hatalmas térségen elkezdték építeni a felvonulásra szolgáló mozgó platformokat. Mivel a hatalmas teherszállító alvázakra ácsolt építményekből még csak a gerendák emelkedtek a ponyvák

fölé, néhány napig vártam a fotóval, de a munka nem akart haladni. A gyakorlatozókra is hiába lestem szeptember 12. után Házunk előtt az előző napokban iskolások masíroztak, ők is eltűntek Szeptember közepén öt napra Szucsouba utaztam. Mire visszatértem, szenzáció fogadott: a kínai külügyminisztérium hivatalosan közölte, hogy a hagyományos október elsejei parádé és tűzijáték elmarad. Indok? Megreformálták a régi szokást. A kínaiak a tautológia nagymesterei Eltértek a szokástól, mert megreformálták. És miért reformálták meg? kérdezem a külügyminisztérium sajtóosztályát Az ismert, nyugodt hang a drót túlsó végén: Mint mondtam, reformot határoztunk el. A protokoll mindenek előtt A diplomaták azonban lázban égtek. A parádéra már megtörténtek az előkészületek, mindenki láthatta Miért fújták le? Nincs válasz de semmi kétség: valami nagy dolog történt. Az október elsejei ünnep ugyanis nemcsak

felvonulás, tűzijáték, örömtánc, hanem elsősorban a vezetés találkozója a kínai néppel, Mao és a többi politikus megjelenése a Mennyei Béke Kapujának emelvényén, s persze protokoll-lista. Ez a névsor általában több száz nevet tartalmaz, szinte mindenki szerepel rajta, aki „számít” Kínában. Elkészítése, kinyomtatása, ellenőrzése annyira kényes feladat, hogy nem emlékszem olyan nagyobb ünnepre, amelynek másnapján ne késett volna órákat, félnapokat a Zsenmin Zsipao. Ha tehát nincs felvonulás, tűzijáték, akkor Mao sincs, vezetők sincsenek, találkozó sincs, protokoll-lista sincs. Valami zavar van a gépezetben, a politika nagy apparátusában A döntés váratlansága nagyobb válságra utal. Az ilyen logikai okfejtésnél többet mond egy régi epizód. Egy magyar vendég az ötvenes években a Tienanmen egyik mellékemelvényére kapott meghívást, onnan nézhette végig az október elsejei seregszemlét. Kísérője a

külügyminisztérium egyik funkcionáriusa volt, aki erős látcsővel felfegyverkezve jelent meg az ünnepen. Káprázatos felvonulás volt de a külügyi tisztviselő nem a tömegre, hanem az emelvényre szegezte a lencsét, egész idő alatt azt figyelte, ki ki mellett áll, kivel beszélget, kire mosolyog. Annak, aki tud egyet-mást, az ilyen megfigyelés sokat elárul. A Tienanmen emelvényén fontossági rendben foglalnak helyet a vezetők, minél magasabb helyet tölt be valaki a hierarchiában, annál közelebb van a központhoz. Előfordulhat azonban, hogy valaki egy kissé előbb áll hivatalos helyénél: ez már változás előjele lehet. Az, hogy ki kivel beszél és hogyan, szintén nem közömbös Közvetlenül a „kulturális forradalom” előtt egy kínai protokollfotós azt a feladatot kapta a főnökeitől, hogy készítsen felvételt, amelyen Mao Ce-tung és Liu Sao-csi barátságosan beszélget egymással a tribünön. A képet másnap akarták publikálni,

demonstrálandó, hogy a két vezető között teljes az összhang (nyilvánvalóan azért, mert már nem volt az, sőt küszöbönállott a leszámolás). Nos, a szerencsétlen fotós egész idő alatt lesben állt, anélkül, hogy csak egyszer is képes lett volna megfelelő felvételt készíteni. Mao gondosan ügyelt arra, hogy ne mosolyogjon arra az emberre, akit akkor már legveszedelmesebb ellenfelének tekintett. A felvonulásra vagy legalább a tűzijátékra ami a protokoll szempontjából egyremegy a felszabadulás óta minden évben sor került. Mi történt szeptember közepén, hogy hirtelen leállították az előkészületeket? Később megtudtuk: ekkor jutott csúcspontjára a kínai vezetés belső harca, amely Lin Piao halálával és számos más, főleg katonai vezető kegyvesztésével végződött. A hivatalos kínai verzió szerint amelynek különben kevesen adtak fenntartás nélkül hitelt a pekingi külföldiek kolóniájában szeptember 12-én Lin Piao

azon a Trident típusú utasszállító gépen menekült, amely kilenc emberrel a fedélzetén lezuhant Mongóliában, méghozzá úgy, hogy utasainak személyazonosságát nem lehetett megállapítani. Lin, mondták két évvel később hivatalosan is Pekingben, összeesküvést kísérelt meg Mao elnök ellen, meg akarta gyilkoltatni, s a konspiráció összeomlásakor a kínai vezetők magánutazásaira használt Tridenten próbált menekülni. Halálát a kínai sajtó csak két évvel később jelentette be. A volt honvédelmi miniszterrel együtt katonai vezetők sora tűnt el, ezek a katonák a legfelső vezető testületnek, a párt politikai bizottságának is tagjai voltak. A csúcson lezajlott dráma másnapján nyilvánvalóan szó sem lehetett a vezetők kollektív megjelenéséről. Megoldás? Elmarad a felvonulás De ha már egyszer elmaradt, a szokáshoz nem is tértek vissza, méghozzá egyszerű okból. A Tienanmenen, a dolog természetéből következően, ott

kellett lennie Mao Ce-tungnak enélkül felvonulás, tűzijáték elképzelhetetlen, illetve Mao gátoltatásának nyílt beismerését jelentené. Mao pedig 1971 ősze után aligha volt már olyan fizikai állapotban, hogy megjelenjen az emelvényen, egyenes adásban közvetítse bizonytalan lépteit a tv, és kezet szorítson a diplomatákkal. Ettől fogva csak rezidenciáján fogadott mindig diszkrét külföldi vendégeket, s a tv-híradó csak másnap közölte ezekről az audienciákról a gondosan megvágott, három-négyperces filmriportokat. Ezeken a kockákon például sohasem lehetett látni, hogy a KKP elnöke miként állt fel vagy ült le. Je An Vincent távozása A „kulturális forradalomnak” ugyan nem volt jelszava a „panem et circenses”, a „kenyeret és cirkuszt”, a római köznép követelése, de 1971 őszéig Kínában minden úgy történt, mintha az októberi és május elsejei páratlan demonstrációk a cirkusz, a nagy nemzeti látványosság

szerepét töltenék be egy olyan időben, amikor a lakosságnak valóban nemigen volt más szórakozása. Egy-egy felvonuláson nemcsak félmilliós tömeg vett részt: évről évre egész estét betöltő film készült róla, s ezt aztán Kína-szerte mindenütt hónapokon át vetítették. (Azokban az időkben más filmek nem is nagyon készültek a kínai stúdiókban.) Ezeken a nagy ünnepeken a Tienanmen teret lezárták: csak az oda irányított tömegek és a tribünre meghívottak közelíthették meg. A tér, mint ismeretes, a Mennyei Béke Kapujáról kapta nevét: ez az erődszerű építmény, amely alatt öt kapu vezet a Tiltott Városba, a hajdani császári palotába, emelvényként szolgál, amelyről vagy kétemeletnyi magasságból a kínai vezetők fogadják a tömeg üdvözletét. Az erkély fölött piros oszlopokon, külön építményként gazdagon díszített kettős sárkányos kerámiatető magasodik. Az ünnepeken óriás, piros lampionok függnek az

oszlopok között, a vezetők feje fölött. A Mennyei Béke Kapujában korábban és később nem volt semmi titokzatos, de pontosan ezekben az években a rejtély légköre lengte körül, mivel a Téli Palotát, ahová a Tienanmen alatt áthaladva lehetett belépni, a „kulturális forradalom” előtt lezárták, és csak 1971 nyarán nyitották meg újból. A Munkás Kultúra Parkjában, amely korábban szintén a császári palotakomplexumhoz tartozott, a „kulturális forradalom” idején a vörösgárdisták főhadiszállását rendezték be. Így igazi esemény volt, amikor 1970-ben a meghívóval a kezünkben és a belépési engedélyül szolgáló cédulával a kocsi ablakában a sűrűn integető rendőrök mutatta úton behajthattunk a fák és régi paloták közötti improvizált parkírozóhelyre, majd egy futó pillantást vetve hátulról a híres kapura (és a bejáratban álló gipszből készült Mao-szoborra, felsiethettünk a lépcsőkön a számunkra

kijelölt melléktribünre. Ez a megfigyelőposzt légvonalban legalább 150 méterre volt attól a ponttól, ahol a kínai vezér meg szokott jelenni, félig földi, félig valóban mennyei jelenségként. A nagykövetek a Tienanmen teraszán kaptak helyet, és így találkozhattak Maóval, aki különben a pekingi diplomaták többsége számára nem volt megközelíthető. A tribünre érve fantasztikus látvány tárult a vendég elé. A Tienanmen óriás terét elborították a vörös zászlók és az emberek. Vörös tenger, a felvonulásra és főleg Mao megjelenésére várva Az esti tűzijátékok előtt a tér négy sarkán elhelyezett fényszórók pásztázták az embertömeget, megvilágítva a lobogókat, a Mao-képeket, a különböző művészcsoportok színes ruháit. Este, október elsején és május elsején is, felvonulás nem lévén, a tömeg között elrendezett szabad térségeken adtak műsort a különböző művészcsoportok a legnagyobb előadógárda a

Tienanmenen, közvetlenül Mao előtt. Az egyik helyen kardtáncot jártak, a másikon elszánt arcúra maszkírozott munkásruhás férfiak élőképeket mutattak be, acélolvasztó rúdjukkal zúzva szét a képzelt ellenséget, a harmadikon balettrészlet volt látható, és így tovább. A közönség a földön ült a májusi vagy októberi langymelegben és várt. A kezdetet mindig pontosan kitűzték, de nem mindig indult a parádé vagy a tűzijáték az előre jelzett időpontban. Jean Vincent, az egyik legélesebb szemű francia újságíró, az AFP tudósítója 1968 tavaszán ennek köszönhette kiutasíttatását. Vincent otthon nézte a tv-közvetítést, és ennek alapján Pekingből cáfolta az Új Kína hírügynökséget, amely szerint a parádé pontosan nyolckor az erőtől és energiától duzzadó Mao elnök és hű fegyvertársa, Lin alelnök diadalmas megjelenésével kezdődött. Valójában, írta a tudósító, a parádé csaknem egyórás késéssel

kezdődött, Mao nem volt ott a kezdet időpontjában, s amikor a kamerák mutatták, egyáltalán nem volt olyan kicsattanó egészségben. Néhány nappal később Jean Vincent-t kiutasították a Kínai Népköztársaságból. Mao elnök állapota pedig közismerten az a téma, amelyről (hacsak nem jó egészségét méltatják) a külföldi tudósítóknak találgatni tabu. De térjünk vissza a tribünre, ahol a hangszórók bömbölése közben várja a vendég a nagy színjátékot. A lárma leírhatatlan: a téren a Tungfanghung és a Nagy kormányos melódiái hömpölyögnek végig, s mellékfolyamokként ömlenek beléjük a különböző helyi zenekarok hangerősítő nélküli hangjai, a rendezők kézibeszélőn kiáltott utasításai vagy a jelszóharsogó kórusok ritmusai. A Tienanment mesterséges, márvánnyal szegélyezett, hidakkal átívelt csatorna választja el a tértől az innenső parton csak a biztonsági alakulatok katonái láthatók szigorú rendben, a

túlsón viszont a tömeg, szorosan a korláthoz szorulva, s a korlátok fölé épített állványokon filmesek, fotósok célozzák őket. Magával a Mennyei Béke Kapujával szemben, a hidak mellett a tv-sek, híradósok alkalmi tribünjei emelkednek: méteres teleobjektívekkel célozták be a Tienanmen korlátját, hogy húsz-harminc méteres távolságból is portrékat adhassanak a vezetőkről. És akkor, igen, akkor megszólal a Tungfanghung. A Kelet Vörös, Felkelt a Nap, Kínába eljött Mao Ce-tung hirdeti a dal. Mi oldalról még semmit sem látunk, sőt a tv nézői sem látnak sokat, mert amerre jön a vezér, szoros gyűrű támad körülötte a Tienanmen emelvényére meghívottakból és a fotósokból, filmesekből. Az október elsejei tömegben 100 ezer ember formál színes papírvirággal öt írásjelet: Éljen Mao elnök! Tízezer színes ballon repül az égre. A kamerák mutatják, amint a tumultus, amelyből időnként kiválik az elnök öreg, mozdulatlan

tekintetű arca, egyre közelebb ér a központhoz. Mindez már a Tienanmen teraszán zajlik, mivel a tetőépítmény nem fedi be a kaputerasz egész területét. Mao a szabad téren halad végig, a többi vezető már elfoglalta helyét. Az elnök valaha magas ember volt, most, nyolcadik évtizedének végén már meghajlott, elhízott de a kijelölt örökös, aki árnyékként követi és egészen vékony, apró, beteges arcszínű ember (ez már a színes filmről állapítható meg), még így is eltörpül mellette, és csak akkor látható, amikor a főhelyen már csak a korlát van előtte. Lin hiú ember lehetett: hogy erős kopaszodását rejtse, szinte minden nyilvános eseményen sapkában jelent meg. Közben a teret elönti a jól szervezett tömegmámor. Sok tízezer piros könyvecske a Mao-idézetek zsebbe csúsztatható bibliája emelkedik a magasba. A fényszórók este végigsöpörnek a téren, és megvilágítják a piros fényben úszó, lengő karokat. Ámulva

látom, hogy a mi melléktribününkre, a felsőbb sorokba meghívott, Pekingben élő maoista külföldiek is önfeledten integetnek a plasztikkötésű (olasz plasztik, finn papír) kötetecskével. Azaz hogy közelebbről nézve nem is olyan önfeledten, a könyvrázás kissé mechanikusnak tűnik Nem csodálom. 1966-ban kezdték rázni, én 1970-ben láttam először a hihetetlen szertartást Öt év alatt rutin lesz még a legsikeresebb színpadi előadásból is. S ha jobban figyelek, a tér zaja is távol áll a hangorkántól Sok ember kiabál, de messze: mindez egyenlőtlen hullámokban ömlő mormolás. Alighanem a rendezők is érzik a lanyhulást, mert a hangszórókban korbácsoló tónusban, vad szenvedéllyel követik egymást a Mao elnököt éltető jelszavak. S mert sok száz hangszóró szól, s a hang nem egyszerre jut el a tér minden részébe, most már igazi áradatnak tűnik az ünneplés. Maga az ünnepelt innen, viszonylag nagyon közelről, szabad szemmel

kicsi pont. Előttünk, a csatorna partján újabb reflektorok gyúlnak: egy katonai egység harcosaira állt már előzőleg be a filmes, a fegyveresek önfeledten lóbálják az éles fényben az elnök gondolatait. Mao elnök gondolatai mondta az emelvényen mellette álló pici ember szellemi atombombát jelentenek. Jobban megnézem: a harcosok nemcsak integetnek, ugrálnak is a könyvvel. Három ember az emelvényen Később volt alkalmam megtekinteni a filmkockákat is, amelyek így készültek. A katonák arcán szabályos extázis. Fiatal emberek, uniformis, egyforma, keskeny vágású szemek, nagy pupillák, s az az önkívület, amelyet akkor érezhet valaki, ha a lóversenyen az a paripa szakítja át a célszalagot, amelyre minden vagyonát feltette. (Kínában, ötlik fel bennem, míg papírra vetem ezt a hasonlatot, nincs is lóverseny.) Ám ez a boldogság mégsem lehet spontán: a filmesek már ott álltak, a külön e célra emelt pódiumon, hogy

lefényképezhessék, megörökíthessék ezt az arckifejezést. Külön gyakorolta az egység az ünneplést? Vagy előre próbálták? (Mindig van főpróba is.) Vagy honnan tudta a filmes, hogy ezek a harcosok ilyen odaadóak, hogy az onnan legfeljebb pontszerűen kivehető arc jelenléte számukra ilyen megrendülést okoz? S mit mondjak azokról a minden ilyen híradóban feltűnő képsorokról, amelyen nők láthatók, arccal a tribün felé. A filmen az ünnepi muzsika és a magasan vibráló jelszó harsog, a fiatal lány szeme sarkában megjelenik egy nagy, kövér könnycsepp, és kis habozás után lassan legördül az arcán. De láttam olyan felvételt is, amelyen egyszerre többen is sírtak, amikor feltűnt a tribünön az elnök. Mao azonban némán áll, arcán nincs kifejezés (de ha lenne is, ilyen távolságból ki látná?), kezét öreges mozdulattal csak a válláig tudja emelni, és soha, de soha meg nem szólal a tribünön. Önmaga csodálatos,

félisteni ünneplését kifürkészhetetlenül néma arccal éli végig. A hisztériát nem ő maga kelti, nem az ő delejes varázsa sugárzik át a térre: munkatársai, apparátusa, „proletár forradalmi vezérkara”, a mellette álló honvédelmi miniszter, a felesége, aki az ország egyik legfőbb vezetője lett, a különös politikai harcba vezetett és a hatalmi csoportok eszközeként felhasznált fiatalok milliói kreálják, veszik át, sugározzák maguk is tovább. Mindenki a piros könyvecskét lengeti, mindenki, csak Mao nem. Ott áll ő, „a nagy vezér”, „a nagy tanító”, „a nagy kormányos”, „a nagy főparancsnok”, jobbján magasra emelt, piros könyvecskéjével Lin Piao, balján Csou En-laj. És ezt büszkén jelenti az Új Kína hírügynökség Ilyen volt az élet öt éven át Kínában. Öt év alatt minden kínai, sőt még a világ is megszokta, hogy ilyen Csodálkozni csak most, utólag tudunk igazán. Most, amint felidézem magamban a

képet a tévéernyőről, a filmről, ahogy azok az éltes férfiak, akik együtt tették meg a hosszú menetet és együtt vívták meg a forradalmi harcokat, most pedig a világ legnépesebb országának legfőbb vezetői, egyik társuk mondásait lengették közvetlenül mellette állva. Nem, ilyesmi sehol sem fordult elő, nem is lesz rá valószínűleg példa soha. Néhány évvel később különben maga Csou En-laj fejtette ki, hogyan is nézett ki a gyakorlatban a piros könyvet lengető vezetők harmóniája: Lin Piao és esküdt ellenforradalmi összeesküvő híveinek klikkje olyan emberekből állt, akik mindig az Idézetek (a Mao-idézetek) gyűjteményét lengették, és akik mindig azt kiáltották, „Éljen” (Éljen Mao elnök!), akik szemtől szembe dicsérő szavakat mondottak, de közben készen álltak arra, hogy orozva hátbadöfjenek. Arról, hogy mit gondolt Lin Piao a másik két emberről, nincs hiteles információnk. A nagy parádé Az október elsejei

ünnepi felvonulások a „kulturális forradalom” előtti és alatti Kína immár valószínűleg megismételhetetlen jelenségei közé tartoznak. 1970 október elsején a menetet a címer, majd Mao Ce-tung fehér, előrenyújtott kezű papírmasé szobra nyitotta meg, amely különleges platformra erősítve lassú méltósággal gördült el a saját háromméteres portréja fölött álló, élő Mao előtt. A szobor körül táncoló, éljenző csoport haladt, aztán végtelen sorokban, látványos áradatban özönlött végig a téren, keletről nyugatra a nagy menet. Vörös zászlók, milicisták, sportolók, katonák, s köztük újra és újra a mozgó élőképek. Az erőmű-szerelvények és más ipari berendezések szállítására használt sok kerekű, hatalmas vontatókat beépítették, és olyan mozgó konstrukciókat hoztak létre, amelyeken egyszerre negyven-ötven ember is elfért, alakzatokba merevedve, megszemélyesítve a vietnami nép harcát, a

bányászokat, a „forradalmi mintaoperák” hőseit, a dús termést betakarító parasztokat: egyik-másik mozgó platform az emelvény előtt megelevenedett, az élőképek szereplői megmozdultak, formációt változtattak, és persze piros könyvecskéiket lengették Mao felé. Hatalmas teherautókon hatalmas dobok sora gördült az emelvény elé, egyet-egyet egyszerre öt ember is püfölt a szalagdíszes dobverőkkel: a jelszavak a „dús termést” üdvözlik. Óriás, piros könyvek haladtak lassan az emelvény elé a kis piros könyvecske felnagyított másai, „a világ legnagyobb kis piros könyvecskéi”, ahogy mellettem valaki szarkasztikusan megjegyezte. És közben, majd a menetet zárva, újból gigantikus, hűségesen pocakosra formált Mao-szobrok. Az az október elseje volt különben az utolsó felvonulásos, tűzijátékos ünnep. A beszédet, mint a „kulturális forradalom” kezdete óta szokásos volt, Lin Piao tartotta. A film, amelyet az ünnepről

készítettek, a teljes beszédet festette alá tarka képeivel. Aztán már csak egy május elseje volt, amikor az eget színesre festették a rakéták. Én ugyan a gellérthegyi tűzijátékot, már csak a Duna visszfénye miatt is, szebbnek tartom, de grandiózusabbnak nem nevezhetem. A fényparádé Pekingben kétszer húsz percig tart, félórás szünettel Míg a tér közepéről egymásután repülnek fel a legkülönbözőbb, csillagokra bomló, tűzcsíkokat író, több színű, villogó, kék, zöld, sárga, piros, narancsszínű rakéták, kétoldalt szüntelen fényszökőkútként mellékfények állandósítják a hatást. A tűzijátékot végül is Kínában találták fel (s a puskaport, amellyel később az európai birodalmak leigázták a világot, beleértve Kínát is, petárdák durrogtatására használták). A tűzijáték, amely alkalmat nyújt a vezetés és a nép találkozására, végül is nem akármilyen alkalom. A tribünökön elragadtatott

kiáltások hangzanak, a külügyi tisztviselők pedig kiosztják a „programot”. A merített papírra nyomtatott kínai írásjelek azt a képtelen feladatot vállalják magukra, hogy nevet adjanak a fénykompozíciók absztrakt művészetének. Amíg színekről van szó, még csak értjük „A kelet vörös”, „Rőt hajnal”, „Piros és arany virágok”. De a politika innen sem hiányzik: „Atomvirágok”, utalnak a kínai hidrogénbomba robbantására, majd egy-egy rakétafajta egyszerűen politikai jelszót kíván kifejezni: „A forradalmi bizottság jó dolog”, „Ünnepeljük a dús termést”. Ezt a rejtett értelmet azonban igazán csak a szövegkönyv segítségével lehet kiolvasni a sötét égre, a lámpafüzérekkel kivilágított Országos Népi Gyűlés és a Forradalmi Múzeum, valamint a Csienmen városkapu fölé rajzolt ragyogásból. A nagy központi rendezvények ideje azóta lejárt de nem az ünneplésé, az ünnepeké. Ezer alkalom van

rá Május és október első napján a korábbi hagyományokat felújítva most a kínai főváros parkjaiban rendeznek szabadtéri ünnepségeket. A kínai nemzeti ünnepek napját nagyon jól választották meg: nem emlékszem, hogy bármikor is rossz idő lett volna. Az ünnep előestéjén a külföldi tudósítókat behívják a külügyminisztériumba, és kiosztják a nekik és feleségüknek szóló, aranyozott betűvel nyomtatott belépőket, amelyek felmutatásával hat park műsorait tekinthetik meg. Előfordul, hogy délután a stadionban, este a sportcsarnokban is bemutatót, futballmérkőzést rendeznek, az újságírók, diplomaták erre is kapnak meghívót. Ha háromfelé szakadnának, akkor sem tudnának megtekinteni mindent. Kínai majális Ezekre a tömegelőadásokra hetekkel előbb megkezdődnek az előkészületek. A külföldi csak azt látja, hogy az utcákon kifestett arcú férfiak, nők, gyerekek csoportjai tűnnek fel, a parkokban tánccsoportok

gyakorolnak. A nagy napon már a bejáratnál színesbe öltözött fiúk-lányok üdvözlik a meghívott kiváltságosokat: szünet nélkül szólnak a dobok, lengetik a zászlókat, táncosok hajladoznak. A vendég néha egészen különösen érezheti magát ha mondjuk olyan pillanatban érkezik, amikor például egyedül közeledik a kapuhoz, kétoldalt pedig ötszáz gyerek hangorkánja és száz dob pergése köszönti. A parkok kapuiban óriás, két-három méter magas művirágok díszlenek, a levegőben pedig óriás díszkosarak himbálóznak tarka szalagokon. Egy-egy parkban tíz-húsz nagy színpadon, előadó-területen ötven-hatvan együttes is mutat be körbe-körbe haladva, egymást cserélve különböző műsorokat. Itt énekelnek, ott táncolnak, amott cirkuszművészek mutatják be tudományukat, bambuszkereplős mesemondó szórakoztatja a közönséget, bohócok forgatják a szemüket, a kemény kövön egy lány szólót ad elő a Fehérhajú Lány című

balettből, fuvolaművész játssza a román Pacsirtát, gyerekek csetlenekbotlanak meghatóra tervezett és sikeres számaikkal, vagy éppen saját játékaikat adják elő stilizált formában. Az egyes színpadok között a rendezők sorfala jelzi az utat. A közönség a földön ül, de a külföldiek és a kínai vezetők számára az első sorokban kis zsámolyokat, ülőkéket helyeztek el. A különszékes csoport szabadon mozoghat színpadtól színpadig, műsortól műsorig, de a látogatók többsége általában csak egy színpad műsorához van közönségként beosztva. A külföldieket szüntelenül ünnepük ezeken a nézőtereken. A fontosabb csoportokat delegációkat, baráti nagyköveteket stb. általában kínai kísérők vezetik helyükhöz, és amikor belépnek a színpad előterébe, hangosan előtapsolnak. Erre a közönség a bevonulók felé fordul, és a műsortól függetlenül megéljenzi a külföldieket. Az előadások nagyüzeme mögött, az

összekötőutakon, a parkok szögletében az élet kötetlenebb formában zajlik. A fellépésükre váró táncosok az előző szereplésen megütött lábukat masszírozzák, az élelmiszer- és ital- (üdítő ital) boltok hatalmas forgalmat bonyolítanak le, a gyerekek fagylaltot szopogatnak, egy külön elkerített térségben asztali foci, sakk és vurstli-játék (üveghalászat, célbadobás, célbalövés) folyik. Rendezők sietnek hangszórókkal, zenekarok próbálnak, gyerekek másszák meg a mesterséges sziklákat. Elkötött lábú nénikék tipegnek unokáikkal, s a fedett sétányok korlátján végtelen sorban ülnek, uzsonnájukat majszolva vagy csak éppen pihenve az emberek. Ez a kissé karneváli kép fokozatosan alakult ki. A hatvanas évek végén, de még 7071-ben is a politika kizárólagossága nyomta rá a bélyegét a parkokban rendezett ünnepségekre; virágok helyett Mao-portrék, vurstli helyett Mao-idézetek, cirkusz helyett forradalmi operák. Amikor

1971 október elsején a felvonulás helyett a parkokban adtak műsorokat, mindenütt jelszavak harsogtak, a szereplők a piros könyvecskékkel integetve köszönték meg a tapsot. A történtek igazi értelméről tájékozatlan műsorbemondók akiknek éles, tagolt hangja minden ilyen alkalommal sajátos atmoszférát teremt még Lin alelnök mondását idézték arról, hogy Mao elnök műveit mindenkinek tanulmányoznia és alkotó módon alkalmaznia kell. 72 májusában Lin nevét persze már nem lehetett hallani, de a műsorszámok különösen a dalok többsége továbbra is Mao Ce-tungot dicsőítette. 7273-ban már nemcsak a „kulturális forradalom” csúcspontján harsogott tucatnyi indulót lehetett hallani, hanem a népdalokat is felújították és a nemzetiségek melódiái is megszólaltak de valamennyi szövegét átírták és belevették a Mao elnök iránti forró odaadás motívumát. Hogyan filmezzünk barátságot Az ünnepségek egyik fő célja az,

hogy demonstrálják a kínai nép barátságát a világ népeivel. 73 október elsején láttam, amint az egyik kisebb színpadon, ahol főleg gyerekek szerepeltek, „elkészült” a baráti jelenet. A vezető intésére a táncoló kínai kislányok kiszaladtak a nézőtérre, a külföldiek közé, mindegyikük megfogta egy bácsi vagy néni kezét, és bevitték őket a körbe. A kisebb külföldi gyerekeket egyszerűen felemelték és beállították a színpadra. A szülők persze szívesen fényképezték a jelenetet de készenlétben álltak a kínai filmesek is. Kattogtak a fotómasinák, zümmögtek a felvevők, a zenekar a világ népeinek nagy barátságáról szóló indulót játszotta. A körben táncoló külföldi gyerekek közül néhányan persze lelkesen igazodtak a lépésekhez, másoknak, a kisebbeknek a szája sírásra görbült. A kínai operatőr gyorsan elfordította kameráját, ez már nem illett a felvételbe De nemcsak a nemzeti ünnepeken

népesültek be színpadokkal és színjátszókkal a parkok. Az ázsiai és az afroázsiai asztalitenisz-versenyek sok száz külföldi résztvevője számára hasonló találkozókat szervezett „a főváros népe”. Itt a változatosság kedvéért a vendégek is felléptek, viszonozva a műsort a maguk amatőr számaival. Egy ilyen „gála-találkozó” televíziós közvetítésén láthattam, amint tájékozatlan kínai fiatalok a twistet próbálgatták mivel afrikai fiatalok táncolták, a tv-operatőrrel együtt valamiféle népi táncnak vélték. Mert persze a társastáncnak továbbra sincs helye a kínai ünnepeken. A közös ünnepek szigorúan a megszabott mederben zajlanak csak egyszer voltam tanúja egy kis zűrzavarnak. Amikor Pekingben 1973 őszén afroázsiailatin-amerikai asztalitenisz-versenyt rendeztek, a záróvacsora az Országos Népi Gyűlés óriási bankett-termében zajlott le. Több mint 1200 fiatal versenyző és kísérő töltötte meg a termet,

s a hangulat oly magasra hágott, hogy néhány latin-amerikai fiatal összefogózva táncolni kezdett a terem egyik szabad sarkában. A kínai kísérők a barátság jegyében először beálltak a körbe, de ahogy múltak a percek, és a viharos mozgás nem akart véget érni, sőt, a lánc megindult az asztalok között, magával ragadva a többi fiatalt is, arcukra egyre inkább kiült a zavar. Izgatott pusmogások folytak, rendezők szaladgáltak ide-oda a teremben, közben ütemesen csapkodtak a tenyerek és dobogtak a lábak, s én azon kezdtem töprengeni, vajon az emeleti nagyterem tervezésénél számoltak-e ilyen tumultuózus jelenetekkel. Nemsokára leállt a zenekar a tánc tovább folyt. A kínai szervezők döbbenten és tanácstalanul nézegettek egymásra. Végül a hangszórók szólaltak meg, megköszönték a vendégeknek a részvételt és közölték, hogy a fogadás véget ért csak így sikerült gátat vetni a spontán és váratlan karneválnak. S ha már

külföldiekről szólunk, hadd írjuk le a Pekingbe látogató rangos államférfiak köszöntését is mert ehhez fogható sincs másutt. Az ünneplés a repülőtéren (vagy a pályaudvaron) kezdődik Négy-ötezer ember vonul ki négyes-ötös sorokban, s óriási, egyik oldalon nyitott téglalapot formál a nyitott oldalon áll meg a repülőgép. A vendég a köszöntésére megjelent kínai vezetők társaságában először meghallgatja a két himnuszt, aztán elvonul a hadsereg, a haditengerészet, a légierő és a népi milicia díszegységei előtt, majd a tömeg sorfala mellett. A repülőtér négy sarkán óriás dobok szólnak, a zenekar indulókat harsog, sok száz színes selyembe öltözött lány lejt örömtáncot, esetleg puskával (télen is selyemben legfeljebb alatta van pulóver). Amikor a vendégek a lassan előgördülő kocsikba szállnak a négyszög nyitott oldalán, a szemben levő oldal vagy százméteres élő fala megindul, és előrenyomul, hogy

közvetlen közelről üdvözölje a vendéget. Míg az érkező körbejár, a kislányok és fiúk, kezükben az illető nemzet zászlajával, fel-felszökellnek (ez a betanított és fárasztó mozdulat a túláradó boldogságot hivatott kifejezni a ritmikus, egyetlen ujjongássá egybeolvadó örömkiáltásokkal együtt). Ám az igazi pekingi specialitás a bevonulás legalábbis az volt, amíg 1973 elején, tekintettel az egyre több külföldi látogatóra, nem csökkentették méreteit és arányait. Ez az az ünneplés, amely annyira hasonlított a „kulturális forradalom” tömegmegmozdulásaira, hogy a fentebb említett külföldi asszony belesápadt. Képzeljünk el két több kilométer hosszú, egymással szemben elhelyezkedő, megszakítás nélküli, öt-tíz személynyi szélességű élő, éljenző, integető emberfalat. Az első sorban (71 őszéig) majdnem mindenki a piros könyvet lengette, olyan benyomást keltve, mintha az indiai hitregék ezerkezű istenei

integetnének, mögöttük és mellettük a kis és nagy zászlók, a kezekben színes papírvirágok. Százméteres szakaszok: az egyiken papírszalagokat ráznak egyetlen színfolyóvá, a másikon táncolnak, a harmadikon dobolnak, a negyediken ismét csak felfelszökellve éljeneznek. Az autók a kettős szín- és hangorgia közepette jutnak el a Tienanmen térre, ahol a melléktribünökön (ott, ahonnan mi néztük hajdanán a tűzijátékot) most tízezer gyerek áll, s mikor a menet odaér, különböző színű papírvirágokat magasba tartva, üdvözlő jelszavakat rajzol az egész lelátóra. Közben az egész teret táncosok százai töltik meg ritmussal, és sok száz ballon száll az ég felé. Aztán kilométereken át újra a sorfal, míg csak a lassan minden érzékszervére megsüketülő ünnepelt meg nem érkezik a város másik végében levő kormányszállásra. A riporterek kilométerórájukon mérték, milyen hosszú a sorfal Az én pekingi éveim alatt

Ceausescu ünneplése volt a legnagyobb, több mint 13 kilométer . Az ünneplés ára: sok százezer tanítási és üzemi munkanap, mérhetetlen mennyiségű dekorációs anyag. S aki a sorfalból kijutva visszatért a szürke, szamárfogatos pekingi utcákra, az bizony pisloghatott egy-kettőt, amíg hozzászokott a látványhoz. Ám a tengerikígyó-sorfalak gyakorlata ma már a múlté: legfeljebb a Tienanmen közvetlen előterénél kezdődik a szervezett ünneplés, az is csak szívbéli barátoknak a puszta protokoll nem írja elő. Egyébként a minden külföldi látogatót elbűvölő önfeledt üdvözlésből a spontaneitás minden elemét kizárták: az ünneplés egy meghatározott helyen kezdődött, az útvonalnak ezt a részét lezárták, és az éljenzésre ki nem jelöltek egyszerűen be sem léphettek a főút e szakaszára. Amíg a vendég meg nem érkezett a rögtönzött diadalkapuhoz, a járókelők kifejezéstelen kíváncsisággal, de minden lelkesedés

nélkül nézegették a hosszú kocsisort. Ezen persze nem lehet csodálkozni: miféle személyes érzelmeik lehetnek a pekingi járókelőknek a kíváncsiságon kívül egy olyan miniszterelnök iránt, akinek a nevét jobbára akkor hallják először. Tungfanghung az égből A „spontán örömünnep” ismét csak új variáció a hivatalos celebrációk sorában. A nagyközönség számára váratlan, de a kínai vezetés által előkészített nagy eseményeket fogadja ilyen köszöntés: az első kínai hidrogénbomba felrobbantását, az első kínai mesterséges hold felbocsátását. Az utóbbit 1970 április 25-én jelentette be a kínai rádió, rögtön sugározva is a mesterséges holdról vett dallamot, a Tungfanghungot. Kocsiba ültünk, és a Tienanmen térre hajtottunk. Noha akkor a rádió már jó órája ismételgette a hírt, a Mennyei Béke Kapuja előtt ácsorgó embereken az izgatottság semmi jele nem látszott. A hírről biztos tudomásuk volt, mert

egy-két ember kezében táskarádiót is láttam, de a másutt ilyen esetekben elképzelhető jelenetek a hírt izgatottan vitató vagy éppen egymást ölelő ismeretlenek látványa teljességgel hiányoztak. Néhányan a nagy esemény tiszteletére ünnepien kivilágított Tienanment fényképezték, mások fel-alá sétálgattak. Békés szombat esti korzózáshoz hasonlított még vagy fél óráig a kép. Ekkor távolról dobszó hallatszott: egy teherautón, amelynek ablaka fölött két nagy írásjel hirdette a „jó hírt”, óriás dob érkezett. A dobot szüntelenül verte négy ember, megadva a lelkesedés alaphangját További negyedóra múlva vörös zászlós menetek kanyarodtak be minden irányból a térre, majd fényszórós kocsik érkeztek, hogy a filmeseknek és a fotósoknak bevilágítsák a teret. Újabb teherautók futottak be: a Zsenmin Zsipao egyoldalas, pirossal nyomott rendkívüli kiadását szórták róluk a nép közé. A különkiadást egy

addig ismeretlen ,,Maoidézet” vezette be: „Nekünk is kell mesterséges holdat készítenünk”, s a cím büszkén hirdette, hogy az elnök utasítását valóra váltották. A teherautók körül összetorlódott a különkiadást kapkodó tömeg, peregtek a dobok, lengtek a zászlók, berregtek a kamerák, fiatalok csoportosan rohangáltak a fényben, lampionok lengtek a Tienanmenen minden tele volt mozgással, zsivajjal, lelkesedéssel. Tulajdonképpen ezen az estén ismerkedtem meg a rendszer egyik legfontosabb adottságával: meg tudja szervezni és irányítani tudja a tömeg reakcióit. Mert aki a dobok után érkezett, már valóban csak ezt láthatta: a „spontánul” lelkesedő, zsivajgó sokaságot a reflektorok tüzében. S bár ez már nem ünnep, ugyanitt kell szólnunk a pekingi tüntetésekről, amelyeknek szervezési mechanizmusa ugyanaz csak éppen ellenkező előjelű. A tömeg nem önfeledt, hanem komoly vagy komor, fenyegető, nem köszönt, hanem

elítél. A hangulatról itt hangszórós jelszókiáltók gondoskodnak, akik kis cetliről olvassák fel a központilag megadott mondatokat. Ilyenkor százezrek vonulnak fel, hogy támogassák a kínai kormány valamelyik nyilatkozatát, elítéljék az éppen kijelölt ellenséget. De ez a hagyomány is lassan elavul: az utolsó tüntetést 1971 februárjában rendezték, tiltakozásként az amerikaiak és saigoni bábjaik laoszi hadjárata ellen. Ezt a tömegdemonstrációt nem egészen fél évvel később Nixon meghívása követte. Olvasni a sorok között A „nagy proletár kulturális forradalomig” féltucatnyi napilap jelent meg Pekingben, de a külföldi megrendelhette a tartományi újságokat is. Reggelenként óriás halom tornyosult mesélték a tudósító asztalán. 1968 őszén megtiltották, hogy a külföldiek a Zsenmin Zsipaón és a Kuangming Zsipaón kívül más napilapot olvashassanak. A Csiefancsün Pao, a hadsereg lapja már tilos anyag A pekingi helyi

napilap szintén tabu A tartományi lapokat még vidéki útjainkon sem vásárolhattuk meg. A Cankao Hsziaohszi című kínai nyelvű tájékoztató újság, amely a nyugati hírügynökségek és lapok anyagát ismertette vagy hatmillió példányban az előfizetésre jogosult elitnek, természetesen hétpecsétes titok. A Zsenmin Zsipao, a kínai párt orgánuma hivatalosan reggeli lap de néha este érkezett az MTI irodájába. A szállítási költség, a késedelem nem számít: ha egy fontos cikk vagy hír miatt várni kell, hát várnak. Havonta egyszer jelenik meg a Hungcsi (Vörös Zászló), a kínai párt elméleti folyóirata. A „kulturális forradalom” éveiben ez az egy folyóirat maradt meg. A többi mind „revizionistának” minősült, és csak 1972 végén engedélyezték ismét tudományos közlemények megjelentetését. A lista ezzel teljes: a többi idegen nyelven publikált propagandaanyag. A pekingi tudósítók reggel vagy délután, attól függ,

mikor érkezik meg a kézbesítő szenvedélyes érdeklődéssel vetik be magukat a kínai lapok betűtengerébe. Az „üvegház” kitágul, a cikkek jobbára a szerzők akarata ellenére betekintést nyújtanak a kínai életbe. Igaz, európai standarddal a kínai sajtónál egyhangúbbat és érthetetlenebbet nehéz elképzelni: terjengős elméleti fejtegetések követik egymást olyan témákról, mint például az, hogy egyből lesz-e kettő, mint azt Mao elnök mondta, vagy kettő egyesül eggyé, mint Jang Csien-csen, „Liu Sao-csi ügynöke a filozófia frontján” állítani merészelte. Aki nem tudja, miről van szó, az egy kukkot sem ért meg akkor sem, ha minden szó jelentése világos. A „tömegbírálati” írások hevesen ostorozzák az ellenséget, de tevékenységéről sokszor csak annyit árulnak el, hogy „incidenst teremtett”. Mégis, ezek az anyagok időről időre lázba hozzák a „pekingi megfigyelőket”, akiknek sorába néhány évig

jómagam is tartoztam. A „megfigyelő” nem egyszerűen olvassa a cikkeket: megfejti őket (hogy jól vagy rosszul, az már persze más kérdés). Nem egyszerűen azt nézi, mi van benne Azt figyeli, hogy miként vet fel egy kérdést az írás, mi maradt ki belőle, mi változott az előző hasonló cikkhez, dokumentumhoz képest: egyszóval a sorok között olvas. A titkok országa Mindez persze elsősorban azzal magyarázható, hogy Kína zárt ország, és a kínai társadalom a titokra, az elhatárolásra, a „szellemi falra”, a szüntelen sulykolásra épül: ahogy az évek telnek, egyre inkább. 1958-ig, amíg Kína a többi szocialista országgal karöltve építette a szocializmust, az információ is szabadabban áramlott. Statisztikákat tettek közzé, országos adatokat publikáltak, a párt kongresszusai a nyilvánosság előtt folytak, a vezetők beszédeket mondottak, Mao Ce-tung cikkeket írt. A „nagy ugrás” összeomlása és a szocialista közösséggel

való konfliktus kibontakozása nyomán azonban mindez megszűnt. 1959-ben a kínai vezetés a „nagy ugrás” sikerét bizonyítandó, hamis statisztikákat tett közzé, ezeket később visszavonta, és azóta csak részadatok jelennek meg. Sok éves szünet után 1971-ben közölték, hogy a termés 246 millió tonna gabona volt, de nem részletezték, mennyi ebből a rizs, a búza, az árpa, a kukorica és az édes burgonya, holott a „gabona” fogalmába a kínai statisztikában mindez beletartozik. 1972-ben 23 millió tonnás acéltermelést jelentettek be de nem ismertették, mennyi ebből az elsőrendű minőségi acél és mennyi a jobbára csak korlátozott célokra felhasználható másodrendű, kis gyárakban előállított anyag. (Persze még ez a korlátozott adatszolgáltatás is több eligazítást nyújt, mint előzőleg több mint egy évtizeden át a csend). A részleges statisztikák egy-egy járás, tartomány vagy üzem termeléséről olyan jellegűek,

hogy nehezen állíthatók össze egységes egésszé. A kínai népgazdaságról szóló egyedüli biztos adat külföldi forrásból ered: a külkereskedelmi forgalom volumenét ki lehet mutatni a partnerek statisztikáiból. (A külkereskedelem több mint egy évtizeden át 1958-tól 1969-ig 4 milliárd dollár körüli összvolumennel egy helyben topogott, s csak a hetvenes évek elején kezdett gyorsabban bővülni. A kínai gazdaság a sajtó szerint ötéves tervek alapján fejlődik ezekből a tervekből azonban egy szó sem került nyilvánosságra. A gazdasági titoknál is rejtegetettebb a politikai. Az ország legfőbb vezetője, Mao Ce-tung a hatvanas évek eleje óta egyetlen hosszú cikket, átfogóbb elemzést nem publikált, egyetlen beszédének szövegét nem tették közzé, s mint már említettem, jobbára néhány mondatos „új idézeteit”, „rendkívül fontos utasításait és felhívásait” közlik a tömegekkel. A párt a vezető erő, mondják

Kínában de magát a pártot a rejtélyek hálója övezi. A „kulturális forradalom” viharos szakaszát lezáró IX pártkongresszus 24 napig tartott, de az ott elhangzott beszédek közül csupán Lin Piao beszámolóját tették közzé. Senki sem tudja, hogyan választották ki a IX. kongresszus küldötteit, hiszen az előző években a „forradalmi lázadók” mindenütt felszámolták a pártszervezeteket, és a szétvert tartományi pártbizottságokat csak 1970 decemberében, jó másfél évvel a IX. kongresszus után kezdték újjáalakítani. A X kongresszus pedig úgy zajlott le, mintha az országot irányító legfőbb szervezet, amelynek állítólag az ott elhangzott beszámoló szerint 28 millió tagja van, valamiféle illegális testület lenne. A tanácskozást zárt ajtók mögött tartották meg, és olyan mély titokban, hogy csak befejezése után adtak hírt róla. Az, hogy a küldöttek kik voltak és hogyan választották ki őket, megint csak

talány: annyit közöltek, hogy a „demokratikus konzultáció” módszerével választották ki őket. Azt, hogy mi a „demokratikus konzultáció”, nem mondták meg. A IX kongresszus idején legalább néhány felszólaló nevét ismertették: a tízedikről szóló utólagos jelentések csak Csou En-laj és a párt harmadik emberévé emelt ifjú Vang Hung-ven beszámolójáról tettek említést. A IX-en Mao Ce-tung a hivatalos közlemények szerint több „rendkívül fontos beszédet mondott”. Ezeket a kínai sajtó mindmáig nem közölte A X-en Mao, a párt elnöke a hivatalos tudósítások szerint fel sem szólalt: a neki tulajdonított új „idézeteket” Csou ismertette beszámolójában. Ez a legtitkosabb pártkongresszus összesen öt napig tartott. A leghosszabb közzétett dokumentum, Csou Enlaj beszéde összesen egy órát tartott Túlmenne riportkönyvünk feladatán, ha akár a X, akár a IX pártkongresszus politikai elemzésével kísérleteznénk de a

kínai életről nem lehet írni anélkül, hogy az e tanácskozásokon kifejtett hivatalos irányvonalról ne tennénk említést. Amit a legfelső testületek megfogalmaznak, az másnap az élet része. Része a szó betű szerinti értelmében is, hiszen minden ilyen tanácskozást (sőt, minden jelentősebb cikket, politikai felhívást, nyilatkozatot) kisgyűlések, szemináriumok milliói követik, ahol újra és újra ismertetik a legfőbb pontokat. Ezek a szövegek ismétlődnek a rádióban, az utcai hangszórókban. Egy ízben repülőn utaztam: a gépen a légikisasszonyok olvasták hosszasan, egymást váltva a három szunyókáló kínai utas számára a soron levő dokumentumot (a többi utas külföldi volt, akik nem értették a nyelvet). A IX kongresszus után írta a sajtó a tömegek lelkesen üdvözölték azt, hogy a kongresszus Lin Piaót, Mao elnök közeli fegyvertársát választotta a párt alelnökévé és Mao elnök utódává. A X kongresszus után a

tömegek írta a sajtó lelkesen üdvözölték Lin Piao pártellenes, ellenforradalmár, revizionista összeesküvő klikkjének szétzúzását, és felháborodva bélyegezték meg a Lin-klikk sötét bűneit. Mit kell elhinni Része a hivatalos irányvonal a kínai hétköznapoknak abban az értelemben is, hogy a kongresszusokon és a dokumentumokban megfogalmazott követelmények a továbbiakban bevonulnak a mindennapi életbe. Az aktuális kampányok kibontakoznak minden munkahelyen, minden utcabizottságban, minden falusi munkacsapatban, az így meghatározott normákat érvényesítik a káderek mindennapi munkájukban. Mi mindent kell elhinnie a kínai embernek, különösen pedig a kínai tömegeket mozgató funkcionáriusoknak! Lássuk például a X. kongresszust Ezt a tanácskozást, mint már mondtam, zárt ajtók mögött, tartották meg 1973. augusztus 24 és 28 között A Zsenmin Zsipao a kongresszus berekesztését követően négy napon át piros fejléccel jelent

meg, ahogy sorrarendre közzétette előbb magát a kommünikét, majd a beszámolókat és az új szervezeti szabályzatot. A kínai olvasók számára érdekfeszítő szöveg volt ez: csaknem két évig tartó előkészítés után először bélyegezték meg nyilvánosan ezek a dokumentumok a volt honvédelmi minisztert. De izgalmas volt azért is, mert az előző évek zűrzavarának folytatódását ígérték a szónokok és a párt programjának előírásai is. Próbáljuk meg elolvasni ezt az anyagot egy olyan kínai helyébe képzelve magunkat, aki hűen akarja követni a benne foglalt összes szempontot és minden szavát komolyan veszi. Először is megtudja, hogy az, aki a párt nevében a legfőbb beszámolót tartja, korántsem megbízható: Csou En-laj szerint Lin Piao a IX. kongresszuson nem saját beszámolóját olvasta fel, azt ugyanis a központi bizottság elvetette, hanem Mao Ce-tungét. Ha képzeletbeli Kínaink kérdező elme, nyilván eltöprenghet azon, mi

magyarázza, hogy miután a központi bizottság „elvetette” Lin Piao eredeti beszámolóját, éppen őt jelölte Mao utódává, és ezt még a szervezeti szabályzatba is belevette. S ha elképzelt újságolvasónknak jó a memóriája, arra is emlékezhet, hogy a megelőző VIII. kongresszuson Liu Sao-csi tartotta a beszámolót, az a Liu, akit Lin a IX-en „főárulónak” nevezett. De vajon ki tartja majd a beszámolót a XI kongresszuson és kit ítél el majd az a szónok? Afelől ugyanis, hogy lesz, akit elítélnek, a kínai olvasónak nem lehet kétsége. Csou En-laj beszámolójában kifejezetten leszögezte, hogy a jövőben is lesznek Lin Piaók és Liu Sao-csik „ez független az ember akaratától”. Lin és Liu mögött egyaránt sok évtizedes forradalmi múlt állt, és a párt legfőbb vezetői voltak Ebből csak az következhet, hogy az új Liúk és Linek hasonló magas posztot töltenek be. Ha a kínai olvasó levonná a következtetést, bizonyára úgy

nézne szét a vezetők névsorában, mint az apostolok az utolsó vacsorán: vajon ki lesz a következő áruló? Két „vonal” A legfelső vezetés alakjai azonban elérhetetlen távolban lebegnek. Közvetlenebbül érinti viszont emberünket a Lin és Liu árulását „objektív törvénynek” feltüntető magyarázat. Ez az okfejtés egy ismert marxista tételből indul ki, hogy aztán váratlan maoista következtetésbe torkolljon. A társadalom története az osztályharcok története. A szocialista társadalomban, mivel ott is vannak különböző osztályok, az osztályharc folytatódik, s így folytatódik a „forradalom” is. Mi több, ez a harc mindig, szükségszerűen tükröződni fog a párton belül is (amely tehát immár nem a munkásosztály élcsapata, hanem afféle tükre az egész társadalomnak; a társadalom ellentmondásai eszerint elkerülhetetlenül a pártvezetők személyi harcában fognak lecsapódni). A párton belül mindig két vonal alakul ki,

egy „helyes” vonal, amelyet mindig Mao elnök testesített meg, s egy helytelen, amelyet mindenkori ellenfelei képviseltek. (Az, hogy kik voltak Mao ellenfelei, mindig utólag derült ki) Így előfordulhat, hogy a párton belül egyes vezetők „burzsoá útra térnek”, és akik őket követik, azok „a burzsoázia ügynökei”. Ez persze már közvetlenül érinti olvasónkat: honnan tudhatja, hogy saját helyi vezetői közül kik „ügynökök” és kik hűek a „helyes” vonalhoz? Vagy még pontosabban: neki egyénileg mit kell tennie, ha valamilyen kérdésben vita merül fel. Aki abban reménykedik, hogy az osztályok megszűnésével egykor véget ér a „két vonal” harca legalább az országot vezető párton belül, az Csout olvasva lemondhat erről. Azután is lesznek ellentmondások, tehát lesz „két vonal”. Az olyan harcok, mint amelyek Liu Sao-csi és Lin Piao eltávolítására vezettek, tízszer, hússzor, harmincszor is meg fognak ismétlődni

fejtette ki a szónok. De még ez sem elég A hivatalos szemlélet szerint a „kulturális forradalom” nem egyszerűen elkerülhetetlen rosszat, hanem nélkülözhetetlen jót jelent, a párt új szervezeti szabályzata leszögezi, hogy „a jövőben még sok ilyen forradalmat kell végrehajtani”. (Más kérdés, hogy ez aligha lehet több retorikánál és a múlt igazolásánál: nehezen képzelhető el, hogy az ország élén álló emberek újból fel akarnák idézni 196668 káoszát. De gondoljuk magunkat a kínai olvasó helyébe: a nyilvánosság előtt lelkesen üdvözölnie kell azt a perspektívát, hogy újból kitör a zűrzavar.) De ha kitör az új „kulturális forradalom”, még mindig nem könnyű eligazodni. Figyelni kell ugyanis arra, hogy az egyik helytelen tendencia elleni harc nem álcázza-e a másikat. Vagyis például Lin Piao úgy leplezte „revizionizmusát”, hogy ő maga Liu Sao-csi „revizionizmusa” ellen küzdött. És korántsem biztos,

hogy a többségnek van igaza. Távolról sem „Amikor egy téves irányzat tengerár erejével jelentkezik, nem szabad félni az elszigetelődéstől, bátran az ár ellen kell haladni és kitartani, bármibe kerül is.” így Csou Vang Hung-ven ehhez még azt is hozzáfűzte, hogy amikor a vonal védelméről van szó (persze Mao elnök vonaláról), akkor „az igazi kommunistának” vállalnia kell, hogy leváltják, hogy kizárják a pártból, börtönbe vetik vagy kivégzik. A kínai olvasó bizonyára emlékszik arra, hogy a „kulturális forradalom” idején Teng Hsziao-pinget, a párt volt főtitkárát a vörösgárdisták „a hatalmon levő második burzsoá úton járó személyként” bélyegezték meg, és aztán évekre eltűnt a nyilvánosság elől ám a pártkongresszus előtt, 73 áprilisában újra megjelent, megőrizve korábbi miniszterelnök-helyettesi tisztségét. Vele együtt számos más, 1966-ban eltávolított vezető tér vissza a színpadra

mások viszont továbbra sem mutatkoznak. Ezek után hogyan lehet megállapítani, ki védi a „helyes” vonalat? Az, akit éppen kizártak, vagy azok, akik kizárták? Vezető erő a párt vagy sem? A következő kongresszus mindig megmondja, a múltban ki vétkezett és ki volt az, aki hősiesen kitartott de ez nem sokat ér annak, aki azt akarja megtudni, holnap mit csináljon. Igaz, Vang Hung-ven beszámolója szerint Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Mao Ce-tung munkáinak tanulmányozásával meg lehet szerezni azt az ítélőképességet, amely lehetővé teszi az „ellenség” felismerését; csakhogy a kínai olvasó bizonyára emlékszik arra, hogy egészen bukása napjáig a pekingi sajtó szerint éppen Lin Piao volt a „fényes példa” abban, miként kell tanulmányozni és „alkotó módon alkalmazni” Mao elnök műveit. A kínai mindezen persze csak magában töprenghet még akkor is, ha eltökélt szándéka hűen szolgálni Mao elnök „forradalmi

vonalát”. Huszonnégy év alatt megtanulhatta, hogy a hivatalos politikát nem illik megkérdőjelezni, ami megjelenik a sajtóban, az üdvözlendő. A helyzet mindig „kiváló”, de mindig készülni kell „a háborúra és az ínségre” (és ezen a kongresszuson ismét azzal rémisztgették a kínai lakosságot, hogy, úgymond, a „szociálimperializmus”, azaz a Szovjetunió készül „meglepetésszerű támadásra” Kína ellen. Arról persze egy szót sem szóltak, hogy a Szovjetunió éppen az előző hónapban ajánlott megnemtámadási szerződést Kínának, amit a pekingi vezetés újra visszautasított). A kongresszuson ezzel kapcsolatban idézték az új Mao-jelszót: „Ássunk mély alagutakat, tároljunk mindenütt gabonát és sohase törekedjünk hegemóniára.” A magyar olvasó nem sok összefüggést talál a három felszólítás között, azonban a kínai jól tudja, hogy az alagutak az óvóhelyrendszert jelentik, amelynek építésén még négy

év után is tovább kell dolgoznia, a gabonára vonatkozó utasítás azt jelenti, hogy kevesebb jut fogyasztásra, míg a „hegemónia” elleni harc a pekingi külpolitika jelszava. Ezenkívül állandó éberségre van szükség, és szüntelenül készen kell állni egy háború kirobbanására. Tou-pi-kaj holnap is Ez persze nem minden. Folytatni kell a „harc-bírálat-átalakítás” nevű mozgalmat, a „tou-pi-kaj”-t Eredeti értelmezése szerint arról van szó, hogy minden vállalatnál, gyárban, faluban először harcolni kell az ellenség ellen, azaz el kell dönteni, ki minősül ellenségnek. Ez nem könnyű, mivel a kínai kádereket arra is felszólítják, hogy tegyenek különbséget „a népen belüli” ellentmondások és „a nép és az ellenség” közötti ellentmondás között. Az ellenség ellen harcolni kell A harc módszereit az ilyesfajta közlemények sohasem határozzák meg, de a kínai sajtóban gyakran olvashatjuk, hogy végül is az

ellenséget (aki megbújt és álcázta magát), „kicibálták”. A kínai olvasó alkalmasint pontosan tudja, mit jelent ez a nem kínai szabadjára engedheti fantáziáját. A megtévedt bárányokat, akiknek vétke csak „népen belüli”, bírálni kell. Ez nyilvános gyűléseket jelent, bírálatot és önbírálatot, emlékezzünk Lin Pingre a Csinghua egyetemről. Végül jön az „átalakítás”, amikor a „revizionista mételytől” ily módon megtisztított intézmény vagy szervezet új vezetőket kap, vagy megerősítik pozícióikban a régieket, no meg kidolgozzák működésének új szabályait (például az egyetemeken). Mivel a „kulturális forradalom” nagy ellentéteket tárt fel és teremtett, a „harc-bírálat-átalakítás”, vagyis az ellentétek lezárása sem ment könnyen, és még a X. kongresszus is szükségesnek tartotta, hogy emlékeztessen erre a mozgalomra Ez persze nem minden. Arra is szükség van, mondotta Csou, hogy „kijavítsuk

a munkánkban jelentkező egyes hibákat és egészségtelen tendenciákat”. A kínai olvasónak itt felcsillan a szeme, mert reméli, hogy a továbbiakban megtudja, mi minősül pillanatnyilag „egészségtelennek”. Egy ilyen felvilágosítás igen hasznos lenne de a továbbiakban semmit sem közölnek vele arról, hogy melyek a kijavítandó hibák és tendenciák. Ez sem minden. Biztosítani kell, olvasható a továbbiakban, a Lin Piao bírálatára és a munkastílus kijavítására indított mozgalom további kibontakozását. A mozgalom Lin bukása után kezdődött, de egészen a pártkongresszusig a formula a „revizionizmus” bírálatára szólított fel. A kínai fül számára nem nagy különbség Régen a kampány neve „pi hsziu cseng feng” volt, most „pi lin csen feng”. Lin Piaót olyan tanárnak nevezik a kongresszuson, aki „negatív példájával” tanít, s ahogy az állatorvosi iskola demonstrációs lován látható minden lóbetegség, úgy

most Lin Piao nyakába varrnak mindent, ami a pekingi vezetés szemében éppen bűnnek számít. A „pi lin csen feng” szintén a tisztogatás egy formája. De ez sem minden. Öntudatosan tanulmányozni kell Marx, Engels, Lenin és Sztálin, valamint Mao elnök munkáit, harcolni kell az idealizmus és a metafizika ellen, és mindenkinek át kell alakítania világnézetét. Ez ugyan a párttagok kötelessége, de ugyanígy kell tanulnia az egész országnak: a „kulturális forradalom” idején napi két óra volt a penzum, később csökkent, de még mindig jelentős. (Azt talán fölösleges külön hangsúlyozni, hogy a marxista klasszikusokat olyan módon idézik, hogy tételeikkel a napi politikai jelszavakat próbálják alátámasztani. Lenin Materializmus és empiriokriticizmus című művéből a Hungcsi egyik cikke azt a következtetést vonta le, hogy fokozni kell a „Liu-féle csalók” elleni küzdelmet.) A világnézet szüntelen átalakításának követelménye

sem teljesíthető egykönnyen: hogyan tudja az ember megállapítani hogy mikor és mit kell saját világnézetében átalakítania? A kínai ember számára ezek a felhívások jelzik a tennivalókat, ezeket vitatják meg nap mint nap a kisgyűléseken, ezek szellemében szervezik meg a „tömegbírálatot”, kutatják az „ellenséget”. S persze nem érv, hogy ebben vagy abban az egységben mindenkinek rendben van a szénája. A Zsenmin Zsipaóban olvastam egy történetet arról, hogy egy üzletben 12 ember dolgozott. Amikor a „forradalmi tömegbírálat” megindult, egyesek azt mondták, hogy ilyen kis egységben, ahol mindenki ismeri egymást, nem lehet ellenség. Mások nem értettek egyet ezzel a véleménnyel, és végül „ki is ásták” az álcázott kártevőt. Azt persze nem árulta el az írás, miféle kárt okozott az illető, és hogyan „ásták ki”. De ha nincs is szó újabb bírálati kampányról: a mindennapi jelszavak ismerete nagyon fontos. Ha

kibontakozik egy mozgalom, mindent azzal hoznak összefüggésbe Kínában. A „revizionizmus bírálata és a munkastílus kiigazítása” csaknem két éven át volt napirenden. Ebben az időszakban minden sikert e kampány, a „pi hsziu cseng feng” eredményes végrehajtásával vagy elmélyítésével magyarázott a sajtó. Ennek volt köszönhető, hogy a gyárak növelték a termelésüket, hogy siker koronázta az aszályos időjárás következményeinek elhárításáért folytatott küzdelmet, hogy az akupunktúrás eljárást továbbfejlesztették, hogy a pekingi közlekedési rendőrök jól végezték munkájukat, hogy a népi milícia fokozta harckészségét, stb. A kisgyűléseken természetesen mindenkitől elvárták, hogy bírálja a revizionizmust, illetve később Lin Piaót. Így hát érdeklődve lapoztuk a kínai sajtó felhívásait: az mindig kiderült belőlük, mire mozgósítja éppen a pekingi vezetés a lakosságot. Az újság azonban nem csupán

arra való, hogy előírja a cselekvés normáit. Az olvasó azt is tudni kívánja, mi történik a nagyvilágban és mi történik saját országában. A kínai hírközlés azonban irányítóinak felfogása szerint nem arra szolgál, hogy tájékoztasson, hanem arra, hogy egyfelől elzárja az olvasótól a nemkívánatos információt, másfelől pedig „neveljen”. Nem azt mondja meg, milyen a világ, hanem azt, milyennek kellene lennie a pekingi vezetők szerint. Ebből viszont az következik, hogy a hírek közlésénél nem az a döntő szempont, hogy mennyire jelentősek, hanem az, hogy beleillenek-e a pekingi világképbe vagy sem. Ezzel magyarázható, hogy a nemzetközi tájékoztatás rendkívül hézagos és szigorúan célzatos. Az olimpia nem téma A kínai olvasók hogy egyebet ne említsünk egyetlen nyomtatott sort sem láthattak a Zsenmin Zsipaóban arról, hogy ember járt a Holdon, viszont napokig olvashatták 1970-ben, hogy mikor hol fog áthaladni az

akkor áprilisban felbocsátott kínai mesterséges hold, amely a Kelet Vörös dallamát sugározza. A pekingi pingpongversenyek eredményeivel hosszú oldalakat töltenek meg az olimpia versenyeiről egy szót sem szólnak a kínai lapok. A pekingi sajtó rendszeresen elhallgatja a szovjet vezetőknek a szovjetkínai államközi kapcsolatok javítására vonatkozó javaslatait, viszont különösen 1973-tól nap mint nap egymást követik hasábjain a szovjetellenes vádaskodások. 1972 októberében a három vezető kínai lap közös vezércikke hivatalosan is a Szovjetuniót mi nősítette első számú főellenségnek. A szocialista közösség más országaival szemben ritka a polémia, sőt nemegyszer mosolypolitika érvényesül: Peking a megkülönböztetéssel is éket szeretne verni a Szovjetunió és szövetségesei közé. A kínai újságok nemzetközi anyagának összeállításánál nem az olvasó szempontjait tartják szem előtt; mindent a diplomáciai protokoll

követelményei határoznak meg. A kínaialbán barátsági nagygyűlés mindkét beszédét teljes terjedelemben közlik függetlenül attól, hogy mennyi újdonságot tartalmaznak. Az egész sajtó a hivatalos közlöny szerepét tölti be. A lapokat irányító mechanizmus előírja, mely cikkeket kell minden lapnak átvennie, és a fontosabbakat hányadik oldalon, milyen tördelésben, alakban kell közölnie. Ennek következtében gyakran előfordult, hogy a cím kivételével nemcsak az első oldal volt tökéletesen azonos a Zsenmin Zsipaóban és a Kuangming Zsipaóban, hanem a második, a harmadik és a negyedik is. Az, hogy más lapról van szó, néha csak abból derül ki, hogy a Kuangming mégiscsak közölt valahol a negyedik oldalon egy rövid tudósítást, amely a Zsenmin Zsipaóban nem szerepelt. 1973 szilveszterén alkalmam adódott arra, hogy éppen a Zsenmin Zsipao munkatársaitól kérdezzem meg, mi az oka ennek a fantasztikus azonosságnak. A kínai

újságírókkal való kötetlen beszélgetésre, mint említettem, elsősorban a külön e célra szervezett újévi fogadásokon nyílik mód, évente egyszer. Ilyenkor a „pekingi újságírókörök” (újságírószövetségről a „kulturális forradalom” óta nem hallani) látják vendégül a külföldi tudósítókat. Van úgy, hogy helyüket már előre kijelölik az asztalnál, néha viszont a rendezés hajlékonyabb: az ember szabadon választhatja meg asztaltársát az ismeretlenek közül. A meghirdetett időpontban az asztalok körül ugyanis már ott ül vagy száz kínai filmes, tévés, rádiós és újságíró, többségüket a tudósítók soha nem látták. Mivel a cél a beszélgetés, mindenki magával hozhatja tolmácsát No persze, segítenek is mindenkinek. A rendezők már az ajtóban fogadják és elvezetik a külföldi tudósítót egy-egy asztalhoz, ahol a legszívesebben látnák őket. A Die Welt című Springer-lap tudósítóját például

egyenesen Csu Mu-csihez, az Új Kína hírügynökség vezérigazgatójához tessékelték ezen az év végi fogadáson. Engem és tolmácsomat is mosolyogva fogadtak a vendéglátók, és már mutattak is egy asztalt, valahol a szélen. És hol ülnek a Zsenmin Zsipao, a pártlap munkatársai? érdeklődtem. A rendezők kissé zavartan egy asztal felé mutattak, valahol a terem közepén. Nem mondhatták, hogy oda a The Times munkatársát szánták Odasiettünk, bemutatkoztunk, leültünk az asztaltársak alig tudták eltitkolni a meglepetésüket. 1973 decemberében a Zsenmin Zsipao munkatársai nem nagyon keresték a beszélgetést a szocialista közösség országainak tudósítóival. Node az ünnep, a kínai nyelv, konyha, zene (addig soha nem hallott népi hangszereken tartottak bemutatót a meghívottaknak) ezer témát kínál. A történethez hozzátartozik, hogy négy éven át hiába kértem a külügyminisztériumot, engedélyezzék a Zsenmin Zsipao szerkesztőségének

meglátogatását. Asztaltársaim a kül- és belpolitikai rovat egy-egy vezetője most elmondották, hogy a szerkesztőség teljes létszáma csaknem ezer fő, de az újságírók száma nem több négyszáznál. Ez a létszám viszont csak papíron létezik: a lapnak ugyanis saját „május 7 káderiskolája” van, és négyszáz újságíró közül száz állandóan ott tartózkodik. Ezzel körülbelül be is fejeződött a simán megválaszolható kérdések sora, hiszen asztaltársaim például még azt sem mondhatták meg, ki a lap főszerkesztője ez nem volt ismeretes, talán senki sem töltötte be ezt a funkciót. Mindenki számára világos Pekingben, hogy a Zsenmin Zsipao vezércikkei a kínai vezetés egyeztetett álláspontját tükrözik, a „kommentátor” aláírású írások pedig valamelyik magasrangú kínai vezető tollából származnak. A fehér asztalnál azonban hiába tudakozódom, a válasz egyszerű: a vezércikket a vezércikkíró részleg írja,

a kommentárt a kommentátor. És így tovább Ezen az estén mégsem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: Mivel magyarázható, hogy a Zsenmin Zsipao és a Kuangming Zsipao legtöbbször ugyanazokat a cikkeket közli, ugyanazon az oldalon, azonos tördelésben, elrendezésben? A külpolitikai rovatot képviselő munkatárs barátságtalan pillantást vetett rám, majdhogynem szemrehányó kifejezést véltem felfedezni az arcán, hiszen jól tudta, hogy sejtem, az ilyesfajta kérdésre ő nem válaszolhat, aztán így felel: Ez azzal magyarázható, hogy a két lap szerkesztői azonosan gondolkodnak. No de itt nem arról van szó, hogy a lapok stílusa vagy vonala hasonló: valaki nyilván meghatározza, hogy a cikkek többségének minden lapban meg kell jelennie (beleértve a Zsenmin Zsipao kommentátor aláírású cikkeit, amelyek ugyanazon a napon a többi lapban is olvashatók), sőt azt is, hogy hova helyezzék el őket. Egy vagy két azonos témájú és terjedelmű

cikket kiadhatnak a szerkesztők véletlenül is, de minden nap tíz-húsz azonos szövegű írást? Márpedig ez kizárólag azzal magyarázható, hogy a szerkesztők egyformán látják és értékelik a dolgokat ismételte meg a Zsenmin Zsipao munkatársa a képtelen választ, noha aligha gondolta akár csak egy pillanatig is, hogy hitelt adok ennek a magyarázatnak. Ahhoz, hogy őszintébb feleletet adjon, illetékesnek, autoritásnak, vezetőnek kellett volna lennie, aki megengedheti magának, hogy nyíltan beszéljen egy kényes témáról. (Ezzel magyarázható, hogy a Kínába látogató külföldi újságírók és személyiségek elsősorban Csou En-laj kormányfőt kísérlik meg szóra bírni, tőle kérnek kihallgatást vagy interjút mindenki más csak a Zsenmin Zsipaóban ismételt hivatalos téziseket ismétli, és kitér a kényesebb kérdések elől.) De térjünk vissza a sajtóhoz tudniillik a szigorú egyeztetésből különös dolog következik. Éppen a

következetes ellenőrzés teszi lehetővé, hogy olvasni lehessen a sorok között. A kínai sajtóban semmi sem lehet véletlen. Ha egy állandó jelző kimarad, mondjuk, az amerikai imperializmusról szóló cikk megszokott fordulataiból, akkor alaposan feltételezhető, hogy a döntést a legmagasabb szinten hozták meg. Éppen ezért a tudósítónak állandóan készenlétben kell állnia, hiszen nem csak arról kell tájékoztatnia, hogy mi szerepel a kínai nyilatkozatokban, írásokban, hanem arról is, hogy mi nem. Egy név eltűnik Lin Piao bukását Kínában csaknem két évvel halála után hozták nyilvánosságra, de a tudósítók számára az első jel az volt, hogy a kínai sajtó nem beszélt róla. A lapok azonban nem egycsapásra, hanem fokozatosan vezették be ezt az „újítást”. 1971 szeptember 13 után kínai cikkekben többé nem említették, de ha külföldi táviratokban, beszédekben volt szó a honvédelmi miniszterről, kinyomtatták nevét.

Márpedig 1969 óta a kínai protokoll szerint Mao elnökkel együtt illett Lin Piao alelnököt is üdvözölni, így számos táviratban olvashattuk a már bukott miniszter nevét, hiszen október elsején minden külföldi vezető üdvözölte a kínai államférfiakat a nemzeti ünnep alkalmából. Október 6-án az Országos Népi Gyűlés épületében bankettet rendeztek Hailé Szelasszié etióp császár tiszteletére. A díszvacsorán Csou En-laj Mao elnök nevében üdvözölte a vendéget, Linről nem tett említést, viszont Szelasszié, aki persze nem tudhatott semmit, Mao elnököt és Lin Piao alelnököt üdvözölte. A pohárköszöntők szövegét angol, kínai, francia és orosz nyelven mindig kiosztják a bankettre meghívott diplomaták és újságírók között, így izgatottan néztük, látjuk-e Lin Piao nevét (az október elsejei díszszemle váratlan lefújása után persze mindenki tudta, hogy valami történt). A császár éltette az alelnököt, tehát

vonták le az esti bankett résztvevői a következtetést mégsem valószínű, hogy Linnel történt valami. A kínai protokoll nyilván közölte volna a vendéggel, hogy Lin nevét nem illik kiejteni. Másnap reggel azonban hiába kerestük az újságban az erdő írásjelét (Lin erdőt jelent). A Zsenmin Zsipao közölte a beszédek teljes szövegét, de az utolsó mondatokat, amelyek arról szóltak, kinek egészségére emeli poharát a szónok, egyszerűen kihagyták. S hogy a kihagyás ne legyen egyoldalú, nem csupán a császár beszédét kurtították meg, de a miniszterelnökét is. Persze azok számára, akik nem voltak ott a bankett-teremben, és nem ismerték az eredeti szöveget, ez a kihagyás aligha tűnhetett fel. Azoknak viszont, akik együtt vacsoráztak a császárral, s akik tudták, hogy addig államfői szintű beszédet soha meg nem nyirbáltak a pekingi lapokban, ez a rövidítés többet mondott, mint az egész beszéd. Az elkövetkező hetekben még

több szónoklat jutott hasonló sorsra, míg csak a külföldi vendégek észbe nem kaptak, és maguktól ki nem hagyták Lin nevét. Attól fogva ismét teljes szöveggel jelentek meg a pohárköszöntők a lapokban. De a kínai sajtóból nem csupán a „nagypolitika” fordulatait lehet kiolvasni: bizonyos értelemben a kínai életről is teljesebb képet ad, mint bármilyen más forrás. Ehhez természetesen ismét csak megfelelő módon kell olvasni. Még csak készültem Pekingbe, amikor egyik sinológus barátom elmagyarázta, miként is olvassa ő a kínai sajtót. Az újságokban hosszú történet jelent meg arról, hogy egy robbanóanyagot szállító kamionoszlop első teherautóján tűz ütött ki. A hős vezető úgy oltotta el a tüzet, hogy saját életét kockáztatva a folyóba hajtott járművével. Mit mond neked ez a tudósítás? kérdezte barátom Hát, természetesen, ez nagyon bátor tett feleltem. Számomra azt mondja, hogy a robbanóanyagot szállító

teherautóoszlopon nem volt tűzoltókészülék, felelt a sinológus. Ez persze szélsőséges példa de tény, hogy a kínai valóság a sajtóban legtöbbször közvetett módon tükröződik. A lapok anyagának ugyanis nem az a célja, hogy ezt a valóságot feltárja, hanem az, hogy a különböző problémák megoldásának módszereit ismertesse. Mivel ehhez a problémát is jelezni kell, végső soron az olvasó megismerheti a gondokat. Kínában nincs közvéleménykutatás, senki sem mondja például, hogy a „kulturális forradalomban” megbírált tanárok 47 százaléka úgy vélekedik, a tanítás „veszélyes foglalkozás”. Azt azonban megtudhatjuk a kínai párt központi lapjából, hogy vannak, akiknek ez a véleménye. Hogy hányan? „Maroknyian.” De kérdezheti az olvasó miért foglalkozik ezzel a problémával maga a Zsenmin Zsipao, ha csupán „maroknyian” vannak a téves nézetek hirdetői. A válasz csak egy lehet: nyilván azért, mert eléggé

széles körben elterjedt véleményről van szó, s ez tükröződik a tanárok munkájában is. A kínai sajtót olvasva az embernek az a benyomása, mintha egy vitában csak az egyik fél szavait hallaná. Mivel az, akit hallunk, visszautasítja az általa „tévesnek” minősített érveket, nézeteket, megtudjuk, mit mond a másik. De ezeket a „hibás” érveket a hivatalosan szervezett látogatásokon soha senki nem fogja az újságíró szemébe mondani, mint saját álláspontját (legfeljebb úgy, hogy rögtön el is ítéli, mint korábbi eltévelyedését). Ezért a külföldi tudósító helyszíni riportja mindig csak a kínai élet egyik oldalát tárhatja fel. A társadalmat feszítő ellentmondásokról a külföldi saját szemével csak ritkán alkothat képet másfelől viszont önmagában a lapok információja is kevés. A kettő együtt már többet elárul Vidéki kirándulásaimon például mindig olyan falura irányított városi fiatalokkal találkoztam,

akik az újságírónak igen elégedetten, sőt lelkesen beszéltek új életükről. 1968 végén Mao Ce-tung adta ki a felhívást: „Szükséges, hogy a tanult városi fiatalok falun telepedjenek le és átneveljék őket a szegény- és alsóközépparasztok” Az intézkedés óta sok millió városi fiatalt irányítottak vidékre egyrészt csökkentve a városok burkolt munkanélküliségét, másrészt, emelve a falu kulturális színvonalát, és nem utolsósorban felszámolva a feleslegessé vált „vörösgárdisták” szervezeteit. A „tanult városi fiatalok” seregét ugyanis jórészt a volt vörösgárdisták alkották, akik ily módon a világ közepéből egyenest az isten háta mögé kerültek. Nem sokkal korábban mindenki respektálta őket, most pedig ügyetlenül hajladoznak a rizsföldeken. Akiket nemrég még maga Mao elnök üdvözölt és szólított fel „a vezérkarok bombázására”, azokat most a falusi parasztemberek vezetik be a kapálás

titkaiba. Ez azonban korántsem tükröződött személyes nyilatkozataikban Jómagam először Senhszi tartományban tett látogatásom során, 1971 nyarán találkoztam ilyen „hszia fang” „le a falura” fiatalokkal, méghozzá nem is akárhol, hanem a Liu Ling nagy termelőbrigádban, Jenan közelében. Liu Ling a külvilág számára legismertebb kínai község: Jan Myrdal svéd szociológus 1962-ben hosszabb időt töltött itt, és Jelentés egy kínai faluból címmel könyvet írt tapasztalatairól, majd 1969-ben visszatért, és A forradalom folytatódik című írásában beszámolt arról, mi történt azóta. Ebben a második kötetben Myrdal azokról a fiatalokról is ír, akikkel mi találkoztunk. Érdemes összevetni a két helyszíni tapasztalatot azzal, ami a sajtóban olvasható. Liu Huj-sang jenai élete Itt van például Liu Huj-sang, egy kerek arcú, copfos pekingi kislány, egyike annak a 34 „tanult fiatalnak”, aki „egész életére” ebben a

brigádban telepedett le. (A 34-ből később 24-et mégis átirányítottak más egységekbe, és tíz maradt a faluban.) Liu 1969 őszén érkezett ide Jenan az ország egyik legszegényebb vidéke: hogyan jutott eszébe idejönni? kérdeztem tőle. A felelet: Amikor Mao elnök kiadta felhívását, hogy a városi fiatalok menjenek falura, nagy lelkesedés töltött el. Jenanba jelentkeztem, mert noha a feltételek itt nehezebbek, ez az a föld, ahol Mao elnök több mint egy évtizedet töltött, ez a forradalom szent helye. Amikor megtudtam, hogy jöhetek, nagyon boldog voltam A külföldi számára persze nem nagyon érthető, miért töltötte el Liu Huj-sangot ekkora lelkesedés az ő magyarázata csak az, hogy erre Mao Ce-tung adta ki a felhívást. Maga a perspektíva, az, hogy egész életét falun kell töltenie, mikor városban nőtt fel, önmagában nehezen tekinthető ragyogónak. Persze elképzelhető, hogy pont ez a városi lány falusi életre vágyott de vajon

lehetséges-e, hogy mindenki boldogan fogadta a felhívást? Liu Huj-sang népes famíliát hagyott Pekingben: nagyszülők, szülők, hat idősebb testvér. Családjának valamennyi dolgozó tagja üzemi munkás. Nem volt furcsa a főváros után a jenani falu, ahol az emberek a löszös hegyoldalba vájt (egyébként tiszta és világos, sok falusi háznál kényelmesebb és praktikusabb) barlangokban élnek? Válasz: Először voltak közöttünk, akik nem voltak elég szilárdak, s haza akartak térni a városba. Ez azt bizonyította, hogy még nem formálták át kellőképpen világnézetüket. Az ingadozókkal Mao Ce-tung műveit tanulmányoztuk, és ennek eredményeképpen valamennyien eltökéltük, hogy egész életünket itt töltjük. Itt, Liu Ling faluban? kérdeztem. Igen, hacsak a forradalomnak nem lesz másutt szüksége ránk. volt a felelet A pekingi lány nyugodtan és gyakorlottan beszél, nyilván nem mi faggatjuk először. De mondhatna-e mást? S egyébként

mit is mondott? Azt, hogy aki menni akar, azt megbírálják, annak „világnézete” nem megfelelő; azt viszont nem hallottuk, hogy bárki végleg hazatérhetett volna, ha Mao munkáinak tanulmányozása nem győzi meg. „Ingadozni” lehet, de nem sok a haszna A fiúk és a lányok kezdetben a parasztok barlangjaiban laktak. Ez nyilván nem volt megfelelő, ezért később a brigád külön szállást készített számukra több tágas barlangot az egyik dombtetején. Száraz, világos helyiségek ezek, de a vizet a domb aljáról kell hozni. A villanyt viszont itt, a város közelében már bevezették a fiúk és a lányok otthonába Liu Ling tehát nem akármilyen falu. Liu Huj-sang és négy társa két helyiségben él Az egyik a konyha, az ebédlő és a raktár itt őrzik nagy cserépedényekben a lányok gabonáját , a másik a hálószoba: nagy kang (alulról fűtött széles kőágy) az öt lánynak, asztal, székek, tükör, fésű és a falon világtérkép.

Tanult lányok három lány szülei munkások, az egyiké tisztviselő, az ötödiké egyetemi tanár Mit tudunk meg az életükről? Liu Huj-sang a gyümölcsfákat ápolja („Öntözöm, kapálom, metszem, trágyázom a fákat, a legnehezebb az öntözés, vállon kell vinni a vizet”), a többi lány más munkacsapatokban dolgozik, ki a növényápolásban, ki az állatok körül. A lányok a maximális tíz munkapontból 6 pontot kapnak, ami napi 0,6 jüan jövedelmet biztosít (300 munkanapot számítva évi 180 jüan). Ez jóval kevesebb, mint az üzemekben dolgozó fiatal munkáslányok keresete, tehát a városi fiatalok falura irányításának gazdasági vetülete is van. Kezdetben voltak bizonyos nehézségek mesélik. Nem ismertük a paraszti munkát, nem tudtunk főzni A szegényparasztok azonban segítettek. A múltban elszakadtunk a dolgozó tömegektől, a gyakorlattól: most megtanultuk, hogyan kell jól végezni a paraszti munkát. Mi magunk főzünk, magunk

tartjuk rendben dolgainkat Valóban, a lányok szállásán éppen Vang Hsziao-jen, a pekingi egyetemi tanár 18 éves lánya készíti az ebédet. Mi lesz ebédre? Kása, gőzölt kenyér, párolt zöldség. A lányok háztáji parcellája összesen mintegy 30 négyszögöl; paradicsom, burgonya, zöldség terem benne. Munka után („hatkor kelünk, korán reggel megyünk dolgozni, délben ebédszünet, pihenés, délután újra a földeken vagyunk”) a lányok és fiúk gyakran felkeresik szomszédaikat, együtt tanulmányozzák velük Mao Cetung műveit. Ez a gyakorlatban vagy azt jelenti, hogy felolvassák a cikkeket, vagy azt, hogy írni-olvasni tanítják az idősebb, analfabéta parasztembereket. A brigádba került városi fiatalok közül többen is egészségügyi tanfolyamot végeztek „mezítlábas doktorok” lettek , és kezelték a parasztok kisebb betegségeit. A városi fiatalok részt vesznek a kultúrcsoportban is, amelynek neve Kínában: Mao Ce-tung

gondolatainak terjesztésére alakult csoport. Olykor a fiatalok felkerekednek, és bemennek a városba Jenan alig öt kilométer ide, s ott van mozi, néha színház is. Voltak-e már Pekingben, mióta ideköltöztek? Mindenki volt már, legalább egy-két hónapig. Jómagam mondja Liu Huj-sang kilenc hónapot voltam odahaza, mert megbetegedtem és Pekingben megoperáltak. A vasúti jegyet mindenki maga fizeti? Természetesen, mindenki maga fedezi a hazautazás költségeit. És mennyibe kerül a retúrjegy? Csaknem hatvan jüan (Liu Huj-sang évi jövedelmének egyharmada). Gondol-e arra kérdezem a pekingi lányt , hogy egyetemre menjen? Az élet falun önmagában is nagy egyetem, az osztályharc, a termelés, a tudományos kísérletezés egyeteme. Ám a Liu Ling brigádból fűzi hozzá egy lányt tavaly felvettek a pekingi Csinghua egyetemre. A Pekingből jöttek közül? Nem, egy itteni lányt. Milyen végzettsége volt? Többen is megbeszélik a kérdést,

aztán valaki válaszol: Hat elemije. Milyen fakultáson tanul? A színestelevízió szakra vették fel. Ezzel az epizóddal végződik korábbi riportom a Liu Ling brigádban élő városi fiatalokról. Mit ír Jan Myrdal. Lássuk, mivel egészíti a képet Jan Myrdal, aki hosszabb időt töltött Liu Ling faluban, és többet beszélt ezekkel a fiatalokkal. Az első figyelemreméltó megállapítás: a falu légköre megváltozott, a város közelebb került. Hét évvel korábban az esték még csendesek voltak, most azonban nótaszót hallani az éjszakában, s a város felé vezető úton átnevelésre küldött fiatalokat látni. Myrdal látogatása idején 1969-ben lakott a faluban egy nyolc fiatal diplomásból álló csoport; őket egy évre küldték ide, és közben az államtól megkapták havi 46 jüanos fizetésüket. A cél az volt, hogy az egyetemi évek után „átneveljék” őket, de ezek a fiatalok bekapcsolódtak a tudományos kísérletekbe is. Myrdal nem

is utal arra, hogy 1966 után megszűnt az egyetemi oktatás, tehát aki ezután végzett, annak tanulmányai gyakorlatilag félbeszakadtak: később, miután néhány éven át vörösgárdistákként működtek, egyszerűen kiadták nekik a diplomát, és falura küldték őket. 1971-ben, mikor mi jártunk ott, ezek a fiatalok már nem voltak a brigádban A másik csoport az „egész életükre” letelepedő középiskolát végzett fiatalokból állt. Myrdal érdekes adatot közöl róluk. Mivel e fiatalok kezdetben nem értettek a falusi munkához, munkájuk után az első évben nem kaptak pontokat, hanem a brigád tartotta el őket. Az állam ezért minden ilyen tanult fiatal után az első évben 2 300 jüant fizetett a brigádnak, ezenkívül havi 10 jüan zsebpénzt adott a városiaknak. A második évben, amint azt Liu Huj-sang esetében is láttuk, már kaptak munkapontot, de a maximum felénél alig többet. Kezdetben olvassuk Myrdalnál ezek a fiatalok undorodtak

attól, hogy a városi latrinákból a falusi földekre szállítsák az emberi ürüléket. Mikor azonban megtanulták ezt a munkát, jól végezték, megváltoztak, mert meg akartak változni. Amikor a fiatalok húzódoztak a nehéz munkától, a parasztok Mao Ce-tung cikkét olvasták velük Norman Bethune kanadai orvosról, aki életét áldozta a kínai forradalom szolgálatában. Hogyan lehet összehasonlítani a hegyekben végzett munkát azzal az áldozattal, amelyet Norman Bethune hozott, kérdezték a parasztok, és a fiatalok végül is felülkerekedtek a nehézségeken. Myrdal azonban nem fűzi hozzá, hogy ezt a cikket minden kínai gyerek már az elemi iskolában megtanulja: mi magyarázza, hogy amikor a Liu Ling brigádban századszor olvasták fel, ilyen mozgósító hatást gyakorolt rájuk? Myrdal vitába száll azokkal a nyugati jelentésekkel, amelyek szerint a városi fiatalokat kényszerítették arra, hogy falura menjenek. Elképzelhető írja , hogy egy ilyen

nagy országban akadtak néhányan, akik nem akartak falura jönni, ezek azonban szerinte nincsenek sokan. Félreismeri a fiatalokat, aki azt hiszi, hogy ez az élet Liu Ling faluban nem vonzó. Ez az élet nagyon szabad élet írja Myrdal Leomlik az „értelmiségieket” a „köznéptől” elválasztó fal, a város és a falu közti különbség. A városi fiatalokat átalakítja Liu Ling, de ők is új eszméket hoznak magukkal, és átalakítják Liu Linget. Itt áll tehát a két jelentés: az egyik e sorok írójáé talán szkeptikusabb, a másik minden szót, amely elhangzik, névértékén fogad el, és kétségkívül felfed néhány pozitív új vonást Liu Ling falu életében. Egyik sem teljesen idilli kép de a sajtót olvasva azt is sejthetjük, hogy korántsem teljes kép. És mit ír a kínai sajtó A kínai sajtó nagy terjedelemben foglalkozik a falura küldött fiatalokkal ez is jelzi, hogy számos problémát kell megoldani. A gondok már az iskolában

kezdődnek, mert, olvashatjuk, „egyesek” azt hangoztatják: „mindegy, hogyan tanulunk, úgyis mindenkinek falura kell mennie.” A cikk persze vitatkozik nem azzal, hogy mindenkinek úgyis falura kell mennie, hanem azzal, hogy falun nincs szükség a tudásra. Folytatódnak a gondok a szülőkkel: aki ugyanis teheti, igyekszik megakadályozni, hogy gyermekeit távoli vidékekre küldjék. A sajtóban történeteket olvashatunk példamutató, vezető beosztású káderekről, akik gyermekeiket falura küldték. Ha minden káder így tenne, ez nyilván nem lenne olyan szenzáció, hogy külön cikket szentelnek neki. Az egyik tudósítás arról számol be, hogy a fiatalokat falura irányító bizottság kivételt akart tenni egy vezető fiával, amikor azonban ez az illető funkcionárius fülébe jutott, nagyon felháborodott, és „élen járt abban, hogy fiát vidékre küldje”. Az olvasó felteheti a kérdést: ha olyan lelkesen menne mindenki vidékre, mint ahogy az

újságíróknak fejtegetik a riportalanyok, miért jutna eszébe a bizottságnak, hogy éppen a vezető gyerekével tegyen kivételt? Szívességet akart tenni, vagy ily módon akart ártani a kádernek? Az utóbbi eléggé valószínűtlen. Arról, hogy mit mond „az osztályellenség” a fiatalok falura irányításának rendszeréről, szintén értesülünk a sajtóból. Az osztályellenség egyrészt azt hirdeti, hogy ez „a kényszermunka egy fajtája”, másrészt azt, hogy erre „a városi munkanélküliség” miatt van szükség. Mondanunk sem kell, hogy a lapok visszautasítják ezeket a nézeteket. Nem tudjuk megállapítani, hányan vélekednek így, de hogy vannak, akik így gondolkodnak, az biztos Az, hogy bizottság dönt arról, kit „irányítanak” falura és ki maradhat a városban, szintén sokatmondó. Mindenki önként jelentkezik falura de mindenki tudja, hogy nincs más választása. (Ha valaki nem utazik a kijelölt faluba, nem kap élelmiszerjegyet

és munkát: családja kénytelen eltartani, ezt pedig kevés família engedheti meg magának.) Ennek ellenére vannak, akik mégsem mennek és a sajtóban olvashatjuk azt is, hogy le kell csapni az „osztályellenségre”, amely szabotálja a „hszia fang” mozgalmat. Ha már egyszer a fiatal vidékre utazott, hogy „egész életét falun töltse”, mind őt, mind távoli családtagját a „társadalom” ellenőrzése alatt tartják. A négynapos Tavaszünnep, az egyedüli hosszabb kínai munkaszünet közeledtével (az üzemekben az országos ünnepnapokon kívül nincs fizetett szabadság) évről évre számos híradás jelenik meg az újságokban arról, hogy a fiatalok haza akarnak térni családjaikhoz, meg akarják látogatni szeretteiket. A riportok, levelek mind azzal kezdődtek, hogy a fiatalok boldogan dolgoznak falun, majd beszámoltak arról, hogy egyesek „felültek a gonosz szélnek”, amely hazatérésre bíztatta őket, de aztán együtt tanulmányozták

Mao elnök műveit, növelték öntudatosságukat és egyöntetűen úgy döntöttek, nem mennek szüleikhez látogatóba, hanem a munka frontján ünnepelnek. (Az ünnepek előtt különben évről évre megszigorították az állomások ellenőrzését, hogy senki ne térhessen haza engedély nélkül.) 1973 Tavaszünnepén változott a helyzet: a hatóságok feltehetően engedélyezték a vidéken dolgozó fiatalok hazatérését. Ekkor az ilyen típusú cikkek elmaradtak, viszont számos anyag jelent meg arról, hogy a városi utcabizottságok felkészültek a látogatóba jött „hszia fang” fiatalok fogadására, szemináriumokat, foglalkozásokat szerveztek számukra, tapasztalatcserére vitték őket a városszéli népi kommunákba vagyis még ezt az időt sem tölthették teljes egészében szüleikkel. Ami a szülőket illeti, a környezet gondoskodik arról, hogy ne fokozzák gyermekeik szívében a honvágyat. A városi utcabizottságok, utcai pártbizottságok

megszervezték, hogy a szülők leveleikben helytállásra ösztönözzék fiaikat és lányaikat, és lebeszéljék őket a hazalátogatásról olvashatjuk. Amikor egy sanghaji asszony azt írta a távoli Hejlungcsiangba irányított fiának, hogy ne igyekezzék kitűnni, óvakodjon a veszélyektől, a tigrisektől, a kígyóktól, az utcabizottság azonnal kisgyűlést hívott össze, megszervezte a „forradalmi tömegbírálatot”. (Ebből persze kitűnik, hogy a leveleket cenzúrázzák: különben miként ismerkedtek volna meg tartalmával?) Az anya a beszámoló szerint belátta hibáját, és legközelebbi levelében arra biztatta fiát, hogy „ne féljen sem a nehézségektől, sem a haláltól!” Ez már jó levél volt, állapítja meg elégedetten a Zsenmin Zsipao. De vajon mit gondolt róla a címzett? És mit érzett az anya, mikor ezt kellett írnia? Számos tudósítás szól arról, hogy a falura küldött fiatalok elégedetlenek élet- és munkakörülményeikkel.

Ezekben az esetekben olvashatjuk a szegényparasztok és az alsó-középparasztok előadást tartanak arról, milyen nyomorúságban éltek a múltban (egy jenani tudósítás: megmutatták régi, szegényes barlangjaikat, amelyekben a felszabadulás előtt éltek és összehasonlították őket a maiakkal), és milyen boldogok a jelenben. Másrészt olvashatjuk a városok bizottságokat küldtek ki, amelyek igyekeztek javítani a falura helyezett fiatalok helyzetén. Egyes híradások szerint a parasztfiatalok bizalmatlanul szemlélték az újonnan érkezetteket, mert azok könnyebben kerültek vezető állásokba. Másutt a falusi munkához nem értő fiatalokat tehernek tekintették Egy cikk elítélte az osztályellenséget, aki „korrumpálni akarta” a falura küldött városi lányokat ami arra utal, hogy sokan nem egyszerűen átnevelni szerették volna őket. A Zsenmin Zsipao hasábjain egy Kuanghszi tartománybeli nagy termelőbrigád arról panaszkodott, hogy az oda

küldött városi lányok közül egyeseknek „már fiatalon szerelmi ügyeik vannak és fiatalon férjhez mennek” úgy tűnik, ez az egyik módja a faluról való legális távozásnak. Éppen ezért a nagy termelőbrigád vezetői nem törődtek eleget ezekkel a lányokkal, mivel feltételezték, hogy úgyis férjhez mennek hamarosan, és elhagyják a falut. Ami a városi fiatalok pozitív hatását illeti, a kínai sajtót olvasva itt is árnyaltabbá válik a kép. A Zsenmin Zsipao beszámolt egy Liaoning tartománybeli népi kommunáról, ahol 1000 városi fiatal dolgozik. Ezek közül „egyesek” nem olvastak újságot és nem tanultak, nem érdeklődtek a politika iránt, és elfelejtették azokat az ismereteket, amelyekre az iskolában oktatták őket. Egyesek nappal ugyan dolgoztak, de este pókereztek és „rossz könyveket” olvastak. Akadtak, akiket „az osztályellenség korrumpált”, és rossz dolgokat műveltek A kommunában esti iskolát szerveztek e

jelenség felszámolására, s erre „odacibálták” azokat, akik a fiatalokat a falvak elhagyására biztatták, és „kemény bírálatnak” vetették alá őket, ami „élő tananyag” volt a városiak számára. Ezt ugyan nem Myrdal írja, de a Zsenmin Zsipaóban nincs okunk kételkedni, amikor a kínai élet fogyatékosságairól számol be. 1973 augusztusában a kínai pártlap vezércikkben szólított fel arra, hogy javítsák meg a falura küldött, tanult fiatalok helyzetét, biztosítsanak számukra nagyobb szerepet a kínai mezőgazdaság fejlesztésében. A vezércikk Kínában nem egyszerű újságírói műfaj. Több annál: politikai dokumentum Nos, itt azt olvashatjuk, hogy azokat az „osztályellenségeket és bűnözőket”, akik „elnyomják és zaklatják” a tanult fiatalokat falun, a törvény szerint kell felelősségre vonni és „kemény csapásokat kell mérni rájuk”, hogy biztosítsák a fiatal nemzedék „egészséges beérését”. Mi

történhetett itt, kikről van szó? kérdezheti az olvasó A sajtó utalásai mindenesetre messze vannak attól a képtől, amelyet a helyszínen szerezhettünk, „saját két szemünkkel”. Azt azonban a lapokból sem tudjuk meg, hogy milyen elterjedtek a felsorolt hibák, gondok, bajok, vagy éppen mekkora ellenállást vált ki a hivatalos politika. A kínai élet összes színeit megtaláljuk a helyszíni tapasztalat és a sajtóinformáció két palettáján de senki sem közli velünk a keverési arányt, s azt sem, hogy a képen melyik szín az uralkodó. A mintaoperák világa Az Új Kína hírügynökség angol nyelvű adását telex továbbította pekingi lakásomba. A gép a gardróbszobában húzódott meg szerényen, s csak kopogása jelezte, hogy Kína üzen. A hírek hol hosszabbak, hol rövidebbek, köztük gyakori a félórás, órás szünet. Egy május végi hajnalon, 1971-ben megbokrosodott a gép: órákon át zakatolt, szünet nélkül. Szememből lassan

kiment az álom. Kopkopkopkopkop Mi történhetett? Keselyű megszólal Mire a gondolat áttörte a félálom ködét, felpattantam és kissé kábán hunyorogva kibotorkáltam a telexhez. A papír már végtelen szalaggá redőzve hevert a földön. A betűk villámgyorsan szaladtak A szán ide-oda csúszkált a fehér ív előtt. A kínai hírügynökség a következőket jelentette: Keselyű: Itt szokta végezni az Öreg Kilences szokásos gyakorlatait? A banditák vezérkari főnöke: Igen. Keselyű: Merre járt még? A banditák vezérkari főnöke: Körüljárta erődítményeinket az öt csúcson. Keselyű: Micsoda? Engedtétek, hogy megnézze huszonhét erődítésünk kilenc csoportját? A banditák vezérkari főnöke: Elvégre ő is közülünk való Miért ne mutatnánk meg neki, milyen erősek vagyunk? Keselyű: Nem tetszik nekem ez a dolog. Odalent igen nagy a mozgás, és Üvöltő Farkas még nem tért vissza Egyikünk sem látta Hu Piaót korábban. Miért tűnt

fel egy ilyen pillanatban? Legyünk óvatosak! De hiszen ez A Tigrishegy bevétele című forradalmi mintaopera egyik jelenete! ismerem fel a szöveget. Hogy kerül a hírügynökség napi anyagába? Talán idézet egy cikkben? Felgöngyölítem a földről a papírszalagot. A betűtenger A Tigrishegy bevételének szövegkönyvévé áll össze. Az Új Kína hírügynökség hatalmas adói tehát a „forradalmi mintaoperát”, a „kulturális forradalom” kínai művészetének reprezentatív alkotását sugározzák. Az újságírókra gondolok, akik a távirati irodák messzi géptermeiben, a politikusok utazásairól és nyilatkozatairól, elemi csapásokról, lezuhant és elrabolt repülőgépekről, filmszínészek botrányairól, csataterek legfrissebb eseményeiről szóló jelentések között olvassák a Tigrishegyet megszállva tartó banditavezér szavait, s növekvő izgalommal figyelik, sikerül-e, azaz pontosabban: hogyan sikerül túljárnia Jang Csü-zsungnak, a

hős felderítőnek a rablók eszén. A világ ízelítőt kapott Kína forradalmi művészetéből. Az Új Kína szerkesztője kommentárt is fűz a Tigrishegy librettójának közzétételéhez: Mao elnök ragyogó művének, az irodalom és a művészet jenani fórumán elhangzott felszólalásának vezérletével és a párt központi bizottságának szerető gondoskodásával több forradalmi mintadarab született. Ezek a színpadi művek a Mao Ce-tung-i eszmék ragyogását sugározzák, arra bátorítják a forradalmi népeket, hogy hősi és meg nem alkuvó harcot vívjanak az imperializmus, revizionizmus és mindennemű reakció ellen. Ezek Kína proletárforradalmának ragyogó gyümölcsei a művészetben és irodalomban. Kína színpadain játszott „forradalmi mintadarabok” száma 1970-ben összesen hat volt, illetve ha különböző feldolgozásaikat is külön alkotásnak vesszük, akkor nyolc. A repertoár kilencedik darabja egy „forradalmi zongoraverseny”.

Rövid szezon Ez utóbbi megtekintése azonban nem is volt olyan egyszerű. Decemberben érkeztem Kínába A pekingi színházak kapui zárva voltak. A „kulturális forradalom” győzelme óta Kínában nincs színházi szezon A teátrumok a nagy ünnepek alkalmával tartanak előadásokat: így január elsejével, az új esztendő beköszöntésével kezdődik egy kéthetes sorozat. Február elején, a Tavaszünnep alkalmából tartják a következőt, május elsején kezdődik a harmadik, július elsején, a kínai párt megalakulásának évfordulóján a negyedik, október 1-én, a Népköztársaság kikiáltásának ünnepén az utolsó. A nagy eseményt a Zsenmin Zsipao keretes közleményben hozza a nép tudomására, pontosan feltüntetve a színházak műsorát. Ilyen alkalmakkor a négymilliós (a mezőgazdasági körzeteket is számítva hétmilliós) Pekingben öt-hat színház tart tíz-tizenöt előadást, tehát mintegy harminc-negyvenezer ember tekintheti meg egyegy

szezon idején a forradalmi mintadarabokat. Nem csoda hát, hogy az első, januári előadássorozatra a Pekingben lakó külföldiek egy árva jegyet sem kaptak. A belépőket a városi és üzemi forradalmi bizottságok osztották szét, s nyilván csak a legkiválóbbaknak jutott. A televízióval is rendelkező külföldiek azonban így is élvezhetik a színdarabot: a tv helyszíni közvetítést ad az előadásokról, illetve műsorára tűzi a színpadi előadást rögzítő filmeket. A színházpénztárnál tehát a külföldi tudósító nem vásárolhat jegyet kérésével a diplomatákat ellátó hivatalhoz fordul, amely a jegyiroda bonyolult feladatát is magára vállalja. A diplomatákat ellátó hivatal a város központjában egy szűk, tipikus kínai utcában található. Színházlátogatási igényemet telefonon jelentem be. A válasz óvatos: „A kérést feljegyeztük, ha módunkban áll, teljesítjük.” Egy reggel aztán megszólal a telefon, dallamos női

hang közli, hogy aznap este a darab megtekinthető, a jegyeket a hivatalban lehet átvenni. Megnézem a naptáramat, s megállapítom, hogy korábban kell távoznom az aznap esedékes koktélról, továbbá le kell mondanom egy vacsorameghívást, majd berobogok a diplomatákat ellátó hivatalba, amelynek sikátorát a sarki zöld postaládáról és a szemben levő szürke téglás épületről jegyeztem meg. Itt leültetnek a portán az idegen nem léphet az épületbe , s néhány perc múlva valaki kihozza a jegyet. Ára, magyar pénzben, 69 forintnak felel meg Fizetek, s kezemben a belépő A „kulturális forradalom” sovány műsorából először „a” koncertet ismertem meg. „A” koncertet, mert a hétszázmilliós Kínában éveken át ezt az egyetlen, három műsorszámból álló hangversenyt tűzték műsorra, nem többet és nem kevesebbet. A három közül az első A vörös lámpás történetének, a forradalmi mintaoperák egyikének zongorakíséretes

áriaváltozata, a második A Sárga-folyó zongoraverseny. A koncertet a Sacsapang „mintaopera” oratóriumformában feldolgozott története zárja. Színházba megyünk A zenekari est váratlan élménnyel kezdődött. Négytagú csoportunk kissé bizonytalanul bolyongott azon az utcán, ahol a koncerttermet sejtette. Végül is megálltunk egy tornyos épületnél, amely előtt a csődület arra utalt, hogy jó helyen járunk. Társaságunk egyik hölgytagja, kezében a jegyekkel, kilépett a kocsi ajtaján A bejárat felé mutatott, meglengette a belépőket, és legékesebb kínai tudását összeszedve, megérdeklődte: Csej-ko? Ami magyarul annyit tesz: Ez? A hatás nem maradt el. Vagy húsz fiatal azonnal körülvette, aztán valaki kiragadta kezéből a jegyeket, és elrohant velük. A többiek utána Mire felocsúdtunk, a jegyek körül heves, már-már verekedés határát súroló dulakodás tört ki: az érdeklődést egy kissé félremagyarázva, a srácok azt

hitték, eladásra kínáljuk fel a belépőket. Végül egy rendőr sietett segítségünkre, s egy-két perces zavart tanakodás után a jegyek némileg megtépázott állapotban visszakerültek hozzánk. Most már biztosan tudtuk, hogy jó helyen járunk Miután így meggyőződtünk arról, hogy a zenei érdeklődés nem veszett ki a kínai ifjúságból, helyet foglaltunk a nézőtéren. A hangverseny színhelye a Nemzetiségek Palotája, Peking egyik 1958-ban épült magasépülete volt A színpad tágas, a nézőtéren sok százan várták a koncert kezdetét csak az első sorokban ült néhány európai. A kínai ember színházi öltözete pontosan ugyanaz, mint amit az utcán visel: zubbony, nadrág, férfiakon és nőkön egyaránt. A kék és szürke civilruhák között hol itt, hol ott bukkant fel a katonák olajzöld egyenruhája Európai öltözékünkkel, nyakkendőnkkel, fehér ingünkkel úgy ültünk ott, mint a munkásgyűlésre érkezett külföldi vendégek az

elnökségben. Mert azért minden külföldi ünneplőbe vágta magát, s a kínai néző is legjobb vászonruháját vette fel. (A tudósító néha szívesen cserélne házigazdáival: a nyáron rendezett nagy állami banketteken például a kínai vendéglátók protokoll öltözéke zárt zubbony, de gyakrabban kívül hordott, rövidujjú, nyitott nyakú, fehér ing. Ilyenkor az öltönyben-nyakkendőben izzadó meghívott irigykedő pillantásokat vet rájuk.) A vörös lámpás története című opera egy vasutas család több nemzedékének forradalmi küzdelméről szól. Zongorakíséretes változatában a három pozitív szereplő elénekli az opera néhány áriáját hagyományos kínai pengető hangszerek és dobok színezik a hatást. Az operának a gerince ez csupán, a négy-öt legharcosabb ária A szöveget mint a kínai színházakban mindenütt a színpadtól jobbra és balra elhelyezett függőleges vásznakra vetítik. Bertolt Brecht, aki nagyon sokat tanult

a pekingi operától, ezt a módszert alkalmazza némi módosítással nem egy darabjában. Milyen egy forradalmi zongoraverseny? A hangverseny következő műsorszáma alighanem ennek a vetítővászonnak köszönheti, hogy az új művészet reprezentatív alkotásaként került ki a „kulturális forradalomból”. A Sárga-folyó zenekarra, zongorára írott mű s míg szememet lehunyva, hátradőlve hallgatom a szélesen áradó, méltóságteljes dallamot, kissé csodálkozva kérdem magamban, mi ebben a mai pekingi értelmezés szellemében „forradalmi”? A zongorista, aki a Vörös lámpás. hőseit kísérve olivazöld zubbonyban játszott, most szürkében van, mint a színpadra kivonult zenekar többi tagja, a háttérben Mao Ce-tung mai képét fiatalkori képmása váltotta fel. Szimfonikus zenekar, nemes hangú hangversenyzongora. A hatalmas akkordok Csajkovszkij zongoraversenyének pátoszára vagy a Grand Canyon zenéjének szárnyalására emlékeztetnek.

Kinyitom a szememet, pillantásom a fiatal művész csapzott homlokáról a zenészek felé kalandozik akik mint egy cikkből kitűnik nemrégiben még a kommunákban „fogadták el szerényen a szegényparasztok nyújtotta újranevelést” , aztán a vásznat veszem szemügyre. De hiszen most is vetítenek! Azt vetítik, hogy miről szól a zongoraverseny. A krónikás ezen a ponton átadja a tollat a Hungcsi (Vörös Zászló) című kínai folyóirat kommentátorának: a kínai hivatalos elméleti folyóiratban megjelent recenziónál kifejezőbbet úgysem tudna írni. A Sárga-folyó című zongoraverseny nagy mű: témája a népi háború. A forradalmi realizmust és a forradalmi romanticizmust kombinálva ez a zongoraverseny lelkesen dicséri a kínai nemzet hősi és magasztos törekvéseit és a kínai nép harcának dicsőséges történetét, a japán agresszióval szemben vívott ellenállási háború nagy győzelmét, amelyet Mao elnök közvetlen vezetésével

vívtak ki. A zongoraverseny első tétele, a Sárga-folyó hajósainak dala erőteljesen ábrázolja, hogyan kerekednek felül a hajósok a Huangho veszélyes zuhatagain, szembeszállva a dühöngő széllel és a kavargó örvényekkel. Ez a nagyszerű részlet a kínai nemzet törhetetlen harci szellemét ábrázolja. Ez a tétel a kínai proletárokról és forradalmárokról szól, azokról, akik a nagy kormányos, Mao elnök vezetése alatt törnek előre a forradalom hajóján, az idők viharában. Hősi büszkeséggel győznek le minden nehézséget, hogy végül elérjék a győzelmet a túlsó parton. Sodró, tiszta lento következik, éreztetve a hallgatóval, hogy a hajó túljutott a zuhatagon Ez arra utal, hogy hamarosan megszületik az új Kína, kimeríthetetlen önbizalmat adva a forradalmároknak. A tétel erőteljes zongorafutamokkal zárul, ismét emlékeztetve a hajósok elszánt harcára. Nem azzal ér véget tehát, hogy a hajó eltűnik a távolban, hanem a

hajósok harcos motívumát ismétli meg. Ez kiemeli a proletariátus és Kína forradalmi népének hősi arculatát, azokét, akik méltó győztesekként jelentik ki: Mi vagyunk a Sárga-folyó urai! Mi vagyunk Kína urai! Így az első tétel. A közönség szorgalmasan olvas: megtudja, hogy most szervezik meg Mao Ce-tung utasítására a Sárgafolyó partján a forradalmi támaszpontot, hogy most jönnek a japánok, most kezdődik a harc. Amikor a zene csúcspontjára ér írja a Vörös Zászló esztétája , a Kelet Vörös akkordjai emelkednek minden fölé, kifejezve a japán agresszió ellen vívott nagy háborúban aratott teljes győzelem legalapvetőbb jellegzetességét, vagyis azt, hogy ez a legyőzhetetlen Mao Ce-tung-i eszme ragyogó győzelme volt. Európai néző, bizony, ezt sem hallja, amikor az áradó dallamok nagy ívben összeölelkeznek. Ez annak a következménye, hogy megfertőzték a burzsoá zenészek nézetei, amelyekről ugyanebben a cikkben olvashat.

Ezeket a képtelen eszméket a Vörös Zászló idézőjelben ismerteti a kínai olvasókkal, kigúnyolva azokat, akik szerint a hangszeres zene „tiszta zene”, amelyet „lehetetlen szavakban kifejezni”, amely „absztrakt” és „osztályfeletti”. Ha az olvasó netán osztja a burzsoá muzsikusok ilyesfajta eszméit, akkor megtudhatja még, hogy ezek a burzsoá uraságok keresztül-kasul szubjektív idealisták. Nem csupán mások becsapására volt szükségük, önmagukat is bolonddá tették. Nem tudták és nem is merték világosan megmagyarázni a dekadens és reakciós zenei tartalmakat. A zenéről terjesztett miszticizmus valójában a dolgozók becsapására szolgált, hogy így a zene a burzsoázia monopóliuma maradhasson. A Sárga-folyó futamaihoz fűzött hivatalos kommentár mindenesetre azt hirdeti, hogy a burzsoá zenészek Kína határain kívül többé-kevésbé sikeresnek mondható összeesküvése végül is kudarcot vallott, és megszületett az első

olyan zongoraverseny, amely olyan nagy témát ábrázol, mint a népi háború. A versenymű szakít egyéb külföldi konvenciókkal, például azzal, hogy a versenymű háromtételes, hogy az első tétel szonátaformájú, s a zongorát is azzal a burzsoá stílussal szembeállítva alkalmazzák, amely a hangszert csupán a hangszer és a művész virtuozitásának bemutatására használja. Hát ennyi minden derül ki a Sárga-folyótól, ha az ember felemeli pillantását az átszellemült pianistáról. Maga a zene Hszien Hszing-haj kínai komponistának a harmincas években írt „Sárga-folyó kantátáján” alapul, de kimaradtak e muzsika fájdalmas részei, amelyek a Huangho partján élő szegény emberek panaszát szólaltatták meg. Így az eredetihez képest mint a Vörös Zászló írja, új alkotás jött létre, amely tartalmában ugrás előre. 197273-ban a kulturális élet uniformizáltsága kissé enyhült, s ekkor egyrészt néhány félénk kísérlet

történt új művészeti alkotások létrehozására, másrészt először hívtak meg Kínába nyugati szimfonikus zenekarokat. 1973-ban Pekingben jártak a bécsi, a londoni és a philadelphiai szimfonikusok az utóbbiak Ormándy Jenő vezényletével Brahmsot és Beethovent játszottak a Nemzetiségi Palota nagytermében. Mindenki azt hitte, hogy ezekután hamarosan sor kerül arra, hogy Kínában „rehabilitálják” a külföldi zenekarok programjában szereplő nyugati klasszikus szerzőket, annál is inkább, mivel a Zsenmin Zsipao melegen méltatta a nyugati zenekarok előadásait (amelyeknek programjába különben felvették a Sárga-folyó zongoraversenyt is). Ezt a feltevést támasztotta alá az is, hogy a philadelphiai szimfonikusok köszöntésekor előkerült a süllyesztőből a népi Kína legismertebb zongoraművésze, Liu Si-kun, aki második díjat nyert a budapesti LisztBartók és a moszkvai Csajkovszkij zenei versenyeken. A nyugati zenekarok óriási sikert

arattak a kínai zenebarátok között, Ormándy elragadtatottan nyilatkozott a közönség reagálásáról, zeneérzékenységéről (hiszen a hallgatóság nagy része mivel el volt zárva a nyugati klasszikus zenétől először hallotta a mester által dirigált műveket). Ezek után az egész világot meglepetésként érte, hogy 1974 elején a Zsenmin Zsipao újból támadást indított Beethoven, Schubert és más klasszikusok ellen. A vád egyszerű: zenéjük nem osztályfeletti, hanem a burzsoázia osztályérzéseit tükrözi, nem szolgálja a forradalom ügyét, és ennek következtében a nyomába sem érhet a Sárga-folyó zongoraversenynek és a Sacsapang kantátának. A „kulturális forradalom” szelleme újra felemelte fejét, és a Nyugattal megindult művészeti kapcsolat lefékeződött. A koncert zárószáma a Sacsapang című „mintaopera”. Lássuk az eredetit, illetve annak 1970 májusi változatát. Vakító fényű mintaoperák Az olvasó itt

esetleg kissé meghökken: miféle változatot? Csakhogy a kulturális forradalom művészetének legjellegzetesebb vonása a szüntelen változás. Igaz ugyan, hogy az egész repertoár nyolc műből állt, ezeket azonban szüntelenül átírták a „forradalmi művészek”. A fejezet elején már idéztem az Új Kína szerkesztőjének kommentárját, amely fényt derített arra, mi is a forradalmi mintaalkotás, most hadd citáljam az e művek további tökéletesítésére vonatkozó passzust. A nagy proletár kulturális forradalom alatt a kínai forradalmi irodalmi és művészeti dolgozók a Mao Cetung elnök és Lin Piao alelnök által vezetett KKP központi bizottsága figyelmét és irányítását élvezve, többször is tovább finomították és felülvizsgálták ezeket a forradalmi színpadi mintaműveket, miután figyelmesen meghallgatták a munkások, parasztok és katonák nézeteit. Az ismételt és igen öntudatos csiszolás eredményeként ezek a színpadi

művek még vakítóbb fénnyel ragyognak. (A szöveg, mint látható, még 1971 ősze, Lin Piao bukása előtt született.) Egy-egy vakító fénnyel ragyogó, új librettó közzététele országos esemény volt még 1973-ban is, bár ekkor már nem tekintették fárosznak. A szöveget a párt elméleti folyóirata publikálja, majd átveszik a napilapok is Nem folytatásban: egyetlen szám közli az egészet. A Sacsapang 1970 májusi változata négy és fél lepedőoldalt töltött meg a Zsenmin Zsipaóban. A vörös asszonycsapat című balett 1970 júliusi változata kivételesen két egymást követő számba fért el, ugyanis a Zsenmin Zsipao, amely képeslapnak egyáltalán nem nevezhető, nem kevesebb, mint 96 képben mutatta be a táncjáték legkiemelkedőbb jeleneteit. (Egy balettben mégiscsak a mozgás, a koreográfia a legfontosabb.) A közzétételt követő hetekben működésbe lép a kínai sajtó hatalmas gépezete. Az új a régihez képest egyébként csak

lényegtelen változásokat tartalmazó csiszolt változat publikálása a Vörös Zászlóban mindig forró méltatással párosult, s a továbbiakban hasonló írások tucatjai, százai jelentek meg az összes kínai lapban. Oldalakon keresztül olvashatunk a proletariátus új hőseinek megformálásáról, az új hősök példamutató eredményeiről, Mao elnök irodalmi és művészeti vonalának törhetetlen érvényesítéséről. S ezeket az elveket természetesen, éppen a forradalmi mintaoperák jelenítik meg. Ha a „kulturális forradalom” a „kulturális” jelzővel vonult be a történelembe, annak nem utolsósorban az az oka, hogy pontosan ezen a fronton került sor a leghamarabb nyílt összecsapásra az elnök vonala és ellenfeleinek egyébként a mi fogalmainktól még mindig meglehetősen távol álló elvei között. Ezt a harcot tükrözi egyebek között a Sacsapang története is. A fordulatos opera korábban költőibb címet viselt: Forradalmi szikrák a

nádason címmel adták a színházak. Mao Ce-tung 1964-ben megtekintette a japánok elleni harcról szóló történetet de nem tetszett neki (bár akkoriban a sajtó nagyon dicsérte). Az opera főhőse egy fogadósnő volt, aki különböző női praktikákkal túljár a japán hódítók eszén és sebesült partizánokat rejteget a közeli nádasban. Mao azt javasolja, vizsgálják felül az operát, és helyezzenek nagyobb hangsúlyt a fegyveres harcra. A cím se tetszett az elnöknek, s azt indítványozta, hogy mivel cselekménye Sacsapang faluban zajlik, nevezzék egyszerűen „Sacsapangnak”. Szövegkönyv mint államügy Az átírás azonban nem ment simán. Hiába foglalkozott vele Csiang Csing, Mao elnök felesége, aki ifjú korában színésznő volt Sanghajban akadtak, akik nem értettek egyet a változtatásokkal, a mű közvetlen átpolitizálásával. Az opera körül kibontakozott küzdelemről így írt a Zsenmin Zsipao Csiang Csing elvtársnő vezetésével a

forradalmi művészeti dolgozók magasra emelték a Mao Ce-tung-i eszmék nagy vörös zászlaját, és fáradhatatlan erőfeszítéseket tettek az opera tökéletesítésére. Tántoríthatatlanul érvényt szereztek Mao elnök ragyogó utasításának, amely szerint a forradalmi háború témáját kell az előtérbe helyezni. A Mao elnök katonai irányvonalát szilárdan megvalósító Kou Csien-kuangot, az új IV hadsereg egyik századának politikai biztosát tették meg a darab főhősévé. Művészi eszközökkel minden szempontból előtérbe állították azt az embert, aki hű Mao elnökhöz, forrón szereti a hazát és a népet, kitűnik találékonyságával, eltökéltségével, bölcsességével és bátorságával. Mindazonáltal az ellenforradalmi revizionisták egy maroknyi csoportja Liu Sao-csi és cinkosai, közöttük Peng Csen dühödten ellenezte a fegyveres harc előtérbe állítását. Minden követ megmozgattak az opera átírásának megakadályozása

és elszabotálása érdekében kezdve Kuo és más hősök szerepének megreformálásától egészen a politikai és művészeti kifejezés problémáinak kezeléséig. Mivel Liu Sao-csi abban az időben a köztársaság elnöke, Peng Csen pedig Peking főpolgármestere, az ország egyik legfőbb vezetője volt, elmondhatjuk, hogy amennyiben a Zsenmin Zsipao beszámolója helytálló, akkor a Sacsapang új variánsa legalábbis államügy volt. Ha meggondoljuk, hogy az Új Kína szerkesztőjének jegyzete szerint ezek a forradalmi mintaoperák a párt központi bizottságának „vezetésével” születtek, majd a „kulturális forradalom” során a Mao elnök és Lin Piao vezette új központi bizottság „szerető gondoskodása” kísérte további tökéletesítésüket, felmérhetjük, milyen politikai jelentősége van e műalkotásoknak Kínában. Peng Csen és Liu Sao-csi feltehetően védelmébe vette a hagyományos színpadi művészetet. A „kulturális

forradalom” előtt a Peking-operák száma ezernél is több volt. A Peking-opera színésze ki volt festve, s ezzel a tapasztalt nézőnek azonnal elárulta jellemét, a helyszínt csak jelezték, a színészek mozgását sajátos rendszer szabályozta. A „kulturális forradalom” művészete viszont realista, sőt majdnem a megszólalásig hű ruhákat ad a színészekre, festői, naturalista pontossággal élethű díszletekkel dekorálja a színpadot, elveti a szimbolikus mozgást, illetve csak néhány helyen őrzi meg annak ismertebb elemeit sok tekintetben az európai színjátszás vagy inkább a mesejátékok dramaturgiáját veszi át. A tartalom Mao Ce-tung téziseinek igazolására szolgál, a hősök sűrűn hivatkoznak az elnökre és részletesen kifejtik tanait. Az „ellenforradalmi revizionisták maroknyi csoportja” nyilván nem fogadta el ezeket az elveket, részint esztétikai, részint politikai okokból. S ha 1966 tavaszán Peng Csen volt az első a

„kulturális forradalom” által „megdöntött” politikai vezetők listáján, ebben nyilván része volt a nádasban röpködő szikráknak is. A Sacsapang-vita mindenesetre előkelő helyen szerepel Peng Csen bűneinek listáján. Persze nem csupán a Sacsapang. A mai beszámolókat olvasva lépten-nyomon értesülhetünk, hogy Csiang Csing reformtörekvései mindenütt „az osztályellenség” heves ellenállásába ütköztek. Az elnök felesége 1963ban bukkant rá a Tigrishegy csellel történő bevételének izgalmas históriájára Azonnal felismerte, hogy ezt a darabot, noha „akkoriban igen hitvány volt még”, át lehet alakítani Mao elnök eszméinek szellemében. Ám amint munkához látott, támadásba lendült az ellenség is, és „mindent megtett a vállalkozás meghiúsítására”. Hasonló viszontagságok előzték meg a többi mintadarab születését, továbbá a klasszikus színpadi repertoár teljes felszámolását is. Végül is azonban, mint

tudjuk, Csiang Csing és a forradalmi művészeti dolgozók diadalt arattak. A régi művészet hercegeivel, majomkirályaival, hadvezéreivel, dámáival, hagyományaival, értékeivel, furcsaságaival, szépségeivel, feudális gondolatvilágával, szerzőivel együtt eltűnt, a színészek gyárakba és kommunákba mentek, hogy fizikai munkával alakítsák át világszemléletüket, s tapasztalatokat szerezzenek a színházi forradalomból kiemelkedett új alkotások további tökéletesítésében. Az eredmény: a „kulturális forradalom idején” a sanghaji kikötőben játszódó opera kivételével valamennyi színpadi mű közvetlen témája a fegyveres harc. A zárójelenet minden esetben szinte pontosan megegyezik: a legyőzött ellenség szűkölve lapul a rászegezett szuronyok előtt, a győztes forradalmárok örömünnepet ülnek. A szerelem, oly sok remekmű ihletője, messze elkerüli Kína színpadait A nőiség sem téma, természetesen: A vörös női osztag

műfajára nézve klasszikus balett, dallamos zenéje európai fülnek is kellemes, koreográfiája látványos de a legmerészebb színpadi engedmény a női harcosok sortja és térdzoknija. Az amazonok kezdettől végig puskákkal és pisztolyokkal gyakorlatoznak, s a színpadot betölti a fegyverropogás. Pekingi éveim kezdetén a „mintaoperák” szinte kizárólagossággal határozták meg a szellemi láthatárt; 1971ben mint azt a jenani utazásomról szóló későbbi fejezetben érzékeltetni próbálom lassan változni kezdett a kép. Később azonban az enyhülési folyamat első hajtásai a szellemi élet terén újabb konfliktusok forrásává váltak, mivel még a leggondosabb munkák is tükrözték a kínai társadalom ellentmondásainak bizonyos elemeit, és így hamarosan támadási felületet nyújtottak a „kulturális forradalom” szellemét újra és újra számonkérő ideológusoknak. Míg tehát 197273-ban újra megjelent néhány új regény,

színdarab, opera, történelmi és filozófiai mű, már 1973 végén új polémia bontakozott a kínai sajtóban, és 1974 elején, a Konfuciusz és Lin Piao együttes bírálatára indított kampányban több újonnan publikált munkát is támadtak. S ha meggondoljuk, hogy a „kulturális forradalom” politikai harcainak startjelét is egy színibírálat adta meg 1965 őszén, ezek a viták sem tekinthetők pusztán irodalmi polémiáknak. Sokan új „kulturális forradalom”, vagy legalábbis a régi, hivatalosan soha el nem parentált mozgalom új szakaszaként értékelték. Egy biztos: a mai Kínában a kulturális élet az egyik elsőrendű politikai csataterület, következésképpen a művészeti alkotás nem a művész érzelmeit és gondolatait fejezi ki, nem a tömegek igényeit igyekszik kielégíteni, hanem a kínai vezetés követelményeire, belső helyzetére, polémiáira reagál. Aki leül egy kínai nézőtéren, ne várjon katarzist, csupán a már ismert

politikai tételek illusztrációjára számíthat. Barangolások Kínában Könyvünkben eddig a pekingi évekről számoltunk be: következzenek most a kalandozások a kínai birodalomban. Hányféle táj, arc, hányféle ember, nyelv, dialektus, a természet mennyi szépsége, végtelen síkság és furcsa csúcs, tavak és tengerek, miniatűr mesterséges világok, a múlt hányféle arca, a jelen minő változatossága és egyben milyen különös uniformizáltság, mennyi emlékezetes találkozás, váratlan benyomás, lenyűgöző kép, mennyi hatalmas történelmi alkotás, mennyi fáradság, verejték, áldozat, megpróbáltatás, mennyi minden izgalmasan érdekes és fájdalmasan érthetetlen! Barangoljunk Kínában. Kirándulni kétféleképpen lehet de mindenképpen csak előzetes engedéllyel, tolmáccsal, idegenvezetővel, gondos kalauzokkal, akik a külföldi minden lépésére vigyáznak, akkor is, ha erre nem tart igényt. Járhatjuk az országot a

külügyminisztérium által szervezett társaskirándulásokon. Előnyük, hogy a felfedező olyan országrészekbe jut el, ahová különben nem kapna látogatási engedélyt. Hátrányuk: ritkán nyílik mód az egyéni vizsgálódásra, azokra a párbeszédekre, amelyek egy szűkebb kör oldottabb hangulatában adódnak a Kínát kutató idegen számára. A második lehetőség szintén a külügyminisztériumtól függ: a sajtóosztály adja meg vagy „felejti el” megadni az engedélyt az egyéni utakra. Kínai éveim alatt leszámítva a közeli Tiencsinbe szervezett autókirándulásokat és a pejtajhói tengeri üdülőhelyen töltött heteket nyolcszor tehettem nagyobb utazást vidékre: egyszer Nixon látogatásáról tudósítva, négyszer a társasprogram keretében, háromszor egyéni úton ebből két alkalommal saját tolmácsom segítőkész, korrekt, de pillanatra sem szűnő kíséretében. A most következő fejezetekben először a közös kirándulások

legérdekesebb tapasztalatait elevenítem fel, időrendben ezzel is megkísérelve érzékeltetni az ország sokféleségét és az idők változását. Sanghajban, a kínai metropolisban, amely külvárosaival együtt az ENSZ-statisztika szerint a világ legnépesebb városa, elsősorban az iparral találkozik az utazó, de nem érdektelen a város sajátos politikai arculata sem. 1971 nyarán Senhszi tartományba látogatott el a külföldi tudósítók csoportja egy olyan pillanatban, amikor Kína valóban „ablakot nyitott” a külvilág számára: ez volt a legértékesebb, adatokban, tényekben legtöbbet nyújtó vidéki látogatás. A vizit eseményeinek visszatekintve különös ízt ad az, hogy Lin Piao, az egykor Mao utódává kikiáltott honvédelmi miniszter nemsokára eltűnt a politikai színpadról, és mi az utolsók között voltunk, akik még az ő dicsőítését hallgathatták végig Jenanban. A következő úton, 1972 tavaszán, Honan tartományban a víz,

a kínai élet és történelem e meghatározó tényezője volt a központi téma, a hivatalos propaganda szigorúan meghatározott beállításában: itt elsősorban a tömegmozgatás mechanizmusát tanulmányozhattuk. 1973 tavaszán a híres turisztikai központokba, többek között „Kína Velencéjébe” Szucsouba látogattunk. A turista a kínai múltról elmélkedhetett az artisztikus kertekben és a Nagy Csatorna hídján, a bárkákat szemlélve. Úgy éreztem azonban, nem elég felvázolni ezeket az általános képeket. Néha többet mondanak az élet apró epizódjai, a szituációk, a kifejezések a partnerek arcán ezért a könyv negyedik és ötödik részében ismét más nézőpontból, legérdekesebb egyéni utazásom perceinek felelevenítésével próbálom bemutatni a kínai lét rezdüléseit. Sanghaj, a kínai metropolis Kilátás sir Victor Sassoon szállodájából A Vajcsiaopu, a külügyminisztérium 1970 őszén Kantonba és Sanghajba szervezte a

„kulturális forradalom” utáni első társasutazást. Ezen az expedíción akarták bemutatni azokat az eredményeket, amelyeket a kínai vezetés akkoriban pozitívnak tekintett. Kantonban többször jártam Sanghajban ezen kívül csak egyszer, egyetlen napra Nixon vizitje idején. Sanghaj képe úgy rögződik bennem, ahogy 1970 őszén láttam, a repülőtérről a városközpontba tartó autóbusz ablakából. A város közigazgatási területe tízezer négyzetkilométer, de ebből a város csupán egy töredék. Az első benyomás magáról a központról: mintha egy európai metropolisban járnánk márpedig ezt ritkán érzi az ember Kínában. Sokemeletes, európai stílusú házak között robogunk több mint félórán keresztül Csak a mellékutcák épületei hagyományosan kínai jellegűek. Kék villamosok, piros autóbuszok bonyolítják le a forgalmat, s itt is, akárcsak Pekingben, a kerékpárosok áradata özönlik a gyárnegyedek felől. Alkonyodik már,

mire a Huangpu folyó partjára, a város szívébe érkezünk. Az autóbusz a híres Béke szálloda előtt fékez A tizenkétemeletes monstrumot Sanghaj hajdani ura, Sir Victor Sassoon építtette, és ő maga is itt élt a tetőre tervezett hatszobás luxuslakosztályában. A simán sikló lift, amelyet udvarias, angolul beszélő idősebb férfi kezel, felröpít a hatodik emeletre. Beillesztjük a kulcsot a zárba, kinyitjuk az ajtót. aztán meglepve nézünk egymásra feleségemmel Hatalmas helyiség tárul elénk, s csak a berendezés jelzi, hogy jó helyen járunk, nem valami bálterembe csöppentünk be. A szoba egyik falán függöny; félrehúzzuk: benyíló bukkan elő hajdanán az alkalmazottak aludtak ott, uruk közelében, hogy bármikor felsegíthessék rá a hálóköntöst. A lakosztály fürdőszobájába beleférne egy átlagos nagyságú szállodai szoba, s ha ez esetleg nem lenne elegendő, még egy gardrób is kínálkozik. Sir Victor Sassoon apja az

ópiumkereskedelmen tehát a szó szoros értelmében a kínai nép bőrén szedte meg magát, Victor pedig zsebre vágta fél Sanghajt. Szállodája a milliomosok kedvelt találkozóhelye volt: a lakosztályokat az ő igényeiknek megfelelően építették. Mr Sassoon azóta lelépett, a Cathay szálló neve megváltozott, de az épületkolosszus továbbra is ott magasodik a Huangpu partján. A széles folyón annak idején brit és más nemzetiségű hadihajók őrködtek Mr. Sassoon és vendégeinek biztonságán az árba bizonyára belekalkulálták az ablakból a lakók elé táruló megnyugtató látványt; a hadihajók ágyúit. Kora reggel sűrű kopácsolás zaja kelt fel. Az ablakhoz sietek, elhúzom a nehéz bársonyfüggönyt Vakító napsugarak özönlenek be az üvegen. Szemközt, az utcaszakadék túlsó oldalán, a velünk egy magasságban levő széles teraszon, kis műhelyt látok. Egy férfi kalapál valami ismeretlen rendeltetésű, egyszerű vasszerkezeten a

nyolcadik emelet magasságában. A velünk szemben emelkedő felhőkarcoló szemmel láthatóan irodaház, az állami bank és más hivatalok működnek benne. Az „önerőre való támaszkodás” mozgalma azonban létrehozta ezt a kis műhelyt a tetőteraszon. Nem sokáig töprenghetek, újabb pillanatkép következik. A sokemeletes mélységben, pontosan alattunk kiáltások harsannak. Férfiak és nők érkeznek menetoszlopban Felsorakoznak, majd a vezénylő férfi szavára tornáznak. Úgy tűnik, a milicisták kiképzésének vagyok tanúja Órámra nézek: reggel hét óra, tehát munkaidő előtt kerül sor a mindennapos gyakorlatra. Később, míg a pincérek a forró teát hozzák a Sanghajban elterjedt oroszos, fémtartós üvegpohárban, az étterem ablakából figyeljük a Huangpu nyüzsgő életét. A Jangce e mellékfolyója itt, 25 kilométerre a torkolattól kétszer olyan széles és talán háromszor olyan mély, mint a Duna, és sok ezer tonnás óceánjárókat

emel a hátára. A hatalmas vízfelületen szüntelenül kavarog az élet. A korszerű tengeri óriásoktól a kétszemélyes bárkákig minden mozgásban van. A vitorlások kihívóan suhannak el az óceán vándorainak tövében: innen, a magasból az ember nem gondolná, hogy a festői járművek közelről nézve többnyire öreg, szúette batárok. A hatalmas kikötő fölött mélyen, kérdően zeng a hajókürtök kiáltása. A szálloda a híres folyóparti sétányra, az egykori Bundra néz. Az imperialista uralom idején az elegáns promenád a külföldieké volt, a gyászos emlékű, hírhedt tábla kitiltotta „a kínaiakat és a kutyákat”. Sanghaj a két világháború között szinte egyedülálló várossá fejlődött: a kínai nép verejtékéből sajtolt könnyű haszonra spekuláló kétes hírű üzletemberek kezén özönlött ide a kétes eredetű tőke a kétes vállalkozásokhoz. A nemzetközi alvilág találkozott itt, a Huangpu partján: gengszterek,

tőlük nem sokban különböző külföldi tőkések, a kínai komprádor burzsoázia ügynökei, prostituáltak jórészt az októberi forradalom elől menekült orosz fehér emigráció lányai alapozták meg Sanghaj szomorú nemzetközi hírnevét. Ma a Bundon árad a sokaság. Igaz, a régi fény eltűnt, nincsenek bárok és reklámok Táblák sorakoznak sok száz méter hosszúságban, a táblákon pedig a „forradalmi tömegbírálat” nagybetűs plakátjai, a tacepaok írásjegyei harsognak. Itt, közvetlenül szállodánkkal szemben, kis tér látható Ezt is táblák szegélyezik, olyan plakátokkal, amelyeknek célja elsősorban a dekoráció. Forradalmi mintaoperák hősei tekintenek le róluk, vagy a központi lapokban olvasható felhívásokat másoltak rájuk szépen kirajzolt, gondosan színezett írásjegyekkel. Valamivel távolabb azonban már rögtönzött, olcsó papírra festett és sokszorosan leragasztott tacepaók sorakoztak, jelezve, hogy Sanghaj, a

„radikálisok” fellegvára, különleges helyet foglal el Kína politikai térképén. Peking a „kulturális forradalom” csúcspontján mutatott ilyen képet, de ott a „tömegbírálat” dokumentumai a főutakról már évek óta visszavonultak a gyárak kapui mögé. Sanghaj jelentős szerepet játszott a „kulturális forradalom” elindításában. Jao Ven-jüan irodalomkritikus 1965 őszén itt jelentette meg Mao Ce-tung ösztönzésére írását egy történelmi témájú modern drámáról, amely szerinte burkoltan Maót bírálta. Az ezt követő országos sajtópolémiával kezdődött a „kulturális forradalom” és Jao Ven-jüan ma a Kínai Kommunista Párt politikai bizottságának tagja. Sanghajban számolták fel először intézményesen a régi párt- és állami apparátust, s 1967 januárjában itt alakították meg helyében az úgynevezett „sanghaji kommünt”, amely szavakban a „párizsi kommünt” másolta. Ez a „kommün” később a

hadsereg, a „forradalmi tömegek” és a „forradalmi káderek” hármasszövetségét megtestesítő „forradalmi bizottsággá” alakult át. A sanghaji vezetők azóta is a „legradikálisabbak” a kínai politikai színtéren. A tacepaók hirdetőtáblái egy helyen zárt négyszöget formálnak, s azon belül a magasból lepillantva különös látvány tárul szemünk elé: egy kínai férfi végez mozgásgyakorlatokat, egészen lassan, szünet nélkül, folyamatosan változtatva minden testrészének helyzetét. Olyan, mintha lassított filmet látnánk Hallatlan koncentrációt igényel ez a hagyományos kínai torna, amelyet Pekingben csak idősebbek művelnek a parkok csendesebb sarkaiban, itt Délen azonban, úgy tűnik, fiatalabbak is. Mikor a reggeli végén újra lepillantunk, ugyanezt a fiatal férfit látjuk, amint a mozgássorozatot villámszerű gyorsasággal hajtja végre, szablyával hadakozó hajdani bajvívók módjára. A táblák formálta

négyszöget már félig megtölti a nézőközönség: a tornázó férfi példáját többen is követik, köztük egy fiatal lány, meglepő ügyességgel. Tájékoztató az iparról De ideje véget vetni a szemlélődésnek: tájékoztató következik a legnagyobb kínai városról. Csang Er-jü, a sanghaji forradalmi bizottság külügyi osztályának képviselője tart bevezetőt a tudósítók részére. Sanghaj 10 belső kerületében hatmillió ember él, a hozzá csatolt tíz járásban négymillió. A munkások és alkalmazottak száma kétmillió, az ipari munkásságé 1,2 millió, különösen a gépipar, a vegyipar, a hajóépítőipar, a textilipar jelentős. A város 190 népi kommunája 3 600 000 hektáron gazdálkodik, rizst, búzát, gyapotot, zöldséget termel, s nyolc éve egyhuzamban jó terméseket takarít be. Évente három aratás is van ezen a területen, kétszer rizst, egyszer búzát vagy takarmánynövényt termesztünk. A múltban Sanghaj az

imperialisták vadászterülete volt, de egyben a kínai munkásmozgalom egyik központja is. 1921-ben itt tartották meg a Kínai Kommunista Párt alapító kongresszusát, később nagyszabású sztrájkok, munkásfelkelések színhelye volt a város. A kínai népi felszabadító hadsereg 1949 áprilisában vonult be Sanghajba, felszámolva az imperialisták, a feudális urak és a bürokraták uralmát. Az azóta eltelt 21 esztendőben gyökeresen megváltozott a város arca. A nehézipar, amely akkoriban a termelési értéknek csupán 13 százalékát szolgáltatta, ma több mint felét adja. A külügyi osztály képviselője most részletesebben kitér az ipar fejlődésére: Az első acélgyárat Sanghajban 1893-ban alapították, de az imperialisták nem akarták ezt az iparágat fejleszteni, s így a felszabaduláskor Sanghaj mindössze két acélfajtát tudott előállítani. Még a szöget is máshonnan kellett importálni. A szögekre vonatkozó kijelentést Norman

Webster kollégám idézte is a Toronto Globe and Mail hasábjain. A cikkre egy Kanadában élő volt sanghaji szöggyáros válaszolt. A kiűzött gyáros pontos számadatokkal dokumentálta saját üzemének és egykori konkurenseinek heti szögtermelését a felszabadulás előtt. Ma egy nap alatt termelünk annyi acélt, mint régen egy év alatt. A hagyományosan fejlett textilipar is nagy változáson ment át, új technikára tért át. A felszabaduláskor az egész város iparára a „három régi” és a „három több” volt jellemző: régi volt a géppark, a technológia és a gyár, a termeléshez több eljárásra, több folyamatra és több emberre volt szükség. Számos üzemünkben a század húszas-harmincas éveiből való gépek dolgoznak ám a munkások újító lendületének eredményeként ezeken a gépeken a hetvenes évek színvonalának megfelelően termelünk fejeződik be a bevezető. Csang Er-jü meghallgatása után a sanghaji ipari kiállításra

indulunk. Forgalmas utcákon, jelszavakkal borított házak között haladunk végig, pirosra festett riksák és zöld teherautók maradnak el mögöttünk. Az ipari kiállítás az ötvenes években épült, a Szovjetunió ajándékaként. A homlokzat oszlopai közül ma Mao óriási aranyozott szobra pillant a látogatóra. A bejáratnál kis csoport fogad: az egyik forradalmi bizottsági tag és két vezető Csoportokra szakadva haladunk végig a bemutatótermek során, ahol több mint ötezer kiállítási tárgy jelzi, mire képes és merre halad a kínai ipar. Ezek a gyártmányok nem elsősorban Kína termelésére jellemzők, hanem inkább az elérhető technikai színvonalra. A bemutató legnagyobb terme a nehézipari gépek csarnoka. Az első, amit megpillantunk, a kínai mérnökök által konstruált. vízhűtéses sztátorral és rotorral rendelkező, 125 000 voltos generátor, amelynek a hagyományos típusokkal szemben az az előnye, hogy sokkal kisebb. Itt látható a

150 tonnás, lyukszalagos vezérlésű prés is Vezetőink beindítják a gépet: ágyúdörgésszerű robajjal lyukasztja az acéllemezeket. Ezt a prést egy olyan kisüzem építette halljuk a magyarázatot , amely nem rendelkezik a szükséges berendezésekkel, többek között megfelelő teherbírású daruval sem, ám a munkások nem riadtak vissza a nehézségektől, és végül is saját lehetőségeikre támaszkodva megoldották a nehéz alkatrészek mozgatásának problémáját. A modem acélöntő konvertert csak modellen látjuk, de a különböző, korszerű szerszámgépek tucatjával sorakoznak a csarnokban. Lyukkártyás, számítógépes, automatizált, nagypontosságú gépek ezek de jórészt kísérleti példányok. Kérdéseimre mindig ugyanaz a válasz: igen, ezzel a típussal már folynak a kísérletek, de még csak kis szériában gyártják. (Elegendőt ahhoz, hogy például az atomfegyverkezés egyes precíziós feladatait ellássák keveset az ipar

egészének korszerűsítéséhez.) A járművek csarnokában az öt lóerős kis járótraktoroktól a 32 tonnás, 400 lóerős Diesel-motorral felszerelt bányadömperig igen széles a skála. A dömper kísérleti példánya 1969 őszén készült el, az október 1-i pekingi felvonuláson is bemutatták marketjét, most pedig a látogatók előtt magasba emelkedik a billenőkamra. Hol alkalmazzák ezt a típust? kérdem. Több bányában is. Mivel Kínában ilyen gépet eddig nem készítettünk, most az a célunk, hogy kiküszöböljük még meglevő fogyatékosságait. Azaz: a gép még nem gyártható nagy szériában. A teremben bemutatják még a Sanghaj márkájú személygépkocsit, amely külsőre megszólalásig emlékeztet a régebbi Opelre, belsőleg pedig a régi Mercedesre, továbbá a nyitott, nagy szemlekocsit, amely delegációk bevonulására szolgál, és mint olyan, aligha készülhet túl nagy sorozatban. A Kína-szerte népszerű háromkerekű kis

teherautók tulajdonképpen vezetőfülkés motorosok ugyancsak a dél-kínai metropolis termékei. A hajóipart modellek képviselik, Sanghajban 10 és 15 ezer tonnás óceánjárók készülnek, méghozzá, mint vezetőink magyarázzák és fényképek is illusztrálják, olyan dokkokon, amelyeket eredetileg csupán 3000 tonnás hajók gyártására építettek. Külön terem mutatja be a fémipar termékeit, a különböző acélfajtákat, a hajlított csöveket, amelyekből ma 180 különböző típust képes előállítani a sanghaji ipar, s különböző színesfémeket. Az egyik vitrinben alumínium lemezek fénylenek. Vezetőnk szavait egy fiatal, szemüveges tolmácsnő fordítja angolra: A burzsoá szakértők azt mondották, hogy az alumíniumgyártáshoz 65 millió jüanos (650 millió forint) beruházásra van szükség és az építkezés három évnél hamarabb nem fejezhető be. A forradalmi munkások azonban nem nyugodtak bele ebbe: hat kis sanghaji gyár négy nap

és négy éjjel megfeszített munkájával, különleges beruházás nélkül előállította ezeket az alumínium lemezeket. A kínai sajtóban gyakran lehet olvasni ilyesfajta történeteket, a szerzőkkel persze nem szállhat vitába az ember. Itt azonban mód nyílik a tények árnyaltabb megvilágítására: Úgy értik, hogy négy nap után meg is kezdték a folyamatos termelést? Nem, négy nap csak az első sikeres kísérlet időtartama visszakozik egy lépést vezetőnk , a folyamatos termelés háromhónapos kísérleti gyártás után indult meg. Kis különbség. Magyarország maga is alumíniumtermelő ország, s mi tudjuk, hogy ehhez az iparághoz sok elektromos energia és nagy beruházási tőke szükséges. Gondolom, az a gyár, amelyet a szakértők javasoltak, több és olcsóbb alumíniumot gyártott volna, korszerűbb berendezésekkel jegyzem meg. A vegyipari termékek gazdag bemutatója után a finommechanika termeibe érünk. A sztár a 400 ezres

nagyítású elektronmikroszkóp: egy hajszál átmérője ekkora nagyításban 28 méter lenne. A berendezés kezelője egy szúnyog szárnyát varázsolja hegyvidékké a kivetített képen. A terem másik oldalán kis vetítőgép berreg: kerékpárra szerelhető 80 Watt fényerejű berendezés, 1,5x2 méteres vászonra vetíti a 8 milliméteres keskenyfilmet. Ha nincs áram, két ember a kerékpár meghajtásával is működésbe hozhatja Ez a vetítőgép Mao elnök proletárforradalmi művészeti vonalának propagálására, a Csiang Csing elvtársnő vezetésével irt forradalmi mintaoperák filmváltozatainak terjesztésére szolgál Kína belső területein hangzik a magyarázat. Az orvosi műszerek bemutatóján mesterséges vérkeringést biztosító műszívvel kombinált operációs asztalt látunk. A hangszerek termében sima, fekete zongora és hárfa áll a klasszikus kínai zeneszerszámok között, egy szürkezubbonyos fiatal nő rövid bemutatót is tart a

billentyűkön. Végül a játékparádé: szikrázó önjáró tankok, parányi rakéták és aknavetők közt üdítően kotkodácsol egy békés fémtyúkocska, majd kis tojást pottyant a bemutató asztalára. A kijáratnál a Himaláját meghódító kínai expedícióval találkozunk kőben. 1963-ban találták meg Kínában a világ legnagyobb, nem kevesebb, mint két tonnás jade-tömbjét. Értéke egyszerűen felbecsülhetetlen: a faragott jade-kövek a régiségboltok és ékszerüzletek legdrágább kincsei közé tartoznak, és ezek néhány grammos vagy dekás darabok. A sanghaji művészek a világ legnagyobb tömbjébe a kínai Csomolungma- (Mount Everest) expedíciót megörökítő alakzatokat véstek a hagyományos kínai tájképek stílusában. De nem ez volt sanghaji látogatásunk során az egyedüli találkozás a kínai hegymászókkal. Első esténken filmvetítésen mutatták be az expedíció történetét. Dermesztő képek: nyolcezer méter fölött,

oxigénmaszk nélkül törnek előre a jégsziklák között a geológusok, kezükben jégcsákány és Mao Ce-tung portréja. Az expedíció célja a film szerint elsősorban annak bebizonyítása, hogy „a burzsoá szakértők” tévesen állapították meg a világ legnagyobb csúcsának magasságát 8848 méterben. Amikor a tudósok végül felérnek a csúcsra, Maót éltetik. A hegyek a filmen mindenfelől visszhangozzák a kiáltást. A szomszéd csúcsokról a teodolitok a csúcson kitűzött mérce felé fordulnak, s tolmácsunk büszkén fordítja a szöveget: a mérési eredmény bebizonyította, hogy a burzsoá szakértők eredménye téves. Várom a folytatást, az új, pontos magasságot, ám a vetítés véget ér. Jüt kérdem, a külügyminisztérium tolmácsát: Végül is milyen magas a Csomolungma? Azt nem közölték a filmen feleli. Azóta sem tudom, milyen magas a Mount Everest. Gyárlátogatás A gyárak termékei után következnek az üzemek. Amikor a

pekingi könyvesboltban először láttam egy kínai gyárat ábrázoló plakátot, kissé túlzottnak éreztem. A képen a piros könyvecskét magasba tartó munkás mögött a műhely összes falait jelszavak hieroglifái borították. Grafikai ötlet véltem , hogy a rajzoló minél többet mondhasson A sanghaji Diesel-motor gyárban azonban alig láttuk a falat a sok jelmondattól. A plakátok erdeje a bejáratnál elhelyezett „tömegbírálati falnál” kezdődik, amelyet elborítanak a színes papírokra írt hosszú szövegek, tacepaók. Ezeket nem fényképezhetjük: „a gyár belügyei” Mindjárt hozzáfűzhetjük: valamennyi kínai üzem, vállalat elválaszthatatlan részei, a megújuló kampányok eszközei. A „kulturális forradalom” csúcspontján a tét nemegyszer a gyár vezetése volt, a plakátokon tehát a hatalomért folyt a küzdelem. Látogatásunk időpontjában azonban már messze tűnt az az időszak, amikor „lázadó” szervezetek vetélkedtek

egymással: A hadseregnek „a baloldalt támogató osztagai”, amelyek 1967-ben és 1968-ban az ország minden intézményébe bevonultak, véget vetettek az ilyesfajta bomlasztó vitának. A régi vezetőség helyébe mindenütt létrehozták a „forradalmi bizottságok” hármasszövetségét, amelyben a katonák mellett az új „lázadók” és a régi káderek osztoztak a vezető posztokon. Ha ezután jelent meg a falakon vezetőt bíráló plakát, azt vagy maga a gyári vezetőség ihlette, vagy ha nem, s ha a tacepao irányvonala ellentétes volt a „forradalmi bizottság” szándékaival, akkor a „forradalmi tömegbírálat” hamarosan a plakát szerzője ellen fordult, s a „rossz elemet”, aki „visszaél a forradalmi tömegbírálattal”, a tömegek „kiássák”, leleplezik tűnt ki akkortájt a kínai lapokból. A falakat elborító feliratok így is fontos eszközei a gyári közvélemény mozgósításának, a jelszavak pedig újra és újra

emlékeztetik a munkásokat az aktuális feladatokra. A kék, sárga, piros, méternyi széles papírcsíkokon mindenütt láthatók ezek a mondatok, többségükben Mao elnöktől származó és általánosságban mozgó idézetek: gazdaságosabb munkára, nagyobb eredmények elérésére, a nép szolgálatára szólítják fel az üzem dolgozóit. A sanghaji Diesel-motorgyárban hétezerötszáz ember dolgozik. 1947-ben alapították, amerikai és kuomintangista tőkével, de az akkori üzem alig 300 munkással működött igazi története a felszabadulás után kezdődött. Hszin Ce-hao, a gyári forradalmi bizottság tagja bevezetőjében két szakaszra osztja az azóta eltelt időt: 1957-ig külföldi típusokat másoltak, azóta saját tervezésű motorokat készítenek. „A Keleti Szél” nevű Diesel-motor-család, amelyet itt fejlesztettek ki, jelenleg 40, 80, 120, 240 és 400 lóerős gépekből áll az utóbbit építették be a sanghaji ipari kiállításon bemutatott

32 tonnás bányadömperbe. A Diesel-motor-család kifejlesztése körüli viszontagságokról így beszélnek vendéglátóink: Kezdetben nem rendelkeztünk elegendő felszereléssel és műszaki gyakorlattal az új típusok kifejlesztéséhez. Éles harc folyt a két vonal és a két út között, Mao elnök proletárforradalmi politikájának hívei és ellenfelei között. Egyesek azt mondták, hogy még meglévő géptípusokat sem tudunk jól lemásolni, hogyan is lennénk képesek új típusokat alkotni? A munkások azonban Mao elnök tanítását szegezték szembe ezzel a megalkuvó nézettel. „Amit más országokban megcsinálnak, arra mi is képesek vagyunk mondták ; de mi azt is megvalósítjuk, amit másutt nem képesek megcsinálni.” Dolgozóink elmentek más gyárakba, hogy kicseréljék tapasztalataikat, és másfél év alatt létrehozták az új típusokat. A kísérleti gyártás sikere után átálltunk a tömegtermelésre. Itt ismét éles harc bontakozott

ki: egyesek azt javasolták, hogy az államtól kérjük a felszerelést, a munkások viszont kijelentették, hogy a problémákat a gyáron belül kell megoldani. „A magas hegyek nem akadályozzák meg a vörös nap sugárzását, a nehézségek nem akadályozzák meg munkánk sikerét” mondták a dolgozók, és végül is megépítették az új termék szériagyártásához szükséges berendezéseket. Ezernégyszáz gépet állítottunk össze mi magunk, köztük 500 automata vagy félautomata berendezést, gépsort. Ez hát a hivatalos retorika. A gyári séta során láthatjuk: a sanghaji Diesel-motorgyárban annak ellenére, hogy a gépipar műszaki szintje közepesnek tekinthető, nagy erőfeszítéseket tettek a munkafolyamatok kidolgozására, az egyes célgépek összekapcsolására automata vagy félautomata gépsorokká, s maga a végtermék korszerűnek tűnik. A termelés szervezetten, fennakadás nélkül, a nagyüzem lehetőségeinek megfelelően folyik. Az

1969. évi termelésünk kétszerese volt az 1964 évinek mondják a gyár vezetői , s idei tervünk előírásai 12 százalékkal nagyobb teljesítményt szabtak meg. Ezt a tervet azonban üzemünk dolgozói három hónappal határidő előtt teljesítették. A minőség is javult Diesel-motorunk kezdetben 1500 órát működött nagyjavítás nélkül, ma már több mint tízezer órát. A termelési adatok a magyar olvasó számára meglepőnek tűnhetnek, a kínai üzemek gyakori látogatójának, a sajtó olvasójának már nem azok: számára az ilyen állítások a megszokottak. 1960 óta Kínában szinte egyáltalán nem tettek közzé országos statisztikai adatokat, az egyes üzemek, közigazgatási egységek termelési eredményének viszonyítására semmiféle támpont nincs mint ahogy a statisztikai módszerek sem ismeretesek. Házigazdáink más kategóriákban gondolkodnak mint mi, és nem érzik gazdaságilag visszásnak, ha az évi tervet 3040 százalékkal

teljesítik túl. Eszembe jut egy másik szám: 1970 őszén a pekingi acélüzemben azt közölték, hogy az előző évi termelési értéket 98 százalékkal múlták felül. A magyar olvasó számára az ilyen eredmény hihetetlen vetettem ellen akkor. Talán a múlt évben nem használták ki a gyári kapacitást? Már tavaly is teljes kapacitással dolgoztunk. Akkor talán új beruházásokat helyeztek üzembe? Nem, lényeges új beruházás nem volt. A Mao Ce-tung eszméivel felfegyverzett dolgozók nagyszabású műszaki újítási mozgalmat indítottak, és a termelés fokozásának új tartalékait tárták fel. Odahaza is mindent megteszünk a termelés bővítéséért, s ha egy acélmű egyik évről a másikra néhány százalékkal növeli teljesítményét, elégedettek vagyunk. Ha a növekedés száz százalékos lenne, az emberek azt kérdeznék, mit csináltak ott az előző évben. Nálunk tavaly is teljes gőzzel folyt a munka ismételték a gyár

vezetői. Mindamellett nyilvánvaló, hogy sok kínai üzem 1970-ben, de különösen 1969-ben azért tudta látványosan növelni eredményeit, mert előzőleg, a „kulturális forradalom” viharai alaposan lefékezték a termelést, különösen 1966 és 1969 eleje között. 1970-ben megélénkült a beruházási tevékenység, és ha házigazdáink nem is beszélnek róla, sok üzem jelentősen bővült. E magyarázatok után sem tehet mást az újságíró, mint hogy konstatálja a szemléletbeli különbséget, s a számokat elsősorban a tendencia kifejezéseként értékeli, mivel a konkrét adatok nyilvánvalóan irreálisak. A gyárak szervezeti felépítése, bérrendszere, a dolgozók életkörülményei hálásabb témát kínálnak a krónikás számára: itt nem különböző kiindulópontú értékelésekről, hanem konkrét tényekről van szó. „Lázadó munkások vezérkara” A sanghaji gyári sétát követő beszélgetésen az első kérdés így a gyári

vezetés összetételére vonatkozik. Az üzem élén álló „forradalmi bizottság” a forradalmi tömegek, káderek és a katonaság hármasszövetségét testesíti meg, 32 tagja közül 21 munkás. A „kulturális forradalom” előtt az üzemi adminisztráció 16 osztályra oszlott, most három osztály és egy iroda bonyolítja le feladatait, lényegesen kisebb személyzettel. (A másik sanghaji nagyüzemben, ahol jártunk, régen a hatezer alkalmazottból 1100 dolgozott az ügyvitelben és a mérnöki irodákban, látogatásunk idején csak 650: az adminisztrációt jelentősen egyszerűsítették, vagy más szóval, „raciztak”.) Mi történt a „kulturális forradalomban” a gyár régi vezetőivel? Voltak olyan káderek, akik hibát követtek el, de a „forradalmi tömegbírálat” hatására helyes útra tértek mondja Hszin Ce-hao,az újságírókat fogadó egyik vezető, s hozzáfűzi: Én magam is régi káder vagyok. A múltban nem tanulmányoztam elég

alaposan Mao elnök műveit, sok téves intézkedést hoztam. A „kulturális forradalom” során felismertem és kijavítottam hibáimat, s a tömegek elfogadták önbírálatomat. A gyár vezetői közül többen is bólogatnak: a forradalmi bizottságba sokan bekerültek a régi káderek közül ha nem is őrizték meg valamennyien korábbi posztjaikat , hiszen szakemberekre szükség van egy korszerű nagyüzemben. A jelszó azonban változatlanul az, hogy a vezetőknek nem szabad „elszakadniok a tömegektől” s ennek legfőbb eszköze a fizikai munka. A gyári vezetők fizikai munkában való részvételének három formája van. Az első: fél évre lemennek valamelyik műhelybe dolgozni: erre néhány évben egyszer kerül sor. A második: egy-egy hónapos kétkezi munka. Vizitünk időpontjában például a forradalmi bizottság adminisztratív beosztású vezetői közül kettő dolgozott az üzemben, őket két másik követte, stb. Végül pedig vendéglátóink

szerint hetente egy napot minden adminisztratív vezető a munkapadok mellett töltött. Hogy így történt-e vagy sem, azt persze nem tudtuk ellenőrizni. A későbbi esztendőkben mindenképpen lazítottak e rendszabályok merevségén. A pártbizottságon és a „forradalmi bizottságon” kívül minden üzemben találkoztunk egy-egy romantikus nevű szervezettel, amely a hajdani szakszervezeteket váltotta fel. A Dieselmotorgyárban például a „Lázadó munkások vezérkara” nevezetű testület tölti be ezt a szerepet, míg, hogy utunk későbbi állomásairól is citáljak példát, a nankingi műszálgyárban a „Munkásképviselők kongresszusa” lépett a szakszervezetek helyébe. A drámai csengésű szavak a „kulturális forradalom” idejéből erednek, amikor ezek a „vezérkarok” és „kongresszusok” eltávolították a korábbi vezetést, de nem egyszer olyan gomba módra szaporodtak, és olyan hevesen viszálykodtak, hogy a gyárakat anarchia

fenyegette. Ekkor vonult be mindenhová a hadsereg, hogy ahol lehetett, szép szóval, ahol kellett, erélyesebb eszközökkel véget vessen a viszálynak. A „lázadó” vezérkarok azóta nagyjából a munkásképviseleti szervek szerepét töltötték be, vezetőik bekerültek az üzemi forradalmi bizottságba de egészében véve befolyásuk, politikai súlyuk csökkent. Feladataik ahogy vendéglátóink kifejtették nem tűntek túlzottan lázadó jellegűnek: Mao műveinek tanulmányozása, a „forradalmi tömegbírálat”, a szabad idő kihasználásának szervezése (például a sportéleté, színjátszásé). Később, 1973-ban, rájuk támaszkodva szervezték újjá a szakszervezeteket. A Diesel-motor-gyárban működött már az Ifjúsági Szövetség, amelyet a „kulturális forradalomban” felszámoltak. A16 és 25 év közötti fiatalok lehettek tagjai, s fő feladata szintén Mao Ce-tung műveinek tanulmányozása volt. A gyári tömegszervezetek erre

irányuló buzgalma annál is inkább figyelemreméltónak tűnik, mivel az üzem dolgozói amúgy is naponta tanulmányozták az elnök tanításait. A termelés három műszakban folyik, és minden műszak elején és végén fél órát foglalkoztak a munkások a Mao Ce-tung-i eszmék elsajátításával és „élő alkalmazásával”, de például a reggeli műszak gárdája negyedórával korábban jön be, hogy ezt az időt is szemináriumra fordíthassák. A napi háromnegyed órás ideológiai nevelés keretében sokszor a munkával kapcsolatos problémákat vitatják meg „Mao gondolatainak fényében”. Egyébként a Diesel-motorgyárról még azt sem lehet mondani, hogy munkásai az átlagnál többet foglalkoznak Mao műveivel: a nankingi műszálgyárban ez az idő napi másfél óra legalábbis ezt mondották az újságíróknak. Magunk is találkozhatunk a munkások és munkásnők csoportjaival, amint a füvön ülve, kezükben az idézetek piros

könyvecskéjével, az előadót hallgatták. Tervek, bérek és javaslatok Hogyan állapítják meg a gyár tervét? kérdeztük a vezetőket. Először is mozgósítjuk a tömegeket, felmérjük a gyár lehetőségeit, s előzetes elképzeléseinket a felsőbb hatóság elé terjesztjük. A felsőbb szervek az állam szükségleteinek és az üzemek lehetőségeinek figyelembevételével állapítják meg az előírást. Mi, káderek, különben elmaradtunk idén a tömegektől, hiszen az általunk készített javaslat alapján kitűzött előírásokat gyárunk dolgozói már három hónappal a határidő előtt teljesítették válaszol Hszin Ce-hao, szerényen, és ezzel elárulja, hogy a tervezés inkább csak tervezgetés. Hogyan alakulnak a bérek? Az átlag havi hatvan jüan, a munkások kezdő fizetése 42 jüan, míg a maximum 124 jüan. A mérnöki bérskála 46-tól 160 jüanig terjed (a régi műszaki értelmiségiek azonban régebben megállapított, kínai

viszonylatban rendkívül magas, 260 és 300 jüan között mozgó fizetésüket továbbra is megkapják). Bérrendszerünk lényegében ugyanaz, mint a kulturális forradalom előtt volt mondják házigazdáink. Teljesítménybér nincs a kínai üzemekben: a munkások szolgálati éveik, politikai öntudatuk és ennek a munkában való kifejeződése alapján lépnek át egyik besorolásból a másikba. Sok vagy kevés havi hatvan jüan? Ha soknak, különösen európai fogalmak szerint, nem is mondható, kínai viszonyok között nem kevés. Főleg akkor nem, ha tekintetbe vesszük az üzem által nyújtott szociális juttatásokat, s az alacsony lakbéreket. Az utóbbi a fizetéseknek alig 34 százalékát teszi ki igaz, egy személyre általában csak néhány négyzetméter lakóterület jut. A gyár munkásszállásán családoknak is biztosít szobákat: a 10-től 24 négyzetméterig terjedő alapterületű szobákat a családtagok számától függően utalják ki. Egy

fiatal párnak, mint mondják, 1214 négyzetméteres szobára van esélye, ami jobb elhelyezés az átlagnál. Az üzem fenntart egy sajátos intézményt is: vendégházat, ahová a dolgozók családjuktól távol élő családtagjait szállásolják el, ha házastársuk, szüleik meglátogatják őket. A gyári konyhán háromféle menüre lehet előfizetni havi 8 és 15 jüan között. A Diesel-motorgyár külön üzemi rendelőintézetében hatvan orvos és ápolónő dolgozik, a gyári szanatóriumban (egyik sem általános Kínában) negyven ágy áll a dolgozók rendelkezésére. Valamennyi üzemegységben külön egészségügyi állomás működik. Az ellátás gyakorlatilag ingyenes A Diesel-motorgyár biztosítja a dolgozók gyermekeinek teljes iskoláztatását: több elemi iskolát, egy középiskolát és egy főiskolát igazgat az utóbbi szakembereket képez saját munkásainak sorából az üzem szükségleteinek kielégítésére. A kisgyerekek elhelyezéséről és

a nők munkalehetőségének biztosításáról a bölcsőde és óvoda gondoskodik. A sanghaji nagyüzem szociális létesítményei tehát mintaszerűek nem csoda, hogy ide hozzák a legtöbb külföldi látogatót. Jelzik azt is, hogy általában a nagyipari munkás különleges helyzetet élvez de a nagyipari munkásság a felnőtt lakosság 23 százalékát képviseli csupán. Kínában nincs fizetett évi szabadság. A vasárnapok mellett a dolgozók a hét országos ünnepnapon (május 1, október 1., január 1, valamint a tavaszünnep négy napja) pihenhetnek Azok a munkások viszont, akik családjuktól távol élnek és ez gyakori eset a hatalmas országban évi 20 nap fizetett szabadságot kapnak családjuk meglátogatására. Sokan a látogatásra jogosultak közül önként lemondanak erről, hogy jobban szolgálhassák a forradalmat magyarázza Hszin Ce-hao. Ezek a munkások azt mondják: „Ahány alkatrésszel többet gyártunk, annyi csapást mérünk az amerikai

imperializmusra.” A gyári forradalmi bizottságnak minden érvet össze kell szednie, hogy ezeket a dolgozókat szabadságuk igénybevételére bírja. Nem vitatkozunk. A forradalmi bizottságnak alighanem ahhoz is minden érvet össze kellene szednie, hogy erről meggyőzze a külföldi tudósítót vagy az olvasót. A műszaki értelmiség Sanghaji viziteink utolsó állomása, a 2. számú gépgyár, nem műszaki eredményei miatt került az újságírók programjába, hanem elsősorban Kína-szerte népszerűsített munkásegyeteme miatt. A szakemberhiány következtében az üzem maga kezdte meg a „mérnökök” kiképzését saját munkásainak soraiból, két-két és fél éves tanulmányi idő alatt. Így a műszaki értelmiség problémája kerül látogatásunk középpontjába Ha csak abból a bevezetőből ítélnénk, amelyet Jü Csing-si, a forradalmi bizottság tagja tart számunkra, a „kulturális forradalom” előtt a műszakiak, mérnökök tudása

fabatkát sem ért. Volt egy villamosmérnökünk meséli Jü , aki a „nagy proletár kulturális forradalom” előtt hatvankét kutatási témával foglalkozott, de egyikben sem ért el eredményt. Annak, amit csinált, semmi köze nem volt a termeléshez, például azt próbálta felderíteni, miként lehet gyógyítani a kopaszságot, meg elektromos patkányfogót szerkesztett, tudását csak személyes hírnevének és keresetének növelésére igyekezett felhasználni. A „kulturális forradalom” idején a munkások feltették neki a kérdést: mennyiben szolgálja tevékenysége a gyárat? A bírálat hatására ez a mérnök növelte osztály öntudatát, ráébredt, hogy csupán az önzés vezette. A „kulturális forradalom” előtti időkről még lesújtóbb kép bontakozik ki Ma Csin-jü szavaiból: Régen a burzsoá szakértők zárt szobákban, az élettől távol dolgoztak, tervezés előtt csak külföldi műszaki adatokat olvastak. Hosszú időn át

terveztek, de alkotásaik használhatatlan, bonyolult, problematikus, nehezen gyártható gépek voltak. Ha nem volt külföldi mintájuk, zavarba jöttek, ha meg volt, csak azt másolták A tömegek azt mondják, ezek a burzsoá szakértők „ENSZ-gépeket” konstruáltak, amelyeknek minden része más országból való. A múltban a munkások alárendelt szerepet játszottak a termelésben, az értelmiségiek vindikálták maguknak a vezetést. A régi mérnökök, tudjuk meg, elnyomták a magasabbra törekvő munkásokat. Ma Csin-jü, az egyik munkás, akiből azóta mérnök lett, hiába fordult néhány évvel ezelőtt az üzem egyik műszaki vezetőjéhez, az kinevette: „Még írni-olvasni sem tudsz rendesen, hogy is tervezhetnél gépeket!” Ma azonban, halljuk, nem adta fel a küzdelmet, képezte magát, és végül hat hónap alatt megoldotta azt a problémát, amellyel az őt kinevető mérnök két év alatt sem birkózott meg. (A probléma mibenlétét azonban nem

közölték velünk) Egy másik munkás a műhely takarításával foglalkozott, s amikor tanulni akart, őt is eltanácsolták: „A takarítás és a mérnöki munka között mérföldek vannak” hangzott a régi műszaki válasza. Ma ez a munkás, Co Ko-fu, ugyanannak a műhelynek a műszaki vezetője, amelyet a múltban csak takarított. Ezután Jü Csing-si legmeglepőbb példája következik: Volt egy műszaki probléma, amelyre a választ több mérnök és egyetemi hallgató sem tudta megtalálni. Csatlakozott hozzájuk nyolc osztályvezető, de ők sem jártak több eredménnyel. Amikor azonban végül is létrehoztunk egy hármas újító csoportot, amelynek tagja egy öreg munkás, egy káder és egy műszaki volt, sikerült megoldani a kérdést. Ha nem olvastuk volna már hasonló történetek százait a kínai lapok hasábjain, azt hihetnénk, hogy a sanghaji 2. számú gépgyárnak a múltban különleges balszerencséje volt mérnökeivel, akik mind bogaras,

ügyefogyott, minden eredeti alkotószellemet nélkülöző, felfuvalkodott emberek voltak, de ezt szerencsére ellensúlyozta a rendkívül tehetséges munkásgárda, amelyből ragyogó autodidakta szakemberek kerültek ki, s megoldottak minden problémát. Így azonban jól tudjuk, hogy a hivatalos szemlélet szerint a „kulturális forradalom” előtti műszaki vezetés mindenütt olyanforma volt, mint amilyennek házigazdáink a sanghaji gépgyár „burzsoá szakembereit” lefestették, míg a munkások, a tömegek mindenütt hasonlóan ragyogó megoldásokat találnak azokra a problémákra, amelyekbe a szakértőknek beletörött a bicskájuk. A hármas tervezőcsoport Mérnöki irodában nem jártam ellenben több gyárban is módom volt megismerkedni hármas csoportokkal, amelyekben a munkás, káder és műszaki értelmiségi tagok egy-egy konkrét fejlesztési probléma megoldásán dolgoznak. Az egyik műhelyben három íróasztal keltette fel a tudósítók figyelmét

Itt működik a könyvelés? kérdezte valamelyikünk. Nem, ezek a hármas tervezőcsoport íróasztalai hangzott a válasz. Az asztalok különös kontrasztban álltak a zsibongó műhely lármájával, mögöttük két férfi és egy nő tanulmányozott különböző papírokat. Egy traktor tervezésén dolgoztak A sanghaji gépgyárban a hármas csoport éppen az általa tervezett csiszológépet tanulmányozta, amikor betódult az újságírók csoportja. Mao Kua-csia, a csoport vezetője harmincöt év körüli férfi, tíz éve szakmunkás A tagok közül az egyik húsz éve dolgozik az üzemben, a másik pedig technikus. Egyikük sem végzett tehát egyetemet, de ezt nem is tartják fontosnak, a lényeg szerintük a kísérletezés, a gyakorlat. Egy-egy probléma megoldásához nem egyszer számos kísérletre volt szükségük, de a kudarcok nem törték le őket. Ha nehézségekbe ütköztek magyarázta Mao Kua-csia , Mao elnök műveit tanulmányozták. Újra a makacs

kísérlet: mindent újra feltalálni. Bemünket nem a személyes nyereség vagy hírnév vágya vezet, hanem a forradalom szolgálata. Ki dönti el, hogy az általuk tervezett gép használható-e? A forradalmi tömegek hangzik a válasz. Mao Kua-csiát faggatva tehát végül is nem sokat tudunk meg arról, hogyan születik az új szerszámgép, és a műszaki értelmiség az ő szavaiban pontosan úgy egybeolvad a munkásokkal, mint a kínai sajtó írásaiban. Míg a tágas üzemben egyik műhelyből a másikba sétálunk, végül is nem állhatom meg, hogy meg ne kérdjem Jü Csing-sit: Arra nem volt példa, hogy a mérnökök egy adott problémát jól oldottak volna meg? kérdem. Csend. Természetesen, volt ilyen példa válaszolja némi habozás után Melyik osztály foglalkozik a gyártmányfejlesztéssel? kérdem. A műszaki fejlesztési osztály, ahol kétszáz mérnök és technikus dolgozik. Itt külön csoport foglalkozik a kutatással. Ez az osztály

irányítja a gépek tervezését, kipróbálását, gyártását Az egyes konkrét műszaki problémák megoldására viszont a műhelyekben alakulnak meg a hármas csoportok, amelyekbe a műszáki fejlesztési osztály delegál egy-egy szakembert munkásból képzett technikust vagy egyetemet végzett mérnököt. A hármas csoport ebben a perspektívában természetesen új értelmet kap: a műszaki fejlesztési osztály által kidolgozott gyártmányfejlesztési terv megvalósításába vonja be a munkásokat. Másrészt arról sincs szó, hogy ez a csoport tervezné a végterméket. (De a műszaki fejlesztési osztályról sohasem írt a kínai sajtó) Ma Csin-jü, aki oly lesújtón szólt a korábbi tervezőmunkáról, így magyarázza el a jelenlegi folyamatot: Mi nem külföldi mintákat másolunk a hármas csoportban, hanem először megvizsgáljuk a speciális igényeket, s kezdeti elgondolásunkat vitára bocsátjuk, kikérjük a tömegek véleményét. Természetesen

külföldi könyveket is használunk, de csak viszonyításra. Amikor elkészülünk tervünkkel, ismét a munkásokat, majd a kádereket kérdezzük meg, s csak ezután kezdődik meg a hivatalos tervezés. A hivatalos tervezés pedig nyilvánvalóan a szakemberek, a fejlesztési osztály dolga, bár a hármas csoport végig követi a termék útját, s csak azután oszlik fel, vagy kezd új feladat megoldásához. Hasonlóképpen félrevezető, ha a régi műszaki értelmiségiekkel kapcsolatos példákból arra következtetünk, hogy ma már nincsenek a gyárban, vagy egyikük sincs korábbi pozíciójában. Igaz, a „kulturális forradalomban” a régi főmérnökről, aki korábban 280 jüant keresett, kiderült, hogy mint házigazdáink mondják „kuomintangista ügynök” volt, és ezért leváltották posztjáról. Most mit csinál? hangzik a kérdés. Most is az üzemben dolgozik, mint munkás. Havi 90 jüant keres (ez igen jól kvalifikált szakmunkásfizetés).

Számára is kell valami megoldást teremteni, hiszen családja van A mérnök „kuomintangista” szerepe feltehetően egyszerűen annyi volt, hogy a felszabadulás előtt is a gyár vezetésében dolgozott, ellenkező esetben aligha úszná meg ennyivel. De nem minden régi szakember járt így, derül ki, amikor tovább érdeklődünk a mérnöki keresetekről. A régi mérnökök keresete több mint 200 jüan is volt hangzik a magyarázat. De őket, ugye, a „kulturális forradalomban” eltávolították posztjukról? veti közbe Norman Webster kanadai kollégám. A fogadóteremben nem csupán a forradalmi bizottság tagjai foglalnak helyet, hanem még vagy tízen a gyárból, őket nem mutatták be külön, csendesen ülnek a fal melletti székeken és figyelik a beszélgetést. Amikor a tolmács lefordítja a kérdést, körös-körül nevetés tör ki. Mindenki a fejét rázza Szemmel látható, hogy a megjegyzést olyan képtelenségnek tartják, ami csak egy

külföldinek juthat eszébe. Miért távolítottuk volna el? A helyükön vannak és kapják a fizetésüket. És természetesen, ha nem is mondják külön, irányítják a gyár technológiai-tervezési-fejlesztési munkáját. Fizetésük változatlanul jóval felülmúlja a többi vezetőét. A képtelen történetek tehát itt főleg a külvilágnak szólnak. Ha bírálni kell az értelmiségit, a szakembert, hát bírálják, ők pedig, ha önostorozásra van szükség, megteszik. De maradnak. Nyilván szükség van rájuk. Az elektronikus gépeket, amelyeket a kiállításon láttunk, nem lehetett volna megcsinálni nélkülük. Csak éppen ezt nem illik mondani, s ezt ők is jól tudják A gyárkapuban, a fogadóbizottság tagjaival, köztük a „jó útra tért” mérnökökkel kezet fogva ismét a manipuláció és a valóság viszonyán töprengek. Mérlegkészítés persze lehetetlen. A fejekbe belátni nincs mód Az azonban biztos, hogy a kínai életben mindennaposak

az olyan helyzetek, amelyekben az emberek jól tudják: a legésszerűbb, legracionálisabb cselekedet ha nem is a legkövetkezetesebb elfogadni az irracionális követelményeket, önkritikát gyakorolni, lengetni a piros könyvecskét vagy megismételni a kijelölt Mao-idézetet, belátni tegyük fel , hogy egy szakmunkásnak nagyobb műszaki képességei vannak, mint egy tapasztalt mérnöknek, mert a szóban forgó mérnöknek csak így lesz lehetősége arra, hogy végül is ő tervezze meg az új gépet. Aki ezt elhiszi és lelkesen vallja, vagy legalábbis önmagával is el tudja hitetni, az nyilván könnyebben, nyugodtabban él, mint aki tudatosan mond mást, mint amit gondol. Néhány órás látogatásokon azonban a kettőt nem lehet megkülönböztetni. Honan, avagy történetek a vízről 1938 júniusában a japán támadók elől visszavonuló kínai katonaság, Csang Kaj-sek Új Nyolcadik Hadserege Csengcsounál felrobbantotta a Sárga-folyó gátját, hogy így

vágja útját az ellenségnek. Nyolcszázkilencvenezer halott A víz három kínai tartomány területén 44 járást öntött el, 890 ezer ember halt meg. A japánokat az esztelen gátvágás csak egy évre tartóztatta fel: a következő évben csapataik az elöntött területtől délre is megjelentek. A kínai történelem ilyesfajta tragédiái voltaképpen meghaladják az emberi befogadóképesség határait. 890 ezer ember. Mennyi az? Hány család? Hány asszony, gyerek, öreg? És hányan maradtak árván vagy gyerek nélkül? Hány millió ember személyes sorsa, hány életben maradott tragédiája. És mi ez ahhoz képest, hogy egyes számítások szerint a múlt században a Tajping-felkelés idején 40 millió ember vesztette életét, vagy a japán agresszió és összes következményei (éhínség, járvány, stb.) miatt 60 millió? És közelebb hozza-e a rettenetet az érzékeléshez, ha a becslés túlzott, s az áldozatok száma ennek „csak” a fele vagy

negyedannyi? A csengcsoui gát valójában vagy tizenöt méter magas, véget nem érő domb. Ott, ahol egykor áthömpölygött a nekiszabadult áradat, most gyümölcsfák nőnek, ösvények kanyarognak. Még a gát tetején sem látjuk meg rögtön, hol a folyam. Aztán az almaliget fái közül kilépünk a víztükör felé Sárga-folyó? Én inkább azt mondanám, sárga tenger ha nem lenne már foglalt ez a szóösszetétel. Amerre a szem ellát, zavaros, iszapos, lassan kóválygó lé, itt-ott lapos szigetek tűnnek fel hullámai között. A túlsó part több kilométernyi távolságra lehet, amott szintén a hatalmas gát vonulata őrzi. A Sárga-folyó, a Huangho itt vagy nyolc méterrel a termékeny kínai síkság fölött folyik. „Felfüggesztett folyam” mondják a kínaiak Felső szakaszán évente sok millió tonna löszös talajjal telítődik vize. Ezt az alsó folyáson lerakja, feltölti, és évről évre magasabbra emeli medrét Ezért aztán partjain is

évről évre magasabbra emelkedik a gát. A Huanghót „Kína bánatának” is nevezik: 2500 év alatt ezerötszáz alkalommal áradt ki medréből, és huszonhatszor változtatta meg folyását, nem egyszer több száz kilométert is vándorolt északra vagy délre, halált, pusztulást, tragédiát zúdítva a lakosságra, elmocsarasítva, tönkretéve a földeket. A legutolsó katasztrófát pedig, mintegy szimbolizálva uralmának lényegét, Csang Kaj-sek maga zúdította saját népére. Az eltérített víztömeg nyolc éven át borította a korábbi termőföldeket Nyolc évvel később, amikor a felszabadító erők az elöntött résztől északra fekvő térséget ellenőrzésük alá vonták, Csang Kajsek visszavezettette az árt régi medrébe, hogy immáron a kommunista ellenőrzés alatt álló területre zúdítson tragédiát bár ez a kísérlet már nem járt olyan szörnyű áldozatokkal, mint a nyolc évvel korábbi. Mindezt a gát széles dombján Ma

Csin-csün, a vízügyi hivatal csengcsoui szakaszának főmérnöke mondotta el a pekingi tudósítóknak, amikor a kínai külügyminisztérium 1972 májusában Honan tartomány megtekintésére szervezett közös utazást számunkra. Az egyhetes kirándulás vezérmotívuma a víz lehetett volna A víz, amely körül évezredek óta forog a kínai ember élete. A víz, amelyből hol sok van, hol kevés Amely mindig áttörte a nagy folyók gátjait, valahányszor hanyatlásnak indult valamelyik dinasztia, mert a hanyatlás első jele a korrupció volt és a gátfenntartásra fordított összegek csökkentése (persze, ha az elemek megmakacsolták magukat, néha katasztrófát zúdítottak a legpéldásabban uralkodó császárokra is). A víz, amely nélkül a parasztot az éhhalál fenyegeti. A víz, amelynek áradása elsodorja a paraszt otthonát A víz, amelynek igénye megteremtette a régi kínai államszervezetet. Mert csak erős állam biztosíthatta azt a szervezőerőt,

amely a folyók rendszabályozásához szükséges volt. A víz. Ott hömpölygött előttünk szélesen, végtelenül a Sárga-folyó, de egyetlen hajót sem hordott a hátán. Csak halászbárkák tűntek fel itt és ott. A Huangho, a temérdek zátony miatt, egyszerűen nem hajózható A medre ezért ilyen széles, mert nem lehet mély a sok iszap miatt. Ez a hatalmas folyamhát csak különleges, laposfenekű sétahajókat emel meg: a gát tövében vár ránk Csengcsou város egyik vendéglátó motorosa. Beszállunk, helyet foglalunk a fedélzeten, kihörpintjük a teát, és most közvetlen közelről figyelhetjük a barnás, iszapos áramlatot, a hatalmas kőtámfalakat a gát oldalán, a magas fákat a folyamot szegélyező dombsorok tetején. Szeretett és gyűlölt folyó Kína bánata. A múltban, mondja Ma Csin-csün, az emberek gyűlölték a Huanghót, féltek tőle és elhagyták. Ha csak lehetett, máshová költöztek, menekültek tőle. Mintha egy szeszélyes,

gonosz asszonyról beszélne. Gyűlölték Elhagyták Most csendes a folyó, engedelmesen, alacsonyan csobog a gátak között. Szegény Huangho, miért is bántjátok, transzponálom Petőfit. De a motorok dohogása lassul, újra kikötünk, és a szervezők bemutatnak egy feketébe öltözött, ötvenöt év körüli parasztembert. Hsziao Hszü-csin mélyeket szív cigarettájából, míg szenvtelen hangon elmondja történetét Másként talán nem is lehetne. A hűvös szavak vízbe dobott kövei borzalmat fröcskölnek A 890 ezer ember pusztulását leszűkítik Hsziao tragédiájává. Az átgondolhatatlant megrendítő részletekké Hsziao Hszü-csin háza 1938 előtt itt állt a gát alatt, ott, ahol ma egy kis tó mellett jöttünk el mert a víz máig sem adta fel minden állását, amit negyedszázada kivívott. Négy falu volt itt, közvetlenül a gát tövében mondja az öreg Hsziao. A Sao-család falva, a Vang család falva, a Hszi család falva és a Régi falu. A

távolabbi körzetekben az embereket váratlanul lepte meg a több méter magas áradat, de mi tudtunk arról, hogy mi következik, hiszen az Új Nyolcadik Hadsereg katonái odarendelték a négy falu férfilakosságát, s arra kényszerítettek, hogy átvágjuk a gátat. Mindannyian tudtuk, mit jelent ez, hiszen a Huangho vizét megemelte a tavaszi áradás. A négy faluból a legtöbben mindenestül kihurcolkodtak a gátra, mert tudták, hogy minden mást el fog önteni a víz. Az asszonyok ott sírtak, könyörögtek mellettünk, mi pedig ástuk, bontottuk a gátat. Végül a katonák felrobbantották ezt a szakaszt, és megindult a víz Néhány nap múlva a mi falunk helyén már a fák tetejét sem lehetett látni. Volt, aki később sajnálta, hogy nem végzett vele az ár. Az emberekre olyan nyomor szakadt, hogy eladták saját gyerekeiket, nem volt más kiút számukra, mint a koldulás, sokan öngyilkosok lettek. A mi falunkban, Sao falvában 67 család élt az árvíz

előtt 33 család teljesen kihalt, mindenki elpusztult közülük. 15 család úgy maradt meg, hogy eladták a lánygyerekeket Az én 15 főnyi közvetlen rokonságomból heten éhen haltak, köztük az apám és a nagybátyám is. Öt testvérem volt, valamennyien világgá mentünk, én Senhszi tartományba mentem koldulni. Szerencsém volt, nem haltam éhen. 1946-ban visszatértem Ekkor a Kuomintang ismét a gátra küldött dolgozni Az embereket fegyverrel kényszerítették, hogy az 1938-ban felrobbantott hosszú gátszakaszt kövekkel betömjék és ezzel visszavezessék a folyót a régi medrébe. Ezen a kényszermunkán ismét meghaltak sokan Az elöntött területeken sok tó mindmáig megmaradt; van amelyik tizenhárom méter mély. Eddig tart Hsziao apó balladája. A befejezés derűsebb: 1948-ban, mondja más hangon, Mao elnök elhozta a felszabadulást, azóta az élet megváltozott, emberemlékezet óta először termelnek rizst a környéken, mert korábban itt a

Sárgafolyó vizét nem használták öntözésre, és így csak búza termett meg. Hsziao gyermekei közül több is főiskolára került, van kerékpárja, van tartalékgabonája, és világgá ment testvéreivel is találkozott. Hsziao apó szemléltető kontraszt „a múlt mizériája és a jelen boldogsága között”, úgy, ahogy ez a politikai nagykönyvben meg van írva, de nincs okom kétségbe vonni szavait. A kínai nép valóban olyan urak alól szabadult fel, akik számára mit sem jelentett milliók halála. S ha már nincs árvíz, sőt, megjelenik az öntözött rizs, ez olyan különbség, hogy Hsziao és társai valóban boldognak mondhatják magukat. A boldogság forrása persze nem egyetlen ember, hanem az új társadalmi rend. A kínai történelemben sohasem hajtottak végre olyan méretű folyamszabályozási munkálatokat, mint a felszabadulás után. A Sárga-folyó felső folyásánál az ötvenes években szovjet segítséggel hatalmas erőmű épült,

amely hozzájárult a szeszélyes óriás megrendszabályozásához. A folyam felső, löszös szakaszain nagyszabású fásítási munkálatok kezdődtek. Mindennek ellenére, ismeri el Ma mérnök, a Huangho vize még mindig túl sok iszapot sodor, medrének szintje még mindig emelkedik. A Sárga-folyó megzabolázásához még nemzedékek munkájára lesz szükség. De ami eddig történt, az sem jelentéktelen. Csengcsouhoz közel megtekintjük a 40 kilométeres Mangcsengcsatornát, amely vizét a Huanghóból nyeri egy nagy szivattyúállomás segítségével Hatalmas csöveken másodpercenként 10 köbméter víz emelkedik 33 méteres magasságba, hogy több mint hétezer hektár földet öntözzön és vízzel lássa el Csengcsou városát. Az építők egy egész hegyoldalt gyalultak le, s bevésték Mao évekkel ezelőtt kiadott felhívását: A Sárga-folyó szabályozását jól kell végezni. (A felhívást egy dombtetőn adta ki Mao, és a nevezetes helyen leállnak

buszaink: aki akarja, felmászhat és megtekintheti, hol ült Mao. Nem annyira ez a perspektíva, mint inkább a várható látkép vonz, noha vezetőink előre kijelentik, hogy a folyót a magasból nem szabad fényképezni. Amikor lihegve felérünk, a Sárga-folyó kéken tükrözi a tavaszi eget, s a sok pillérű hídon vonat robog felénk. A látvány lenyűgöző A felhívás helyét jól kiválasztották. A másik oldalon a mélyben kis falu Ráfogom gépemet, de egy másik Hsziao, a sajtóosztály franciául beszélő munkatársa vállon ragad. Mit jelentsen ez: nem megmondtuk, hogy nem lehet fényképezni? A folyó felé. Semerre. Ezt eddig nem mondták. Mi figyelmeztettünk mindenkit ordítja. Szerencsére a többi újságíró kiáll mellettem. Uraim, mondja John Burns, a Toronto Globe and Mail tudósítója, önök méltatlanul támadják ezt a gentlemant, hiszen csak a folyó felé tiltották meg a fotózást. Hsziao morogva visszavonul, és dühös pillantásokat

lövell rám, majd kínaiul élénk diskurzusba bocsátkozik a többi kísérővel. Amazok nem avatkoznak az ügybe Mivel már előzőleg szóvá tették, hogy „a tömegek szerint” túl sok portrét készítettem az út előző állomásain, még egy beavatkozás alkalmasint fényképezési jogom felfüggesztését jelentené, márpedig egy ilyen incidensnek ők sem örülnének. De ha eddig kétszer megnéztem, mit választok témául, ezentúl háromszor is meg kell gondolnom minden felvételt. A Huangho szabályozására szólító felhívással kapcsolatban immár megvan a magam személyes élménye is gondolom, míg lefelé araszoljuk az utat a meredek ösvényen. Mindezt persze csak zárójelben idézem: az ilyen epizódok is hozzátartoznak a kínai valóság megismeréséhez. Térjünk vissza a csatornához) Ma mérnök a jelenről beszél: A Sárga-folyó középső és felső folyásán már két-háromezer éve épültek öntözőművek, de alsó szakaszán csak a

népi hatalom győzelme után. A probléma az, hogy nem csak ki kell vezetni a vizet a földekre, hanem gondoskodni kell a víz levezetéséről is: a folyó szintje magasabb. Az állam nagy összegeket fordít a Huangho megszelídítésére, de fontos szerep jut a kis projektumoknak is, amelyeket rendszerint helyi erőforrásokból finanszíroznak. Régen féltek, menekültek a Sárga-folyótól az emberek: ma szeretik, ragaszkodnak hozzá és felhasználják. Ismét ezek a személyes, emberi viszonylatokat kifejező szavak a lakosság és a folyó kapcsolatáról, erről a sok évezredes viszonyról bár azt hiszem, hogy míg a múlt jellemzését pontosnak fogadhatjuk el, a jelennel kapcsolatos kifejezések talán kissé túlzott optimizmust tükröznek. Amíg a folyó medre emelkedik, addig a szeretet és a ragaszkodás érzéseihez csatlakoznia kell az aggodalomnak és a félelemnek is. Minden új áradás új rekordokig emelkedik, még magasabban a síkság, a rizs, az élet

felett. A Vörös Zászló csatorna De nem kell nagyon messze mennünk, hogy megismerkedjünk a másik véglettel. A Huangho vizének szeszélyesen változó tömegével nehezedik az emberek életére. Vagy 200 kilométerrel távolabb, a sziklás Tajsanhegyek mentén a víz hiánya keserítette meg nemzedékek életét Lin járás még mindig Honan tartományban évszázadokon keresztül szomjas volt. Ma itt, a sziklák oldalán kanyarog a Vörös Zászló Hungcsi csatorna, a mai Kína egyik idegenforgalmi látványossága. Lin járás székhelyén külön kis szállodát építettek, hogy fogadhassák a külföldi vendégeket. (Egy évvel korábban, amikor a szálloda még nem épült fel, a diplomáciai testületnek szervezett kiránduláson a különvonat szolgált szállásul: két napon át a vasúttól busszal vitték a vendégeket a hegyek közé.) A Hungcsi-csatorna építését először a vetítővásznon láttam: több mint egyórás dokumentumfilm készült róla.

Döbbenetes volt. A mélység felett egyetlen kötélen lengő építők Az egymás fölött csákányozó parasztok százai Az aquaeductumok köveit faragó tömeg. Az volt az érzésem, mintha vagy kétezer évet léptünk volna visszafelé, és most azt látnám, hogyan épültek a római vízvezetékek: egyszerű, ősi emelőszerkezetek, emberi verejték, feszülő inak. Csak a dinamit sűrű robbanása emlékeztetett arra, hogy mindez ma történik Az ember nem kérdezhetett mást, mint hogy vajon hányan vesztették életüket ennél a fantasztikus, több mint egy évtizedig tartó építkezésnél? Hányan haltak meg, hányan sérültek meg? Anjangnál, a hajdani császári székhelynél hagytuk el a vasutat, autóbuszaink több mint két órán át törtettek a hegyek között, amíg elérkeztünk Lin járásba. Ez a két óra elég volt annak megértetéséhez, mit jelent a víz-szűke. Az utat szegélyező falvakba mindmáig nem jutott el a víz. A köves, kopár táj talán

szép volt a maga vadságában, de szegénysége lehangoló Léptennyomon találkoztunk a vödröket adogató láncokkal Valahol a falu legmélyebb pontján levő kútból merték, majd kézről kézre adogatták a vizescsebreket százan is, hogy egy-egy kis veteményesparcellát öntözhessenek. Különben nem terem meg még az sem. Ma Jü-csin, Lin járás „forradalmi bizottságának” alelnöke mondotta el az újságíróknak a csatornaépítés történetét de ez a látogatás jó példája annak is, hogy hiába jár a külföldi a helyszínen: mindig vendéglátóitól függ, mit mondanak el neki. Hiába teszünk fel kérdéseket, ha nem kapunk választ Néhány hónappal később a Peking Review című kínai hetilap riportjában sokkal pontosabb és sokrétűbb információkhoz jutottam a Hungcsicsatorna építéséről, mint Lin járásban. A múlt egyaránt sivár Ma Jü-csin helyszíni beszámolójában a Lin járási helyi kiállításon és a Peking Review hasábjain.

Lin járást több folyó szeli át, ezek azonban a termőföldek alatt, mély szakadékokban kanyarognak. A falusiak a vizet mély kutakból merték, de ezek a sziklakutak csak az esővizet és a megolvadó havat gyűjtötték egybe. Gyakori volt az éhínség és elterjedt a banditizmus. A körzet egyik régi templomában találtak egy százéves, kőbe vésett feliratot, amely arról számolt be, hogy az egyik szárazság idején az emberek falevelekkel és vörös földdel táplálkoztak, sőt a kannibalizmustól sem riadtak vissza. Az emberek télen gyakran egybepakolták minden ingóságukat, és jobb vidékeken próbáltak szerencsét, csak tavasszal tértek vissza otthonaikba. Akik maradtak, nap mint nap órák hosszat álltak sorba vízhordó edényeikkel néhány kútnál. Ha a falusi kút kiszáradt, az emberek sokszor több kilométeres távolságból hozták a vizet a meredek hegyiösvényeken. A módosabbak szamáron, a többiek vállukon egyensúlyozva a vödröket. A

híres japán film, A kopár sziget jut eszembe, amikor az egyik vezető elmondja a legdrámaibb történetet. Egy asszony családjának hozta a vállán a vizet Hajnalban indult, késő délután ért haza. A ház előtt elbotlott, a víz kifolyt Férje megverte tehetetlen dühében, az asszony felakasztotta magát. És mintha mindez még nem lenne elég, a szárazságnak is voltak vámszedői. Számos kút magántulajdonban volt a gazdagparasztok birtokában. Ezek a parasztok lezárták a kutat, és olyan nyílást készítettek, amelyen csak saját különleges formájú vödrüket lehetett leereszteni. Egy vödör víz ára több napi bérmunka volt Az egyik ilyen ovális vödör a helyi kiállításon is látható. A felszabadulás előtt Lin járás munkaerejének felét a vízhordás kötötte le. Még a családi életet is a víz határozta meg. A jó kutakkal rendelkező falvakban élő lányok kikosarazták a kút nélküli falvakból jött kérőket, míg a kút

nélküli falvakban élő lányok olyan vőlegényre vágytak, akinek falujában kút van és sok férfi maradt asszony nélkül, sok lány maradt pártában. (Lin járásban mindez a múlté de ma is vannak még vízszegény körzetek Kínában.) A felszabadulás után víztárolók épültek itt az egyikben 69 millió köbméter vizet tároltak. Ám amikor 1959-ben szárazság sújtotta a körzetet, kiszáradtak a folyók, a víztároló szintje is leapadt. Ekkor született meg a csatorna terve. A szomszédos Sanhszi tartományban, a Tajsan-hegyek túlsó oldalán kanyarog a bővizű Csang folyó. Ha vizének egy részét át tudnák vezetni a hegyeken, akkor mivel szintje jóval magasabb Lin járás folyóinál öntözni lehetne a járás magasabban fekvő földjeit, és elegendő vízzel lehetne ellátni szomjas falvait. Csakhogy a Tajsan-hegyek csúcsai 1800 méter magasra nyúlnak, csupa szikla, csupa szakadék minden. A tartományi vízügyi hatóságok mérnökei

merésznek tartották a tervet, túl merésznek Túl sok és túl nagy a műszaki akadály, mondották. Az ellenérv is frappáns volt: „Bármilyen nehéz is megcsinálni, semmi sem nehezebb, mint víz nélkül élni nemzedékről nemzedékre.” Ma, hogy a csatorna áll, a tartományi hatóságok szakvéleményét megcáfolják a tények. Egy naiv terv De a Peking Review beszámolóját olvasva nem csodálkozom azon, hogy a felsőbb szervek tamáskodtak. Lin járásban Ma Jü-csin csak arról beszélt, hogy „Liu Sao-csi ügynökei” mindent megtettek a nagy terv meghiúsítására, és igyekeztek akadályokat gördíteni megvalósítása elé. De ki lepődhet meg a szakemberek véleményén, amikor azt olvassa a Peking Review hasábjain, hogy a járási pártbizottság eredeti terve szerint a csatornát nem egészen négy hónap alatt kellett volna megépíteni. A pártbizottság terve így hangzott: Lin járásban 700 ezer ember él, a munkaképes felnőtt lakosság létszáma

240 ezer fő. A megépítendő főcsatorna hossza 70 kilométer, azaz 70 ezer méter. Ha százezer embert irányítanak az építkezésre, akkor egy emberre mindössze 70 centiméteres csatornaszakasz jut. Nehéz elképzelni ezeket a százezres tömegeket, aki azonban Kínában él, gyakran találkozik velük. 1970 végén a külügyminisztérium meghívta a diplomáciai testületet a Peking külvárosában kanyargó Venjü folyócska szabályozásához. A Venjü télen és kora tavasszal rendszerint kis csermely, a monszunesők után, a nyár végén pedig aggasztóan bővizű folyó, s úgy tűnik, hogy mindjárt kilép a medréből. A Venjüvel párhuzamosan tucatnyi folyó tart Hopej és Santung tartományban, a tengerbe. Ez a Haj folyórendszer, amelynek szabályozása csaknem egy évtizede tart: a cél az, hogy a folyók medrét mélyebbre ássák, ezáltal lejjebb szorítsák a talajvíz szintjét, és csökkentsék az árvízveszélyt. A Venjü folyó tizenegynéhány

kilométeres szakaszán 197071 telén százezer ember dolgozott. Amerre a szem ellátott, emberek, emberek, emberek. Borús, téli nap volt, a sárgásbarna, hideg partok fölött szél süvített, és kitartóan lobogtatta a munkahelyeken letűzött vörös zászlókat. A diplomaták emberkígyója kissé zavartan haladt a munkások között. Az egyik oldalon ásók, repülő föld, a hidegben is izzadó vászonruhás, gumicipős emberek, akik négyen-öten feszülnek a kötélnek, hogy hangos kiáltással biztatva egymást felrohanjanak a púpozva megrakott talicskával a gát tetejére. A másikon nercbundák, fényképezőgépek, „megfigyelők”. A kínai talicska különös szerkezet. A kerék nem elől van, hanem a rakodófelület alatt: egyszerű biciklikerék A terhet így könnyebb tolni, mert emelni nem kell, de nehezebb is, mert ez a szerkezet jóval bizonytalanabb, súlypontja másutt van. Elég a legkisebb megingás, a talicska felborul Lassan feltolni a meredeken

nagyobb munka, mert nem segít a lendület. De a sík szakaszon lendületet gyűjtve rohanvást szaladni vele felfelé szintén nem könnyű munka: egy ember fogja hátul, a rúdnál, kettő vagy három pedig a kötelekkel segít. A munka ősi kiáltásai harsannak, megfeszülnek az inak, a pillantások egymást keresztezik, és rajta! A tekintet beleszédül. Előtted most rohan el egy csoport, mögötte halad a következő, a harmadik, a tízedik, a századik. Százezres emberi hangyaboly, mert ezt a látványt, bármennyire is elcsépelt a hasonlat, nem lehet máshoz hasonlítani. Mozog a part, mélyül a folyó Így csinálhatták ezt száz éve, ötszáz éve, kétezer éve Aki meg akarja érteni Kínát, annak látnia kell ezt a tömeget, az építők hangyaseregét. Mert ahol még mindig megéri vagy még mindig szükséges, hogy az emberek puszta fizikai erejükkel vájják mélyebbre a folyók medrét, ott mások a mértékek. Annak az embernek, aki

hetvenkétezernyolcszázharmincnegyedikként rohan fel a töltésre a megrakott talicskával, miféle egyéni céljai, lehetőségei vannak? A százezres építősereg-tömeg talicskákkal dolgozott. A legnehezebb részen lovasfogatok vitték a földet, az ostorok sűrű csattogtatása közepette. Az egész szakaszon összesen vagy féltucat földgyalu működött Honnan jöttek ezek az emberek? Kisebbik részük hivatásos kubikus, aki a folyamszabályozáson szakaszról szakaszra jár. Karavánjaikkal gyakran találkozni az utakon: kétkerekű kézikocsik százai megrakva az építők cókmókjaival, szerszámaival. Minden kézikocsit egy ember húz (míg társa rendszerint fent szunyókál a rakomány tetején). A többség annak a vidéknek a parasztságából kerül ki, ahol a munkálat folyik A népi kommunák tucatjai küldték ide egész mozgósítható munkaerejüket. Amikor nem ilyen nagy feladat követeli meg ezeknek az embereknek mozgósítását, a téli szezonban a saját

földjükön dolgoznak: csatornákat ásnak, talajt egyengetnek. A folyamszabályozás állami beruházással történik, bár a munkaeszközöket gyakran maguk az építők hozzák: az egynapi bér körülbelül 1 jüan. (De százezer emberrel számolva már százezer azaz egymillió forint.) A Venjü folyó megzabolázásához mozgósították a kínai főváros lakosságának széles rétegeit is. Azokban a hónapokban lépten-nyomon lehetett találkozni a pekingi utcákon az építkezéshez tartó menetoszlopokkal. Férfiak, nők, fiatalok százai vonultak kelet felé, hátizsákkal, lavórral, tartalékcipővel, takaróval felszerelve, hogy néhány hetet az építkezésen töltsenek. A legtöbben gyalog tették meg a húszegynéhány kilométeres utat, sátrakban aludtak a kemény hidegben is. Minden intézmény elküldte dolgozóit: még a párt központi bizottságában dolgozó káderek is kimentek az építkezésre, hogy „kemény fizikai munkával mossák le magukról a

revizionizmus befolyását” mert a hivatalos szemlélet szerint a fizikai munkában való részvétel az a varázsszer, amely megakadályozza, hogy a vezetők elszakadjanak a tömegektől. Talán az ilyesfajta mozgósítás lehetőségének tudata ihlette a Lin járási pártbizottság merész tervét de a sablonokat nem lehet minden szituációra alkalmazni. 1960. február 10-én a járás parasztjai hosszú menetoszlopokban megindultak a sziklák felé akárcsak a japánellenes háború idején. Az emberek kezében véső és kalapács volt a fegyver Az ösvények mentén a lányok propagandacsoportjai bambuszcsattogtatókkal kísérve lelkesítő indulókat zengtek. A sziklákon már ott virítottak a jelszavak: „Alakítsuk át Kínát Ostoba Apó szellemében!” (Ostoba apó, az a bolondos népmesei öregember, aki ásóval próbálta elhordani háza elől a kilátást gátló két nagy hegyet, s akinek kitartását Mao Ce-tung állította az egész kínai nép elé

példaképül.) A Lin járásbeli nagy mozgósítás dátuma nem közömbös: 1960-ban már összeomlott a „nagy ugrás” voluntarista kísérlete. 1958-ban és még 1959-ben is számos ilyen vállalkozásba vágtak bele Kína-szerte, hatalmas tömegek mozgósításával, hogy aztán kénytelenek legyenek feladni a kísérletet. Óriási energiák, hatalmas emberi beruházások mentek veszendőbe, de néhány helyen siker koronázta az erőfeszítést. 1960-ban azonban az ország gazdasági helyzete súlyos volt, nem engedhette meg magának az emberi és anyagi erőforrásokkal való további féktelen pazarlást. Lin járás terve jellemző volt a „nagy ugrás” módszereire: a tömegekben való végtelen hit, az objektív nehézségek lebecsülése, primitív szervezés. De ez már a „kiigazítás” korszaka volt: a felső szervek nem voltak hajlandók támogatást nyújtani a voluntaristának minősített kísérlethez. Ma Jü-csin Lin járásban egy szót sem szólt az

eredeti tervről, a Peking Review azonban azt is megírta, hogyan omlott össze az elgondolás. Mielőtt az építők száma elérte volna a 37 ezret, a hegyekbe vezető ösvényen úgy megnőtt a forgalom, hogy az építők élelmezése és anyagellátása megoldhatatlan problémákba ütközött, emellett „előre nem látott műszaki nehézségek” támadtak (de a felsőbb hatóságok éppen a várt műszaki problémák miatt nem nyújtottak segítséget!). Három hónap helyett egész évtized A járási pártbizottság összeült és úgy döntött, hogy az építők számát harmincezerre csökkenti, és az építési határidőt meghosszabbítja. A Vörös Zászló-csatorna terve végül is megvalósítható volt, de a főcsatorna így is hat évig épült, a mellékcsatornákon további öt éven át folyt a munka, s a teljes rendszer kiépítése még most sem fejeződött be. Az ellentmondásos terv körül kezdettől végig folyt a harc 1960 októberében a tartományi

hatóságok az országos gazdasági nehézségekre és az ezzel kapcsolatos beruházási korlátozásokra hivatkozva leállították az építkezést (amely az eredeti tervhez képest nyilvánvalóan csődbe jutott és sok évre szóló, bizonytalan vállalkozásnak tűnt). A járás megtagadta az utasítás teljesítését A tartomány újra megálljt mondott, mire válaszul a „nagy ugrás” jelszavára utalva a járás „Vörös Zászló”-nak nevezte el az építkezést. (195859- ben a „nagy ugrás”, a „népi kommuna” és a több és jobb termelésre szólító „általános vonal” jelentette a „három vörös zászlót”.) Ma Jü-csin Lin járásban ugyan utalt arra, hogy „az osztályellenség rágalmazta az építkezést”, azonban csak a Peking Review ad igazi ízelítőt abból, hogy miként is tekintettek a tervre az ellenfelek. Az „osztályellenség”, írja a kínai lap, azt a vádat terjesztette, hogy a csatornaépítkezés „újabb Nagy Fal

építésével ér fel” (ahol százezrek pusztultak el), „óriási pénzpocsékolást és munkaerőpazarlást jelent”. Egy „féreg”, aki „a felszabadító hadsereg magas rangú tisztjének adta ki magát” (nyilván azoknak a katonai vezetőknek egyike, akik Peng Tö-huaj honvédelmi miniszterhez hasonlóan bírálták a „nagy ugrást” és ezért elvesztették posztjukat), levelet írt, és ebben feljelentette a járási pártbizottságot. A helyszínen csak a parasztok határtalan lelkesedéséről hallottunk, de a Peking Review szerint „a parasztok közül néhányan, akiknél komoly kapitalista tendenciák léptek fel, ingadozni kezdtek”, és el akarták hagyni az építkezést, hogy másutt iparosként keressék meg kenyerüket. Végül is az építkezést felfüggesztették, és csak a már elkészült szakaszok őrizetére jelöltek ki vagy ezer embert. A járás makacs vezetői azonban titokban meggyorsították az egyik kulcsfontosságú alagút fúrását.

Amikor 1961-ben ismét szárazság sújtotta a járást, több ezer paraszt megindult a hegyekbe, hogy folytassák az építkezést, ám a tartományi szervek visszarendelték őket. így folyt a harc egészen 1963-ig, amikor (miután a gazdasági helyzet javult) tartományi építkezéssé nyilvánították a Hungcsi-csatornát, és bizonyos mértékű állami segítséget nyújtottak hozzá. Mibe került? A helyszínen ismét csak töredékes választ kaptam kérdésemre: Ma Jü-csin annyit felelt, hogy a járás lakossága 1960 és 1969 között 39 millió munkanapot dolgozott az építkezésen. A Peking Review ehhez hozzáteszi még, hogy a főcsatorna 47 millió jüanba került, ennek az összegnek 21,6 százalékát fedezte az állam és 78,4 százaléka került ki helyi erőforrásokból. A többi létesítmény 20 millió jüanba került, ennek az összegnek 1,5 százalékát fedezte az állam, a többi helyi erőforrásokból származott. Ezekből a számokból nem derül ki,

hogy a 39 millió munkanap értékét beszámították-e a 67 millió jüanba az építőket ugyanis a népi kommunák fizették, a csatorna munkálatain töltött minden egyes napért meghatározott számú munkapontot juttatva nekik. Míg tehát a legerősebb férfiak az építkezéseken dolgoztak, a többiek vállalták át feladataikat, és helyettük is elvégezték a munkát, majd kiadták a részüket. Az építők munkáját a többi paraszt munkája finanszírozta. Még egyszerűbben úgy is mondhatjuk, hogy mindenki meghúzta a nadrágszíjat. Dehát a vízért, a nemzedékek óta várt vízért semmiféle áldozat nem túl drága Mennyit ér egy paraszt munkanapja? Lin járásban felkerestünk egy népi kommunát is, nyilván egyet a jobbak közül. Itt az egy napi maximális 10 pontra 82 fen és 1,7 csin gabona jár az utóbbi pénzre átszámítva körülbelül 23 fen összesen 1 jüan 5 fen. Dehát nem mindenkinek jár 10 munkapont, és másutt talán kevesebbet

osztanak. Mégis, talán nem tévedünk sokat, ha egy munkanapot egy jüannak veszünk Így 39 millió munkanap 39 millió jüant ér, ami a hivatalos átszámítási kulcson 390 millió forint lenne, vagy az ugyancsak hivatalos dollárátszámítási rátán körülbelül 120 millió dollár. De könnyű felmérni, hogy például Magyarországon 39 millió munkanap finanszírozása több milliárd forintos tétel lenne: Lin járás módszerét csak Kínában lehet alkalmazni, és még ott is rendkívülinek számít. Az építők szerszáma jóformán csak véső és kalapács volt, no meg a robbanóanyag és a kanóc. Miért nem használtak gépeket? teszi fel a kérdést a Peking Review. Légfúró gépeket? Elektromos robbanó-berendezéseket? Kína sokféle gépet állít elő, de sok tennivaló van még, méghozzá sürgős tennivaló, adja meg a magyarázatot rögtön. Vannak prioritások: gyárakat, bányákat kell építeni Lin járás népe úgy döntött, hogy nem kér

segítséget az államtól. A nagy munkahelyet a kemény harcról és az önerőre való támaszkodásról szóló jelszavak borították el. Az építők betű szerint megvalósították Mao elnök erről szóló tanításait. Nem minden járásban épült Hungcsi-csatoma, de az „önerőre támaszkodás” egész Kínában jelszó. Minél kevesebb segítséget és beruházást az államtól, csináljatok minél többet ti magatok. Eredeti tőkefelhalmozás, kínai módra. Míg azonban Lin járás népe „visszautasítja” az állami segélyt, és „betű szerint végrehajtja” Mao elnök tanításait, Kína atombombát robbant, iszonyú költséggel. A prioritást nemcsak a gyár és a bánya élvezi A hőstettek azt a tőkét is felhalmozzák, amely lehetővé teszi, hogy Kína nagyhatalomként lépjen fel, s a pekingi vezetés olyan országoknak nyújtson politikai megfontolásokból nagy összegű támogatást, amelyeknek polgárai sokszorta jobban élnek, mint Lin járás

„eltökélten csak saját erejükre támaszkodó” parasztjai. Mindez azonban semmit sem von le a kínai ember önfeláldozásának értékéből. Sokan megsérültek, „néhányan” meg is haltak, mondják a tudósítóknak. Az építkezés hivatalos mártírja a 23 éves korában elhunyt Vu Cu-taj, aki a vízépítési főiskola elvégzése után került Lin járásba, és úgy magával ragadta a csatornaépítés, hogy többször is elhalasztotta miatta saját esküvőjét. Több helyi kőművessel együtt ő dolgozta ki a tervek javát. Az építkezés kezdetén egy sziklaomlás maga alá temette Valahányszor áldozatokról érdeklődtünk, az ő nevét hallottuk. Nem mintha ő lett volna az egyedüli de ő volt a hivatalosan is kijelölt hős Mikor már töviről hegyire bejártuk a Vörös Zászló-csatorna körzetét, felkapaszkodtunk a sziklákra, ahol embercsinálta barlangokban bujkál a 8 méter széles és 4 méter mély mesterséges folyó, vagy háromszáz

méterrel az e szakaszán öntözésre már alkalmatlanul mélyen, kényelmes vízmosás fenekén kanyargó Csang folyó fölött, amikor már megcsodáltuk a sziklákra és völgyekre nyíló fantasztikus kilátást, amikor végighaladtunk a csatorna betonpartján, amely mögött a szakadék ásít az egyik oldalon, míg a másikon, a víz túlsó partján a sziklák nyúlnak a magasba, amikor már láttuk az összes hidat és aquaeductumot, amelyek a völgyek fölött emelik át a vizet, és megtekintettük azt a több mint egy kilométer hosszú alagutat is, amelyet az egyik mellékcsatorna számára vájtak egy omlásos domboldalon, végigjártuk az utóbbi években épült kis műtrágyagyárat és kis gépgyárat, és megbámultuk a Hungcsi-csatorna építése előtt létesített impozáns víztárolót is, melyhez nyaktörő mélységek fölött vezetett a félelmes út, mikor már mindent láttunk a kis szállodateremben összegyűltek az újságírókkal való találkozásra

a „hősök” és a járási vezetők. A példakép szerepe A hősnek, a példaképnek kulcsszerepe van a kínai életben. A vezetés politikája kétféleképpen jut el a lakossághoz: az egyik a direkt, közvetlen forma. Felolvassák a Zsenmin Zsipao cikkeit, ismertetik „Mao elnök utasításait”. A cikkek rendszerint csak a beavatottak számára érthető pártzsargonban íródtak, Mao elnök iránymutatásai pedig jobbára annyira általánosak, hogy csak további magyarázattal derül ki, miről is van szó. A vezetés politikájának másik, képletes és közérthető közlési formáját a hősök alkotják. A róluk szóló történetek mondják meg, miként is kell az elvont utasításokat és a nehezen érthető jelszavakat végrehajtani. Vannak nagy, országos hősök, vannak tartományi és járási hősök, példaképek, de vannak mintaképek az egyes üzemekben is. Ők a cselekvés modelljei. A nagy példaképek inspirálják a kisebbeket, azok pedig a helyi

modellek számára mutatják a követésre méltó utat. Éppen ezért a példaképeket és hősöket a legnagyobb gonddal válogatják ki Kínában. A legnagyobbak, a legismertebbek mindig haláluk után tesznek szert országos hírnévre. Egy napon a központi lapok ismertetik életrajzukat, regények, versek, képek jelennek meg róluk. A folyamatot valahogy úgy lehet elképzelni, mint a Vatikán szenttéavatási szertartásait legfeljebb az ütem gyorsabb. Nem néhány száz év, hanem csak néhány hónap. A Vörös Zászló, a párt elméleti folyóirata egy ízben szerkesztőségi jegyzetben szólította fel az olvasókat, jelezzék a követésre méltó hősöket a szerkesztőségnek, hogy kiválogathassák közülük a legkiválóbbakat, és ismertessék példájukat az egész országgal. Később a szerkesztőség közölte, hogy a jegyzet szerzője maga Mao volt. (Ez gyakran előfordul Kínában: kiderül, hogy egy névtelen cikk vagy annak néhány sora Maótól

származik, vagy legalábbis utólag ezt mondják.) Ily módon sok száz mintakép életrajza kerül a szerkesztőségbe Mivel a hős mindig egy-egy adott politikai tétel illusztrációja, mód nyílik arra, hogy igazi sorsok közül válogassák ki a legmegfelelőbbet. Ilyen hős volt például Lej Feng, a 23 éves korában baleset áldozatává vált kiskatona, akinek nevét 1963 tavaszán, több mint fél évvel halála után ismerte meg az ország, méghozzá úgy, hogy maga Mao Ce-tung szólított fel példájának követésére, és a saját tollával írt felhívás facsimiléjét országszerte kiplakátozták. Lej Feng legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy szenvedélyesen szerette Mao elnököt, és poszthumusz naplójában szünet nélkül az ő dicsőségét zengte, jómaga pedig egyéni ideáljaként azt hirdette, hogy „be nem rozsdásodó kis csavar” kíván lenni a forradalom gépezetében. Lej Feng nem nagy tettekre vágyott, hanem kiválóan végre akarta

hajtani a parancsnoktól kapott feladatokat, ezenkívül szabad idejében katonatársainak öltözetét varrta, és egyéb cserkészjótetteket hajtott végre, hogy így „szolgálja a népet”. Lej Feng példátlan arányú dicsőítése voltaképpen Mao Ce-tung személyi kultuszának a „kulturális forradalomban” tetőző hullámát készítette elő, egyben pedig azt a szerepet, amelyet a hatvanas években a Lin Piao vezetése alatt álló hadsereg töltött be, mint az a testület, amely a leghívebben követi Mao elnököt, és a legkövetkezetesebben valósítja meg utasításait. Lej Feng kultusza tartós: a kínai sajtó 1973-ban, amikor Lin Piao csillaga már letűnt, ünnepi cikkben emlékezett meg a Lej Feng példájának követésére szólító Mao-felhívás kibocsátásának tízedik évfordulójáról. (Nem Lej születésének és halálának évfordulójáról! Lej nem akkor lett hős, amikor megszületett vagy meghalt, hanem akkor, amikor Mao állította az

ország elé példaképül.) A megemlékezés újabb kampányt indított el: a kínai ifjúságnak ismét tanulnia kell Lej Fengtől, aki kis csavar akart lenni a forradalom gépezetében. A hősök képzeletbeli panteonjának azonban sok lakója van. A Koreában harcolt kínai népi önkéntesek legismertebb hőse nem az ellenséggel vívott harcban tüntette ki magát: egy fuldokló koreai kisfiút mentett ki, de ő maga vízbe fulladt. Van hőse a falura küldött vörösgárdistáknak: Csin Hszün-hua, aki az állami vagyon mentése közben vízbe fulladt. A parasztok hérosza Vang Kuo-fu, egy gyomorrákban elhunyt Peking környéki parasztember, akinek jelszava az volt, hogy egész életében a forradalom talicskáját kívánja tolni, és nem volt hajlandó új házba költözni, amíg Tajvan fel nem szabadul. A legtöbb hős naplót vezet, és ezt haláluk után közzéteszik. A többség szerencsére él. Itt, Lin járásban a helyi építkezés példaképeivel találkozunk

Természetesen őket is úgy választották ki, hogy a lehető legnagyobb hatást gyakorolják az építők hatalmas seregére, a járás népére. Történetüket ma már a járásban, sőt az országban is nagyon sokan ismerik, tucatnyi alkalommal találkoztak külföldiekkel is, akiknek újra és újra elmondták élményeiket, tapasztalataikat. Szavuk olajozottan pereg, a hallgatóság nem hozza őket zavarba akkor sem, amikor magukról beszélnek bár igaz, önmagukról is csak a közösség vonatkozásában festenek portrét. Amit a kínai ember a nyilvánosság előtt elmond magánéletéről, az a munka, a harc, a politika, a közügy. Jen Jang-cseng a legismertebb hős: ő az az ember, aki a szakadék fölött egyetlen szál kötélen függve lökte le a mélybe a robbantások nyomán meglazult, az építőket veszélyeztető köveket. Filmen láttam őt és társait, ezeket a semmiben himbálózó férfiakat, akik, hogy a nagyobb köveket kilendíthessék, vasrudaikkal

tíz-tizenöt méterre is elrúgták magukat a himbálózó kötélen, és aztán az inga lendületével megsokszorozva önnön erejüket vágódtak a sziklafal felé. Elég egyszer elhibázni Jen egyszer elhibázta, és úgy a sziklának vágódott, hogy eltört az állkapcsa de amikor felgyógyult, folytatta. Jenről azonban csak mások beszéltek: a mi látogatásunkon nem volt jelen. (Később egy riportban olvastam: ezt a veszélyes munkát majdnem ugyanígy végzik Magyarországon, a kőbányákban egy balatonvidéki bányában egy ízben a leomló kövek átvágták a kötelet, és a rajta függő ember meghalt.) Lu Jing lavórszintézise Lu Jing, a csatorna tervezésében részt vevő öreg kőműves, aki a „népi bölcsességet” testesíti meg, mintha egy régi kínai metszetről lépne elő sima koponyájával, néhány szálnyi kis szakállával. Találmánya, vagy inkább a csatorna építésénél széles körben alkalmazott módszere a szintezés mindenütt

alkalmazható primitív, bár nyilvánvalóan nehézkes variánsa. A járásnak ugyanis többek között szintezője sem volt Lu Jing műszere egy miniatűr, felfordított sámli, amelynek két-két lábára cérnát feszített. A sámlit egy lavór vízbe helyezik és megvárják, amíg a vízfelszín teljesen mozdulatlanná válik. A műszert használó embernek úgy kell néznie, hogy a két cérnaszál egybeessen: így pontosan szintezhet. Ezt a járási forradalmi bizottság elnökhelyettese mondja el Luról, és az öreg a kamerák előtt is demonstrálja módszerét. Emellett Lu a nép képviselőjeként is szerepel Őt bízta meg a lakosság, hogy beszéljen a tartományi hivatal mérnökével, és ismertesse vele a helyi elgondolást a hegyek átvágásáról. Lu, mint mondja, nagyon félt a találkozástól, attól, hogy a mérnök nyilván csak falusi tuskónak fogja tartani. Ekkor Lu Mao elnök mondásával bátorította magát: „Ne féljünk a nehézségektől.” A

megbeszélés eredménytelen volt: a mérnök ragaszkodott a saját tervéhez, és azzal vigasztalta Lút, hogy amikor a mű elkészül, emléktáblát építenek és azon ott lesz az ő, Lu neve is. Amikor az öreg beszámolt a kudarcról, az emberek azt mondták, ne törődjön semmivel, folytassa a tervezést. Primitív műszerével felszerelve ötszáz ember mérte fel a hegyeket és elkészült a tervrajz Lu újból kihallgatást kért a mérnöktől, aki felháborodva kérdezte, ki engedte meg neki a felmérést. A nép, felelte Lu, és így fejezi be történetét a mérnök nem tehetett semmit. Amikor hozzáláttak a csatorna kivitelezéséhez, mindössze három felsőfokú képzettségű ember volt a járásban. 1963-ban az építkezés tartományi szintű beruházás lett, ekkor több mérnököt küldtek segítségükre. Köztük volt az az ember is, aki elvetette Lu Jing elgondolásait: a továbbiakban igen lelkesen dolgozott az építkezésen. A történet a krónikás

számára persze nem egészen világos: hol az a „nép”, amelyre Lu hivatkozik? Miért tehetetlen az illetékes hatóság mérnöke? Miféle állapotok uralkodtak hát ebben a járásban, ebben a tartományban? A morál azonban, amit a történet kifejez, gyakorta olvasható a kínai lapokban: az egyszerű, de tapasztalt munkások és parasztok bölcsebbek a diplomás szakembereknél, akik elszakadtak az élettől. Ha a szakember tanácsának ignorálása katasztrófát okoz, senki sem fogja megtudni. A tényeknek igazodnia kell a doktrínához: a veterán munkások és parasztok tapasztalata mindennél többet ér. Ami persze nem zárja ki, hogy Lu Jingnek igaza volt a tartományi mérnökkel szemben. Lu később, a járási forradalmi bizottság által rendezett díszvacsorán mellém került az asztalnál. Szerény, szűkszavú ember szedegette pálcikájával a finom falatokat. A magabiztosság, amellyel a mikrofon előtt előadta történetét, mintha egy másik ember sajátja

lett volna. De az a néhány részlet, amellyel kiegészítette korábbi előadását, érdemes a feljegyzésre. Apja, sőt nagyapja is kőműves volt: házakat, csatornákat építettek, a mesterség minden csínja-bínja apáról fiúra szállt. A mérnökkel folytatott vita sok olyan kérdést érintett, amelyben ezek a helyi tapasztalatok ütköztek a körzet adottságaival kevésbé ismerős szakember könyvtudásával. A felszabadulás előtt a körzet olyan szegény volt, hogy a kőműves szakma egymagában nem adott megélhetést. Sokszor egyszerűen nem volt munka, és ilyenkor Lu napszámban kereste kenyerét, amely bizony nagyon szűkös volt. A hatalmas csatornaépítés, amelynek vezérkarába a járási bizottság bevonta, nyilvánvalóan felgyújtotta, magával ragadta a kőműves képzeletét. Lu még ma is az építkezésen dolgozik és munkapontjait mindmáig az a kommuna fizeti, amelyhez tartozik. Ha az államtól kapna rendes fizetést, az jóval magasabb

lenne, mint jelenlegi javadalmazása A másik hős Vang Hszü, a Lin járási Tung Fang (Keleti Szél) népi kommuna Lu Hszi nevű termelőbrigádjának tagja. A kommuna földjei és a csatorna között egy domb emelkedett Alagutat kellett fúrni Kiszámították, hogy ha a több mint három kilométer hosszú föld alatti utat a két végén kezdik el fúrni, évekig tart elkészítése. Elhatározták, hogy 34 aknát fúrnak a tervezett útvonalon (a legmélyebb 62 méter mély) és így egyszerre 68 munkahelyen 1300 ember dolgozhat az alagút építésén. A talaj laza volt, gyakran beomlott: Vang feladata volt a biztosítás. Ez volt a legveszedelmesebb munka, a boltozatról gyakran estek rá súlyos kövek A 43 éves férfi arcán feszültség ég. Igen, hétszer is megsérült, többször is azt hitte, hogy már nem menekülhet Egy ízben, meséli, éppen a mélyben dolgoztak, amikor omlani kezdett a föld. Harmadmagával bennrekedt egy kis üregben. Úgy érezte, ez a vég A

karbidlámpák fénye egyre halványabb lett Vang maga mellé húzta a két sápadt fiatalembert és meséli most Mao Ce-tung szavait idézte: „Aki a népért hal meg, annak halála súlyosabb, mint a Taj-hegy.” Ekkorra azonban a mentők áttörték az omlást Előreengedte a két fiatalt és ekkor újra lezúdult a föld, Vang lába megsérült. Végül is kimentették, és ő folytatta munkáját Különböző módszereket dolgoztak ki az omlások előrejelzésére: például a földhasadékokat papírral ragasztották le, és ha a papír elszakadt, gyorsan a felszínre menekültek, mert ilyenkor omlott be a leggyakrabban a boltozat. És, fűzi hozzá Vang, az építők csak saját erejükre támaszkodtak, nem kértek támfát az államtól. Az egész alagútépítkezésen, ahol 1300 ember dolgozott a mélyben, kezdetben összesen 170 támfával rendelkeztek. Kérjenek? Mi lenne tiltakoztak az építők Vang szerint , ha mindenki mindent az államtól kérne? Önerőre kell

támaszkodni, nem kell visszariadni sem a nehézségektől, sem a haláltól. Vang tehát az a hős, aki az „önerőre való támaszkodás” tételét testesíti meg, még ha ez saját életének kockáztatásával is jár. És ez a másik tétel: nem félni a haláltól Az acélos lány Han Jung-ti a harmadik mintakép. 26 éves fiatal lány 1966-ban, amikor a csatorna vizét a kommunába vezető alagút építése megkezdődött, adja elő történetét Han, az „acélos lány”, ő is jelentkezett, de kérelmét visszautasították. Csak férfiakat vettek fel a munkára A lányok felháborodtak, elvégre Mao elnök azt tanítja, hogy amit a férfiak el tudnak végezni, azt a nők is képesek megcsinálni. Végül a vezetés jóváhagyta egy 12 tagú lány „rohamcsapat” megalapítását Kezdetben az alagút sötétjében nem láttak jól, melléütöttek, sok volt a kézsérülés. A férfiak ugratták őket: „Ha a ti kezetekben van a kalapács és mi tartjuk a vésőt,

meddig élünk?” A brigád néhány tagja elbátortalanodott, sőt maga Han is „ingadozott”. Ekkor azonban, halljuk újra, a hősökre gondolt, akik nem riadtak vissza a megpróbáltatásoktól A lányok szabad idejükben gyakorlatoztak a vésővel meg a kalapáccsal, és hamarosan úgy megtanulták a szakmát, hogy a férfiakkal is versenyre keltek. Han Jung-ti volt az első nő, aki önállóan robbantott az építkezésen. A történet nem nélkülözi a drámai elemet, öt lyukban kellett meggyújtani a kanócot. Han jól elleste a szakmai fortélyokat a férfiaktól, akiknek addig csak asszisztált. Könnyen meggyújtotta az első zsinórt, a másodikat, a harmadikat! Ekkor azonban már úgy érezte, hogy rengeteg időt használt fel, egy örökkévalóság óta van a mélyben. Rémülten lángra lobbantotta a negyediket, aztán nem bírta tovább: jelt adott, hogy húzzák fel. A detonáció után mindenki gratulált a lánynak, ő azonban egyre jobban szégyenkezett, és

végül bevallotta, hogy csak négy zsinórt gyújtott meg, mert Liu Sao-csi „túlélési elméletének” befolyása alá került, és megijedt. Kérte, hogy újra bocsássák le az ötödikhez Lent, halljuk az elbeszélést, még gomolygott a füst, de ő vakon is kitapogatta az ötödik lyukat, és végül is sikeresen teljesítette a feladatot. (A történetben csak az nem érthető, hogyan engedhették le a mélybe Hant alig néhány perccel az előző négyes robbantás után, mikor még nem oszlott el a füst.) Az első sikerek után a női brigád 34 főre növekedett, és fontos részt vállalt az építkezésben. Az emberek mondja Han a „Mao Ce-tung eszméivel felfegyverzett acélos lányok brigádjának” neveztek bennünket, de ha összehasonlítjuk magunkat a tacsaji „acélos lányok brigádjával”, akkor bizony nem sokat tettünk. (Tacsaj az a „nagy termelőbrigád”, amely az egész kínai mezőgazdaság példaképének számít a legismertebb

mintaközösség egész Kínában.) Lu és Vang ma is a csatornamunkálatokon dolgozik, de Han visszatért a maga „nagy termelőbrigádjába”, újra ott hajladozik a földeken. Az alagútfúrás életének egyik epizódja csupán A hősiesség nem a férfiak kiváltsága, mondja Han története, s amikor feláll az asztal mellől, még jobban meglepődünk. Az „acélos lány” alacsony és karcsú, talán még 150 centi sincs Mint egy gyerek Micsoda belső erő éghetett ebben a lányban, hogy versenyre kelt a férfiakkal életének ebben a nagy kalandjában, farkasszemet nézve a lesújtó kalapáccsal, az ingatag támfalakkal, a dinamit felé kúszó lángokkal, a halállal? Mi ad erőt ezeknek az embereknek? Mao mondásainak ismételgetése talán formába öntheti saját érzéseiket és törekvéseiket, de pusztán felhívásokkal csak a kínai propagandalapok magyarázhatják tetteiket. Amikor azonban a hősök múltjáról hallunk, olvasunk, sokmindent megértünk.

Jen Jang-cseng családjának annakidején nem volt semmije, még ennivalót sem tudott adni a kisfiúnak. Jen csak úgy maradt életben, hogy anyja talált egy juhot, amely tejével táplálta. Vang Hszü anyja éhen halt, két lánytestvérét eladták, ő maga gyermekkorában koldulni kényszerült. Han Jung-ti gyerekkorában, 1959-ben olyan szárazság pusztított a járásban, hogy tizenkét kilométernyi távolságból kellett hoznia a vizet mindennap. Lu Jing, a kőműves sokszor jutott olyan helyzetbe, hogy napszámban kellett dolgoznia a földeken, hiába volt szakmája. Ez a múlt, ezek a megpróbáltatások edzették ezeket az embereket, akik oly dühödt rohamot indítottak a sziklák, az elemek ellen, hogy az életveszélytől sem riadtak vissza. A politikai apparátus utat mutatott ennek a cselekvésre, változtatásra felgyűlt energiának. Itt, ebben a járásban oly régi volt a szomjúság, hogy az emberek eltökéltsége még a hozzánemértés kudarcait, az első,

délibábokat kergető terv összeomlását is túlélte. A teljes árat nem ismerjük, de a csatorna áll. Lin járás, amely korábban évi 10 ezer tonna „gabonabehozatalra szorult”, most évi 20 ezer tonnát ad el az államnak, és a hajdani szomjas falvakban ma a gyerekek nyitva felejtik az utcán a vízcsapot. Senhszi, avagy az 1971-es horizont Kínában a legegyszerűbb tények sem olyan egyszerűek. Például: hol is van Hszian? A kínai meghatározás szerint az északnyugat-kínai Senhszi fővárosa. Ám Pekingtől csaknem ezer kilométert repültünk délnyugatnak, míg odaértünk. Közös kiránduláson a „pingpong-diplomácia” idején Ha egy óriás körzőt szúrnánk le Hszianban, Senhszi tartomány fővárosában, és 800 kilométeres nyílással körívet húznánk, mindenütt Kínát szántaná a képzeletbeli vonal: keletre a termékeny síkságot, délre a belső-kínai „vörös medencét”, nyugatra már csaknem a Tibetet szegélyező hegyláncolatokat,

északra a Góbi-sivatagot. Az északkeleti és az északnyugati határ, nagyobbra nyitva a körzőt, még mindig egyforma messze van Hsziantól. Csábító lenne azt mondani, hogy Kína közepén járunk, de persze ez sem lenne egészen igaz. Mindenesetre mélyen benn Kínában, az ország szívében. Ott, ahonnan a kínai civilizáció eredt És ha Jenant is hozzávesszük, azt is elmondhatom: az ország egyik legszegényebb, a természettől korántsem elkényeztetett vidékén, ahol az emberek jó része ma is barlangokban él. Csoportunk már összetételében is tükrözte a „kulturális forradalom” és a „pingpong-diplomácia” utáni változást. Nem csupán a pekingi állandó tudósítók kerekedtek fel, velünk tartott egy népes társaság az északamerikai kontinensről is A kanadai CBS TV-társaság négytagú forgatócsoportja mellett expedíciónkban részt vett Robert Keatley, a Wall Street Journal munkatársa, feleségével, valamint Mrs. Topping, a New York

Times Pekingben tartózkodó szerkesztőjének felesége (férje, Seymour Topping, a Pentagon titkos iratainak publikálásával kapcsolatos fejlemények miatt maradt a kínai fővárosban). Az állandó tudósítók csoportjával utazott a TASZSZ hírügynökség két munkatársa is. A népi Kína története óta először fordult tehát elő, hogy szovjet és amerikai újságírók együtt járták az országot. Utazásunkon érthető módon így csak erősen tompított formában találkoztunk a kínai propagandában különben mindennapos kirohanásokkal, amelyeknek célpontja a pekingi nyelvezet szerint „a két szuperhatalom”, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A feliratok „a világ népeinek nagy egységét” éltették. A „nagy egység” jelszó a kínai politika elengedhetetlen fontos eszközévé vált 1971 tavaszán: a „pingpongdiplomácia” és a csoportos országjárás egyaránt nélkülözhetetlenné tette. Így lépett elő a szemüveges, magas,

szőke, diákos Robert Keatley az amerikai nép képviselőjévé, így utazhatott együtt a Wall Street Journal munkatársa az észak-vietnami és a dél-vietnami, sőt az albán tudósítóval. A protokollban persze a vendéglátók megőrizték a barátok sorrendjét: Jüan Lu-lin, a Külügyminisztérium sajtóosztályának helyettes vezetője a tolmácsokkal, orvosokkal, kísérőkkel együtt csaknem negyven tagú expedíció főnöke minden látogatásunkkor először az albán, majd a koreai, az észak- és a dél-vietnami, meg a kubai tudósítót mutatta be, aztán következtek, vegyesen, a többiek. A legtöbb gyakorlati gondoskodás viszont az amerikai újságírókat övezte, akikkel többnyire a legfőbb helyi vezetők beszélgettek. (Az amerikai újságírókat közvetlenül a hsziani és jenani látogatás után Csou En-laj is fogadta, mintegy Nixon meghívásának előjátékaként.) S ha már az utazás körülményeiről írok, hadd említsem meg, hogy a

szervezés igazán sima és zökkenőmentes volt, a vendéglátók mert a Külügyminisztérium vendégei voltunk valamennyien igyekeztek mindenki számára biztosítani a maximális kényelmet, kielégíteni minden egyéni kívánságot. Amikor Jean Leclerc, az AFP tudósítója, aki egy inggel indult a tíznapos útra, Hszianban rádöbbent, hogy az északabbra fekvő Jenanban ez az öltözék nem lesz elegendő, s az áruházban sem talált megfelelő méretű ruhát, a sebtében kihívott szabók egyik napról a másikra szabtak méretére vászonöltönyt. (A szabó kérdése: „Olyan fazonra gondol, mint Csou Enlajé?”) Jean Leclerc-en kívül még egy hírlapíró hordott kínai vászonzubbonyt: Robert Keatley. A múlt változásai Jenan látképét Kínában mindenki ismeri. Folyó, szélesen elterülő mederrel, lapos, hosszú híd, a háttérben meredek domb, rajta karcsú pagoda. Láttam képeslapon, elefántcsontból kifaragva, kollázsból, kőberakásból, üveg

alatt parafából, festményen, domborműn. Sárgás hegyek, oldalukon barlangok bejáratai Jenan „a forradalom felszentelt helye”. Most ott állunk a folyó partján. A víz néhány erecskében folydogál odalenn, asszonyok mossák a ruhát a híd lábánál, a mederben kavicsot bányásznak. Az úton álmosan baktatnak a szamárfogatok Aztán nótaszó hallatszik, vöröszászlós menetoszlop tűnik fel messziről jött férfiak és nők , hogy bekanyarodjék a város főutcájának egyik díszes kapuján. Bent az udvaron elhaladnak a fiatal Mao óriás arcképe alatt és eltűnnek a lépcsőkön, amelyek felfelé visznek a Főnix-hegy oldalán. Mikor a hsziani incidens után a Hosszú Menetet megjárt Vörös Hadsereg bevonult Jenanba, a Főnix-hegy oldalán rendezték be Mao első barlang-rezidenciáját. A barlang ma múzeum, akárcsak a másik három, ahol a jenani évek alatt 1937-től 1947-ig élt. (A hsziani incidens során a kommunistaellenes hadjáratokba belefáradt

Kuomintang-tábornokok 1936 decemberében letartóztatták Csang Kaj-seket, később azonban nem utolsósorban a kommunisták közbelépésére szabadon bocsátották. Az incidenst követően a Csang vezette nankingi kormány és a kommunista párt között tárgyalások kezdődtek egy Japánellenes egységfront létrehozásáról, és egy időre megegyezés jött létre a két erő között, ami lehetővé tette a jenani bázis megszilárdítását). A „kulturális forradalom” kezdetén Jenan a vörösgárdisták országos zarándokhelye lett. Tízezrével érkeztek vasúton Hszianba (a vörösgárdisták ingyen utazhattak akkoriban), majd részben autóbuszon, részben gyalog indultak a tartományi székhelytől 300 kilométerre levő kisvárosba. Néhány hónap alatt 600 000 látogatója volt Mao barlangjainak. Előfordult, hogy egy napon 70 000 ember érkezett Jenanba, amelynek lakossága összesen 40 000 fő. A vörösgárdisták számára ideiglenes táborokat rendeztek

be, külön konyhákat állítottak fel A „kulturális forradalom” árhulláma azóta elvonult. A városnak 1970-ben 200 000 látogatója volt, köztük néhány száz külföldi. A barlangokban, múzeumokban, kiállításokon, történelmi nevezetességű helyeken évente 200 000 ember hallgatja meg a jenani évek történetének 1971-es változatát. 1971-es változatról van szó, ezt a kiállítások vezetői is hangsúlyozzák, hiszen a jenani évekről szóló korábbi ismertetőt, amely még a ma megbélyegzett Liu Sao-csi szerepéről is elismerően, sőt rendkívül elismerően emlékezett meg, természetesen kivonták a forgalomból. A régi útmutató átírását még nem fejeztük be, de igyekszünk július 1-ig a párt alapításának 50. évfordulójáig kidolgozni az új szöveget. Ez a szöveg feltehetően azon a cikken alapul, amely az évforduló alkalmából jelent meg a három vezető kínai lap hasábjain: a cikk szerint a párt mindig sikereket ért el,

amikor Mao Ce-tung vonalát követte, s mindig kudarcot vallott, amikor eltért attól. Mi Jenanban nem láttuk Jenan történetének írásos változatát csak a szóbeli magyarázatot hallottuk. Ebbe a történetbe Mao mellett kevesen kerültek be pozitív hősként, viszont annál többen szerepeltek benne mint elhajlók. Nem a múlt búváraként látogattam Jenanba, de a történelemlátás változása a jelenkori politikára is jellemző. A jenani évek jelentősége tagadhatatlan a kínai forradalom történetében. Amikor a kommunista párt 1921-ben alakult szövetsége a Kuomintanggal Csang Kaj-sek véres árulása után 1927-ben összeomlott, amikor a városi munkásfelkelések ezt követő stratégiája kudarcot vallott, amikor 1934-ben a Kuomintang felszámolta a dél-kínai Csianghszi tartományban megalakult szovjetköztársaságot, a Vörös Hadsereg a legendás, nyolcezer kilométeres Hosszú Meneteléssel visszavonult a Kuomintang elöl, és a Senhszi tartományi

forradalmi bázison szervezte újjá erőit a japánok elleni harcra, és végső soron az egész ország felszabadítására. A Vörös Hadsereg először Paoan térségében állomásozott, majd, amikor a hsziani incidens nyomán megegyezés született Csang Kaj-sekkel a japánok elleni közös harcról, 1937 elején bevonult Jenanba. Az északi kommunista haderőkből megalakult a Negyedik, a déliekből pedig a Nyolcadik Hadsereg. Ezek az erők a Kuomintang keretében, de szervezeti önállóságukat megőrizve, harcoltak a japánok ellen, s éppen azért váltak a második világháborúban elszenvedett japán vereség után képessé arra, hogy a kiújuló polgárháborúban a számszerű fölényben levő kuomintangisták fölött is győzelmet arassanak, mert ők küzdöttek a legkövetkezetesebben a nemzeti célokért, az idegen megszállók ellen. A párt vezetői tehát (1936-tól 1948-ig) 13 évet töltöttek Észak-Senhsziben, ebből tízet Jenanban. Ezekben az

években vált a párt nemzeti erővé, ezekben az években kovácsolódott ki vezető gárdája, s ebben az időpontban ismerték meg az egész országban a mozgalmat. De ha a mai magyarázatokat hallgatjuk a jenani múzeumokban és barlangokban, az akkori hősök többségéről vagy nem hallunk, vagy csak hibáikat említik. Az, hogy a múlt mai ismertetéséből hiányoznak a Vörös Hadsereg olyan vezetői, akik később különböző okokból szembekerültek Mao Ce-tunggal, nem meglepő. Peng Tö-huaj, aki kezdettől fogva az egyik legfőbb katonai vezető volt, s aki később a Koreában harcoló kínai önkéntesek parancsnoka és hadügyminiszter lett, majd a „nagy ugrás” után bírálta a vezetést, és ezért elvesztette minden posztját, már régóta kimaradt a forradalom hivatalos krónikáiból. Ho Lungot, a forradalom másik híres tábornokát a „kulturális forradalom” idején kezdték bírálni a vörösgárdisták, nem lepődtünk meg hát, hogy róla sem

hallottunk. Liu Sao-csi a jenanai években a párt második legfontosabb vezetője volt, s amikor a japánok fölött aratott győzelem után Mao Ce-tung elutazott Csungkingba, hogy Csang Kaj-sekkel tárgyaljon, ő vette át Mao távolléte idejére az irányítást Jenanban. A mai magyarázatok szerint Liu már a jenani napok idején „áruló volt, aki befurakodott a párt soraiba”. A „kulturális forradalom” előtti látogatóknak még elmondották, hogy Liu Sao-csi barlangja közvetlenül Mao Ce-tungé mellett volt, s nem csupán azt említették meg, hogy Mao 112 olyan cikket írt a jenani periódusban, ami később bekerült válogatott műveibe, hanem azt is, hogy Liu Sao-csi itt írta a Hogyan legyünk jó kommunisták? című könyvet. Ezt a könyvet a „kulturális forradalom” során „ellenforradalmi méregnek” minősítették, bár az ország vezetőinek egész nemzedéke tanult belőle. Magától értetődik, hogy a párt vezetői gyakran ítélték meg

eltérő módon az adott helyzetet és a konkrét alternatívákat, ma azonban ezeket a vitákat úgy idézik, mint az árulás bizonyítékát. A mai magyarázat szerint például Liu Sao-csi „árulását” bizonyítja, hogy amikor Mao Ce-tung Csungkingban tárgyalt Csang Kaj-sekkel, Liu utasította a csapatokat, hogy kerüljenek minden összetűzést a kuomintangista erőkkel. Mao ezzel szemben Csungkingból utasítást küldött, hogy ha a Kuomintang provokál, fel kell venni a harcot. A párt központi bizottságának jenani épületében, ahol a párt VII. kongresszusát tartották, a küldöttek egykori padsoraiban helyet foglalva a látogatók mindenesetre elgondolkodhatnak a múlt változásain. Útikalauzunk három felszólalást idéz: az első Mao Ce-tungé, a másik Lin Piaoé (Lint ezen a kongresszuson választották a központi bizottság tagjává), a harmadik Csou En-lajé. A párt szervezeti szabályzata, amelyet itt fogadtak el, a párttagok kötelességévé tette

a „marxileninimaocetungi eszme” tanulmányozását. Liu Sao-csi hallhatjuk ezen a kongresszuson „vörös zászlót emelt a magasba, hogy szembeszálljon a vörös zászlóval” (Liu volt ugyanis az új szervezeti szabályzatról szóló beszámoló előadója, ő hívott fel Mao eszméinek tanulmányozására). A kongresszus másik fontos beszámolójáról, Csu Te főparancsnok katonai helyzetjelentéséről egyáltalán nem történik említés. Csu Te 1927-től a Vörös Hadsereg főparancsnoka volt látogatásunk idején is tagja a párt politikai bizottságának, de a magyarázatokban egyszer sem esik szó róla, s ugyanúgy nem szólnak jenani kalauzaink a párt vezető szerveiben képviselt más veteránokról, akiknek pedig már a jenani időkben is jelentős szerepük volt. A Jenanba látogató külföldi újságírók természetesen nem ezekben a múzeumokban hallottak először a kínai forradalom történetéről, vezetőiről: elég fellapozni egyetlen korabeli

beszámolót (mondjuk Edgar Snow híres könyvét, amelyből nem csupán külföldiek, hanem annak idején kínaiak milliói is ismerkedtek a kínai forradalom vezéralakjaival), vagy bármilyen 1966 előtti kínai hivatalos kiadványt, hogy az eltűntek nyomára bukkanjanak. Így végül Jenanban is megemlékeztek néhányukról. Amikor például az újságírók kérdéseiből világossá vált, hogy meglepőnek tartják Csu Te jenani szerepének elhallgatását, az utolsó kiállítási teremben az egyik kísérő külön felhívta a figyelmet: Lám, abban a vitrinben egy olyan korabeli parancs látható, amelyet Csu Te írt alá. Az ott Csu Te aláírása. Amikor megkérdezzük, az ország mai vezetői közül ki volt Jenanban, akkor azért felsorolják a politikai bizottság néhány tagját. Útikalauzaink jól ismerik Jenan történetét; sokan közülük nem csupán tanulmányozták, hanem át is élték. A látogatók többsége azonban aligha tesz fel ilyen kérdéseket,

aligha érdeklődik az iránt, ki ült a VII. kongresszus elnökségének székeiben Mao mellett, ki volt a főparancsnok és mi volt a mai vezetők akkori szerepe. A Kínai Kommunista Párt fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából publikált terjedelmes cikk, amely a történelem akkori legújabb feldolgozásának tekinthető, csupán Mao Ce-tung szerepéről szól, és Lin Piaót említi még, mint Mao tanításainak letéteményesét. Jenanban Csou En-laj és Kang Seng képe is látható; a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának öt tagja közül tehát négy szerepel. Az ötödikről, Csen Po-táról ezt a választ kapják az érdeklődő tudósítók: „Akkoriban nem töltött be jelentős szerepet.” Ez ugyan igaz, de hiányát alighanem az is magyarázza, hogy 1970 nyara óta Csen Po-ta, aki a „kulturális forradalom” egyik legfőbb vezetője volt, egyszerűen eltűnt a közéletből, semmiféle említés nem történt róla. Még azok az egy-két

évvel ezelőtt készült fényképek sem láthatók többé sehol (pedig korábban mindenütt találkozni lehetett velük a nyilvános parkokban felállított táblákon), amelyeken Csen funkciójából következően jelen volt. Ha egy vezető eltűnik a jelenből, eltűnik a múltból is. Ha ellenségként tartják számon, neve fennmarad: útikalauzaink nem csupán Liu Sao-csi nevét emlegetik sűrűn, de más vezetőket is, akik szembefordultak Mao Ce-tung vonalával. Ha azonban politikai súlyát veszti el, egyszerűen kimarad a hivatalos történelemből Nevét akkor kapja vissza, amikor végül is nyilvánosan megbélyegezték mint Csen Po-tát Mao pártjának 1973 augusztusában titokban megtartott tízedik kongresszusán. A jenani szellem Ennyiben a jelen portréja a múlt, ahogyan Jenanban bemutatják. A kortársak emlékezete tovább hadakozik a barlangokban, amelyeket rég elhagytak egykori lakóik. De Jenan nem csak ebben ad kulcsot napjainkhoz. A barlangok korszaka

már két és fél évtizednyi távolba tűnt minden küzdelmével, vitájával, reményével, megpróbáltatásával és hősiességével, de az ország vezetőinek gondolkodásában ma is él, ma is visszatér, ma is hivatkozási alap, ma is politika. Kína irányítóinak döntő tapasztalatai erre az időszakra esnek, s amikor mai cselekvésük rugóit keressük, ez a látogatás sok mindent megmagyaráz. Jenani tartózkodásunk második estéjén műsort mutattak be csoportunk tiszteletére. A program első száma táncjelenet volt: „Jenan lakossága üdvözli Mao elnök táviratát.” Fiatal férfiak és nők kavarogtak a színpadon, amikor megérkezett a hírvivő, magasan a feje fölé emelve a táblát, amely a távirat szövegét jelképezte. A táncosok magasba emelt karral, ujjongva fogadták az üzenetet, a lányok boldogan pörögtek, a férfiak kört formálva ünnepeltek. A táviratot, mióta a „kulturális forradalom” idején újra közzétették, az egész

ország lakossága ismeri. Amikor 1949-ben Mao Ce-tung kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, Jenan lakossága is üdvözletét küldött neki. Mao válaszolt, megköszönte a jenaniak figyelmét, majd hozzáfűzte: Remélem, hogy az ország minden forradalmi dolgozója mindig igazodni fog a kemény harc és az egyszerű életmód stílusához, amelyhez a Jenanban és a Senhszi-Kanszu-Ninghszia határterületen élők több mint egy évtizeden át tartották magukat. Az „egyszerű életmód” jelölésére használt kínai szó tulajdonképpen többet jelöl az „egyszerűnél”: igénytelen, áldozatos, szerény életmódról van szó, ami a jenani időkben szükségszerűség volt. Jenanban a forradalom több mint egy évtizeden keresztül a kettős ellenség, a japánok és a Kuomintang gyűrűjében küzdött létéért. Volt úgy, hogy csak az egyikkel kellett harcolnia, volt úgy, hogy mindkettővel Ez az ország egyik legszegényebb része: a kopár löszvidék más

körzeteknél is jobban ki van téve az időjárás viszontagságainak. A Jenanban élő kommunisták nem számíthattak másra, csak önmagukra, ahogy ma mondják, „önerőre támaszkodtak”. A jenani kommunista vezérkart hol a japán repülőgépek bombázták, hol a „szövetséget” minden lehető eszközzel szabotáló kuomintangisták vonták blokád alá, még a japánok ellen vívott háború napjaiban is. Jenanban a „kemény harc” és a „kemény munka” nem volt frázis A forradalom elbukott volna, ha harcosai nem így élnek. A japánok ellen vívott háború napjaiban mégis az egész országból érkeztek a hazafiak Jenanba. Százak, ezrek, tízezrek indultak Kína legtávolabbi pontjairól, vonaton, gyalog, át az ellenséges blokádon, dacolva a veszélyekkel, mert tudták, hogy csak a kommunisták harcolnak következetesen a japánok ellen és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásáért. A Csang Kaj-sekkel kötött hsziani megállapodás alapján a

Nyolcadik Hadsereg Hszianban összekötő irodát nyitott: ez hangolta össze a kommunista és a kuomintangista erők japánellenes harcát. Az iroda (amelyet látogatásunk során szintén megtekintettünk) a körülötte nyüzsgő kuomintangista kémek százai ellenére is minden nap tucatjával igazította útba a Jenanba igyekvőket, elmagyarázva, hogyan játszhatják ki a csangkajsekista blokádot, milyen utakon juthatnak el a forradalmi támaszpontig. A jenani múzeumban láthattuk a korabeli felvételeket, amelyek azokat a fiatal férfiakat és nőket örökítették meg, akik a nehézségeket legyőzve, hátukon kis tarisznyájukat cipelve, végül is megérkeztek Jenanba. Ezek az emberek ma, ha nem estek el a harcokban, vagy nem vesztették el posztjukat a „kulturális forradalomban”, vezető tisztségeket töltenek be Kínában. A folyóparti kisvárosban, a barlangokban, tucatnyi tanfolyamon, főiskolán, kurzuson neveltek tudatos forradalmárt az érkezőkből, akik

batyujuk mellett csak elszántságukat hozták. Jenannak talán 30 000 lakosa volt, mielőtt a forradalom fővárosává fejlődött volna: azokban az években népessége százezerre nőtt. (Ma ismét csak negyvenezren élnek falai között) Az újonnan érkezőknek először ásót adtak, hogy barlangot vájjanak maguknak. Az egyik felvétel páratlan jelenetet örökít meg: a „japánellenes egyetem” hallgatói egymás mellett ássák barlangjaikat a hegyoldalban. Számottevő ipar nem volt ezen a területen, a forradalmároknak maguknak kellett gondoskodniuk mindenről. Nem volt papír: a hadseregben mégis írni tanították a katonákat. Kis serpenyőbe homokot öntöttek, bottal karcolták rá az írásjeleket Ha a serpenyő betelt, összerázták a homokot. Nem volt tus: egy növény gyökeréből maguk készítettek Fegyvereik jó részét is maguk gyártották, a primitív műhelyekben kézigránátokat fabrikáltak. Jenanban mindenkinek gondoskodnia kellett saját

élelmezéséről. A központi bizottság hajdani épülete mellett ma néhány kis parcellát lehet látni: ezeket akkoriban a központi bizottság tagjai, a párt és a hadsereg vezetői maguk művelték. Utolsó jenani esténken hallhattuk Liu Cao-paj elbeszélését a nannivani katonákról. A 75 éves „forradalmi veterán” a környék parasztjainak szokása szerint, fehér törülközőből font turbánt feje fölé, s akkor sem jött zavarba, amikor a kanadai tévések egy méterről filmezték. A forradalmi években Liu Cao-paj a központi bizottság védelmére beosztott 359-es brigád katonája volt, s részt vett a nannivani kampányban, amelynek során a kietlen természetet kellett meghódítani. Nannivanban, a jenani felszabadított terület déli részén csak pusztaság volt akkoriban. Rajtunk kívül csak isten madarai jártak arrafelé. Nem voltak barlangok, nem voltak házak A katonák szuronyaikkal ástak maguknak szállást, maguk készítették

munkaeszközeiket, vagy maguk szerezték a szerszámokat. Fákat vágtunk ki, koporsót készítettünk belőle. A koporsókat eladtuk a piacon, az árukból pedig megvettük, amire szükségünk volt. (A koporsót Kínában nem akkor veszik meg, amikor valaki meghalt Minden ötvenen felüli parasztember ha módja van rá még életében beszerzi magának; legalábbis így volt ez a múltban.) Liu Cao-paj egységének katonái napi fél kiló búzát kaptak. Nem volt zsákjuk, amiben a fejadagot elhozhatták volna: végül is összekötött szárú nadrágokban szállították. Szűkösebb időkben még ennyi sem jutott: ilyenkor vadnövényeket ettek. Só helyett növények hamuját szórták a levesbe A katonák maguk termeltek gyapotot, maguk fonták és szőtték meg, s maguk is festették növényi gyökerekből készült festékkel: az egyenruhák így természetesen meglehetősen tarkák voltak. Óránk a Nap volt: amikor felkelt, dolgozni kezdtünk, amikor lement, abbahagytuk

A katonák versenyeztek, ki fordít több földet termőre. Az első évben a 359-es egység önellátóvá vált, a másodikban terméséből már a többi egységnek is jutott. Ma Kína minden részében lehet kapni Jenanról szóló képeslap-sorozatot. Az egyik fénykép Nannivan mai arcát örökíti meg: a hajdani pusztán rizst ültetnek a parasztok. Három évtizeddel ezelőtt az ellenség gyűrűje kényszerítette az embereket a társadalmi munkamegosztás szabályainak mellőzésére, az önellátásra, a legkegyetlenebb nélkülözések vállalására, a szüntelen kemény harcra, a nehézségek és a halál vállalására. Kína ma is szegény, nehéz körülmények között élő ország, ma is nagy erőfeszítésekre van szüksége, hogy behozza történelmi lemaradását, de Jenan óta hatalmas utat tett meg, a jenani körülményektől messze van már. Ám a jenani jelszót, amely szerint „nem szabad félni sem a nehézségektől, sem a haláltól”, ma újra és

újra ismétlik Kínában. Jenanban magától értetődött, hogy a parancsnokok is földet műveltek, de Kínában ma is bonyolult rendszer gondoskodik arról, hogy a káderek, az értelmiségiek még a művészek is újra és újra fizikai munkát végezzenek. (Azt aztán, hogy ebben a gyakorlatban mennyi a kötelező, mennyi az önkéntes, hogy mennyiben van beleszólása maguknak a szóban forgó kádereknek, s hogy milyen szintig általános a fizikai munka követelménye, a kívülálló már nem mérheti fel.) Jenanban természetes volt, hogy mindenki mindent maga csinált saját szükségleteinek kielégítésére, de Kínában ma is azt hangoztatják, hogy az egyes katonai, ipari, mezőgazdasági egységek minél kevésbé kapcsolódjanak be az országos gazdasági munkamegosztásba, „önerőre támaszkodjanak”, tehát a kommunák maguk létesítsenek ipart, a gyárak munkássága és a katonaság maga termelje meg élelmiszerét. Jenanban a körülményekből, a

háborús viszonyokból adódott, hogy a legszervezettebb erő, a hadsereg vezetett a termelési kampányban. De a hadsereg a mai Kínában a békés építés körülményei között is kulcshelyzetbe került a „kulturális forradalom” nyomán, s a kínai társadalom megszervezésében sok elem a katonaságtól ered. Magától értődik, hogy a jenani évek nem minden vezető gondolkodására hatottak ilyen erővel, nem minden vezető kívánta a győzelem után, a szabad élet körülményei között is folytatni az akkori gyakorlatot. Ezek a vezetők azonban a „kulturális forradalom” vesztesei lettek. Azok számára, akik ma irányítják az országot, a „jenani szellem” a jelszó. Jenan ezért nemcsak a kínai forradalom múltja, hanem bizonyos értelemben Kína jelenének is részévé szeretnék tenni. Lin Piao bukása után valamivel ritkábban hivatkoznak a „jenani szellemre” de az mindmáig része a mai Kína arculatának. Az ősembertől Konfuciuszig

„A kulturális forradalom” első éveiben csak a tagadás szelleme érvényesült; ami nem felelt meg a „proletár forradalmi vonalnak”, azt elvetették. Mivel ez, mint láthattuk, szinte minden szellemi termékre vonatkozott, a következmények nem sokáig várattak magukra. Az iskolákban nem volt mit tanítani, a régi könyvek használhatatlanokká váltak. A „kulturális forradalom” politikai csatározásai közepette nem is mert senki vállalkozni arra, hogy kidolgozzon valamiféle új politikát a szellemi örökség értékelésére, a történelem ábrázolására. A humán tárgyak művelői inkább hallgattak Jellemző a történelemszemlélet válságára, hogy egyetlen „forradalmi mintaopera” sem játszódik a harmincas évek előtt, s így ma minden olyan alkotás, amely Kína színpadaira kerül, közvetlenül dicsőíti Maót. Senhszi tartományban először lehettünk tanúi egy új történelemszemlélet kialakulásának. Az előző egy-két

esztendőben, a viszonyok konszolidálásával párhuzamosan, a szellemi élet szféráiban is igaz, minden különösebb propaganda nélkül, szinte titokban megindult a mozgás. Az egyetemeken sorra megkezdődött az oktatás, a humán szakokon is új tananyagot dolgoztak ki, amelybe belevehették a történelmi-irodalmi műveket. A pekingi könyvesboltokban újra forgalomba kerültek Kuo Mo-zso történelmi munkái, amelyek a kínai nép eredetével és az ősi leletekkel foglalkoznak tehát a régészet is visszanyerte jogait. Hszianban két páratlanul érdekes múzeumba vitték el csoportunkat, s ezek a múzeumok nyitva álltak a kínai látogatók előtt is. Ötezer évvel visz vissza a múltba a Panpo újabb kőkorszakbeli falu életét ismertető kiállítás. 1953-ban egy gyár alapjait ásták, amikor a munkások a földtörmelékben régi cserepekre és megsárgult csontokra bukkantak. A kihívott tudósok lázba jöttek: neolitikus falu volt a mélyben. A gyár

építését leállították, régészek lepték el a dombos terepet. 1957-ig tartott az ásatás, 1958-ban a település feltárt része fölé tetőt húztak, és így a világ egyik legjelentősebb múzeumát hozták létre, s fűzzük hozzá: az egyik legérdekesebbet is. Az őskori településből csak a házak keményre döngölt alapzata maradt meg, de néhány földkunyhót a leletek alapján restauráltak, hogy a látogatók számára érzékeltessék a település eredeti képét, életét. A vázákat ott állították fel, ahol megtalálták őket. Ötezer esztendővel ezelőtt tűz ütött ki az őskori falu egyik házában, majd átterjedt a szomszéd épületre is A lakók elmenekültek, és a régészek így tudták meg, hol álltak a köznapi használati tárgyak. A múzeum idegenvezetője a múlt regényét szüntelenül összekapcsolja a jelennel. Tízezer kőszerszámot találtunk az ásatás során. A világ minden népe ezt az utat járta meg, a primitívtől a

fejlett társadalomig Itt is láthatjuk, hogy a történelmet a dolgozó nép alkotja. Az őskori falut feltárva visszaadtuk a történelem alkotójának, a dolgozó népnek. Az őskori települést mély árok vette körül, védelmet nyújtva a vadállatok ellen. Az árok kiásásához hangzik a magyarázat az ősembereknek össze kellett fogniuk egymással, egyesülniük kellett a természet elleni harcban. A győzelemhez már akkor is elengedhetetlen volt az egység (A Kínában ekkor érvényben levő legfőbb országos jelszó, amely óriás betűkkel állt a Mennyei Béke Kapujának terén, így hangzott: Egyesüljünk még nagyobb győzelmek elérésére.) A gabonatárolásra használt mély árok előtt: Mint látható, már ekkor is a mezőgazdaság volt a gazdaság alapja. (A mai jelszó: A mezőgazdaság a nemzetgazdaság alapja, az ipar a vezető tényező) Az egyik régi épület alapozásán három sírhely nyoma látható. Ezeket a sírokat az elmúlt századokban

ásták; az emberek nem tudtak a mélyebben megbújó őskori településről. Az osztálytársadalom pecsétje az osztály nélküli társadalmon. A halotti urnákon kis lyuk bizonyítja: az ősember hitt a lélek halhatatlanságában. A lyukat a lélek számára hagyták, hogy legyen hol távoznia. Nem kell elutasítani a múlt tényeinek tudomásulvételét, de rá kell mutatni arra, hogy ezek a hiedelmek tévesek voltak, és le kell leplezni a reakciót, amely az ilyen legendák terjesztésével próbálta a későbbi korokban fenntartani uralmát. A múlt közvetlen aktualizálása keveredik vezetőnk szavaiban a kritikai-értékelő ismertetéssel. A szomszédos épületben kiállításon mutatják be a sírokban talált tárgyakat, szerepüket, jellegüket, sorra ismertetve a társadalom szervezetét, a kultúrát és művészetet, a technikai szintet. A vitrinekben, a kiállított tárgyak mellett képek illusztrálják az eszközök használatát. A kiállítást már a

„kulturális forradalom” után rendezték be, azaz pontosabban rendezték át, hiszen már korábban is volt itt hasonló bemutató. A régi elrendezés azonban Liu Sao- csi sötét revizionista vonalát tükrözte mondják házigazdáink, és a kapitalista restauráció ügyét szolgálta, nem pedig a dolgozók érdekét. A múlt nem állt a jelen szolgálatában, a látogatóknak csak a tárgyakat mutatták, nem az embert, csak a szakértőkre gondoltak, nem a tömegekre, a munkásokra, a parasztokra és a katonákra. A kiállítás újjárendezését hármas csoport irányította, részt vettek benne régészek és antropológusok, továbbá munkások, parasztok, katonák. A fő cél a közérthetőség volt. A bevezetés és a magyarázat egyszerű, mindenki megértheti belőle, hogy osztályok nem voltak mindig és nem is lesznek mindig. Régen halljuk minden a szakértők jóváhagyásától függött, most viszont a hármas csoport dönt. Régen a szakértők

ellenőrizték a kiállítást és a lelőhelyet, most a munkások, parasztok és katonák teszik ezt. A múzeum igazgatója, Csao Hszü-csang így foglalja össze a tanulságot: Amikor az újjárendezett kiállítást megnyitottuk, egy környékbeli parasztember elmondotta, hogy korábban pénzpocsékolásnak tartotta a régi falu fölé emelt hatalmas csarnokot, most azonban már meg tudja becsülni. Ötezer éve őseink egyesültek a természet ellen mondta ez a látogató , most a IX. kongresszus felhívásának szellemében szintén egyesülni kell még nagyobb győzelmek kivívására. A neolitikus falu matriarchális társadalmának üzenetét így tolmácsolják a „kulturális forradalom” szellemében a látogatóknak, vagy fordítva: így vetítik vissza a mai jelszavakat sok évezredes távolságba is. A panpói kiállításnak egy év alatt 150 ezer látogatója volt. A múzeum új ismertetője még nem készült el, a régit pedig kivonták a forgalomból. A hsziani

Kőerdő szintén a világ legérdekesebb múzeumai közé tartozik. A császárok parancsára 1090 óta gyűjtik itt a fontos szövegeket tartalmazó kőtáblákat, emlékoszlopokat: a régi kínai konfuciánus szövegek közül igen sok található meg a Kőerdőben, amely fölé 1963-ban új épületet emeltek, hogy megvédjék a páratlanul értékes történelmi-irodalmi-kulturális kincset az időjárás viszontagságaitól. A „kulturális forradalom” kezdetén ezt a múzeumot is bezárták, s 1970 őszén nyitották meg újra. Az ősemberek világának tapasztalataiból mint láttuk viszonylag egyszerű volt olyan tanulságokat levonni, amelyek megfelelnek a „kulturális forradalom” koncepcióinak. A klasszikus hagyományt őrző táblákat viszont már határozott fenntartással értékeli Lu Kui-lan muzeológus-történésznő, aki csoportunkat végigvezeti a sűrűn telerótt gránitoszlopok között. Ezek a feliratok összesen 650 000 írásjelet tartalmaznák:

főleg a feudális társadalom vallását, ideológiáját megtestesítő konfuciánus tanokat Kung Fu-ce régi kínai bölcselő tanításait ismertetik. Tartalmuk következésképpen igen mérgező. Ugyanakkor e szövegek egy részében megtaláljuk az első forradalmi törekvések filozófiai tükröződését, a rabszolgák első lázadásainak nyomát. Ezért meg kell tartanunk azt, ami pozitív és hasznos, és el kell utasítanunk, ami reakciós és káros. A régi kiállítás ellen részben itt is az a vád, hogy „nem volt eléggé érthető” a tömegek számára. (A táblák ókínai szövegét csak szakemberek tudják olvasni.) A múzeum a „kulturális forradalom” előtt „dicsőítette Kung Fu-ce eszméit”, amelyek a feljebbvalók szolgálatát, az egyéni helyzetbe való beletörődést hirdették, és szembeszálltak a forradalommal, magyarázza kalauzunk. Kung Fu-ce, vagy Európában ismertebb nevén Konfuciusz, valóban nem tartozott a forradalmi

filozófusok közé: konzervatív tanításai körül jegecesedett ki két ezredéven át a hierarchikus kínai társadalom épülete. Az a tétel azonban, hogy a feudalizmus körülményei között aktuális tanítása ma is „pusztító méreg”, amellyel kapcsolatban a „legnagyobb elővigyázatosság” szükségeltetik, alighanem azt feltételezi: a kínai látogatók a forradalmi évtizedek harcai után sem rendelkeznek szellemi védettséggel, s a mai hivatalos szemlélettel összeegyeztethetetlen eszmék puszta ismertetése is veszélyes. Megtekinthetők az olvashatatlan szövegek de sehol sem kapható fordításuk. A Kőerdő-múzeum központi alakja Kung Fu-ce, de ha szövegeit meg is őrizték („értékes történelmi kincsek, gondot kell viselni rájuk”), a bölcselő képmását tartalmazó sok ezer éves fekete gránitoszlop helyét megváltoztatták. Régen az egyik terem közepén, kiemelt helyen állt. Most besorozták oldalra, a többi közé Konfuciusz tehát

már 1971-ben is a kínai történelem egyik gonosz figurájaként szerepelt a hivatalos szemléletben több mint két évvel később viszont az ő alakja körül bontakozott a Kínai Népköztársaság megalapítása óta eltelt időszak harmadik legnagyobb kampánya, ő lett az elsőrendű politikai célpont, és hónapokon át kínaiak százmilliói foglalkoztak a kétezerötszáz éve élt bölcselő tanainak bírálatával. A kampány azzal kezdődött, hogy Jang Zsung-kuo, eddig alig ismert kantoni filozófus kiásott az irattárakból egy Konfuciusz halála után több száz évvel datált feljegyzést, amely politikai gyilkossággal vádolta a mestert, s azzal folytatódott, hogy 1974 elején az egész lakosságot bevonták a bölcs tanainak ostorozásába. Komikus a dologban az, hogy bár a bölcselő maximái és tanításainak népi mondásokká egyszerűsített lényege Kínában széles körben ismeretes, eredeti szavai (illetve az, amit tanítványai feljegyeztek: ő

maga ugyanis nem hagyott hátra átfogó munkát, gondolatai ezekből a feljegyzésekből maradtak a kínai utókorra) a mai ember számára jobbára érthetetlenek. A ma már ismeretlen fogalmakat az átlagolvasó számára érthetetlen régi írásjegyekkel rögzítették. Amikor a kampány megkezdődött, Pekingben voltam Kitűnt, hogy még az egyetemet végzett tolmácsom sem érti a lapokat egyszeriben (persze megcáfolásuk végett) elöntő Konfuciusz-idézeteket, és még kevésbé tudja lefordítani őket. Ezekben a hetekben irodámban szüntelenül csengett a telefon: a tudósítók tolmácsai egymást hívták, megtárgyalták az új kifejezéseket, fordítási formulákat, hiszen minden külföldi újságíró ezeket a bonyolult nyelvezetű cikkeket fordíttatta a kínai lapokból. És tegyük hozzá: amikor a bírálat verbális szakasza csúcspontjára hágott, akkor a Zsenmin Zsipao hasábjain a kötelező külpolitikai híreken kívül szinte semmi, de semmi más

meg nem jelent. Oldalszámra ömlöttek a beszámolók arról, miként bírálják a munkások, a parasztok, a katonák Konfuciuszt, majd tovább, miként ostorozták Konfuciusz tanítványát, Menciuszt (Meng Cet), sőt annak sokadízigleni leszármazottait, akiknek az volt a bűnük, hogy századunk negyvenes éveiben kollaboráltak a japánokkal (!), s hogyan bizonyította be minden bíráló, hogy Konfuciusz első számú mai követője, aki az ókori mesterhez hasonlóan „a szertartások visszaállításáról” álmodozott, és aki egyébként „fasiszta dinasztiát akart felállítani”, tehát mindezen bűnök és bűnös tervek megtestesítője nem más, mint az a Lin Piao, akit nemrég még Mao elnök „közvetlen fegyvertársának” neveztek. S noha könyvünk elején megpróbáltuk történelmi perspektívában elhelyezni ezt a különös mozgalmat, végleges megítélésére e sorok írásakor még nincs mód. Hiszen ami úgy indult, mint filozófiai vita (Jang

Zsungkuo cikke még nem volt sokkal több annál), hamarosan politikai jellegű küzdelemmé vált mint majdnem minden a kínai ideológiai-kulturális szférában. Kezdetben csak Konfuciuszról volt szó, s akkor sok megfigyelő vélekedett úgy, hogy amikor a bölcset jellemzik kritikusai, olyan képet rajzolnak róla, ami erősen emlékeztet a jelenben Csou En-laj miniszterelnök vonásaira. Ezt azonban a kampány témáinak bővülése követte: először összekötötték a Kínát egyesítő és könyvégető Csin Si Huang-ti császár dicsőítésével (ami viszont már nehezen volt összeegyeztethető az egyesített Kínát igazgató miniszterelnök elleni célzások vonalával), majd összekapcsolták Lin Piao bírálatával (márpedig a kormányfő éppen Lin Piao bukása után vált kulcsfontosságúvá). Sokan vélekedtek úgy, hogy a különböző témák egyesítése a miniszterelnök ellenlépése volt, hogy más irányba terelje a rohamokat. Ám e fordulatok nyomán

alig csökkent valamit a kampány intenzitása, sőt 1974 nyarán már kilépett a pekingi utcára is. Akárcsak a „kulturális forradalom” idején, nagybetűs plakátok vádolták a pekingi városi vezetőket, csak éppen a vádak tartalma volt más, aktuális, és persze a bírált vezetők személye változott. S mi is lehetett a vád: nem bírálták elég lelkesedéssel Konfuciuszt, sőt titokban rokonszenveztek tanaival! 1966-ban az ilyesfajta támadásokat politikai földcsuszamlás követte de 1975 tavaszára a mozgalom elcsitult és átadta helyét a „proletárdiktatúra erősítésére” indított kampánynak. Konfuciusz a hsziani Kőerdő fekete gránitoszlopán alighanem ironikus nyugalommal figyeli a fejleményeket. Kínában még soha nem beszéltek róla annyit, mint, amikor végleg el akarták feledtetni. Prímabalerina az erdőben Alig túlzok, ha azt írom, utazásunkat lázas művészeti aktivitás vette körül. Még el sem indultunk, már megkezdődött a

program. Gépünk a kedvezőtlen időjárás miatt több órával később startolt, s a repülőtéren várakozó utasoknak a helyi „Mao Ce-tung propagandacsoport” adott műsort. Zöld egyenruhás zenekar vonult be a váróterembe hagyományos kínai hangszerekkel, s a hatalmas Mao-portré alatt a légikisasszonyok az elnökről és a forradalomról szóló dalokat, táncokat adtak elő. Hszianban érkezésünk estéjén megtekinthettük a Fehérhajú lány című balettet, másnap A tigrishegy bevétele című opera Senhszi tartománybeli zenei stílusban előadott változatát, harmadnap cirkuszi előadást csodálhattunk meg, majd bábszínház következett. Jenanban díszelőadást mutattak be tiszteletünkre, de kultúrműsort láthattunk az egyik hsziani textilgyárban, ahol a munkások szórakoztattak táncokkal, dalokkal, s a hsziani egyetemen is, ahol mivel a hallgatók száma összesen hatvan volt, viszont a tanári testület létszáma több száz fő főleg

tanársegédek játszottak a zenekarban, s szólószámokat adtak elő. Ezek a műsorok alighanem az újdonság varázsával hatottak amerikai és kanadai kollégáinkra, az állandó tudósítók azonban a bemutatott darabok, táncok, dalok többségét már legalább háromszor-négyszer vagy többször látták. Öt éve, a „kulturális forradalom” kezdete óta nem játszottak mást Kína színpadain Igaz, bábszínházat ezen az úton láttam először: a méteres magasságú, alulról vezetett marionett-figurák szemüket, szájukat is mozgatják, és így egészen különleges hatást váltanak ki. Először láttunk cirkuszi előadást is; ezek a művészeti ágak tehát fennmaradtak, vagy a „kulturális forradalom” után újra visszanyerték polgárjogukat (hogy később, 197273-ban éppenséggel kínai exportcikké lépjenek elő). A „kulturális forradalom” művészeti vonala a bábszínházban és a cirkuszban is érvényesült. A bábművészek például minden

tehetségüket és felkészültségüket latbavetve előadták a Sacsapang című „forradalmi mintaoperát”. A bábok énekeltek és táncoltak, sőt, az akrobatamutatványokat is utánozták, még dohányoztak is (De mi sem érzékelteti jobban a színpad törvényeinek különbözőségét, mint az, hogy a közönség az igazi opera publikumától eltérően nem akkor tört ki tapsviharban, amikor a partizánok felderítője szellemes válaszaival félrevezeti a japán parancsnokokat, hanem amikor a japán parancsnok bábfigurája hatalmas füstkarikákat ereget az orrán.) A cirkusz dolga már nem volt ilyen egyszerű, elvégre mégsem lehet zsonglőrmutatványokkal előadni valamelyik „mintadarabot”. A politikai keret mégsem maradt el Az akrobaták olyan gúlát építettek, amelynek tetején puskás harcos állt, máskor pedig a japánok fellegvárának megrohamozását elevenítették fel. Az illuzionista a „népi háborút” választotta keretnek számához: a

parasztházba behatoló japán harcosokat sorra elnyelik a váratlanul megnyíló szakadékok, s a parasztok egymás után ugranak ki a ládákból, köcsögökből, amelyeket épp az előbb emeltek a magasba és fordítottak szájukkal a föld felé a partizánok után kutató ellenséges katonák. Ezen az utazáson azonban nem csupán nézőkként találkoztunk a művészekkel, hanem újságírókként is: a Vörösgárdista együttes nevű népi tánc- és balett-társulatnál tettünk látogatást Hszianban. A „kulturális forradalomig” a csoport Hsziani ének- és táncegyüttes néven működött, és csak népi táncokat adott elő. A gárda szabályosan „felnőtt”. Tíz-tizenkét éves gyerekekből alakult 1959-ben, aztán, ahogy tagjai nőttek, végül is magas szintű népi tánccsoporttá fejlődött. A „kulturális forradalom” során tértek át a balettre (a mintadarabok között ugyanis két balett is szerepel). Az együttes először a Vörös női osztag

című balettet tanulta be (160 alkalommal adták elő), s most készül a próbát magunk is láthattuk az együttes gyakorlótermében A fehérhajú lány bemutatására. Tavaly új növendékeket is felvettek A fiatalok kezdettől fogva balettet tanulnak Sokszor láthattuk, hogyan alakította át a „kulturális forradalom” a művészetet, de először hallhattuk, miként változtatta meg a művészeket. Korábban mondta Csing Hszia igazgató bennünket is befolyásolt Liu Saocsi ellenforradalmi revizionista művészeti vonala Művészeink előtt a „három híres” és a „három magas” lebegett: híres színpadi művészek, rendezők és szerzők akartak lenni, magas fizetésre, gázsira szerzői jogdíjra vágytak, csak a személyes érdekeket tartották szem előtt. A társulat tagjai a „kulturális forradalomban” Mao Cetung műveit tanulmányozták, és fellázadtak a kapitalista úton járók ellen (hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, nem tudtuk meg:

egyébként a korábbi párttitkár ma igazgató, a korábbi igazgató pedig a társulat helyettes igazgatója). 1969 novemberében az egész társulat falura költözött, hogy „tagjait átneveljék a szegényparasztok”. A táncosok együtt aludtak a kangon az idős parasztemberekkel, a balerinák az öreg parasztnénikkel, részt vettek a mezőgazdasági munkában és műsorokat rendeztek. Az együttes tagjait egy egész járás területén szórták szét Vang Ji-ping, akit az együttes prímabalerinájának nevezhetnénk, ha az adott körülmények között nem hangzana ez a meghatározás olyan képtelenül, így beszélt erről az időszakról: A szegényparasztok között részt vettünk a fizikai munkában, és érzéseink megváltoztak. Kezdetben például nem tudtunk vizet hordani a rúdra erősített vödrökben, nem tudtunk főzni, elfáradtunk a hegyi utakon. A parasztok segítettek; megmutatták, hogyan kell tartani a rudat, hogyan kell dolgozni a földeken,

elmesélték múltbeli szenvedéseiket. Megértettük, hogy a művészetnek a munkásokat, parasztokat kell szolgálnia Régen csak nagy színpadon voltunk hajlandók fellépni, most előadásokat rendeztünk a parasztudvarokon is, elég volt egy darab sima föld. Amikor falun voltunk, terjesztettük a központi bizottság utasításait a parasztok között, ezenkívül hajat vágtunk a kommunatagoknak, tűszúrásos kezelésben részesítettük a betegeket, tűzifát szedtünk az öregeknek. Mindenki örül, ha falura mennek? kérdeztük a művészeket. Kezdetben volt, aki úgy vélte, hogy ott nem lesz módja gyakorlásra, s ezért aggódott. Amikor azonban megérkeztünk, a parasztok igen melegen fogadtak, megosztották velünk, amijük volt, gondoskodtak és segítettek, hogy átalakítsuk világnézetünket. Jómagam például korábban úgy táncoltam az erdőben menekülő lány szerepét, mintha nagy szabad térségben lennék, hiszen volt hely a színpadon. Az erdős

vidéken rájöttem, hogy a lány a fák között tör utat magának. Egyszer pedig az egyik faluból a másikba mentem, de eltévedtem, nyolc hegyet másztam meg egymás után, és így magam is átéltem a főhős érzéseit. S hogy gondolkodik ma egy „forradalmi művész”? A múltban Liu Sao-csi befolyására az A-szereposztásbelieket mindig irigyelték a B-szereposztásbeliek. Most bármit játszunk, arra gondolunk, hogy a népet szolgáljuk. Nem tudom, mennyit kaptak a „kulturális forradalom” előtt az együttes szólistái, mai fizetésük azonban nem több, mint egy gyári munkásé. Vang Ji-ping honoráriuma például 45 jüan egy hónapra Az együttes idős mestereinek a gázsija a legnagyobb: a maximum havi 150 jüan. A kereset nem függ sem a fellépések számától, sem a szereptől, csupán a művész besorolásától, amelyet elsősorban az együttesben és a művészpályán eltöltött évek száma határoz meg. A táncosok nem csupán falun végeznek

„fizikai munkát” (ennek szükségességét úgy emlegetik az együttes tagjai, mintha maga a tánc nem lenne fizikai munka), hanem a városban is heti egy nap a penzum. A művészek elmennek a gyárakba, aratáskor a falun segítenek, vagy egyszerűen az intézet kertjét művelik. Az együttes kertjében kukorica, napraforgó, zöldség nő a balettcsoport részben önellátó. Tagjai a növendékek is bent laknak az intézetben, s műsorukat a városi állandó színházukban mutatják be. Minden előadásuknak ezer nézője van. Valóban nem gondolnak már személyes hírnévre a hsziani Vörösgárdista együttes fiatal művészei? Valóban nem irigyli a második szereposztás az elsőt? Valóban örömmel osztották meg a szegényparasztok kangját? Akár igen, akár nem, ezt várják el a mai Kínában a művészektől. Tény, hogy hónapokat töltenek el a falvakban, életformát változtatva, megismerkedve a legnehezebb és a legegyszerűbb körülmények között élő

emberek életével, s az is igaz, hogy a művész fizetése, jövedelme nem színpadi szerepétől függ, s nem is több az átlagnál. A színpad szolgálata ma is megbecsült hivatás Kínában. Amikor a Vörösgárdista együttes növendékfelvételt hirdetett, bőven akadt jelentkező. Az iskolák ajánlásai és felvételi vizsga alapján választották ki a legjobb adottságúakat a jövendő művészeit. Igaz, hogy a „kultúra” anyaga leszűkült a mintadarabokra, a forradalmi dalokra és táncokra, de az is igaz, hogy ez az anyag közismert és népszerű, s talán szélesebb körben is terjed, mint a régi kultúra. A gyárakban, lakótelepeken mindenfelé kultúrcsoportok próbáltak, az iskolákban, óvodákban is játszanak részleteket a „mintaoperákból”, balettekből. Ennek a kultúrának politikai szerepéről sem szabad megfeledkezni: a dalok, amelyeket a gyerekek óvodás koruk óta dúdolnak, a színdarabok és balettek, de még a cirkuszi előadások is

mind Mao Ce-tung tanításait hirdetik, illusztrálják. Gondoljuk el: Senhszi tartomány 21 millió lakosa közül a hivatalos adatok szerint 800 000 a kultúrcsoportok tagja. Mégegyszer Senhszi: a számok nyelvén Ahány tartomány, annyi külön, de egymással összefüggő világ. Senhszi például hazánknak csaknem kétszerese: területe 195 800 négyzetkilométer, lakosainak száma 21 millió. Kínában vannak tartományok, amelyeknek területe hat-nyolcszor nagyobb Senhszinél, tartományok, amelyekben két-háromszor annyi ember él. Vannak gazdagabb vidékek és vannak még szegényebbek is De ha viszonyítani kell, Senhszi inkább szegény, viszont gyorsan iparosodó tartomány. Déli részén, a Sárga-folyó és a Vej folyó termékeny síkságán még gazdagabb az élet, az aratás; északabbra, a löszfennsíkon már kietlenebb, szűkösebb, bizonytalanabb. Hszianból öreg IL14-es vitt Jenanba, mivel az ottani repülőtéren nem szállhatnak le nagyobb gépek. Ahogy

Hsziantól északra hirtelen a löszvidék fölé értünk, fantasztikus látvány tárult elénk. A fennsíkot mély szakadékok tépik darabokra. A parasztok egészen a szakadékok széléig lépcsőzetesen ereszkedő táblákat alakítottak ki, hogy egyetlen négyszögöl művelhető föld se vesszen kárba. Még északabbra a fennsíkot meredek völgyek fölé emelkedő szelíd, lankás csúcsok váltják fel itt az erózió már alaposabb munkát végzett, de a hegygerinceket eke hasítja, a hegyoldalakon is kukorica, köles nő. Ha nincs eső, oda a termés, ha egy erősebb zápor söpör végig a hegyoldalon, akkor is. Az élet a magasból nézve is kemény. (Ez a földrajz ad magyarázatot részben a történelemre is. A tartomány déli része az ősi kínai civilizáció bölcsője. Csaknem kétezer éven át míg csak a kínai élet vonzási központja délebbre nem tolódott itt álltak a birodalom fővárosai a különböző dinasztiák idején. De a szegénység és a

reménytelenség itt ringatta a kínai forradalmakat is.) Li és az idealista apriorizmus Senhszit Li Csiang-ping, a tartomány forradalmi bizottságának alelnöke mutatta be. A találkozó színhelye a város nagy szálloda- és kultúrközpontja volt, amely az ötvenes években épült szovjet szakértők számára. A 250 szobás, külföldi igényekre méretezett szálloda szinte teljesen üres volt (rajtunk kívül mindössze egyetlen vendégnek terítettek), de a komplexum színháza, mozija rendszeres előadásokat tart a városi lakosság számára. Li Csiang-pinggel együtt a tartományi forradalmi bizottság nyolc tagja jelent meg, négy közülük katona, egyenruhában. Mit emel ki egy mai vezető a tartomány történelméből? Első helyen, természetesen, a forradalmi közelmúltat. Mao elnök 13 éven át Jenanból irányította a kínai nép forradalmi küzdelmét. A Mao elnök válogatott műveiben szereplő 158 cikk közül 112-t Jenanban írt. (Ezt sokszor

hallottuk) A felszabadulás utáni eredmények felsorolása végén következik az elmaradhatatlan vádirat Liu Sao-csi és Senhszi tartománybeli ügynökei ellen, akik vissza akarták állítani a kapitalizmust. A bűnlista terjedelmes és sajátos módon szinte betű szerint egyezik a közelmúltban megjelent fontosabb pártpolitikai dokumentumok nyelvezetével. A hallgató újra elmerenghet azon, hogyan és miért válik Kínában egyik napról a másikra égetően aktuálissá a megdöntött ellenfélnek tulajdonított filozófiai, gazdasági, kulturális nézetek elleni harc, s azon is, mit rejthet ez vajon a gyakorlatban. A vita mindig egyoldalú: a Zsenmin Zsipao fejti ki, milyen teóriát hirdettek évekkel ezelőtt Liu Sao-csi „filozófiai ügynökei” például „az idealista apriorizmusról”, s noha az „ügynökök” nem felelnek semmit, ezt követően a sajtót elönti a kritikai cikkek áradata, amelyek egymással versengve fejtik ki, hogy Liu hívei az

idealista apriorizmus hirdetésével Mao elnök forradalmi vonalának érvényesülését akarták megakadályozni. S ha ma e teória bírálata van napirenden, nem meglepő, hogy Li Csiang-ping egyebek között azt is megemlíti, hogy Liu Senhszi tartománybeli „ügynökei” annak idején az „apriorizmus” fegyveréhez nyúltak. Nem kívánok mélyebben elmerülni a csak igazán beavatottak számára érthető kínai hivatalos nyelvezetben (kevés külföldi képes úgy partra evickélni belőle, hogy az olvasó is szilárd talajt érezzen a lába alatt), de annyit még idéznem kell Li szavaiból, hogy a két osztály és a két vonal közötti harcban, Mao elnök stratégiai tervét követve, a nagy proletár kulturális forradalom során sikerült visszaszerezni a hatalomnak azt a részét, amely a párton belül kapitalista úton járó személyek kezébe került Senhszi tartományban. A „kulturális forradalom” során Senhszi tartományban is felszámolták a régi

párt- és állami szerveket. Helyüket 1968 május 1-én a „forradalmi bizottság” foglalta el. A „forradalmi bizottság” tagjainak 26,3 százaléka a hadsereg, 19,1 százaléka a „forradalmi káderek” és 54,6 százaléka a „kulturális forradalomban” létrejött tömegszervezetek képviselői közül került ki mondja Li. A bizottság „tömegmozgalmat indított a Mao Cetungi-eszmék tanulmányozására” A Mao-idézetek kis piros könyvecskéjét 27 millió példányban hozták forgalomba a tartományban (ez több mint a lakosság létszáma). Az új tartományi pártbizottság 1971 márciusában alakult meg, ebben az 56 év feletti öreg káderek aránya 14,5 százalék, a 36 és 55 év közötti középkorú kádereké 64,9, a fiataloké 20,6 százalék. A párttagság száma 1971-ben 600 ezer fő. A „kulturális forradalom” előtti létszám 0,7 százalékát zárták ki az újjászervezés során, az újonnan felvett párttagok száma a régi létszám 6

százaléka. (Ez szinte pontosan megegyezik az Edgar Snow-nak adott Csou En-laj-interjú országos arányszámaival.) A Li Csiang-ping által ismertetett adatok különböző kritériumok szerint határozzák meg a forradalmi bizottság és a pártbizottság összetételét az elsőt a benne részt vevő csoportok, a másodikat életkor szerint, s így nem sokat árulnak el a hatalom természetéről. Ha azonban tudjuk, hogy egy-egy tartomány legfőbb irányítói ma a pártbizottság vezetői, s megtekintjük a tartományi pártbizottság titkárainak a sajtóban publikált névsorát (csak az ő nevüket közlik), a kép már világosabb. A forradalmi bizottság legnagyobb csoportja, emlékezhetünk, a tömegszervezeteké volt. A pártbizottság öt titkára közül viszont kettő káder, azaz volt állami és pártvezető, kettő katona (de az egyik káder is katonai vezető volt egy ideig), s csupán az egyik titkár kerül ki a „lázadó munkások” közül. A „kulturális

forradalomban” létrejött „tömegszervezetek” súlya a pártbizottságokban minimálisra csökkent. Li szerint a forradalmi bizottság „a pártbizottság végrehajtó szervének funkcióját tölti be” A „kulturális forradalom” nem csupán a régi vezetést számolta fel, de együttjárt az adminisztratív apparátus radikális csökkentésével is, a tartományi közigazgatásban dolgozók száma a korábbi egyhetedére (!) csökkent. A feleslegessé vált káderek jelentős része, mint már említettem, a „Május 7. káderiskolákba” került, ahol fizikai munkával és Mao Ce-tung műveinek tanulmányozásával nevelik át őket. Li szerint „a járási szint fölötti káderek többsége már felszabadult”, azaz, miután különböző vizsgákon magatartásukat és világszemléletüket megfelelőnek találták, elbocsátották őket az iskolákról. Az idősebbek egy részét nyugdíjazták, a többiek vagy visszakerültek korábbi beosztásukba, vagy

alapszintű termelési egységekbe helyezték őket. A „kulturális forradalom” során felszámolt tömegszervezetek szerepét alapszinten „a munkásképviselők kongresszusa” tölti be, de felsőbb szerveit nem hozták még létre. (Li: „Még folyik a harc-bírálat-átalakítás”) Azóta egész Kínában újjászervezték őket, immáron Mao eszméi jegyében. Egy gyár, nyolc asszony, tizenkét gyerek Senhszi egyike azoknak a tartományoknak, amelyek a legtöbbet kapták a népi hatalomtól. A felszabadulás előtt az iparosítás csak a partmenti nagyvárosokra terjedt ki, ahogy ez a külföldi nagytőke érdekeinek megfelelt. Az ország belső területeinek nagyarányú fejlesztése a szovjet segítséggel kidolgozott és megvalósított első ötéves tervben indult meg (ezt a segítséget meg sem említették utunk során). Hszian lakóinak száma a második világháború előtt 590 ezer volt, ma pedig csaknem másfél millió. A tartományi főváros mai lakóinak

jelentős része az ország más vidékeiről érkezett, hogy az újonnan felépített nagyüzemekben vállaljon munkát. Az egész tartomány népessége rendkívül gyorsan nőtt, 1953-ban 15 millió, 1957-ben 18 millió volt. (Azóta az ütem lelassult, de még mindig jelentős bevándorlásról tanúskodik) A természetes szaporodás üteme sem lebecsülendő: Li Csiang-ping szerint évi 2 százalék körül jár. Senhszi a szocialista iparosítás eredményeként mezőgazdasági tartományból ipari tartománnyá változott. 1949-ben az ipari termelés az ipari és mezőgazdasági termelés összértékének 18 százalékát, 1965-ben 63 százalékát és 1970-ben 77 százalékát tette ki. (Az 1970 évi ipari termelés az 1949 évinek 24-szerese volt) Elsősorban a textilipar, a szénbányászat, a gépipar, a vegyipar fejlődött gyors ütemben. Az ötvenes években Hszianban hatalmas textilgyárak épültek, hogy a vidék gyapottermését, amelyet korábban a tengerparti

városokba szállítottak, a helyszínen dolgozzák fel. A tartomány üzemeiben 1949-ben 34 millió, 1970-ben 500 millió méter vászon készült. Az ötvenes évek nagyszabású iparosítása a hatvanas években a jelek szerint lelassult. Edgar Snow amerikai újságíró például 1960-ban ugyanazt az 1958-ban épült üzemet tekintette meg (a 4-es számú textilgyárat), ahová 1971-ben, 11 évvel később, a mi csoportunkat vitték. Igaz, a technológiai folyamatokat azóta korszerűsítették, a termelést növelték, de jelentős új, modern üzem feltehetően nem épült hiszen akkor valószínűleg azt mutatták volna meg. A „kulturális forradalom” óta a hangsúlyt az „önerőre támaszkodó” kisüzemek fejlesztésére helyezték: több mint ezer kis acélgyár, szénbánya, mezőgazdasági szolgáltató üzem épült. Az „önerőre támaszkodó” kisüzemek létesítésének alapelve mint a hsziani Vörös Zászló villamosgépgyárban tett látogatásunk

során magunk is láthattuk körülbelül abban foglalható össze, hogy „segíts magadon, az állam is megsegít”. A kis gyárat 1967 tavaszán létesítette Csing Han-szung „veterán munkás” egy káder és nyolc szakképzetlen háziasszony segítségével. Amikor első nap az üzem dolgozói összegyűltek, a nyolc asszony tizenkét gyereket hozott be karján nem volt kire hagyni őket. Egyikük így csak a gyerekekre vigyázott. Egyetlen kis helyiségük volt amolyan fészerféle Abban folyt a munka, az asszonyok képzése, ott volt az óvoda, sokan még ott is aludtak. Mindössze néhány kezdetleges szerszámuk volt más üzemekben a holtidőben készítettek maguknak berendezéseket. A nyersanyagokat az ócskavastelepen keresték ki. Amikor a fészert kinőtték, maguk égettek téglát, hogy új épületeket húzzanak fel Végül a háziasszonyokra épülő vállalkozás termelő kapacitása annyira fejlődött, hogy az állam 1970-ben tízezer tehergépkocsira

való dinamót rendelt tőlük és ehhez már hitelt és felszerelést is biztosított. Ma a hsziani Vörös Zászló villamosgépgyárban 200 ember dolgozik, 11 műhelyük van, munkásszállás és étkezde áll a dolgozók rendelkezésére, s az 1971. évi terv szerint 30 ezer dinamót kell készíteniük A munkakörülmények azonban ma is nehezek. A kis öntödében asszonyok is végeznek fárasztó fizikai munkát Még védőkesztyűt sem hordanak, míg az izzó acélt töltik a kis kokillákba. A rúdvágó gép mellett egy munkás kézzel ellensúlyozza az acélra zúduló csapásokat egész teste beleremeg. A lemezvágó gépnél minden a fiatal munkások éberségén múlik. (Kérdés: Volt baleset? Válasz: Minden elővigyázatossági intézkedés ellenére tavaly két olyan baleset fordult elő üzemünkben, amelynek sérültjei több napig hiányoztak a munkából.) Az „önerőre támaszkodó kisüzemek” tehát maguk teremtik meg az induláshoz szükséges

feltételeket, s így az államot legalábbis a kezdeti időszakban megkímélik a beruházásoktól és a kockázattól. Ha sikerül megállniuk a saját lábukon, kaphatnak komolyabb segítséget, felszerelést de csak akkor. Az eredeti tőkefelhalmozás sajátos formája ez, és különösen a vidéki szolgáltató, mezőgazdasági gépjavító ipar megteremtésében, bővítésében van szerepe. Az „önerőre támaszkodó” kisüzem a hasznot magának tarthatja meg, s az üzem további bővítésére fordíthatja. A hsziani gyár például 71,56 jüanért állítja elő a dinamót, amelyet az állam 85 jüanért vesz át. A mezőgazdaság teljesítménye szintén nőtt. Li Csiang-ping szerint a felszabadulás előtt 3,15 millió, 1965ben 5 millió, 1970-ben pedig noha a tartományt szárazság sújtotta 6 millió tonna gabonát takarítottak be (A mai kínai statisztikák általában az igen rossz 1949-es esztendőt tekintik kiindulópontnak, nem pedig 1936-ot, a

felszabadulás előtti legjobb esztendőt. A termés 1936-ban összkínai viszonylatban mintegy 140 millió, 1949ben 105 millió, 1958-ban 185 millió, 1971-ben pedig 246 millió tonna volt 1936 óta persze az ország lakossága is többszázmillió fővel gyarapodott.) Az egy főre jutó évi kiskereskedelmi forgalom 1949-ben amikor Senhszi csupán szegény mezőgazdasági tartomány volt, korlátozott árucserével 22,5 jüan, 1965-ben ez a szám 72 jüanra, 1970-ben 100 jüanra emelkedett. Senhszi tartományban a felszabadulás előtt három egyetem és száz középiskola működött, a felszabadulás után húsz egyetem és sok száz középiskola létesült. Az egyetemi hallgatók száma a „kulturális forradalom” előtt 36 000 volt, 1966 óta azonban az oktatás szünetelt a főiskolákon. Néhány egyetem ugyan megpróbálkozott kis létszámú évfolyamok indításával, ez azonban csak korlátozott kísérlet maradt. Az első teljes létszámú tanfolyam 1971 őszén

indult a tartomány egyetemein. A „kulturális forradalom” során nagy figyelmet fordítottak a falu egészségügyi ellátásának javítására. Háromezer-nyolcszáz városi egészségügyi dolgozót küldtek vidékre, s az orvosi intézményekben tanuló 7000 fiatalt szintén falura irányították. A falvak 96 százalékában van már szövetkezeti alapon működő társadalombiztosítási rendszer. A tartományban 48 ezer „mezítlábas orvos” mellett 86 ezer egészségügyi aktíva dolgozik. Huszonötezer amatőr kultúrcsoport működik 800 ezer taggal, 50 ezer a „forradalmi regősök” száma, 2000 a falusi filmvetítőké. Hol marad a magánélet? Mindez persze nem sokat mond, amíg nem egészítjük ki a kínai élet képével, a krónikás személyes benyomásaival. Egyik este, vacsora után, alkonyatkor indultam sétára kanadai kollégámmal Hszianban. A modem szálloda és a mellette épített, külföldiek számára tervezett lakótömb, a színház és

mozi épületei között elhaladva, a tízméteres Mao-szobrot magunk mögött hagyva, kiléptünk az utcára. Mintha más világba kerültünk volna A túlsó oldalon földszintes és egyemeletes, fehérre meszelt házak sora. Egyetlen ajtó nyílik az utcára A hsziani utcák szélesek, tágasak, nyílegyenesek és ezen a nyári napon este nyolckor is rendkívül forgalmasak. Ez Kína egyik legrégibb, legpatinásabb városa Hol itt, hol ott bukkan elő a széles, omladozó, sok száz éves városfal. A házak a központban is csak egy-kétemeletesek, legfeljebb néhány új épület, áruház nyúlik magasabbra. A forgalmat jó részt trolibuszok bonyolítják le Ritkán járnak és zsúfoltak, de az emberek türelmesen várnak a megállókban. A fontosabb gócpontokon késő estig nyitva tartanak az élelmiszerboltok, a fodrászüzletek, de a kisebb utcákra hamar sötétség borul. A lakásokban 25-ös és 15-ös égők pislákolnak, s a kis szobákban ahogy a sétáló

bepillant a bútorzat jobbára egy-két ágy, asztal, szék vagy sámli, ruhásláda, a falon Mao képe és családi fényképek. Egy-egy ilyen kis szobában négy-öt ember ül az asztal körül, a gyerek a leckéjét írja, a papa az újságot tanulmányozza, a nagymama az ágyon pihen. Ahol azonban az utca elég széles, a család a ház előtti teret népesíti be. Az öregek egészen alacsony nyugágyban pihennek, trikóban és rövid vászonnadrágban, mellettük, a kisasztalon tea és rizs. A többiek kis sámlikon ülve vacsoráznak. Az utcákon sok helyütt a ház elé kirakott kis kályhán készül az étel A gyerekek kihozzák alvógyékényüket, leterítik a földre, és lassan elszunnyadnak. A nők az utcai csapból hozzák a vizet, és kis lavórokban mosnak a ház előtt. A férfiak a sarki villanykörte fényénél kínai sakkot játszanak, másutt kártya járja (gyerekek között is). Halk nevetés hallatszik, egy házban valaki furulyázik, s az egyik sarkon

három kislány operarészletet ad elő az alkalmi nézőknek (legalábbis, amíg fel nem tűnünk; amikor mi is beállunk a körbe, zavarba jönnek, elpirulnak és abbahagyják a dalt). Az egész valahogy ismerős, déjá vu. Hol vett már körül ilyen hangulat, egész más körülmények között, egész más világban? Megvan! A Római-part kabinsorai előtt, sustorgó nyári estéken, a vadevezősök világában, amikor mindig pontosan tudtuk, ki fütyörészik a szomszéd kalyiba előtt. Es itt? Elhaladunk a házak elé kitett nyugágyak, asztalkák sora előtt, igyekszünk úgy csinálni, mintha nem vennénk észre a ránk szegeződő pillantásokat, megcsodáljuk a házak előtti parányi, félnégyzetméteres veteményeskerteket, majd kanadai kollégám azt kérdi: És mikor vannak maguk között? Mit jelent itt az a szó, hogy magánélet? Történhet-e itt valami, amiről nem tud az egész utca? Ahogy visszafelé jövünk, és az óra mutatója eléri a tízet, egyre több

alvó embert látunk a házak előtt, egyre több gyerek szuszog, álmában rugdalózva a gyékényen. Kint töltik az egész éjszakát? Nem tudom: odakünn bizonyára kellemesebb, mint a szűk szobában a fülledt éjszakában. És ősszel? És télen? Akkor sem vastagabbak a falak, akkor sem nagyobb a szoba, akkor is csak az utcán van víz. Ám Hszian nem kivétel. A kínai nagyvárosok lakásviszonyai általában igen szegényesek talán ezen a területen legnagyobb a különbség a fejlettebb országokhoz viszonyítva az emberek életében. A felszabadulás után nagyszabású lakásépítkezések kezdődtek, a hatvanas években azonban először a gazdasági nehézségek, majd a „kulturális forradalom” következtében szünetelt ez a program, s bárhol jár az ember Kínában, azt láthatja, hogy a régi házak állaga is leromlott. Igaz, a kínai lakbér minimális: a fizetés 13 százaléka Ilyen körülmények között azonban mindenesetre világos, miért kívánják

Kínában mindenáron megakadályozni a nagyvárosi lakosság növekedését, miért küldtek hivatalos kínai adatok szerint öt év alatt nyolcmillió embert a városokból a falvakba. Hszian lakossága például 1949 és 1957 között 590 ezerről 1,3 millióra emelkedett azóta lényegében nem változott. Jenanban már az a látogató benyomása, hogy az emberek valamivel tágasabban élnek. A főutcán pirosra festett ajtó- és ablakkeretek pillantanak ránk a fehér házakból. A nyári melegben a bejáratot csak gyékény takarja, s a farácsokkal befont ablakokat fehér papírral bélelték ki üveggel csak ritkán. A tűzhely az utcákon füstölög, s a hegyoldalban, a barlangok előtt is pipál a kályha, rajta a lábos. Pekingben a legfőbb szállítóeszköz a teherautó és a kerékpáros riksa Hszianban a szamárfogat és az ember vontatta gyalogos targonca. A hosszú, egyenes hsziani utcákon kitartóan ballagnak a kétkerekű targoncákkal a férfiak és a

nők. A személyforgalmat a trolik mellett kerékpáros riksák bonyolítják le Hszianban; esővédő tetejével a kétszemélyes jármű miniatűr konflisra emlékeztet. A sarkokon csapatostul várakoznak utasra A gyalogos riksát a népi hatalom megszüntette. Mint mindenütt Kínában, elterjedt és népszerű a kerékpár A riksa persze költséges a trolibuszhoz képest, viszont akár nálunk a taxi elvisz a legkisebb utcácskába is. Egyik esti sétánkon láthattuk, amint a hsziani kórház kapujában sugárzó mosolyú férfi tűnt fel, oldalán törékeny, kisbabát tartó asszonykával. A férfi előresietett, gondosan megvizsgálta a kórház előtt várakozó riksákat, kiválasztott egyet, és mondott valamit a riksásnak. Az mosolygott és bólogatott A férfi intett, a család felkapaszkodott az ülésre, és a riksás lenyomta a pedált. Egy kínai újszülött elindult első útjára A hsziani áruházban körülbelül ugyanazokat az árukat láttuk (valamivel

szűkebb választékban), mint Pekingben és ugyanazon az áron. A vásznat egész Kínában jegyre adják, de a drágább szövetáru itt is szabadon kapható. Az üzletekben volt gyümölcs, zöldség és hús is persze a hús ára a kínai keresetekhez viszonyítva aránylag magas. A tojás kilója ugyanúgy 1,8 jüan, mint Pekingben: Jenanban is hasonló a helyzet, s a Hszian környékén levő Suang Vang falucska boltjában ugyancsak kapni lehetett a kínai ember számára legfontosabb árucikkeket: termoszt, olcsó konfekciót, egyszerű szerszámokat, színes vásznakat. Mindez persze nem bizonyítja, hogy Kína más, eldugottabb vidékein is ugyanilyen az ellátás, de bárhol jártam eddig az országban, minden alapvető szükségleti cikk akkor éppen kapható volt, az árak nagyjából egyformák, sorállást hiánycikk miatt csak ritkán tapasztaltam. Foltos ruhájú embert lehet látni Senhsziben, de rongyosat csak nagyon ritkán. Guberálókkal találkoztam koldussal

eggyel sem Az emberek és a lakások a körülményekhez képest mindenütt csinosak, tiszták, s a szűkös feltételek ellenére mindenki ad magára. Senhsziben a szegénység nem kelti a reménytelen beletörődöttség vagy a közöny benyomását. Családi költségvetés Nézzünk be a házak kapuján. No persze, nem akármelyik épület bejáratán. Az, hogy az ember találomra benyisson egy kínai otthonba, itt ugyanolyan elképzelhetetlen, mint Pekingben. Városi otthonokba az újságíró Kínában általában akkor jut el, ha látogatást tesz saját lakóteleppel rendelkező nagyüzemben. Ezek az állami lakótelepek, munkásszállások kínai viszonylatban igen magas színvonalúak Az épületek általában újak, szárazak, csatornázottak, két-három szobához parányi konyha, esetleg külön vécé, mosdófülke is jár. A lakótelepeket az üzemek létszámához méretezték, így kisebb a zsúfoltság, mint másutt A helyszínen van a bölcsőde, az óvoda, az

iskola, a rendelőintézet igazán szerencsés az, aki itt élhet. A telep két-háromemeletes téglaépületekből áll. Amikor a két autóbusz begördült a kapun, szinte az egész lakosság kitódult, hogy üdvözölje a látogatókat: a férfiak, nők, gyerekek tapsoló sorfala között indultunk el, hogy megismerkedjünk a munkások életkörülményeivel. Az újságírók a tolmácsok körül kis csapatokra szakadoztak Ilyenkor a szerencse dolga, kivel, milyen riportalannyal találkozik a krónikás. Másfél óránk van, hogy megismerkedjünk a telep életével. Nagyon kevés idő, de másfél év után először mégiscsak beszélgethetünk másfél óra hosszat kínai emberekkel otthonukban. Kissé szégyelljük magunkat, amikor az egyik lakásban kérdések kíméletlen pergőtüzébe fogjuk az ott élő idősebb munkásasszonyt és lányát, de a tolmács az órájára sandít, és mi is halljuk, hogy odakünn egyre ritkábban csattan fel a taps: kollégáink sorra

távoznak. Sietni kell Kérdezni kell Fotózni kell Liang Szu-csin asszony és Tung Jü-fen, a lánya aligha tartják az újságírókat udvarias embereknek. Nem hiszem, hogy olvasnák soraimat, de így utólag elnézést kérek Csak másfél óránk volt. Liang Szu-csin asszony, férje, valamint két lánya két szobában él. A férfi, aki látogatásunk idején a gyárban dolgozott, textilgépszerelő, s ahogy Kínában mondják, „veterán munkás”, azaz idősebb, tapasztalt szakember. Fizetése ennek megfelelően magas: havi 90 jüan (a munkások hivatalos bérskálájának csúcsa havi 105 jüan Kínában). Az asszony nyugdíjas: havi 30 jüant kap, ami korábbi fizetésének (textilmunkásnő volt) mintegy hatvan százaléka. A lány nem a gyárban dolgozik: tisztviselő a városban, havi 54 jüant keres A kisebbik lány még iskolába jár, így a család havi jövedelme 174 jüan, egy főre 43,50 jüan jut. Ez igen magas kereset, hiszen olyan családban, ahol két átlagos

keresetű szülő tart el két gyereket, egy főre 1525 jüan jut. A lakás két, egyenként 1618 négyzetméteres szobából, egy parányi konyhából, kis mosdóhelyiségből és egy kamrából áll. Bére havi 4 jüan ebben az összegben a víz- és villanyszámla is benne foglaltatik A berendezés? Az egyik szobában kangszerű széles ágy az ablaknál, mellette kis sublót, székek, asztal, az asztalon régi, díszes ingaóra (családi örökség), könyvek, tükör, rádió. A másik oldalon varrógép áll A másik szobában szintén egy nagy ágy dominál, plusz asztal, székek, ruhásládák. A konyhában vízcsap, szénfűtéses tűzhely, a falakon különböző használati tárgyak lógnak, szemben kis asztalka. (A szobákban kis téglakályhák biztosítják télidőben a meleget.) A mosdóhelyiségben nagy mosdó és angol vécé áll a család rendelkezésére, a kamrában élelmiszer (nagy kosár tojás, liszt, rizs, zöldség, szárított kínai ételek),

szerszámok. A családnak egy kerékpárja van, minden kereső vásárolt magának karórát (a mama nem, mert úgyis otthon van, neki a nagy ingaóra is megfelel). A koszt fejenként mintegy havi 10 jüanba kerül mondotta Ling asszony (ez kevésnek tűnik: a vasárnapi ebédek aligha szerepelnek benne). Havonta mintegy 25 jüant tudunk berakni a bankba fűzte hozzá a lánya Persze nem minden hónapban 25-öt: néha többet, néha kevesebbet. Liang asszony családja eszerint az élelem és a lakbér mellett mintegy havi 100 jüant költ ruházkodásra, közlekedésre, fűtésre (havi 3 jüan), kultúrára: ez igen bőséges keret Kínában. A mama a szokott vászonnadrágban és zubbonyban volt látogatásunk idején, Tung azonban elegáns szabású, drága szövetnadrágot viselt. Mire gyűjtenek? Az első válasz természetesen: Azért tesszük a bankba a pénzünket, hogy segítsük az országot. És ha kiveszik, mire költik? Komolyabb dolgokra: kerékpárra, varrógépre,

órára Kínában ezek a luxuscikkek. Liang asszony családjának tehát szinte mindene van, ami egy jól felszerelt kínai háztartásban megtalálható. A mosógép, a hűtőgép, a magnetofon korszaka nem kezdődött el Kínában, legfeljebb bizományi boltokban láthatók, megfizethetetlen áron. Liang asszony nem Hszianba való. Férjével és négy gyerekével 1965-ben érkeztek ide a mandzsúriai Taojanból. Négy gyerekkel? Igen, négyen voltak, de azóta egyik lányom férjhez ment, és az 5 számú textilgyár lakótelepén él családjával, a másik pedig Mao elnök felhívását követve falun települt le. Hogyan jutott eszükbe ide költözni? A forradalomnak itt volt szüksége ránk, férjem veterán munkás. (Azaz: áthelyezték) Nem érez néha honvágyat? Hát, kezdetben visszavágytunk, de aztán megszoktuk itt. Jártak odahaza? Kezdetben igen, de aztán a nagymama meghalt, nem maradt ott senkink, azóta nem jártunk Taojanban. Mit csinál a család munka

után, szabad idejében? Először is mondja a lány tanulmányozzuk Mao elnök műveit. (Egy pillantás az asztalon álló könyvekre: Mao Ce-tung művei, „forradalmi hősök” története, egy Marx-kötet, a legkisebb lány tankönyvei.) Aztán munkahelyünkön részt veszünk a bírálati és önbírálati kampányokban. Néha moziba megyünk vagy megnézzük a forradalmi mintadarabokat. Van vőlegénye? (Tung Jü-fen zavartan nevet, az újságírók igazán lehetetlen emberek.) Van, persze. Mióta járnak együtt? Két éve. (Kínában ma a késői házasságot propagálják: a nőknél 25, fiúknál 28 év az ideális kor az esküvőre.) A vőlegény textilgép-karbantartó. Kínában adagolják a rizst és a vásznat. Liang asszony családjában átlag havi 17 kiló rizs jut egy személyre az apa többet kap: 19 kilót. (1972 végén, a gyenge termés miatt Kínaszerte csökkentették a fejadagokat) A vászonjuttatás személyenként évi öt méter 66 centi. (Az

emberek a kínai városokban és településeken helyszínen beváltható gabona- és vászonjegyeket kapnak: néha szabadon is lehet vásárolni gabonát és pamutárut, ennek azonban magasabb az ára. Textiljegyet kell adni akkor is, ha az ember pamutkonfekciót vásárol Kínában elsősorban a jegyrendszer köti az embereket a helyhez, ahol élnek. Ha nem áthelyezéssel utaznak más vidékre, nem tudnak ottani élelmiszer- és textiljegyet szerezni, illetve a rokonok, ismerősök kiutalására szorulnak.) Elbúcsúzunk Liang asszonytól és lányától, s a kétoldalt sorakozó tömeg tapsvihara között a lányok szállására sietünk, öt mosolygós munkáslány nyilatkozik a riportereknek, életkoruk 20 és 23 év, fizetésük havi 30 és 40 jüan között váltakozik. Valamennyien egy váltásban, egy csoportban dolgoznak Három váltás van, napi nyolc óra a munkaidő. A szállásért havi 0,7 jüant fizetnek, az üzemi koszt havi 1012 jüan (háromszori étkezés) Az öt

lány közül egynek van kerékpárja, háromnak karórája. Hárman tagjai az ifjúsági szövetségnek, ez napi fél-egy óra elfoglaltsággal jár, újságot olvasnak, részt vesznek a „forradalmi tömegbírálatban”. Iskolai végzettség? Általában kilenc osztály. Továbbtanulás? A lányok közül egyik sem gondol erre, de a gyár forradalmi bizottságának egyik tagja megjegyzi, hogy az üzem tíz munkását küldte az egyetemre. Tervek? Szolgáljuk a forradalmat. Mit csinálnak munka után? Mao Ce-tung, Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveit, forradalmi hősök történetét olvassuk, sportolunk (Sportágak: pingpong, kosárlabda), sőt, néha mi lányok is futballozunk. Klub, szórakozás, társastánc? Mire gondolnák tulajdonképpen? Hol találkoznak a fiúkkal? (Nevetés.) Van valakinek vőlegénye? (Még nagyobb nevetés.) Dehogy, hová gondolnak. Aztán valaki rámutat az egyik lányra: Leleplezem, neki van vőlegénye (A lány fülig pirosan hajtja

le a fejét. Az övé a kerékpár is) A lányokon csinos, bőszabású, tarka vászonblúz és nadrág, hajukat jobbára copfba fonják. A szoba tágas, az öt ágy három oldalt a fal mellett áll. Ruhájuk, cókmókjuk a szekrényben, az egyik oldalon Az egyik fal mellett asztalka áll székekkel, a falon tükör. Mosdó, vécé a folyosón A szobafelelőst felváltva nevezik ki Megpróbáljuk kideríteni, hogyan is kerültek ide? Mi adta az ötletet, hogy ebbe a gyárba jöjjenek? (Az ötből kettő hsziani, ketten egy környékbeli faluból jöttek, az egyik lány Dél-Kínából érkezett, apja katona, őt helyezték ide.) A forradalom szükséglete így kívánja halljuk az örök választ. De honnan tudták meg, mire van szüksége a forradalomnak? (Nem értik a kérdést.) Ki mondta, hogy idejöjjenek? A párt útmutatása volt. Végül az üzemi forradalmi bizottság képviselője válaszol: A gyárnak van egy létszámfejlesztési terve, ezt közli az állami elosztó

szervekkel, azok irányítják hozzánk az új munkásokat. Az országos gépezet előbukkan, de nem tudjuk megfogni az egyéni sorsokban Búcsú újra. Tovább, az óvodába Szép, világos óvoda Hároméves csöppségek járnak körbe, egymás kezét fogva az óvónéni körül, s tele torokból énekelnek. Amikor a dal véget ér, a gyerekek a lelkesen fényképező vendégek felé fordulnak és kórusban mondják: Mao elnök kis vörös katonái vagyunk; Vörös a szívünk; Fel vagyunk fegyverkezve Mao elnök eszméivel; Legyünk hát jóbarátok! Aztán újra dal: A kínai szputnyik gyorsan kering a világ körül, Az egész világ a Kelet vörös dallamát fújja, Az ellenség megijed tőle, Barátaink örülnek. Újabb szavalat: Az új világháború veszélye még fennáll, de a világon a fő irányzat a forradalom. (Ez idézet Mao 1970 május 20-i nyilatkozatából Kínában a háromévesek is fújják.) Az óvodában 300 gyerek kap helyet, a havi díj a szülők

keresetétől függően 5 és 12 jüan között váltakozik. Kis kezek integetnek felénk, ahogy kilépünk az óvoda kapuján. Odakünn újra a tapsvihar, a barátságos, kíváncsi tekintetek. A két busz lassan halad a tömeg sorfala között A másfél óra lejárt A „földi paradicsom” Szucsouban kétszer jártam, de csak másodszor értettem meg igazán. Az embert, aki felragyogtatta Szucsou gyémántját, Liunak hívják. Harmincöt-negyven év körüli, angolul tökéletesen beszélő, szemüveges és szokatlanul szép arcú férfi, aki 1973 tavaszán két napon át kalauzolta a városba látogató pekingi tudósítókat. Nem ő volt a fogadóbizottság vezetője, funkciójáról csak annyit közölt velünk, hogy a városi forradalmi bizottság munkatársa. Művészettörténésznek gondolom, de ő tagadja Mindazt, amit a városról, történetéről, múltjáról, jelenéről, parkjairól, kultúrájáról tud és Liu szinte mindent tudott azért sajátította el, mert

szükség volt rájuk a „külföldi barátok” fogadásánál. Egy meglepő válasz Ezt a nyilatkozatot persze senki sem hitte el kevés kínaival találkoztam, aki olyan alaposan ismerte volna témáját, mint ő. A búcsúzásnál nem tudtam megállni, elmondtam neki is Válasza megdöbbentett: Amit én tudok, az jelentéktelen. Ahhoz, hogy a dolgok lényegét megismerhessük, ki kell választanunk egy témát, és arra kell koncentrálnunk, nagyon alaposan kell tanulmányoznunk, mélyre kell hatolnunk benne. Ha nem így teszünk, csak a felszínt kapirgáljuk. Kínában töltött éveim alatt egyszer sem hallottam és egyszer sem olvastam ilyen nyílt vallomást a tudás, a specializálódás, az elmélyülés, az értelmiségi hivatás mellett. Amit Liu mondott, talán közhely, de még hét évvel a „nagy proletár kulturális forradalom” kezdete után is bátorság kellett hozzá, különösen egy olyan ember részéről, akinek szakismeretei nem az

atomfegyvergyártásra, hanem artisztikus szucsoui kertek titkaira, az elsüllyedt, visszavonhatatlanul tovatűnt kínai múltra és annak ma már elvetett ideáljaira vonatkoznak. Nem mintha előző látogatásom idegenvezetője rossz lett volna. Counak hívták, és pontosan, de a tárgyaknak dimenziót nem adó belső tűz nélkül ismertette a számtalan szucsoui kert trükkjeit és titkait szavait Vu fordította angolra. Második vizitem során ismét találkoztam vele és ekkor, legnagyobb meglepetésemre, Cou angol tolmácsként kísérte csoportunkat. Másfél évvel korábban azért kellett magammal vinnem Pekingből Vut, mert a Külügyminisztérium szerint Szucsouban nem állt rendelkezésre idegennyelvű tolmács. Cou akkor azt mondotta, hogy nemrég kezdte tanulni az angol nyelvet ám nehezen képzelhető el, hogy a Külügyminisztérium által meghívott újságíróknak folyékonyan és magabiztosan tolmácsoló idegenvezető 18 hónappal korábban még csak kezdő

lett volna az angol nyelvben. Ha igen, akkor ez a rendkívüli szorgalom, akaraterő és nyelvtehetség lenyűgöző megnyilvánulása, újabb példája a kínai nép tehetségének. De az is elképzelhető, hogy tolmácsomat azért kellett magammal vinnem, mert így minden lépésemről beszámolhatott. Közös utainkon egyszer sem fordult elő, hogy Vu ne kísért volna el a szállodák körüli sétáimra még akkor sem, amikor felajánlottam neki, hogy pihenjen. Igazságtalan lennék, ha elhallgatnám: Cou is megajándékozott egy páratlan élménnyel. Elintéztem, mondta büszkén 1971 szeptemberében, hogy meglátogassuk az 500 Buddha templomát, a Hszi Jüan Szit, amely egyébként nincs nyitva a nagyközönség számára. A Nagel-útikönyv öt sort szentel e templom leírásának, így semmi különösre nem számítottam. A váratlan találkozások hatása a legmélyebb Egy olyan utazónak, aki már megjárta Indiát, vagy látta a hasonló pekingi templomot, amelyet

1966-ban szétvertek, a szucsoui ötszáz luo han bizonyára nem sokat mond. Így azonban minden előkészítés nélkül léptem be az embernagyságú, aranyozott, rendkívül expresszív kifejezésű faszobrok százai és a főtemplom hat-nyolcméteres buddhista istenségei közé. A szó betű szerinti értelmében elállt a lélegzetem. Noha már ebédidő felé járt, ami a kínaiak számára szinte kötelező pihenő, engedélyt kértem, hogy még egyszer körbejárva lefényképezhessem a faragott szenteket. Cou és Vu a jóindulatú elmeháborodottnak kijáró mosollyal figyelték lelkesedésemet. Míg a templom őre körbekísért, az egyik hatalmas szobor alá telepedve, szemüket fel sem emelve beszélgettek. Cou nyilván sokszor járt már itt, Vura pedig láthatólag semmiféle hatást sem gyakorolt ez a múltból ittrekedt arany-pompa vagy ha igen, úgy vélte, hogy ezt nem illik kimutatni. Liu szavai nyomán másfél évvel később a buddhista mennyország figurái

azonnal elfoglalták helyüket a túlvilági hierarchiában, kiismerhetetlen mosolyuk üzenete érthetővé vált, a sok száz figura rendbe sorakozott. Couval is megtekintettük azt a különös, előrehajló szobrot a luo hanok között, amelynek arca jobbról szomorú, szemből talányos, balról vidám de Liu a látványhoz az emberi élet változó voltára emlékeztető megjegyzést fűzött. Máig is sajnálom, hogy nem tudakoltam meg tőle, hogy vajon ez a szimbolikus figura még Indiából érkezett-e a buddhizmus többi alakjával együtt, vagy a kínai nép gondolkodását, szemléletét tükrözi a művész különös, hármas perspektívája. Kegyhely hívők nélkül Valószínűleg nem csak a két férfi eltérő szemlélete, hanem az időközben eltelt másfél év is magyarázza, hogy míg Cou egyszerűen „restaurálással” indokolta a templom lezárását, Liu őszintén beszélt. A „kulturális forradalom” kezdetén voltak, ismerte el, akik meg akarták

semmisíteni a templom műkincseit (amelyeket előzőleg, a múlt századi tajping-felkelés leverésekor már egyszer tönkretettek). Liu nem mondja, kik voltak a rombolás prófétái, de közismert, hogy a hungvejpingekről, a vörösgárdistákról volt szó. A templom lezárása így óvintézkedésnek is tekinthető, hiszen, mondja nyugodt, kiegyensúlyozott hangján Liu, az itt található műkincsek „a kínai nép kulturális öröksége”. A Hszi Jüan Szi, amely az egyik híres szucsoui parkhoz, a Liu-kerthez tartozik, 73-ban már nyitva állt a kínai látogatók előtt is, de vallásgyakorlat nem folyt benne (noha akadnak öreg buddhisták, akik idejönnek imádkozni). A papok sem végzik szertartásaikat: az a népes buddhista közösség, amely ezt a templomot kétszer is felépítette, ma nem folytat nyilvános vallásos életet. A kegyhely művészi kincseit megvédték és megőrizték, de mielőtt újra megnyitották kapuit, néhány „egészségtelen”

feliratot eltávolítottak, ismerik el kínai kalauzaink: nyilván a Mao Ce-tung eszméivel nem mindig egybevágó buddhista gondolatok jutottak erre a sorsra. Szucsou igazi nevezetességei azonban a kertek a kertekkel érdemli ki Hangcsou mellett a kínai folklórban a „földi paradicsom” díszítő jelzőt. Amikor először haladtam végig rajtuk, voltaképpen csak trükkjeiket csodáltam. Liu megmutatta az ügyeskedések mögött az eszmét, a fogások mögött a filozófiát Voltaképpen nem a kertész a szucsoui kertek egyedüli alkotója: ihletője egy életforma, maga a kínai múlt a maga egyedi és páratlan mivoltában. Ezek a kertek egyszerre teszik érthetővé Kína egykori nagyságát és későbbi megaláztatását, azt a különös kvalitást, amit a hajdani kínai kultúra és társadalmi szervezet hordozott, lendületet adva a fantáziának és egyben leszűkítve, megbénítva, steril játékká szűkítve alkotási terét. A kínai mondás szerint, ami fent a

mennyország, az a földön a Csiangszu tartománybeli Szucsou és Csöcsiang tartomány székhelye, Hangcsou. Szucsou már évszázadok óta híres-szép városa Kínának Pedig maga a városkép ha meg is hatnak a fehér házak elé a felszabadulás után ültetett platánok, ha a keresztül-kasul kígyózó csatornák, hátukon a bárkákkal emlékeztetnek is Velence külvárosaira, ha vonz is a délies forgalom és a sok nyitott kirakat végső soron nem kínál rendkívüli élményt. A közelben magasodó gőgös Tigrishegy a pisai toronyhoz hasonlóan megdőlt ezeréves pagodájával páratlan látvány, de nem annyira, hogy ezért az egész város a mennybe induljon. Szucsou titka a gazdag földesúri házak sokszor semmitmondó homlokzata mögött húzódik meg. A kertek filozófiája Talán a termékeny föld, a virágzó művészet, a kellemes klíma magyarázza, hogy ez a város egy ezredéve a kínai gazdagok és hatalmasok kedvelt, tartózkodási helye. Minden európai

párhuzam természetesen sántít, de a jelenség megértéséhez talán a Cöte d’Azur példájához folyamodnék: ott is villákat, parkokat építettek maguknak a nyugati világ hatalmasai. Szucsouban a felszabadulás előtt mondja Liu ötezer földesúr élt, vagy pontosabban, itt élte fel vagyonát. Szorozzuk be ezt a számot mondjuk hattal bár sok családban nagyobb volt a létszám és akkor már 30 ezernél tartunk. Ha pedig a szolgaszemélyzet létszámát átlagban csak húsznak vesszük (bár voltak persze olyan gazdag házak is, ahol létszámuk a százat is elérte), akkor kiderül, hogy a felszabadulás előtti negyedmilliós lakosságnak csaknem a fele e paraziták családjából és udvarából állt, míg a másik fele részben a selyemszövő iparban dolgozott, részben a gazdag úriházak számára készített különböző luxuscikkeket és kézműipari tárgyakat. A kertkultúrát azok a gazdag állami hivatalnokok, hadvezérek alakították ki, akik,

miután közéleti tevékenységük véget ért (maguk hagytak fel vele, vagy csak a körülmények kényszerítették őket erre), ide vonultak vissza, hogy megteremtsék a maguk külön, zárt, elmélyedésre és bölcselkedésre alkalmas világát. A kertek ritkán maradtak egy család kezén, mivel Kínában a földek feudális tulajdona nem volt olyan állandó, mint Európában, az egyes famíliák a császárság szolgálatában meggazdagodtak és ha kegyvesztettek lettek, elvesztették egész vagyonukat, a második generáció pedig gyakran tönkretette a gazdaságot, vagy éppen elkockázta az apák filozófiai gyönyörűségeinek színhelyét. A császári Kínában több száz éven át a konfuciánus klasszikusok ismeretéből tett vizsga tehát lényegében egy bizonyos klasszikus műveltség és filozófia elsajátítása alapján osztogatták az állami hivatalokat. Ez a rendszer, amely a szaktudást lebecsülte és megvetette, arra ugyan nem volt alkalmas, hogy Kína

gazdasági és társadalmi fejlődését meggyorsítsa, viszont homogén írástudó hivatalnokosztályt formált. Szucsouban a politikától visszavonult nagyurak közös témát találhattak a kínai irodalom, művészet, filozófia kérdéseiről folytatott vitákban, s a kert mindennek anyagi megtestesülése: térré lényegült festészet, gondolat és idő. Méghozzá, és ez a lényeg, mindent zárt térben kellett kifejezni, először talán azért, mert Szucsouban drága volt a föld, majd azért, mert már kialakultak e művészet hagyományai. A felszabaduláskor több mint száz kertet számoltak össze a városban igaz, többségük a megelőző időszak háborúi és polgárháborúi miatt siralmas állapotba jutott, az egyik legszebb kis park épületeit istállónak használta a Kuomintang. A felszabadulás után az állam rendbe hozatta a legszebb kerteket (gazdájuk a város, de fenntartásukra a központi kormánytól kap szubvenciót), és ezeket a zárt

paradicsomokat megnyitotta a lakosság előtt. Liu hangja átforrósodik, amikor a kertek építésének titkairól beszél. A rendelkezésre álló tér szűk, de meg kellett benne teremteni a perspektíva távlatát és a külső világ változatosságát. Kevéssel kell érzékeltetni a sokat, a kicsivel a nagyot: így jön létre néhány száz négyszögöles területen egy egész mikrokozmosz. Szucsou síkságon terül el, de a kertekben mesterséges dombokat építettek, távoli hegyekből hoztak különleges formájú sziklákat vagy a közeli Tajhu-tóba helyeztek köveket évtizedekre, hogy azok megfelelő formára csiszolódjanak. A parkokban minden mesterséges és azt célozza, hogy a természetes illúzióját keltse. Egy ablak elé helyezett szikla és néhány szál bambusz hegységet idéz, annál is inkább, mivel mögötte egy fal lezárja a perspektívát. Másutt a mesterséges domb úgy emelkedik a kert közepén, hogy feléje tekintve egyik irányból sem lehet

érzékelni a túlsó oldalon a határt, a külvilágot. A fedett galériákat szegélyező, változatos mintájú kerámia ráccsal díszített ablakokon átnézve minden lépés után más látvány tárul a szem elé. Mesterséges források vize kavarog, de mindez optikai trükk: valójában állóvizet látunk. A fantáziatájakat növényköltemények díszítik: olyan fák, amelyeket évtizedeken át kötözgettek a kertészek, amíg elnyerték a képzeletet mozgásba hozó szeszélyes formáikat. Ma is sok száz cserépben nevelgeti a különleges díszfákat Cu Csing-jüan főkertész, aki még apjától örökölte a tudományt és féltő gonddal őrzi a drága porcelánokban a ritka művészet élő alkotásait mindegyikben öt-tíz-húszévi munkája testesül meg, de akad ott olyan kétszáz éves gránátalmafa is, amelyen a dédapák dédapja alakította ki az első formákat. A szucsoui kertekben így válik növényi alakzattá, tóban koptatott kővé az elvont

idő, perspektívává a zártság, életcéllá egyfajta elvont szépség és harmónia. Ezeket a zárt világokat a kertészen kívül festők, költők, építészek, filozófusok alkották és persze gazdag emberek. A kertek irodalmi-filozófiai alapgondolatát az egyes pavilonok, részletek nevei és a rájuk rótt versek fejezték ki. Az egyik tóparton álló mesterséges domb tetején, az Illatos Hó és a Bőséges Felhők pavilonjában Liu lassan mondja a verset, amelynek szavai még kínaiul is magukkal ragadnak lágy ritmusukkal, majd angolra fordítja, és a kínai dialektika ősi törvényének érzékeltetésére meg is magyarázza. A madarak kiáltása áthatóbbá teszi a csendet, a szélben ingó virágok mozgása teljesebbé a nyugalmat. Igen, ez az ellentétek törvénye, a csendet a zajjal, a mozdulatlanságot a mozgással érzékelteti a költő, és ezzel értelmet ad a pavilonból előtáruló tájnak, a kis tóban kiáltozó madarak és ingó lótuszvirágok

nyüzsgő-mozgó életének. Mint ahogy, mondja még Liu, néha a filmekben az óra ketyegésének felerősített hangja érzékelteti a csendet. A szucsoui kertek szolgáltatták a mintát a híres kínai regény, A vörös szoba álma egyik legszebb fejezetéhez, ahol egy újonnan épült park dombjait, pavilonjait, perspektíváit nevezik el megannyi rejtett klasszikus irodalmi utalással egy dúsgazdag, bár már hanyatló nemesi család tagjai. A szucsoui kertek szolgáltak mintául később a pekingi Nyári Palota egyes részleteihez. Szucsou élőből és élettelenből ötvözött kis világai szimbolizálják azt az eszményt, amely felé a kínai lélek nyújtózik mármint azoknak a lelke, akik nem verejtékeznek a rizsföldeken, nem robotolnak a folyamok szabályozásán, akik megengedhetik maguknak, hogy felülemelkedjenek a világ hiúságain. De a filozófia, mint a tükrök mutatják, áthajlik a csalásba. Az egyik kertben a mesterséges szikla egy bizonyos

szögből tükröződni látszik egy tükörben valójában egy ablak mögött egy másik, hasonló sziklát látunk. Másutt meg éppen egy igazi tükör nyújtja kétszeresére a perspektívát észrevehetetlenül A halászhálók mesterének kertjében, amelyet minden oldalról fényűzően berendezett nagyúri lak vesz körül, a telhetetlenség majdnem-csalása a „Három Hold pavilonja”, ahonnan holdtöltekor a fennkölt témákról csevegő urak egyszerre láthatták a fényes korongot az égen, a tóban és a tükörben. (Ezt a kertet, stílszerűen, este varázsolta elénk Liu A Hold, sajnos, a felhők mögé bújt, de a fekete víztükör lassú remegéssel verte vissza a színes lampionok fényét, mint egykor régen.) S miközben ezt a művészi álmokból emelt világot bámulod, föltolul benned a kérdés, mire való mindez: a mesterséges sziklák és az emberformálta fák? Elvont világ ez, mi több, a világtól elforduló, miniatűr világ. Ihletét nem a való

élettől nyeri, hanem annak égi másától. Nem alakítja át a világot, hanem leszűri ezer művészi szabályon. Nem hat, nem gyarapít, még ha belső tökéletességét nem is tagadhatod A szállodában, a souvenir-boltban kérdezősködöm: lehet-e kapni könyvet Szucsou kertjeiről vagy magáról a városról. Az eladó a fejét rázza Minden, amivel szolgálni tud, egy prospektus Ez persze haladás a másfél évvel ezelőtti állapotokhoz képest, mert akkor csak pekingi középületek fényképeit árulták itt, de mégiscsak édeskevés. Könyvet kellene írnia Szucsou kertjeiről mondom Liunak , tanulmányt a kínai szépségideál titkairól és veszélyeiről. Bizonyára sok külföldi látogató vásárolná örömmel Liu bölcsen hallgat, ő tudja, hogy már sok könyvet írtak a szucsoui kertekről. Hszü és a rizsültetés Első szucsoui látogatásom idején felkerestem a legyezőgyártó üzemet. A városban mesélték a műhely vezetői a felszabadulás

előtt 42 műhely működött és 300-féle legyezőt gyártottak. Gyilkos konkurenciaharc folyt közöttük. 1955-ben a műhelyek négy szövetkezetbe tömörüllek, a „kulturális forradalom” idején ezek is egyesültek. A központi műhely egy hajdani földesúri házban működött Egy-egy teremben vagy száz férfi és nő dolgozott a hosszú asztalok fölé görnyedve mind rendkívül gyorsan és ügyesen, egyszer sem néztek fel a munkájukból. Az illatos szantálfa-csodák itt már nehéz levegővel töltik meg a műhelyt, az alkotók szériában vágják ki a vékony lemezeket, és bár ezt a műveletet félig gépesítették, mégiscsak rendkívüli koncentrációt követel. A finom mintákat elektromos tűvel égetik rá a lemezekre A rajzokon ebben az időben még a „kulturális forradalom” motívumai domináltak: minden lemezen egy-egy vörösgárdista, dolgozó paraszt vagy felszabadító katona, az exportrészlegen ionban már ekkor is a hagyományos

témáké volt az elsőség. A selymekre ügyes női kezek varázsolták a leheletfinom rajzokat. Mennyi tehetség szériában Egy-egy munkásnő 3050 jüant keresett itt, a gyár vezetői 80-at. A szucsoui iparművészet igazi specialitása azonban a hímzés és ez már nem olcsó. Egy közepes nagyságú, színes fonalakkal hímzett tájkép ára mintegy 1000 jüan a Barátság-boltban testvérek között is tízezer forint. A központi műhelyt nem is üzemnek, hanem „kutatóintézetnek” nevezik, bár itt is manufakturális alapon folyik a termelés. Ebben a műhelyben kétszer jártam és a különbség igazán jellemző volt Első látogatásom idején a sok ezer éve nemzedékről nemzedékre öröklődő motívumokból alig láttam valamit. Az aranyhalak és macskák hímzésének specialistája éppen Mao elnök portréját öltögette, aggodalmasan ellenőrizve, megfelelően ragyog-e a szem írisze. A főteremben tucatnyi asszony egyszerre dolgozott a nankingi

Jangce-híd plakátjáról másolt óriási selyemképen, a tervező művészek festőállványain forradalmi témák öltöttek formát. 71-ben útikalauzaink, a gyár vezetői hosszan ecsetelték a munkásokkal, parasztokkal és katonákkal való „integrálódás” fontosságát. A műhely vezető művészei hónapokat töltöttek a termelésben élenjáró Lungcsao mezőgazdasági termelőbrigádban. Ez rendkívül hasznos volt művészi alkotómunkájuk szempontjából is Mondhatnának egy konkrét példát? Hogyne. Hszü elvtárs, a festő igen kiváló mester Hogy kifejezze a munka szépségét, rizsültetésről készített festményt. A Lungcsao brigádban megcsodálták a festmény színeit, kompozícióját, de aztán meg is bírálták a művészt: nem ismeri a rizsültetés technikáját. Ha úgy csinálnák, mint a képen, két oldalról, akkor a sor befejezése után nem tudnának megfordulni. Hszü elvtárs így megértette, hogy a szegényparasztoktól és a

szegényebb középparasztoktól kell tanulni, és önmagában a művészi tudás nem elég. S ha így van, faggatóztam tovább, mivel magyarázható, hogy a kivitelezett minták mind országosan ismert plakátok selyemvariációi? Igen, ismerték el, ma még ez munkánk egyik fogyatékossága, de ezen is változtatni fogunk. 1973-ban csak Norman Bethune-ról, a Kínában meghalt kanadai orvos-forradalmárról készítettek politikai témájú képet. Egy Kanadába tartó kínai pingpong-delegáció számára hímezték nagy gonddal ajándékként fogja átnyújtani a pekingi küldöttség. A szucsoui üzem kapacitásának javát a különleges állami rendelések kötik le. Itt készítik azokat a darabokat, amelyek részben a kormányépületeket dekorálják, részben reprezentációs ajándékok. A macskák és aranyhalak művésze ismét halakat és cicákat varázsolt tűjével a selyemre A kínai selyem története sok ezer évre nyúlik vissza. A napjainkban feltárt kétezer

éves sírokban dús mintájú brokátokat, lágy selymeket találtak. A szucsoui üzemben ezeknek az ősi anyagoknak a technikáját tanulmányozzák és teremtik újjá. Különleges kézi szövőgépeken olyan anyagok készülnek itt naponta néhány centiméter , mint amilyeneket korábban a császári asszonyok és szeretők számára szőttek. Micsoda szem kell ehhez a munkához, micsoda ügyesség, micsoda türelem! A hímzőlányok olyan motívumokat teremtenek, amelyek teljesen egyformák mindkét oldalról nézve, nincs színük és visszájuk. Háromévi inaskodás a mesterség alapja, újabb három év gyakorlat formál egy-egy tehetségesebb tanulóból mestert. Régen az egyes műhelytulajdonosok drága pénzért vállalták egy-egy tanítvány kiképzését, most minden idősebb szakmunkásnőnek van növendéke. Az üzem rajzolói részben főiskolát végeztek, részben autodidakta művészek A keresetek 40 és 100 jüan között ingadoznak akárcsak a szucsoui

textilgyárakban. A művészi kvalitást nem bérezik Kínában: csaknem ugyanennyit keres az, aki a selyemgubót válogatja, aki a korszerű szövőgépeket kezeli és aki a sok ezer éves kézműipari hagyományt őrzi. Szucsouban már akkor selymet szőttek, amikor a honfoglaló magyarok keresték a hazát, a 17. században pedig a selyemszövők jóval a lyoni takácsok előtt fellázadtak. A Csing-dinasztia idején önálló jogú várossá emelték, hogy az udvarban nagyra becsült selymek gyártását jobban ellenőrizhessék, s a városban talált kőoszlopok feliratai több száz évvel ezelőtt megtiltották a sztrájkot vagyis már akkor sztrájkoltak Szucsouban. A felszabadulás előtt a selyemfonalgyár, ahol szintén csak kétszer jártam, japán érdekeltség volt. A 12 órás munkaidő nem elégítette ki a tulajdonosokat: hogy még többet sajtoljanak ki a proletárokból, visszaállították az órát. Az üzem nyáron valóságos gőzfürdővé változott (a

selyemgubót ugyanis leforrázzák, hogy megöljék benne a bábot és megtalálják a kivezető szálat), télen a lucsoktól reumát kaptak a dolgozók, s a munkafegyelem ellen vétőket az üzem saját börtönébe zárták. (A nagyobb drámai hatás végett az alagsorban most is áll a börtön: a rácsok mögött éppen egy munkást kínoz a gyári kopó a látogató először visszahőköl, aztán rájön, hogy festett gipszfigurák idézik a múltat.) Most azonban fejtették ki 1971-ben Mao elnöknek hála, minden munkás boldog életet él, és lelkesen végrehajtja a Mao elnök és Lin Piao alelnök által vezetett központi bizottság irányvonalát. 1973-ban a boldogságról szóló mondatrész változatlanul szerepelt a beszámolóban, de Lin Piao alelnökről már másképpen beszéltek a gyár munkásai, amikor a külföldi újságírókkal találkoztak: Lin, mondották, áruló volt, aki visszaélt Mao elnök bizalmával, és meg akarta gyilkolni őt, ők pedig

kiselejtezték Mao és Lin kettős portréját, amely olyan élethű volt, mintha festették volna. Akárhonnan indulunk el a kertektől, a selyemtől végül is eljutunk a politikához. A politika nem valamiféle távoli dolog a csúcson meghatározza a kínai mindennapokat, minden kínai minden napját, a kertek nyitva tartását és a selyemköltemények mintáját. S hogy Liu ma a múltra koncentrálhat, az is a politikai változásokat tükrözi. Végül is vele választom ki a Barátság-boltban a legjellemzőbb szucsoui emléket. Faburkolatú kis leporellokönyvecske, tíz selyemre festett miniatűr képpel A mesterséges sziklák és pavilonok között törékeny nemesasszonyok élik légies életüket: a tavak partján üldögélnek hosszú ujjú köntösükben, virágok illatát szívják, képet festenek és verset írnak, hárfát pengetnek finoman vagy regényt olvasnak és kockáznak a bambuszligetekben. Elmúlt, talán sohasem-volt fantáziavilág, a földi

paradicsom kis emlékkönyve. Mikor festették, még a felszabadulás előtt? Nem, ez mostani munka hangzik a válasz. Exportra A lepárolt kínai tökéletesség világát a kertek rezervátumait és a selyemfantáziák műhelyeit méterek választják csak el az eleven élet lüktető erétől, a Nagy-csatornától. Élet a Nagy-csatornán A kertek, a selymek, a legyezők, a miniatűrök a régi Kína szépségideálját jelképezik. A Nagy-csatorna a nagyságát. A múlt gigantikus kínai alkotásai közül ma a világ talán Nixon látványos pekingi látogatása miatt elsősorban a Falra emlékszik, pedig a Fal ma már üres, halott, romba dőlt, értelmetlen kőkígyó. A Csatorna viszont ma is élő ere Kína testének: Szucsou csak azért lehetett „földi paradicsom”, mert ez az ér táplálta. Csaknem másfélezer éve kezdték összekapcsolni a kelet- kínai síkság tavait, kisebb víziútjait, hogy a Huangho és a Jangce között, s még azoknál is tovább,

lehetővé tegyék a gabona és az áruk szállítását északról délre és délről északra. Korábban a folyók csak a keletnyugati forgalmat tették lehetővé Sok-sok évszázadon át egyre bővült, gyarapodott a Nagy-csatornára épülő közlekedési rendszer. Mellékcsatornák, kitérő víziutak jöttek létre, a 6080 méter széles állóvizű folyóhoz kisebbek kapcsolódtak, hajszálerekre oszlottak egészen azokig a kis árkokig, amelyeken csak egy ladik haladhat végig. Szucsout is keresztül-kasul behálózták a csatornák: ezért is nevezik Kína Velencéjének. A külföldiek szállodájának bejáratával szemben fehér homlokzatú földszintes-egyemeletes házak sora emelkedik. A házak hátsó frontja már az egyik mellékcsatornára néz. Akárcsak Velence külvárosaiban, minden épületből lépcső vezet a vízhez, a víziút fölött púpos hátú kőhidak ívelnek át, bárkák suhannak, és a hajósok hangos kiáltásokkal rakják ki rakományukat,

friss zöldséget, rizsesköcsögöket vagy éppen iparcikkeket. Az állomáshoz közel ívelt kőhíd vezet át a Csatornán. Amikor első látogatásom idején a kocsi először haladt keresztül itt, és a magasból letekintve megpillantottam a hajósok nyüzsgő világát, egy pillanatra szinte felkiáltottam: „Álljunk meg!” Mögöttünk kerékpárosok és riksák özönlöttek, velünk szemben egy nagy autóbusz közeledett, a régi hidat nem erre a forgalomra méretezték. Más jutott eszembe: arra kértem Cout, hajózzunk végig a Csatornán. Ez lehetetlen, felelt azonnal, mint aki már nem először hallja ezt a kívánságot, az idegenforgalmi hivatal programjában nem szerepel ilyen kirándulás Akkor tekintsük meg a kikötőt Nem, erre sincs mód, de elmehetünk a hídhoz és szemügyre vehetem a hajósok világát. Így hát álltam a hídon, a Csatorna fölött. Mert a Csatorna nem egyszerűen víziút. A Csatorna életforma, nemzedékről nemzedékre szálló,

egyforma és mindig változó, a vízre alapozott kínai világ. Ezek az emberek a vízen születnek, a vízen nőnek fel, ott szeretnek, ott esznek-isznak, alusznak és öregszenek meg, talán ott is halnak meg. A híd a kikötő fölé emelkedik, ha azt a helyet, ahol a dzsunkák százai barna vitorláikat leeresztve kétoldalt befúrják magukat végtelen sorban egymás mellett a parti fövenybe, kikötőnek lehet nevezni. A hajókon füstölnek a kis kályhák: rizs fő, talán hal is hozzá. Kis csoportokban kártyáznak a víziemberek, mások az öreg, mohos járműveket tisztogatják, az asszonyok gyermekeiket szoptatják vagy a nagyobbacskákat hajkurásszák a parton. Tábor, örökké változó összeállítással Közben a víziút közepén élénk forgalom bonyolódik le. Az enyhe szélben feszülő vitorlákkal közelednek a hajók a kedvező széllel most mindegyik délre tart. Ahogy közelebb érnek a hídhoz hányszor megcsodáltam ezt a manővert lehullatják a

viharvert vásznakat, lehajtják árbocrúdjaikat. A kormányos szeme még szűkebbre húzódik, amíg a lomha vízijármű megcélozza a két pillér közötti kaput, aztán áthalad alattunk. Két méter távolságból meredünk egymásra, a magyar riporter és a szucsoui hajós, az asszonya és a csinosan öltözött két gyerek, meg a hajólapátot mozgató öreg. Megcsap a gyerekek kezében gőzölgő rizs illata, úgy érzem, megindult a kőhíd a mozdulatlan hajótest fölött, de aztán tovaúszik a másik világ, és mi újra ott állunk, szilárdan, a megfigyelőponton, a hajó pedig úgy eltűnik a kő alatt, mintha nem is lett volna. És jön a következő Kátránypapír, viaszosvászon, nylonborítású tetők tűnnek tova alattad, úgy érzed, ha kinyúlnál, megérintenéd. A kisebb bárkákon egy ember mozgatja a faron elhelyezett kormányevezőt, a nagyobbakon három-négy is: férfiak, nők, fiatalok-öregek vegyesen. A nagyobb hajók futását csáklyákkal

segítik: hat-nyolc méter magas bambuszrudak ezek: a hajós a jármű orrára futva szúrja le a fenékre, majd teljes erejét megfeszítve rohan hátra a kifejezetten e célra kiépített fedélzeti peremen, hogy így adjon lendületet a nehéz testnek. Betonból hajó Időnként vontatóhajók tűnnek fel. Apró motoroshajók, mögöttük hat-nyolc dzsunkából álló karaván úszik, a nehéz rakomány lehúzza a bárkák testét. A vontatókon kívül a vasbetonból készült hajók jelzik az idők változását különben a látvány aligha különbözik attól, ami a Tang-dinasztia idején tárult az utazó elé. Vasbetonhajók? Igen. A festői Vuhsziban, a Tajhu-tavon tett sétahajózás után az egyik legfőbb látnivaló a Nagy-csatorna mentén épült vasbetonhajógyár. Gépen vasszövőgépen készítik a hajótestek acélhálóját, betonnal töltik fel a formákat, szárítják és már mehet is a vízre a hajó. Van öttonnás és 30 tonnás is Kína déli részén

nincs elég fa ezért készítik az olcsó vasbetonból a vízijárműveket. Szucsouban egy kisebb üzem gyártja cementből a bárkákat. Kína hovatovább vasbetonon hajózik Hogyan úszhat a vasbeton? Csak a hajótest elején kell jól feltölteni a légkamrát, s akkor nem süllyedhet el. A szucsoui üzemben láttam, amint a bárkát úgy megrakták betontömbökkel, hogy ellepte a víz mégis fennmaradt, a légkamrák biztosították úszékonyságát. És gyors is a vasbetonhajó, mert felülete simább a fatestű bárkákénál. Csak akkor van baj, ha partra kell vonni, javítani mert persze a súlya óriási És a vasbeton nyilván hidegebb is, mint a fa. Ha megsérül a hajótest, javítása egyszerű: egy kis cementre van csak szükség És főleg: ez a jármű olcsóbb. Ezért a hídon letekintve egyre többet látok a Csatornán belőlük A vízi világ festői bárkái között egyre több a prózai, szürke, hideg betonjármű: nem romantikus, de olcsó. A

motoroshajók munkáját a hajóvontatók végezték el a múltban és végzik még részben ma is. A Nagycsatorna partján kitaposták a maguk ösvényét, ezer és ezer, jobbára mezítelen láb döngölte keményre a talajt Vállukra és karjukra erősítve a nehéz kötelet, ütemes, földhöztapadt lépésekkel, jobbára kettesével-hármasával jönnek. Talán nem dőlnek annyira előre, mint Rjepin hajóvontatói, nem hangzik az Eejuhnyem, de az eső elől köpenybe burkolózva, a hőség ellen nagy szalmakalappal védekezve jönnek a hajóvontatók, mint száz éve, mint ezer éve. Ha nincs jó szél, így haladnak Kína legtöbb csatornáján a dzsunkák a vontatók legtöbbször egy-egy hajó saját legénységéből kerülnek ki. Amikor a Jangcétől délre, Csöcsiang tartományban, a mesés Hangcsouból indultunk vidéki kirándulásra, vagy harminc kilométeren át robogtunk egy ősi víziút partján, ahol külön gyalogutat építettek ki a vontatók számára, kis

hidakkal a keresztező csatornáknál. A végig kőlapokkal burkolt, jó részt a vízből kiemelkedő utat nem nagyon tartották karban, mégis hol itt, hol ott tűntek fel rajta a vontatók ferde figurái, mintha valaki teljes mellel nekivetné magát a szembesüvöltő szélviharnak. Három város percei Egy nap, amikor el sem indultunk Megszólítás nélkül El szeretném mondani 1972 novemberében tett utazásom perceit. A történet korán kezdődik Reggel hat óra tízkor csenget a telefon. Az ismerős hang: Jó reggelt. A taxi már lent várja A megszólítás persze elmarad. A megszólítás, ha csak lehet, elmarad, amikor tolmácsom, Vu Csien-vej beszél hozzám. A viszony egyenlőtlen. Számomra Vu „tungcse”, vagyis elvtársnak szólítom Ez persze nem sokat jelent: Kínában a külföldi csak kivételes esetben szólítja másként a kínaiakat. A Nemzetközi Klubban mindenkinek elvtársa a pincér, még az angol diplomatának is. Vu számára viszont én

meghatározatlan státusú személy vagyok. Elvtárs nem lehetek, mivel a hivatalos viszony jelenlegi állása ezt a minősítést nem engedné meg. Az államközi kapcsolatok ugyan lassan fejlődnek valamelyest, de pártközi kapcsolatokról szó sincs, a tungcse cím így nehezen adható meg. Az „úr” hm A mister címet én nem szeretem, tételezheti fel (joggal) ő, ha már én elvtársnak szólítom. A legjobb elhagyni a bevezetést, rögtön jöhet a kínaiak csodás „ni”-je, amely az angol you-nak felel meg, s minden megoldódott. Néha azonban levelet kell írni, üzenetet kell hagyni. Ilyenkor mégis megszólítások vezetik be a szöveget: Correspondent Baracs! Mister Baracs! A „Baracs tudósító!” kezdetű feljegyzések olvasásakor mindig megfordul bennem a gondolat, hogy legközelebb „Vu tolmács!”-nak fogom szólítani. Az ötletet rögtön el is temetem. A viták ha néha a két fél kölcsönös óvakodása ellenére mégis sor kerül rájuk

általában kellemetlen konfrontációval érnek véget, és mégiscsak ő van odahaza. Ha viszont elkerüljük a konfliktusok zátonyait, Vu udvarias, körültekintő szervező, pontos és gondos munkatárs. Udvarias és pontos. Most persze én még a nyakkendőmet kötöm, s nyugtalanul várom, hogy aggodalomnak álcázott szemrehányással megjelenjen az ajtóban: már hat óra tíz. A megoldás azonban jellemzően finomabb: nem szemrehányás, hanem közlés. A taxi vár Időszerű közlendő A géperejű bérkocsit még napokkal előbb rendelte meg Vu, pontosan megjelölve az időt, a címet és a rendeltetési helyet. Pekingben tudjuk, csak úgy vesznek fel taxirendelést telefonon külfölditől, ha bemondja azt is, hová megy a kocsival. Alkalmasint minden idegen az ehhez szükséges mondatokat tanulja meg először Kínában (ezeket addig ismétli, amíg a vonal túlsó oldalán meg nem szűnnek érthetetlen megjegyzésekkel kommentálni a szöveget). Igen sokszor

előfordul, hogy külföldiek csak bizonyos útirányba tudnak kocsit rendelni, mivel, mondjuk, tudják saját nagykövetségük kínai címét, de egy étteremét vagy kórházét már nem. A taxisofőr és a borravaló A ház előtt várakozó taxi öreg, kívül-belül drapp Warszawa ekkor még nem jöttek be az új Toyoták. Az apróhirdetések és a taxisofőrök sok mindent elmondanak egy ismeretlen országról. Apróhirdetés Kínában nincs, de íme egy taxisofőr, ötven év körüli bácsi, és egy félórás út a repülőtérig. Persze hárman vagyunk, a taxisofőrök általában kettesben szoktak beszélni. És egyáltalán, mit kérdezzek egy kínai taxisofőrtől? Ez még az éjszakai váltás vagy már a reggeli? Az éjszakai mondja a vezető, és kikerül egy biciklistát, aki hirtelen vág be az útra. Pesten jegyzem meg a taxisofőrök szeretik az éjszakai váltást, mert ott több a borravaló. Kínában felel az öreg rögtön nincs borravaló. Egy perc

szünet. Alacsonyan lódnak a felhők, vigasztalan a láthatár, de az utat sűrűn szegélyező szomorúfüzek a zöldtől a sárgáig vezető átmenet minden tónusát kikeverik, a fákon túl bokrok pirosai villannak, és megigézik a szemet. November eleje, szokatlanul hideg pekingi ősz Nálunk a fizetés elegendő a megélhetéshez, ezért nincs szükség borravalóra. Hátul ülök, nem látom az öreg arcát, csak a visszapillantótükör vetíti felém szemét, amely az utat kémleli. Ez természetesen a hivatalos válasz. Ezt kell mondani, ezt nem lehet nem mondani Kínában ma mindenkinek elegendő a fizetése, abból tisztességesen megél. A régi rendszerben, a felszabadulás előtt folytatja a vezető és gyorsít, mert szabad az út a kapitalisták kizsákmányolták a dolgozókat, ezért kénytelenek voltak borravalót kérni. Most megszűnt a kizsákmányolás, megszűnt a borravaló. Istenem, milyen egyszerű. Eszembe jut Pesten a fodrász, a pincér, a

benzinkutas, az újságárus, a szenes A szenes. Vajon őszinte itt előttem ez az ember, 60 kilométeres sebességgel? Kínában valóban senki sem fogad el borravalót, a taxis kétségbeesik, ha egy visszajáró maót (egy forint) nem tud odaadni. Már mennél, rohannál, otthagynád a pénzt, de nem, ő bemegy az üzletbe, felváltja, hozza vissza. Nem tudom, mi történne vele, ha rajtakapnák, hogy ráadást fogadott el. De ez még mindig részleges magyarázat A helyzet gyakorta olyan, hogy a „rajtakapás” eshetősége szinte kizárt. Es nem, szó sem lehet róla Őszinte? Magyarországon soha olyan jól nem éltünk, mint ma, és soha annyi borravalót nem adtak és nem fogadtak el, mint éppen most. A fizetés elegendő a megélhetéshez, de mindenki jobban akar élni magyarázom Aki borravalót ad mondja az ember előttem , azt juttatja kifejezésre, hogy lenézi a másikat. Ez meggyőzőbben hangzik. Elhiszem, hogy az öreg a volánnál így is gondolja Aki itt a

múltban borravalót adott, az úr volt, nagy úr, aki kapta, szolga, kiszolgáltatott, alázatos, hajlongó szolga. Aki adta, kegyet gyakorolt, s ha külföldi volt, még fitogtatta is „felsőbbrendűségét”. És mert a kínai nép életszínvonala még ma is összehasonlíthatatlanul alacsonyabb a Pekingben élő vagy Kínában hivatalos úton megforduló külföldinél, az idegen, ha lehetne, akkora borravalót adhatna, hogy az már a korrumpálás határát súrolhatná. Nem, Kínában senki sem fogad el külfölditől borravalót. Néhány sikertelen próbálkozás után az idegen le is szokik róla. Ez az akklimatizálódás könnyű Európában visszaszokni nehezebb A kereszteződésnél felgyullad a piros lámpa. Az öreg üresbe teszi a sebességváltót, és kikapcsolja a motort Csökkenő sebességgel gurulunk. Takarékoskodik a benzinnel Mióta csinálhatja? Hány kilométer van a kocsiban? Úgy háromszázezer. Jó állapotban van? Vigyázunk rá. A javítást

Kínában olcsón végzik Olcsón és gondosan A gép drága, az emberi munka olcsó. Egy autószerelő talán havi hatvan jüant keres, egy ilyen kocsi ára újonnan lehet vagy nyolcezer. Szép kényelmesen gurulunk a repülőtér felé, nincs hirtelen gyorsítás, váratlan fékezés. A taxi nem vágtat Nem a sietős emberek közlekedési eszköze, hanem azoké, akiknek kocsira van szükségük. A taxira vigyáznak, a kocsit javítgatják, fényesítik, szerelgetik, hogy guruljon háromszázezerig Nem az idő drága. Nem a munka Az autó Helyszíni bírálat Balesete volt már? faggatózom udvariatlanul. A karambol ritka válaszol kitérően. Mi történik, ha valaki mégis balesetet csinál? Ha a baleset nem súlyos, a közlekedési rendőr a helyszínen megbírálja. Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam. Bírálja vagy bünteti? Bírálja. Felködlik bennem a kínai KRESZ egyik előírása. Hát persze: kisebb szabálytalanság esetén az eljárás a vétséget

elkövető bírálata. A nevelés alapvető eleme a társadalmi gyakorlatnak Szenvedélyesen hisznek benne, vagy ha talán nem is hisznek (ki tudja megmondani, mit hisznek valóban és mit nem), mindenképpen hirdetik. A „kiigazító”, bíráló, nevelő, tanító kampányok egymást követő hullámaiban mindenkit igyekeztek meggyőzni az éppen soron lévő igazságról, legyen az a közlekedési szabályok betartásának szükségessége vagy a népi kohók építésének hasznossága. Előfordul, hogy később a hirdetett igazságról kiderül, hogy tévedés volt akkor megbírálják a bírálókat is. Kínában mindenkire állandóan, reggeltől estig zuhog a nevelés Ha hatékonyságát a közlekedésen mérném, az eredmény nem lenne túlságosan biztató. A KRESZ előírja, hogy a kerékpárokat ki kell világítani, de esténként Peking főútjain tízezerszámra hömpölyögnek a biciklik lámpa nélkül. S ha a karambol komolyabb? Ó, ilyesmi nemigen fordul elő. A

kínai nem szereti a kellemetlen hipotéziseket. De pont ebbe a taxiba aligha ülök a közeljövőben Mit veszthetek, ha folytatom? Legfeljebb nem válaszol a vezető. És amikor, ritkán, bekövetkezik? Akkor sincs pénzbírság. A rendőrség elveszi a jogosítványt, és később a tettest behívják a kapitányságra És? Persze felesleges kérdés. Tudhatnám Megbírálják, a hibás vezető pedig önbírálatot gyakorol. Ha úgy látják, hogy felismerte hibáját, visszakaphatja a jogosítványt. Mindez még mindig a viszonylag enyhe következményekkel járó balesetre vonatkozik a súlyos, esetleg halálos karambolért Kínában is börtönbüntetés jár. Börtönben még nem jártam, de minden kínai börtönbeszámoló szerint a kínai fegyház egyik legjellemzőbb vonása ismét csak a rabok állandó „agymosása”. Ahogy a bírálat hatásában oly természetesen hívő vezetőnket hallgatom (aki a maga részéről viszont elszörnyedve csóválja a fejét,

amikor elmondom, hogyan is festenek a könnyű szabálysértések bírságai Pesten), eszembe jut egy könnyebb baleset, amelynek véletlenül szemtanúja lehettem a Vangfucsingon, a pekingi Váci utcán. Mao eszméi és a gépkocsivezetés 1970 telén történt, nem sokkal azután, hogy az ország vezető lapjaiban cikk jelent meg egy kiváló sofőrről, aki Mao Ce-tung tanait alkalmazva azoknak hála balesetmentesen vezetett éveken át. Nos, a zsúfolt utcában összekoccant egy autóbusz és egy teherautó. A teherautót apró emberke vezette, a buszt egy Kínában szokatlan méretű óriás. Álltak egymással szemben és torkuk szakadtából kiabáltak, a helyszínre érkezett rendőr kissé megszeppenve próbálta lecsendesíteni őket. A vita tárgyához nem férhetett kétség: ki a hibás Az ordítozókat sűrű embertömeg vette körül, de így is eljutott hozzám az alacsony emberke mondókájának néhány foszlánya. Maocetungszöhsziang hajtogatta újra és

újra, azaz „maocetungi eszme” Az óriás döbbenten hallgatta, aztán rácsapott a busz lökhárítóját begörbítő teherautó sárhányójára és a dühtől szinte elkékülve, kérdő hangsúllyal ismételte: Maocetungszöhsziang?! Maga mer nekem Mao elnök gondolataira hivatkozni, maga, aki nem tartotta be a fékezési távolságot? Most már értettem, miért volt úgy megszeppenve a rendőr. Közlekedési balesetet felmérni könnyű, de ki tud igazságot tenni egy ideológiai vitában? Időben érkezünk. A taxin nincs óra, az öreg táblázatról számolja ki a díjat A repülőtérig az út harminc kilométer, tíz kilométernél hosszabb úton a pluszkilométerekre 50 százalék pótlék jár. A végeredmény 9 jüan 9 mao. Tízest nyújtok Mozdulatlan arccal számlálja le az elismervényül szolgáló színes, értékre szóló papírcédulákat. Gondolom, talán nem is tarthat több pénzt magánál, mint amennyi cédula hiányzik. A visszajáró egy maót a

cetlikhez szorítja és most, hogy nem a háta mögül beszélek, alaposan szemügyre vesz. Mit gondolhat magában? A repülőtér épületében még mindig Mao háromméteres fehér gipszszobra tekint a belépőre. A szobortól balra a belföldi, jobbra a nemzetközi járatok. A formaságok elintézése után még van időnk, hogy beüljünk a repülőtér éttermébe és bekapjunk valamit. A légköbméterekkel nem takarékoskodtak a repülőtér építésénél, de a fűtéssel igen. A kőpadlóból árad a hideg, csak itt van kicsit melegebb. Két sor kisebb, két sor nagyobb kerek asztal körül vagy háromszáz ember reggelizik. A kínai reggelire sem eszik édeset: hússal töltött gőzölt kenyér, kásával telt öblös kerek tál áll az asztalokon, a pálcikák és a porcelán kanalak uralják az éttermet reggel is. Valamiért szokatlan a kép Töprengek, mi az, ami furcsa aztán hirtelen rájövök: az egy helyiségben falatozó európaiak és kínaiak látványa. A

repülőtéri étterem tulajdonképpen az egyetlen, ahol Kínában szomszédos asztaloknál étkezik a külföldi és hazai honpolgár. Ha az idegen Pekingben kínai étterembe akar menni, annak semmi akadálya, csak előre különtermet kell rendelnie. Ha nem teszi, esetleg más más társaságok foglalják el, s a vendéglátók széttárják a kezüket: sajnálom, uram, nincsen hely (néha még akkor sincs, ha egyébként az egyszerűbben berendezett, belföldi fogyasztók által használt teremben üresen áll az asztalok java). „Tengerentúliak” otthon A külföldiek csoportjai színes foltok a kék és szürke zubbonyok sűrűjében és ez vonatkozik a határokon túlról, javarészt Hong Kongból érkező kínaiakra még akkor is, ha igyekeznek a pekingiekhez hasonlóan öltözni. (Ezeket az „idegenbe szakadt honfitársakat” itt „tengerentúli kínaiaknak” nevezik, mivel hajdanán a határokon túl élő kínai diaszpórát jó részt tengerek választották el a

szárazföldtől, akár Indonéziában, akár az Egyesült Államokban éltek a kivándoroltak.) A „tengerentúliak” hasonulási vágya evidens. A legtöbb nő a pekingiekhez hasonlóan nadrágot húz de hiába, ezek a nadrágok nem olyan buggyosak, nem annyira lazák, mint a hazaiak. A férfiak, ha csak lehet, kerülik a nyakkendőt, de azért Mao-zubbonyt mégiscsak kevesen öltenek, s a kibukkanó pulóver is más anyagból készül, élénkebb színű vagy mintájú, mint a belföldi. Ami ebben az öltözködésben magatartásforma, az viszont mégiscsak egyértelmű: minél kevésbé akarnak feltűnni és elütni, minél kevésbé akarják hangsúlyozni, hogy külföldről vagy éppen ma már előfordulhat Amerikából jöttek, hogy pusztán anyagi megítélés szerint mérhetetlenül jobban élnek az otthoniaknál. (Önkéntelenül is adódik a gondolat: mennyivel rokonszenvesebb ez számos „idegenbe szakadt hazánkfia” luxuskocsis budapesti bevonulásánál nem is

beszélve azokról, akik Bécsben bérelik a csodaautót.) Persze ez nyilván nem egyszerűen a kínai szerénység megnyilvánulása, hanem az eltérő nemzeti karakteré. A kínai évezredek óta közösségi ember, bár a közösség jellege sokszor változott Mi lehetne állandóbb közösség, mint a haza, még ha távoli is. Hogyan is hivalkodhatna azzal, ami más, éppen akkor, amikor visszatér a hazába. Talán nem egyszerűen a haza iránti lojalitásra, hanem tágabb értelemben, a hagyományok és a kínai közösség erejére utal egy régebbi élményem, amely részben ugyancsak ehhez a repülőtérhez kapcsolódik. Ahogy most a tengerentúli kínaiakat nézem, eszembe jut az a 30 év körüli, Canon fényképezőgépet lóbáló, európai ruhás, rokonszenves fiatalember, akivel 1970 nyarán ismerkedtem meg, a Pekingből Moszkvába tartó repülőúton. Egy kilencórás, két leszállással tarkított úton nehéz nem összeismerkedni így tudtuk meg történetét.

Szülei a felszabadulás előtt vándoroltak ki Szecsuánból, amikor ő még kisgyerek volt. Most egy párizsi kínai étteremben pincér. Ha szülei kint élnek, miért jött haza? kérdeztem. Nősülni hangzott a meglepő válasz. Miután gratuláltam az ifjú házasnak, megkérdeztem, honnan választotta az ifjú arát. Szülőfalumból mondta a lehető legtermészetesebb hangon, s ha nem is fűzte hozzá a részleteket, nem kellett sok fantázia, hogy kitaláljam, mi történt. A régi Kínában a szülők választották ki gyermekeik párját, s ebbe az érintetteknek semmi beleszólása sem volt. A felszabadulás után ezt a házasságkötési szokást törvény tiltja, de azért bizonyos mértékig máig is fennmaradt. (A kínai sajtó időnként hevesen támadja a „történelem szemétdombjáról előkúszó múltbeli figurákat”, köztük az ilyesfajta frigyhez szükséges házasságközvetítőket is, akik a szülőknek megfelelő jelölteket ajánlanak gyermekeik

számára.) A párizsi pincér inkább hallgatott szülei tanácsára, és hazatért, hogy elvegye a számára kijelölt falubeli lányt, mintsemhogy Párizsban keresse az igazit. Az ifjú feleség boldogan mosolygott a színes képen, amelyet nyilván a Canonnal készített a férj a kis szecsuani faluban. Ott is ezt a ruhát viselte? kérdeztem. Ugyan. Természetesen átöltöztem Feleségét nem viszi magával? Kis felhő a férfi arcán. Még nem kapta meg az engedélyt Most négy hónapig voltunk együtt A gyereket most már valószínűleg odahaza szüli meg. Aztán újra vidám mosoly. De ha nem engedik ki, majd én látogatok haza megint, mihelyt összejön a pénz. Ez nem könnyű házasság kockáztattam a megjegyzést. Igaza van ismerte el. Gondolkodott egy kicsit, megtettünk vagy tíz kilométert Párizs felé, míg újra megszólalt: Igaza van. De ne felejtse el: a szülőfalumból való Csempészparadicsom csempészek nélkül A nyugatiak kis csoportokban

ülnek kísérőikkel. Sonkástojást esznek és „vörös teát” isznak hozzá (a cukor nélkül felszolgált kínai teát megkülönböztetésül „zöldnek” nevezik). A távozó külföldiek jobbára üzletemberek, akiket a kínai partner megbízottja búcsúztat, vagy éppen rezidens diplomaták, akik szabadságra indulnak, más, a fővárosban maradó diplomata-kollégák társaságában. Íratlan szabály Pekingben, hogy honfitársai kikísérik a repülőtérre a távozó külföldit, és addig maradnak ott, amíg gépe a magasba nem emelkedik. A pekingi repülőtér ebben az időben a csempészek paradicsoma lehetett volna, ha Kínában lennének csempészek. (Később, még elutazásom előtt ez a helyzet megváltozott) A vámvizsgálat után társaik a külföldre induló utasokat is elkísérhették a váróba vagy az étterembe, és csak a repülőtér betonján kellett búcsúzniok egymástól. Az érkezők előbb találkoztak a rájuk várakozó rokonokkal vagy

kollégákkal, mint a vámossal Miután a repülőgéptől az épületig gyalogoltak (repülőtéri busz nincs), egy nagy terembe vezették őket, és vámcédulákat osztottak ki közöttük; ezeket általában a formaságokban járatos helybeliek töltik ki az érkező bemondása alapján. Mintegy negyedórás várakozás után közben az utazási élményekről beszélgető érkezők és fogadók között zöld teát osztottak ki mindenki megkapta a repülőgépen leadott útlevelét, és ekkor mehetett a vámoshoz, aki általában csak a cédulán feltüntetett külföldi valuta, fényképezőgép, rádió bemutatását kérte. Ez a könnyed eljárás nyilván két dologgal magyarázható. Az első: Peking, és általában Kína, nemzetközi légiforgalma még jelentéktelen volt. Ferihegyen mindennap legalább tízszer annyi külföldi fordult meg, mint itt A második: a külföldiek a kínai lakosság „nemhivatalos” tömegeitől annyira elszigetelt közegben élnek, hogy

számottevő lehetőségük törvényellenes kapcsolatok fenntartására nincs. A külföldiekkel egy gondosan kiválogatott kínai réteg érintkezik, s az első szempont minden válogatásnál a korrupció lehetőségének kizárása. Ki és mit csempészhetne tehát Kínába vagy Kínából? A lehetőség így szinte semmi legfeljebb „tranzitáruról” lehetne szó. (1973 nyarán azonban mégis változtattak ezen az eljáráson megszigorították a vámelkülönítést) Gépeltérítés elleni biztonsági intézkedéseknek végképp nincs semmi nyoma a pekingi repülőtéren. Nincsenek mágneses alagutak, érzékeny detektorok és éber szemmel vizslató nyomozók. Kína ilyen szempontból határozottan elmaradott vagy élenjár: szemlélet kérdése. Igaz, a kínai repülés történetében csak egyszer fordult elő hijacking akkor is egy külföldi gépet vittek át Hong Kongból Kantonba Fülöp-szigeti gerillák, akik nyilván félreértették Mao elnök tanításait.

Az incidensről nem tudósított a kínai sajtó Pekingi diplomáciai körökben olyan, megbízható kínai forrásokra hivatkozó hírek járják, hogy a négy ifjú most egy kínai népi kommunában végez Mao műveinek tanulmányozásával egybekötött kemény fizikai munkát, ami ugyan a pekingi szemlélet szerint megtisztelő, de feltehetően különbözik a repülőgéprablóknak a jövőről alkotott elképzeléseitől. Hogy miért nem rabolnak Kínában repülőgépet? Miért nem raboltak a hatvanas évekig sehol? Az embereknek egyszerűen nem jutott eszébe. Ma a világ nagy részén minden rádióhallgató embernek többékevésbé pontos elképzelései vannak a légi útonállás különböző módszereiről, de a kínai hírközlés erről az egész témáról egy kukkot sem szólt. Jéger-történet Míg én az emberek iránti mélységes bizalmat tükröző biztonsági és vámintézkedések nyitján töprengek, a váróterem lassan kiürül. Sorra indul a kantoni, a

sanghaji, az irkutszki, a senjangi gép az egyik újonnan vásárolt kínai IL62-es, a többi IL18-as és Viscount. A mi gépünk késik Egyáltalán hol van? Kinézek Már csak IL14-esek várakoznak a betonon. A jó öreg légijárgányokon bonyolódik le még ma is a forgalom nagy része a kínai szárazföldön (a Boeingeket csak 73-ban kezdték szállítani az amerikaiak). Összehasonlítom a jegy számát a gépekével a mi masinánk mellett az életnek semmi jele. Ezért keltem hajnali ötkor? Vút elküldöm a tudakozóba. Csengcsouban jön a hírrel rossz az idő, a mi gépünk pedig ott tankolna Délig biztosan nem indulunk. Eddig is dideregtem, de arra a hírre, hogy még négy órát kell itt töltenünk, vacogni kezd a fogam. Nem fázik? kérdem elkékülő arccal tolmácsomat. Aláöltöztem mutatja vászonnadrágja alatt a vékony, de melegtartó pamutjégert. Kínában ritkán hordanak nagykabátot vagy bundát, annál gyakrabban jégert. A téli felsőruha a

legtöbbször vattával bélelt pufajka és nadrág, de alatta ott van egy vagy akár két pulóver, ing, trikó és jégeralsó. A sok réteg pótolja a védő posztót. Én azonban arra számítottam, hogy ilyentájt már 900 kilométerrel délebbre, egy melegebb világban leszek. Mentőötlet: hátha van ilyen ruhadarab a repülőtéri boltban? Az üzlet szerencsére nyitva. Nem tax-free shop, hanem a külföldiek számára fenntartott kínai „Barátság-üzletek” mása: kínai árut ad kínai pénzért. Úgy látszik, van egy s más, amit készletéből Pekingben nem árulnak, mert a kínai utazók is szorgalmasan válogatnak a textiláruk és a cigaretták között. Egyébként az árukészlet a kis elefántcsont ördöggolyótól a bambuszfestményeken és üvegkristályokon át a konzervig és töltőtollakig terjed. Jégeralsó külön nincs, de kasmírból árulnak olyan garnitúrát, amelyhez nadrág és felsőrész is tartozik tipikus kínai ruházat. Nem lehetne a

nadrágot külön? kérdem. Lehet mondja az eladó. Kínában a garnitúrákat kérésre mindenütt kettéválasztják. Elfogy a másik darab is (S persze ebből következik az is, hogy aki garnitúrát akar kapni, ahogy például feleségem kislányunk számára keresett komplett ruházatot, az a legjobban teszi, ha az áru érkezése napján keresi fel az üzletet.) Gyanakodva méregetem. A nadrág külön 21 jüan, ami ugyan magyar pénzre átszámítva olcsó, de azért mégiscsak szép summa. Mi lesz, ha nem passzol? Felpróbálhatom? Ha felveszi, nem vehetem vissza rázza fejét az eladó. Mit lehet tenni? De ha még meggondolom, visszahozhatom? Vissza mondja az eladó és mosolyog. Fizetek, egy másik, erre alkalmas helyiségben felpróbálom. Szűk Visszaviszem Úgy gondolom mégis, hogy inkább a nagyobbat veszem. Az eladó úgy cserél, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kis jóindulattal Kínában is lehet a nagykapu mellett kiskaput találni.

Elvégre látták, hogy a „külföldi barát” fázik Ülünk a jégerben, és várunk. A pincérek türelmesek Míg a többiek kint, a még hidegebb nagyteremben, Mao elnök hatalmas képe alatt ücsörögnek, a fázós külföldi barát bent várhat, annál is inkább, mivel étkezések idején rendel valamit. A rendelés egyébként meglehetősen habozó. Előbb három fogást kérek, aztán attól félek, hogy nem lesz elég, és még egy halételt is felíratok a pincérlánnyal. A hangszórókból forradalmi indulók harsognak, hosszú várakozás után hozzák az első fogást, a másodikat, s a záró levest. Már jóllaktunk, mire megjelenik a hal is Egy európai étteremben ilyenkor az ember legföljebb a panaszkönyvet kérheti, vagy ha az ezzel járó közelharchoz nincs energiája, magába roskad és fizet. Nem akarja visszaküldeni? kérdi Vu, amikor pillantása a halra meredő kétségbeesett tekintetemmel találkozik. De hát már megrendeltük, ki is hozták.

Azért meg lehet próbálni. Vu szól a pincérlánynak, az jön, meghallgatja a magyarázatot már jóllaktunk, és amikor én a halat rendeltem, úgy gondoltam, hogy azt még a leves előtt hozzák (a kínai konyha hagyományai szerint a levessel zárul az ebéd). A lány fogja az edényt, és viszi vissza A külföldi barát megússza egy jövőre szóló figyelmeztetéssel. Máskor kérjük meggondolni előre a rendelést. Lassan telik a délután is. A felhők továbbra is vigasztalan szürkébe borítják a tájat mi lesz, ha holnap sem fordul az idő jobbra? Este indul vonat Vuhanba menjünk hát vasúton. Telefon: már nincs hely S mi lenne, ha megfordítanánk a programot, s előbb a biztosan induló nagy géppel Kantonba repülnénk, s onnan jönnénk északra? Es mi lesz a tíznapos engedéllyel, ha egy nappal később indulunk? Telefon a sajtóosztályra. Vu tárgyal Az illetékes válaszol: azt ajánlja, tartsuk magunkat az eredetileg megadott útirányhoz és

közlekedési eszközhöz. Ha holnap sem megy a gép, próbáljunk vonaton utazni. Amennyivel később indulunk, annyival később térhetünk vissza, az engedélyt Kantonban majd meghosszabbítják. Sok szerencsét A repülőtéri buszon döcögünk vissza a városközpontba. Családias járat, hol itt, hol ott áll meg, hogy egy-egy utas leszállhasson. A busz káposztával megrakott lovasszekerek és triciklik között tör utat, most van e kedvelt zöldség főszezonja, a járdákon káposztahegyek magasodnak, a biciklisták káposztát erősítenek a vázra, a háztetőkön és az ablakokon káposzta szárad, a piacokon káposztáért állnak sorba. Egy csin ára 34 fen, azaz egy kiló 6080 fillér. A kínai ember mázsaszámra veszi, beszárítja, hogy télen ezzel variálja ételét Káposztaorgia, káposztafesztivál, káposztaszimfónia keresem a hasonlatokat. Mire a légitársaság épületéhez érünk, már bealkonyul. Eltelt egy nap, s én azon töprengek, hogy ez a 12

óra vajon része-e már az utazásnak. Vita ég és föld között Másnap. Újra a repülőtér, újra ebédet rendelek. Az idő Csengcsouban továbbra is borús Kínában, ha csak a legkisebb kockázat forog fenn, nem indítanak gépet. Ezzel, s a forgalom korlátozott méreteivel függ össze, hogy az utóbbi években egyáltalán nem zuhant le külföldieket fuvarozó személyszállító gép. (A Mongóliában szerencsétlenül járt Trident, amelyen állítólag Lin Piao menekült, nyilvánvalóan más kategóriába tartozik.) Így várakozunk, biztonságosan, de hosszan A magam részéről már szívesen vállalnék kockázatokat is. Ebédszünet A vasút akárcsak a légitársaság erre aligha hajlandó. Okulva a tegnapiakon, már reggel felhívatom az utazási irodát: úgy fest, hogy nem repülhetünk ma sem, félre tudnának-e tenni két jegyet az esti expresszre? Most van, de félretenni nem tudják. A repülőtér fél egykor közli, indulunk-e magyarázom , legalább

addig tartsák a vonatjegyet. Fél egyig tudják tartani, de fél háromig nem, felelik az utazási irodában, viszont tizenkettő és fél három között ebédszünet van és ebben az időben az irodát nem lehet hívni. Hát akkor fél háromkor rögtön telefonálunk ajánlom. Az nem jó, mert fél háromig nem tudják tartani Azt jelenti ez, mondom, hogy csak tizenkettőig teszik félre? Nem azt jelenti: mint mondták, fél egyig félreteszik, de tizenkettőig kell szólni. Igen, magyarázom, de mi csak fél egykor tudjuk meg, megyünk-e vagy Csengcsouban továbbra is rossz az idő, talán megadhatnának ebédidőre egy másik telefonszámot. Más telefonszámot sajnos nem tudnak megadni, mert a jegyet megrendelni csak az utazási irodán keresztül lehet, és tizenkettőkor az irodát bezárják. Így áll hát a tárgyalás, amely Vu segítségével új és új hívásokkal folyik. Vadregényes terveket szövök Közvetítő állomást kellene kijelölni, ahová fél egykor

az iroda dolgozói és én is üzenetet küldenénk ez azonban megfeneklik Vu megjegyzésén, hogy tudniillik aligha képzelhető el ilyesmi az irodai alkalmazottak ebédidejében. Fél tizenkettő Míg a Travel Service kínai logikáján töprengek, legalább az ebédet megrendelem Közben egy katona lép tolmácsomhoz, tisztázza, hogy ő a magyar tudósító kísérője, aztán elhívja. Tíz perc múlva a pincér siet felém: azt hiszi, a gépem mindjárt indul. Vu sehol A kínai belföldi járatokon csak teával, gyümölccsel és cigarettával kínálják az utasokat, ijedten sürgetem: hozza az ebédet minél gyorsabban. Öt perc múlva feltűnik Vu: a gépünk rögtön indul, öltözzünk De hiszen csak fél egyre jelezték magyarázom. Igen, fél egyre, de közben bennünket áttettek egy másik járatra, amely nem száll le Csengcsouban Nem baj, legalább a rizst bekapjuk. Hozzák a rizst, de futva jön az előbbi katona: azonnal induljunk, már nincs idő várni. Bánatos

pillantást vetek a pincérre, aki újra csak fizetés nélkül viszi vissza az ételt (ezúttal ebéd előtt!), és tolmácsomat követve leérek a repülőtér betonjára. A vasút vagy repülőgép dilemmája ezzel megoldódott Három IL14-es áll a sorban, senki sem tudja, melyik a miénk. Végül az egyiknél a légikisasszony vastag vattával bélelt nadrágban és pufajkában integetni kezd. Meggyorsítjuk lépteinket A jegyet nem is kell mutatnunk: tudják, kik vagyunk. Ránk vártak Odabent már mindenki elhelyezkedett Le szeretnék ülni a bejárat melletti ülésre, de a stewardess előre mutat. Két utas feláll a legjobb helyről, és átadja nekünk, az újonnan későn érkezőknek. Tiltakozni hiábavaló lenne, ezt minden külföldi tudja, aki megpróbált már állva maradni egy kínai autóbuszon, ahol mindenki versengve kínálja neki helyét. Az öreg IL14-esben a hangulat amúgy is vidékre induló autóbuszra emlékeztet. Az ülések kopottak, a vécében

seprű és csorba tükör, az utasok átkiabálnak az ülések fölött és iszákjukból gondosan becsomagolt útravalót halásznak elő. Biztonsági övnek híre-hamva sincs, de ezt senki sem hiányolja a viharvert masina simán emelkedik a levegőbe, és dohogva, de korához képest fürgén száll a felhők alatt. A pattanásos arcú, bumfordi öltözékű, de vidám, mosolygós légikisasszony ideológiai nevelőmunkát végez annak érdekében, hogy az utasok felszállás közben ne dohányozzanak, s vég nélkül hordja a zöld teát, amivel éhségemet próbálom elverni. Szabadság, szerelem Az ablakon át bámulok lefelé, de a táj hamar ködfátyolba vész. Mellettem Vu ül, velem szemben két kékzubbonyos férfi, szemmel láthatóan ugyanannak a szervnek a képviseletében. Szintén a tegnapi gépre volt jegyük? kérdem őket. Nem rázzák a fejüket. Láthatóan nem keresik az alkalmat a beszélgetésre Tolmácsom mellett, a másik oldalon egy harmincöt év

körüli, élénken gesztikuláló férfi ugyanakkor megragadja az alkalmat, hogy megszólaljon. Nekem igen. Ön a magyar újságíró? Már tegnap láttam az utaslistán, gondoltam, hogy találkozunk A tegnapi gépről összesen négy embert tettek át erre a járatra. Láttam magukat az étteremben is Közlékeny ember. Merre tart? Vuhanba, mint maguk. Tájékozott is. Mi járatban utazik? Egészségügyi vonalon dolgozom Vuhanban. Pekingben volt elintéznivalóm Orvos? Nem. Káder Nemrég vettünk két magyar röntgengépet kezdi újra a beszélgetést emberünk. No lám, hírünk a világban. De nemcsak ennyit tud rólunk. Budapest a Duna partján van. Nagyon szép város Járt ott? Fejét rázza: Voltam egy kiállításon. A magyar népnek nagyon szép dalai és táncai vannak Honnan tudja? Mostanában nemigen hallani őket itt. Egyszer régen láttam a magyar állami együttest. Igen szép volt Mikor is járt az Állami Népi Együttes Kínában? Van annak több

mint egy évtizede. És lám, az emlék él Mi minden van egy kínai fejében? Miféle múltbeli örökségből, benyomásokból, miféle mai propagandából áll össze ismereteinek, gondolatainak rendszere? A vuhani egészségügyi megállás nélkül beszél. Most éppen Beethovenről. Beethoven? Hiszen a „kulturális forradalom” kezdete óta Kínában nem játszanak európai klasszikus zenét. Mit szeret tőle a legjobban? Nem is tudná megmondani, de van egy verse, amit nagyon szeret. Meghal a szerelemért, de kell neki a szabadság is, mindkettő fontos, de a szabadság még fontosabb. Nem tudok nevetni. A Petőfi és Beethoven neveket hasonló hangzású kínai írásjelekkel fordítják s ha a vuhani káder vagy Vu fejében egybeolvad, az igazán semmi ahhoz képest, hogy van fogalma róluk és emlékszik rájuk. Hány olvasóm tudna hozzávetőleges pontossággal felidézni egy kínai költeményt? Szabadság, szerelem idézem a négysorost. Töjtöjtöj, igen, igen, erre

gondolt Elmondom többször magyarul is, hadd ismerkedjen a vers zenéjével. A barátság éveinek vetése azért nem ment teljesen veszendőbe A kínai ember számára Európa térképe ugyanaz, mint számunkra Afrikáé. És lám, ez a kis folt, Magyarország, emlékeket, tényeket hordoz számára, a Duna hullámait, egy fénykép elmosódott kontúrját, egy ritmust, lányok forgását, s a világirodalom egyik legszebb versének legalább a gondolatát. Így írja a Zsenmin Zsipao Mit jelent számára a térkép többi színe? Emberünk a Zsenmin Zsipaót olvassa. Nixon újjáválasztása már benne van? kérdem. November 9-ét írnak, az eredmények már ismeretesek Újjáválasztották? kérdi őszinte érdeklődéssel. A kínai sajtó nem sietett a közléssel Nagy többséggel mondom. Persze, McGovernnek nem volt semmiféle programja. Kicsit meglepődöm ezt honnan veszi? Két eshetőség van: vagy ez állt valamilyen belső tájékoztatóban, vagy egyszerűen abból

indult ki, hogy a kínai sajtó semmit sem közölt a jelöltek programjáról. Nixonéról sem, de az amerikai politikát elég gyakran elemzi a Zsenmin Zsipao, Nixonnak volt profilja a kínai újságolvasó szemében. Mit gondol, hogyan fog alakulni Kína és az Egyesült Államok kapcsolata a jövőben? Mintha a Zsenmin Zsipao szólalna meg. Nixon elnök látogatása Kínában megnyitotta a kaput a baráti érintkezés számára. Ugyanakkor azonban az amerikai imperializmus természete nem változott, az amerikaiak továbbra is megszállva tartják Tajvant és háborút viselnek a vietnami nép ellen. Éberségre van szükség A kínai klasszikus dialektika és Mao Ce-tung Kína-szerte tanulmányozott filozófiai művei egyaránt az ellentmondást, a jó és rossz kettősségét tekintik az élet rendjének. A vuhani káder számára, úgy tűnik, semmiféle problémát nem vet fel az ellentmondás tudomásulvétele, el sem gondolkodik rajta, magától értetődő evidenciaként

említi. Egyértelműen feketére a kínai hivatalos propaganda csak a Szovjetuniót festi. A Szovjetunióban így a férfi restaurálták a kapitalizmust. Nem osztom a véleményét mondom. A két szemben ülő férfi, aki eddig nem nagyon figyelt a beszélgetésre, most előrehajol. Beszélni kezdek, mire a mögöttem levő ülésen is mindenki a tolmácsomat figyeli. Hirtelen ráébredek a helyzet kényes voltára A hivatalos kínai politikai vonallal vitatkozom, méghozzá nyilvánosan, olyan emberekkel, akiket nem a külföldiekkel való érintkezésre jelöltek ki. Ez alkalmasint hatásköri túllépésnek minősülne arról nem is beszélve, hogy ilyen nyilvános közegben partnereimtől aligha várhatok mást, mint a Zsenmin Zsipao érveinek ismételgetését. Ami a rövid beszélgetésben a legérdekesebb: az arcokra körös-körül kiülő feszült figyelem. Hát mégsem olyan lezárt téma? Miközben a hivatalos frázisokat ismételik, az én ellenérveimre

kíváncsiak? Vajon hol, milyen szinten él a kétely? Vagy csak rég hallottak utoljára ellenvéleményt? Kilenc levágott fej Mai téma. Mit szólt Tanaka látogatásához? Természetesen örült neki Jó, hogy most Kína és Japán között új szakasz nyílott és felvették a diplomáciai kapcsolatokat. És a japán militarizmus? Éberségre van szükség ma is Én még emlékszem a japán megszállásra mondja váratlanul a vuhani káder. Mire? A partizánok kivégzésére. A japánok a városunkban kilenc embert agyonlőttek, és fejüket kirakták közszemlére. Hány éves volt akkor? Hét. Mivel nő fel egy kínai ember. Az oroszokra is emlékszem. Haraso, haraso Tovaris Szélesen mosolyog. A Szovjetunió két szinten él benne A múlt: élő emberek, felszabadítók, barátok. A jelen: újságcikkek az ellenségről Azóta a Szovjetunió „szociálimperialista” országgá változott. Japán: levágott fejek és új szakasz A változás bonyolult, de az élet

egyszerű. A világ egyedül érvényes magyarázata mindennap ott található a Zsenmin Zsipao hasábjain Vagy mégsem? Vu, aki a gép motorját túlkiabálva tolmácsol, már egészen berekedt, a beszélgetés abbamarad. A légikisasszony bejelenti, hogy gépünk mégiscsak leszáll Csengcsouban, húsz perc múlva érkezünk. Megkérdem a stewardesst, kaphatok-e valami ennivalót a repülőtéren. Nem, Csengcsouban nincs étterem Egy perc múlva újra megjelenik: rádión üzentek, most várják a választ, őt perc múlva: sajnos, meleg ételt nem tudnak adni, de beszaladnak a városba valamit vásárolni és készítenek néhány szendvicset. A repülőgép utasai élénk figyelemmel kísérik menüm alakulását, javaslatok röpködnek, a légikisasszony biztatóan mosolyog. Az ebéd odalent végül is néhány sütemény délután háromkor ez is jól esik. Az első ebéd, amelyet az égből rendeltek számomra. Az út hátralevő része eseménytelen. Félórás pihenő után

eltaxizunk a repülőtéren sorjázó tucat MIG-gép mellett. Úti- társaim álomba mélyednek, én a svájci Nagel-cég vaskos útikalauzába Előtanulmányok Vuhanról Valaki azt meséli, hogy Nagel úr is idegenbe szakadt hazánkfia, de a név nem hangzik túl magyarosan. A Nagel specialitása: nem egyszerűen útikalauzt ad, hanem minden országról valóságos enciklopédiát. A Kínáról szóló kötet 1968-ban jelent meg 1504 oldalon, s ebből csaknem 400 foglalkozik az ország földrajzával, népességével, a nyelvvel és az írással, a történelemmel, a vallásokkal és a kínai filozófia iskoláival, az irodalommal és a művészettel, a kínai gazdasággal, állammal és pártapparátussal, a kínai naptárral, a kézi számítógép használatával, a játékokkal és a kínai konyhával. A többi Peking és a tartományok leírása Kínáról nem egyszerűen a Nagel a legjobb útikalauz egyszerűen nincs is más modern kiadású útikönyv erről az országról.

Az idegenforgalom fellendítése valószínűleg még hosszú ideig nem lesz elsődleges cél Kínában talán ez magyarázza, hogy pekingi kiadású baedekker egyáltalán nem kapható. Amikor kiérkeztem Pekingbe, még a város térképét sem lehetett vásárolni az üzletekben (már csak azért sem, mert a legtöbb utcát átkeresztelték a vörösgárdisták). 1972 tavaszán Peking és Kanton idegennyelvű mappája a hátlapon a fő nevezetességek rövid leírásával újra forgalomba került, de ezzel az idegenforgalmi irodalom listája véget is ér. Külföldön a svájci cégen kívül nem akadt vállalkozó, aki megpróbált volna könyvet összeállítani a Kínába látogatók részére, hiszen különösebb üzleti fantáziát aligha láthatott ebben a kötetben. A Nagel-cég viszont hírnevét öregbítendő rakta többi útikalauzai mellé ezt a kiadványt. A kötet még a „kulturális forradalom” előtti állapotokat tükrözi, és így módot nyújt az

összehasonlításra. Lássuk hát, mit ír a Nagel. Vuhan tulajdonképpen három városból áll a Jangce és a Han folyó találkozásánál Vucsang a Jangce jobb oldalán, keletre fekszik, Hankou és Hanjang a bal oldalán, méghozzá Hankou a Han folyótól északra, Hanjang a folyótól délre. A Han és a Jangce folyó fölött 1957-ben épültek csak hidak, szerves egységgé formálva a három várost. Vuhan a több mint 30 millió lakosú Hupej tartomány székhelye, lakosainak száma több mint kétmillió (mint később idegenvezetőnktől megtudom: 1,8 millió ember él magában a városban, s még csaknem egymillió a hozzá csatolt mezőgazdasági körzetben, külterületeken.) Egy valamirevaló kínai város legalább kétezer éves múltra tekinthet vissza, itt is találtak már nyomokat a Han-dinasztia idején épült első településről. Vucsangot, a legrégibb várost még a század elején is falvak övezték Hanjang már fiatalabb, alig 1400 éves, de csak a

múlt században indult komolyabb fejlődésnek. Hankou száz évvel ezelőtt csak kis halászfalu volt, s csak akkor épült ki várossá, amikor a múlt század közepén lezajlott ópiumháborúk nyomán Kína nagyvárosaiban külföldi koncessziós területeket nyitottak. Az angolok 1861-ben, a franciák, oroszok, japánok 1896-ban telepedtek itt le, mivel a nagy hajók is eljöhettek idáig a Jangcén. Itt vezetett keresztül Kína egyik első vasútvonala. Vuhan a kínai proletariátus egyik bölcsője, s nem véletlen, hogy a mandzsu dinasztiát megdöntő polgári forradalom 1911-ben itt, ebben a városban robbant ki. Később az 1923 februári nagy vasutassztrájk írta be a város nevét a kínai történelembe, 1924 és 1927 között pedig itt, a Jangce partján működött a forradalmi Kuomintang kormánya (ekkor a kommunisták részt vettek a Kuomintangban a szakítás csak 1927-ben következett be, amikor Csang Kaj-sek lemészároltatta szövetségeseit). A

felszabadulás után Vuhanban épült fel az ország egyik legnagyobb vas- és acélipari kombinátja, s ma a város Kína fő ipari központjai közé tartozik. A Nagel nem számol be arról a drámai epizódról, mely Vuhant a „kulturális forradalom” idején tette nevezetessé. Kína akkor jutott a legközelebb a polgárháborúhoz, amikor 1967 júliusában a helyi vörösgárdisták a hadsereg támogatásával letartóztatták és meghurcolták a pekingi központ küldötteit. A helyzet rendezésére Csou En-laj utazott a Jangce-parti nagyvárosba, ám kis híján őt is elfogták. Végül is gépe egy másik repülőtérre szállt le, és így az incidenst viszonylag hamar sikerült lezárni. A vuhani eseményeknek az az iróniája, hogy a pekingi központ küldötteit azért tartóztatták le, mert a mérsékelt irányzatú „forradalmi tömegszervezet”, az „Egymillió Hős Szövetsége” helyett egy másik, radikálisabb vörösgárdista csoportnak akarták átadni a

hatalmat ebben az időben ugyanis javában állt a harc a gomba módra elszaporodott, egyaránt Maóra hivatkozó szervezetek között. A rebellis parancsnokot, aki Peking akkori küldötteivel szemben a mérsékelt szervezet mellett foglalt állást, Kína későbbi fejlődése igazolta, és noha leváltották posztjáról, öt évvel később (nem sokkal utazásunk előtt) újra feltűnt Pekingben, egy ünnepi fogadáson. Persze elképzelhetetlen, bármennyire is érdekel, hogy a vuhani incidens felől érdeklődjek, ha majd leszáll a gép. Ezzel csak azt érném el, hogy többi kérdéseimre sem válaszolnának Térjünk csak vissza az útikalauzhoz A bedekkerben közölt térkép érdekességek egész sorát ígéri: az új hidak, a február 7-i sztrájk emlékműve, a Felszabadulás parkja, a szovjet repülők emlékművével, a kínaiszovjet barátság palotája, az 1911-es forradalom vezérkarának épülete, az a hely, ahol kinevezték az 1911-es forradalmi hadsereg

főparancsnokát, az 1911-es forradalom mártírjainak emlékműve, a lázadó alakulat kaszárnyája, az Örök Tavasz taoista temploma, a tartományi múzeum, a festői Keleti Tó nevezetességei, a Fénylő Tó Pavilonja, a Végtelen Mennyország Pavilonja, Csü Jüan, a klasszikus kínai költő múzeuma. Persze nem táplálok illúziókat. Valószínű, hogy a programban e látnivalók java nem szerepel, ahogy a „kulturális forradalom” a többi kínai város régi nevezetességeit is hosszú időre leírta a listáról. A múzeumokat, templomokat évekre bezárták és szerencsés az, aki már újra megnyitott, átrendezett turisztikai látványosságokat tekinthet meg. Amikor érkezésünk után a szálloda egyik süppedő fotelekkel berendezett fogadótermében tolmácsommal és idegenvezetőmmel leültünk a program megbeszélésére, már nem ért meglepetésként, hogy a helyi utazási iroda embere úgy tett, mintha Csün Jüan múzeumáról nem is hallott volna, az

1911-es forradalom emlékeit azzal intézte el, hogy az egész ügy „csak pár napig tartott Vuhanban”, végül pedig az Örök Tavasz taoista templomáról említést sem tett. Mindezek ellenére Jüan, az idegenvezető, a lehetőségek határai között igazán mindent megtett, hogy az újságíró elégedetten távozzon. Kínában mindig várnak rád Jüan erőteljes testalkatú, negyvenöt éves férfi, ovális arccal, mosoly nélküli szemmel és rövidre nyírt hajjal. Ahogy lekászálódtunk a repülőgépről, rögtön hozzánk lépett: A magyar tudósító? Kínában mindig, mindenütt várják az embert. Inkognitóban senki sem érkezik, és Thomas Mann Ruhásszekrény, című novellájának főhőse, aki találomra leszáll a vonatról és találomra keres magának egy szállodát egy ismeretlen városban, itt alkalmasint még az állomásépületig sem jutna el. Vidékre engedély kell 1973 őszén hiába kértem új vidéki útra engedélyt. Nem utasították el

csak éppen addig „tanulmányozták” a kérésemet, hogy közben véget ért tudósítói megbízatásom. A jóváhagyás nem jelenti, hogy minden kérést teljesített a minisztérium. Vannak kínai vidékek, ahol éveken át egyáltalán nem járt külföldi, vagy ahová csak nagyon kevesen jutottak el. A rövid időre Kínába látogató vendégeknek általában több esélye van olyan vidékek felkeresésére, ahová mások nem utazhatnak a pekingi rezidensek számára csínján bánnak az engedélyekkel. Az a külföldi, aki miután megkapta az engedélyt Kínában útrakél, először a Kínai Utazási Iroda szolgálatait köteles igénybe venni. Itt a tisztviselők több másolattal ellátott angol nyelvű nyomtatványt töltenek ki, amely feltünteti az utazás első állomásán igényelt összes szolgáltatásokat: a szállodai szobafoglalás és az idegenvezető elengedhetetlen kelléke a startnak. Külön lehet igényelni, hogy az idegent már az állomáson vagy a

repülőtéren taxival várja az idegenvezető. A „lehet” szó nem egészen pontos. Ha ugyanis az utazási iroda tisztségviselőjével beszélgetve az idegennek az az ötlete támadna, hogy majd ő maga keresi meg a szállodát, erről udvariasan és meggyőzően lebeszélik. Ki tudja, hogy eltalál-e oda. Ki garantálja, hogy lesz-e éppen szabad taxi? Busz? De hát honnan tudná, melyik járat tart a hotel felé? És miként érteti meg magát? Beszél kínaiul, igen, de előfordulhat, hogy nem érti a helyi dialektust. Ezen a ponton a kínai udvariasság rejtelmeivel kevésbé familiáris külföldiek is megértik, hogy a repülőtéren vagy a vasúti pályaudvaron várakozó egyszemélyes fogadóbizottság elkerülhetetlenül kellemesebbé fogja tenni az érkezést. (Mindez persze, ha az utas nem vendégként járja be Kínát, saját költségére történik) Mi azonban másik géppel érkeztünk hogyan tudta meg Jüan a változást? Vu megmagyarázza. Amikor reggel a

repülőtéren elhívott a katona, közölte velem, hogy más géppel megyünk. Én rögtön felhívtam az utazási irodát Pekingben. Ők azt kérték, hogy menjünk be hozzájuk, mivel azonban erre már nem volt idő, belegyeztek, hogy utólag számlázzák ki a távirat költségét. Milyen táviratét? Amelyben közöljük, hogy a másik járattal érkezünk. Kínában nem lehet elveszni. Jüan vár, bár sohasem fogom megtudni, hogy a néhány órával korábban feladott távirat nyomán szerzett-e tudomást a változásról, vagy a légitársaság értesítette a vuhani utazási irodát, hogy a külföldi utas Pekingből az egyetlen a gépen másik járattal érkezik. (Érdekes módon utunk következő állomásain már nem volt szükség előzetes táviratra: az utazási iroda megbízottai adtak kézről kézre, előre megtelefonálva érkezésünk időpontját.) Jüan tehát átveszi a pekingi utazási iroda borítékját, amely az általunk előre igényelt

szolgáltatásokat sorolja fel, útlevelünket és utazási engedélyünket bemutatja a repülőtéri biztonsági hivatalnak, majd a repülőtér előtt várakozó taxihoz vezet. A taxi szintén egyike az elkerülhetetlen és drága szolgáltatásoknak. Pekingen kívül, legalábbis ami a külföldieket illeti, ismeretlen az egy útra igényelhető taxi fogalma. Amíg a vendég az idegen városban tartózkodik, gépkocsival jár. A számla borsos, átszámítva több száz forint naponta, de az a gondolat, hogy a vendég esetleg hajlandó lenne a zsúfolt városi buszon rázatni magát, vagy éppen két lábát használni, szemmel láthatóan senkinek eszébe nem ötlik, s ha maga a vendég javasolná, sürgősen lebeszélnék róla. Lefüggönyözött kocsiban A külföldihez így általában hozzátartozik a kocsi méghozzá az esetek többségében lefüggönyözött, hivatalos kinézésű jármű. Ebben a kocsiban is zöld vászon borította a hátsó ablakot Valahányszor

széthuzigáltam, a vezető a következő stopnál gondosan visszaigazította. Nehezen tudom elképzelni, mire szolgál az elővigyázatosság, hiszen igazán nem utazom inkognitóban, mint egykor Kissinger. A függöny egyébként hasznavehetetlenné teszi a belső visszapillantó tükröt, kívül pedig egyáltalán nincs visszapillantó tükör. Hogy tud tükör nélkül vezetni? kérdem a pilótát. Előre így is látok felel. Visszagondolva a vuhani napokra, kissé aggódom a kocsijáért már csak azért is, mert az előzékenység nem volt vezetőnk erős oldala. Noha nem hajtott gyorsan, ő is a kínai hivatalos kocsik kormányosaira jellemző erőszakossággal irányította járművét. Három év alatt Kínában sokszor ültem taxiban és állami kocsiban is az utóbbiakban legtöbbször nyugtalanul pislogtam előre. A taxisok általában csigatempóban vezetnek, de biztonságosan. A hivatalos kocsik viszont tisztelet a kivételnek úgy haladnak előre a

gyalogosok és kerékpárosok jóval kevésbé mozgékony tömegében, mintha maga a rendszám szabad utat biztosítana. Itt Vuhanban is: vezetőnk egy-egy gyalogátkelőhely előtt harsányan dudál (ez Kínában nem tilos, sőt kötelező!), ám a sebességet nem csökkenti. Az emberek jobbra-balra spriccelnek, de egy bácsi nem tudja, merre lépjen Vezetőnk még mindig nem adja fel a reményt, hogy az öreg elugrik. Tovább robogunk feléje Mikor már szinte kiáltok, a pilóta beletapos a fékbe. Csikorogva megállunk, az ügyetlen gyalogos elcihelődik, a sofőr morog magában (Kínában nem szokás az ablakon kihajolva kommentárokat kiabálni). A következő sarkon aztán kíméletlenül leszorít egy csodálkozva pislogó kerékpárost. A Vuhanban töltött napok során végig elkísért a rejtett aggodalom: csak most ne karambolozzon. Az állomáson, amikor a vezető már a poggyászt szedte ki a csomagtartóból, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy aztán a csangsai

kocsiban újra kezdjem a szorongást. De senkiben nem esett kár. Mindenki elugrott időben, vagy fogott a fék Séták Jüannal Jüan régi, tapasztalt idegenvezetőnek tűnik. Már a repülőtéren kikérdez, jártam-e Vuhanban, majd, míg a szemerkélő esőben kocsink utat tör a hankoui szálloda felé, kiselőadást tart. Előtte, utána Az előadás refrénje két szó. Előtte, utána A felszabadulás előtt az imperialista koncessziók terpeszkedtek a város fölött, kifacsarták, kizsákmányolták a kínai embert. A városba még a szöget is máshonnan kellett szállítani (Ez minden kínai iparvárosban a múltbeli elmaradottság érzékeltetésére szolgáló kedvelt formula.) A felszabadulás után Vuhan Mao elnök forradalmi vonalát követve szocialista iparvárossá nőtt, fejti ki Jüan. Előtte csak komp kötötte össze a három ikervárost utána elkészült a két gyönyörű híd. Előtte 300 négyzetkilométer volt a város területe, most 1300. Előtte

egymillió ember élt itt, ma 2,7 millió Előtte nyomorúságos házakban éltek, ma a lakótér csaknem háromszorosára emelkedett. Éppen a város régi negyedében, rozoga, zsúfolt házak között halad a kocsi. Az idegenvezető követi pillantásomat: Néhány öreg házat megtartottunk emlékeztetőnek, hogy a mai fiatalok is lássák, milyen volt az élet a múltban. Még mindig öreg építmények között megyünk. Ma ezekben a házakban is más az élet egészíti ki a magyarázatot Jüan. A felszabadulás előtt az egész városban csak 14 autóbusz volt, ma a számuk több mint hatszáz. Buszmegálló mellett robogunk el, százával várakoznak az emberek. A sor útját korlát szabályozza, a várakozóban padok állnak, és vagy harmincméteres szakaszon tető is borítja. Vuhan berendezkedett a zsúfolt forgalomba. Jüan ismét elkapja tekintetemet: Persze a város olyan gyorsan fejlődik egészíti ki ismét a leckét , hogy ma már a hatszáz busz sem

elegendő, különösen csúcsforgalomban nem. Ezért még sorban állnak az emberek A forgalomban felhasználjuk a buszok és a trolibuszok mellett a kerékpáros riksákat és még a kézikocsikat is. Mao elnök azt tanítja, hogy két lábon kell járni, fel kell használni a régit és a modernet egyaránt. Így mutatta be három napon át a Jangce-parti várost Jüan, az idegenvezető. Előbb mindig a kettős refrén: régen, most. S ha arcomon megjelenik a ki nem mondott fenntartás, következik a kiegészítés, a magyarázat Nem, Jüan sohasem jön zavarba. Első barangolásunk érkezésünk estéjén kezdődött. Miután kicsomagoltam kétszobás lakosztályomban (egyszerűbbet hiába kérnék ez jár), tolmácsommal együtt megvacsoráztam. Nem vendéglőben terítettek, hanem, mint magas rangú vendégeknek szokás, egy kis különteremben. A szálloda többi lakóival, egy Hong Kongból érkező kínai turistacsoporttal így csak véletlenül, a városban, meg az esti

gyermekműsoron találkoztam. Vacsora után következett a program-megbeszélés, és Jüan már búcsúzott is, amikor megkérdeztem: van-e valami akadálya, hogy tolmácsommal együtt egy sétát tegyek a környéken, szeretném megtekinteni az esti Vuhant. Jüan meglepődött, de úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb. Semmi akadálya. A kocsira szüksége van? Töprengek. Végeredményben nem is lenne rossz, ha bevinne a város központjába, itt a szálloda körül az élet nem látszik túlságosan pezsgőnek. Jüan már változtat is a kérdésen: Hányra küldjem a kocsit? Még egy kicsit töprengek, aztán hozzáfűzi: El is kísérhetem, elvégre nem ismerős Vuhanban. Vakuval az esti utcán Az esti séta így négyes expedícióvá nő, ami, mint később kiderül, nem is rossz dolog. A kapuban még megkérdem, hozhatom-e a fényképezőgépet. Este van, hogy tudnék fotózni? Vakuval Jüan bólint: hozzam csak A szálloda Hankouban van. A Felszabadulás

úton, az üzleti élet központján hajtunk végig, majd gyalog folytatjuk a sétát. A kocsi sarokról sarokra követ Az újonnan felhúzott nagy főútvonaltól eltekintve, az épületek magukon viselik az egyes koncessziók francia, angol vagy más urainak a stílusát: néhol az európai városokra emlékeztetnek. A világítás gyér, az utcai lámpák sápadt fénykörei bizonytalanul imbolyognak a járda és az úttest között, a sűrű sorban özönlő emberek arcát jobbára az egy-egy falatozó, élelmiszerbolt ajtaján kivágódó fénysugár világítja meg. A legtöbb üzletnek sem ajtaja, sem kirakata: az utcára eső front teljesen nyitott, az áru és a pultok a másik három fal mellett helyezkednek el. Így van ez Dél-Kína legnagyobb részében Záráskor fából készült hármas vagy négyes ajtó kerül az üzlet elé sétánk idején már csak az áruház, a ruházati boltok, a gyümölcskereskedések, a vendéglők, a fodrászüzletek vannak nyitva.

Különösen látványosak a gyümölcsboltok, a művészi rendbe szedett banánokkal, almákkal, narancsokkal ha kirakat nincs, maga az áru a reklám. A gyümölcshalmokat tükör sokszorozza meg, s a mennyezetről nylonba csomagolt almafürtök csüngenek. A festői képet vagy egy szál dróton függő százas égő, vagy neonfény világítja meg. Itt veszem elő először a fényképezőgépet Először vaku nélkül készítek egy felvételt, mire az eddig is nyomunkba szegődött kis slepp gyorsan gyarapodni kezd, majd villanófénnyel ismételek. A villanást a mögöttem álló tömeg meglepett moraja követi, mindenki élénken gesztikulálva vitatja a váratlan eseményt. Tovább mennénk, de most már nemcsak mögöttünk, hanem előttünk is rohannak az emberek Jüan, aki eddig meglehetősen békésen szemlélte fotográfusi működésemet, nyugtalan lesz, és javasolja: folytassuk ismét autón az esti sétát. A következő állomás egy neonárban úszó

fodrászműhely. A hajápolás Kínában is megőrizte ősi misztériumát, noha a „kulturális forradalom” nemcsak a fejekben csinált új rendet Kína-szerte, hanem a fejeken is, száműzve az „extravagáns” frizurákat. Valahány kínai városban jártam, a legfényesebben kivilágított üzlet esténként a fodrászat volt. A divat vagy inkább a norma az egyszerű hajviselet, a kínai nő fejét nem díszítik hullámos fantázia-fésülések, a férfiak haja nem nő vállig de egyszerű frizurát szépen megcsinálni a legnagyobb művészet. No és persze, a férfiaknak ott a borotválkozás Európai számára nem éppen vonzó perspektíva kínai borbélynál megszabadulni a szakálltól, ugyanis a hazaiak tekintettel gyenge szőrzetükre nem használnak szappant, ellenben a pácienst, akárcsak valamilyen operációnál, a legtöbbször egészen vízszintesre fektetik, úgy távolítják el a szálakat. A vuhani fodrászat, mint minden nagyobb fodrászat Kínában,

férfiakat és nőket egyaránt szépít a szakosodás itt még nem következett be (vagy az is lehet, hogy már megszűnt: nem volt módom alaposabban tanulmányozni a szakma történetét). A műhely ajtajában megkérdem Jüant: Készíthetek fényképet? Némi töprengés után válaszol: Meg kell kérdezni az üzlet dolgozóit és a vendégeket. A hangsúly olyan, mintha ezzel a fényképezés lehetősége be is zárulna. Jüan már menne is tovább Hát akkor kérdezzük meg mondom. Megkérdezné, Jüan elvtárs? Ez a szerep láthatóan nem kelt benne különösebb lelkesedést. Kitérő mozdulat Ha úgy gondolja, megkérdezhetjük. Belépünk az üzletbe. Én beszélek, Vu tolmácsol Előkerül az üzlet vezetője Persze, semmi akadálya, a külföldi barát nyugodtan készíthet képeket. Vezetőnk különösebb öröm nélkül veszi tudomásul a kedvező fordulatot, de arra sem tesz kísérletet, hogy lebeszéljen a fotózásról. A vállalkozás valószínűleg

kudarcot vallott volna, ha egyedül állítottam volna be a vuhani Figarókhoz (ami persze nehezen képzelhető el). Így, jobbról-balról egy kínai hivatalos személlyel, már más a helyzet Noha én kértem a hozzájárulást, kínai tolmács fordította, és mellette egy másik kínai állt. Hogy az a másik az utazási iroda embere vagy mondjuk a városi forradalmi bizottság tagja, az első pillantásra nem állapítható meg, s főleg az nem, hogy ő maga is csak némi biztatásra lépett be ide. A fodrászműhely vezetője számára tehát a „külföldi barát” minden rekvizitumával rendelkeztem, műhelyét nyilván ő maga sem tekinti szigorúan titkos üzemnek, igazán semmi oka sem volt arra, hogy nemet mondjon. Az ő beleegyezésével pedig a kérdés már el is dőlt. A tükörrel szemben ülő asszonyok, a szaporán dolgozó kínai Figarók, a még sorsukra váró, közben rendületlenül kötögető fiatal kínai nők, a vízszintesen fekvő férfiak érdeklődve

pislognak felém, míg a vakut állítgatom, de eszükbe sem jut tiltakozni pedig a kínai ember szemérmes, és ha jól meggondolom, a hajápolás tulajdonképpen magánügy. Megjelenésem egyrészt érdekes, másrészt szemmel láthatóan az illetékesek áldását viseli magán. Jüan és Vu mellettem a kínai államot képviseli Bár örülök az engedélynek, a helyzet tulajdonképpen kissé kétértelmű. Odasétálok az egyik mesterhez, beállítom az élességet, közben az egész műhely figyel. A riporter az emberi kontaktust teremti meg elsőnek, enélkül nem dolgozhat. A fotóriporter lencséje rendszerint akkor ér a legtöbbet, ha az akit fényképez, nem is tud róla. Itt viszont se kontaktusról nem lehet szó, se észrevétlenségről De az se valószínű, hogy valaki tiltakozzon Miért tapsolnak? Talán ezért áll Jüan egyik lábáról a másikra? Ideje indulni. Mikor kilépünk, a bejárat előtt valóságos népgyűlésbe ütközünk. Míg bent villogtam, kint

összesereglettek az érdeklődők Először hangos felkiáltásokkal, majd tapssal köszöntenek. Ha valaki Kínába utazik, gyakran lehet része hasonló élményben. A „kulturális forradalom” idején felszított idegengyűlölet már messze tűnt, ma a kínai embert a hatóságok az idegenek köszöntésére, a külföldiek iránti barátság (külsőleges) kinyilvánítására biztatják. Az ünneplés sohasem a személynek szól, nem azért tapsolják meg, mert valami különösen okosat mondott, mert különleges híresség egyszerűen kijár a státusának, a „külföldi barátnak”. Mivel az esetek többségében, beleértve e sorok íróját is, olyan emberekről van szó, akik után odahaza senki meg nem fordul az utcán, a viharos ünneplés jól esik. Persze tudom, hogy amikor egy Pelé mosolyával köszönöm meg az önfeledt ovációt, akkor voltaképpen nem vagyok különb Karinthy tanár uránál, aki elégedetten állapítja meg a röhögő osztály láttán,

hogy milyen frappáns humora van , de azért én is tapsolok a vuhani éjszakában. Igaz, itt, ezen az estén még hivatalos státusunk sem volt, sőt meglehetősen fura dolgokat műveltünk a fodrászműhelyben mit ünnepelnek ezen? A magyarázat egyszerű. Vuhanban kevés külföldi jár, s akinek megadják az engedélyt, hogy ide utazzon, az általában hivatalosan is baráti fogadtatásban részesül. Így a „külföldi” és a „barát” fogalom azonosul (Pekingben az ilyesfajta spontán ünneplés már ritka, mivel a kínai fővárosban nemcsak „barátok” járnak, de egy olyan kínai városba, ahová ritkán jut el idegen, igen valószínű, hogy az illető szimpatizáns, és dukál neki az éljen. Hszianban egy évvel korábban a szálloda környékén minden külföldit megtapsoltak a gyerekek. Amerre csak mentünk, abbamaradt a játék, és összecsapódtak a tenyerek.) Persze az ünneplés egyik oka kétségtelenül a rokonszenv, a kíváncsiság, a kínai ember

alapvetően barátságos természete. A fodrászüzlet előtt tapsoló és nyakukat nyújtogató gyerekek láttán nehéz nem meghatódni De a kínai ember nem akarja feltárni saját világát az idegen előtt a tapsolok valószínűleg ijedten húzódnának vissza egy bensőségesebb ismerkedés elől. A „kulturális forradalom” idején a nemzeti karakter más vonásai alapján könnyű volt felkorbácsolni a xenofóbiát. De ha tudom is, hogy a baráti taps végső soron egy hivatalosan hirdetett politika eredménye, mennyivel jobb érzés ma e politika megnyilvánulásaival találkozni, mint évekkel ezelőtt az ellenkezőjével. Jüan persze jól tudta, hogy ez az ünneplés nem „járt” nekünk, s mivel a tömeg már az úttesten is megbénította a forgalmat, azonnal távozást javasolt. A kocsi utat tört magának a tapsoló, mosolygó emberek gyűrűjében, és végre, vagy harminc méterrel távolabb, a vezető kettesbe kapcsolhatott. Témák neorealisták és

impresszionisták számára Másnap, az esőt követő napfényben különleges színben ragyog a város. A főutak kivételével minden ház előtt három-négy nagy fekete és sárga esernyő pihen kifeszítve, az ablakokban a zubbonyok száradnak, a házak előtt az egymásnak támasztott és valóságos rendszerré épített rudakon a tarka fehérneműt lobogtatja a szél. Vuhan minden öltözéke itt látható mediterrán pompában a házak között: hátul hasított gyorstüzelő gyereknadrágok, bélelt pufajkák, meleg alsóruhák, trikók, ingek, nadrágok, kezeslábasok, pulóverek. A járókelők kék és szürke várost mutatnak, de a rudakon elénk táruló kínai divat színes: az egyforma zubbonyok alatt piros trikók, zöld pulóverek, tarka ingek vannak a száradó ruhanemű tanúsága szerint. A neorealista festők mellett jutna itt hely az impresszionistáknak is. A felszálló könnyű pára ezüst fénye borította a várost. Vuhan érkezésünk délutánján

súlyos volt és komor, most könnyedén lebegett a folyók partjain A korszerű új hankoui főútvonal, isten bocsássa meg, nem tetszik, bár Jüan elragadtatottan dicséri, és sajnálkozását fejezi ki a régi városközpont „imperialista stílusa” miatt. A felszabadulás utáni kínai építkezéseket általában a díszítő ornamentika és tagolás szinte teljes hiánya jellemezte. Az új, rendkívül széles főútvonalon jobbára erkély nélküli, műkővel borított vagy nyerstégla homlokzatú, óriás kockák sorakoznak laza egymásutánban. A gyakorlati megfontolások dominálnak, az esztétikának nem sok szerep jut A város jellegzetes részei viszont még a múltból maradtak. Riksával a folyó fölött Reggel nyolc óra, csúcsforgalom. A Han-folyón átívelő meredek emelkedésű, magas híd felé teherautók, riksások, kerékpárok, autóbuszok és kézi targoncások özönlenek. Első utazásaim során azt hittem, a kézi teherszállítás a kisebb

városokra vagy a vidékre jellemző, később azonban rá kellett jönnöm, hogy éppen a nagyvárosok megnövekedett forgalma teszi szükségessé az emberi húzóerő felhasználását. Kisvárosokban kevés a gép, de kevesebb a szállítanivaló is, a nagyokban viszont a teherautók kapacitása nem elegendő. Szinte minden kínai metropolisnak megvan a maga sajátos, emberi energiával működő eszköze. A pekingi triciklis riksás egy vízszintes, oldalfal nélküli felületen helyezi el az árut. Hszianban, Senhszi tartomány fővárosában hosszú kétkerekű targonca két rúdja között gyalogol az ember, az áru mögötte van. Csengcsouban, Lojangban a kerékpáros és a gyalogos targonca különös keverékét láttam, amelyet főképp asszonyok hajtottak: üresen tricikli, teljes rakománnyal viszont az első kereket és ülést egy csukló körül hátra hajtják és gyalogosan húzzák. Csangsában az emberek hámot tesznek a nyakukba a kézikocsi előtt. Nankingban és

Vuhanban, a Jangce partján ismét csak az egyszerű kétkerekű targonca a divat, esetleg egy kis oldalfallal. Kantonban a triciklis nehezebb szakaszokon leszáll, vállán átvetett kötéllel és kézzel egyaránt húzza rakományát. Ezek az emberi erővel hajtott járművek természetesen csak korlátozott mennyiségű árut tudnak szállítani, ezért rendszerint csoportosan közlekednek, öt-tíz vagy több kiskocsi is követi egymást, azonos rakománnyal. A Han folyó hídjánál a kézi targoncák számára megáll a tudomány. Az emelkedő olyan nagy, hogy még üresen is komoly teljesítmény a kocsi felhúzása, rakománnyal pedig lehetetlen. A híd előtt leállnak a kocsik, előkerülnek a kötelek, és háromnégy, néha több ember is befogja magát egy-egy jól megrakott jármű elé. Megfeszülnek az izmok, kiáltások harsannak, és az áru megindul felfelé. A rakomány lehet két méter magas zsáktorony vagy látszatra jelentéktelen acéllemez mindenképpen

nehéz, nagyon nehéz. Kína, mondja Jüan, két lábon jár. Honnan kerültek elő az emberek a kötéllel? Nem tudom másként elképzelni, mint hogy a híd két oldalán afféle emberi kompszolgálat működik, amely átsegíti az érkezőket. Mennyi lehet a „révészek” honoráriuma? A kérdés tisztázására nincs mód, a híd mögöttünk marad. Még egy utolsó kép a Han folyó partjáról. A híd egyik oldalán érkezésünkkor vagy kétszáz asszony ásókkal és földeskosarakkal felszerelve dolgozott egy földpadka elhordásán. A kosarat vállfára erősítve, szapora léptekkel hordták a földet egy távolabbi, feltöltendő pontra. Egy hangyaboly nyüzsgésére emlékeztetett a látvány az eredmény pedig arra a jól ismert képre, amikor a gyerekek földet raknak a boly bejáratához. Ezernyi hangya lát munkához, és a földhalom belesimul a talajba. Amikor a harmadik nap délutánján átkeltünk a hídon, a földpadkának már híre-hamva sem volt, az

asszonyok apránként elhordták kis kosaraikban az egészet. A Jangce hídjai A kocsi most a Teknősbéka-domb oldalán kúszik a Jangce felé. A híd egyenesen a magasból veti magát a folyóra, így ezen az oldalon nem kellett töltést építeni számára. Vuhan óriás teknőse adta az építéshez a követ, a földet, mondja Jüan és szinte megsimogatja a dombot. A folyó előtt a közúti híd alá befut a vasút kettős sínpárja, együtt haladnak át több mint egy kilométeren a víz felett, majd a túlsó parton újra elválnak. Itt, a nagy hídon érezni, hogy Kína iparának egyik központjában, egyik stratégiailag is rendkívül fontos közlekedési csomópontjában vagyunk. Amit ebben az országban még sohasem láttam: több kilométeren keresztül mindkét irányban megszakítás nélkül, sűrű egymásutánban áramlanak a járművek, jobbára teherautók. A Jangce alsó folyásánál, Nankingban épült, 1968-ban befejezett új hídon feleakkora sincs a

forgalom Nanking csak közlekedési, de nem ipari csomópont, és a város csak a folyó egyik oldalán terül el, itt pedig mindkettőn. A Jangce fölött átívelő óriás hidak a népi Kína büszkeségei. A hatalmas folyam Kína sok évezredes történetében mindig ellenállt az építőknek, akik utat akartak vezetni föléje. Mind a vuhani, mind pedig a nagyobb nankingi óriás idegenforgalmi nevezetesség bár a nankingi híd, amelyet 1969-ben adtak át a forgalomnak, azóta kissé háttérbe szorította idősebb és alapvető konstrukciós megoldását tekintve hasonló vuhani testvérét. A nankingi hidat 1970 őszén, a külügyminisztérium által szervezett újságíró-kőrúton mutatták be a pekingi tudósítóknak. A vendéglátók között volt Hu Pao-lin, a Kína-szerte ismert búvár is, aki a sajtó szerint megdöntötte a merülési világrekordot (azt viszont, hogy milyen mélységben dolgozott, sohasem közölték). A nankingi hidat, amely a vuhanihoz

hasonlóan kétszintű, vasúti és közúti híd, ott építették fel, ahol a Csang Kajsek által kihívott amerikai szakértők (vendéglátóink szerint) lehetetlennek minősítették a vállalkozást. A vuhani híd felépítését a csangkajsekista időben szintén kivihetetlennek tartották. Ezekben a szavakban talán van némi túlzás, az azonban tény, hogy a hídverők csak a népi hatalom éveiben láttak munkához, s a Jangce legyőzése valóban rendkívüli feladat. A folyó igen nagy vízmennyiséget hömpölyget medrében (nyáron másodpercenként 80 ezer köbmétert), medre átlag 3040 méter mély, a hajóforgalom miatt magas pillérekre van szükség, a vízszint ingadozó. Persze, e technikai nehézségek ellenére a népi hatalom győzelméig elsősorban a politikai feltételek hiányoztak az építéshez: az egységes állam, a pénz, a stabilitás. A vuhani híd felépítését szovjet szakértők segítették. A hídhoz csatlakozó toronyépületben

érkezésünk másnapján tartott egyszemélyes sajtóértekezletén a látogatót fogadó „felelős elvtárs” erről ugyan külön nem tesz említést, de amikor kérdezem, még azt is elmondja, hány szakértő érkezett Moszkvából. Az építők lelkesedésének köszönhető, hogy a híd páratlanul rövid idő alatt, a tervezettnél két évvel hamarabb elkészült. 1955. szeptember 1-én fogtak a kivitelezéshez, és 1957 október 1-én átadták a forgalomnak A hídfőtorony liftje egyenesen a kilátó szintjére röpít. A vasúti sínek mellett lépdelünk, elhaladunk a géppisztolyos őrök mellett, majd kilépünk a széles erkélyre, ahonnan pompás panoráma nyílik a csillogó, tengernyi folyamra, a híd alatt elpöfögő gőzösökre és a vízen átlebbenő nagy, lomha vitorlásokra. Kínai látogatók nézdelődnek; egyenruhás katonák, mama gyerekével, kékruhás férfiak csoportja. Néhányan az emlékoszlop feliratát böngészik. A szövegben egyetlen kínai

építő neve sem szerepel külön, de a szovjet szakértőkről egész bekezdés emlékezik meg. 1958 júliusában vésték a kőbe a szovjet kormány, Sjalkovics és Szilin mérnök vezetésével 28 tagú szakértői csoportot küldött, hogy segítsen a híd felépítésében. A vuhani híd a kínaiszovjet barátság termékeny, alkotó korszakára emlékeztet ma is, amikor pedig Kínában egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, hogy sárral dobálják a Szovjetuniót. Ahogy átérünk Vucsangba, a híd bal oldalánál emelkedő kis domb tetején klasszikus kínai kőépítményt pillantok meg. Sztúpaszerű torony, amit általában buddhista relikviák fölött emelnek A „megpillantás” azonban nem a legjobb szó: a fehér márványalakzat előtt, teljes magasságában és szélességében, pirosra festett tábla emelkedik, aktuális jelszavakkal. A folyó felől a táblát látni, a sztúpa csak oldalról bontakozik ki lassan A tábla nyilván még a Vuhanban különösen

heves „Nagy Proletár Kulturális Forradalom” emléke, ezzel is takargatták a múlt e szilárd maradványát. Jüan meglehetősen bizonytalan válaszokat ad, amikor a diszkréten álcázott klasszikus építmény felől kérdezem. Egy hős emlékére emelték a múltban mondja végül, olyan hangsúllyal, mint aki meg van lepve, hogy embereket ilyen témák is érdekelhetnek. A tudnivalók ezzel véget is érnek A sztúpát ha az továbbra is titok övezi. Lombhullás a Keleti-Tó partján A legpoétikusabb séta Jüannal a Keleti Tóhoz vezet. A hangcsoui Nyugati Tóval együtt egyike Kína híres tájainak. Jüan némi büszkeséggel jegyzi meg: A Nyugati Tó mesterségesen épült, a Keleti Tó természetes. Ha látta a hangcsoui tavat, most elmondhatja, melyik tetszik jobban. A bíró feladata nehéz. Hangcsouban akkor jártam, amikor Nixon tekintette meg a Nyugati Tavat, a festői mesterséges szigetet, amelynek belsejében újabb kis mesterséges tavon további belső

sziget állt. Szürke február volt, de a tompa fények is sejttették a táj sugárzó szépségét. Itt is vége már a szezonnak, az erőtlen napot eltakarja a pára, a fák pasztellje a földre hull, a kis dombokon üresen állnak a festői pavilonok, és a mozdulatlan víztükör hangsúlyozza a csendet. A távolban a vuhani acélkombinát kéményei füstölnek, olyan parányian, hogy nem zavarják meg az idillt. A csónakkikötő üresen áll, a víz fölötti betonsétányon csak mi haladunk Ki tudja megmondani, melyik szebb. Nem, mondom, nem avatkozom kínai belügyekbe A hupejiek nyilván a keletire, a csöcsiangiak a nyugatira esküsznek. A régi szigeteken új kilátók, pavilonok emelkednek, jelszavak harsognak piros falakról, Mao és a marxista klasszikusok műveit olvasó munkások pillantanak az óriás festményekről a látogatóra, vörös zászlót emelő szoborcsoportok masíroznak mereven a százados fák között. A szomorúfüzek harmonikus ívben hajolnak

a víztükör fölé, és távolabb a néma bárkák a sziluett-figurákkal a tekercsfestmények nyugalmát idézik. Időtlen kép. Most látom, vagy ezer éve látták? Kína ez is A kohók, az állam és az egyén A vuhani acélmű bejáratánál hárman is várnak: Ou Vej-fan, a kombinát irodájának „felelős elvtársa”, valamint két fiatalabb férfi, Csuang Jü-jong és Li Si-csie, az iroda dolgozói. Piros könyv már, mint hajdanán dukált, nincs kezükben. A külföldi vendéget Kínában mindig a bejáratnál, az épület előtt várják ezért kínos késni. Eltűnt a Népi Kohó A vuhani acélműben, amelyet 1956-ban kezdtek építeni, 65 ezer az alkalmazottak száma, hozzá tartozik többek között hat bánya, négy vaskohó, hét martinkemence, három hengerde és tucatnyi kiegészítő üzem, kulturális, oktatási, egészségügyi, jóléti intézmény, lakótelep. Termelési adatot Ou nem közöl, és én nem is kérdezek rá: tudom, hogy nem véletlenül

maradt ki az ismertetőből. Ami titok, az titok Az persze nyilvánvaló, hogy a kombinát évi kapacitása több millió tonna acél. Négy nagykohó (köztük egy újonnan épült, több mint 2000 köbméteres óriás), hét martinkemence, s a hatvanötezres munkássereg nem szolgálhat kevesebbre. (Kína acéltermelése az 1972-es hivatalos adat szerint összesen 23 millió tonna volt.) Csaknem másfél évtizeddel ezelőtt, 1958-ban, a „nagy ugrás” idején járt előttem ezen a helyen magyar újságíró: Salgó László. Akkor a korszerű, sok száz tonnás óriáskohó tövében egy kis, kezdetleges népi kohó működött, alig egytonnás kapacitással. Ahogy az izzó acéllal töltött óriás felé közeledünk, a törpét kutatom de semmi nyoma. Akkoriban minden kínai gyár, sőt minden intézmény hátsó udvarán vasat öntöttek abban a reményben, hogy így egycsapásra utolérhetik Angliát (ez máig sem sikerült). Salgó László megkérdezte, nem túlzás-e az

óriáskohó mellett is népi kohót építeni, de a vuhani olvasztárok ezt is meg tudták indokolni. Az ő népi kohójuk arra szolgál, hogy kikísérletezzék vele a legjobb módszereket. A népi kohó mozgalomról azóta már nemigen hallani a vuhaniak inkább újabb nagykohókat emelnek. Az acélmű eredetileg szovjet tervek alapján, szovjet segítséggel épült (ezt külön nem említik, de mikor rákérdezek, nem tagadják). Az eredeti elgondoláshoz képest új egységek is épültek, hazai tervek szerint (A szovjet segítség, majd az „önerőből való fejlesztés” után egyébként a kínai acélipar a Nyugat felé fordult: Japánnal és az NSZKval folytatott tárgyalásokat acélgyárak vételéről.) Az acélnak nem vagyok szakértője. Annyit látni, hogy az üzem dolgozik A martinkemencékből szikraeső záporoz, ahogy az olvasztárok hosszú rudaikkal benyúlnak mintát venni, a kohókból vörösen kígyózva folyik a fém a kokillákba, a hengersorokon

dübörögve siklik az izzó vas. A kombinát betonozott útjain olasz, japán, francia és kínai teherautók robognak és kontrasztként asszonyok tűnnek fel, amint vállfán egyensúlyozva, két vödör vizet visznek. Az óriás csarnokok mellett kis munkásbarakkok állnak, ajtajukban takarók szellőznek, s a síneken füstölve-sípolva tolat egy szerelvény. A vágányok között egy helyen emberek százai a töltést javítják Ki tudná megmondani, hogyan, milyen hatékonysággal és milyen módszerekkel működik egy ilyen kínai gyár? Hogyan kell kérdezni? Amikor a zöld teát töltögetik csészénkbe, felteszem a rutinkérdéseket: forradalmi bizottság, pártbizottság, tömegszervezetek, bérek, szociális juttatások, politikai oktatás, terv, verseny. A sablonkérdések a kontrollt is szolgálják: változott-e valami az előző gyári vizitekhez képest. Csoportos látogatásoknál a kérdés-felelet játéknak Kínában az a szabálya, hogy először mindenki

felteszi a maga kérdését, majd amikor ezek elfogynak, a felelős személy válaszol. Ha ezután még akad kiegészítő kérdés, újra csokorba gyűjtik, és ismét egyben felelik meg. Ezt az eljárást azzal indokolják, hogy sok kérdés fedi egymást. Ez ugyan előfordul, de sokkal inkább arról van szó, hogy így egyes témákat könnyebb kikerülni, s van idő a kényesebb válaszok megbeszélésére. Újságíró kirándulásokon, csoportos látogatásokon, gyakran tapasztalhattam, mint sikkad el a válasz a legizgalmasabb faggatózásra a tucatnyi téma között. Ilyenkor csak a vizsgálódó arcátlan makacssága segít: „Bocsánat, másodszor sem kaptam világos választ, azt szeretném tudni,. stb.” Ezt azonban senki sem csinálja szívesen, különösen, ha ő az egyedüli makacs kérdező a csoportban Ha az újságíró az egyedüli vendég, a helyzet más de ezúttal is csokorba gyűjtik, mi érdekel. A válaszokból kibontakozik a szokásos kép. Az üzem

élén a pártbizottság áll, amelynek azonban nincs saját apparátusa: végrehajtó szerveként működik a forradalmi bizottság, amelynek legfőbb vezetői azonosak a pártbizottság legfőbb vezetőivel. A forradalmi bizottság a forradalmi káderek, a forradalmi tömegek és a katonaság „hármas szövetsége”. (Arra a kérdésre, hogy melyik csoportból kerül ki az elnök, nem kapok választ ha káder vagy munkás lenne, nyilván nem titkolnák.) Ugyanazok a vezetők, akik eddig a forradalmi bizottság élén álltak, most a pártbizottságot is irányítják. A gyárvezetés struktúrájára, a forradalmi bizottság adminisztratív szerveire vonatkozó kérdés zárt ajtókba ütközik: ez belső ügy. A tömegszervezetek közül az ifjúsági szövetség és a milícia működik, szakszervezet és nőszövetség a „kulturális forradalom” óta megszűnt. Arról, hogy mi lép helyükbe, még nem döntöttek, még tart a harc, a bírálat és az átalakítás. A

szakszervezetre vonatkozó információ meglepetés: Kína más részein már évek óta működnek a lényegében hasonló funkciójú „munkásképviseleti kongresszusok”. Hupej tartományban, úgy látszik, más a helyzet A tömegszervezetek, emlékezzünk az „egymillió hősre”, itt úgy látszik túlságosan aktívak voltak a „kulturális forradalom” viharos napjaiban ahhoz, hogy egyszeriben az intézményes struktúra részeivé szelídíthessék őket. Még tart a tou-pi-kaj. És ki képviseli a munkásokat? Természetesen a forradalmi bizottság A 65 ezres létszám 85 százaléka fizikai munkás, a többi irányító, adminisztratív és műszaki személyzet. A műszakiak száma kétezer. Az átlagbér havi 6065 jüan (a legmagasabb átlag, amelyet Kínában hallottam), a munkás bérskála 37 jüantól 107 jüanig terjed, és nyolc kategóriára oszlik, a műszakiak bére 150 jüanig mehet fel, de a főmérnök fizetése 240 jüan, a forradalmi bizottság

elnökéé és alelnökéé 200200. Jóléti juttatásként említik az olyan munkavédelmi rendszabályokat, mint a nyáron ingyenesen juttatott hűsítő ital. A forró munkahelyeken nehéz testi munkát végző kohászok, martinászok egészségügyi pótlékot kapnak. A dolgozóknak ingyenes, a családtagoknak félárú orvosi kezelés jár, azoknak, akik nem a gyári lakótelepen, hanem a városban laknak, kedvezményes buszbérlet, egy hónapra egy jüan. A szociális ügyekkel a forradalmi bizottság külön osztálya foglalkozik. Rendes évi szabadság az ünnepnapokon kívül itt sincs Százszázalékos önkéntesség Ami a politikai oktatást illeti, a dolgozók tudják magyarázza Ou , hogy a marxileninimaocetungi eszme a forradalom vezető ideológiája, a munkások szellemi tápláléka. Ezért most a következő műveket tanulmányozzák: a „Kommunista Kiáltvány”, az „Anti-Dühring”, „A polgárháború Franciaországban”, „A gothai program

kritikája”, „Materializmus és empíriokriticizmus”, „Állam és forradalom”, továbbá „Mao Cetung öt filozófiai munkája.” A részvétel önkéntes? kérdem. Természetesen. A dolgozók hány százaléka vesz részt az oktatásban? Meglepett arcok. Természetesen mindenki részt vesz benne. Százszázalékos önkéntesség. Mennyi időt vesz igénybe a politikai képzés? Műhelyenként más a helyzet. Ami az adminisztrációt illeti, azon kívül, hogy szabad időnkben otthon is tanulmányozzuk ezeket a klasszikusokat, hetente két délután benn maradunk megvitatásukra. A politikai képzés intenzitása tehát nem sokat változott, de formája, témája átalakult. A hatvanas évek végén az egész ország szellemi kenyere a Mao-idézetek könyvecskéje és néhány közérthető, „állandóan olvasandó” Mao-cikk volt. 1970 elején indult kampány Mao filozófiai műveinek tanulmányozására, Lin Piao bukása után pedig a Vuhanban felsorolt hat

Marx-, Engels, és Lenin- mű csatlakozott a kötelező irodalomhoz. (A sajtó szerint 190 millió példányban adták ki őket.) A napi egy-két órás kötelező politikai szemináriumot a munkaidő burkolt meghosszabbítását az ésszerűen csoportosított délutánok váltották fel a vuhani adminisztrációban. A gyár tervét az állam állapítja meg, megszabva a termelés mennyiségét és összetételét, a beruházási összeget és a fő létesítményeket. A termelést nem a munkáslétszám, hanem a tömegek lelkesedésének növelésével akarják fokozni ez a vuhani fogalmazás a termelékenység (vagy az intenzitás?) emelésére. A gyárban éves szocialista verseny folyik az egyének, brigádok, váltások és üzemrészek között. Azokat, akik kiemelkedő eredményt érnek el, nyilvánosan méltatják. A célkitűzések? Erre nagy gondot kell fordítani Ha túl magasak hallom a realizmusról tanúskodó mondatot , nem lehet teljesíteni őket, ha túl

alacsonyak, nincs értelmük. A káderek fizikai munkája? Ennek két formája van Egyrészt váltásokban több hónapot töltenek az acélmű „Május 7. káderiskolájában”, ahol fizikai munkát végeznek, másrészt a gyári munkahelyeken is időről időre részt vesznek a termelőmunkában. Mit tehet egy munkás keresetének növelésére kérdem, mikor az általános képet már felvázoltuk. A munkások jövedelmének növelésére két eszköz van hangzik a válasz , az egyik a fizetés emelése, a másik az árak csökkentése. Természetes, mondom, hogy így nőhet a jövedelem, de mit tehet ezért a dolgozó egyénileg? A munkások fizetése az állami bérpolitika szerint, a szabályok értelmében nő, a korral és a szakképzettséggel arányosan. Hogyan is magyarázzam meg, mire gondolok? Például a családalapítás. Lakásra vagy legalábbis bútorra van szükség. Eszmecsere egy taburól Az öt kínai az idegenvezető, a tolmács, a „felelős

személy”, a jegyzőkönyvvezető és a másik tisztviselő előrehajolva figyel, hogy megértse, mit kérdez az egy másik világból érkezett újságíró. Aki ésszerűen szervezi meg az életét, takarékoskodik, az félre tud tenni az esküvőre mondja végül Ou, s így rögtön kiderül, hogy továbbra is más malomban őrölünk. Ha valakinek átmeneti anyagi nehézségei vannak (Kínában az anyagi nehézségek mindig „átmenetiek”,) akkor a gyár szociális segélyt nyújt. Én nem azokról beszélek, akik megszorulnak, vagy akiknek a kezéből elfolyik a pénz. Kapcsoljuk ki őket Egyszerűen azt kérdem, mit tehet az egyén saját helyzetének javításáért. Vagy másképpen fogalmazva: mi az előmenetel útja egy kínai ember számára? A partnerek arcán érdeklődő figyelem. Az ilyen beszélgetésekért érdemes egyedül utazni Csoportos látogatásnál nehezen kalandozik a disputa „mellékösvényekre”. Ha mindenki csak egyéni célját követné,

annak a társadalom látná kárát hangzik a válasz. Ou, ez a középkorú férfi, a „felelős” elvtárs elgondolkodik: Ahhoz, hogy a kérdésre felelhessünk, arra kell gondolni, hogy miért él az ember. Ha van előtte világos cél, vagyis az egész emberiségért dolgozik, akkor helyesebben szervezheti meg életét, jól láthatja a kapcsolatot a személyes körülmények és a közösség érdekei, például a terv teljesítése között. A bújócska folytatódik. Én nem arról az emberről beszélek, aki a társadalom kárára akarja kiélni egyéni ambícióit. Azt kérdem, hogy mire törekszik egyéni életében az az ember, aki egyébként elfogadja a közös célkitűzéseket. Mi az egyéni cél a közös törekvés keretén belül? Hiába. Úgy közeledünk az ember magánéletéhez, mint a bocsánatos bűnök egyikéhez Össze kell egyeztetni mondják egymás szavába vágva az egyén és az állam érdekét. Látni kell a hosszútávú és a jelenlegi érdek

közötti különbséget, s hogy melyik a fontosabb. Tekintetbe kell venni a termelés szintjét, amikor az egyéni igényekre gondolunk. Mindez társadalmi probléma, vonalkérdés Vonalkérdés magyarul talán érthetetlen szóösszetétel, de Kínában manapság az egyik leggyakoribb. Az, hogy valaki jól dolgozik vagy rosszul: vonalkérdés. Hogy meri-e vállalni a felelősséget vagy sem: vonalkérdés A közöst helyezi előtérbe vagy a „mellékfoglalkozást”: szintén a vonal dolga. Mármint az ember által követett politikai irányvonalé. A helyes (esetenként változó) vonal Mao elnöké, a helytelen Liu Sao-csié, illetve Lin Piao bukása óta a „Liu-féle csalóké”. Abból persze, ha valakit a Liu-féle csalók vonalának követésével vádolnak, nem sok öröm származik. A vonalkérdés adott esetben nem más, mint a lojalitás kérdése Mivel pedig a vonalat sohasem határozzák meg egészen pontosan, az intelligenciáé is: fel kell ismerni, hogy az adott

időben, az adott helyzetben mi felel meg a cselekvés vezérfonalának. A Zsenmin Zsipao könnyű lektűrnek nem nevezhető cikkei ezért találnak figyelmes olvasókra. Ha egy kínai hallaná, hogy már a vonalkérdés kerül szóba, valószínűleg abbahagyná az illetlen faggatózást, de vendégként az érvet nem kell okvetlenül értenem. A beszélgetésben, amely immár jegyzőkönyv nélkül, érdekfeszítő eszmecsereként folyik, most már mindenki részt vesz. Jüan is bekapcsolódik: Végső soron az állami és az egyéni érdek összevág, nem lehet szembeállítani őket. Egy kínai mondás azt tartja, hogy ha víz van a nagy folyóban, van a kicsiben is, ha kiszárad a nagy folyó, elapad a kicsi is. Igen, de mit akar a kis folyó? Ez a kérdés. Mi egy kínai munkás ambíciója? Nem az egoistáé, nem az individualistáé, nem a „revizionistáé”, még kevésbé azé, aki „kapitalista úton jár” (bár éppen Vuhanban, mint később elmondják, az

államosított „nemzeti kapitalisták” ma újra kapják tőkéjük után a megváltási kamatot). Mi az egyéni cél a „forradalom szolgálatának” keretén belül? Most, ilyen szokatlan vita után vendéglátóim már az órát nézik. Egész beszélgetésünk alatt mondom úgy szerepel az egyéni ambíció, mint valami gyanús, sötét jelenség, amelyről konkrétan beszélni sem illik. De mi az egyén törekvése a közös érdekek szabta határokon belül? A hangulat szerencsére már elég oldott ahhoz, hogy a házigazdák ne sértődjenek meg. Hát persze, vannak egyéni célok ismerik el több felől is. Jüan szólal meg, mint aki olyan dolgot közöl, amit eddig csak azért nem említettek, mert nyilvánvalónak vélték, hogy mindenki tudja.