Történelem | Könyvek » Lenin művei, 1894-1914

Lenin Művei Tartalom Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? 1894. április Az orosz szociáldemokraták feladatai 1898 A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz 1905. szeptember 14 A bojkottról 1906. augusztus 21 A moszkvai felkelés tanulságai 1906. augusztus 29 Marxizmus és revizionizmus 1908 Politikai megjegyzések 1908. február 26 A marxizmus történelmi fejlődésének némely sajátosságáról 1910. december 23 A forradalom tanulságai 1910. október 30 Sztolipin és a forradalom A likvidátorságról és a likvidátorok csoportjáról 1911. október 18 Gercen emlékezete 1912. május 8 A politikai pártok Oroszországban 1912. május 10 Forradalmi fellendülés 1912. június 17 Két utópia 1912. október A marxizmus három forrása és három alkotórésze 1913. március Marx Károly tanításának történelmi sorsa 1913. március 1 Földesúri nagybirtok és paraszti kisbirtok

Oroszországban 1913. március 2 Vitás kérdések a nyílt párt és a marxisták 1913. április 12 A maradi Európa és a haladó Ázsia 1913. május 18 A nemzetek önrendelkezési jogáról 1914. február Az egységbontásról, amelyet egységről való kiabálással lepleznek 1914. május Objektív adatok a munkásmozgalom különböző áramlatainak erejéről 1914. június 26 A háború és az oroszországi szociáldemokrácia 1914. szeptember 28 A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről 1914. december 12 1912. január 1894. április Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? - írta: V. I Lenin (Válasz a „Russzkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire) A „Russzkoje Bogatsztvo” hadbaszállt a szociáldemokraták ellen. N Mihajlovszkij úr, a folyóirat egyik vezető személyisége, már a múlt évfolyam 10. számában bejelentette a küszöbön álló „vitát” „a mi úgynevezett marxistáinkkal vagy

szociáldemokratáinkkal”. Majd megjelent Sz Krivenko úr „A művelt szobatudósokról” (12 sz.), továbbá N Mihajlovszkij úr „Irodalom és élet” c cikke („Russzkoje Bogatsztvo” 1894 1 és 2 sz) Ami a folyóirat gazdasági viszonyainkra vonatkozó saját nézeteit illeti, ezeket a legrészletesebben Sz. Juzsakov úr fejtette ki „Oroszország gazdasági fejlődésének kérdései” c. cikkében (11 és 12 sz) Ezek az urak, akik útonútfélen fennen hangoztatják, hogy folyóiratukban az igazi „népbarátok” eszméit és taktikáját képviselik, a szociáldemokrácia megrögzött ellenségei. Nézzük meg hát kissé közelebbről ezeket a „népbarátokat”, lássuk, hogyan bírálják a marxizmust, vizsgáljuk meg eszméiket és taktikájukat. N. Mihajlovszkij úr főképpen a marxizmus elméleti alapjaival foglalkozik, és ezért külön elemzés tárgyává teszi a materialista történetfelfogást. Miután nagy vonásokban ismertette az e tant fejtegető

terjedelmes marxista irodalom tartalmát, a következő szóáradattal kezdi bírálatát: „Mindenekelőtt mondja , önmagától vetődik fel a kérdés: melyik műben fejtette ki Marx materialista történetfelfogását? A «Tőké»-ben példát mutatott nekünk a logika erejének egyesítésére a tudással, az egész gazdasági irodalom, valamint a megfelelő tények tüzetes tanulmányozásával. A gazdaságtudomány olyan teoretikusait hozta napvilágra, akiket rég elfelejtettek vagy akiket manapság senki sem ismer és holmi iparfelügyelői beszámolók vagy különféle speciális bizottságok előtt kifejtett szakértői vélemények legkisebb részletei sem kerülték el figyelmét; egyszóval gazdasági elméletének részben megalapozására, részben szemléltetésére a ténybeli anyag óriási tömegét böngészte át. Amikor «teljesen újszerűen» értelmezte a történelmi folyamatot, új szempontból világította meg az emberiség egész múltját és

egybevetette az eddigi történetfilozófiai elméleteket, ezt természetesen ugyanazzal a gonddal csinálta: valóban felülvizsgálta és bíráló elemzés alá vette a történelmi folyamat minden ismert elméletét, s a világtörténelmi tények egész tömegét dolgozta fel. Az összehasonlítás Darwinnal, ami a marxista irodalomban annyira közkeletű, még jobban megerősíti ezt a gondolatot. Mi tulajdonképpen Darwin egész műve? Néhány általánosító, egymással a legszorosabban összefüggő eszme, amely a tények anyagának egész Montblanc-ját koronázza. Hol van azonban Marx megfelelő munkája? Sehol. És nemcsak Marxnak nincsen ilyen műve, hanem az egész marxista irodalomban sincsen ilyesmi, bármilyen terjedelmes és elterjedt az.” Ez az egész szóáradat a legnagyobb mértékben jellemző arra, hogy mily kevéssé érti meg a közönség a ,,Tőké”-t és Marxot. A fejtegetések óriási bizonyító erejének lenyűgöző hatása alatt térdet s fejet

hajtanak Marx előtt, dicsérik, ugyanakkor pedig teljesen figyelmen kívül hagyják a tan fő tartalmát, s mintha mi sem történt volna, tovább fújják a „szubjektív szociológia” régi nótáját. Ez alkalommal önkéntelenül is eszünkbe jut az a nagyon találó jelmondat, amelyet Kautsky Marx gazdasági tanairól szóló könyvéhez választott: Wer wird nicht einen Klopstock loben? Doch wird ihn jeder lesen? Nein. Wir wollen weniger erhoben Und fleissiger gelesen sein! Pontosan így van! Mihajlovszkij úrnak kevesebbet kellene Marxot dicsérnie, ellenben szorgalmasabban kellene őt olvasnia, vagy helyesebben mondva, komolyabban kellene belemélyednie abba, amit olvas. „Marx a «Tőké»-ben példát mutatott nekünk a logika erejének egyesítésére a tudással” mondja Mihajlovszkij úr. Ebben a mondatban Mihajlovszkij úr példát mutatott nekünk a sziporkázó szólam egyesítésére a tartalmatlansággal jegyezte meg egy marxista. És ez a megjegyzés

teljesen jogos Valóban, miben is nyilvánul meg Marx logikai ereje? Milyen eredményekre vezetett? Mihajlovszkij úr imént közölt szóáradatát olvasva, azt hihetnők, hogy ez az egész erő a szó legszorosabb értelmében vett „gazdasági elméletekre” irányult és semmi többre. És, hogy még jobban kiemelje, milyen szűk az a terület, amelyen Marx a maga logikai erejét megmutatta, Mihajlovszkij úr nagy súlyt helyez a „legkisebb részletekre”, a „tüzetes tanulmányozásra”, a „teoretikusokra, akiket senki se ismer” stb. Úgy fest a dolog, mintha Marx semmi lényegesen újat, említésreméltót nem vitt volna az elméletek felépítésének módszereibe, mintha a gazdaságtudomány határait úgy hagyta volna, ahogy azok a korábbi közgazdászoknál voltak, mintha nem bővítette volna ki ezeket a határokat, nem értelmezte volna „teljesen újszerűen” magát e tudományt. Márpedig mindenki, aki a „Tőké”-t olvasta, tudja, hogy az efféle

elgondolás elejétől végig valótlanság. Ez alkalommal önkéntelenül eszünkbe jut az, amit Mihajlovszkij úr 16 évvel ezelőtt írt Marxról a sekélyesen polgári J. Zsukovszkij úrral folytatott vitájában Más idők jártak-e akkor, vagy az érzelmek voltak-e üdébbek, elég az hozzá, hogy Mihajlovszkij úr cikkének hangja is, tartalma is egészen más volt. „«E mű végső célja, hogy kimutassa a modern társadalom fejlődéstörvényét (az eredetiben: „Das oekonomische Bewegungsgesetz” gazdasági mozgástörvényét)» mondja Marx a „Tőké”-ről és szigorúan beváltja programját” , így nyilatkozott Mihajlovszkij úr 1877-ben. Nézzük meg kissé közelebbről e kritikusunk beismerése szerint szigorúan beváltott programot. A program az, hogy „kimutassa a modern társadalom gazdasági fejlődéstörvényét”. Már maga a formulázás is néhány olyan kérdés elé állít minket, amelyek tisztázásra szorulnak. Tulajdonképpen

miért beszél Marx a „mai (modern)” társadalomról, amikor előtte minden közgazdász általában a társadalomról beszélt? Milyen értelemben használja a „modern” szót, minő ismertető jelek alapján jelöl ki ennek a modern társadalomnak külön helyet? Továbbá mit jelent ez a kifejezés: a társadalom gazdasági fejlődéstörvénye? Megszoktuk, hogy a közgazdászoktól azt halljuk és ez, mellesleg mondva, a közírók és közgazdászok ama körének, amelyhez a „Russzkoje Bogatsztvo” tartozik, egyik kedvenc eszméje , hogy csakis a javak termelése van alávetve kizárólag gazdasági törvényeknek, míg az elosztás állítólag a politikától függ, attól, hogy minő hatást gyakorol majd az állam, az értelmiség stb. a társadalomra Milyen értelemben beszél hát Marx a társadalom gazdasági fejlődéstörvényéről, amelyet azonfelül ugyanabban a mondatban Naturgesetz-nek természeti törvénynek nevez? Hogyan értsük ezt, amikor a mi hazai

társadalomtudósaink közül olyan sokan egész papiroshegyeket írtak össze arról, hogy a társadalmi jelenségek köre külön kiválik a természettörténeti jelenségek köréből, s ennélfogva a társadalmi jelenségek vizsgálatánál egészen külön módszert kell alkalmazni „a szubjektív szociológiai módszert”? Mindezek a kétségek természetesen és szükségszerűen merülnek fel, s bizonyos, hogy ezeket csak teljes tudatlanság kerülheti el akkor, amikor a „Tőké”-ről van szó. Hogy ezekben a kérdésekben eligazodhassunk, vegyünk előbb a „Tőke” ugyanezen előszavából még egy mondatot, amely csak néhány sorral alább következik: „Álláspontom mondja Marx , amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatnak fogja fel.” Elegendő egyszerűen egymás mellé állítani akárcsak az előszóból idézett két helyet, és látni fogjuk, hogy éppen ebben rejlik a „Tőke” alapeszméje, amelyet Marx,

mint hallottuk, szigorú következetességgel és ritka logikai erővel fejt ki. Mindezzel kapcsolatban mindenekelőtt két körülményt emelünk ki: először is, Marx csupán egyetlenegy „társadalmi-gazdasági alakulatról”, a tőkés társadalomról beszél, vagyis azt mondja, hogy csakis ennek az alakulatnak a fejlődési törvényét kutatta és semmilyen másét. Ez először Másodszor pedig, azokra a módszerekre utalunk, amelyek útján Marx következtetéseire jutott: ezeknek a módszereknek lényege, mint Mihajlovszkij úrtól épp az imént hallottuk, „a megfelelő tények tüzetes tanulmányozása” volt. Most áttérünk a „Tőke” ezen alapeszméjének elemzésére, amelyet szubjektív filozófusunk olyan ügyesen próbált megkerülni. Mit is jelent tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma? és mi módon tekinthetjük és kell tekintenünk az ilyen alakulat fejlődését olyannak mint valami természettörténeti folyamatot? ezekkel a

kérdésekkel állunk most szemben! Már rámutattam arra, hogy a régi (nem Oroszország számára régi) közgazdászok és társadalomtudósok szempontjából a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma egészen felesleges: ők általában társadalomról szavalnak, Spencerrel és másokkal azon vitatkoznak, mi a társadalom általában, mi a társadalom célja és lényege általában és más effélékről. Ezek a szubjektív szociológusok effajta elmélkedéseik során olyasféle érvekre támaszkodnak, hogy a társadalom célja valamennyi tagjának boldogulása, hogy ezért az ilyen szervezet az igazság követelménye, s hogy az olyan rend, amely nem felel meg ennek az eszményi szervezetnek („A társadalomtudománynak némi utópiával kell kezdenie” a szubjektív módszer egyik szerzőjének, Mihajlovszkij úrnak e szavai kitűnően jellemzik módszereik lényegét), nem normális és az ilyet meg kell szüntetni. „A társadalomtudomány feladata lényegében véli

például Mihajlovszkij úr az, hogy megmagyarázza azokat a társadalmi feltételeket, amelyek közt az emberi természet egyik vagy másik szükséglete kielégítést nyer”. Látnivaló, hogy ezt a szociológust csak olyan társadalom érdekli, amely kielégíti az emberi természetet, de semmiképpen sem érdeklik holmi társadalmi alakulatok, amelyek tetejébe még olyan, az „emberi természetnek” megnemfelelő jelenségeken alapulhatnak, mint a többség leigázása a kisebbség által. Látnivaló az is, hogy ennek a szociológusnak szempontjából szó se lehet róla, hogy a társadalom fejlődését olyannak tekintsük mint valami természettörténeti folyamatot. („Ha a szociológus valamit kívánatosnak vagy nem kívánatosnak ismert fel, meg kell találnia a kívánatos megvalósításának, illetőleg a nem kívánatos megszüntetésének”, „az ilyen vagy olyan eszmények megvalósításának feltételeit” elmélkedik ugyancsak Mihajlovszkij úr.) Mi

több, még fejlődésről sem lehet szó, hanem csakis a „kívánatostól” való különböző elhajlásokról, „defektusokról”, amelyek a történelemben azért fordultak elő, mert. mert az emberek nem voltak okosak, nem értették meg jól, mit követel az emberi természet, nem tudták megtalálni az ilyen értelmes rend megvalósításának feltételeit. Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, hogy a társadalmi- gazdasági alakulatok fejlődése olyan mint valami, természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy társadalomtudománynak nevezzék. Mármost mi módon dolgozta ki Marx ezt az alapeszmét? Olyanformán, hogy a társadalmi élet különféle területei közül kiemelte a gazdaságit, a társadalmi viszonyok összességéből kiemelte a termelési viszonyokat mint alapvetőket, elsődlegeseket, valamennyi többi viszonyt meghatározókat. Marx maga ezzel a kérdéssel kapcsolatban a

következőképpen írta le gondolatmenetét: „Az első munka, amelyet az engem emésztő kétségek megoldása céljából írtam, a hegeli jogbölcselet kritikai felülvizsgálata volt. Vizsgálataim eredménye az volt, hogy a jogi viszonyok és az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem ellenkezőleg, azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századbeli angolok és franciák példájára, «polgári társadalom» néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni. Az általános eredményt, amelyre jutottam, röviden ekképpen lehet megfogalmazni: Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési

viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek a társadalmi tudat meghatározott formái felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot általában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem ellenkezőleg, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal vagy, ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alap megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmi átalakulások

vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos pontossággal megállapítandó forradalmi átalakulás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval, az ideológiai formák között, amelyekben az emberek ezt az összeütközést felismerik és végigharcolják. Mint ahogy az egyént nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmi átalakulási korszakot sem ítélhetjük meg saját tudata alapján, hanem ellenkezőleg, ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásai, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közötti összeütközés alapján megmagyarázni. Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként”. Már önmagában ez a gondolat materializmus a társadalomtudományban zseniális gondolat volt. Ez

egyelőre természetesen csak hipotézis volt, de olyan, amely először teremtette meg a szigorúan tudományos állásfoglalás lehetőségét a történelem és a társadalom kérdéseiben. Eladdig a társadalomtudósok, mivel képtelenek voltak arra, hogy a legegyszerűbb és olyan elsődleges viszonyokig hatoljanak, aminők a termelési viszonyok, közvetlenül a politikai és jogi formák vizsgálásához és tanulmányozásához fogtak hozzá, beleütköztek abba a ténybe, hogy ezek a formák valamely adott időben az emberiség egyik vagy másik eszméjéből keletkeztek és itt meg is állapodtak; arra az eredményre jutottak, hogy a társadalmi viszonyokat az emberek tudatosan hozzák létre. De ez a következtetés, amely legtökéletesebben a Contrat Social eszméjében jutott kifejezésre (nyomai az utópikus szocializmus valamennyi rendszerében erősen észlelhetők), teljesen ellentmondott minden történelmi megfigyelésnek. Sohasem volt úgy és most sincs úgy,

hogy a társadalom egyes tagjai a társadalmi viszonyok összességét, amelyek közt élnek, mint határozott, egyöntetű, bizonyos alapelvtől áthatott valamit képzelnék el; ellenkezőleg, a tömeg nem tudatosan alkalmazkodik ezekhez a viszonyokhoz, s oly kevéssé van sejtelme arról, hogy ezek külön történelmi-társadalmi viszonyok, hogy például a csereviszonyokat, amelyek közt az emberek sok évszázadon át éltek, csak a legutóbbi időben magyarázták meg. A materializmus ezt az ellentmondást azzal küszöbölte ki, hogy az elemzést elmélyítette egészen az ember társadalmi eszméinek eredetéig, s a materializmusnak az a következtetése, hogy az eszmék menete a dolgok menetétől függ, egyedül egyeztethető össze a tudományos pszichológiával. Továbbá, még egy másik szempontból is ez a hipotézis emelte először a szociológiát tudománnyá. Addig a szociológusok a társadalmi jelenségek bonyolult hálózatában nem igen tudták

megkülönböztetni a fontos jelenségeket a nem fontosaktól (ez a szubjektivizmus gyökere a társadalomtudományban), és nem tudták megtalálni az elkülönítés objektív kritériumát. A materializmus teljesen objektív kritériumot szolgáltatott, minthogy kiemelte a „termelési viszonyokat” mint olyanokat, amelyek a társadalom szerkezetét alkotják, és lehetővé tette, hogy alkalmazzák ezekre a viszonyokra az ismétlődésnek azt az általános tudományos kritériumát, amellyel kapcsolatban a szubjektivisták tagadták, hogy alkalmazható a társadalomtudományban. Amíg ideológiai társadalmi viszonyokra szorítkoztak (vagyis olyan viszonyokra, amelyek kialakulásuk előtt, az emberek tudatán mennek át) a különböző országok társadalmi jelenségeiben nem vehettek észre ismétlődéseket és szabályszerűséget, s tudományuk legjobb esetben csak e jelenségek puszta leírása, nyersanyaggyűjtés volt. Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis

az olyan viszonyok elemzése, amelyek anélkül keletkeznek, hogy az emberek tudatába jutottak volna; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akárcsak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyokról van szó) az anyagi társadalmi viszonyok elemzése azon nyomban lehetővé tette, hogy az ismétlődéseket és szabályszerűségeket megállapítsák és a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában általánosítsák. Csak ez az általánosítás tette lehetővé, hogy a társadalmi viszonyok leírásáról (és az eszmény szempontjából való elbírálásukról) áttérjenek azok szigorúan tudományos elemzésére, amely például azt emeli ki, ami az egyik kapitalista országot a másiktól megkülönbözteti, vagy azt vizsgálja, ami valamennyiben közös. Végül, harmadszor, már csak azért is ez a hipotézis tette először lehetővé a

tudományos szociológiát, mert egyedül a társadalmi viszonyoknak a termelési viszonyokra s ezeknek a termelőerők fejlettségi fokára való visszavezetése teremtette meg a szilárd alapját annak, hogy a társadalmi alakulatok fejlődését olyannak fogjuk fel mint valami természettörténeti folyamatot. Márpedig magától értetődik, hogy az ilyen felfogás nélkül társadalomtudomány sem létezhetik. (Aszubjektivisták például elismerték ugyan a történelmi jelenségek törvényszerűségét, mégis képtelenek voltak arra, hogy fejlődésüket olyannak fogják fel mint valami természettörténeti folyamatot, mégpedig azért, mert megálltak az emberek társadalmi eszméinél és céljainál, s nem tudták visszavezetni ezeket az eszméket és célokat az anyagi társadalmi viszonyokra.) Mármost Marx, miután ezt a hipotézist a negyvenes években kimondta, hozzáfog az anyag tényeken alapuló (ezt nota bene) tanulmányozásához. Előveszik

társadalmi-gazdasági alakulatok egyikét: az árugazdaság rendszerét, s az adatok óriási tömegének alapján amelyeket nem kevesebb mint 25 éven át tanulmányozott a legrészletesebben elemzi ezen alakulat funkcionálásának és fejlődésének törvényeit. Ez az elemzés a társadalom tagjai között létesült termelési viszonyokra szorítkozik: anélkül, hogy a dolog tisztázása céljából egyetlenegyszer is olyan mozzanatokhoz folyamodnék, amelyek ezeken a termelési viszonyokon kívül állnak, Marx módot ad arra, hogy lássuk, miképp fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miközben létrehozza a burzsoázia és a proletariátus (már a termelési viszonyok keretében) antagonisztikus osztályait, hogyan fokozza a társadalmi munka termelékenységét és visz be ezzel olyan elemet, amely kibékíthetetlen ellentmondásba jut magával a kapitalista szervezet alapjával. Ez a „Tőke” csontváza. Döntő

azonban az, hogy Marx nem elégedett meg ezzel a csontvázzal, hogy nem szorítkozott a megszokott értelemben vett „gazdasági elméletre”, hogy noha az illető társadalmi alakulat építményét és fejlődését kizárólag a termelési viszonyokkal magyarázta mégis mindenütt és folytonosan nyomon követte az ezeknek a termelési viszonyoknak megfelelő felépítményt is, és így a csontvázba életet lehelt. Éppen azért volt a „Tőké”-nek olyan óriási sikere, mert „a német közgazdásznak” ez a könyve elevenen mutatta be az olvasónak az egész tőkés társadalmi alakulatot az életmódot és szokásokat jellemző körülményeivel, a termelési viszonyokban rejlő osztályellentétek tényleges társadalmi megnyilatkozásaival, a tőkés osztály uralmát védő polgári politikai felépítményével, a szabadság, egyenlőség stb. polgári eszméivel és a polgári családi viszonyokkal együtt. Most már érthető, hogy az összehasonlítás

Darwinnal teljesen találó: a „Tőke” nem más, mint „néhány általánosító, egymással a legszorosabban összefüggő eszme, amely a tények anyagának egész Montblanc- ját koronázza”. És ha valaki a „Tőke” olvasásakor nem vette észre ezeket az általánosító eszméket, akkor erről már nem Marx tehet, aki, miként láttuk, még az előszóban is rámutatott ezekre az eszmékre. Mi több: ez az összehasonlítás nemcsak külső vonatkozásban találó (ami Mihajlovszkij urat ismeretlen okokból különösen érdekli), hanem belső vonatkozásban is. Ahogy Darwin véget vetett annak a felfogásnak, hogy az állat- és növényfajokat mi sem köti össze egymással, véletlenül keletkeztek, „isten alkotásai” és változhatatlanok, s elsőnek fektette a, biológiát teljesen tudományos alapokra annak megállapításával, hogy a fajok változékonyak és folytonosság áll fenn közöttük úgy Marx is véget vetett annak a felfogásnak, hogy a

társadalom az egyének mechanikus halmaza, amelyen a felsőbbség (vagy ami ugyanaz: a társadalom, a kormány) tetszésszerinti változtatásokat eszközölhet, amely véletlenül keletkezik és változik, ő volt az első, aki a szociológiát tudományos alapokra fektette, amikor meghatározta a társadalmigazdasági alakulatnak, mint az adott termelési viszonyok összességének fogalmát, és megállapította, hogy az ilyen alakulatok fejlődése olyan, mint valami természettörténeti folyamat. Jelenleg a „Tőke” megjelenése óta a materialista történetfelfogás már nem feltevés, hanem tudományosan bebizonyított tétel, s amíg nincs más kísérlet, amely tudományosan magyarázná meg valamely társadalmi alakulat funkcionálását és fejlődését jól jegyezzük meg, társadalmi alakulatét, nem pedig valamely ország vagy nép, sőt akár osztály vagy más hasonló valami létét , amíg nincs más kísérlet, amely éppen úgy, mint a materializmus,

képes lenne arra, hogy a „megfelelő tényeket” rendezze, amely eleven képet nyújtana egy bizonyos alakulatról és emellett annak szigorúan tudományos magyarázatát adná addig a materialista történetfelfogás egyet jelent a társadalomtudománnyal. A materializmus nem „a történelem leginkább tudományos felfogása”, mint Mihajlovszkij úr véli, hanem az egyetlen tudományos felfogás. És most elképzelhető-e mulatságosabb furcsaság annál, hogy akadtak emberek, akik képesek voltak a „Tőké”-t elolvasni, anélkül hogy megtalálták volna benne a materializmust! Hol a materializmus? kérdezi Mihajlovszkij úr őszinte álmélkodással. Mihajlovszkij úr elolvasta a „Kommunista Kiáltvány”-t és nem vette észre, hogy benne van a mai viszonyok a jogi, politikai, családi, vallási és filozófiai viszonyok materialista magyarázata, hogy még a szocialista és kommunista elméletek bírálata is bizonyos meghatározott termelési

viszonyokban keresi és találja meg ezeknek az elméleteknek gyökereit. Mihajlovszkij úr elolvasta „A filozófia nyomorá”-t és nem vette észre, hogy Proudhon szociológiájának elemzése materialista szempontból történik, hogy a legkülönbözőbb történelmi kérdések Proudhon-javasolta megoldási módjának bírálata a materializmus elveiből indul ki, hogy magának a szerzőnek arra vonatkozó útmutatásai, hogy hol kell keresni ezeknek a kérdéseknek megoldásához az adatokat, egytől-egyig utalások a termelési viszonyokra. Mihajlovszkij úr elolvasta a „Tőké”-t és nem vette észre, hogy egy mégpedig a legbonyolultabb társadalmi alakulat materialista módszer alapján történő tudományos elemzésének általánosan elismert és senki által felül nem múlt mintaképe van előtte. Most pedig ül és azon a fogas kérdésen töri a fejét, hogy ugyan „melyik művében fejtette ki Marx materialista történetfelfogását”? Erre mindenki, aki

Marxot ismeri, egy ellenkérdéssel válaszolna: melyik művében nem fejtette ki Marx materialista történetfelfogását? De Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan csak akkor fog tudomást szerezni Marx materialista kutatásairól, ha holmi Karejevnek valamelyik történetfilozófiai munkájában fedezi fel a megfelelő számok alatt az „ökonómiai materializmus” rovatban. A legfurcsább azonban, hogy Mihajlovszkij úr Marxot azzal vádolja, hogy „nem vizsgálta felül (sic!) a történelmi folyamat valamennyi ismert elméletét”. Ez már igazán mulatságos Mik is voltak ezek az elméletek kilenctizedrészben? Merőben apriorista, dogmatikus, elvont agyszülemények azzal kapcsolatban, hogy mi a társadalom, mi a haladás és más effélék. (Szándékosan választok Mihajlovszkij úr eszének és szívének kedves példákat.) Hiszen az efféle elméletek hasznavehetetlenek már magában-véve azért, mert vannak, hasznavehetetlenek alapvető módszerüknél, annak merő és

sivár metafizikai szelleménél fogva. Hiszen azzal a kérdéssel kezdeni, hogy mi a társadalom, mi a haladás? annyit jelent, mint a végén kezdeni. Honnan veszik a társadalom és a haladás fogalmát általában, ha még nem vizsgáltak meg egyetlenegy társadalmi alakulatot sem különvéve, ha ezt a fogalmat még meg sem tudták határozni, ha képtelenek voltak még csak meg is közelíteni bármiféle társadalmi viszonyok komoly, tényeken alapuló tanulmányozását, objektív elemzését? A metafizika legszembetűnőbb jele, amivel minden tudomány kezdte, az, hogy amíg nem jutottak el odáig, hogy hozzáfogjanak a tények tanulmányozásához, mindig a priori állítottak fel általános elméleteket, s ezek mindig terméketlenek maradtak. A metafizikus vegyész, aki még nem értett ahhoz, hogy tények alapján tanulmányozza a vegyi folyamatokat, kigondolt egy teóriát arról, hogy miféle erő a vegyrokonság. A metafizikus biológus azon okoskodott, hogy mi az

élet és az életerő? A metafizikus pszichológus azt fejtegette, hogy mi a lélek? Már maga a módszer képtelenség volt. Nem lehet a lélekről okoskodni, mielőtt meg nem magyaráztuk az egyes pszichológiai folyamatokat; itt a haladásnak éppen abban, kell lennie, hogy elvetjük a lélek mibenlétéről szóló általános elméleteket és bölcseleti építményeket, hogy tudományos alapokra tudjuk fektetni az egyes pszichológiai folyamatokat jellemző tények vizsgálatát. Ezért az a vád, amelyet Mihajlovszkij úr emelt, pontosan ugyanaz, mintha a metafizikus pszichológus, aki egész életén át „tanulmányokat” írt arról, mi a lélek (anélkül, hogy ismerné egyetlenegy, akárcsak a legegyszerűbb pszichológiai jelenség pontos magyarázatát), azzal vádolná a tudományos pszichológust, hogy nem vizsgált felül a lélekről szóló minden ismert elméletet. Ez a tudományos pszichológus elvetette a lélekről szóló filozófiai elméleteket,

közvetlenül a lelki jelenségek anyagi alapjának, az idegfolyamatoknak tanulmányozásához látott hozzá, s elemzett és megmagyarázott, mondjuk, egy vagy egynéhány lélektani folyamatot. Nos, a mi metafizikus pszichológusunk elolvassa ezt a munkát, jól megdicséri a folyamatok leírását és a tények tanulmányozását, ám azért nincs megelégedve. De hát kérem mondja izgatottan, hallván, hogy köröskörül arról beszélnek, hogy ez a tudós egészen újszerűen értelmezi a pszichológiát és külön tudományos lélektani módszert alkalmaz , de kérem, tüzeskedik a filozófus, melyik műben fejtette ki ezt a módszert? Hiszen ebben a munkában „csak tények” vannak? A „lélekről szóló minden ismert elmélet” felülvizsgálásának nyoma sincs? Ez egyáltalán nem megfelelő munka! Természetesen, éppen úgy, a „Tőke” sem megfelelő munka a metafizikus szociológus számára, aki nem veszi észre, milyen terméketlenek a társadalom

mibenlétére vonatkozó apriorikus elmélkedések, nem érti meg, hogy ilyen módszerek alkalmazása a társadalom tanulmányozása és magyarázata helyett csak arra vezet, hogy a társadalom fogalmába vagy az angol kalmár polgári eszméit, vagy az oroszországi demokrata nyárspolgári szocialista eszményeit csempészik be és semmi egyébre. Ezért is van az, hogy mindezek a történetfilozófiai elméletek mint szappanbuborékok keletkeznek és pukkannak szét, s a legjobb esetben csak saját koruk társadalmi eszméinek és viszonyainak tünetei voltak, anélkül hogy hajszálnyira is előmozdították volna akárcsak egyes, de legalább valóságos (nem pedig „az emberi természetnek megfelelő”) társadalmi viszonyok megértését. Az az óriási lépés, amelyet e tekintetben Marx tett, éppen az volt, hogy elvetette mindezeket a társadalommal és a haladással kapcsolatos általános elmélkedéseket, s ehelyett egyetlen társadalomnak, a kapitalista társadalomnak,

egyetlen haladásnak, a kapitalista társadalom haladásának tudományos elemzését végezte el. Mihajlovszkij úr pedig vádként hozza fel Marx ellen, hogy az elején és nem a végén, a tények elemzésével, nem pedig a végső következtetésekkel kezdte, hogy egyes történelmileg meghatározott társadalmi viszonyok tanulmányozásával kezdte, nem pedig az arról szóló általános elméletekkel, hogy mik is a társadalmi viszonyok általában! És azt kérdezi: „hol van hát a megfelelő munka?” Ó, bölcs szubjektív szociológus!! Ha szubjektív filozófusunk megmaradt volna annál, hogy nem érti, melyik műben található a materializmus megalapozása ez csak fél baj lett volna. De ő, annak ellenére, hogy a materialista történetfelfogásnak nemcsak a megalapozását, de még a kifejtését sem találta sehol (vagy lehet, hogy éppen azért, mert nem találta) olyan igényeket tulajdonít e tanításnak, aminőkkel az sohasem lépett fel. Egy Blos-idézet

után, amely szerint Marx a történelem egészen új felfogását hirdette, szubjektív filozófusunk minden ceremónia nélkül arról kezd beszélni, hogy ez az elmélet azt hangoztatja, hogy „az emberiségnek megvilágította saját múltját”, hogy megmagyarázta „az emberiség egész (sic!!?) múltját” stb. De hiszen mindez tiszta csalás! Ez az elmélet egyes-egyedül arra tart igényt, hogy egyetlenegy társadalmi szervezet, a tőkés társadalom magyarázatát adja és semmiféle másét. Ha a materializmus alkalmazása ennek az egy társadalmi alakulatnak elemzésénél és megmagyarázásánál ilyen ragyogó eredménnyel járt, akkor egészen természetes, hogy a materializmus a történelemben többé már nem feltevés, hanem tudományosan ellenőrzött elméletté válik; egészen természetes, hogy ezt a módszert a többi társadalmi alakulatra is ki kell terjeszteni, ha ezek még nem is voltak külön, tényeken alapuló kutatás és részletes elemzés

tárgyai éppen úgy, ahogy a transzformizmus eszméjét, miután elegendő számú ténnyel bizonyították, kiterjesztették a biológia egész területére, noha egyes állat- és növényfajokra vonatkozóan a transzformációt még nem lehetett pontosan megállapítani. S ugyanúgy, ahogyan a transzformizmus egyáltalában nem arra tart igényt, hogy a fajok keletkezésének „egész” történetét megmagyarázza, hanem csak arra, hogy a magyarázat módszerét a tudomány magaslatára emelje, úgy a történelemben is a materializmus sohasem lépett fel azzal az igénnyel, hogy mindent megmagyarázzon, hanem csak azzal, hogy, Marx kifejezése szerint („A tőke”), rámutasson a történelem magyarázatának „egyedül tudományos” módszerére. Ezek után már fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy milyen szellemes, komoly és tisztességes módszereket alkalmaz Mihajlovszkij úr a vitában, mikor előbb hamisan tolmácsolja Marxot, amikor is a történelmi

materializmusra ráfogja azt a képtelen igényt, hogy meg akar „mindent magyarázni”, hogy meg akarja találni „a történelem minden zárához a kulcsot” (ezeket az igényeket Marx, Mihajlovszkij cikke alkalmából írt „levelében” természetesen rögtön és igen maró formában visszautasította), majd ezeken a saját maga kitalálta igényeken rágódik és végül, miután pontosan idézi Engels gondolatait pontosan azért, mert ez alkalommal idézi és nem a saját szavaival mondja el azokat , hogy t. i a politikai gazdaságtant, ahogy a materialisták felfogják, „még meg kell alkotni”, hogy „minden, amit (ez a tudomány) eddig adott”, a tőkés társadalom történetére „szorítkozik” , azt a következtetést vonja le, hogy „ezek a szavak nagyon összeszűkítik az ökonómiai materializmus hatáskörét”! Milyen határtalan naivitás vagy határtalan önhittség kell ahhoz, hogy valaki arra számítson, hogy az ilyen szemfényvesztést nem

fogják észrevenni! Előbb meghamisította Marxot, azután saját hazugságain rágódott, majd a pontos gondolatokat idézte, s most van mersze kijelenteni, hogy ezek a gondolatok összeszűkítik az ökonómiai materializmus hatáskörét! Hogy Mihajlovszkij úrnak ez a rágódása milyen fajtájú és minőségű, azt a következő példa mutatja: „Marx sehol sem indokolja meg azokat” t. i az ökonómiai materializmus elméletének alapjait , mondja Mihajlovszkij úr. „Igaz, Marx, Engelsszel együtt, tervbevette egy filozófiatörténeti és történetfilozófiai jellegű mű megírását, sőt meg is írta (18451846-ban) ezt a művet, de ez nyomtatásban sohasem jelent meg. Engels azt mondja: «E mű befejezett része a materialista történetfelfogás kifejtését tartalmazza, amely csak azt bizonyítja, hogy mennyire elégtelenek voltak akkori ismereteink a gazdaságtörténet terén». Ilyenképpen vonja le Mihajlovszkij úr a következtetést a «tudományos

szocializmus» és az ökonómiai materializmus elméletének fő pontjait olyan időben fedezték fel s fejtették is ki utóbb a «Kiáltvány»-ban, amikor, az egyik szerző saját beismerése szerint, az ilyen vállalkozáshoz szükséges ismereteik még gyengék voltak.” Úgy-e kedves ez a kritika! Engels azt mondja, hogy ismereteik gyengék voltak a gazdaság-„történet” terén és ezért nem nyomatták ki művüket, amely „általános” történetfilozófiai jellegű volt. Mihajlovszkij úr ezt úgy magyarázza félre, hogy ismereteik „az olyan vállalkozáshoz” voltak gyengék, mint amilyen a „tudományos szocializmus fő pontjainak” kidolgozása, vagyis a „burzsoá” rend tudományos bírálatához, amit már a „Kiáltvány”-ban megtalálunk. Vagy vagy: vagy nem tudja Mihajlovszkij úr megérteni, mi a különbség az egész történetfilozófiát felölelő kísérlet és az olyan kísérlet között, amely a burzsoá rendszert tudományosan

megmagyarázza, vagy pedig azt tételezi fel, hogy Marx és Engels nem rendelkezett elegendő ismerettel a politikai gazdaságtan bírálatához. Ez utóbbi esetben nagy kegyetlenség részéről, hogy nem ismertet meg bennünket saját gondolataival, saját javításaival és kiegészítéseivel ennek a hiányosságnak kapcsán. Marx és Engels elhatározása, hogy történetfilozófiai munkájukat nem hozzák nyilvánosságra, s minden erejüket egyetlenegy társadalmi szervezet tudományos elemzésére fordítják, csak rendkívül nagy tudományos lelkiismeretességükről tanúskodik. Mihajlovszkij úr elhatározása, hogy azon rágódjék, hogy lám, Marx és Engels kifejtették nézeteiket, noha maguk is beismerték, hogy ismereteik elégtelenek kidolgozásukhoz, csak az ő vitamódszereit jellemzi, amelyek sem szellemről, sem tisztességtudásról nem tanúskodnak. Egy másik példa: „Az ökonómiai materializmusnak mint történetelméletnek megalapozására többet

tett Marx alter ego-ja, Engels mondja Mihajlovszkij úr. Neki egy külön történelmi műve van «A család, a magántulajdon és az állam eredete, kapcsolatban (im Anschluss) Morgan nézeteivel.» Ez az «Anschluss» rendkívül figyelemreméltó. Az amerikai Morgan könyve sok évvel később jelent meg, mint Marxnak és Engelsnek azok a munkái, amelyekben tőle teljesen függetlenül kifejtették az ökonómiai materializmus alapelveit” És lám, úgymond, „a gazdasági materialisták csatlakoztak” e könyvhöz, és ezenfelül, minthogy a történelem előtti időkben nem volt osztályharc, a materialista történetfelfogás formuláját akként „javították”, hogy az anyagi javak termelése mellett döntő mozzanat magának az embernek a termelése, vagyis a gyermektermelés, amely az őskorban, amikor a munka termelékenysége még igen fejletlen volt, az első szerepet játszotta. „Morgan nagy érdeme mondja Engels , hogy az északamerikai indiánok

nemzetségi kötelékeiben megtalálta a kulcsot a régi görög, római és germán történelem rendkívül fontos és eddig meg nem oldott talányaihoz”. „És így jelenti ki ez alkalommal Mihajlovszkij úr a negyvenes évek végén a történelemnek egészen új, materialista és valóban tudományos felfogását fedezték fel és hirdették, amely a történettudományban ugyanazt a szerepet játszotta, mint Darwin elmélete a modern természettudományban.” Ámde ezt a felfogást ismétli azután mégegyszer Mihajlovszkij úr sohasem alapozták meg tudományosan. „Nemcsak nem ellenőrizték terjedelmes és különféle fajta tény-anyag alapján” (a „Tőke” „nem megfelelő” munka: ott csak tények és tüzetes kutatások vannak!), „de meg sem okolták eléggé, még csak bírálat és más filozófiatörténeti rendszerek kizárása útján sem.” Engels könyve „Herrn Eugen Dührings Umwálzung der Wissenschaft” nem egyéb „odavetett szellemes

vázlatoknál” s Mihajlovszkij úr ezért megengedhetőnek találja, hogy mellőzze az e műben érintett lényeges kérdések egész tömegét, noha ezek a „szellemes vázlatok” nagyon szellemesen bizonyítják azoknak a társadalomtudományoknak tartalmatlanságát, amelyek „utópiával kezdik”; noha ez a mű beható bírálatát tartalmazza annak az „erőszakelméletnek”, amely szerint a gazdasági rendszereket a politikai és jogi rendszerek határozzák meg, s amelyet oly buzgón hirdetnek a „Russzkoje Bogatsztvo” közírói. Persze sokkal könnyebb egy műről néhány semmitmondó frázist odavetni, mint akárcsak egyetlenegy kérdést is, amelyet ebben a műben materialista módon megoldottak, komolyan tárgyalni, emellett ez még veszéllyel sem jár, minthogy a cenzúra az ilyen könyv lefordítását valószínűleg sohasem fogja megengedni, s így Mihajlovszkij úr szellemesnek nevezheti anélkül, hogy szubjektív filozófiáját veszélyeztetné. Még

jellemzőbb és tanulságosabb (annak a szemléltetésére, hogy azért van nyelve az embernek, hogy gondolatait elrejtse vagy, hogy a gondolathiánynak a gondolat formáját adja) Marx „Tőké”-jéről adott véleménye. „Vannak a «Tőké»-ben ragyogó történelmi tartalmú lapok, de (nagyszerű ez a „de ”! Ez már nem is egyszerű „de”, hanem az a híres „mais”, amely oroszra fordítva annyit jelent: „az ember nem bújhat ki a bőréből”) már magánál a könyv feladatánál fogva is egy bizonyos történelmi korszakra vannak szabva, s az ökonómiai materializmus alaptételeinek alátámasztása helyett egyszerűen érintik a történelmi jelenségek egy bizonyos csoportjának gazdasági vonatkozásait.” Más szavakkal, a „Tőke” éppen csak a tőkés társadalom tanulmányozásának van szentelve, e társadalomnak és felépítményeinek materialista elemzését nyújtja, „de ” Mihajlovszkij úr jobbnak látja ezt az elemzést mellőzni:

hiszen látják kérem, itt csak „egy” korszakról van szó, míg ő, Mihajlovszkij úr, valamennyi korszakot fel akarja ölelni, mégpedig úgy, hogy részleteiben ne szóljon egyikről sem. Érthető, hogy e cél elérésére vagyis valamennyi korszak felölelésére, lényegében nem érintve egyet sem csak egy út van: a közhelyek, meg a „ragyogó” és üres frázisok útja. És ebben a művészetben, hogy t. i hogyan kell egy ügyet frázisokkal elintézni, Mihajlovszkij úrral senki sem mérkőzhetik Kiderül, hogy alapjában véve Marx kutatásaival (részleteiben) nem is érdemes foglalkozni, mégpedig azért, mert Marx „az ökonómiai materializmus alaptételeinek alátámasztása helyett egyszerűen érinti a történelmi jelenségek egy bizonyos csoportjának gazdasági vonatkozásait”. Ez aztán mély értelmű kijelentés! „Nem támasztja alá”, csak „egyszerűen érinti”! valóban, milyen egyszerű bármily kérdést frázissal elkenni! Például,

ha Marx sokízben kimutatja, hogy milyen módon szolgálnak az állampolgári egyenjogúság, a szerződés szabadsága és a jogállam más hasonló pilléreinek alapjául az árutermelők között fennálló viszonyok mi ez? alátámasztja ezzel Marx a materializmust, vagy „egyszerűen” csak érinti? Filozófusunk a rá jellemző szerénységgel tartózkodik attól, hogy érdemben válaszoljon és saját „szellemes kísérleteiből”, a pompás és ürességtől kongó frázisokból, egyenesen levonja a következtetést. „Nem meglepő így hangzik ez a következtetés , hogy ennek az elméletnek szempontjából, amely a világtörténelem megmagyarázására tart igényt, negyven évvel közzététele után a régi görögök, rómaiak és germánok története még megfejtetlen rejtvény maradt; és ezt a rejtvényt egy olyan ember fejtette meg, aki először is teljesen távol állott a gazdasági materializmus elméletétől, arról semmit sem tudott, és másodszor,

nem gazdasági tényező segítségével. Kissé mulatságosan hat ez a kifejezés: «magának az embernek a termelése», vagyis a gyermektermelés, amely műkifejezésbe Engels azért kapaszkodik bele, hogy legalább szavakban megőrizze a kapcsolatot a gazdasági materializmus alapformulájával. Kénytelen azonban elismerni, hogy az emberiség élete sok évszázadon át nem e formula szerint alakult.” Csakugyan nagyon „nem meglepően” vitatkozik ön, Mihajlovszkij úr! Az elmélet lényege az volt, hogy a történelem „megvilágítására” nem az ideológiai, hanem az anyagi társadalmi viszonyokban kell keresni az alapot. A ténybeli adatok hiánya nem tette lehetővé, hogy ezt a módszert Európa legrégibb történetének néhány elsőrangúan fontos jelensége, például a nemzetségi szervezet elemzése során alkalmazzák, amely éppen ezért rejtvény is maradt. Ámde, a gazdag anyag, amelyet Morgan Amerikában összegyűjtött, megadja neki a lehetőséget

arra, hogy elemezze a nemzetségi szervezet lényegét, s ő arra a következtetésre jutott, hogy ennek a magyarázatát nem az ideológiai (pl. jogi vagy vallási) viszonyokban, hanem az anyagi viszonyokban kell keresni. Világos, hogy ez a tény a materialista módszer ragyogó alátámasztása és semmi egyéb. S amikor Mihajlovszkij úr e tannak szemére veti, hogy, először, a legnehezebb történelmi rejtvényeket olyan ember fejtette meg, aki „teljesen távol áll” az ökonómiai materializmus elméletétől, akkor csak azon csodálkozhatunk, hogy az emberek mennyire képtelenek megkülönböztetni azt, ami javukra szól, attól, ami a leghatározottabban megcáfolja őket. Másodszor okoskodik filozófusunk a gyermektermelés nem ökonómiai tényező. De hol olvasta ön Marxnál vagy Engelsnél, hogy nekik okvetlenül ökonómiai materializmusról kell beszélniök? Amikor ők világnézetüket jellemezték, azt egyszerűen materializmusnak nevezték. Az ő

alapeszméjük (amelyet akár a fentebb közölt Marx-idézet is teljesen határozottan kifejez) az volt, hogy a társadalmi jelenségek anyagi és ideológiai jelenségekre oszlanak. Ez utóbbiak csupán felépítményét jelentik az előbbieknek, amelyek az ember akaratán és tudtán kívül, az ember létfenntartásra irányuló tevékenységének formájaként (eredményeként) állnak elő. A politikai és jogi formák magyarázatát mondja Marx a fentebb közölt idézetben az „anyagi életviszonyokban” kell keresni. Netán azt hiszi Mihajlovszkij úr, hogy a gyermektermelés tekintetében fennálló viszonyok az ideológiai viszonyokhoz tartoznak? Mihajlovszkij úr magyarázatai ezzel kapcsolatban annyira jellemzők, hogy érdemes velük foglalkozni. „Akárhogy forgatjuk is a «gyermektermelés» kérdését mondja , akárhogy törekszünk is közte és a gazdasági materializmus közt valamilyen, akárcsak nyelvi összefüggést is megállapítani és bármennyire

egybefonódik is a gyermektermelés a társadalmi élet jelenségeinek bonyolult hálózatában más jelenségekkel, többek közt a gazdaságiakkal is, ennek a termelésnek megvannak a maga saját fiziológiai és pszichikai gyökerei.” (Csecsemőknek meséli ön, Mihajlovszkij úr, hogy a gyermektermelésnek fiziológiai gyökerei vannak!? Kit akar ezzel agyonbeszélni?) „És ez arra emlékeztet bennünket, hogy az ökonómiai materializmus teoretikusai nemcsak a történelemmel nincsenek tisztában, hanem a pszichológiával sem. Kétségtelen, hogy a nemzetségi kötelékek a civilizált országok történetében elvesztették jelentőségüket, de aligha mondható ez ilyen határozottsággal a közvetlen nemi és családi kötelékekről. Természetes, hogy ezek a kötelékek a mind bonyolultabbá váló élet nyomása alatt általában erős változásokon mentek keresztül, de némi dialektikai ügyességgel be lehetne bizonyítani, hogy nemcsak a jogi, hanem maguk a

gazdasági viszonyok is «felépítményét» jelentik a nemi és családi viszonyoknak. Nem szándékozunk ezzel bővebben foglalkozni, de mégis rámutatunk például az örökösödés intézményére.” Filozófusunknak végre sikerült kijutnia az üres frázisok köréből, s áttérnie a tényekre, a meghatározott, ellenőrizhető tényekre, amelyeknél már nem lehet a dolog lényegét egykönnyen „agyonbeszélni”. Vegyük hát szemügyre, mi módon bizonyítja be Marx-kritikusunk, hogy az örökösödés intézménye felépítmény a nemi és családi viszonyokon. „Örökbe így okoskodik Mihajlovszkij úr a gazdasági termelés termékeit szokták hagyni” („A gazdasági termelés termékeit”!! Milyen művelt! milyen hangzatos! és milyen választékos nyelv!) „s magát az örökösödés intézményét bizonyos fokig a gazdásági konkurencia ténye határozza meg. De, először, örökbe hagynak nemanyagi értékeket is ami abban nyilvánul meg, hogy

gondoskodnak arról, hogy a gyermekeket apáik szellemében neveljék.” Tehát a gyermeknevelés az örökösödés intézményéhez tartozik! Az orosz polgári törvényekben például van egy olyan cikkely, amely szerint „a szülőknek arra kell törekedniök, hogy az otthoni neveléssel fejlesszék gyermekeik erkölcsét, és előmozdítsák a kormány szándékait”. Talán csak nem ezt nevezi bölcsészünk az örökösödés intézményének? „És másodszor még ha kizárólagosan gazdasági téren maradunk is , mint ahogy az örökösödés intézménye nem képzelhető el a termelés termékei nélkül, amelyeket örökbe hagynak, éppen úgy nem képzelhető el a «gyermektermelés» termékei és a hozzájuk közvetlenül csatlakozó bonyolult és megfeszített pszichika nélkül.” (Figyeljünk csak a nyelvezetre: a bonyolult pszichika „csatlakozik” a gyermektermelés termékeihez! Ez aztán gyönyörű!) Így tehát az örökösödés intézménye azért

felépítménye a családi és nemi viszonyoknak, mert örökösödés nem gondolható el gyermektermelés nélkül! Hiszen ez valósággal Amerika felfedezése! Eddig mindenki úgy tudta, hogy a gyermektermelés éppoly kevéssé magyarázhatja meg az örökösödés intézményét, mint a táplálékfelvétel szüksége a tulajdon intézményét. Eddig mindenki úgy tudta, hogy ha például Oroszországban a szolgálati birtokrendszer virágzása korában a földet nem hagyhatták örökbe (minthogy csak feltételes tulajdonnak tekintették), úgy ennek magyarázatát az akkori társadalmi szervezet sajátosságaiban kell keresni. Úgylátszik, Mihajlovszkij úr szerint a dolog egyszerű magyarázata az, hogy a pszichika, amely az akkori földesurak gyermektermelésének termékeihez csatlakozott, nem volt eléggé bonyolult. Kapard meg a „népbarátot” mondhatnók egy ismert szállóigét módosítva, és megtalálod a burzsoát. Valóban, milyen más értelme lehet

Mihajlovszkij úr elmélkedésének az örökösödés intézménye és a gyermeknevelés, a gyermektermelés pszichikája stb. közti összefüggésről, ha nem az, hogy az örökösödés intézménye éppen olyan örök, szükségszerű és szent, mint a gyermeknevelés! Igaz ugyan, hogy Mihajlovszkij úr iparkodott kibúvót biztosítani magának, amikor kijelentette: „az örökösödés intézményét bizonyos fokig a gazdasági konkurencia ténye határozza meg”, de hiszen ez semmi egyéb, mint kísérlet arra, hogy kitérjen a határozott válasz elől, mégpedig alkalmatlan eszközökkel végrehajtott kísérlet. Hogyan vehetjük tudomásul ezt a megjegyzést, ha egy szóval sincs megmondva, milyen „bizonyos fokig” függ az örökösödés a konkurenciától? ha egyáltalán nincs tisztázva, hogy mivel magyarázható tulajdonképpen ez az összefüggés a konkurencia és az örökösödés intézménye között? A valóságban az örökösödés intézménye már

feltételezi a magántulajdont, márpedig ez utóbbi csak a csere megjelenése után jön létre. Alapját a társadalmi munkának már keletkezőben levő specializálódása és a termékek piacra bocsátása alkotja. Amíg például az indiánok ősközösségének valamennyi tagja közösen dolgozott fel minden terméket, amire szükségük volt, addig magántulajdon se lehetett. Amikor azonban a munkamegosztás behatolt a közösségbe, s ennek tagjai egyenként, külön-külön kezdtek foglalkozni bizonyos cikkek termelésével, amelyeket azután eladtak a piacon, akkor az árutermelőnek ez az anyagi elkülönültsége a magántulajdon intézményében jutott kifejezésre. Mind a magántulajdon, mind az örökösödés olyan társadalmi állapotok kategóriái, amelyek mellett már elkülönült kis (monogám) családok alakultak ki és fejlődésnek indult a csere. Mihajlovszkij úr példája éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit be akar bizonyítani. Még egy

helyet találunk Mihajlovszkij úrnál, ahol tényekre utal s ez a maga nemében megint drágagyöngy! „Ami a nemzetségi kötelékeket illeti folytatja Mihajlovszkij úr a materializmus helyesbítését , ezek a civilizált népek történetében elhomályosultak, részben tényleg a termelési formák behatására” (megint egy kibúvó, mégpedig még nyilvánvalóbb. Miféle termelési formák? Üres frázis!), „részben azonban feloldódtak saját folytatásukban és általánosításukban a nemzeti kötelékekben.” Eszerint a nemzeti kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai! Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan abból a gyermekmeséből veszi társadalomtörténeti elgondolásait, amelyet a gimnazistáknak tanítanak. A társadalom története eszerint az iskolás tudomány szerint abban áll, hogy kezdetben volt a család, minden társadalom sejtje, aztán úgymond a család törzzsé, a törzs pedig állammá terebélyesedett. Az,

hogy Mihajlovszkij úr ezt a gyerekes badarságot fontoskodó képpel szajkózza, minden egyébtől eltekintve csak arról tanúskodik, hogy a leghalványabb sejtelme sincs akár csak az orosz történelem menetéről. Ha a régi Oroszországgal kapcsolatban még lehetett beszélni nemzetségi szervezetről, kétségtelen, hogy a középkorban, a moszkvai állam korában ezek a nemzetségi kötelékek már nem voltak meg, vagyis az állam egyáltalán nem nemzetségi szövetségeken, hanem területi kapcsolatokon alapult: a földesurak és a kolostorok különböző helyekről parasztokat szedtek össze, s az ilymódon alakult közösségek tisztára területi szervezeteket alkottak. De nemzeti kötelékekről a szó tulajdonképpeni értelmében az akkori időben aligha lehetett szó: az állam egyes „földekre”, sőt részben fejedelemségekre hullott szét, amelyek megtartották egykori önkormányzatuk élő nyomait, közigazgatásuk sajátosságait, néha saját csapataikat

(az egyes bojárok saját csapataikkal vonultak hadba), saját vámhatáraikat stb. Csak az orosz történelem újkorát (körülbelül a XVII századtól) jellemzi e területek, földek és fejedelemségek tényleges egybeolvadása egy egésszé. Ezt az egybeolvadást nem a nemzetségi kötelékek idézték elő, tisztelt Mihajlovszkij úr, sőt még a folytatásuk és általánosításuk sem: a csere erősödése az egyes területek közt, a fokozatosan fejlődő áruforgalom, a kis helyi piacok országos orosz piacban való összpontosulása idézte elő. Minthogy pedig ennek a folyamatnak vezetői és urai a kapitalista kereskedők voltak, a nemzeti kötelékek megteremtése nem volt egyéb, mint a polgári kötelékek megteremtése. Mihajlovszkij úr mindkét esetben, mikor tényekre utalt, csak saját magát ütötte agyon és nem adott nekünk egyebet, mint példakép számba menő polgári közhelyeket , „közhelyeket” azért, mert az örökösödés intézményét a

gyermektermeléssel és annak pszichikájával, a nemzetiséget pedig a nemzetségi kötelékekkel magyarázta; „polgáriakat” mert egy bizonyos (a cserén alapuló) társadalmi alakulat kategóriáit és felépítményeit éppoly általánosaknak és örökérvényűeknek vette, mint a gyermeknevelést és a „közvetlen” nemi kötelékeket. A legnagyobb mértékben jellemző itt, hogy mihelyt szubjektív filozófusunk a frázisokról megpróbált áttérni a konkrét, tényeken alapuló megállapításokra máris nyakig ült a pocsolyában. És úgylátszik pompásan érzi magát ebben a nem éppen tiszta helyzetben: ül szépen, tetszeleg magának és fröcsköli a sarat maga körül. Amikor például meg akarja cáfolni azt a tételt, hogy a történelem az osztályharc eseményeinek sorozata, s miután nagyképűen kijelentette, hogy ez „szélsőség”, ezeket mondja: „A Marx alapította nemzetközi munkásszövetség, amelyet az osztályharc céljaira szerveztek,

nem akadályozta meg a francia és a német munkásokat abban, hogy egymást kölcsönösen mészárolják és tönkretegyék”, ami szerinte azt bizonyítja, hogy a materializmus nem számolt le „a nemzeti hiúság és a nemzeti gyűlölet démonával”. Ez az állítás azt bizonyítja, hogy a kritikus még csak távolról sem értette meg azt a tényt, hogy ennek a gyűlöletnek legfőbb alapját a kereskedelmi és ipari burzsoáziának nagyon is reális érdekei alkotják, s hogy amikor a nemzeti érzésről, mint önálló tényezőről beszélnek, csak elkenik a dolog lényegét. Egyébként már láttuk, hogy mily egetverő elgondolása van filozófusunknak a nemzetiségről. Mihajlovszkij úr csak burenyini gúnnyal képes említeni az Internacionálét: „Marx a feje a nemzetközi munkásszövetségnek, amely felbomlott ugyan, de állítólag fel fog támadni.” Persze, akik a nemzetközi szolidaritás nec plus ultráját az „igazságos” csere rendszerében látják,

amiről a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában a belföldi hírek rovatvezetője nyárspolgári lapossággal ötöl-hatol, és nem értik meg, hogy a csere, az igazságos is, meg a nem igazságos is, mindig feltételezi és magában foglalja a burzsoázia uralmát, s hogy a cserén alapuló gazdasági szervezet megsemmisítése nélkül a nemzetközi összeütközések megszüntetése lehetetlen, azok részéről, persze, érthető, hogy az Internacionálé számára nincsen egyebük gúnyos megjegyzéseknél. Akkor érthető, hogy Mihajlovszkij úr sehogy se tudja felfogni azt az egyszerű igazságot, hogy a nemzeti gyűlölet ellen nincs más harci eszköz, mint az elnyomottak osztályának szervezése és tömörítése az elnyomó osztályok elleni harcra minden egyes országban, mint az ilyen nemzeti munkásszervezetek egyetlen nemzetközi munkáshadsereggé egyesítése, amely harcol a nemzetközi tőke ellen. Ami pedig azt illeti, hogy az Internacionálé nem

akadályozta meg a munkásokat abban, hogy egymást mészárolják elég, ha emlékeztetjük Mihajlovszkij urat a Kommün eseményeire, amelyek megmutatták, hogy milyen magatartást tanúsít a valóságban a szervezett proletariátus a háborút viselő uralkodó osztályokkal szemben. Ami Mihajlovszkij úrnak ebben az egész vitájában különösen felháborító, az éppen a módszere. Ha elégedetlen az Internacionálé taktikájával, ha nem osztja azokat az eszméket, amelyek jegyében az európai munkások szervezkednek legalább egyenesen és nyíltan bírálná azokat, s kifejtené a maga felfogását a célszerűbb taktikáról, a helyesebb nézetekről. De ő semmiféle határozott, világos ellenvetést nem tesz, s csak úgy beleveti imitt-amott frázisainak dagadó tengerébe az értelmetlen gúnyszavakat. Hát hogyne neveznők ezt sárral való fröcskendezésnek? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Internacionálé eszméit és taktikáját Oroszországban

legálisan nem engedik védeni. Ugyanilyen módszerekkel él Mihajlovszkij úr akkor is, amikor az orosz marxistákkal vitatkozik: sajnálja a fáradságot egyik vagy másik tételük lelkiismeretes és pontos megformulázásától, hogy azután egyenes és határozott bírálatot gyakorolhasson felettük; ehelyett inkább a marxista érvelés hallomásból ismert töredékeibe kapaszkodik bele és meghamisítja azokat. Ítéljen maga az olvasó: „Marx sokkal okosabb és sokkal műveltebb volt, semhogy azt gondolta volna, hogy éppen ő fedezte fel a társadalmi jelenségek szükségszerűségének és törvényszerűségének eszméjét. A (marxista létra) alacsonyabb fokain nem tudják” (t. i azt, hogy „a történelmi szükségszerűség eszméje nem újdonság, amelyet Marx talált vagy fedezett fel, hanem régóta megállapított igazság”) „vagy legalábis csak homályosan sejtik, hogy mennyi szellemi erőt és energiát fordítottak századokon át ennek az

igazságnak a megállapítására.” Érthető, hogy az efféle állítások valóban hatást gyakorolhatnak olyan közönségre, amely most hall először a marxizmusról, s ennél a kritikus könnyen elérheti célját: torzíthat, csúfolódhat és „diadalmaskodhat” (mint mondják, így beszélnek Mihajlovszkij úr cikkeiről a „Russzkoje Bogatsztvo” munkatársai). Mindenki, aki Marxot csak némileg is ismeri, rögtön meglátja, hogy mily hazug és dagályos módszerek ezek. Ha az ember nem is ért egyet Marxszal, azt nem vitathatja el, hogy a legteljesebb határozottsággal fogalmazta meg azokat a nézeteit, amelyek a korábbi szocialisták nézeteihez viszonyítva „újdonságot” jelentettek. Újdonságuk magyarázata az, hogy míg a korábbi szocialisták nézeteik megokolására elégnek tartották, ha megmutatták, mennyire el vannak nyomva a tömegek a fennálló rendszerben, ha megmutatták az olyan rend előnyeit, amelyben mindenki azt kapná, amiért ő maga

megdolgozott, ha megmutatták, hogy ez az eszményi rend megfelel az „emberi természetnek”, az ésszerű, erkölcsös élet fogalmának stb., addig Marx úgy vélte, hogy lehetetlenség beérni az ilyen szocializmussal. Marx nem érte be a modern társadalmi rend puszta jellemzésével, megítélésével és elítélésével, hanem tudományosan magyarázta meg azzal, hogy ezt a modern, a különböző európai és nem európai államokban különböző társadalmi rendet közös alapra a kapitalista társadalmi alakulatra vezette vissza, amelynek funkcionálási és fejlődési törvényeit tárgyilagos elemzés alá vette (kimutatta, hogy ebben a rendben a kizsákmányolás szükségszerű). Éppoly lehetetlennek tartotta, hogy beérje azzal a puszta állítással, amely szerint egyes-egyedül a szocialista rend felel meg az emberi természetnek mint a nagy utópikus szocialisták és szánalmas utódaik, a szubjektív szociológusok, mondták. Marx a tőkés rend ugyanilyen

tárgyilagos elemzésével bebizonyította, hogy annak szükségszerűen át kell változnia szocialista renddé. (Arra a kérdésre, hogy miképpen bizonyította be és milyen ellenvetéssel válaszolt Mihajlovszkij úr még visszatérünk.) Ez a forrása a szükségszerűségre való hivatkozásnak, ami a marxistáknál oly gyakran előfordul Hogy Mihajlovszkij úr kiforgatta a kérdést, az nyilvánvaló: mellőzte az elmélet egész ténytartalmát, egész lényegét, s olyan színben tüntette fel a dolgot, mintha az egész elmélet egy szóra, a „szükségszerűség” szóra támaszkodna („egyes-egyedül erre hivatkozni bonyolult gyakorlati dolgokban nem szabad”), mintha ennek az elméletnek bizonyítéka az volna, hogy így követeli a történelmi szükségszerűség. Más szavakkal, Mihajlovszkij úr elhallgatta a tan tartalmát, belekapaszkodott annak egyik kifejezésébe, és most újra a körül az „egyszerűen semmitmondó gondolatköröcske” körül

akrobatáskodik, amellyé ő maga igyekezett Marx tanításait átalakítani. Mi természetesen nem fogjuk e kedvtelésében követni, minthogy ezt a dolgot már eléggé ismerjük. Ám hadd hányja a bukfencet Burenyin úr szórakozására és megelégedésére (aki a „Novoje Vremjá”-ban nemhiába cirógatta meg Mihajlovszkij úr fejét), s miután Marxnak tisztelgett, hadd ugassa meg búvóhelyéről: „vitája az utópistákkal és idealistákkal amúgy is egyoldalú”, vagyis akkor is, ha érveit a marxisták megismételnék. Mi az ilyen kirohanásokat semmiképpen sem nevezhetjük másnak, mint csaholásnak, minthogy ezzel a vitával kapcsolatban egyetlen, a szó szoros értelmében véve egyetlen tényeken alapuló, határozott, ellenőrizhető ellenvetést sem hozott fel velünk szemben, úgyhogy bármennyire szeretnénk is beszélgetésbe elegyedni erről a tárgyról mivel ennek a vitának Oroszországban a szocialista mozgalom kérdéseinek megoldása

szempontjából rendkívüli fontosságot tulajdonítunk , nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a csaholásra válaszoljunk és csak vállat vonhatunk: Ej, pincsi, de nagy a tudományod Megugatod az elefántot! Nem érdektelen Mihajlovszkij úr ezután következő elmélkedése a történelmi szükségszerűségről, mert legalább részben megmutatja nekünk „ismert szociológusunk” (ennek a címnek örvend Mihajlovszkij úr, V. V úrral együtt a mi „művelt társadalmunk” szabadelvű képviselőinél) tényleges eszmei fegyvertárát. Azt mondja, hogy a „történelmi szükségszerűség eszméje és az egyén tevékenységének jelentősége közt konfliktus van”, hogy a közéleti személyiségek tévednek, ha magukat cselekvőknek tekintik, holott ők „mozgatottak”, „bábuk, amelyeket titokzatos háttérből a történelmi szükségszerűség immanens törvényei rángatnak” ezt a következtetést kell, úgymond, levonni ebből az eszméből, amely ezért

megérdemli a „terméketlen” és „szétfolyó” jelzőt. Talán nem minden olvasó érti meg, honnan vette Mihajlovszkij úr mindezt a badarságot a dróton rángatott bábukat stb. A helyzet az, hogy ez a determinizmus és az erkölcs, a történelmi szükségszerűség és az egyén jelentősége közötti konfliktus gondolata a mi szubjektív filozófusunk egyik kedvelt vesszőparipája. Erről már egész papírhegyeket írt és temérdek érzelgős nyárspolgári ostobaságot fecsegett össze, hogy ezt az összeütközést az erkölcs és az egyén javára döntse el. A valóságban itt semmiféle összeütközés nincsen: ezt Mihajlovszkij úr találta ki, mert attól tartott (és nem alaptalanul), hogy a determinizmus kihúzhatná a neki olyan kedves nyárspolgári erkölcs lába alól a talajt. Amikor a determinizmus eszméje megállapítja az emberi cselekedetek szükségszerűségét és elveti a szabadakarat ostoba meséjét, a legkevésbé sem semmizi ki sem az

emberi észt, sem az emberi lelkiismeretet, sem az ember cselekedeteinek értékelését. Éppen ellenkezőleg, csakis a determinista felfogás teszi lehetővé, hogy mindezt pontosan és helyesen értékeljük, s ne hárítsunk mindent tetszés szerint a szabadakaratra. Ugyanígy a történelmi szükségszerűség gondolata sem csökkenti a legkevésbé sem az egyén szerepét a történelemben: az egész történelem az egyének cselekedeteiből tevődik össze, akik kétségtelenül cselekvők. Az igazi kérdés, amely az egyén társadalmi tevékenységének értékelésénél felmerül, az, hogy milyen feltételek biztosítják e tevékenység sikerét? Mi kezeskedik azért, hogy ez a tevékenység nem marad elkülönült cselekedet, amely elmerül az ellentétes cselekedetek tengerében? Ez a lényege annak a kérdésnek is, amelyet a szociáldemokraták és a többi orosz szocialista különbözőképpen oldanak meg: miképpen kell bevonni a szocialista rend megvalósítására

irányuló tevékenységbe a tömeget, hogy az komoly eredményre vezessen? Látnivaló, hogy ennek a kérdésnek eldöntése egyenesen és közvetlenül attól függ, milyen elképzelésünk van az oroszországi társadalmi erők csoportosulásáról, az osztályok harcáról, amelyből az orosz valóság kialakul és Mihajlovszkij úr megint csak kerülgette a kérdést, anélkül, hogy szabatos feltevését még csak meg is kísérelte és valamilyen megoldását még csak meg is próbálta volna. A kérdés szociáldemokrata szellemben történő megoldása, mint tudjuk, azon a nézeten alapul, hogy az orosz gazdasági viszonyok polgári társadalmat képviselnek, s hogy ebből csak egy kivezető út lehetséges, amely szükségszerűen következik magának a burzsoá rendnek lényegéből, s ez az út a proletariátus osztályharca a burzsoázia ellen. Nyilvánvaló, hogy a komoly kritikának vagy az ellen a nézet ellen kellene irányulnia, hogy a mi rendünk polgári rend,

vagy pedig a rend lényegével és fejlődéstörvényeivel kapcsolatos felfogás ellen; de Mihajlovszkij úr még csak nem is gondol arra, hogy komoly kérdésekkel vesződjék. Jobbnak látja olyan tartalmatlan frázisokkal intézni el a dolgot, hogy a szükségszerűség túlságosan általános kapocs stb. De hát minden eszme túlságosan általános kapoccsá lesz, Mihajlovszkij úr, ha ön, mint egy füstölt halból, előbb eltávolítja belőle az egész tartalmat, azután pedig a megmaradt bőrön rágódik! Ez a bőrdarab, amely a mának igazán komoly, égető kérdéseit takarja Mihajlovszkij úr kedvenc területe, s ő például különös büszkeséggel hangsúlyozza, hogy „az ökonómiai materializmus nem veszi figyelembe vagy helytelenül világítja meg a hős és a tömeg kérdését”. Mint látni méltóztatnak, az a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen osztályok harcából és milyen talajon alakul ki a mai orosz valóság Mihajlovszkij úr számára

valószínűleg túlságosan általános és ő ezt mellőzi. Viszont az a kérdés, hogy milyen a viszony a hős és a tömeg között, tekintet nélkül arra, hogy ez a tömeg munkásokból, parasztokból, gyárosokból vagy földbirtokosokból áll-e ez a kérdés őt rendkívül érdekli. Lehet, hogy ezek csakugyan „érdekes” kérdések, de aki azt veti a materialisták szemére, hogy minden erejüket olyan kérdések megoldására fordítják, amelyek közvetlenül a dolgozó osztály felszabadításával függnek össze az egyes-egyedül a filiszteri tudomány kedvelője és semmi egyéb. A materializmus „bírálatának” (?) befejezéseként Mihajlovszkij úr még egy kísérletet tesz arra, hogy a tényeket hamisan világítsa meg és ismételten becsempész valamit. Miután kétségbe vonta Engels véleményének helyességét, amely szerint a „Tőké”-t a hivatalos közgazdászok agyonhallgatták (cáfolatul azt a furcsa érvet hozza fel, hogy Németországban

sok egyetem van!), Mihajlovszkij úr ezeket mondja: „Marx az olvasóknak korántsem éppen ezt a körét (a munkásokat) tartotta szem előtt, s a tudomány embereitől is várt valamit.” Ez egyáltalán nem igaz: Marx kitűnően megértette, hogy mily kevéssé számíthat elfogulatlan és tudományos bírálatra a tudomány polgári képviselői részéről, s a „Tőke” második kiadásának utószavában erre vonatkozóan egész határozottan nyilatkozott. Ott azt mondja: „Az a megértés, amellyel a «Tőke» a német munkásosztály széles köreiben gyorsan találkozott, munkámnak legjobb jutalma. Mayer úr, bécsi gyáros, aki gazdasági kérdésekben polgári álláspontot foglal el, a német-francia háború idején kiadott füzetében találóan kifejtette, hogy az a nagy elméleti érzék (der grosse theoretische Sinn), amely örökös német tulajdonnak számított, Németország ú. n művelt osztályaiból teljesen kiveszett, ellenben munkásosztályában

újraéled” A becsempészés megint a materializmus ellen irányult és teljesen az előbbinek mintájára készült. „Az elméletet (a materializmust) tudományosan sohasem alapozták meg és sohasem ellenőrizték.” Így szól a tétel Bizonyíték: „Egyes történelmi tartalmú, jól sikerült lapok Engelsnél, Kautskynál és másoknál (mint például Blos elismerést érdemlő munkájában) meglehetnének a gazdasági materializmus címkéje nélkül is, minthogy (ügyeljünk erre a „minthogy”-ra!) valóban (sic!) tekintetbe veszik bennük az egész társadalmi életet, ha mindjárt erősebben pengetik is a gazdasági húrokat.” Következtetés : „a tudományban az ökonómiai materializmus nem igazolódott be”. Ismert fogás! Mihajlovszkij úr, csakhogy bebizonyítsa, hogy az elmélet nincs megalapozva, először elferdíti, mivel ráfogja azt a badarságot, hogy nem szándékszik figyelembe venni az egész társadalmi életet holott éppen ellenkezőleg, a

materialisták (marxisták) voltak az első szocialisták, akik felvetették azt a kérdést, hogy a társadalmi életnek nemcsak gazdasági oldalát kell elemezni, hanem minden oldalát , majd megállapítja, hogy a materialisták „valóban” „jól” magyarázták meg a gazdasággal az egész társadalmi életet (olyan tény, amely a szerzőt nyilvánvalóan megcáfolja), végül pedig arra a következtetésre jut, hogy a materializmus „nem igazolódott be”. Ellenben az ön csempészete, Mihajlovszkij úr, nagyszerűen beigazolódott! Ez minden, amit Mihajlovszkij úr a materializmus „megcáfolására” felhoz. Ismétlem, itt nincs semmiféle bírálat, csak üres nagyigényű fecsegés. Kérdezzenek meg bárkit milyen ellenvetést hozott fel Mihajlovszkij úr azzal a nézettel szemben, hogy a termelési viszonyok szolgálnak a többi viszony alapjául? mivel cáfolta meg a társadalmi alakulat fogalmának helyességét, amelyet Marx a materialista módszer

segítségével dolgozott ki, s annak helyességét, hogy ezeknek az alakulatoknak a fejlődése olyan mint valami természettörténeti folyamat? hogyan bizonyította be legalábbis azoknak az íróknak munkáin, akiket ő maga idéz, hogy a különféle történelmi kérdések materialista magyarázatai helytelenek? s mindenki azt fogja felelni: semmiféle ellenvetést sem hozott fel, semmivel sem cáfolt meg semmit, semmilyen helytelenségre sem mutatott rá! Csak kerülgette a kérdéseket, miközben arra törekedett, hogy frázisokkal mázolja el a dolog lényegét s mellékesen különféle semmitmondó kibúvókat fundált ki. Az ilyen kritikustól nehezen várhatunk valami komolyat, amikor a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában folytatja a marxizmus megcáfolását. A különbség csak annyi, hogy találékonysága a csempészet terén már kimerült, és most mások csempészáruit kezdi felhasználni. Mindjárt az elején sületlenségeket hord össze a társadalmi élet

„bonyolultságáról”, hogy hiszen, úgymond, még a galvanizmus is kapcsolatba hozható az ökonómiai materializmussal, minthogy Galvani kísérletei Hegelre is „benyomást produkáltak”. Bámulatraméltó szellemesség! Ugyanilyen sikerrel Mihajlovszkij urat is kapcsolatba hozhatnánk a kínai császárral! Mi következik ebből, hacsak nem az, hogy vannak emberek, akiknek élvezet, ha szamárságot beszélhetnek?! „A dolgok történelmi menetének lényegét folytatja Mihajlovszkij úr , amely általában megfoghatatlan, az ökonómiai materializmus tana sem fogta fel, habár ez nyilván két pillérre támaszkodik: arra a felfedezésre, hogy a termelés és a csere formái határoznak meg mindent, és a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára.” Így tehát a materialisták a dialektikus folyamat „elvitathatatlanságára” támaszkodnak! vagyis társadalomtudományi elméletüket Hegel triádjaira alapítják. Azzal a sablonos váddal találkozunk itt, amely a

marxistáknak a hegeli dialektikát veti a szemükre, s amelyet Marx polgári kritikusai azt hittük már éppen eléggé elcsépeltek. Ezek az urak, minthogy lényeges ellenvetést a tannal szemben felhozni nem tudtak, Marx kifejezési módjába kapaszkodtak bele, az elmélet eredetét támadták, s azt hitték, hogy ezzel aláássák annak lényegét. Mihajlovszkij úr minden ceremónia nélkül szintén ilyesfajta módszerhez folyamodik Alkalmat erre Engels Dühring ellen írt művének egyik fejezete szolgáltatott. Engels, Dühringgel vitatkozva, aki Marx dialektikáját támadta, azt mondja, hogy Marxnak soha esze ágában sem volt, hogy a hegeli triádok segítségével bármit is „bebizonyítson”, hogy Marx csak a tényleges folyamatot vizsgálta és kutatta, s az elmélet egyetlen kritériumának azt ismerte el, hogy megegyezik a valósággal. Ha emellett olykor megtörtént, hogy valamely társadalmi jelenség fejlődése megfelelt a hegeli sémának: tétel tagadás

a tagadás tagadása, ebben semmi csodálni való nincsen, minthogy a természetben ez egyáltalában nem ritkaság. És Engels példákat hoz fel a természettudomány köréből (az árpaszem fejlődése) és a társadalomtudomány köréből, amikor is rámutat például arra, hogy eleinte ősközösségi rend volt, majd magántulajdon, s azután a munkának kapitalista társadalmasítása; vagy hogy először primitív materializmus, azután idealizmus és végül tudományos materializmus volt stb. Mindenki előtt világos, hogy Engels érveléseinek súlypontja azon van, hogy a materialisták feladata a valóságos történelmi folyamat helyes és pontos ábrázolása, hogy a makacs ragaszkodás a dialektikához, olyan példák kiválogatása, amelyek a triád helyességét bizonyítják, nem egyéb, mint annak a hegelizmusnak maradványa, amelyből a tudományos szocializmus kinőtt, a hegelizmus kifejezési módjának maradványa. Valóban, ha egyszer határozottan

kijelentették, hogy ostobaság a triádokkal bármit is „bizonyítani”, s hogy erre senki még csak nem is gondolt, mi jelentősége lehet a „dialektikus” folyamatokból vett példáknak? Nem világos-e, hogy ez csak utalás a tan eredetére és semmi egyéb? Mihajlovszkij úr maga is érzi ezt, amikor megjegyzi, hogy valamely elméletnek nem szabad bűnül felróni eredetét. Ahhoz azonban, hogy Engels fejtegetéseiben valami egyebet, többet lássunk, mint utalást az elmélet eredetére, nyilvánvalóan azt kellene bebizonyítani, hogy a materialisták akárcsak egy történelmi kérdést is nem a megfelelő tények, hanem a triád segítségével oldottak meg. Megkísérelte-e Mihajlovszkij úr ennek bebizonyítását? A legkevésbé sem Ellenkezőleg, ő maga kénytelen volt elismerni, hogy „Marx az üres dialektikus sémát annyira megtöltötte valóságos tartalommal, hogy ezt a sémát leemelhetjük a tartalomról, mint a fedőt a fazékról, anélkül hogy valami

is megváltoznék” (arról a kivételről, amelyet itt Mihajlovszkij úr a jövőt illetőleg tesz, alább még szólunk). De ha ez így van, miért foglalkozik Mihajlovszkij úr olyan buzgón ezzel a semmit meg nem változtató fedővel? Miért állítja, hogy a materialisták a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára „támaszkodnak”? Miért jelenti ki, miközben a fedő ellen hadakozik, hogy a tudományos szocializmus egyik „pillére” ellen harcol, amikor ez egyenesen valótlanság? Magától értetődően nem fogom vizsgálni, hogy mi módon elemzi Mihajlovszkij úr a triádokkal kapcsolatos példákat, mert ismétlem ennek semmi köze sem a tudományos materializmushoz, sem az orosz marxizmushoz. De érdekes kérdés: tulajdonképpen mi oka volt Mihajlovszkij úrnak arra, hogy a marxisták viszonyát a dialektikához ennyire elferdítse? Két oka volt: először, Mihajlovszkij úr hallotta, hogy harangoznak, csak nem tudja hol; másodszor, Mihajlovszkij úr még

egy hamisítást követett el (vagy helyesebben tulajdonított el Dühringtől). Ad 1). A marxista irodalom olvasása közben Mihajlovszkij úr állandóan ilyen kifejezésekbe ütközött: a társadalomtudomány „dialektikus módszere”, „dialektikus gondolkodás”, megint csak a társadalmi kérdések körében (amelyről itt kizárólag szó van) és más hasonlókba. Gondolkodásának együgyűsége (még jó, ha csak együgyűsége) folytán azt hitte, hogy ennek a módszernek az a lényege, hogy minden társadalomtudományi kérdést a hegeli triád törvényei szerint oldanak meg. Ha valamelyest figyelmesebben kezelte volna a dolgot, okvetlenül rá kellett volná jönnie, hogy ez a feltevés értelmetlen. Dialektikus társadalomtudományi módszernek ellentétben a metafizikával Marx és Engels semmi mást nem nevezett, mint a tudományos módszert, amelynek lényege az, hogy a társadalmat élő, folytonos fejlődésben levő szervezetnek tekintjük (nem pedig

gépiesen egybekapcsolódó és az egyes társadalmi elemek mindenféle önkényes kombinációját megengedő valaminek), amelynek tanulmányozásához okvetlenül az adott társadalmi alakulatot képező termelési viszonyok tárgyilagos elemzése és ez alakulat funkcionálási és fejlődési törvényeinek tanulmányozása szükséges. A dialektikus módszer viszonyát a metafizikához (amely fogalomba kétségkívül a szubjektív szociológiai módszer is beletartozik) alább Mihajlovszkij úr saját fejtegetésének példáján igyekszünk majd szemléltetni. Itt csupán azt jegyezzük meg, hogy mindenki, aki a dialektikus módszer meghatározását és leírását akár Engelsnél (Dühring elleni vitájában: „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig”), akár Marxnál (különböző megjegyzések a „Tőké”-ben és a „Tőke” második kiadásához írt „Utószó”-ban, továbbá „A filozófia nyomorá”-ban) olvasta, láthatja, hogy a hegeli

triádról még csak szó sem esik, ellenben minden oda torkollik, hogy a társadalmi fejlődést a társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődésének kell tekinteni, amely olyan, mint valami természettörténeti folyamat. Bizonyítékul, in extenso idézem a dialektikus módszernek a „Vesztnyik Jevropi” 1872 évi 5 számában megjelent leírását („A politikai gazdaságtani bírálat szempontja K. Marxnál”), amit Marx a „Tőke” második kiadásához írt „Utószó”-ban idéz. Marx ott azt mondja, hogy a „Tőké”-ben követett módszerét rosszul értették meg. „A német kritikusok természetesen hegeli szofisztikáról ordítoznak” Hogy módszerét világosabban kifejtse, Marx idézi az említett cikkből annak leírását. Marx számára mondja ez a cikk csak egy a fontos: az, hogy megtalálja azoknak a jelenségeknek a törvényeit, amelyeknek vizsgálatával foglalkozik, amikoris különösen fontos számára változásuk, fejlődésük az egyik

formából a másikba, a társadalmi viszonyok egyik rendjéből a másikba való átmenetük törvénye. Ezért Marx csak egyre törekszik: hogy pontos tudományos vizsgálat útján kimutassa a társadalmi viszonyok meghatározott rendjének szükségszerűségét, s hogy lehetőleg kifogástalanul megállapítsa azokat a tényeket, amelyek kiindulási és támaszpontul szolgálnak számára. Ehhez teljesen elegendő, ha a jelenlegi rend szükségszerűségével együtt egy másik rend szükségszerűségét is kimutatja, amelynek az előzőből elkerülhetetlenül ki kell nőnie, akár hisznek ebben az emberek, akár nem, akár tudatában vannak ennek, akár nem. Marx a társadalom fejlődését úgy tekinti, mint valami olyan törvényeknek alávetett természettörténeti folyamatot, amelyek nemcsak nem függenek az emberek akaratától, tudatától, szándékaitól, hanem épp ellenkezőleg, meghatározzák akaratukat, tudatukat és szándékaikat. (Vegyék ezt tudomásul a

szubjektivista urak, akik a társadalmi fejlődést, azon a címen, hogy az ember tudatos „célokat” tűz maga elé, bizonyos eszmények által vezetteti magát, különválasztották a természettörténeti fejlődéstől.) Ha a tudatos elem ilyen alárendelt szerepet játszik a kultúra történetében, akkor magától értetődik, hogy az a bírálat, amelynek tárgya maga a kultúra, a legkevésbé alapulhat a tudat bármely formáján vagy bármely eredményén. Vagyis, nem az eszme, hanem csakis a külső objektív jelenség lehet a bírálat kiindulópontja. A bírálatnak abban kell látnia feladatát, hogy az adott tényt nem az eszmével, hanem egy másik ténnyel hasonlítja össze és állítja szembe; számára csak az a fontos, hogy mindkét tényt a lehető legalaposabban vizsgálja meg, s hogy az egyik a másikkal szemben valóban a fejlődés különböző mozzanatát alkossa, amikoris különösen szükséges, hogy éppoly pontosan vizsgálja meg az egyes

fejlődésfokok sorrendjét, egymásutániságukat és a különböző fejlődésfokok közötti összefüggést. Marx éppen azt az eszmét tagadja, amely szerint a gazdasági élet törvényei mind a jelenre, mind a múltra vonatkozólag egy és ugyanazok. Ellenkezőleg, minden egyes történelmi időszaknak megvannak a saját törvényei. A gazdasági élet a biológia más területein végbemenő fejlődéstörténethez hasonló jelenség A régi közgazdászok nem értették meg a gazdasági törvények természetét, amikor a fizika és a vegytan törvényeivel hasonlították össze azokat. A jelenségek mélyebb elemzése azt mutatja, hogy a társadalmi szervezetek éppoly alaposan különböznek egymástól, mint a növényi és az állati szervezetek. Amikor Marx azt a célt tűzi maga elé, hogy a tőkés gazdasági szervezetet ebből a szempontból tanulmányozza, nem tesz egyebet, mint szigorú tudományossággal formulázza meg azt a célt, amelyet a gazdasági élet

minden pontos vizsgálatának maga elé kell tűznie. Az ilyen kutatás tudományos értéke az, hogy tisztázza azokat a külön (történelmi) törvényeket, amelyek valamely adott társadalmi szervezet keletkezését, fennállását, fejlődését, halálát s egy másik, magasabbrendű szervezettel való felváltását szabályozzák. Íme, a dialektikus módszer leírása, amelyet Marx a „Tőké”-ről szóló temérdek folyóirat- és újságcikkből kihalászott és német nyelvre fordított, mert mint maga mondta a módszernek ez a jellemzése teljesen pontos. Kérdezzük, hol történik itt említés akárcsak egy szóval is a triádokról, trichotómiákról, a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról és a többi badarságról, ami ellen Mihajlovszkij úr olyan vitézül hadakozik? És közvetlenül e leírás után Marx egyenesen kijelenti, hogy az ő módszere Hegel módszerének „egyenes ellentéte”. Hegel szerint, a triád dialektikus törvényeinek

megfelelően, az eszme fejlődése határozza meg a valóság fejlődését. Természetesen csakis ebben az esetben lehet a triádok jelentőségéről, a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról beszélni. Nálam éppen fordítva mondja Marx , „az eszmei nem egyéb az anyagi tükörképénél”. S eképpen az egésznek a lényege: „a fennállónak és szükségszerű fejlődésének pozitív megértése”; a triádok számára nem marad más, mint a fedő és a bőr szerepe („kacérkodtam a sajátos hegeli kifejezési móddal” mondja Marx ugyanebben az „Utószó”-ban), amely csak filisztereket érdekelhet. De kérdezzük most hogyan vélekedjünk az olyan emberről, aki a tudományos materializmus egyik „pillérét”, vagyis a dialektikát akarta bírálni és az égvilágon mindenről beszélt, még a békákról és Napoleonról is, csak éppen arról nem, hogy mi is az a dialektika, csak arról nem, hogy valóban olyan-e a társadalom fejlődése mint

valami természettörténeti folyamat? hogy helyes-e a társadalmi gazdasági alakulatoknak mint külön társadalmi szervezeteknek materialista felfogása? hogy helyes-e ezen alakulatok tárgyilagos elemzésének módszere? hogy valóban nem a társadalmi eszmék határozzák-e meg a társadalom fejlődését, hanem fordítva, a társadalom fejlődése határozza meg a társadalmi eszméket? stb. Feltehető-e ebben az esetben, hogy csak megnemértésről van szó? Ad 2). A dialektika e „bírálata” után Mihajlovszkij úr ráfogja Marxra, hogy a hegeli triád „révén” bizonyító módszereket alkalmaz és persze győzelmesen hadakozik ellenük. „Ami a jövőt illeti mondja , a társadalom immanens törvényei kizárólag dialektikusan vannak felállítva.” (Éppen ez az a fentebb említett kivétel) Marx arravonatkozó fejtegetése, hogy a kapitalista fejlődés törvényei értelmében a kisajátítók kisajátítása elkerülhetetlen, „kizárólagosan dialektikus

jellegű”. Marx „eszménye” a föld és a tőke köztulajdonával kapcsolatban, „olyan értelemben, hogy az elkerülhetetlen és kétségtelen, kizárólag a hegeli három szemből álló lánc végébe kapaszkodik bele”. Mihajlovszkij úr ezt az érvet teljesen Dühringtől vette át, aki a „Kritische Geschichte der Nationaloekonomie und des Sozialismus” (3. kiad 1879 486487 old) művében használta De Mihajlovszkij úr egy szóval sem említi Dühringet. Egyébként ki tudja, lehet, hogy önállóan fundálta ki Marxnak ezt a meghamisítását? Engels kitűnő választ adott Dühringnek és minthogy Dühring bíráló sorait is idézi, megelégszünk Engels válaszával. Az olvasó látni fogja, hogy teljes egészében Mihajlovszkij úrra is vonatkozik „«Ez a történelmi vázlat (az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozódás keletkezéstörténete Angliában) mondja Dühring Marx könyvének aránylag még a legjobb része és még jobb lenne, ha a tudományos

mankón kívül nem támaszkodott volna még a dialektikus mankóra is. Jobb és világosabb eszközök híján ugyanis a Hegelféle tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, ennek segítségével hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt Az egyéni tulajdon megszüntetése, amely a XVI. század óta a jelzett módon ment végbe az első tagadás Ezt egy második fogja követni, amelyet a tagadás tagadása, vagyis az ,egyéni tulajdon’ helyreállítása jellemez, de magasabb, a föld és a munkaeszközök közös tulajdonára alapított formában. Ha ezt az új ,egyéni tulajdont’ Marx úrnál egyúttal ,társadalmi tulajdonnak’ nevezik is, úgy ebben persze a Hegel-féle magasabb egység mutatkozik meg, amelyben az ellentmondás megszűnik (aufgehoben speciális hegeli kifejezés), vagyis a hegeli szójáték szerint meg is van szüntetve, meg is van őrizve. . A kisajátítók kisajátítása eszerint mintegy automatikus eredménye a történelmi

valóságnak, annak anyagi külső viszonyaiban . Az olyan hegeli mókák, amilyen a tagadás tagadása, megfontolt embert aligha tudna meggyőzni a föld- és tőkeközösség szükségszerűségéről. A Marx-féle elgondolások ködös korcsszülötte egyébként nem fogja meglepni azt, aki tudja, mit lehet kisütni a hegeli dialektikával, mint tudományos alappal, vagy helyesebben, milyen sületlenségeket kell belőle eredményül kapni. Annak számára, aki e fogásokban avatatlan, nyomatékosan ki kell emelnünk, hogy az első tagadás Hegelnél a bűnbeesésnek, a második pedig a megváltáshoz vezető magasabb egységnek katekizmusi fogalma. Erre a vallás területéről kölcsönvett analógiamókára persze aligha lehet a tények logikáját alapítani Marx úr nyugodtan megmarad az ő egyéni és egyben társadalmi tulajdona ködvilágában és tanítványaira bízza, oldják meg ők a mélyértelmű dialektikai talányt.» Ezt mondja Dühring úr. Tehát vonja le a

következtetést Engels a szociális forradalomnak, a föld és a munkával termelt termelési eszközök köztulajdonán alapuló társadalmi rend megteremtésének szükségességét Marx nem tudja másként bebizonyítani, csak azzal, hogy a Hegel-féle tagadás tagadására hivatkozik, s szocialista elméletét erre a vallásból kölcsönzött analógia-mókára alapítva, arra az eredményre jut, hogy a jövő társadalomban olyan tulajdon fog uralkodni, amely a megszüntetett ellentmondás hegeli magasabb egységeként egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdon lesz. Tegyük egyelőre félre a tagadás tagadását, és vegyük szemügyre ezt az «egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdont». Dühring úr «ködvilágnak» nevezi ezt, s ebben, csodálatosképpen, tényleg igaza is van Csakhogy sajnos nem Marx az, aki ebben a «ködvilágban» él, hanem megint maga Dühring úr. Hegel alapján helyesbíti Marxot, amennyiben egy tulajdon magasabb egységét csempészi

bele, amelyről Marx egyetlen szót sem szólt. Marx ezt mondja: «Ez a tagadás tagadása. Ez újból visszaállítja az egyéni tulajdont, de a kapitalista korszak vívmánya: a szabad munkások kooperációja, s a földnek és magának a munkával termelt termelési eszközöknek köztulajdona alapján. Az egyének saját munkáján nyugvó, szétaprózott magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása természetesen sokkal hosszadalmasabb, keservesebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelőüzemen nyugvó tőkés magántulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná.» Ennyi az egész. A kisajátítók kisajátítása útján létrehozott állapotot tehát úgy jellemzi, mint az egyéni tulajdon helyreállítását, de a földnek és magának a munkával termelt termelési eszközöknek társadalmi tulajdona «alapján». Ez mindenki számára, aki ért németül (vagy oroszul, Mihajlovszkij úr, minthogy a fordítás egészen pontos),

azt jelenti, hogy a társadalmi tulajdon a földre és a többi termelési eszközre terjed ki, az egyéni tulajdon pedig a termékekre, vagyis a fogyasztási cikkekre. És hogy a dolog hatesztendős gyermekek számára is érthető legyen, Marx az 56. oldalon (az orosz kiadás 30 oldalán) «szabad emberek egyesülését», tételezi fel, «akik közös termelési eszközökkel dolgoznak és egyéni munkaerejüket öntudatosan, mint egy társadalmi munkaerőt fejtik ki», tehát szocialista módra szervezett közösséget tételez fel, és hozzáteszi: «Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál Ez a rész társadalmi marad» Egy másik részét azonban, mint létfenntartási cikket, az egyesülés tagjai fogyasztják el. «Ezt tehát fel kell köztük osztani » Ez csak eléggé világos még Dühring úr számára is. Az egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdon, ez a zagyva korcsképződmény, a hegeli

dialektikából szükségszerűen következő eme sületlenség, ez a ködvilág, ez a mélyértelmű dialektikus talány, amelynek megoldását Marx tanítványaira hagyja újból csak Dühring úr szabad alkotása és elképzelése. Mármost folytatja Engels milyen szerepet játszik Marxnál a tagadás tagadása? A 791. és a következő (az orosz kiadásban 648. és a következő) oldalakon összeállítja az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozásra vonatkozó, az előző ötven (az orosz kiadásban harmincöt) oldalon át folytatott gazdasági és történelmi vizsgálódás végső eredményeit. A kapitalista korszak előtt, legalábbis Angliában, kisüzemi termelés folyt, a munkás termelési eszközeinek magántulajdona alapján. Az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás itt e közvetlen termelők kisajátítását, azaz a személyes munkán alapuló magántulajdon kiküszöbölését jelentette. Ez azáltal vált lehetővé, hogy az említett kisüzemi termelés a

termelésnek és a társadalomnak csak szűk, primitív korlátaival fér össze, s ennek következtében a fejlődés bizonyos fokán létrehozza saját megsemmisülésének anyagi eszközeit. E megsemmisülés, az egyéni és szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag összpontosított termelési eszközökké változása alkotja a tőke előtörténetét. Mihelyt a munkások proletárokká, termelési eszközeik pedig tőkévé változtak, mihelyt a kapitalista termelési mód saját lábára állt a munka további társadalmasítása s a föld és más termelési eszközök (tőkévé való) további átváltoztatása, s ennek következtében a magántulajdonosok további kisajátítása új formát ölt. «Ami most kisajátításra vár, az már nem az önállóan gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés. Ez a kisajátítás maga a tőkés termelés immanens törvényeinek játéka útján, a tőkék összpontosítása útján megy végbe.

Minden egyes tőkés sok másikat üt agyon Ezzel az összpontosítással, vagyis sok kapitalistának kevés kapitalista általi kisajátításával karöltve egyre növekvő mértékben fejlődik a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technológiai alkalmazása, a föld tervszerű közös kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csakis közösen használható munkaeszközökké és minden termelési eszköznek gazdaságosabb kihasználása azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket. Az ezen átváltozási folyamat minden előnyét bitorló és monopolizáló tőkemágnások számának folytonos csökkenésével együtt nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás tömege, de nő az egyre duzzadó s maga a tőkés termelő folyamat mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőke bilincsévé válik annak a termelési

módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök összpontosítása és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik Üt a tőkés magántulajdon órája A kisajátítókat kisajátítják.» És most kérdezem az olvasótól: hol vannak a dialektikusan kusza egymásbafonódások és képzetarabeszkek, hol van a zagyva és zavaros felfogás, amelynek következtében végül minden egyremegy, hol vannak a hívők számára végrehajtott dialektikus csodák, hol van a dialektikus titok-limlom, hol vannak a hegeli logosztannak megfelelő egymásbafonódások, amelyek nélkül, Dühring úr szerint, Marx nem képes végigvinni fejtegetéseit? Marx egyszerűen történelmileg kimutatja s itt röviden összefoglalja, hogy amint egykor a kisüzemi termelés saját fejlődése során szükségszerűen létrehozta megsemmisülésének, azaz a kistulajdonosok kisajátításának feltételeit, ugyanúgy most

a kapitalista termelési mód maga létrehozta azokat az anyagi feltételeket, amelyek következtében el kell pusztulnia. A folyamat történelmi folyamat, s ha egyúttal dialektikus is, ez nem Marx bűne, bármily kellemetlen is ez Dühring úr számára. Csak most, miután történelmi és ökonómiai bizonyítását befejezte, folytatja Marx: «A tőkés termelési és kisajátítási mód, következésképpen a tőkés magántulajdon, az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdon első tagadása. A tőkés termelés tagadása maga a tőkés termelés által jön létre, egy természeti folyamat szükségszerűségével. Ez a tagadás tagadása» és így tovább (fentebb idézve) Amikor tehát Marx a folyamatot a tagadás tagadásának nevezi, nem gondol arra, hogy ezzel bizonyítsa be a folyamat történelmileg szükségszerű voltát. Ellenkezőleg: miután történelmileg bebizonyította, hogy a folyamat részben már tényleg végbement, részben pedig ezután végbe

kell mennie, egyben még olyan folyamatnak jellemzi, amely egy bizonyos dialektikai törvény szerint megy végbe. Ennyi az egész Tehát ismét puszta hamisítás Dühring úr részéről, amikor azt állítja, hogy a tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, hogy segítségével hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt, vagy hogy Marx azt követeli, hogy bárki is a tagadás tagadásának hitelére hagyja magát meggyőzetni a föld- és tőkeközösség szükségszerűségéről" (125. old) Az olvasó láthatja, hogy ez az egész kitűnő válasz, amelyet Engels ad Dühringnek, teljes egészében Mihajlovszkij urat is illeti, aki szintén azt állítja, hogy Marxnál a jövő kizárólag a hegeli lánc végébe kapaszkodik bele, s hogy az elkerülhetetlenségéről való meggyőződés csakis a hiten alapulhat. Az egész különbség Dühring és Mihajlovszkij úr között a következő két jelentéktelen pontra vezethető vissza: először, Dühring, ámbár

Marxról másként, mint habzó szájjal nem is tud beszélni, mégis szükségesnek vélte „Történet”-ének következő szakaszában megemlíteni, hogy Marx az utószóban a hegelizmus vádját határozottan visszautasítja. Mihajlovszkij úr ellenben elhallgatja Marxnak arra vonatkozó (fentebb idézett) teljesen határozott és világos fejtegetéseit, hogy mit ért dialektikus módszeren. Másodszor, Mihajlovszkij úr második eredetisége abban áll, hogy minden figyelmét az igék időformáinak használatára összpontosította. Miért használja Marx, amikor a jövőről beszél, az igék jelen idejét? kérdi filozófusunk diadalmas képpel. Errenézve, tisztelt kritikusunk, lapozzon fel bármely nyelvtant és meg fogja tudni, hogy a jelenidőt a jövő helyett akkor használják, amikor ez a jövő elkerülhetetlennek és kétségtelennek tűnik fel. De miért van ez így, miért kétségtelen? nyugtalankodik Mihajlovszkij úr oly nagy izgalmat tettetve, amelynek még

a hamisítás igazolására is elegendőnek kell lennie. Marx erre is egészen határozott választ adott Ezt a választ Mihajlovszkij úr elégtelennek vagy helytelennek tarthatja, de akkor azt is meg kell mutatnia, miben és miért hamis, ahelyett, hogy badarságokat fecseg a hegelizmusról. Volt idő, amikor Mihajlovszkij úr nemcsak maga tudta, mi erre a felelet, hanem még másokat is kioktatott rá. Zsukovszkij úr írta 1877-ben joggal tarthatta kétségesnek Marx konstrukcióját a jövőről, de „nem volt erkölcsi joga” arra, hogy a munka társadalmasításának kérdését, „amelynek Marx óriási jelentőséget tulajdonított”, mellőzze. No persze! Zsukovszkijnak 1877-ben nem volt erkölcsi joga arra, hogy a kérdést mellőzze, de Mihajlovszkij úrnak 1894-ben megvan rá az erkölcsi joga! Talán, mert quod licet Jovi, non licet bovi?! Akaratlanul is eszembe jut egy kuriózum a munka társadalmasításának felfogásáról, amint azt az „Otyecsesztvennije

Zapiszki” egykor kifejtette. Az 1883-as évfolyam 7 számában valami Posztoronnyij úr tollából megjelent egy „Levél a szerkesztőségnek”, amely éppen úgy, mint Mihajlovszkij úr, talányosnak tartotta Marxnak a jövőre vonatkozó „konstrukcióját”. „A munka társadalmi formája a kapitalizmus uralma alatt így okoskodik ez az úr lényegében azt jelenti, hogy néhány száz vagy ezer munkás egyazon helyiségben köszörül, üt, forgat, ráhelyez, aláhelyez, húz és még sok más efféle műveletet végez. E rend általános jellegét pedig kitűnően kifejezi ez a közmondás: «Kiki magáért, isten mindnyájunkért.» Mi köze ennek a munka társadalmi formájához?” Itt aztán nyomban látható, hogy mit értett meg ez az ember a dologból! „A munka társadalmi formája” azt „jelenti”, hogy „egyazon helyiségben dolgoznak”!! És ilyen hajmeresztő gondolatok után, amelyek az egyik, még hozzá a jobbak közül való orosz folyóiratban

jelentek meg, el akarják hitetni velünk, hogy a „Tőke” elméleti részét a tudomány általánosan elismerte. Igen, „az általánosan elismert tudomány”, minthogy képtelen volt valamennyire is komoly ellenvetésekre a „Tőke” ellen, hajlongani kezdett előtte, s ugyanakkor tovább folytatta a legelemibb tudatlanságról tanúskodó kijelentéseit és az iskolás közgazdaságtan ócska közhelyeinek ismételgetését. E kérdésnél kissé meg kell állnunk, hogy megmutassuk Mihajlovszkij úrnak, mi a dolog lényege, amit ő, rendes szokása szerint, teljesen megkerült. A munka társadalmasítása a kapitalista termelés által egyáltalán nem abban áll, hogy az emberek egyazon helyiségben dolgoznak (ez csak egy kis része a folyamatnak), hanem abban, hogy a tőkék összpontosításával együtt a társadalmi munka specializálódik, az ipar minden ágában csökken a tőkések száma és nő a külön iparágak száma; abban, hogy a termelés sok elaprózott

folyamata egyetlen társadalmi termelési folyamattá egyesül. Amikor például a kusztár takácsipar korában a kistermelők maguk fonták és dolgozták fel szövetté a fonalat, kevés iparággal volt dolgunk (a fonás és a szövés egybeolvadt). Ezzel szemben, amikor a kapitalizmus társadalmasítja a termelést, a külön iparágak száma nő: külön fonják és külön szövik a gyapotot; már maga ez a tagozódás és a termelés összpontosítása új iparágakat hoz létre a gépipart, kőszénbányászatot stb. Az ipar minden egyes, most már erősebben specializált ágában állandóan csökken a tőkések száma. Ez azt jelenti, hogy a termelők közti társadalmi kapocs mindjobban erősödik s a termelők egy egésszé kovácsolódnak egybe. A szétszórt kistermelők mindegyike egyszerre több műveletet végzett, s ezért aránylag független volt a többitől: ha például a kézműves maga vetette a lent, maga font és szőtt majdnem független volt a

többitől. A szétszórt kistermelőknek erre a rendszerére (és csakis erre) illett a közmondás: „Kiki magáért, isten mindnyájunkért”, vagyis a piac ingadozásainak anarchiája. Egészen másként áll a dolog, mikor a kapitalizmus folytán elértük a munka társadalmasítását. A szövőgyáros függ a gyapot-fonóipar gyárosától; ez utóbbi a kapitalista ültetvényestől, aki a gyapotot termelte, a gépgyár tulajdonosától, a kőszénbánya tulajdonosától stb. stb Az eredmény az, hogy egyetlenegy tőkés sem tud meglenni a többi nélkül. Világos dolog, hogy a közmondás: „Kiki magáért” ilyen rendszerre egyáltalán nem alkalmazható: itt már minden egyes valamennyi számára dolgozik és valamennyi minden egyes számára (az isten számára pedig nem marad hely sem mint a fellegekben járó képzelet alkotásának, sem mint a földi „aranyborjúnak”). A rendszer jellege gyökeresen megváltozik Ha a szétszórt kisüzemek idején valamelyikben

megállt a munka ez a társadalomnak csak kevés tagját érintette, nem vezetett általános zavarra, és ezért nem is keltett általános figyelmet, nem adott okot a társadalom beavatkozására. De ha efféle munkaszünetelés olyan nagyüzemben fordult elő, amely már erősen specializált iparághoz tartozik, s ezért úgyszólván az egész társadalom számára dolgozik és maga is az egész társadalomtól függ (egyszerűség kedvéért olyan esetet veszek, amikor a társadalmasítás már tetőpontját érte el), akkor a társadalom valamennyi többi üzemében is meg kell állnia a munkának, minthogy a szükséges termékeket csakis ettől az üzemtől kaphatják, valamennyi árujukat viszont csak az esetben realizálhatják, ha ennek az árui rendelkezésükre állanak. Ilyenformán valamennyi üzem egyetlen társadalmi termelési folyamatban egyesül, de ugyanakkor minden egyes üzem külön tőkés vezetés alatt áll, annak önkényétől függ s a társadalmi

termékek annak magántulajdonává lesznek. Nem világos-e, hogy a termelés formája kibékíthetetlen ellentmondásba kerül az elsajátítás formájával? Nem nyilvánvaló-e, hogy az utóbbinak okvetlenül az előbbihez kell alkalmazkodnia, szintén társadalmivá, vagyis szocialistává kell válnia? Az „Otyecsesztvennije Zapiszki” elmés filisztere azonban mindent az egy és ugyanazon helyiségben folyó munkára vezet vissza. Ezt aztán eltalálta! (Én csak az anyagi folyamatot, a termelési viszonyok megváltoztatását írtam le, s nem érintettem a folyamat társadalmi oldalát a munkások egyesülését, tömörülését és szervezkedését, minthogy ezek leszármaztatott, másodlagos jelenségek.) Hogy orosz „demokratáknak” ilyen elemi dolgokat meg kell magyarázni, annak oka az, hogy annyira elmerültek egészen a fülük hegyéig a kispolgári eszmék fertőjében, hogy más viszonyokat, mint a kispolgári viszonyok, egyáltalán el sem tudnak képzelni. De

térjünk vissza Mihajlovszkij úrhoz. Mit válaszolt ő azokra a tényekre és érvekre, amelyekből Marx azt a következtetést vonta le, hogy a szocialista rend magának a kapitalizmusnak fejlődési törvényeinél fogva elkerülhetetlen? Kimutatta talán, hogy a valóságban a közgazdaság áruszervezete mellett a munka társadalmi folyamatának specializálása nem nő, nem megy végbe a tőkék és üzemek összpontosulása, a munka egész folyamatának társadalmasítása? Nem, egyetlen adatot sem hozott fel e tények megcáfolására. Megingatta talán azt a tételt, hogy a kapitalista társadalmat anarchia jellemzi, amely összeférhetetlen a munka társadalmasításával? Semmit sem mondott erről. Bebizonyította talán, hogy valamennyi tőkés munka folyamatának egyetlen társadalmi munkafolyamatban való egyesülése összefér a magántulajdonnal? hogy az ellentmondásokból lehetséges és elképzelhető valamilyen más kiút is, mint az, amelyre Marx mutatott rá?

Nem, egy árva szót sem mondott erről. Hát akkor mire támaszkodik egész kritikája? Becsempészésekre, hamisításokra és kongó vagy kereplő frázisok áradatára. Valóban, hogyan is nevezhetnők másképp az olyan eljárást, amikor a kritikus miután már sok badarságot hordott össze a történelem három fokon át haladó menetéről komoly arccal ilyen kérdést tesz fel Marxnak: „no és azután mi lesz?” vagyis milyen irányban halad majd tovább a történelem azután, amikor a folyamat már elérte a leírt végső stádiumot? Méltóztassék tudomásul venni, hogy Marx irodalmi és forradalmi tevékenységének legkezdetétől fogva teljes határozottsággal hangoztatta, hogy milyen követelményt támaszt a szociológiai elmélettel szemben: pontosan kell ábrázolnia a tényleges folyamatot és semmi többet (vesd össze azzal, amit a „Kommunista Kiáltvány”-ban mond a kommunisták elméletének kritériumáról). Marx a „Tőké „ben a

legszigorúbban eleget tett ennek a követelménynek: minthogy feladatául a kapitalista társadalmi alakulat tudományos elemzését tűzte ki pontot tett, miután bebizonyította, hogy e szervezet szemünk láttára tényleg lefolyó fejlődésének ez meg ez a tendenciája, hogy ennek a szervezetnek elkerülhetetlenül el kell pusztulnia és át kell csapnia egy másik, magasabbrendű szervezetbe. Mihajlovszkij úr pedig, megkerülve Marx tanításának egész lényegét, azzal az ostoba kérdéssel áll elő: „no és azután mi lesz?” Majd mély- értelműen hozzáfűzi: „Nyíltan be kell vallanom, hogy nem tudom egészen világosan elképzelni Engels válaszát.” Mi azonban nyíltan bevalljuk, Mihajlovszkij úr, hogy egészen világosan elképzeljük az ilyen „kritika” szellemét és módszereit! Vagy nézzük a következő okoskodást: „A középkorban a Marx-féle egyéni tulajdon, amely a termelő saját munkáján alapult, még a gazdasági viszonyok területén

sem volt sem az egyetlen, sem pedig a túlnyomó tényező. Vele egyidejűleg sok minden egyéb is létezett, amire azonban a dialektikus módszer, annak marxi értelmezésében (vagy talán inkább Mihajlovszkij úr torzításában?) nem óhajt visszatérni. Nyilvánvaló, hogy mindezek a sémák nem tükrözik vissza a történelmi valóságot, sőt még csak annak proporcióit sem, hanem csupán az emberi ész abbeli hajlandóságát elégítik ki, hogy minden dolgot múlt, jelen és jövő állapotában gondoljon el.” Önnél még a torzítás módszerei is émelyítően egyformák, Mihajlovszkij úr! Először ráfogja Marx sémájára, amely a kapitalizmus fejlődésének valóságos folyamatát akarja ábrázolni és semmi egyebet, hogy az mindent a triádokkal akar bizonyítani, azután megállapítja, hogy Marx sémája nem felel meg ennek a Mihajlovszkij úr által ráfogott sémának (a harmadik stádium az első stádiumnak csak egyik oldalát reprodukálja, míg a

többit figyelmen kívül hagyja), s a legarcátlanabbul azt a következtetést vonja le, hogy „a séma nyilván nem tükrözi vissza a történelmi valóságot”! Vajon elképzelhető-e komoly vita olyan emberrel, aki (hogy azzal a kifejezéssel éljek, amelyet Engels használt Dühringgel kapcsolatban) még csak véletlenül sem tud pontosan idézni? Vajon lehet-e ellenvetéseket tenni, ha valaki azt állítja, hogy a séma „szemmelláthatóan” nem felel meg a valóságnak s még csak meg sem kísérli, hogy valamiben is kimutassa hibás voltát? Mihajlovszkij úr ahelyett, hogy bírálat alá venné Marx nézeteinek tényleges tartalmát, a múlt, jelen és jövő kategóriáin gyakorolja elmésségét. Engels például, Dühring úr „örök igazságai” ellen vitázva azt mondja, hogy „a mai időben” háromfajta erkölcsöt: keresztény-feudális, polgári és proletár erkölcsöt „prédikálnak nekünk”, úgyhogy a múltnak, a jelennek és a jövőnek is megvan

a maga erkölcselmélete. Mihajlovszkij úr ezzel kapcsolatban így elmélkedik: „úgy gondolom, hogy a történelem valamennyi hármas felosztásának alapját éppen a múlt, a jelen és a jövő kategóriái képezik.” Milyen mély gondolat! Ugyan ki ne tudná, hogy ha bármilyen társadalmi jelenséget fejlődési folyamatában vizsgálunk, mindig megtaláljuk benne a múlt maradványait, a jelen alapjait és a jövő csíráit? Vajon például Engels azt akarta állítani, hogy az erkölcs története (hiszen ő csak a „jelenről” beszélt) a három említett mozzanatra szorítkozik, hogy a feudális erkölcsöt nem előzte még a rabszolgaság erkölcse, ezt pedig az ősközösségi rend erkölcse? Mihajlovszkij úr ahelyett, hogy komolyan bírálat alá venné Engelsnek azt a kísérletét, hogy az erkölcsi eszmék jelenkori áramlataiban materialista magyarázatuk révén tájékozódjék, a legüresebb frázispufogtatással vendégel meg bennünket! Mihajlovszkij úr

„kritikájának” efféle módszereivel kapcsolatban, amelyet azzal kezdett, hogy nem tudja, melyik műben van kifejtve a történelem materialista felfogása, nem lesz felesleges emlékeztetnünk arra, hogy volt idő, amikor a szerző e művek egyikét ismerte és helyesen tudta értékelni. 1877-ben Mihajlovszkij úr így nyilatkozottá „Tőké”-ről: „Ha a «Tőké»-ről levesszük a hegeli dialektika súlyos, esetlen és szükségtelen fedőjét” (ejnye, de furcsa! 1877-ben a „hegeli dialektika” „szükségtelen” volt, 1894-ben kiderült, hogy a materializmus „a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára” támaszkodik?), „akkor e műben, egyéb érdemeitől eltekintve, kitűnően feldolgozott anyagot találunk annak az általános kérdésnek a megoldására, hogy milyen viszonyban vannak a formák létezésüknek anyagi feltételeivel, s e kérdés kitűnő feltevését találjuk egy bizonyos területre vonatkozóan.” De hisz éppen az, hogy „milyen

viszonyban vannak a formák létezésük anyagi feltételeivel” éppen ez az a társadalmi élet különböző oldalainak összefüggéséről, a társadalom ideológiai viszonyainak az anyagi viszonyok felépítményeként való felfogásáról szóló törvény, amelynek ismert megoldása éppen a materialista tan. Menjünk tovább „Tulajdonképpen Marx az egész «Tőké»-t (az én kiemelésem) annak szentelte, hogy kikutassa, hogyan fejlődik tovább valamely társadalmi forma, miután egyszer létrejött, hogyan erősödnek benne tipikus vonásai, miközben aláveti magának, asszimilálja a felfedezéseket, találmányokat, a termelési eljárások javításait, az új piacokat, magát a tudományt s kényszeríti ezeket, hogy számára dolgozzanak, míg végül az adott forma képtelen elbírni az anyagi feltételek további változásait.” Csodálatos eset! 1877-ben „az egész «Tőke» az adott társadalmi forma materialista vizsgálatának volt szentelve” (mi

más is a materializmus, ha nem a társadalmi formák anyagi viszonyokkal való magyarázata?) 1894-ben pedig még azt sem tudja a szerző, hogy melyik műben keresse ennek a materializmusnak a kifejtését! 1877-ben a „Tőke” azt „vizsgálta”, hogy „az adott forma (vagyis a tőkés forma? ugye?) képtelen elbírni (ezt jegyezzük meg!) az anyagi feltételek további változásait” 1894-ben pedig kiderült, hogy vizsgálatról szó sincsen és az a meggyőződés, hogy a kapitalista forma nem bírhatja már el a termelőerők további fejlődését, „kizárólag a hegeli triád végébe” kapaszkodik bele. 1877-ben Mihajlovszkij úr azt írja, hogy „az adott társadalmi forma és e forma anyagi feltételei közötti viszony elemzése mindörökre (az én kiemelésem) a szerző logikai erejének és óriási tudásának emlékműve marad” 1894-ben pedig kijelenti, hogy a materialista tant soha és sehol nem ellenőrizték és alapozták meg tudományosan!

Csodálatos eset! Mit jelent ez a valóságban? Mi történt? Két dolog történt: először is, a 70-es évek orosz, paraszti szocializmusa, amely „fütyült” a szabadságra, annak burzsoá volta miatt, amely harcolt az orosz élet ellentmondásait mindenáron elpalástoló „világosfejű liberálisok” ellen, s amely parasztforradalomról álmodozott teljesen felbomlott és megszülte azt a rothadt kispolgári liberalizmust, amelyre a parasztgazdaság haladó áramlatai „biztató benyomásokat” tesznek, s amely elfelejti, hogy ezeknek velejárója (és feltételé) a parasztság tömeges kisajátítása. Másodszor, 1877-ben Mihajlovszkij úr olyan buzgalommal védte a „szangvinikus” (azaz szocialista forradalmár) Marxot liberális kritikusaival szemben, hogy nem vette észre, hogy Marx módszere összeférhetetlen az ő saját módszerével. De most felvilágosították őt a dialektikus materializmus és a szubjektív szociológia között levő kibékíthetetlen

ellentmondásról, felvilágosították őt Engels cikkei és könyvei, felvilágosították az orosz szociáldemokraták (Plehanovnál gyakran találhatók igen találó megjegyzések Mihajlovszkij úrról), és Mihajlovszkij úr, ahelyett, hogy komolyan hozzáfogott volna a kérdés felülvizsgálásához, egyszerűen megvadult. Ahelyett, hogy üdvözölné Marxot (mint ahogy 1872-ben és 1877-ben tette), most megugatja kétesértékű dicséretek fedezete alatt, s kígyótbékát kiált az orosz marxistákra, akik nem érik be a „gazdaságilag leggyengébbek védelmével”, a falusi áruraktárakkal és más falusi újításokkal, a kusztárok számára létesített múzeumokkal, artelekkel és egyéb ilyen jámbor kispolgári haladó törekvésekkel, hanem „szangvinikusok”, a társadalmi forradalom hívei akarnak maradni, s tanítani, vezetni, szervezni akarják a valóban forradalmi társadalmi elemeket. Ez után a kis kitérés után, amely a régmúlt területét

érintette, úgy hisszük, hogy befejezhetjük Mihajlovszkij úr Marx elméletét illető „kritikájának” elemzését. Kíséreljük hát meg, hogy levonjuk a következtetéseket és összegezzük a kritikus „érveit”. Az a tan, amelyet Mihajlovszkij úr ízzé-porrá akart zúzni, először, a társadalom materialista felfogásán és másodszor, a dialektikus módszeren alapszik. Ami az előbbit illeti, a kritikus mindenekelőtt kijelentette, hogy nem tudja, melyik műben van kifejtve a materializmus. Miután kifejtését sehol sem találta meg, maga fogott hozzá, hogy kitalálja, mi is tulajdonképpen a materializmus. Túlságosan nagy igényeket tulajdonított ennek a materializmusnak, s azt sütötte ki, hogy a materialisták az emberiség egész múltjának, jelenének és jövőjének megmagyarázására tartanak igényt; amikor pedig a marxisták eredeti kijelentései alapján kiderült, hogy ők csak egy társadalmi alakulatot tartanak megmagyarázottnak, kritikusunk

úgy döntött, hogy a materialisták összeszűkítik a materializmus alkalmazásának területét, amivel önmagukat ütik agyon. Azokról a módszerekről, amelyekkel ezt a materializmust kidolgozták, Mihajlovszkij úr azt sütötte ki, hogy a materialisták maguk is elismerték ismereteik elégtelenségét ahhoz, hogy a tudományos szocializmust kidolgozzák, holott Marx és Engels (1845 1846-ban) általános gazdaságtörténeti ismereteik elégtelenségére jöttek rá és azt a művet, amely ismereteik elégtelenségét bizonyította, soha nem nyomtatták ki. Ilyen előjáték után megkaptuk a kritikát: a „Tőké”-t megsemmisítette azzal, hogy hiszen csak egyetlen időszakot tárgyal, holott kritikusunknak valamennyi időszak kell, továbbá azzal, hogy a „Tőke” az ökonómiai materializmust nem bizonyítja, csak érinti és ezek az érvek nyilván olyannyira nyomatékosak és komolyak, hogy meg kellett állapítani, hogy a materializmust sohasem alapozták meg

tudományosan. Ezután Mihajlovszkij úr azt a tényt hozta fel a materializmus ellen, hogy egy olyan ember, aki e tantól teljesen távol állott és a történelem előtti időket egy egészen más országban tanulmányozta szintén materialista következtetésekre jutott. Továbbá, annak kimutatása érdekében, hogy a gyermektermelést egészen helytelenül hozták kapcsolatba a materializmussal, hogy az nem egyéb mint ravaszkodás a szavakkal, kritikusunk azt kezdi bizonyítani, hogy a gazdasági viszonyok mindössze felépítményei a nemi és családi viszonyoknak. Az útmutatások, amelyeket ezzel kapcsolatban komoly kritikusunk a matérialisták okulására adott, azzal a mély igazsággal gazdagítottak bennünket, hogy örökösödés gyermektermelés nélkül nem lehetséges, hogy ennek a gyermektermelésnek a termékeihez bonyolult pszichika „csatlakozik”, s hogy a gyermekeket apáik szellemében nevelik. Mellesleg még azt is megtudtuk, hogy a nemzeti

kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai. A materializmussal kapcsolatos elméleti kutatásainak folytatása során kritikusunk észrevette, hogy a marxisták érveinek tartalma sokszor az, hogy a burzsoá rendszerben a tömegek elnyomása és kizsákmányolása „szükségszerű”, s hogy ennek a rendszernek „szükségszerűen” át kell változnia szocialista rendszerré és sietett kijelenteni, hogy e szükségszerűség túlságosan általános keret (ha nem mondjuk meg, hogy mi az, amit az emberek szükségesnek tartanak), s ezért a marxisták misztikusok és metafizikusok. Kritikusunk azt is kijelentette, hogy Marx vitája az idealistákkal „egyoldalú”, de egy szót sem mondott arról, hogy ezeknek az idealistáknak a nézetei hogyan viszonylanak a szubjektív módszerhez, és hogyan viszonylik hozzájuk Marx dialektikus materializmusa. Ami a marxizmus második pillérét, a dialektikus módszert illeti, azt bátor kritikusunk

egyetlen lökéssel ledöntötte. És a lökés nagyon ügyesen volt kiszámítva: kritikusunk hihetetlen erőfeszítéssel igyekezett megcáfolni azt, hogy a triádokkal bármit be lehet bizonyítani, de hallgatott arról, hogy a dialektikus módszer egyáltalán nem a triádokban áll, hanem abban, hogy a szociológiában elveti az idealizmus és a szubjektivizmus módszereit. A második lökés külön Marx ellen irányult: a dicső Dühring úr segítségével kritikusunk ráfogta Marxra azt a hallatlan badarságot, hogy Marx a triádok segítségével akarta bebizonyítani a kapitalizmus pusztulásának szükségszerűségét és diadalmasan hadakozott e badarság ellen. Íme, „neves szociológusunk” ragyogó „győzelmeinek” hőskölteménye! Ugye, mily „tanulságos” (Burenyin) e győzelmek szemlélése? Itt feltétlenül meg kell említenünk még egy olyan körülményt, amely nincs közvetlen összefüggésben Marx tanításának kritikájával, de rendkívül

jellemző arra, hogy milyen eszményeket követ, és hogyan fogja fel a valóságot kritikusunk. A nyugati munkásmozgalom tekintetében tanúsított magatartásáról van szó Fentebb idéztük Mihajlovszkij úrnak azt a kijelentését, hogy a materializmus a „tudományban” (talán a német „népbarátok” tudományában?) nem igazolódott be, de ez a materializmus állapítja meg Mihajlovszkij úr „csakugyan igen gyorsan terjed a munkásosztály soraiban”. Nos, hogyan magyarázza ezt a tényt Mihajlovszkij úr? „Ami az ökonómiai materializmusnak, hogy úgy mondjuk, átfogó sikerét, kritikailag nem ellenőrzött formájában való elterjedtségét illeti, e siker súlypontja nem a tudományban keresendő, hanem a mindennapi élet gyakorlatában, amelyet a jövő kilátásai határoznak meg.” Mi mást jelent ez az esetlen frázis, amely szerint a gyakorlatot a jövő kilátásai „határozzák meg”, mint azt, hogy a materializmus nem azért terjed, mert helyesen

magyarázza a valóságot, hanem azért, mert elfordult ettől a valóságtól a kilátások felé? Mihajlovszkij úr így folytatja: „Ezek a kilátások nem követelnek sem tudást, sem kritikát a német munkásosztálytól, amely magáévá teszi őket és azoktól, akik a munkásosztály sorsát a legnagyobb mértékben szívükön viselik. Csak hitet követelnek” Más szavakkal: a materializmus és a tudományos szocializmus széltében való elterjedése azzal függ össze, hogy ez a tan jobb jövőt ígér a munkásoknak! De hisz a szocializmus és a nyugati munkásmozgalom történetének legelemibb ismerete is elég ahhoz, hogy meglássuk ennek a magyarázatnak egész képtelenségét és hamis voltát. Mindenki tudja, hogy a tudományos szocializmus voltaképp soha, semmilyen formában nem ecsetelte a jövő kilátásait, hanem arra szorítkozott, hogy elemezte a modern burzsoá rendszert, tanulmányozta a kapitalista társadalmi szervezet fejlődésének tendenciáit

és pont. „Mi a világnak nem mondjuk” írta Marx már 1843-ban, s ezt a programot pontosan teljesítette , „mi nem mondjuk a világnak: hagyj fel a harccal, egész harcod semmiség, mi adjuk majd neked az igazi harci jelszót. Mi csak megmutatjuk a világnak, hogy voltaképpen miért harcol, a tudat pedig olyan dolog, amelyet meg kell szereznie a világnak, akár akarja, akár nem”. Mindenki tudja, hogy például a „Tőke” a tudományos szocializmust kifejtő legfőbb és alapvető mű a jövőt illetően a legáltalánosabb célzásokra szorítkozott, csak azokat a már meglévő elemeket fürkészte, amelyekből az eljövendő rend kinő. Mindnyájan tudjuk, hogy a jövő kilátásainak ecsetelése tekintetében hasonlíthatatlanul többet tettek a régebbi szocialisták, akik a jövő társadalmát minden részletében megrajzolták és az emberiséget egy olyan rendszer képével akarták lelkesíteni, amelyben az embereknek nem kell majd harcolniok, amelyben

társadalmi viszonyaik alapja nem a kizsákmányolás lesz, hanem a haladásnak az emberi természet sajátosságaival egyező igazi alapelvei. De noha a legtehetségesebb emberek és a legmeggyőződésesebb szocialisták egész serege fejtette ki ezeket az eszméket, elméleteik távol álltak az élettől, programjaik távol álltak a nép politikai mozgalmaitól, amíg a gépi nagyipar be nem sodorta a politikai élet forgatagába a munkásproletariátus tömegeit és amíg nem találták meg a proletariátus harcának igazi jelszavát. Ezt a jelszót Marx találta meg, „egy nem utópista, hanem szigorú, sőt helyenként száraz tudós”, ahogy Mihajlovszkij úr nyilatkozott róla a régmúlt időkben 1872-ben , mégpedig egyáltalán nem holmi kilátások, hanem a modern burzsoá rendszer elemzése révén, azáltal, hogy kiderítette, hogy ebben a rendszerben a kizsákmányolás szükségszerű, azáltal, hogy tanulmányozta e rendszer fejlődésének törvényeit. Persze,

Mihajlovszkij úr biztosíthatja a „Russzkoje Bogatsztvo” olvasóit, hogy ahhoz, hogy valaki ezt az elemzést magáévá tegye, sem tudásra, sem-pedig fejtörésre nincs szükség, de mi az elemzés útján megállapított elemi igazságok oly durva megnemértését tapasztaltuk már nála magánál (és fogjuk tapasztalni még inkább közgazdász munkatársánál), hogy az ilyen kijelentés természetesen csak mosolyt kelthet. Elvitathatatlan tény, hogy a munkásmozgalom éppen ott és annyiban terjed és fejlődik, ahol és amennyiben kifejlődik a nagyüzemű kapitalista gépi ipar, hogy a szocialista tanításnak éppen abban az esetben van sikere, amikor elveti az emberi természetnek megfelelő társadalmi viszonyokról szóló elmélkedéseket és a modern társadalmi viszonyok materialista elemzésével, a mai kizsákmányoló rendszer szükségszerűségének megmagyarázásával kezd foglalkozni. Mihajlovszkij úr, miután az igazsággal szöges ellentétben,

jellemezte a materializmus álláspontját a „kilátások” tekintetében, s így próbált kibújni az alól, hogy megmagyarázza annak a sikernek igazi okait, amelyet a materializmus munkáskörökben elért, most a legízetlenebb, legnyárspolgáribb módon kezd gúnyolódni a nyugateurópai munkásmozgalom eszméin és taktikáján. Mint láttuk, a szó szoros értelmében egyetlen érvet sem volt képes felhozni Marx bizonyítékai ellen, amelyek szerint a munka társadalmasításának következményeképpen a kapitalista rendnek feltétlenül szocialista renddé kell átalakulnia, mindamellett a legarcátlanabbul gúnyolódik azon, hogy „a proletárok hadserege” készíti elő a tőkések kisajátítását, „ami után minden osztályharc megszűnik, béke száll a földre s az emberek egymás nyakába borulnak”. Ő, Mihajlovszkij úr, sokkal egyszerűbb és biztosabb módszert ismer a szocializmus megvalósítására: csak az kell, hogy a „népbarátok”

tüzetesebben rámutassanak a „kívánatos gazdasági fejlődés” „világos és szükséges” útjaira, s akkor ezeket a népbarátokat egészen biztosan „fel fogják szólítani” arra, hogy „oldják meg a gyakorlati gazdasági kérdéseket” (lásd Juzsakov úr „Oroszország gazdasági fejlődésének kérdései” c. cikkét, „Russzkoje Bogatsztvo” 11. sz), addig pedig addig a munkásoknak várniok kell, bízniok kell a népbarátokban és nem szabad „alaptalan önbizalommal” önálló harcba fogniok a kizsákmányolók ellen. Szerzőnk, aki halálos csapást akar mérni erre az „alaptalan önbizalomra”, nagy pátosszal fejezi ki felháborodását „e tudományon, amely szinte belefér egy zsebszótárba”. Valóban, mily borzalom: tudomány és szociáldemokrata filléres brosúrák, amelyek beleférnek az ember zsebébe!! Nem világos-e, hogy mennyire alaptalanul elbizakodottak azok az emberek, akik csak annyiban értékelik a tudományt, amennyiben

az az elnyomottakat arra tanítja, hogy önállóan harcoljanak felszabadításukért, hogy kerülni kell az osztályellentéteket elpalástoló és az egész ügyet magukra vállalni óhajtó mindenféle „népbarátokat”, s ezért ezt a tudományt filléres kiadványokban magyarázzák, amelyek olyannyra megbotránkoztatják a nyárspolgárokat. Még csak az kellene, hogy a munkások a „népbarátokra” bízzák sorsuk intézését, ezek majd megmutatnák, hogy mi a valódi sokkötetes egyetemi és nyárspolgári tudomány, részletesen megismertetnék őket az emberi természetnek megfelelő társadalmi szervezettel, csak . csak egyeznének bele a munkások abba, hogy várnak és ne kezdenék meg maguk olyan alaptalan önbizalommal a harcot! ---Mielőtt áttérnénk Mihajlovszkij úr „kritikájának” második részére, amely már nem általában Marx elmélete ellen, hanem különösképpen az orosz szociáldemokraták ellen irányul, egy kissé el kell térnünk a

tárgytól. Arról van szó, hogy Mihajlovszkij úr, aki Marx bírálata során meg sem próbálta pontosan kifejteni a marxi elméletet, sőt azt egyenesen eltorzította, az orosz szociáldemokraták eszméit meg éppenséggel istentelenül meghamisítja. Helyre kell állítani az igazságot. Ezt legalkalmasabb lesz úgy csinálni, hogy összehasonlítjuk a régi orosz szocialisták eszméit a szociáldemokraták eszméivel. Az előbbiek kifejtését Mihajlovszkij úrnak 1892-ben a „Russzkaja Miszl” 6. számában megjelent cikkéből vesszük, ahol szintén a marxizmusról beszélt (mégpedig ezt szemrehányásképpen mondjuk tisztességes hangon, azaz nem érintette az olyan kérdéseket, amelyeket egy cenzúráit sajtóban csak Burenyin módjára lehet tárgyalni és nem keverte össze a marxistákat mindenféle söpredékkel), s ahol Marx nézeteivel ellentétben vagy ha nem is ellentétben, de velük párhuzamosan Mihajlovszkij úr kifejtette saját nézeteit. Én persze a

legkevésbé sem szándékozom megsérteni sem Mihajlovszkij urat azzal, hogy a szocialistákhoz sorozom őt, sempedig az orosz szocialistákat azzal, hogy egy kalap alá veszem őket Mihajlovszkij úrral, csak úgy vélem, hogy ennél is, azoknál is lényegében egyforma az érvelés menete, csak a meggyőződés szilárdságának, nyíltságának és következetességének fokában van különbség. Az „Otyecsesztvennije Zapiszki” eszméinek fejtegetése során Mihajlovszkij úr a következőket írta: „Az erkölcsi és politikai események között mi felsoroltuk azt is, hogy a föld a földművesé legyen s a munkaeszközök a termelő tulajdonában legyenek.” Mint látjuk, a kiindulópont a legjobb szándékú, csupa jókívánság „A munka nálunk még létező középkori formái erősen megrendültek, de nem látjuk be, hogy végleg végezni kellene velük bizonyos liberális vagy nem liberális tanok kedvéért.” Furcsa gondolatmenet! Hiszen „a munka

formái”, bárminők legyenek is, csak akkor rendülhetnek meg, ha valamilyen más formák váltják fel őket, de szerzőnknél nem látjuk (és a hozzá hasonló gondolkozásúak egyikénél sem látnánk), hogy még csak meg is kísérelné ezeket az új formákat elemezni és megmagyarázni, s tisztázni az okokat, amelyek folytán az új formák kiszorítják a régieket. Még furcsábban hangzik a szónoklat második része: „nem látjuk be, hogy végezni kellene ezekkel a formákkal bizonyos tanok kedvéért”. Milyen eszközeink vannak „nekünk” (azaz szocialistáknak lásd a fentebb tett fenntartást) arra, hogy a munkaformákkal „végezzünk”, vagyis átalakítsuk a társadalom tagjai közt fennálló termelési viszonyokat? Nem lehetetlen gondolat-e az, hogy ezeket a viszonyokat egy tannak megfelelően alakítsuk át? De olvassuk tovább: „a mi feladatunk nem az, hogy saját nemzeti körünkből feltétlenül «sajátszerű» civilizációt teremtsünk,

de az sem, hogy teljes egészében átvegyük a nyugati civilizációt, az azt aláaknázó valamennyi ellentmondással együtt: a jót mindenünnen, ahonnan lehet, át kell venni, hogy az a miénk-e vagy idegen-e, az már nem elvi kérdés, hanem a gyakorlati alkalmazás lehetőségének kérdése. Mindez nyilván oly egyszerű, világos és érthető, hogy kár rá szót vesztegetni.” Valóban, milyen egyszerű mindez! Mindenünnen „átvenni” a jót és a dolog rendben van! A középkori formákból „átvenni” azt, hogy a termelési eszközök a dolgozó tulajdonában vannak, az új (vagyis kapitalista) formából pedig „átvenni” a szabadságot, egyenlőséget, felvilágosodást, kultúrát. És kár rá szót vesztegetni! A szociológia szubjektív módszere itt napnál világosabban látható: a szociológia az utópián kezdi a föld a dolgozóé és rámutat a kívánatos dolog megvalósításának feltételeire: innen, no meg onnan is „átvenni” azt, ami

jó. Ez a filozófus tisztára metafizikusan tekint a társadalmi viszonyokra, mint bizonyos intézmények mechanikus halmazára, mint bizonyos jelenségek mechanikus láncolatára. A jelenségekből kiragad egyet a föld a földműves tulajdona a középkori formákban és azt hiszi, hogy ugyanúgy át lehet ültetni minden egyéb formába, mint ahogy a téglát át lehet rakni az egyik épületből a másikba. De hiszen ez nem a társadalmi viszonyok tanulmányozása, hanem a tanulmányozásra váró anyag eltorzítása: mert hiszen a valóságban a föld nem külön és a többi jelenségtől függetlenül van a földműves birtokában, mint ön feltételezi: ez csak egy láncszeme az akkori termelési viszonyoknak, amelyek abban álltak, hogy a föld el volt osztva a nagy földbirtokosok, a földesurak között, a földesurak pedig földet adtak a parasztoknak, hogy kizsákmányolhassák őket, úgyhogy a föld úgyszólván természetbeni munkabér volt: a parasztot ellátta a

szükséges termékekkel, hogy a paraszt többletterméket termelhessen a földesúr számára; a föld alap volt arra, hogy a paraszt eleget tehessen a földesúr iránti kötelezettségeinek. Miért nem követte nyomon a szerző a termelési viszonyoknak ezt a rendszerét, miért szorítkozott arra, hogy kiszakította az egyik jelenséget és ezt ilyenformán teljesen ferde megvilágításban ábrázolta? Azért, mert a szerző nem tud bánni a társadalmi kérdésekkel: egyáltalán nem tűzi ki célul (ismétlem, hogy Mihajlovszkij úr okoskodását csak mint az egész orosz szocializmus kritikájára alkalmas példát használom fel), hogy megmagyarázza az akkori „munkaformákat”, hogy mint a termelési viszonyok bizonyos rendszerét, mint egy bizonyos társadalmi alakulatot mutassa be azokat. Számára, hogy Marx szavaival éljek, idegen a dialektikus módszer, amely arra kötelez, hogy a társadalmat, mint az élő szervezetet, működésében, fejlődésében szemléljük.

Mihajlovszkij úr egyáltalán nem veti fel a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy a munka régi formáit új formák szorítják ki, hanem az új formákról való elmélkedéseiben pontosan ugyanilyen hibát követ el. Megelégszik annak megállapításával, hogy ezek a formák „megrendítik” a földművelő földtulajdonát; vagyis, általánosabban szólva abban jutnak kifejezésre, hogy a termelő elszakad a termelési eszközöktől és beéri azzal, hogy ezt, mint az eszménynek meg nem felelőt, elítélje. És gondolatmenete megint csak teljesen képtelen: Mihajlovszkij úr kiragad egy jelenséget (a föld elvesztését) és meg sem kísérli, hogy ezt a jelenséget úgy ábrázolja, mint amely a termelési viszonyoknak már egy másik rendszeréhez tartozik, az árugazdaságra alapozott rendszerhez, amely az árutermelők között szükségszerűen versenyt szül, szükségszerűen egyenlőtlenségre, egyesek tönkremenésére és mások meggazdagodására vezet.

Mihajlovszkij úr kiemelt egy jelenséget a tömegek tönkremenetelét, félretolta a másikat a kisebbség meggazdagodását, s így olyan helyzetbe került, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem érthette meg. És még azt mondja az ilyen módszerekről, hogy így kell a „választ keresni az élet húsvérvalóságának kérdéseire” („Russzkoje Bogatsztvo” 1894. 1 sz), holott pont ellenkezőleg, mivel nem tudja és nem akarja a valóságot megmagyarázni, nem tud és nem akar annak egyenesen a szemébe nézni, szégyenletesen megfutamodott az élet e kérdései elől, a gazdagok és nincstelenek között folyó harc kérdései elől az ártatlan utópiák mezejére; s ezt nevezi „válaszkeresésnek az élet kérdéseire, égető, bonyolult, reális valóságuknak eszményi felvetésével” („Russzkoje Bogatsztvo” 1. sz), amikor pedig a valóságban még csak meg sem próbálkozott azzal, hogy ezt a reális valóságot elemezze és megmagyarázza. Ehelyett

utópiát tálalt elénk, amelyet a különböző társadalmi alakulatokból értelmetlenül kiragadott egyes elemekből rakott össze a középkorból ezt ragadta ki, az „újkorból” amazt stb. Érthető, hogy egy elméletnek, amelynek ilyen alapja van, feltétlenül távol kell állnia az igazi társadalmi fejlődéstől, egyszerűen azért, mert a mi utópistáinknak bizony nem olyan társadalmi viszonyok közt kellett élniök és működniök, amelyek innen-onnan vett elemekből voltak összerakva, hanem olyan társadalmi viszonyok között, amelyek meghatározzák a paraszt viszonyát a kulákhoz (a jómódú gazdához), az iparos viszonyát a felvásárlóhoz, a munkás viszonyát a gyároshoz, s amelyeket utópistáink egyáltalán nem értettek meg. Próbálkozásaiknak és erőfeszítéseiknek, hogy ezeket a megnemértett viszonyokat eszményeiknek megfelelően átalakítsák, szükségképpen kudarcot kellett vallaniok. Nagy vonásokban így állott az oroszországi

szocializmus kérdése, amikor „megszülettek az orosz marxisták”. A marxisták a régebbi szocialisták szubjektív módszereinek kritikájával kezdték; nem elégedtek meg azzal, hogy a kizsákmányolás tényét megállapították és elítélték, hanem meg is akarták azt magyarázni. Mivel látták, hogy Oroszország egész reform utáni története nem egyéb a tömegek tönkremenetelénél és egy kisebbség meggazdagodásánál, mivel az általános technikai haladással egy sorban a kistermelők óriási méretű kisajátítását észlelték, mivel észrevették, hogy ezek az ellentétes áramlatok ott és annyiban keletkeznek és erősödnek, ahol és amennyiben fejlődik és erősödik az árugazdaság szükségképpen arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a közgazdaság polgári (kapitalista) szervezetével van dolguk, amely szükségszerűen magával hozza a tömegek kisajátítását és elnyomását. Gyakorlati programjukat már egyenesen ez a

meggyőződés határozta meg: ennek a programnak a lényege az volt, hogy csatlakoznak a proletariátus harcához a burzsoázia ellen, a nincstelen osztályok harcához a vagyonos osztályok ellen, ahhoz a harchoz, amely Oroszország gazdasági életének, az eldugott falucskától a legmodernebb gyárig, legfőbb tartalma. De hogyan csatlakozzanak? A feleletet megint csak maga a valóság adta meg. A kapitalizmus a fő iparágakat elvezette a gépi nagyipar fejlődésszakaszába, s azzal, hogy ilyenmódon társadalmasította a termelést, megteremtette az új rendszer anyagi feltételeit, ugyanakkor pedig egy új társadalmi erőt is létrehozott: a gyárimunkások osztályát, a városi proletariátust. Ez az osztály, bár gazdasági lényegét tekintve ugyanolyan burzsoá kizsákmányolás jármát nyögi, mint Oroszország egész dolgozó népessége ez az osztály, ami felszabadulását illeti, különösen előnyös helyzetben van: semmi sem köti többé a régi, teljes

egészében kizsákmányoláson alapuló társadalomhoz; munkaviszonyai és életkörülményei maguk szervezik, késztetik gondolkodásra, teszik lehetővé számára, hogy a politikai harc színterére lépjen. Természetes, hogy a szociáldemokraták minden figyelmüket erre az osztályra fordították, minden reményüket ebbe az osztályba vetették, egész programjukat osztályöntudatának fejlesztésére összpontosították, egész tevékenységüket arra irányították, hogy segítségére legyenek abban, hogy nyílt politikai harcot indítson a jelenlegi rendszer ellen és belevonja ebbe a harcba az egész orosz proletariátust. ---Nézzük meg mármost, hogyan hadakozik Mihajlovszkij úr a szociáldemokraták ellen. Mit hoz fel elméleti nézeteik ellen? Mit hoz fel szocialista politikai tevékenységük ellen? Kritikusunk a következőképpen fejti ki a marxisták elméleti nézeteit: „A valóság állítólag a marxisták szavai szerint az, hogy Oroszország a

történelmi szükségszerűség immanens törvényei folytán, ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését, annak minden belső ellentmondásával egyetemben, szóval a nagytőkék fel fogják falni a kistőkéket, a paraszt, akit elszakítanak a földtől, proletárrá fog válni, egyesül, «társadalmasodik» és kész a kocsi, csak a boldogított emberiséget kell még ráültetni.” Mint látni méltóztatnak, a marxisták eszerint a valóság értelmezése tekintetében semmiben sem különböznek a „népbarátoktól”, csak éppen a jövőt képzelik el másképpen: úgylátszik, ők a jelennel egyáltalán nem is foglalkoznak, csak a „kilátásokkal”. Hogy Mihajlovszkij úr pontosan így gondolja a dolgot, ahhoz kétség sem fér: „a marxisták mondja ő teljesen bizonyosak abban, hogy jövendölésükben nincsen semmi utópia, hanem mindent a legszigorúbb tudományos szempontból mérlegeltek” és, végül, világosabban: a marxisták „hisznek egy

elvont történelmi séma elkerülhetetlenségében és azt vallják”. Egyszóval a marxistáknak azzal a legútszélibb és legfelületesebb megvádolásával van dolgunk, amelyen már régóta lovagolnak mindazok, akik nem tudnak érdemben ellenvetéseket tenni a marxisták nézeteivel szemben. „A marxisták hisznek egy elvont történelmi séma elkerülhetetlenségében és azt vallják!!” De hiszen ez elejétől végig hazugság és kitalálás! Egyetlenegy marxista sem érvelt soha és sehol- úgy, hogy Oroszországban kapitalizmusnak „kell lennie”, „mert” Nyugaton kapitalizmus volt stb. Egyetlen marxista sem tekintette soha Marx elméletét holmi mindenkire kötelező történetfilozófiai sémának, többnek, mint egy bizonyos meghatározott társadalmi-gazdasági alakulat magyarázatának. Egyedül a szubjektív filozófus, Mihajlovszkij úr, volt képes Marxot olyannyira meg nem érteni, hogy elméletében általános filozófiai teóriát látott, amire Marx

teljes határozottsággal meg is magyarázta Mihajlovszkij úrnak, hogy tévedett. Egyetlenegy marxista sem alapította soha szociáldemokrata nézeteit másra, mint arra, hogy megfelelnek-e a valóságnak és az adott, t. i az orosz társadalmi és gazdasági viszonyok történetének, s nem is alapíthatta másra, mert ezt az elmélettel szemben támasztott követelményt maga Marx, a „marxizmus” megalapítója mondta ki világosan és határozottan s tette meg az egész tan tengelyévé. Mihajlovszkij úr persze tetszése szerint cáfolhatja meg ezeket a kijelentéseket azzal, hogy ő „saját fülével” hallotta, hogy a marxisták egy elvont történelmi sémát hirdettek. De hát mi közünk nekünk, szociáldemokratáknak, ahhoz, hogy Mihajlovszkij úr azoktól, akikkel beszélt, mindenféle képtelenséget hallott? Ez csak azt bizonyítja, hogy Mihajlovszkij úr nagyon szerencsésen válogatja meg az embereket, akikkel beszél, semmi mást! Persze, könnyen lehetséges,

hogy azok a szellemes emberek, akik egy ilyen szellemes filozófussal társalogtak, magukat marxistáknak, szociáldemokratáknak stb. titulálták de hát ki ne tudná, hogy ma (mint már régen észrevehető) minden jöttment szívesen pompázik „vörös" ruhában? És ha Mihajlovszkij úr olyan éleslátású, hogy nem képes megkülönböztetni az ilyen „maskarásokat” a marxistáktól, vagy pedig, ha olyan mélyen értette meg Marxot, hogy nem vette észre egész tanának kritériumát, amit Marx a lehető legélesebben domborít ki (annak megfogalmazása, „ami szemünk láttára történik”), akkor ez megint csak azt bizonyítja, hogy Mihajlovszkij úr nem okos ember, semmi mást. Ha azonban Mihajlovszkij úr már rászánta magát arra, hogy a sajtóban vitába szálljon a „szociáldemokratákkal”, akkor a szocialistáknak csak arról a csoportjáról lehetett szó, amely már régen viseli azt a nevet és egyedül viseli, úgyhogy nem lehet összezavarni

másokkal, s amely csoportnak megvannak a maga irodalmi képviselői: Plehanov és köre. Ha Mihajlovszkij úr ezt tette volna és nyilván ezt kellett volna tennie minden félig-meddig tisztességes embernek, ha elővette volna legalább az első szociáldemokrata művet, Plehanov „Nézeteltéréseink” c. könyvét, ott már az első oldalon megtalálta volna a szerzőnek a kör minden tagja nevében tett következő határozott nyilatkozatát: „Programunkat semmiesetre sem akarjuk egy nagy név tekintélyével (t. i Marx tekintélyével) fedni” Tud ön oroszul, Mihajlovszkij úr? Érti a különbséget az elvont sémák hirdetése és aközött, amikor az orosz kérdések elbírálásánál teljesen tagadják Marx tekintélyét? Megérti-e, hogy akkor, amikor az első kijelentést, amelyet önnel társalgó emberektől volt szerencséje hallani, marxista kijelentésnek tünteti fel és nem vette figyelembe a szociáldemokrácia egyik kiváló tagjának egész csoportja

nevében tett sajtónyilatkozatát nem járt el tisztességesen? És e nyilatkozat további része még határozottabb: „Ismétlem mondja Plehanov , hogy a legkövetkezetesebb marxisták között is felmerülhetnek nézeteltérések a mai orosz valóság megítélése tekintetében”; a mi tanunk „az első kísérlet a szóbanforgó tudományos elmélet alkalmazására, igen bonyolult és összekuszált társadalmi viszonyok elemzése során”. Azt hisszük, hogy nehéz dolog lenne ennél világosabban beszélni: a marxisták Marx elméletéből feltétlenül csak azokat a rendkívül értékes módszereket veszik át, amelyek nélkül lehetetlen a társadalmi viszonyok megvilágítása, tehát ezeknek a viszonyoknak megítélése során egyáltalán nem elvont sémákban és más hasonló képtelenségben látják a kritériumot, hanem abban, hogy helyes-e ez a megítélés és megfelel-e a valóságnak. Vagy talán azt hiszi ön, hogy a szerző, amikor ilyen nyilatkozatokat

tett, valójában másként vélekedett? De ez nem igaz. A kérdés, amellyel foglalkozott, így volt feltéve: „végig kell-e járnia Oroszországnak a fejlődés kapitalista szakaszát?” Következésképpen a kérdés egyáltalán nem marxista módra volt megformulázva, hanem a különböző hazai filozófusok szubjektív módszerei alapján, akik annak kritériumát, aminek lennie kell, hol a felsőbbség politikájában, hol a „társadalom” funkcionálásában, hol az „emberi természetnek megfelelő” társadalmi eszményben és hasonló ostobaságokban látják. Mármost azt kérdezzük: hogyan kellett volna válaszolnia erre a kérdésre egy olyan embernek, aki elvont sémákat hirdet? Az ilyen ember nyilván a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról, Marx elméletének általános filozófiai jelentőségéről kezdett volna beszélni, arról, hogy minden országnak feltétlenül át kell mennie azon a fázison . stb stb És hogyan válaszolt Plehanov? Úgy,

ahogyan marxistának válaszolnia kellett: Azt a kérdést, hogy minek kell lennie, mint meddő kérdést, amely csak a szubjektivistákat érdekelheti, egyáltalában nem méltatta figyelemre, és folyvást csak a tényleges társadalmi és gazdasági viszonyokról, azoknak tényleges fejlődéséről beszélt. Ezért nem is adott egyenes választ erre a helytelenül feltett kérdésre, hanem ehelyett így válaszolt: „Oroszország a kapitalizmus útjára lépett.” Ugyanakkor Mihajlovszkij úr tudós képpel az elvont történelmi séma hirdetéséről, a szükségszerűség immanens törvényeiről és más hihetetlen szamárságokról szónokol! És ezt „a szociáldemokrátákkal folytatott vitának” nevezi!! A leghatározottabban kijelentem ha ezt vitának nevezzük, akkor nem tudom, mit nevezzek üres kerepelésnek?! Mihajlovszkij úr fentebb idézett okoskodásával kapcsolatban okvetlenül meg kell még jegyeznünk, hogy ő úgy adja elő a dolgot, mintha a

szociáldemokraták azt állítanák, hogy „Oroszország ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését”. Filozófusunk nyilván azt tartja, hogy Oroszországnak nincsen „saját” kapitalista termelése. A szerző nyilván azokhoz tartozik, akik szerint az orosz kapitalizmus a másfél millió munkásra szorítkozik a következőkben még lesz dolgunk a „népbarátoknak” ezzel a gyerekes felfogásával, akik tudja isten, hova sorozzák a szabad munkaerő minden egyéb kizsákmányolását. „Oroszország ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését, annak minden belső ellentmondásával, szóval a paraszt, akit elszakítanak a földtől, proletárrá fog válni.” Minél messzebb megyünk az erdőbe, annál több fát látunk! Szóval Oroszországban nincsenek „belső ellentmondások”?, azaz, kereken kimondva, a maroknyi tőkés ott nem zsákmányolhatja ki a nép tömegeit? nem megy tönkre a lakosság óriási többsége és nem gazdagodik meg

maroknyi ember? A parasztot még csak ezután fogják elszakítani a földtől? Hát mi más Oroszország egész reform utáni története, ha nem a parasztság tömeges, még sehol nem tapasztalt mérvű kisajátítása? Nagy bátorság kell hozzá, hogy mindenki hallatára ilyen dolgokat jelentsen ki valaki. És Mihajlovszkij úrnak megvan ez a bátorsága: „Marx kész proletariátussal és kész kapitalizmussal operált, nekünk pedig még mindezt meg kell teremtenünk.” Oroszországnak még meg kell teremtenie a proletariátust?! Oroszországban, ahol oly leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul zsákmányolják ki a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és joggal), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, párhuzamosan, például, az egyre növekvő gabonakivitellel Oroszországban nincsen proletariátus!! Azt hiszem, Mihajlovszkij úr

megérdemelné, hogy ezekért a klasszikus szavakért még életében emlékművet állítsanak neki! Különben még látni fogjuk, hogy a „népbarátoknak” ez az állandó és következetes taktikája: farizeus módra szemet hunynak Oroszország dolgozóinak tarthatatlan helyzete fölött, ezt a helyzetet úgy ábrázolják, mintha csak „megvolna rendülve”, úgyhogy a „művelt társaság” és a kormány igyekezete elég ahhoz, hogy mindent a helyes útra térítsenek. Ezek a lovagok azt hiszik, hogy ha szemet hunynak az előtt a tény előtt, hogy a dolgozó tömegek helyzete nem azért rossz, mert „megrendült”, hanem azért, mert a maroknyi kizsákmányoló arcátlanul kirabolja őket, azt hiszik, ha strucc módjára homokba dugják a fejüket, hogy ezeket a kizsákmányolókat ne lássák akkor ezek a kizsákmányolók eltűnnek. Amikor pedig a szociáldemokraták azt mondják nekik, hogy ez szégyenletes gyávaság, hogy félnek a valósággal szembenézni,

amikor a szociáldemokraták a kizsákmányolás tényéből indulnak ki és azt mondják, hogy ennek egyetlen lehetséges magyarázata az orosz társadalom burzsoá szervezete, amely a nép tömegeit proletariátusra és burzsoáziára szakítja, továbbá az orosz állam osztályjellege, amely nem más, mint e burzsoázia uralmi szerve, s hogy ennélfogva az egyetlen kiút a proletariátus osztályharca a burzsoázia ellen akkor ezek a „népbarátok” arról kezdenek üvöltözni, hogy a szociáldemokraták meg akarják fosztani a népet a földtől!! fel akarják dúlni a mi népi gazdasági szervezetünket!! Ezzel elérkeztünk ennek az egész, legalábbis tisztességtelen „polémiának” legfelháborítóbb részéhez, mégpedig ahhoz, ahol Mihajlovszkij úr a szociáldemokraták politikai tevékenységét „kritizálja” (?). Mindenki megérti, hogy legális sajtónkban nem lehet rendesen megvitatni a szocialisták és az agitátorok működését a munkások között, s

az egyetlen dolog, amit ilyen esetben egy cenzúrának alávetett tisztességes sajtó tehet az, hogy „tapintatosan hallgat”. Mihajlovszkij úr megfeledkezett erről a nagyon is elemi szabályról és nem átallotta kihasználni az olvasóközönséggel való kapcsolatnak ezt a monopóliumát arra, hogy sárral dobálja meg a szocialistákat. De azért még akad harci eszköz a legális sajtón kívül is ez ellen a tapintatlan kritikus ellen! „Ahogy én látom a dolgot játssza a naivat Mihajlovszkij úr , az orosz marxisták három csoportra oszthatók: megfigyelő marxistákra (akik a folyamatot figyelik, anélkül, hogy résztvennének benne), passzív marxistákra (akik csak a „szülési fájdalmakat enyhítik”. Ezek „nem érdeklődnek a földet túró nép iránt, s figyelmüket és reménységüket azok felé fordítják, akik már elszakadtak a termelési eszközöktől”) és aktív marxistákra (akik egyenest ragaszkodnak a falu további

tönkremeneteléhez).” Hát ez meg micsoda?! Hiszen lehetetlen, hogy a kritikus úr ne tudná, hogy az orosz marxisták olyan szocialisták, akik a valóságról való szemléletükben abból indulnak ki, hogy kapitalista társadalommal van dolguk, és hogy ebből a társadalomból egyetlen kivezető út van a proletariátus harca a burzsoázia ellen? Milyen alapon és milyen joggal keveri őket össze valamiféle értelmetlen felemássággal? Milyen joga (persze erkölcsi joga) van arra, hogy a marxista elnevezést kiterjessze olyan emberekre, akik nyilván nem fogadják el a marxizmus legelemibb és legalapvetőbb tételeit, soha és sehol sem léptek fel külön csoportként, soha és sehol nem jelentettek be semmiféle külön programot? Mihajlovszkij úr egész sor kibúvót hagy magának az ilyen hallatlan módszerek igazolására. „Talán nem is igazi marxisták ezek elméskedik egy világfi könnyedségével , de annak tartják és annak nyilvánítják magukat.” Mikor

és hol? A pétervári liberális és radikális szalonokban? Magánlevelekben? Jó De akkor szalonjaikban és levelek útján beszélgessen is velük! De ön a sajtóban és nyilvánosan olyan emberek ellen lép fel, akik (a marxizmus zászlaja alatt) soha és sehol sem léptek fel nyilvánosan. És emellett önnek még van bátorsága kijelenteni, hogy „szociáldemokratákkal” vitatkozik, bár tudva tudja, hogy ezt a nevet a forradalmár szocialisták egyetlen csoportja viseli és senkit velük összetéveszteni nem szabad! Mihajlovszkij úr csűr-csavar, ide-oda forgolódik, mint egy gimnazista, akit rajtakaptak: Én itt egészen ártatlan vagyok bizonyítgatja az olvasónak „saját fülemmel hallottam és saját szememmel láttam”. Rendben van! Mi szívesen elhisszük, hogy önnek csak felületes emberek és semmirekellők kerülnek a szeme elé, de mi közünk ehhez nekünk, szociáldemokratáknak? Ki ne tudná, hogy „a mai időkben, amikor” nemcsak a

szocialista, hanem bármilyen valamennyire önálló és becsületes társadalmi tevékenység is politikai üldöztetést von maga után, egy emberre, aki valóban tevékenykedik valamely zászló alatt a narodovolecség, a marxizmus vagy mondjuk, akár az alkotmányosság zászlaja alatt , néhány tucat frázishős jut, aki e zászlókkal leplezi liberális gyávaságát, ezenkívül pedig néhány közönséges gazember, aki a zavarosban halászik? Nem világos-e, hogy a legnagyobb fokú aljasság kell ahhoz, hogy valaki ez irányzatok valamelyikének szemére vesse, hogy zászlaját mindenféle csőcselék bemocskolja (mégpedig nem a sajtóban és nem nyilvánosan)? Mindaz, amit Mihajlovszkij úr mond egész láncolata a torzításoknak, hamisításoknak és becsempészéseknek. Fentebb már láttuk, hogy Mihajlovszkij úr teljesen meghamisította azokat az „igazságokat”, amelyekből a szociáldemokraták kiindulnak, úgy adta azokat elő, ahogyan marxista soha sehol nem

tette és nem is tehette. Ha azt fejtette volna ki, hogy a szociáldemokraták hogyan fogják fel az orosz életet a valóságban, feltétlenül látnia kellett volna, hogy csak egy módon lehet „összhangba kerülni” ezekkel a nézetekkel úgy, hogy elősegítik a proletariátus osztályöntudatának fejlesztését, úgy, hogy politikai harcra szervezik és tömörítik a jelenlegi rendszer ellen. Egyébként Mihajlovszkij úrnak még maradt egy kibúvója. A sértett ártatlanság képével, farizeuskodva égnek emeli a szemét és édeskés hangon azt mondja: „Mindennek én nagyon örülök, csak azt nem értem, hogy mi ellen tiltakoznak” (ezt szószerint így mondja a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában) „Olvassák el figyelmesebben a passzív marxistákról szóló véleményemet, és meglátják, hogy én azt mondom: erkölcsi szempontból nem lehet semmi ellenvetésünk.” Persze, ez sem más, mint a szokott nyomorúságos csűrés- csavarás. Mondja, kérem,

minek nevezné az olyan ember cselekedetét, aki kijelenti, hogy kritizálja a szociálforradalmár narodnyikságot (olyan időszakot veszek, amikor másfajta narodnyikok még nem léptek fel), s nagyjában ezeket mondaná: „A narodnyikok, ahogy én értem a dolgot, három csoportra oszthatók: következetes narodnyikokra, akik teljesen magukévá teszik a paraszt gondolatmenetét, a paraszt kívánságaival teljes összhangban általánossá akarják tenni a botbüntetést, a nők botozását s általában a deres és a korbács kormányának azt a gyalázatos politikáját támogatják, amelyet egyébként népi politikának is neveznek; majd, úgymond, a gyáva narodnyikok következnek, akiket nem érdekel a paraszt véleménye és csak azon igyekeznek, hogy egyesületek stb. útján Oroszországba egy olyan, számára idegen forradalmi mozgalmat ültessenek át, amely ellen egyébként erkölcsi szempontból nem volna ellenvetésünk, ha az út nem volna oly sikamlós, hogy a

gyáva narodnyik könnyen letérhet róla s következetes vagy bátor narodnyikká válhat; és végül vannak bátor narodnyikok, akik teljes egészében megvalósítják a tehetős parasztgazda népi eszményeit és ezért ráülnek a földre, hogy ott nagyban folytassák kulák gazdaságukat” ezt természetesen minden tisztességes ember aljas és ízetlen gúnyolódásnak nevezné. Ha pedig mindennek tetejébe az ilyesmiket mondó embert a narodnyikok nem cáfolhatnák meg ugyanabban a sajtóban; ha mindaddig a narodnyikok eszméjét csak illegálisan fejtették volna kis ezért sok olvasónak nem volna ezekről az eszmékről határozott fogalma és könnyen elhihetne bármit, amit a narodnyikokról mondanak, akkor mindenki megegyezne abban, hogy az ilyen ember . Különben talán Mihajlovszkij úr sem felejtette még el végleg azt a szót, amit ide kellene írni. ---De elég! Még sok ilyen rágalmat szór Mihajlovszkij úr, de én el sem tudok képzelni annál

fáradságosabb, annál hálátlanabb, annál durvább munkát, mint amilyen ez a kapargálás a piszokban, az itt-ott elhintett célzások összeszedése, ezeknek összehasonlítása, és a keresgélés, hogy legalább egyetlen komoly ellenvetésre akadjunk. Elég! 1894. április A megírás ideje: 1894 tavasznyár. Először 1894-ben jelent meg. Lenin Művei. 1 köt 125202 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1898 Az orosz szociáldemokraták feladatai - írta: V. I Lenin A 90-es évek második felét nagyszerű felélénkülés jellemzi az orosz forradalmi kérdések felvetése és megoldása terén. Egy új forradalmi pártnak, a narodopravecek pártjának fellépése, a szociáldemokraták növekvő befolyása és sikerei, a narodovolec irányzat belső fejlődése mindez arra vezetett, hogy mind a szocialisták intellektuelek és munkások tanulóköreiben, mind az illegális irodalomban élénken vitatták a programkérdéseket. Az

illegális irodalomból a következőkre érdemes rámutatni: a „Narodnoje Pravo” párt „Égető kérdés”-ére és „Kiáltvány”-ára (1894), „A «Narodovolec-csoport» Röplapjá”-ra, az „Orosz Szociáldemokraták Szövetsége” által külföldön kiadott „Rabotnyik”-ra; arra az egyre erősödő tevékenységre, amelyet a főként munkásoknak szánt brosúrák kiadása terén Oroszországban kifejtettek; a szociáldemokrata „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására” agitációs működésére Szentpétervárott az 1896-os nagyjelentőségű pétervári sztrájkokkal kapcsolatban stb. Jelenleg (1897 végén) a legégetőbb kérdés, szerintünk, a szociáldemokraták gyakorlati tevékenységének kérdése. Hangsúlyozzuk a szociáldemokrácia gyakorlati tevékenységét, mert ami elméleti tevékenységét illeti, úgy látszik, már átesett azon a legsúlyosabb időszakon, amelyben egyrészt ellenfelei konokul vonakodtak megérteni az új

irányzatot és minden erejükkel azon voltak, hogy azt mindjárt megjelenése idején elfojtsák, másrészt pedig a szociáldemokrácia hívei szenvedélyesen védelmezték annak alapelveit. Most a szociáldemokraták elméleti nézetei fő és alapvető vonásaikban eléggé tisztázottaknak tekinthetők. Nem mondhatjuk ugyanezt a szociáldemokrácia gyakorlati tevékenységéről, politikai programjáról, munkamódszereiről, taktikájáról. Véleményünk szerint éppen ezen a téren uralkodik a legtöbb félreértés és kölcsönös megnemértés, ami útjában áll annak, hogy egészen közel jussanak a szociáldemokráciához azok a forradalmárok, akik elméletben már teljesen elszakadtak a narodovolec irányzattól, a gyakorlatban pedig vagy eljutnak, a dolgok erejénél fogva, a munkások közti propagandához és agitációhoz, sőt ahhoz, hogy a munkások közt kifejtett tevékenységüket az osztályharc alapjára helyezik, vagy pedig arra törekednek, hogy a

demokratikus feladatokat tegyék egész programjuk és egész forradalmi tevékenységük alapjává. Ha nem tévedünk, ez utóbbi jellemzés ráillik arra a két forradalmi csoportra, amely Oroszországban ezidőszerint a szociáldemokraták mellett működik, tudniillik a narodovolecekre és a narodopravecekre.Ezért véleményünk szerint különösen időszerű megkísérelni, hogy megmagyarázzuk a szociáldemokraták gyakorlati feladatait és kifejtsük azokat az okokat, amelyek alapján a három meglevő program közül az ő programjukat tartjuk a legésszerűbbnek, a programjukkal szemben felhozott ellenvetések tekintetében pedig azt tartjuk, hogy jórészt félreértésen alapulnak. A szociáldemokraták gyakorlati tevékenységük során tudvalevőleg azt a feladatot tűzik maguk elé, hogy a proletariátus osztályharcát vezessék, és ezt a harcot mindkét megjelenési formájában szervezzék: szocialista megjelenési formájában (a tőkés osztály ellen folyó

harc, amelynek célja az osztálytársadalom felszámolása és a szocialista társadalom megszervezése) és demokratikus megjelenési formájában (az abszolutizmus elleni harc, amelynek célja a politikai szabadság kivívása Oroszországban és Oroszország politikai és társadalmi rendjének demokratizálása). Azt mondottuk: tudvalevőleg És valóban, az orosz szociáldemokraták kezdettől fogva, amióta, mint külön társadalmi és forradalmi irányzat megjelentek, mindig teljes határozottsággal mutattak rá tevékenységük e feladatára, mindig hangsúlyozták a proletariátus osztályharcának kettős megjelenési formáját és tartalmát, mindig hangoztatták szocialista és demokratikus feladataiknak azt az elválaszthatatlan kapcsolatát, amely szemléltetően jut kifejezésre elnevezésükben. Mindamellett még ma is gyakran találkozunk olyan szocialistákkal, akiknek a szociáldemokratákról a legfonákabb nézeteik vannak, s akik azzal vádolják őket, hogy a

politikai harcot semmibe sem veszik stb. Térjünk hát ki röviden arra, hogy mi jellemzi az orosz szociáldemokrácia gyakorlati tevékenységének ezt a két területét. Kezdjük a szocialista tevékenységgel. Azt hinné az ember, hogy amióta a szociáldemokrata szentpétervári „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására” megkezdte működését a pétervári munkások között, a szociáldemokrata tevékenység jellegének e tekintetben teljesen világosnak kell lennie. Az orosz szociáldemokraták szocialista tevékenysége abban áll, hogy propagálják a tudományos szocializmus tanait, helyes nézeteket terjesztenek el a munkások között a mai társadalmi és gazdasági rendről, ennek alapjairól és fejlődéséről, az orosz társadalom különböző osztályairól, ezek egymáshoz való viszonyáról, ezeknek az osztályoknak egymás ellen folyó harcáról, a munkásosztály szerepéről ebben a harcban, arról, hogy mi a munkásosztály

álláspontja a hanyatló és a fejlődő osztályok, a kapitalizmus múltja és jövője kérdésében, továbbá a nemzetközi szociáldemokrácia és az orosz munkásosztály történelmi feladatáról. A propagandával elválaszthatatlanul egybekapcsolódik a munkások között folytatott agitáció, amely Oroszország jelenlegi politikai viszonyai közt és a munkástömegek adott fejlődési fokán természetszerűen az első helyet foglalja el. A munkások között folytatott agitáció abban áll, hogy a szociáldemokraták részt vesznek a munkásosztály harcának minden ösztönös megnyilvánulásában, minden összeütközésben, amelybe a munkások a kapitalistákkal a munkanap, a munkabér, a munkaviszonyok stb. stb miatt kerülnek Feladatunk az, hogy egybekössük tevékenységünket a munkásélet gyakorlati, mindennapi kérdéseivel, segítsünk a munkásoknak eligazodni ezekben a kérdésekben, rátereljük a munkások figyelmét a legfontosabb visszaélésekre,

segítsünk nekik pontosabban és gyakorlatiasabban megfogalmazni a munkáltatókkal szemben támasztott követeléseiket, fejlesszük a munkásokban szolidaritásuk tudatát, azt a tudatot, hogy az orosz munkásságnak, mint a proletariátus világhadseregének egy részét alkotó egységes munkásosztálynak érdekei közösek és ügye közös ügy. Munkáskörök szervezése, megfelelő konspiratív kapcsolatok létesítése e körök és a szociáldemokraták központi csoportja közt, munkásirodalom kiadása és terjesztése, a munkáslevelezés megszervezése a munkásmozgalom minden központjából, agitációs röplapok és felhívások kiadása és terjesztése, bizonyos számú tapasztalt agitátor kiképzése ezek nagy vonásokban az orosz szociáldemokrácia szocialista tevékenységének megjelenési formái. A mi munkánk elsősorban és főképpen a városi, a gyári munkások megnyerésére irányul. Az orosz szociáldemokráciának nem szabad szétforgácsolnia

erejét, az ipari proletariátus soraiban folytatott tevékenységre kell összpontosítania figyelmét, mert az ipari proletariátus a legfogékonyabb a szociáldemokrata eszmék iránt, szellemileg és politikailag a legfejlettebb, számarányánál, továbbá az ország nagy politikai központjaiban való összpontosultságánál fogva a legfontosabb. Ezért a szociáldemokrácia első és életbevágó feladata az, hogy szilárd forradalmi szervezetet hozzon létre a városi, a gyári munkások között, és a legnagyobb fokú oktalanság volna, ha jelenleg ezt a feladatot szem elől tévesztené. De amikor elismerjük, hogy a gyári munkásokra kell összpontosítanunk minden erőnket, amikor elítéljük a rendelkezésre álló erők szétforgácsolását, ezzel egyáltalában nem azt akarjuk mondani, hogy az orosz szociáldemokrácia hagyja figyelmen kívül az orosz proletariátus és a munkásosztály többi rétegét. Szó sincs róla Az orosz gyári munkást életfeltételei

arra kényszerítik, hogy lépten-nyomon a legszorosabb kapcsolatba lépjen a kusztárokkal, ezzel az iparűző proletariátussal, amely a gyárakon kívül, a városokban meg a falvakban szétszórtan és sokkal rosszabb körülmények közt él. Az orosz gyári munkás közvetlenül érintkezik a falusi lakossággal is (a gyári munkás családja nem ritkán falun él), és ezért feltétlenül közeli kapcsolatba kerül mind a falusi proletariátussal, a hivatásos mezőgazdasági munkások és napszámosok sokmilliós tömegével, mind pedig azzal a tönkrement parasztsággal, amely nyomorúságos kis földecskéjébe kapaszkodva, ledolgozásokra és mindenféle alkalmi „keresetre” stb. stb, vagyis ugyancsak bérmunkára van utalva Az orosz szociáldemokraták nem tartják időszerűnek, hogy erőiket a kusztárok és a falusi munkások közt végzendő munkára irányítsák, de egyáltalán nem szándékoznak figyelmen kívül hagyni ezt a réteget és azon lesznek, hogy a

kusztárok és a falusi munkások életviszonyainak kérdéseiről is felvilágosítsák a haladottabb munkásokat, hogy ezek a munkások, amikor érintkezésbe kerülnek a proletariátus elmaradottabb rétegeivel, közéjük is elvigyék az osztályharc, a szocializmus és általában az orosz demokrácia, különösen pedig az orosz proletariátus politikai feladatainak eszméit. Nem célszerű a kusztárokhoz és a falusi munkásokhoz agitátorokat küldeni, amíg a városi, a gyári munkások körében olyan sok munkát kell végezni, de a szocialista munkás igen sok esetben akaratlanul is érintkezésbe kerül ezzel a környezettel és értenie kell hozzá, hogy az ilyen eseteket kihasználja, és ismernie kell az oroszországi szociáldemokrácia általános feladatait. Ezért nagyon tévednek azok, akik az orosz szociáldemokráciát azzal vádolják, hogy szűkkeblű, hogy a gyári munkások kedvéért mellőzni igyekszik a dolgozó népesség tömegét. Ellenkezőleg, a

proletariátus haladottabb rétegeiben folytatott agitáció a legbiztosabb és egyetlen módja az egész orosz proletariátus felébresztésének (a mozgalom kiszélesedése arányában) is. A szocializmusnak és az osztályharc eszméjének terjesztése a városi munkások között, a kisebb, messzebb ágazó csatornákat is múlhatatlanul el fogja árasztani ezekkel az eszmékkel: ehhez arra van szükség, hogy az említett eszmék mélyebbre eresszék gyökereiket a jobban előkészített talajba és teljesen áthassák az orosz munkásmozgalomnak és az orosz forradalomnak ezt az élcsapatát. Az orosz szociáldemokrácia, ugyanakkor, amikor a rendelkezésre álló erőket a gyári munkások közti tevékenységre irányítja, készséggel támogatja azokat az orosz forradalmárokat, akik a gyakorlatban a proletariátus osztályharcának talaján kifejtett szocialista tevékenység útjára lépnek, de a legkevésbé sem titkolja, hogy más forradalmár frakciókkal kötött

semminemű gyakorlati szövetség sem vezethet megalkuvásokra vagy engedményekre és nem is szabad, hogy megalkuvásokra vagy engedményekre vezessen az elmélet, a program, a zászló tekintetében. Az orosz szociáldemokraták meg vannak győződve róla, hogy a forradalmi mozgalom zászlajául szolgáló forradalmi elmélet jelenleg csakis a tudományos szocializmus és az osztályharc tana lehet, és ezért minden erejükből terjeszteni fogják ezt a tant, óvni fogják a hamis értelmezésektől és szembeszállnak minden olyan kísérlettel, amely a még fiatal oroszországi munkásmozgalmat kevésbé kiforrott tanokkal próbálná egybekapcsolni. Az elméleti megfontolások azt bizonyítják, a szociáldemokraták gyakorlati tevékenysége pedig azt mutatja, hogy Oroszország minden szocialistájának szociáldemokratává kell válnia. Áttérünk a szociáldemokraták demokratikus feladataira és demokratikus tevékenységére. Még egyszer ismételjük, hogy ez a

tevékenység elválaszthatatlan a szocialista tevékenységtől. A szociáldemokraták, amikor a munkások soraiban propagandát folytatnak, nem térhetnek ki a politikai kérdések elől, és minden olyan kísérletet, hogy ezeket megkerüljék vagy akár csak háttérbe szorítsák, nagy hibának és a nemzetközi szociáldemokrácia alaptételeitől való eltérésnek tekintenének. A tudományos szocializmus propagálása mellett az orosz szociáldemokraták feladatukul tűzik ki, hogy a demokratikus eszméket is propagálják a munkástömegek soraiban, széles körben igyekeznek megmagyarázni az önkényuralom lényegét ténykedésének minden megnyilvánulásában, osztálytartalmát, megdöntésének szükségességét, azt, hogy a politikai szabadság kivívása és Oroszország politikai és társadalmi rendjének demokratizálása nélkül lehetetlen eredményesen harcolni- a munkásügyért. A szociáldemokraták a munkások legsürgősebb gazdasági követeléseinek

talaján folytatott agitációt elválaszthatatlanul egybekapcsolják a munkásosztály legközelebbi politikai szükségleteinek, bajainak és követeléseinek talaján folytatott agitációval, az agitációval a rendőri elnyomás ellen, amely minden egyes sztrájknál, a munkások és a tőkések minden egyes összecsapásánál megnyilvánul, az agitációval a munkások, általában mint orosz állampolgárok, különösen pedig mint a legelnyomottabb és legjogfosztottabb osztályhoz tartozók jogainak csorbítása ellen, az agitációval az önkényuralom minden egyes olyan nagytekintélyű képviselője és lakája ellen, aki közelebbi érintkezésbe kerül a munkásokkal és kézzelfoghatóvá teszi számukra a munkásosztály politikai rabságát. Nincs gazdasági téren a munkáséletnek olyan kérdése, amelyet ne kellene hasznosítani a gazdasági agitáció érdekében, és ugyanígy politikai téren sincs kérdés, amely nem szolgálhatna a politikai agitáció

tárgyául. A szociáldemokraták tevékenységében az agitációnak ez a két fajtája elválaszthatatlanul összetartozik, mint az érem két oldala. Mind a gazdasági, mind a politikai agitáció egyformán szükséges a proletariátus osztálytudatának fejlesztése szempontjából, mind a gazdasági, mind a politikai agitáció egyformán szükséges, mint az orosz munkások osztályharcának vezérfonala, mert hiszen minden osztályharc politikai harc. Mind az egyik, mind a másik agitáció, azzal, hogy öntudatra ébreszti a munkásokat, szervezi, fegyelmezi, szolidáris tevékenységre és a szociáldemokrata eszményekért való harcra neveli őket, lehetővé teszi a munkásoknak, hogy erejüket a legközelebbi kérdéseken, a legközelebbi szükségleteken kipróbálják, lehetővé teszi számukra, hogy ellenségüknél részletengedményeket érjenek el, javítsanak gazdasági helyzetükön, kényszerítsék a tőkéseket arra, hogy számoljanak a szervezett munkások

erejével, kényszerítsék a kormányt arra, hogy több jogot adjon a munkásoknak, figyelembe vegye követeléseiket, mert állandóan rettegnie kell az ellenséges érzületű munkástömegektől, amelyeket szilárd szociáldemokrata szervezet vezet. Rámutattunk arra, hogy a szocialista és demokratikus propaganda és agitáció elválaszthatatlanul együvé tartozik, hogy a forradalmi munka mindkét területen teljesen párhuzamosan halad. De a munka és a harc két fajtája közt jelentős különbség is van. Ez a különbség abban rejlik, hogy a gazdasági harcban a proletariátus egészen egyedül áll a nemesi földbirtokosokkal és a burzsoáziával szemben, és legfeljebb (de korántsem mindig) a kispolgárság azon elemeinek segítségét veheti igénybe, amelyek a proletariátus felé hajlanak. A demokratikus, a politikai harcban viszont az orosz munkásosztály nem áll egymagában: egytől-egyig melléje állanak azok a politikailag ellenzéki elemek, néprétegek és

osztályok, amelyek ellenséges érzületet táplálnak az önkényuralommal szemben és valamilyen formában harcolnak ellene. A proletariátus mellett egyaránt ott állnak a burzsoázia, a művelt osztályok, a kispolgárság, az önkényuralom üldözte nemzetiségek, felekezetek és szekták stb. stb ellenzéki érzületű elemei Természetesen felmerül az a kérdés, hogy milyen álláspontra helyezkedjék a munkásosztály ezeknek az elemeknek tekintetében? Aztán meg nem kell-e egyesülnie velük közös harcra az önkényuralom ellen? Hiszen a szociáldemokraták mind elismerik, hogy a politikai forradalomnak Oroszországban meg kell előznie a szocialista forradalmat; nem kell-e ugyanakkor, amikor az önkényuralom elleni harc érdekében egyesülnek a politikailag ellenzéki elemekkel, a szocializmust egyelőre háttérbe tolni, nem okvetlenül szükséges-e ez az önkényuralom elleni harc fokozása céljából? Vizsgáljuk meg mind a két kérdést. Ami a

munkásosztálynak, mint az önkényuralom ellen küzdő harcosnak, valamennyi többi politikailag ellenzéki társadalmi osztályhoz és csoporthoz való viszonyát illeti, ezt a viszonyt egészen pontosan meghatározzák a szociáldemokráciának a híres „Kommunista Kiáltvány”-ban kifejtett alapelvei. A szociáldemokraták támogatják a haladó társadalmi osztályokat a reakciós osztályokkal szemben, a burzsoáziát a kiváltságos és rendi földbirtok képviselőivel és a bürokráciával szemben, a nagyburzsoáziát a kispolgárság reakciós vágyaival szemben. Ez a támogatás nem tételez fel és nem követel semmiféle kompromisszumot a nem szociáldemokrata programokkal és elvekkel, ez a szövetséges támogatása az adott ellenséggel szemben, s ezt a támogatást a szociáldemokraták azért nyújtják, hogy siettessék a közös ellenség bukását, de a maguk számára ezektől az ideiglenes szövetségesektől semmit sem várnak, és azoknak semmiféle

engedményt sem tesznek. A szociáldemokraták a mai társadalmi rend ellen irányuló minden forradalmi mozgalmat, minden elnyomott nemzetiséget, üldözött vallást, kisemmizett rendet stb. támogatnak a jogegyenlőségért vívott harcukban A politikai téren ellenzéki elemek összességének nyújtott támogatás a szociáldemokraták propagandájában abban fog megnyilvánulni, hogy a szociáldemokraták, amikor az önkényuralomnak a munkásügy irányában tanúsított ellenséges magatartását bizonyítják, rá fognak mutatni arra is, hogy az önkényuralom ennek vagy amannak a társadalmi csoportnak irányában is ellenséges magatartást tanúsít, rá fognak mutatni arra, hogy a munkásosztály bizonyos kérdésekben, bizonyos feladatok tekintetében szolidáris ezekkel a csoportokkal stb. Az agitációban ez a támogatás abban fog megnyilvánulni, hogy a szociáldemokraták az önkényuralmi rendőri elnyomás minden egyes megnyilvánulását ki fogják

használni, és meg fogják magyarázni a munkásoknak, hogyan sújtja ez az elnyomás általában az orosz állampolgárokat, kivált a leginkább elnyomott rendek,” nemzetiségek, vallások, szekták stb. képviselőit, és hogyan hat ki ez az elnyomás különösképpen a munkásosztályra. Végül, a gyakorlatban ez a támogatás abban nyilvánul meg, hogy az orosz szociáldemokraták az egyes részletcélok elérésére hajlandók szövetséget kötni más irányzatokhoz tartozó forradalmárokkal, és hogy hajlandók erre, azt nem egyszer tettekkel bizonyították. Ezzel eljutottunk a második kérdéshez. A szociáldemokraták, amikor rámutatnak a munkásoknak az egyik vagy a másik ellenzéki csoporttal való szolidaritására, mindig külön fogják választani a munkásokat, mindig rá fognak világítani e szolidaritás ideiglenes és feltételes jellegére, mindig hangsúlyozni fogják, hogy a proletariátus különálló osztály, s talán már holnap ellenfélként

állhat szemben mai szövetségeseivel. Erre azt mondják: „Az ilyen utalás a jelen pillanatban gyengíteni fogja a politikai szabadságért küzdő harcosokat.” Az ilyen utalás erősíteni fogja a politikai szabadságért küzdő harcosokat feleljük mi. Először is, csak azok a harcosok erősek, akik bizonyos osztályok tudatossá vált reális érdekeire támaszkodnak, és ezeknek a mai társadalomban már uralkodó szerepet játszó osztályérdekeknek minden néven nevezendő elpalástolása csak gyengíti a harcosokat. Másodszor pedig, az önkényuralom elleni harcban a munkásosztálynak külön helyet kell elfoglalnia, mert csakis a munkásosztály mindvégig következetes és feltétlen ellensége az önkényuralomnak, csakis közte és az önkényuralom között lehetetlenek a kompromisszumok, a demokrácia csakis a munkásosztályban lelhet olyan hívére, aki nem él fenntartásokkal, nem ingadozik, nem tekinget visszafelé. A lakosság más osztályai, csoportjai

és rétegei nem feltétlen ellenségei az önkényuralomnak, az ő demokratizmusuk mindig visszafelé tekinget. A burzsoázia feltétlenül tudatában van annak, hogy az önkényuralom hátráltatja az ipari és társadalmi fejlődést, de fél a politikai és társadalmi rend teljes demokratizálásától, és mindig megtörténhet, hogy szövetségre lép az önkényuralommal a proletariátus ellen. A kispolgárságnak természeténél fogva két arca van, és egyrészt a proletariátus és a demokrácia felé húz, másrészt a reakciós osztályok felé, megállítani próbálja a történelem kerekét, képes arra, hogy engedjen az önkényuralom (például III. Sándor „népi politikájának” formájában megnyilvánuló) kísérleteinek és csalogatásának, képes arra, hogy szövetkezzék az uralkodó osztályokkal a proletariátus ellen, azért, hogy saját kistulajdonosi helyzetét megerősítse. A művelt emberek rétege, általában az „értelmiség”,

szükségképpen szembefordul a gondolatot és tudást üldöző önkényuralom részéről megnyilvánuló vad rendőri elnyomással, de az anyagi érdekek ezt az értelmiséget az önkényuralomhoz, a burzsoáziához fűzik, arra késztetik, hogy ne legyen következetes, hogy kompromisszumokat kössön, hogy állami fizetés vagy a profitban és az osztalékokban való részesedés ellenében eladja ellenzéki és forradalmi hevét. Ami az elnyomott nemzetiségek és az üldözött felekezetek demokratikus elemeit illeti, mindenki tudja és látja, hogy a lakosságnak ezeken a kategóriáin belül az osztályellentétek sokkal mélyebbek és erősebbek, mint e kategóriák osztályainak az önkényuralommal szemben és a demokratikus intézmények mellett megnyilvánuló szolidaritása. Csakis a proletariátus lehet és osztályhelyzeténél fogva nem is lehet más, mint mindvégig következetes demokrata, az önkényuralom határozott ellensége, amely semmiféle engedményt és

kompromisszumot nem képes kötni. Csakis a proletariátus lehet a politikai Szabadságért és demokratikus intézményekért folyó harc élharcosa, minthogy, először, a politikai elnyomás a proletariátust sújtja a legerősebben, ennek az osztálynak a helyzetét semmi sem enyhíti, mert ez az osztály nem környékezheti meg a hatalom felső szerveit, sőt még a hivatalnokokat sem, és a közvéleményre sincs befolyása. Másodszor, csak a proletariátus képes arra, hogy következetesen végrehajtsa a politikai és társadalmi rend demokratizálását, mert az ilyen demokratizálás ezt a rendet a munkások kezébe adná. Ez az oka annak, hogy a munkásosztály demokratikus tevékenységének egybeolvadása a többi osztály és csoport demokratizmusával gyengítené a demokratikus mozgalom erejét, gyengítené a politikai harcot, kevésbé határozottá, kevésbé következetessé tenné, képessé tehetné a megalkuvásokra. Ezzel szemben a munkásosztálynak, mint a

demokratikus intézményekért folyó küzdelem élharcosának elkülönítése erősíteni fogja a demokratikus mozgalmat, erősíteni fogja a politikai szabadságért folyó harcot, mert a munkásosztály előre fogja taszítani valamennyi többi demokratikus és politikailag ellenzéki elemet, a liberálisokat a politikai radikálisok felé fogja taszítani, a radikálisokat a mai társadalom egész politikai és szociális rendjével való visszavonhatatlan szakításra fogja ösztökélni. Fentebb azt mondottuk, hogy Oroszország minden szocialistájának szociáldemokratává kell válnia. Most hozzátesszük: Oroszország minden igazi és következetes demokratájának szociáldemokratává kell válnia. Ezt a gondolatunkat egy példával fogjuk megvilágítani. Vegyük a csinovnyikokat, a hivatalnoki kart, mint olyan személyek külön rétegének intézményét, akik a közigazgatásra specializálták magukat és a néppel szemben kiváltságos helyzetben vannak. Kezdve az

önkényuralmi, félázsiai Oroszországon, egészen a művelt, szabad és civilizált Angliáig, mindenütt találkozunk ezzel az intézménnyel, mely a polgári társadalom elengedhetetlen szerve. Oroszország elmaradottságával és önkényuralmával együtt jár a nép teljes jogfosztottsága a hivatalnoki karral szemben, a kiváltságos hivatalnoki kar ellenőrzésének teljes hiánya. Angliában a nép szigorú ellenőrzést gyakorol a közigazgatás fölött, de ott is az a helyzet, hogy ez az ellenőrzés korántsem teljes, a hivatalnoki kar ott is számos kiváltságot megőrzött, gyakran ura, nem pedig szolgája a népnek. Angliában is azt látjuk, hogy erős társadalmi csoportok támogatják a hivatalnoki kar kiváltságos helyzetét, akadályozzák ennek az intézménynek teljes demokratizálását. Mi ennek az oka? Az, hogy ennek az intézménynek teljes demokratizálása csakis a proletariátusnak az érdeke: a burzsoázia leghaladottabb rétegei védik a

közigazgatási hivatalnokok egyes előjogait, ellenzik azt, hogy a hivatalnokokat egytől-egyig válasszák, ellenzik a cenzus teljes megszüntetését, ellenzik azt, hogy a hivatalnokok közvetlenül a népnek tartozzanak felelősséggel stb., mert ezek a rétegek érzik, hogy az ilyen végleges demokratizálást a proletariátus a burzsoázia ellen fogja felhasználni. Ugyanígy van ez Oroszországban is A mindenható, felelősségre nem vonható, megvesztegethető, durva, tudatlan és naplopó orosz hivatalnokokkal az orosz nép igen nagyszámú és legkülönbözőbb társadalmi rétegei fordulnak szembe. De ezek közt a rétegek közt a proletariátuson kívül egyetlenegy sem járulna hozzá a hivatalnoki kar teljes demokratizálásához, mert valamennyi többi réteget (a burzsoáziát, a kispolgárságot, az „értelmiséget” általában) bizonyos szálak fűzik a hivatalnoki karhoz, mert mindezek a rétegek atyafiságban vannak az orosz hivatalnoki karral. Ki ne tudná,

mily könnyen megy végbe Szent Oroszhonban egy radikális intellektuel, egy szocialista intellektuel átvedlése a cári kormány hivatalnokává olyan hivatalnokká, aki azzal vigasztalja magát, hogy a mindennapi irodai tevékenység keretében „hasznos munkát fejt ki” , aki e „hasznos munkával” igazolja politikai közömbösségét és a korbács meg az ostor kormányának tett lakáj szolgálatait? Csakis a proletariátus feltétlen ellensége az önkényuralomnak és az orosz hivatalnoki karnak, csak a proletariátust nem fűzik semmiféle szálak a nemesi és burzsoá társadalomnak ezekhez a szerveihez, csak a proletariátus lehet ezeknek engesztelhetetlen ellensége és csak a proletariátus képes ellenük erélyes harcot folytatni. Amikor azt bizonyítjuk, hogy a proletariátus, amelyet osztályharcában a szociáldemokrácia vezet, az orosz demokrácia élharcosa, azzal a fölöttébb elterjedt és fölöttébb furcsa véleménnyel találkozunk, hogy az orosz

szociáldemokrácia háttérbe szorítja a politikai feladatokat és a politikai harcot. Mint látjuk, ez a nézet homlokegyenest ellenkezik az igazsággal. Mivel magyarázható az, hogy ily elképesztő módon nem értik meg a szociáldemokrácia elveit, amelyeket sokszor kifejtettek, és már az első szociáldemokrata kiadványokban a „Munka Felszabadítása” csoport külföldön megjelent brosúráiban és könyveiben ismertettek. Úgy véljük, hogy ennek a csodálatos ténynek magyarázata a következő három körülményben rejlik: Először is abban, hogy a régi forradalmi elméletek képviselői általában nem értik meg a szociáldemokrácia elveit, mert megszokták, hogy a munkaprogramokat és munkaterveket elvont eszmékre építsék, anélkül hogy az országban működő valóságos osztályokat, amelyek a történelem során bizonyos viszonyba kerültek egymással, számba vennék. Éppen az orosz demokráciát támogató érdekek realisztikus mérlegelésének

hiányával és csakis ezzel magyarázható az a vélemény, hogy az orosz szociáldemokrácia figyelmen kívül hagyja az orosz forradalmárok demokratikus feladatait. Másodszor abban, hogy nem értik meg, hogy a gazdasági és a politikai kérdések, a szocialista és a demokratikus tevékenység egybekapcsolása a proletariátus egységes osztályharcában nem gyengíti, hanem erősíti a demokratikus mozgalmat és a politikai harcot, olyanformán, hogy közelebb hozza azt a néptömegek valóságos érdekeihez, a politikai kérdéseket az „értelmiség szűk dolgozószobáiból” kiviszi az utcára, a munkásság és általában a dolgozó osztályok soraiba, a politikai elnyomás elvont eszméit azokban a konkrét megjelenési formáiban veti fel, amelyektől legtöbbet a proletariátus szenved, s amelyeknek talaján a szociáldemokrácia a maga agitációját folytatja. Az orosz radikális nem ritkán úgy látja a dolgot, hogy a szociáldemokrata, aki ahelyett, hogy a

haladó munkásokat egyenesen és közvetlenül politikai harcra hívná fel, a munkásmozgalom fejlesztésének, a proletár osztályharc szervezésének feladatára mutat rá hogy a szociáldemokrata ily módon háttérbe szorítja demokratikus törekvéseit, háttérbe szorítja a politikai harcot. De ha itt van is hátrálás, legfeljebb olyan, amelyről a francia közmondás azt mondja: „il faut reculer pour mieux sauter!” (hátrálni kell, hogy nagyobbat ugorhassunk). Harmadszor, a félreértést az idézte elő, hogy maga a „politikai harc” fogalma mást jelent, egyrészt a narodovolec és a narodopravec, másrészt a szociáldemokrata számára. A szociáldemokraták a politikai harcot másként értelmezik, sokkal tágabb értelemben fogják fel, mint a régi forradalmi elméletek képviselői. Ezt a megállapítást, amely paradoxonnak tűnhet fel, éles megvilágításba helyezi „A «Narodovolec-csoport» Röplapjának” 1895 december 9-i, 4. száma Amikor ezt a

kiáltványt, amely a mai narodovolecek körében folyó mélyreható és termékeny szellemi munkáról tanúskodik, szívünk mélyéből üdvözöljük, feltétlenül szóvá kell tennünk P. L Lavrov „A programkérdésekről” (1922 old) c cikkét, amely szemléltetően mutatja, hogy a régi értelemben vett narodovolecek másképpen vélekednek a politikai harcról. „ Itt írja P L Lavrov, amikor arról beszél, hogy hogyan viszonylik a narodovolecek programja a szociáldemokrata programhoz egy és csakis egy a lényeges: lehet-e az önkényuralom viszonyai között erős munkáspártot szervezni az önkényuralom ellen irányuló forradalmi párt megszervezése nélkül?” (21. old 2 hasáb); valamivel fentebb (1 hasáb) ugyanezt olvassuk: „. az önkényuralom viszonyai között orosz munkáspártot szervezni anélkül, hogy ugyanakkor forradalmi pártot szerveznének az önkényuralom ellen.” Mi ezt a P L Lavrov számára oly sarkalatosan lényeges

megkülönböztetést teljesen érthetetlennek találjuk. Hogyan? „Munkáspárt az önkényuralom ellen irányuló forradalmi párt nélkül”?? Talán bizony maga a munkáspárt nem forradalmi párt? Talán a munkáspárt nem irányul az önkényuralom ellen? Ezt a furcsaságot P. L Lavrov cikkének következő helye magyarázza meg: „Az orosz munkáspártot az önkényuralom viszonyai között és ennek minden gyönyörűsége közepette kell megszervezni. Ha ezt a szociáldemokraták meg tudnák csinálni anélkül, hogy egyidejűleg politikai összeesküvést szerveznének az önkényuralom ellen, az ilyen összeesküvés minden feltételével együtt, akkor politikai programjuk természetesen megfelelő program volna az orosz szocialisták számára, minthogy a munkások felszabadítása maguknak a munkásoknak az erejével valósulna meg. De ez nagyon kétséges, ha ugyan nem lehetetlen” (21. old 1 hasáb) Szóval, kibújt a szeg a zsákból! A narodovolec a politikai

harc fogalmát azonosítja a politikai összeesküvés fogalmával! El kell ismerni, hogy P. L Lavrovnak ezekben a szavakban sikerült valóban teljesen kidomborítania a narodovolecek és a szociáldemokraták politikai harcának taktikája között mutatkozó legfőbb különbséget. A blanquizmus, az összeesküvősdi hagyományai a narodovoleceknél szörnyen erősek, annyira erősek, hogy a politikai harcot el sem tudják képzelni másként, mint politikai összeesküvés formájában. A szociáldemokraták azonban nem esnek ilyen szűklátókörű felfogás hibájába; nem hisznek az összeesküvésekben; úgy vélik, hogy az összeesküvések ideje régen elmúlt, s hogy a politikai harc összeesküvésre való korlátozása egyrészt azt jelenti, hogy módfelett összeszűkítik a politikai harcot, másrészt pedig azt, hogy a legalkalmatlanabb harci módszereket választják. Mindenki megérti, hogy P L Lavrov megjegyzése, amely szerint „a Nyugaton folyó munka az orosz

szociáldemokratáknak feltétlen mintaképül szolgál” (21. old 1 hasáb), nem egyéb, mint polemikus kirohanás, s hogy a valóságban az orosz szociáldemokraták sohasem feledkeztek meg a mi politikai viszonyainkról, sohasem álmodoztak arról, hogy Oroszországban nyílt munkáspártot lehet szervezni, sohasem különítették el a szocializmusért folyó harc feladatait a politikai szabadságért folyó harc feladatától. Azt viszont mindig hitték és most is hiszik, hogy ennek a harcnak a vezetése nem összeesküvők dolga, hanem egy, a munkásmozgalomra támaszkodó forradalmi párt feladata. Véleményük szerint az önkényuralom elleni harcnak nem szabad azt jelentenie, hogy összeesküvéseket szőnek, hanem csak azt jelentheti, hogy neveljük, hogy fegyelmezzük és szervezzük a proletariátust, olyan agitációt folytatunk a munkások közt, amely megbélyegzi az önkényuralom minden megnyilatkozását, kipellengérezi a rendőrkormány minden lovagját és

engedményekre kényszeríti ezt a kormányt. Vajon nem éppen ilyen tevékenységet fejt ki a szentpétervári „Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására”? Vajon ez a szervezet nem egy olyan forradalmi pártnak a csírája-e, amely a munkásmozgalomra támaszkodik, vezeti a proletariátus osztályharcát, a tőke és az önkényuralmi kormány ellen folyó harcot, nem sző semmilyen összeesküvést, és éppen abból meríti erejét, hogy egyesíti a szocialista és a demokratikus harcot a pétervári proletariátus megbonthatatlan, egységes osztályharcában? Vajon a „Szövetség”, bár csak rövid ideje áll fenn, nem bizonyította-e be máris tevékenységével, hogy a szociáldemokrácia vezetése alatt álló proletariátus hatalmas politikai erő, amellyel a kormány már kénytelen számolni, s amelynek siet engedményeket tenni? Az 1897. június 2-i törvény mind sürgős életbeléptetésével, mind pedig tartalmával szemléltetően tanúsítja, hogy

a proletariátusnak tett kierőszakolt engedményről, az orosz nép ellenségétől elhódított állásról van szó. Ez az engedmény egészen parányi, az állás nagyon jelentéktelen, de hiszen a munkásosztálynak az a szervezete, amelynek sikerült kikényszerítenie ezt az engedményt, ugyancsak nem tűnik ki sem méreteivel, sem szilárdságával, sem nagy múltjával, sem tapasztalatainak vagy a rendelkezésére álló eszközöknek bőségével: a „Harci Szövetség”, mint tudjuk, csak 1895-1896-ban alakult és a munkásokhoz intézett felhívásai csak hektografált és kőnyomatos röplapok formájában jelentek meg. Tagadhatjuk-e, hogy egy olyan szervezet, amely az oroszországi munkásmozgalomnak legalább legnagyobb központjait (a szentpétervári, a moszkvavlagyimiri és a déli kerületet, továbbá a legfontosabb városokat, mint Odessza, Kiev, Szarátov stb.) egyesítené, amelynek forradalmi lapok állanának rendelkezésére, s ugyanolyan tekintélye volna

az orosz munkások körében, mint a „Harci Szövetség”-nek a szentpétervári munkások között, hogy egy ilyen szervezet a mai Oroszországban óriási politikai tényező lenne, amellyel a kormánynak egész bel- és külpolitikájában okvetlenül számolnia kellene? Egy ilyen szervezet, amely vezetné a proletariátus osztályharcát, fejlesztené a szervező munkát és a fegyelmet a munkások között, segítené a munkásokat a mindennapi gazdasági szükségleteikért folytatott harcukban, és abban, hogy a tőkétől egyik állást a másik után elhódítsák, politikailag nevelné a munkásokat, és rendszeresen, szívósan támadná az önkényuralmat, eltenne láb alól minden egyes cári porkolábot, aki a rendőrkormány súlyos mancsát a proletariátussal érezteti az ilyen szervezet egyidejűleg a munkáspártnak a mi körülményeinkhez alkalmazott szervezete és az önkényuralom ellen irányuló hatalmas forradalmi párt is lenne. Ezzel szemben előre azon

töprengeni, hogy milyen eszközhöz folyamodik maja ez a szervezet, hogy döntő csapást mérjen az önkényuralomra, hogy például a felkelést, a politikai tömegsztrájkot vagy a támadás más módszerét fogja-e előnyben részesíteni ezen előre töprengeni és ezt a kérdést jelenleg eldönteni, meddő doktrinerség volna. Ez ugyanolyan volna, mintha a tábornokok haditanácsot tartanának, még mielőtt a csapatokat összevonták, mozgósították és az ellenség ellen felvonultatták volna. Amikor azonban a proletárhadsereg elszántan és erős szociáldemokrata szervezet vezetésével harcolni fog gazdasági és politikai felszabadulásáért akkor ez a hadsereg maga mutatja majd meg a tábornokoknak az akció módszereit és eszközeit. Akkor, és csakis akkor lehet majd eldönteni azt a kérdést, hogyan mérjék a halálos csapást az önkényuralomra, mert hiszen ennek a kérdésnek eldöntése éppen a munkásmozgalom állapotától, méreteitől, a mozgalomban

kidolgozott harci módszerektől, a mozgalmat vezető forradalmi szervezet tulajdonságaitól, más társadalmi elemeknek a proletariátus és az önkényuralom tekintetében tanúsított magatartásától, a külső és belső politikai viszonyoktól, egyszóval ezernyi feltételtől függ, amelyeket előre kitalálni lehetetlen is, céltalan is. Ezért a legnagyobb mértékben helytelen P. L Lavrov következő vélekedése is: „Ha nekik (a szociáldemokratáknak) egy vagy más formában nemcsak a munkások erejét kell egyesíteniük a tőke elleni harcra, hanem a forradalmi egyéneket és csoportokat is tömöríteniök kell az önkényuralom elleni harcra, akkor az orosz szociáldemokraták ténylegesen (a szerző aláhúzása) ellenfeleik, a narodovolecek programját fogják elfogadni, akárhogy nevezik is majd magukat. Az obscsinával, az oroszországi kapitalizmus sorsával és az ökonómiai materializmussal kapcsolatos nézeteltérések csak részletek, amelyeknek a

tulajdonképpeni ügy szempontjából igen kis jelentőségük van, csak előmozdíthatják vagy hátráltathatják a döntést az alapvető pontok előkészítésének egyes feladatai, egyes módszerei tekintetében, de többet nem tehetnek” (21. old 1 hasáb) Még vitába szállni is vonakodik az ember azzal az utóbbi állítással, hogy az orosz életnek és az orosz társadalom fejlődésének alapvető kérdéseit, a történelem felfogásának alapvető kérdéseit illető nézeteltérések csupán a „részletekre” vonatkozhatnak! Már régen megmondták, hogy forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem, és jelenleg aligha szükséges bizonyítani ezt az igazságot. Az osztályharc elméletét, az orosz történelem materialista felfogását és Oroszország mai gazdasági és politikai helyzetének materialista megítélését, annak elismerését, hogy a forradalmi harcot egy meghatározott osztály meghatározott érdekeire kell visszavezetni, és

elemezni kell, milyen a viszonya ennek az osztálynak más osztályokhoz, mindezeket a roppant fontos forradalmi kérdéseket „részleteknek” nevezni a forradalmi elmélet veteránja részéről oly óriási mértékben helytelen és meglepő, hogy hajlandók vagyunk ezt a helyet egyszerűen lapszusnak tekinteni. Ami pedig az idézett szóáradat első felét illeti, ennek helytelensége még meglepőbb. Nyomtatásban kijelenteni, hogy az orosz szociáldemokraták a munkások erejét csak a tőke elleni harcra (vagyis csakis gazdasági harcra!) egyesítik s ugyanakkor a forradalmi egyéneket és csoportokat nem tömörítik az önkényuralom elleni harcra annyit jelent, hogy az illető vagy nem ismeri, vagy nem akarja ismerni az orosz szociáldemokraták tevékenységének közismert tényeit. Vagy talán P L Lavrov nem tartja a gyakorlati munkát végző oroszországi szociáldemokratákat „forradalmi egyéneknek” és „forradalmi csoportoknak”?! Vagy (ez talán

valószínűbb) az önkényuralom elleni „harcon” Lavrov csupán az önkényuralom elleni összeesküvéseket érti? (V. ö 21 old 2 hasáb: „. a forradalmi összeesküvés szervezéséről van szó”; a mi aláhúzásunk) Talán P L Lavrov véleménye szerint az, aki nem sző politikai összeesküvéseket, politikai harcot sem folytat? Még egyszer ismételjük: ez a nézet teljesen megfelel a régi narodovolec irányzat régi hagyományainak, de egyáltalában nem felel meg sem a politikai harcról való mai felfogásnak, sem a jelenlegi valóságnak. Még a narodopravecekről kell néhány szót mondanunk. P L Lavrovnak, véleményünk szerint, teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a szociáldemokraták „a narodopraveceket igen őszinte embereknek tartják és hajlandók őket támogatni, de nem olvadnak velük egybe” (19. old 2 hasáb); csak azt kellene hozzátenni: igen őszinte demokratáknak és annyiban, amennyiben a narodopravecek következetes

demokratákként lépnek fel. Sajnos, ez a feltétel inkább kívánatos jövő, semmint valóságos jelen. A narodopravecek azt a kívánságukat fejezték ki, hogy a demokratikus feladatokat megszabadítsák a narodnyikságtól és általában az „orosz szocializmus” elavult formáival való kapcsolattól, de ők maguk korántsem szabadultak meg a régi előítéletektől és korántsem következetesek, mikor pártjukat, amely kizárólag politikai reformokra törekszik „szociál(??!)forradalmár” pártnak nevezték el (lásd 1894 február 19-i ,,Kiáltvány”-ukat) és „Kiáltvány”-ukban kijelentették, hogy a „népjog fogalmába beletartozik a népi termelés megszervezése” (kénytelenek vagyunk emlékezetből idézni), s ilyenformán suba alatt becsempészték a narodnyik előítéleteket. Ezért P L Lavrov aligha járt messze az igazságtól, amikor „álarcos politikusoknak” nevezte őket (20. old 2 hasáb) De talán helyesebb, ha a narodopravec

irányzatot átmeneti tannak tekintjük, amelynek okvetlen érdemül kell betudni, hogy elszégyellte magát a narodnyik tanok sajátszerűsége miatt és nyílt vitába bocsátkozott a narodnyikság legocsmányabb reakciósaival, akik a rendőri osztályönkényuralommal szemtől szemben nem átallnak arról beszélni, hogy gazdasági, nem pedig politikai átalakulások kívánatosak (lásd „Égető kérdés”, a „Narodnoje Pravo” pártjának kiadása). Ha a narodopravecek pártjában valóban nincs senki más, csak azok a volt szocialisták, akik taktikai célokból elrejtik szocialista zászlajukat és a nemszocialista politikusoknak csupán álarcát öltik magukra (ahogy azt például Lavroy feltételezi, 20. old 2 hasáb) akkor ennek a pártnak természetesen egyáltalán nincs jövője De ha ebben a pártban nemcsak álarcos, hanem igazi nemszocialista politikusok, nemszocialista demokraták is vannak akkor ez a párt nem csekély hasznot hajthat olyanformán, hogy

igyekszik közelebb kerülni burzsoáziánk politikailag ellenzéki elemeihez, igyekszik politikai öntudatra ébreszteni kispolgárságunk, kiskereskedőink, kiskézműveseink stb. osztályát ezt az osztályt, amely Nyugat-Európa demokratikus mozgalmában mindenütt szerepet játszott, amely nálunk Oroszországban különösen gyors eredményeket ért el kulturális és más téren a reform utáni korban, s amely feltétlenül érzi a nagy gyárosokat, a monopolista pénz- és iparmágnásokat cinikusan támogató rendőrkormány igáját. Ehhez csak az kell, hogy a narodopravecek éppen a lakosság különböző rétegeihez való közeledést tekintsék feladatuknak, és ne korlátozzák tevékenységüket mindig csak az „értelmiségre”, amelyről még az „Égető kérdés” is elismeri, hogy a tömegek reális érdekeitől való elszakadottsága következtében erőtlen. Ehhez az kell, hogy a narodopravecek ne akarják mindenáron egybeolvasztani a különböző

társadalmi elemeket és ne akarjanak kitérni a szocialista feladatok elől a politikai feladatok kedvéért, hogy levetkőzzék azt az álszemérmet, amely megakadályozza a közeledést a nép polgári rétegeihez, vagyis hogy ne csak beszéljenek a nemszocialista politikusok programjáról, hanem tetteikben is ennek a programnak megfelelően járjanak el, ébresszék fel és fejlesszék az osztálytudatot azokban a társadalmi csoportokban és osztályokban, amelyeknek egyáltalán nincs szükségük a szocializmusra, de amelyek egyre erősebben érzik az önkényuralom igáját és a politikai szabadság szükségességét. ------Az orosz szociáldemokrácia még nagyon fiatal. Éppen hogy kibontakozik abból a csíraállapotból, amikor az elméleti kérdések voltak előtérben. Még csak most kezdi kifejteni gyakorlati tevékenységét A más frakciókhoz tartozó forradalmároknak a szociáldemokrata elméletek és programok bírálata helyett szükségképpen az orosz

szociáldemokraták gyakorlati tevékenységét kell bírálniok. És el kell ismerni, hogy az utóbbi bírálat igen élesen különbözik az elmélet bírálatától, annyira különbözik, hogy képesek voltak kifundálni azt a nevetséges mendemondát, hogy a szentpétervári „Harci Szövetség” nem szociáldemokrata szervezet. Az ilyen mendemondának már a puszta lehetősége is mutatja, hogy azok a közkeletű vádak, amelyek szerint a szociáldemokraták nem veszik figyelembe a politikai harcot alaptalanok. Az ilyen mendemonda lehetősége már önmagában véve is arról tanúskodik, hogy sok olyan forradalmárt, akit a szociáldemokraták elmélete nem tudott meggyőzni, kezd meggyőzni a szociáldemokraták gyakorlati tevékenysége. Az orosz szociáldemokrácia előtt még óriási, alighogy megkezdett munka áll. Az orosz munkásosztály ébredése, ösztönös törekvése a tudásra, az egyesülésre, a szocializmusra, a kizsákmányolói és elnyomói elleni harcra

napról napra világosabban és nagyobb arányokban jut kifejezésre. Az orosz kapitalizmusnak az utóbbi időben elért óriási sikerei kezeskednek arról, hogy a munkásmozgalom mind szélességben, mind mélységben szakadatlanul fejlődni fog. Jelenleg a kapitalista ciklusnak nyilvánvalóan azt az időszakát éljük át, amikor az ipar „virágzik”, a kereskedelem élénk, a gyárak teljes gőzzel dolgoznak, amikor, mint eső után a gomba, mintegy a földből nő ki számtalan új gyár, új vállalat, részvénytársaság, egyre újabb vasutakat építenek stb. stb Nem kell jósnak lennünk ahhoz, hogy megjövendöljük azt a (többé-kevésbé hirtelen) csődöt, amelynek az ipar e „virágzását” követnie kell. Ez a csőd a kisvállalkozók egész tömegét teszi majd tönkre, tömegesen taszítja majd a munkásokat a munkanélküliek soraiba, s ily módon éles formában veti majd fel a munkástömegek előtt a szocializmus és a demokrácia kérdéseit, amelyek

már régen foglalkoztatnak minden öntudatos, minden gondolkodó munkást. Az orosz szociáldemokratáknak gondoskodniok kell, arról, hogy mire ez a csőd bekövetkezik, az orosz proletariátus tudatosabb és egységesebb legyen, megértse az orosz munkásosztály feladatait, képes legyen az ellenállásra a tőkések osztályával szemben, akik ma óriási nyereségeket vágnak zsebre és a veszteségeket mindig a munkások vállára igyekeznek áthárítani, képes legyen arra, hogy az orosz demokrácia élén döntő harcot indítson az orosz munkások és az egész orosz nép kezét-lábát lebéklyózó rendőri önkényuralom ellen. Munkára hát, elvtársak! Ne vesztegessük a drága időt! Az orosz szociáldemokratáknak még igen sokat kell dolgozniok, hogy kielégítsék az ébredő proletariátus igényeit, megszervezzék a munkásmozgalmat, megerősítsék a forradalmi csoportokat és azok egymással való kapcsolatát, propaganda- és agitációs irodalommal lássák

el a munkásokat, és az Oroszországszerte szétszórt munkásköröket és szociáldemokrata csoportokat egységes szociáldemokrata munkáspártban egyesítsék! Először Genfben, 1898-ban jelent meg, külön brosúra formájában. Lenin Művei. 2 köt 333358 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1905. szeptember 14 A szociáldemokrácia viszonya a parasztmozgalomhoz - írta: V. I Lenin A szociáldemokrata sajtó már sokszor, igen sokszor megmagyarázta, milyen óriási jelentősége van a parasztmozgalomnak abban a demokratikus forradalomban, amely most Oroszországban végbemegy. Az OSzDMP III. kongresszusa, mint ismeretes, külön határozatot hozott ebben a kérdésben, hogy éppen a mostani parasztmozgalmat illetően pontosabban megszabja és egyesítse az öntudatos proletariátus egész pártjának tevékenységét. Noha ezt a határozatot már előre elkészítették (az első határozati javaslatot a „Vperjod” ezévi március 10-i

(23-i) 11. számában közölte), s noha e határozati javaslatot gondosan átdolgozta a pártkongresszus, amely az egész oroszországi szociáldemokráciában már kialakult nézeteket igyekezett megfogalmazni, mindezek ellenére a határozatot számos Oroszországban dolgozó elvtárs értetlenül fogadta. A szarátovi bizottság egyhangúlag elfogadhatatlannak nyilvánította ezt a határozatot (lásd „Proletarij” 10. sz) Sajnos még mindig nem tett eleget annak a nyomban kifejezésre juttatott kérésünknek, hogy magyarázza meg ezt a döntést. Csak annyit tudunk, hogy a szarátovi bizottság szerint az újiszkrás konferencia agrár-határozata ugyancsak elfogadhatatlan, tehát a bizottságot az nem elégítette ki, ami a két határozatban közös, nem pedig az, amiben eltérnek egymástól. E kérdést illetően új anyaggal szolgál egy moszkvai elvtárs levele, amelyet (hektografált röplap formájában) eljuttattak hozzánk. Ezt a levelet teljes egészében

közöljük: Nyílt levél a Központi Bizottsághoz és a falun dolgozó elvtársakhoz Elvtársak! A Moszkvai Bizottság körzeti szervezete közvetlenül megkezdte a munkát a parasztság között. Minthogy az ilyesfajta munka megszervezésében kevés a tapasztalatunk s a mi középoroszországi falvainknak sajátosak a viszonyai, minthogy a III. kongresszus határozatainak irányelvei ebben a kérdésben nem eléggé világosak, a parasztság körében folytatandó munka kérdéséről pedig sem a folyóiratokban, sem a napi sajtóban nem találunk jóformán semmi anyagot, kénytelenek vagyunk azzal a kéréssel fordulni a Központi Bizottsághoz, küldjön nekünk elvi és gyakorlati jellegű részletes utasításokat, titeket pedig, hasonló munkát végző elvtársak, arra kérünk, ismertessétek velünk gyakorlati tapasztalataitokat. Szükségesnek tartjuk, hogy közöljük veletek azokat a kételyeket, amelyeket a III. kongresszusnak „a parasztmozgalomhoz való

viszonyról” hozott határozata keltett bennünk, s közöljük azt a szervezési tervet, amelyet mi már alkalmazni kezdünk itt, a mi falvainkban. „a §) Propagáljuk a nép legszélesebb rétegei között, hogy a szociáldemokrácia feladatának tekinti a parasztság valamennyi olyan forradalmi intézkedésének legerélyesebb támogatását, amely megjavíthatja a parasztság helyzetét, beleértve ezekbe az intézkedésekbe a földesúri, kincstári, egyházi, kolostori földeknek és az uralkodóház birtokainak elkobzását is” (az OSzDMP III. kongresszusának határozatából) Ebben a paragrafusban mindenekelőtt az nem világos, hogy a pártszervezetek hogyan fogják a propagandát végezni és hogyan kell azt végezniök. A propagandához mindenekelőtt szervezet kell, amelynek egészen közel kell állnia azokhoz, akik közt propagandát akarnak folytatni. Hogy falusi proletárokból álló bizottságok leszneke ezek a szervezetek, vagy lehetségesek-e más szervezeti

utak is a szóbeli és az írásos propaganda céljaira ez nyilt kérdés. Ugyanezt mondhatjuk az erélyes támogatás ígéretéről is. Támogatni, mégpedig erélyesen támogatni szintén csak akkor lehet, ha van helyi szervezet. Az „erélyes támogatás” kérdését különben is rendkívül zavarosnak tartjuk. Támogathatja-e a szociáldemokrácia azoknak a földesúri földeknek a kisajátítását, amelyeken igen belterjes gazdálkodás folyik gépek alkalmazásával, nemesített növényfajták termelésével stb.? Ha az ilyen földek kispolgári tulajdonba kerülnének, bármennyire fontos lenne is az, hogy javítsunk a helyzetükön, hátrafelé mennénk az adott gazdaság kapitalista fejlődése szempontjából. És nekünk mint szociáldemokratáknak, nézetünk szerint, ebben a „támogatásról” szóló pontban a következő fenntartással kellett volna élnünk: „feltéve, hogy ezeknek a földeknek kisajátítása és paraszti (kispolgári) tulajdonba vétele

az adott földterületen az illető gazdaság fejlődésének magasabb formája lesz.” Továbbá: „d §) Törekedjünk a falusi proletariátus önálló szervezésére, valamint arra, hogy a falusi proletariátus a szociáldemokrata párt zászlaja alatt a városi proletariátussal összefogjon, és hogy képviselői bekerüljenek a parasztbizottságokba.” Kételyek merülnek fel e paragrafus utolsó részét illetően. Arról van szó, hogy olyan polgári-demokratikus szervezetek, mint a „Parasztszövetség” és olyan reakciós-utópista szervezetek, mint a szociálforradalmárok szervezetei, saját zászlajuk alá gyűjtik a parasztság polgári és proletár elemeit egyaránt. Ha mi a falusi proletariátus szervezeteiből képviselőinket bevisszük az ilyen „paraszt”-bizottságokba, ellentmondásba kerülünk önmagunkkal, a blokkra stb. vonatkozó nézeteinkkel Szerintünk itt is módosításokra, mégpedig igen alapos módosításokra van szükség. Ezt a néhány

általános megjegyzést fűzzük a III. kongresszus határozataihoz Jó lenne, ha minél hamarabb és minél behatóbban megvizsgálnák őket. Ami pedig körzeti szervezetünk „falusi” szervezeti tervét illeti, nekünk olyan körülmények közt kell dolgoznunk, amilyenekről egyáltalán nem tesznek említést a III. kongresszus határozatai Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy az a vidék, amelyre tevékenységünk kiterjed Moszkva kormányzóság és a szomszédos kormányzóságoknak határos kerületei , főleg nagyipari terület, aránylag kevéssé fejlett kézművesiparral, s a lakosságnak csak igen jelentéktelen része foglalkozik kizárólag mezőgazdasággal. Hatalmas, 1015 000 munkást foglalkoztató üzemek mellett 5001 000 munkást foglalkoztató kisebb gyárak vannak elszórva távoli, félreeső községekben és falvakban. Azt hinné az ember, hogy ilyen körülmények között rendkívül alkalmas a talaj a szociáldemokrácia számára, a gyakorlat

azonban megmutatta, hogy az ilyen madártávlatból kiagyalt feltevések nem bírják el a kritikát. Noha némely gyár már 4050 év óta fennáll, „proletariátusunk” óriási többsége még mindig nem vált meg a földtől. A „falu” olyan erősen hozzátapad, hogy proletariátusunkban nem fejlődnek ki azok a pszichológiai és egyéb előfeltételek, amelyek a „tiszta” proletariátusban a kollektív munka folyamán kialakulnak. A mi „proletárjaink” gazdasága afféle korcs formákat ölt A gyárban dolgozó takács bérest fogad a maga földecskéjének megművelésére. Ugyanezen a földecskén dolgozik a felesége (ha nem dolgozik gyárban), dolgoznak rajta gyerekei, öregek, rokkantak, és ő maga is ott fog dolgozni, ha majd megöregszik, baleset éri, vagy pedig ha kidobják a gyárból féktelen viselkedése vagy megbízhatatlansága miatt. Az ilyen „proletárokat” nehéz proletároknak nevezni. Gazdasági helyzetük szerint pauperek Ideológiájuk

szerint kispolgárok. Tudatlanok és konzervatívak Közülük toborzódnak a „feketeszázas” elemek De az utóbbi időben bennük is kezd ébredezni az öntudat. A „tiszta” proletariátusból származó elemek révén ébresztgetjük évszázados álmából ezt a sötét tömeget, és nem minden eredmény nélkül. A kapcsolatok nőnek, helyenként meg is szilárdulnak, a pauperek engednek a mi befolyásunknak, a gyárban is, a falun is átveszik a mi ideológiánkat. És mi azt hisszük, hogy nem vétünk az ortodoxia ellen, ha nem „tisztán” proletár környezetben szervezeteket létesítünk. Más elemek nem állnak rendelkezésünkre, és ha ragaszkodunk az ortodoxiához és csak a falusi „proletariátust” fogjuk szervezni, akkor fel kell oszlatnunk szervezetünket és a velünk szomszédos szervezeteket is. Tudjuk, nehéz lesz harcolnunk az ellen a mohó vágy ellen, hogy kisajátítsák a földesurak által elhanyagolt szántókat és egyéb területeket, vagy

pedig azokat a földeket, ahol a kámzsások és csuhások nem tudtak megfelelő gazdaságot szervezni. Tudjuk, hogy a burzsoá demokrácia, a „demokratikus-monarchista” frakciótól kezdve (a ruzai kerületben van ilyen) a „paraszt”-szövetségig, harcolni fog ellenünk a „pauperek” feletti befolyásáért, mi azonban felfegyverezzük az utóbbiakat az előbbiek ellen. Felhasználjuk a körzet összes szociáldemokrata erőit, az értelmiségieket éppúgy, mint a proletár munkásokat, hogy megalakítsuk és megszilárdítsuk a mi „pauperekből” álló szociáldemokrata bizottságainkat. S ezt a következő terv szerint fogjuk csinálni. Minden kerületi székhelyen vagy nagyobb ipari központban megalakítjuk a körzeti szervezet csoportjainak kerületi bizottságát. A kerületi bizottság a saját területén levő gyárakon és üzemeken kívül „paraszt”-bizottságokat szervez. Konspiratív okokból ezeknek a bizottságoknak kevés emberből kell állniok, s

tagjaik csak a legforradalmibb beállítottságú és legtehetségesebb paraszti pauperek közül kerülhetnek ki. Ott, ahol gyárak is, meg parasztok is vannak, egy alcsoport bizottságába kell őket megszervezni. Az ilyen bizottságnak mindenekelőtt világosan és pontosan kell ismernie a helyi viszonyokat: A) A földviszonyokat: 1) a paraszti osztásföldek, a földbérlet, a földbirtoklás formája (obscsina, külön porta stb.) 2) A környékbeli földek: a) kinek a birtokában vannak; b) mennyi a föld; c) mi a viszonyuk a parasztoknak ezekhez a földekhez; d) milyen feltételek mellett használják ezeket a földeket: 1) ledolgozás, 2) túlságosan nagy haszonbér a „lehasított” földekért stb.; e) eladósodás a kulákoknál, földbirtokosoknál stb B) Adók, illetékek, a paraszti és földesúri földekre kivetett adók nagysága. C) Idényiparok és háziiparok, belföldi útlevelek, van-e téli szegődtetés stb. D) Helybeli gyárak; az ottani munkafeltételek: 1)

munkabér, 2) munkaidő, 3) bánásmód az igazgatóság részéről, 4) lakásviszonyok stb. E) Közigazgatás: kerületi főnökök, helyi elöljáró, irnok, járási bírák, csendőrök, pap. F) A zemsztvo: a parasztok képviselői, a zemsztvo-tisztviselők: tanító, orvos, könyvtárak, iskolák, teázók G) Járási gyűlések: összetételük és ügyvitelük. H) Szervezetek: a „Parasztszövetség”, szociálforradalmárok, szociáldemokraták. A szociáldemokrata parasztbizottság, miután áttanulmányozta ezeket az adatokat, köteles gondoskodni arról, hogy a gyűléseken olyan határozatokat hozzanak, amelyek a dolgok ilyen vagy amolyan rendellenes állapotából következnek. Ezenkívül a bizottságok fokozott propagandát és agitációt fejtenek ki a szociáldemokrata eszméknek a tömegek közötti terjesztése érdekében, köröket, röpgyűléseket, tömeggyűléseket szerveznek, felhívásokat és irodalmat terjesztenek, pénzt gyűjtenek a pártpénztár

számára és a kerületi csoport útján érintkeznek a körzeti szervezettel. Ha sikerül egy sor ilyen bizottságot alakítanunk, akkor biztos a szociáldemokrácia sikere. Körzeti szervező Természetesen nem vállalkozunk arra, hogy kidolgozzuk azokat a részletes gyakorlati utasításokat, amelyekről az elvtárs beszél; ez a helyi funkcionáriusoknak és a gyakorlati munkát irányító oroszországi központnak a dolga. Mi a moszkvai elvtárs tartalmas levelét arra szándékszunk felhasználni, hogy megmagyarázzuk a III. kongresszus határozatát és általában a párt sürgető feladatait A levélből látható, hogy azok a félreértések, amelyeket a III. kongresszus határozata okozott, csak részben származnak elméleti kételyekből. Másik forrásuk egy új kérdés, amely azelőtt nem merült fel: a „forradalmi parasztbizottságok” és a parasztság körében működő „szociáldemokrata bizottságok” kölcsönös viszonyának kérdése. Már magának az

utóbbi kérdésnek a feltevése is arról tanúskodik, hogy a parasztok körében folyó szociáldemokrata munka nagyot haladt. Most már viszonylag kisebb részletekre vonatkozó kérdések kerülnek napirendre, amelyeket a lassanként megszilárduló és állandó, határozott formákat öltő „falusi” agitáció gyakorlati szükségletei vetnek fel. S a levél szerzője nem egyszer megfeledkezik arról, hogy amikor a kongresszus határozatát azzal vádolja, hogy nem világos, lényegében olyan kérdésre keres választ, amelyet a pártkongresszus fel sem vetett és fel sem vethetett. Így például nem egészen helytálló a szerzőnek az a véleménye, hogy eszméink propagálása és a parasztmozgalom támogatása „csak” úgy lehetséges, ha van helyi szervezetünk. Természetesen kívánatos, hogy ilyen szervezeteink legyenek, sőt a munka növekedésével szükségessé is válnak, de az említett munka ott is lehetséges és szükséges, ahol nincsenek ilyen

szervezetek. A parasztkérdést egész tevékenységünk során figyelembe kell vennünk, még akkor is, ha csak a városi proletariátus körében végzünk munkát, és terjesztenünk kell azt a nyilatkozatot, amelyet a III. kongresszus révén az öntudatos proletariátus egész pártja tett: támogatjuk a parasztfelkelést. A parasztoknak tudniok kell erről az irodalomból, a munkásoktól, külön szervezetek stb révén. A parasztoknak tudniok kell, hogy a szociáldemokrata proletariátusnak ez a támogatása kiterjed a föld mindennemű elkobzására is (vagyis a tulajdonosoknak kárpótlás nélküli kisajátítására). A levél szerzője itt egy elméleti kérdést vet fel: nem kell-e külön fenntartással korlátozni a nagybirtokok „paraszti kispolgári tulajdonba” vételét. De amikor ezt a fenntartást javasolja, önkényesen leszűkíti a III kongresszus határozatának értelmét. A határozat egy szóval sem említi, hogy a szociáldemokrata párt kötelezi

magát arra, hogy támogatni fogja az elkobzott földek szétosztását kispolgári tulajdonosok között. A határozat azt mondja: támogatjuk, „beleértve az elkobzást”, vagyis a föld kárpótlás nélküli elvételét is, de arról, hogy az elvett földet kinek kell adni, egyáltalán nem dönt a határozat. Nem véletlen, hogy ez a kérdés nyílt kérdés maradt: amint a „Vperjod” cikkeiből (11, 12, 15. sz) látható, nem tartották ésszerűnek, hogy ezt a kérdést eleve eldöntsék. Ezekben a cikkekben például rámutattak arra, hogy demokratikus köztársaságban a szociáldemokrácia nem kötheti le magát és nem kötheti meg kezét a föld nacionalizálásának kérdésében. Valójában, a kispolgári szociálforradalmároktól eltérően, mi most a parasztfelkelések forradalmidemokratikus oldalára és a falusi proletariátus külön osztálypártba szervezésére vetjük elsősorban a súlyt. Nem az „általános földfelosztás” vagy a nacionalizálás

tervezgetése most a kérdés lényege, hanem az, hogy a paraszt megértse és megvalósítsa a régi rendszer forradalmi szétzúzását. Ezért van az, hogy a szociálforradalmárok főleg a „szocializálásra” stb. vetik a súlyt, mi pedig a forradalmi parasztbizottságokra; ezek nélkül, mondjuk mi, az egész átalakulás nem ér semmit. Ezekkel és ezekre támaszkodva lehetséges a parasztfelkelés győzelme A parasztfelkelést minden úton-módon segítenünk kell, beleértve a föld elkobzását is, de egyáltalán nem értve bele mindenféle kispolgári tervek megvalósítását. Mi támogatjuk a parasztmozgalmat, amennyiben ez forradalmi-demokratikus mozgalom. Harcolni készülünk ellene (most mindjárt, haladéktalanul), amennyiben reakciós, proletárellenes mozgalomként lép fel. A marxizmus egész lényege benne van ebben a kettős feladatban, amelyet csak azok képesek egységes és egyszerű feladattá egyszerűsíteni, illetve ellaposítani, akik nem értik a

marxizmust. Vegyünk egy konkrét példát. Tegyük fel, hogy a parasztfelkelés győzött A forradalmi parasztbizottságok és az ideiglenes forradalmi kormány (amely, részben, éppen ezekre a bizottságokra támaszkodik) a nagybirtok elkobzását bármely formában végre tudja hajtani. Mi az elkobzás hívei vagyunk, ezt már kijelentettük De mit fogunk tanácsolni, kinek adják át az elkobzott földeket? Ezen a téren nem kötöttük meg a kezünket és sohasem fogjuk megkötni olyasfajta nyilatkozatokkal, amilyeneket a levél írója elővigyázatlanul javasol. A levél írója megfeledkezett róla, hogy a III. kongresszusnak ugyanabban a határozatában szó van arról, hogy először is „a parasztmozgalom forradalmi-demokratikus tartalmát meg kell tisztítani minden reakciós salaktól”, másodszor pedig szükség van „minden esetben és minden körülmények között a falusi proletariátus önálló szervezetére”. Ezek a mi irányelveink. A parasztmozgalmat

mindig be fogja szennyezni valamilyen reakciós salak, és mi ennek eleve hadat üzenünk. A falusi proletariátus és a paraszti burzsoázia között elkerülhetetlen az osztályellentét, és mi ezt idejekorán felfedjük, megmagyarázzuk és készülünk a harcra, amely ennek az osztályellentétnek a talaján bontakozik ki. Könnyen lehet, hogy ennek a harcnak egyik előidézője éppen az a kérdés lesz, hogy kinek és miként adjuk át az elkobzott földeket? S mi ezt a kérdést nem ködösítjük el, nem ígérünk egyenlősítő földosztást, „szocializálást” stb., hanem ezt mondjuk: akkor még harcolni fogunk, ismét harcolni fogunk, új területen fogunk harcolni és más szövetségesekkel: akkor feltétlenül a falusi proletariátussal, az egész munkásosztállyal együtt fogunk harcolni a parasztburzsoázia ellen. A gyakorlatban ez azt is jelentheti, hogy a föld a kis parasztgazdák osztályának kezébe jut ott, ahol a kiuzsorázó, jobbágytartó nagybirtok

van túlsúlyban, ahol a szocialista nagyüzemű termelésnek még nincsenek meg az anyagi előfeltételei; s jelenthet nacionalizálást is abban az esetben, ha a demokratikus forradalom teljes győzelmet arat, és jelentheti a kapitalista nagybirtokoknak munkásszövetkezetek kezébe juttatását is, mert a demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig erőnkhöz mérten, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra. Mi a permanens forradalom mellett vagyunk Nem állunk meg félúton Ha nem ígérünk is azonnal és haladéktalanul mindenféle „szocializálást”, éppen azért nem tesszük, mert ismerjük ennek a feladatnak valódi feltételeit, és nem ködösítjük el, hanem felfedjük a parasztság mélyén érlelődő új osztályharcot. Eleinte mindvégig, minden eszközzel az elkobzást is beleértve támogatjuk általában a parasztot a földesúrral szemben,

azután (sőt, nem is azután, hanem ugyanakkor) támogatjuk a proletariátust általában a paraszttal szemben. Üres utópia volna most számítgatni, hogy a forradalom (a demokratikus forradalom) „másnapján” milyenek lesznek a parasztságon belül az erőviszonyok. Anélkül, hogy kalandorságba esnénk, hogy vétenénk tudományos lelkiismeretünk ellen, hogy az olcsó népszerűséget hajhásznánk, csak egyet mondhatunk és mondunk: minden erőnkkel segíteni fogunk az egész parasztságnak abban, hogy a demokratikus forradalmat végrehajtsa, hogy mi, a proletariátus pártja, annál könnyebben térhessünk át a lehető leggyorsabban az új és magasabbrendű feladatra a szocialista forradalomra. Nem ígérünk semmiféle harmóniát, semmiféle egyenlősítést, semmiféle „szocializálást” a mostani parasztfelkelés győzelme esetére; ellenkezőleg, újabb harcot, újabb egyenlőtlenséget, újabb forradalmat „ígérünk” s erre is törekszünk. A mi

tanításunk nem olyan „édes”, mint a szociálforradalmárok meséi; de aki azt akarja, hogy csak kellemes dolgokról duruzsoljanak a fülébe, az menjen a szociálforradalmárokhoz; az ilyen elemeknek azt mondjuk: fel is út, le is út. Nézetünk szerint ez a marxista álláspont megoldja a bizottságok kérdését is. Úgy véljük, hogy szociáldemokrata parasztbizottságok nem kellenek, mert ha szociáldemokrata, akkor nemcsak paraszt, ha paraszt, akkor nem tisztán proletár, nem szociáldemokrata. Roppant sokan szeretik összekeverni ezt a két dolgot, de mi nem tartozunk ezek közé. Mindenütt, ahol csak lehet, igyekezni fogunk megszervezni saját bizottságainkat, a szociáldemokrata munkáspárt bizottságait. Ide belépnek parasztok is, pauperek is, értelmiségiek is, prostituáltak is (nemrég egy munkás azt kérdezte levelében, miért nem agitálunk a prostituáltak között), katonák is, tanítók is, munkások is, egyszóval minden szociáldemokrata, és

szociáldemokratákon kívül senki más. Ezek a bizottságok fogják végezni a szociáldemokrata munkát egész terjedelmében, de törekedni fognak arra, hogy speciálisan és külön megszervezzék a falusi proletariátust, mert a szociáldemokrácia a proletariátus osztálypártja. A legnagyobb tévedés azt gondolni, hogy „vétünk az ortodoxia ellen”, ha megszervezzük azt a proletariátust, amely még nem egészen tisztult meg a régi világ különböző csökevényeitől, és mi szívesen feltételeznők, hogy a levél erre vonatkozó sorai egyszerű félreértésen alapulnak. Szociáldemokrata munkáspártunk fő magva feltétlenül a városi és ipari proletariátus lesz, de ahogy programunk is mondja, a párt köré kell gyűjtenünk, fel kell világosítanunk, szerveznünk kell kivétel nélkül az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat: a kézműveseket is, a paupereket is, a koldusokat is, a cselédeket is, a mezítlábasokat is, a prostituáltakat is,

természetesen azzal az elengedhetetlen és kötelező feltétellel, hogy ők csatlakoznak a szociáldemokráciához, s nem a szociáldemokrácia csatlakozik őhozzájuk, hogy ők térnek át a proletariátus álláspontjára, nem pedig a proletariátus tér át az ő álláspontjukra. Mire valók hát akkor a forradalmi parasztbizottságok? kérdi az olvasó. Szóval nem kellenek? De igen, kellenek. A mi eszményünk: a falvakban mindenütt legyenek tisztán szociáldemokrata bizottságok, azután ezek egyezzenek meg a parasztság valamennyi forradalmi-demokratikus elemével, csoportjával és körével forradalmi bizottságok alakítása céljából. Teljesen analóg ez azzal, hogy a szociáldemokrata munkáspárt a városokban önálló és szövetséget köt minden forradalmi demokratával a felkelés céljából. Mi a parasztfelkelés mellett vagyunk. Feltétlenül ellene vagyunk különböző fajtájú osztályelemek és különböző fajtájú pártok összekeverésének és

egybeolvasztásának. Mi amellett vagyunk, hogy a szociáldemokrácia a felkelés érdekében az egész forradalmi demokráciát ösztökélje, az egész forradalmi demokráciának segítsen a szervezkedésben, menjen vele együtt anélkül azonban, hogy összeolvadna vele a barikádokra a városokban s a földesurak és a rendőrség ellen a falvakban. Éljenek az önkényuralom ellen felkelő városok és falvak! Éljen a forradalmi szociáldemokrácia a jelenlegi forradalomban az egész forradalmi demokrácia élcsapata! „Proletarij” 16. sz 1905. szeptember 14 (1) Lenin Művei. 9 köt 229238 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1906. augusztus 21 A bojkottról - írta: V. I Lenin A szociáldemokraták baloldali szárnyának felül kell vizsgálnia az Állami Duma bojkottálásának kérdését Gondoljunk arra, hogy mi mindig konkrétan, az adott politikai helyzetnek megfelelően vetettük fel ezt a kérdést. Például, már a

„Proletarij” (a genfi) azt írta, hogy „nevetséges volna lemondani még a Buligin-duma kihasználásáról is” ha ez a duma meg tudna születni. A Vitte-dumával kapcsolatban pedig „Az Állami Duma és a szociáldemokrácia” című brosúrában (N. Lenin és F Dan) N Lenin cikkében a következőket olvassuk: „Feltétlenül újra, tárgyilagosan meg kell vitatnunk a taktika kérdését. A helyzet most nem olyan”, mint a Buligin-duma idején (lásd id. brosúra 2 old) A forradalmi és az opportunista szociáldemokrácia álláspontja a bojkott kérdésében elsősorban a következőkben tér el egymástól. Az opportunisták arra szorítkoznak, hogy minden esetben a németországi szocializmus különleges időszakának általános sablonját alkalmazták. Fel kell használnunk a képviseleti intézményeket, a duma képviseleti intézmény, tehát a bojkott anarchizmus és részt kell venni a dumában. Ilyen gyerekesen egyszerű szillogizmusban merült ki mindig

mensevikjeink és különösen Plehanov egész okfejtésé erről a kérdésről. A mensevikek határozati javaslata, amelyben kifejtik, milyen jelentőségük van szerintük a képviseleti intézményeknek forradalmi időszakban (lásd „Partyijnije Izvesztyija” 2. sz), rendkívül szemléletesén mutatja okfejtéseiknek ezt a sablonos, történelemellenes jellegét. Ezzel szemben a forradalmi szociáldemokraták szerint a kérdés veleje éppen a konkrét politikai helyzet pontos figyelembevétele. Nem tekinthetjük át az orosz forradalmi időszak feladatait olymódon, hogy lemásoljuk az utóbbi időkből egyoldalúan átvett német sablonokat, megfeledkezve az 1847 1848-as esztendők tanulságairól. Forradalmunk menetéből mit sem érthetünk meg, ha arra szorítkozunk, hogy minden további nélkül egyszerűen szembeállítjuk az „anarchista” bojkottot a választásokon való szociáldemokrata részvétellel. Tanuljanak az orosz forradalom történetéből, uraim! Az

orosz forradalom története bebizonyította, hogy a Buligin-duma bojkottálása az egyetlen helyes taktika volt, s hogy ezt a fejlemények teljesen igazolták. Aki erről megfeledkezik, aki bojkottról beszél, de közben fittyet hány a Buligin-duma tanulságainak (mint ahogy ezt a mensevikek mindig teszik), az szegénységi bizonyítványt állít ki magának, megmutatja, hogy nem tudja megmagyarázni és számbavenni az orosz forradalomnak egyik legfontosabb és eseményekben leggazdagabb időszakát. A Buligin-duma bojkottálásának taktikája helyesen vette számba mind a forradalmi proletariátus hangulatát, mind a közeli általános kirobbanást elkerülhetetlenné tevő helyzet objektív sajátosságait. Térjünk át a történelem második tanulságára a Vitte-féle kadet dumára. Mostanában igen gyakori eset, hogy szociáldemokrata intellektuelek bűnbánó beszédekben mentegetőznek ennek a dumának a bojkottálása miatt. Azt a tényt, hogy ez a duma összeült és

közvetve kétségtelenül szolgálatot tett a forradalomnak, elegendőnek tartják ahhoz, hogy bűnbánóan tévedésnek ismerjék el a Vitte-duma bojkottálását. Ez a nézet azonban felettébb egyoldalú és rövidlátó nézet. Ezek az emberek nem vesznek figyelembe egész sereg rendkívül fontos tényt a Vitte-duma előtti időkből, a duma fennállásának idejéből és a feloszlatása utáni időszakból. Gondoljunk csak arra, hogy azt a törvényt, amely ennek a dumának a választásait szabályozta, december 11-én bocsátották ki, vagyis akkor, amikor a felkelők fegyverrel a kezükben harcoltak az alkotmányozó gyűlésért. Gondoljunk csak arra, hogy még a mensevik „Nacsalo” is ezt írta akkor: „A proletariátus ugyanúgy el fogja söpörni a Vitte-dumát, mint ahogy elsöpörte a Buligin-dumát.” Ilyen körülmények között a proletariátus nem engedhette át harc nélkül a cárnak Oroszország első képviseleti intézményének összehívását, és ezt

nem is volt szabad megtennie. A proletariátusnak harcolnia kellett az ellen, hogy az önkényuralom megszilárdítsa pozícióját egy kölcsönnel, amelyért a Vitte-duma volt hivatva kezeskedni. A proletariátusnak harcolnia kellett az alkotmányos illúziók ellen, mert teljesen ezeken az illúziókon épült 1906 tavaszán a kadetok választási kampánya és a parasztság körében folyó választás. Abban az időben, amikor annyira felfújták a duma jelentőségét, ennek a harcnak nem lehetett más módja, mint bojkott. Hogy az alkotmányos illúziók elterjedése milyen szorosan összefüggött a választási kampányban és az 1906 tavaszán lezajlott választásokon való részvétellel, az a legjobban mensevikjeink példáján látszik. Hogy ne mondjunk mást: az OSzDMP IV. (egyesítő) kongresszusa határozatában „hatalomnak” nevezte a dumát, a bolsevikok minden figyelmeztetése ellenére! Egy másik példa: Plehanov szemrebbenés nélkül ezt írta: „A kormány

szakadékba fog zuhanni, ha szétkergeti a dumát.” Milyen hamar beigazolódott az, amit akkor Plehanov ellen felhoztak, mondván: fel kell készülni arra, hogy az ellenséget beletaszítsuk a szakadékba, s nem szabad kadet módra abban reménykednünk, hogy az ellenség önmagától „belezuhan” a szakadékba. A proletariátusnak minden erejével meg kellett védenie forradalmunkban követett önálló taktikáját, vagyis azt a taktikát, hogy az öntudatos parasztsággal együtt harcol az ingadozó és áruló liberális-monarchista burzsoázia ellen. A Vitte-duma megválasztásakor azonban számos, részben objektív, részben szubjektív körülmény folytán nem követhettük ezt a taktikát a körülmények ugyanis olyanok voltak, hogy a választásokban való részvételt Oroszország legtöbb vidékén úgy fogták fel, hogy a munkáspárt hallgatólagosan támogatja a kadetokat. A proletariátus nem fogadhatott el és nem is volt szabad elfogadnia felemás és

mesterségesen kiagyalt, „ravaszságon” és fejvesztettségen alapuló választási taktikát, amelynek tulajdonképpeni célja ismeretlen, amely azt hirdette, hogy részt kell venni a duma-választásokon, de nem a dumában való részvétel céljából. Márpedig történelmi tény, amelyen mit sem változtat a mensevikek akármilyen makacs hallgatása, kertelése és csűrés-csavarása tény, hogy senki közülük, még Plehanov sem tehette, hogy a sajtóban a dumában való részvételt hirdesse. Tény, hogy a sajtóban nem jelent meg egyetlenegy felhívás sem arra, hogy vegyünk részt a dumában. Tény, hogy maguk a mensevikek az OSzDMP egyesült Központi Bizottságának röplapjában hivatalosan elismerték a bojkottot és csak arra korlátozták a vitát, hogy melyik szakaszban kell majd alkalmazni a bojkottot. Tény, hogy a mensevikek nem a dumába való választásokra fektették a fő súlyt, hanem magukra a választásokra, sőt a választási folyamatra, mint olyan

eszközre, amely módot ad arra, hogy szervezkedjünk a felkelés érdekében, a duma elsöprése érdekében. Az események viszont éppen azt mutatták, hogy a választások során nincsen lehetőség tömegagitáció kifejtésére, és hogy csakis magából a dumából nyílik bizonyos mértékig lehetőség a tömegek közötti agitációra. Aki megpróbálja valóban figyelembe venni, tekintetbe venni mindezeket a részben objektív, részben szubjektív természetű bonyolult tényeket, az meg fogja látni, hogy a Kaukázus nem volt más, mint kivétel, amely erősíti a szabályt. Az meg fogja látni, hogy minden bűnbánó beszéd és minden olyan magyarázat, hogy a bojkottra csak az „ifjúi hév” tüzelt, az események teljesen korlátolt, felületes és rövidlátó értékelésén alapszik. A duma feloszlatása most szemléltetően megmutatta, hogy 1906 tavaszán az akkori körülmények folytán a bojkott általában véve kétségtelenül helyes és hasznos taktika

volt. Az akkori körülmények között csakis bojkottal teljesíthette a szociáldemokrácia kötelességét: csakis így óvhatta kellőképpen a népet a cári alkotmánytól, csakis így bírálhatta kellőképpen a kadetok választási szélhámosságát, s hogy ez helyes volt (mármint a bírálat és az óvás), azt fényesen igazolta a duma feloszlatása. Egy kis példával szeretném megvilágítani az elmondottakat. Vodovozov úr, ez a félkadet, félmensevik, 1906 tavaszán szívvel-lélekkel a választások mellett és a kadetok támogatása mellett volt. Tegnap (augusztus 11-én) azt írta a „Tovariscs”-ban, hogy a kadetoknak „az volt a vágyuk, hogy parlamenti párt legyenek olyan országban, amelynek nincs parlamentje, és alkotmányos párt olyan országban, amelynek nincs alkotmánya”, hogy „az egész kadet párt jellegét a radikális program és az egyáltalán nem radikális taktika közötti gyökeres ellentmondás határozta meg”. Nagyobb diadalt a

bolsevikok nem is kívánhattak volna, mint egy baloldali kadétnak vagy jobboldali plehanovistának ezt a beismerését. Jóllehet feltétlenül visszautasítjuk a kishitű és rövidlátó bűnbánó beszédeket, jóllehet visszautasítjuk a bojkottnak „ifjúi hévvel” való ostoba magyarázatát, mégis távol áll tőlünk az a gondolat, hogy tagadjuk a kadet duma új tanulságait. Vaskalaposság volna, ha nem mernénk nyíltan elismerni és számbavenni ezeket az új tanulságokat. A történelem megmutatta, hogy amikor a duma egybegyűl, lehetőség nyílik arra, hogy a dumából és a duma körül hasznos agitációt folytassunk; megmutatta, hogy a forradalmi parasztsághoz való közeledés taktikája, amely a kadetok ellen irányul, a dumán belül lehetséges. Ez paradoxonnak látszik, de ez már a történelem iróniája: éppen a kadet duma mutatta meg különösen szemléltetően a tömegeknek ennek a nevezzük röviden „antikadet” taktikának a helyességét. A

történelem könyörtelenül eloszlatta az alkotmányillúziókat és a „dumába vetett hitet”, de egyben feltétlenül bebizonyította, hogy egy ilyen intézmény a forradalom szempontjából bizonyos fokig, ha csak kis mértékben is, hasznos, mint szószék az agitációhoz, a politikai pártok igazi „mivoltának” leleplezéséhez stb. Mí következik ebből? Nevetséges lenne, ha szemet hunynánk a valóságon. Éppen most érkezett el az ideje annak, hogy a forradalmi szociáldemokraták szakítsanak a bojkottálási taktikával. Nem mondunk le arról, hogy résztvegyünk a II. dumában, amikor (vagy „ha”) ezt összehívják Nem mondunk le arról, hogy felhasználjuk ezt a harci területet, de úgy, hogy semmiképpen sem becsüljük túl szerény jelentőségét, hanem ellenkezőleg, a történelem adta tapasztalatok alapján teljesen alárendeljük egy másik fajta harcnak a sztrájk, a felkelés stb. útján vívott harcnak. Összehívjuk majd a párt ötödik

kongresszusát; a kongresszuson határozatba foglaljuk, hogy a választások esetén néhány hétre választási egyességre lépünk a trudovikokkal (ha nem ül össze a párt ötödik kongresszusa, lehetetlen egy egyöntetű választási kampány, a „más pártokkal való blokkokat” pedig feltétlenül tiltja a negyedik kongresszus határozata). És akkor megsemmisítő csapást mérünk a kadetokra Ez a következtetés azonban korántsem, semmiképpen sem meríti ki a ránk váró feladat egész bonyolultságát. Szándékosan emeltük ki ezeket a szavakat: „választás esetén” stb. Még nem tudjuk, összehívják-e a második dumát, mikor lesznek a választások, milyen lesz a választójog; milyen lesz az akkori helyzet. A mi következtetésünknek ezért megvan az a baja, hogy túlságosan általános: szükség van rá, hogy összegezzük vele a múlt tapasztalatait, hogy számbavegyük ennek a múltnak a tanulságait, hogy helyesen vessük fel a taktika majdan

felmerülő kérdéseit, de még teljesen elégtelen ahhoz, hogy megoldjuk vele a legközelebbi jövőben követendő taktika konkrét feladatait. Csak a kadetok és mindenféle „kadetoskodók” elégedhetnek meg ma egy ilyen következtetéssel, csak ezek fabrikálhatnak maguknak „jelszót” az új duma utáni sóvárgásból, csak ezek bizonygathatják a kormánynak, hogy mennyire kívánatos a duma mielőbbi összehívása stb. Csak a forradalom tudatos vagy nem tudatos árulói lehetnek most minden erővel azon, hogy a javuló hangulat és a felindulás elkerülhetetlen újabb hulláma éppen a választásokban érje el tetőfokát, nem pedig az általános sztrájkkal és felkeléssel vívott harcban. Elérkeztünk a mai szociáldemokrata taktika kérdésének kulcsához. A kérdés lényege most korántsem az, hogy általában résztvegyünk-e a választásokban. Akár „igennel” válaszolunk erre a kérdésre, akár „nemmel”, az égvilágon semmit sem mondtunk meg az

adott helyzetből fakadó fő feladatról. A politikai helyzet 1906 augusztusában látszólag ugyanolyan, mint 1905 augusztusában volt, de ez alatt az idő alatt óriási lépéssel jutottunk előre: sokkal pontosabban rajzolódtak ki a harcoló felek erői, sokkal pontosabban alakultak ki a harc formái, sokkal világosabban látható, mennyi idő szükséges egyik-másik ha lehet ezt a kifejezést használni stratégiai hadmozdulathoz. A kormány terve világos. Teljesen helyes volt a számítása, amikor megállapította a duma összehívásának időpontját, és nem állapította meg, a törvény ellenére, a választások időpontját. A kormány nem akarja megkötni a kezét, nem akarja kijátszani lapjait. Először is, időt akar nyerni, hogy gondolkodhasson a választási törvény módosításán. Másodszor és ez a legfontosabb , akkorra tartogatja a választások kitűzését, amikor az új, emelkedő hullám jellegét és erejét már teljesen meg tudja majd

állapítani. A kormány az új választásokat éppen olyan időpontra akarja kitűzni (s talán olyan formában is, azaz ilyen vagy amolyan választásokat), hogy ezzel felaprózza és erőtlenné tegye a kezdődő felkelést. A kormány helyesen okoskodik: ha teljes nyugalom lesz, talán össze sem hívjuk a dumát, vagy visszatérünk Buligin törvényeihez. Ha azonban lesz egy erős mozgalom, megpróbáljuk majd szétforgácsolni olymódon, hogy ideiglenesen kitűzzük a választásokat, és ezekkel a választásokkal néhány gyáva vagy együgyű embert elcsalunk a közvetlen forradalmi harctól. A tompaeszű liberálisok (lásd „Tovariscs” és „Recs”) annyira nem értik a helyzetet, hogy szinte belerohannak a kormány kelepcéjébe. Őrült buzgalommal „bizonygatják”, menynyire szükséges a duma és mennyire kívánatos, hogy a fellendülés a választások irányában fejlődjék. De még ők sem tagadhatják, hogy a legközelebbi harc formájának kérdése még

nyílt kérdés. A mai (augusztus 12-i) „Recs” bevallja: „hogy mit mond majd ősszel a paraszt. ezt egyelőre nem tudni” „Szeptemberig-októberig, míg végleg ismeretessé nem válik a parasztok hangulata, nehéz bármilyen általános jóslásokba bocsátkozni.” A liberális burzsoák hívek önmagukhoz. Nem akarnak és nem is tudnak aktívan közreműködni a harc formáinak kiválasztásában, a parasztság hangulatának ilyen vagy amolyan irányba való terelésében. A burzsoázia érdeke nem a régi hatalom megdöntése, hanem csak annak gyengítése és egy liberális kormány kinevezése. A proletariátus érdeke a régi, cári hatalom teljes megdöntése és teljhatalmú alkotmányozó gyűlés, egybehívása. A proletariátus érdeke, hogy a legaktívabban beavatkozzon a parasztok hangulatának kialakításába, a harc legerélyesebb formáinak és legalkalmasabb pillanatának megválasztásába. Semmiképpen sem szabad levennünk a napirendről vagy

elhomályosítanunk az alkotmányozó gyűlés forradalmi úton, vagyis egy ideiglenes forradalmi kormány útján való összehívásának jelszavát. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy tisztázzuk, mennyire vannak meg a felkelés feltételei, mennyire tudjuk a felkelést egyesíteni a sztrájkharccal, és a forradalmi erőket erre a célra tömöríteni és előkészíteni stb. A leghatározottabban rá kell térnünk arra az útra, amelyet „A hadsereghez és a hajóhadhoz” és „Az egész parasztsághoz” intézett ismert kiáltványok jelölnek ki, azok a kiáltványok, amelyeket valamennyi forradalmi szervezet „blokkja” írt alá, beleértve a trudovikok csoportját is. Végül is, különösképpen gondoskodnunk kell arról, hogy a kormánynak semmi körülmények között ne sikerüljön a választások kitűzésével se felaprózni, se megállítani, se gyengíteni a kezdődő felkelést. Ebben a tekintetben feltétlenül kötelező ránk nézve a kadet duma

tanulsága, vagyis az a tanulság, hogy a dumakampány alárendelt, másodrendű harci forma, a harc fő formája pedig a mai helyzet objektív körülményei folytán továbbra is a nép nagy tömegeinek közvetlen forradalmi mozgalma. Természetes, hogy ezt a taktikát, amely a duma-kampányt alárendeli a harc fő formájának, amely ezt a kampányt második helyre szorítja arra az esetre, hogy ha a harcnak kedvezőtlen kimenetele volna vagy elhúzódna, míg a második dumával kapcsolatban nem szerzünk bizonyos tapasztalatokat ezt a taktikát, ha úgy tetszik, régi bojkottista taktikának is nevezhetjük. Formailag síkra lehet szállni ezért az elnevezésért, mert a „választási előkészületek” a mindig kötelező agitációs és propagandamunkán kívül olyan egészen apró technikai előkészületekre szorítkoznak, amelyeket csak nagyritkán lehet jóval a választások előtt végrehajtani. Nem akarunk szavakon nyargalni, de lényegében véve ez a régi

taktika következetes továbbfejlesztése, nem pedig annak megismétlése, a régi bojkottból leszűrt következtetés, nem pedig a régi bojkott. Foglaljuk össze az elmondottakat. Le kell szűrnünk a kadet duma tapasztalatait, és a tömegek között el kell terjesztenünk tanulságait. Igyekeznünk kell bebizonyítani, hogy a duma „hasznavehetetlen”, hogy alkotmányozó gyűlésre van szükség, hogy a kadetok ingadoznak, követelnünk kell, hogy a trudovikokat kiszabadítsák a kadetok igája alól, támogatnunk kell az előbbieket az utóbbiakkal szemben. Azonnal el kell ismernünk, hogy új választások esetén a szociáldemokratáknak választási egyességet kell kötniök a trudovikokkal. Minden erőnkkel szembe kell szállnunk a kormánynak azzal a tervével, hogy a választások kitűzésével szétforgácsolja a felkelést. A szociáldemokráciának fokozott erővel síkra kell szállnia kipróbált forradalmi jelszavaiért, s minden erejével azon kell lennie, hogy

szorosabbra tömörítse a forradalmi erőket, a forradalmi osztályokat, hogy a legközelebbi jövőben minden bizonnyal bekövetkező fellendülést a cári kormány elleni általános fegyveres felkeléssé változtassa. A megírás ideje: 1906. augusztus 12 (25) „Proletarij” 1. sz 1906 augusztus 21 Lenin Művei. 4 kiad 11 köt 118125. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1906. augusztus 29 A moszkvai felkelés tanulságai - írta: V. I Lenin A „Moszkva 1905 decemberében” című könyv (Moszkva 1906) megjelenése rendkívül időszerű volt A decemberi felkelés tapasztalatainak elsajátítása a munkáspárt égető feladata. Sajnos, ez a könyv sem fenékig tejfel: az anyag bár nem teljes, felettébb érdekes, a következtetések ellenben hihetetlenül hanyagok, hihetetlenül laposak. Ezekre a következtetésekre még külön kitérünk, most azonban vegyük szemügyre a mai politika legaktuálisabb kérdését: a moszkvai

felkelés tanulságait. A moszkvai decemberi mozgalom fő formája a békés sztrájk és a tüntetés volt. A munkástömegek óriási többsége a harcnak csupán ezekben a formáiban vett aktívan részt. De éppen a moszkvai decemberi felkelés bizonyította be a legvilágosabban, hogy az általános sztrájk, mint a harc önálló és fő formája, elavult, és hogy a mozgalom feltartóztathatatlan elemi erővel kitör ezek közül a szűk keretek közül és létrehozza a harc fejlettebb formáját, a felkelést. Valamennyi forradalmi párt, valamennyi moszkvai szakszervezet, a sztrájk kihirdetésekor tudta, érezte, hogy a sztrájknak elkerülhetetlenül felkelésbe kell átmennie. A Munkásküldöttek Szovjetje december 6-án határozatot hozott, amelynek értelmében „törekednünk kell arra, hogy a sztrájkot fegyveres felkeléssé változtassuk”. Valójában azonban egyik szervezet sem volt erre felkészülve, még a harci csoportok koalíciós tanácsa is úgy beszélt

(december 9-én!) a felkelésről, mint valami távoli dologról, s az utcai harc kétségtelenül a tanácstól függetlenül és a tanács részvétele nélkül folyt le. A szervezetek elmaradtak a mozgalom növekedése és lendülete mögött. A sztrájk, elsősorban az októberi események után kialakult objektív feltételek folytán felkeléssé fejlődött. A kormányon már nem lehetett rajtaütni általános sztrájkkal, mert már katonai akciókra kész ellenforradalmat szervezett. Az orosz forradalom általános menete október után, valamint a Moszkvában egymást követő események a decemberi napokban csodálatosan igazolták Marxnak egyik mély értelmű megállapítását: a forradalom előre halad azáltal, hogy egybeforrott és erős ellenforradalmat hoz létre, vagyis az ellenséget egyre szélsőségesebb védelmi eszközök alkalmazására kényszeríti, s ilymódon egyre félelmetesebb támadóeszközöket kovácsol ki. December 7-én és 8-án: a tömegek

békés sztrájkja, békés tüntetése. 8-án este: az Akvárium ostroma 9-én nappal: a Sztrasztnaja-téren a dragonyosok szétverik a tömeget. Este a Fidler-ház szétrombolása A hangulat emelkedik. A szervezetlen utcai tömeg teljesen ösztönösen és bizonytalanul építi az első barikádokat 10-én: a tüzérség megkezdi a tüzelést a barikádokra és az utcákon összegyűlt tömegre. Most már elszántan építik a barikádokat, ez már nem szórványos, hanem feltétlenül tömeges jelenség. Az egész lakosság kint van az utcán; a város fő központjait barikádok lepik el. Néhány napig a harci csoportok szívós partizánharcot vívnak a katonaság ellen, olyan harcot, amely kimerítette a katonaságot és arra késztette Dubaszovot, hogy erősítésekért könyörögjön. A kormány csapatai csak december 15-én jutottak végérvényesen túlerőre, s december 17-én a Szemjonov-ezred szétverte Presznyát, a felkelés utolsó támaszpontját. A sztrájktól

és a tüntetésektől szórványos barikádokig. Szórványos barikádoktól a barikádok tömeges építéséig és a katonasággal vívott utcai harcokig. A proletár tömegharc a szervezetektől függetlenül sztrájkból felkelésbe csapott át. Ez az orosz forradalom óriási történelmi jelentőségű eredménye, melyet 1905 decemberével értünk el, amelyet éppúgy, mint minden eddigi eredményt, a legnagyobb áldozatok árán szereztünk meg. A mozgalom az általános politikai sztrájkról magasabb fokra emelkedett A mozgalom rákényszerítette a reakciót, hogy az ellenállásban elmenjen a végsőkig, s ezzel óriási mértékben közelebb hozta azt a pillanatot, amikor a forradalom szintén a végsőkig el fog menni a támadó eszközök alkalmazásában. A reakciónak nincs már mit tennie azon túl, hogy tüzérséggel halomra löveti a barikádokat, a házakat és az utcai tömeget. A forradalomnak azonban még van mit tennie a moszkvai harci csoportokon túl,

nagyon de nagyon sok tennivalója van még, hathatósabbá is, tömegesebbé is teheti harci módszereit. S a forradalom december óta sokat haladt. A forradalmi válság alapja mérhetetlenül kiszélesedett a pengét most élesebbre kell köszörülni A harc objektív feltételeiben történt változást, mely szükségessé tette a sztrájkokról a felkelésre való áttérést, a proletariátus előbb érezte meg, mint vezetői. A gyakorlat, mint mindig, megelőzte az elméletet A békés sztrájk és a tüntetések egyszerre csak nem elégítették már ki a munkásokat, a munkásokban felmerült a kérdés: mi lesz tovább? s aktívabb akciókat követeltek. A barikádok építésére adott utasítás óriási késéssel jutott el a kerületekbe, akkor, amikor a központban már építették a barikádokat. A munkások tömegesen nekiláttak a dolognak, de ezzel sem elégedtek meg, s azt kérdezték: mi lesz tovább? aktív akciókat követeltek. Mi, a szociáldemokrata

proletariátus vezetői, decemberben ahhoz a hadvezérhez hasonlítottunk, aki ezredeit olyan ostobán helyezte el, hogy csapatainak nagyobb része nem vett aktívan részt az ütközetben. A munkástömegek útmutatásokat kerestek aktív tömegakciókhoz, de nem találtak. Nincs tehát rövidlátóbb nézet, mint Plehanovnak az a valamennyi opportunista által felkapott nézete, hogy nem kellett volna belekezdeni az időszerűtlen sztrájkba, hogy „nem kellett volna fegyvert fogni”. Ellenkezőleg: határozottabban, erélyesebben és támadóbban kellett volna fegyvert fogni, meg kellett volna magyarázni a tömegeknek, hogy a békés sztrájk egymagában lehetetlenség, hogy rettenthetetlen és kíméletet nem ismerő fegyveres harcra van szükség. S most végre nyíltan és mindenki hallatára be kell ismernünk, hogy a politikai sztrájkok elégtelenek voltak, s a legszélesebb tömegek között agitálnunk kell a fegyveres felkelés mellett, nem kendőzve el ezt a kérdést

semmiféle „előzetes lépcsőfokokkal”, nem borítva rá semmiféle fátyolt. Ha leplezzük a tömegek előtt azt, hogy szükség van elkeseredett, véres, irtó háborúra, mert ez az eljövendő megmozdulások közvetlen feladata, ezzel megcsaljuk önmagunkat is, a népet is. Ez a decemberi események első tanulsága. A második tanulság a felkelés jellegére, vezetésének módjára és azokra a körülményekre vonatkozik, amelyek között a katonaság átáll a nép oldalára. Erről az átállásról pártunk jobbszárnyában erősen elterjedt egy rendkívül egyoldalú felfogás. Korszerűen felszerelt katonaság ellen, úgymond, nem lehet harcolni, a katonaságnak kell forradalmivá válnia. Magától értetődik, hogy ha a forradalom nem válik tömegessé és nem ragadja magával a katonaságot is, szó sem lehet komoly harcról. Magától értetődik, hogy a katonaság közötti munka szükséges. A katonaságnak ezt az átállását azonban nem szabad holmi

egyszerű és egyszeri aktusnak tekinteni, amely egyfelől a meggyőzés, másfelől a tudat eredménye. A moszkvai felkelés szemléltetően bebizonyította, hogy az ilyen felfogás sablonos és nem életrevaló. A valóságban a katonaságnak minden igazi népmozgalom esetén elkerülhetetlen ingadozása a forradalmi harc kiélesedése idején ténylegesen a katonaságért vívott harchoz vezet. A moszkvai felkelés éppen azt mutatja, hogy a reakció és a forradalom a legelkeseredettebben és a legkíméletlenebbül harcolt a katonaság megnyeréséért. Maga Dubaszov kijelentette, hogy 15 000 moszkvai katonából csak 5 000 megbízható. A kormány az ingadozókat a legkülönfélébb, legkétségbeesettebb módszerekkel tartotta vissza: rábeszélték őket, hízelegtek nekik, megvesztegették őket, órákat, pénzt stb. osztogattak szét köztük, pálinkával itatták őket, becsapták, ijesztgették, kaszárnyába zárták, lefegyverezték őket, árulás segítségével és

erőszakkal kiragadták közülük azokat a katonákat, akiket a legmegbízhatatlanabbaknak tartottak. S legyen bátorságunk egyenesen és nyíltan beismerni, hogy mi e téren elmaradtunk a kormány mögött. Nem tudtunk a rendelkezésünkre álló erők felhasználásával olyan aktív, merész, vállalkozó szellemű és támadó harcot vívni az ingadozó katonaságért, mint amilyet a kormány indított és meg is vívott. Előkészítettük és még nagyobb kitartással fogjuk előkészíteni a katonaság eszmei „megdolgozását” De szánalmas szőrszálhasogatók leszünk, ha elfelejtjük, hogy a felkelés pillanatában fizikai harcot is kell vívnunk a katonaság megnyeréséért. A moszkvai proletariátus a decemberi napokban igen tanulságos leckéket adott nekünk a katonaság eszmei „megdolgozására” például december 8-án a Sztrasztnaja-téren, amikor a tömeg körülvette a kozákokat, összeelegyedett, barátkozott velük, és rábírta őket arra, hogy

visszaforduljanak. Vagy 10-én a Presznyán, amikor két munkáslány, akik egy tízezer főnyi tömegben vörös zászlót vittek, a szembejövő kozákok elé vetették magukat és odakiáltották: „Öljetek meg! élve nem adjuk oda a zászlót!” A kozákok zavarba jöttek és elvágtattak, a tömeg pedig utánuk kiáltotta: „Éljenek a kozákok!” A merészség és hősiesség e példáit örökre be kell vésni a proletariátus tudatába. De vannak példák arra is, hogy elmaradtunk Dubaszov mögött. December 9-én a Bolsaja Szerpuhovszkaja utcán a Marseillaise-t éneklő katonák vonultak végig, hogy a felkelőkhöz csatlakozzanak. A munkások küldötteket menesztenek hozzájuk. Malahov nagysietve maga vágtat oda A munkások elkéstek, Malahov jókor érkezett. Tüzes beszédet mondott, megingatta a katonákat, körülfogta őket dragonyosokkal, aztán bekísértette a kaszárnyába és ott bezáratta őket. Malahov meg tudott érkezni idejében, mi nem, noha

felhívásunkra két nap alatt 150 000 ember kelt fel, s ezek meg tudtak volna szervezni, és meg is kellett volna, hogy szervezzék az utcai őrjáratokat. Malahov dragonyosokkal vette körül a katonákat, mi viszont nem vettük körül bombavetőinkkel a Malahovokat. Megtehettük volna ezt és meg is kellett volna tennünk, és a szociáldemokrata sajtó (a régi „Iszkra”) már régen rámutatott arra, hogy a felkelés idején kötelességünk kíméletlenül kiirtani a polgári és katonai parancsnokokat. Az, ami a Bolsaja Szerpuhovszkaja utcán történt, nagy vonásokban szemmelláthatólag megismétlődött a nyeszvizsszki és a krutyicki kaszárnya előtt is, akkor is, amikor a proletariátus a jekatyerinoszlavi ezred „kikapcsolására” tett kísérletet, amikor küldötteket menesztett Alekszandrovba az utászokhoz, amikor a Moszkvába irányított rosztovi tüzérséget visszavezényelték, amikor az utászokat Kolomnában lefegyverezték stb. Az ingadozó katonaság

megnyeréséért folytatott harcban mi a felkelés pillanatában nem álltunk feladatunk magaslatán. December kézzelfoghatóan igazolta Marxnak még egy mélyértelmű és az opportunisták által elfelejtett tételét, azt, hogy a felkelés művészet, és hogy e művészet fő szabálya a vakmerőségig bátor, visszavonhatatlanul elszánt támadás. Nem sajátítottuk el eléggé ezt az igazságot Nem tanultuk meg eléggé ezt a művészetet, a mindenáron való támadásnak ezt a szabályát, és nem eléggé tanítottuk meg rá a tömeget. Az elmulasztottakat most teljes erővel pótolnunk kell. Nem elegendő, ha a politikai jelszavak körül csoportosulunk, csoportosulnunk kell a fegyveres felkeléshez való viszonyt illetően is. Aki ellene van, aki nem készül rá, azt könyörtelenül ki kell taszítanunk a forradalom híveinek sorából, ki kell taszítanunk a forradalom ellenségeihez, az árulókhoz vagy gyávákhoz, mert közeledik az a nap, amikor az események ereje

és a harci helyzet arra kényszerít majd bennünket, hogy e szerint az ismertetőjel szerint vonjunk határt barát és ellenség között. Nem passzivitást kell prédikálnunk, nem azt, hogy egyszerűen „várjuk ki”, míg a katonaság „átáll”, nem, meg kell kongatnunk az összes harangokat, hogy hirdessék a merész támadás, a fegyveres rajtaütés szükségességét, hirdessék azt, hogy e támadás során ki kell irtani az ellenség vezetőit és az ingadozó katonák megnyerése érdekében a legerélyesebb harcot kell vívni. A harmadik nagy tanulság, melyet Moszkva adott nekünk, a felkelés taktikájára és a felkelés erőinek megszervezésére vonatkozik. A haditaktika a haditechnika színvonalától függ ezt az igazságot Engels sokszor magyarázta és a marxisták szájába rágta. A haditechnika ma nem olyan, mint a XIX század derekán volt A tüzérség ellen tömeggel harcolni és barikádokat revolverekkel védelmezni esztelenség volna. S Kautskynak

igaza volt, amikor azt írta, hogy Moszkva után ideje felülvizsgálnunk Engels következtetéseit, hogy Moszkva „új barikádtaktikát” vetett felszínre. Ez a taktika a partizánháború taktikája volt Az e taktika által megkövetelt szervezet: mozgékony és rendkívül kicsiny, tízes, hármas, sőt kettes csoportok. Gyakran akadnak köztünk mostanában szociáldemokraták, akik kuncognak, amikor ötös és hármas csoportokról van szó. De a kuncogás csak arra jó, hogy kényelmesen szemet hunyjanak a modern haditechnika viszonyai között vívott utcai harc taktikájának és szervezetének új kérdésén. Olvassák el az urak a moszkvai felkelés leírását, és meg fogják érteni, milyen összefüggés van az „ötös csoportok” és az új „barikádtaktika”4 kérdése között. Moszkva felszínre vetette ezt a taktikát, de korántsem fejlesztette ki, korántsem fejtette ki csak valamennyire is széles, valóban tömeges méretekben. Kevés volt a harcos, a

munkástömeg nem kapott merész támadásokra buzdító jelszót, és nem is voltak merész támadásai, a partizánosztagok jellege túlságosan egyoldalú volt, fegyverük és módszereik elégtelenek voltak, a tömegek vezetésében való jártasság csaknem teljesen hiányzott belőlük. Mindezt pótolnunk kell és pótolni fogjuk úgy, hogy okulunk a moszkvai tapasztalatokon, terjesztjük ezeket a tapasztalatokat a tömegek között, és serkentjük a tömegek alkotóerejét ennek a tapasztalatnak a továbbfejlesztésére. S az a partizánháború, az a tömegterror, amely a decemberi események után Oroszországban mindenütt csaknem megszakítás nélkül folyik, kétségkívül segít majd megtanítani a tömegeket arra, hogy a felkelés pillanatában helyes taktikát alkalmazzanak. A szociáldemokráciának el kell ismernie és taktikájába bele kell foglalnia ezt a tömegterrort, persze úgy, hogy megszervezi és ellenőrzi azt, hogy alárendeli a munkásmozgalom és az

általános forradalmi harc érdekeinek és feltételeinek, hogy kíméletlenül eltávolítja és elvágja a partizánháborúnak azt a „mezítlábas” elfajulását, amellyel olyan nagyszerűen és olyan kíméletlenül végeztek a moszkvaiak a felkelés napjaiban és a lettek a híres lett köztársaságok napjaiban. A haditechnika a legutóbbi időben ismét újabb lépéseket tesz előre. A japán háború előhozta a kézigránátot A fegyvergyár piacra dobta az önműködő fegyvert. Az egyiket is, a másikat is már sikerrel kezdik alkalmazni az orosz forradalomban, de még korántsem kielégítő mértékben. Fel tudjuk használni és fel is kell használnunk a technika tökéletesedését, meg kell tanítanunk a munkáscsoportokat arra, hogyan kell tömegesen bombát gyártani, segítenünk kell őket, valamint harci csoportjainkat abban, hogy ellássák magukat robbanó anyaggal, gyújtózsinórokkal és önműködő fegyverekkel. Ha a munkástömegek részt fognak

venni a városi felkelésben, ha tömegtámadásokat fognak intézni az ellenség ellen, ha eltökélten és hozzáértően fognak harcolni a katonaság megnyeréséért, mely most, a duma után, Sveaborg és Kronstadt után még jobban ingadozik, ha biztosítjuk a falunak a közös harcban való részvételét a következő országos fegyveres felkelésben miénk a győzelem! Fejlesszük hát ki szélesebb körben munkánkat és tűzzük ki bátrabban feladatainkat, elsajátítva az oroszországi forradalom nagy napjainak tanulságait. Munkánk azon alapszik, hogy helyesen vesszük számba az osztályok érdekeit és az egész nép fejlődésének mai követelményeit. A proletariátusnak, a parasztságnak és a katonaságnak egyre nagyobb részét csoportosítjuk és fogjuk csoportosítani a cári hatalom megdöntésének és a forradalmi kormány által összehívandó alkotmányozó gyűlésnek a jelszava köré. A tömegek tudatának fejlesztése lesz továbbra is, mint eddig,

egész munkánk alapja és fő tartalma. De ne felejtsük el, hogy ehhez az általános, állandó és alapvető feladathoz az olyan idők, mint amilyeneket Oroszország most él, újabb, különleges feladatokat fűznek. Ne váljunk szőrszálhasogatókká és filiszterekké, ne hárítsuk el magunktól a jelen pillanatnak e különleges feladatait, a harc jelenlegi formáinak e különleges feladatait az állandó, minden körülmények között és minden időben ránkháruló megmásíthatatlan kötelességekre való semmitmondó hivatkozással. Gondoljunk arra, hogy közeledik a nagy tömegharc. Ez fegyveres felkelés lesz Ennek a felkelésnek lehetőleg egyidőben kell lezajlania. A tömegeknek tudniok kell azt, hogy fegyveres, véres, elkeseredett harcba indulnak Halálmegvetés legyen úrrá a tömegeken és biztosítsa a győzelmet. Az ellenség elleni támadásnak a lehető legerélyesebbnek kell lennie; a támadás, s ne a védelem legyen a tömeg jelszava, az ellenség

kíméletlen kiirtása lesz a tömeg feladata; mozgékony és rugalmas harci szervezet épül majd ki; a katonaság ingadozó elemeit bevonjuk az aktív harcba. A tudatos proletariátus pártjának teljesítenie kell kötelességét ebben a nagy harcban „Proletarij” 2. sz 1906 augusztus 29 Lenin Művei. 4 kiad 11 köt 145152. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1908 Marxizmus és revizionizmus - írta: V. I Lenin Egy ismert mondás úgy szól: ha a geometria sarktételei az emberek érdekeibe ütköznének, minden bizonnyal megcáfolnák őket. Azok a természettudományi elméletek, amelyek a teológia régi előítéleteibe ütköztek, a legádázabb harcot idézték és idézik fel mind a mai napig. Nem csoda, hogy Marx tanítása, mely közvetlenül a modern társadalom élenjáró osztályának felvilágosítását és megszervezését szolgálja, megmutatja ennek az osztálynak a feladatait, és bebizonyítja, hogy a mai

rendet a gazdasági fejlődés következtében elkerülhetetlenül fel fogja váltani egy új rend, nem csoda, hogy ennek a tanításnak harc árán kellett megtennie az élet útján minden egyes lépését. Nem érdemes beszélni a burzsoá tudományról és filozófiáról, amelyet hivatalos professzorok hivatalos szellemben tanítanak, hogy a birtokos osztályok serdülő fiatalságának agyát eltompítsák, s a külső és belső ellenségek elleni harcra „idomítsák”. Ez a tudomány hallani sem akar a marxizmusról, melyet megcáfoltnak és megsemmisítettnek nyilvánít; fiatal tudósok, akik a szocializmus cáfolásával csinálnak karriert, és tehetetlen aggastyánok, mindenféle elavult „rendszer” hagyatékának hű őrei, egyforma buzgalommal esnek neki Marxnak. A marxizmus növekedésének, annak, hogy eszméi a munkásosztályban elterjednek és megerősödnek, elkerülhetetlen következménye, hogy ezek a polgári kirohanások a marxizmus ellen egyre

számosabbak és élesebbek lesznek, a marxizmus azonban, valahányszor a hivatalos tudomány „megsemmisíti”, mindig erőteljesebbé, edzettebbé és elevenebbé válik. De még a munkásosztály harcával összefüggő s főleg a proletariátus soraiban elterjedt tanok között is a marxizmus korántsem szilárdította meg a maga helyzetét egy csapásra. Létezésének első félszázadában (a XIX század 40-es éveitől számítva) a marxizmus olyan elméletekkel állt harcban, amelyek gyökerükben ellenségesek voltak vele szemben. A 40-es évek első felében Marx és Engels a radikális ifjú-hegelistákkal számoltak le, akik a filozófiai idealizmus álláspontján álltak. A 40-es évek végén a gazdasági tanok terén folytatott harc lép előtérbe a proudhonizmus elleni harc. Az ötvenes években ez a harc befejeződik: a viharos 1848-as évben feltűnt pártokat és tanokat megbírálják. A 60-as években a harc az általános elmélet teréről olyan térre

helyeződik, amely közelebb áll a közvetlen munkásmozgalomhoz: a bakunizmust kiűzik az Internacionáléból. A 70-es évek elején Németországban rövid időre előtérbe lép a proudhonista Mülberger; a 70-es évek végén a pozitivista Dühring. De az egyik is, a másik is már csak jelentéktelen befolyást gyakorol a proletariátusra A marxizmus már kétségkívül győzedelmeskedik a munkásmozgalom minden más ideológiáján. Ez a győzelem a múlt század 90-es éveinek beálltáig alapvonásaiban teljessé vált. Még a latin államokban is, amelyekben a proudhonizmus hagyományai a legtovább éltek, a munkáspártok programjukat és taktikájukat ténylegesen marxista alapon építették fel. A munkásmozgalom újjáéledt nemzetközi szervezete időszakos nemzetközi kongresszusok formájában azonnal és majdnem minden harc nélkül minden lényeges kérdésben a marxizmus talajára helyezkedett. De amikor a marxizmus minden, csak némileg is egyöntetű, vele

szemben ellenséges tanítást kiszorított, azok a tendenciák, melyek ezekben a tanokban fejeződtek ki, más utakat kezdtek maguknak keresni. Megváltoztak a harc formái és kiindulópontjai, de a harc tovább folyt És a marxizmus létezésének második félszázada (a múlt század 90-es éveiben) egy a marxizmussal szemben ellenséges áramlatnak a marxizmuson belüli harcával kezdődött. Az egykori ortodox marxista Bernstein adott ennek az áramlatnak nevet, amikor a legnagyobb zajt csapva, Marx helyesbítésének, Marx felülvizsgálásának a revizionizmusnak leginkább átfogó kifejtésével lépett fel. Még Oroszországban is, ahol az ország gazdasági elmaradottsága következtében és a jobbágyrendszer maradványai alatt nyögő parasztlakosság számbeli túlsúlya folytán a legtovább tartotta magát, a nem-marxista szocializmus még Oroszországban is szemünk láttára világosan revizionizmusba megy át. Szociálnarodnyikjaink az agrárkérdésben is (az

egész föld municipalizálásának programja), a program és a taktika általános kérdéseiben is mindinkább Marx tanításának „megkorrigálásával” helyettesítik a régi, a maga módján egyöntetű s a marxizmussal gyökerében ellenséges rendszerük elhaló, sorvadó maradékait. A marxizmust megelőző szocializmus szét van verve. A harcot most már nem a saját önálló talaján, hanem a marxizmus általános talaján, mint revizionizmus folytatja. Vegyük hát szemügyre a revizionizmus gondolattartalmát. A filozófia terén a revizionizmus a polgári professzori „tudomány” nyomdokában haladt. A professzorok útja „vissza Kanthoz” vezetett s a revizionizmus az újkantisták után kullogott; a professzorok ismételgették az ezerszer elmondott papi közhelyeket a filozófiai materializmus ellen és a revizionisták elnéző mosollyal utánuk mormolták (szóról szóra a legutolsó Handbuch [kézikönyv] nyomán), hogy a materializmust már rég

„megcáfolták”; a professzorok úgy bántak Hegellel, mint „döglött kutyával”, s bár maguk is idealizmust hirdettek, csak a hegelinél ezerszerte sekélyesebbet és útszélibbet, megvető vállvonogatással intézték el a dialektikát, s a revizionisták utánuk másztak a tudomány filozófiai elposványosításának mocsarába, a „körmönfont” (és forradalmi) dialektikát az „egyszerű” (és nyugalmas) „evolúcióval” helyettesítve; a professzorok ledolgozták a kincstártól húzott fizetésüket, a maguk idealista vagy „kritikai” rendszereit az uralmon levő középkori „filozófiához” (t. i a teológiához) idomítva, s a revizionisták melléjük szegődtek, és azon igyekeztek, hogy a vallást „magánüggyé” nyilvánítsák, nem a modern állammal, hanem az élenjáró osztály pártjával szemben. Arról, hogy Marx ilyetén „megkorrigálásának” mi volt a tulajdonképpeni osztályjelentősége, nem szükséges beszélni ez

kézenfekvő. Csak azt jegyezzük meg, hogy az egyetlen marxista az egész nemzetközi szociáldemokráciában, aki a következetes, dialektikus materializmus szempontjából helyesen megbírálta azokat a hihetetlen laposságokat, amelyeket a revizionisták e téren összefecsegtek, Plehanov volt. Ezt annál nyomatékosabban kell hangsúlyozni, mert mostanában teljesen téves kísérleteket tesznek arra, hogy Plehanov taktikai opportunizmusának bírálata címén, ócska és reakciós filozófiai limlomot csempésszenek be. Áttérve a politikai gazdaságtanra, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a revizionisták „korrektúrái” ezen a téren sokkal változatosabbak és részletesebbek voltak; a nagyközönségre „a gazdasági fejlődés új adataival” igyekeztek hatást gyakorolni. Azt mondták, hogy a koncentráció és a kisüzem kiszorítása a nagyüzem által a mezőgazdaságban egyáltalán nem, a kereskedelemben és az iparban pedig rendkívül lassan megy

végbe. Azt mondták, hogy a válságok most ritkábbak és enyhébbek lettek, hogy a kartellek és trösztök valószínűleg lehetővé fogják tenni a tőkének azt, hogy a válságokat teljesen kiküszöbölje. Azt mondták, hogy az „összeomlás elmélete”, amely szerint a kapitalizmus az összeomlás felé halad, nem állja meg a helyét, mert van tendencia arra, hogy az osztályellentétek letompulnak és enyhülnek. Azt mondták végül, hogy Marx értékelméletét nem ártana Böhm-Bawerk alapján helyesbíteni. Az a harc, melyet e kérdésekben a revizionisták ellen folytattak, a nemzetközi szocializmus elméleti gondolkodásának éppoly termékeny felélénkülését idézte elő, mint 20 évvel előbb Engels vitája Dühringgel. A revizionisták érveit tények és számadatok alapján vették vizsgálat alá. Kimutatták, hogy a revizionisták rendszeresen szépítik a jelenkori kisüzemet. Azt a tényt, hogy a nagyüzem technikai és kereskedelmi tekintetben

fölényben van a kisüzemmel szemben nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is, megcáfolhatatlan adatok bizonyítják. De a mezőgazdaságban az árutermelés sokkal kevésbé fejlett, és a mai statisztikusok és közgazdászok rendszerint nem jól értenek ahhoz, hogy kiemeljék a földművelésnek azokat a speciális ágait (sőt néha egyes műveleteit), amelyekben a földművelésnek a világgazdaság csereforgalmába történő fokozódó bekapcsolódása fejeződik ki. A kisüzem a naturális gazdaság roncsain csak a táplálkozás végtelen leromlásával, krónikus éhezéssel, a munkanap meghosszabbításával, a jószág minőségének és gondozásának megrosszabbításával, szóval ugyanazokkal az eszközökkel tartja fenn magát, mint amelyekkel a kisipar is fenntartotta magát a kapitalista manufaktúrával szemben. A technika és a tudomány minden előre tett lépése kikerülhetetlenül és könyörtelenül aláássa a tőkés társadalomban a kisüzem

alatt a talajt, s a szocialista közgazdaságtan feladata, hogy ezt a folyamatot minden, gyakran bonyolult és összekuszált formájában megvizsgálja, hogy bebizonyítsa a kistermelőnek, hogy a kapitalizmus alatt lehetetlen fennmaradnia, hogy a kapitalizmus alatt a parasztgazdaságnak nincs kivezető útja, hogy a parasztnak át kell térnie a proletár álláspontjára. A revizionisták ebben a kérdésben tudományos szempontból azt a hibát követték el, hogy egyoldalúan kiragadott tényeket felületes módon általánosítottak, nem véve figyelembe összefüggésüket a kapitalizmus egész rendszerével, politikai tekintetben pedig abban állt hibájuk, hogy a parasztot, akarva, nem akarva, a birtokos (vagyis a burzsoázia) álláspontjára hívták vagy terelték, ahelyett, hogy a forradalmi proletár álláspontjára terelték volna. A válságok elmélete és az összeomlás-elmélet tekintetében még rosszabbul állt a revizionizmus szénája. Csak igen rövid ideig

és csak egészen rövidlátó emberek gondolhattak arra, hogy néhány évi ipari fellendülés és virágzás hatása alatt megmásítsák a marxi elmélet alapjait. Hogy a válságok kora még nem járt le, azt igen hamar megmutatta a revizionistáknak a valóság: a fellendülést válság követte. Az egyes válságok formája, sorrendje, képe megváltozott, de a válságok megmaradtak, mint a tőkés rend kikerülhetetlen alkotórészei. A kartellek és trösztök, amellett hogy a termelést egyesítették, ugyanakkor, mindenki szemeláttára, növelték a termelés anarchiáját, a proletariátus megélhetésének bizonytalanságát s a tőke nyomását, és így soha nem látott mértékben kiélezték az osztályellentéteket. Hogy a kapitalizmus az összeomlás felé halad mind egyes politikai és gazdasági válságok, mind a tőkés rend teljes összeroppanása értelmében ezt különösen szemléltetően és különösen széles méretekben éppen a legújabb óriási

trösztök mutatták meg. A nemrégiben Amerikában lejátszódott pénzügyi válság, a munkanélküliség rettenetes fokozódása egész Európában, nem is szólva a közeledő ipari válságról, amelyre már sok jel mutat, mindez odavezetett, hogy a revizionisták iménti „elméleteit” már mindenki úgy látszik, sok revizionista is elfelejtette. Nem szabad azonban elfelejteni azokat a tanulságokat, amelyeket ez az intellektuel ingatagság a munkásosztálynak nyújtott. Az értékelméletről csak annyit kell mondanunk, hogy a revizionisták ezen a téren, Böhm-Bawerk nyomán kigondolt rendkívül homályos célzásokon és sóhajokon kívül, éppenséggel semmit sem nyújtottak, s ezért semmiféle nyomot sem hagytak maguk után a tudományos gondolkodás fejlődése terén. A politika terén a revizionizmus megkísérelte a marxizmusnak valóban az alapját tudniillik az osztályharcról szóló tant revideálni. A politikai szabadság, a demokrácia, az

általános választójog megfosztja az osztályharcot talajától mondották nekünk és meghazudtolják a „Kommunista Kiáltvány” régi tételét: a munkásoknak nincs hazájuk. Ahol demokrácia van, ott, mert a „többség akarata” uralkodik, nem szabad, úgymond, sem az államot úgy tekinteni, mint az osztályuralom szervét, sem arról lemondani, hogy a reakciósok ellen a haladó, szociálreformista burzsoáziával szövetségre lépjünk. Tagadhatatlan, hogy a revizionistáknak ezek az ellenvetései összességükben a nézetek eléggé egyöntetű rendszerét adják tudniillik a régóta ismeretes liberális-burzsoá nézetek rendszerét. A liberálisok mindig hangoztatták, hogy a polgári parlamentarizmus megszünteti az osztályokat és az osztályokra tagozódást, ha egyszer minden polgárnak, különbség nélkül, szavazati joga van, joga arra, hogy az államügyekben részt vegyen. Európa egész története a XIX. század második felében, az orosz

forradalom egész története a XX század elején szemmel láthatóan bizonyítja, hogy mennyire képtelenek az effajta nézetek. A gazdasági különbségek a „demokratikus” kapitalizmus szabadsága mellett nem gyengülnek, hanem fokozódnak és kiéleződnek. A parlamentarizmus nem kiküszöböli, hanem leleplezi a legdemokratább polgári köztársaságok lényegét, megmutatja, hogy azok az osztályelnyomás szervei. A parlamentarizmus azzal, hogy a népesség sokkal szélesebb tömegeinek felvilágosítását és szervezését segíti elő, mint amilyenek addig a politikai eseményekben tevékenyen részt vettek, nem a válságok és politikai forradalmak kiküszöbölését készíti elő, hanem a polgárháború legmagasabb fokú kiéleződését a forradalmak idején. A párizsi események 1871 tavaszán, az orosz események 1905 telén a világosnál is világosabban megmutatták, hogy ez a kiéleződés mily elkerülhetetlenül közeledik. A francia burzsoázia egy

pillanatig sem habozott megegyezést kötni az egész nemzet ellenségével, a hazáját pusztító idegen katonasággal, csakhogy leverhesse a proletármozgalmat. Aki nem érti meg a parlamentarizmus és a polgári demokrácia kikerülhetetlen belső dialektikáját, amely odavezet, hogy még élesebben, mint régebben, tömegesen alkalmazott erőszakkal döntik el a vitákat, az sohasem lesz képes arra, hogy ennek a parlamentarizmusnak az alapján olyan elvileg következetes propagandát és agitációt folytasson, amely valóban előkészíti a munkástömegeket arra, hogy győzelmesen vegyenek részt az ilyen „vitákban”. Azok a tapasztalatok, melyeket Nyugaton a szociálreformista liberalizmussal, az orosz forradalomban a liberális reformistákkal (a kadetokkal) kötött szövetségek, egyezmények, blokkok nyújtottak, meggyőzően megmutatták, hogy ezek az egyezmények csak tompítják a tömegek öntudatát és nem erősítik, hanem gyengítik harcuk igazi

jelentőségét, mert a harcolókat olyan elemekkel kötik össze, melyek a legkevésbé harcképesek, a legnagyobb mértékben ingadozók és árulók. A francia millerandizmus a revizionista politikai taktika széles, valóban nemzeti méretekben való alkalmazásának ez a legnagyobb stílű példája a revizionizmusnak olyan gyakorlati értékelését adta, amelyet a világ proletariátusa sohasem fog elfelejteni. A revizionizmus gazdasági és politikai tendenciáinak kiegészítője volt a revizionizmus állásfoglalása a szocialista mozgalom végcéljához. „A végcél semmi, a mozgalom minden”, Bernsteinnek ez a szállóigéje jobban fejezi ki a revizionizmus lényegét, mint sok hosszú lére eresztett magyarázat. Esetről esetre történő állásfoglalás, alkalmazkodás a napi eseményekhez, az apró-cseprő politikai változásokhoz, a proletariátus alapvető érdekeinek, az egész tőkés társadalom, az egész tőkés fejlődés alapvető vonásainak

elfeledése, ezeknek az alapvető érdekeknek feláldozása pillanatnyi valóságos vagy képzelt előnyök kedvéért ez a revizionista politika. És e politika lényegéből magából világosan következik, hogy e politika végtelenül sokféle formát ölthet, s hogy minden valamelyest „új” kérdés, az események minden valamelyest váratlan vagy előre nem látott fordulata még ha ez a fordulat csak elenyésző mértékben s csak a legrövidebb időre változtatja is meg a fejlődés alapvonalát mindenkor és elkerülhetetlenül a revizionizmus ilyen vagy olyan válfaját fogja kiváltani. A revizionizmus elkerülhetetlenségét a modern társadalomba lenyúló osztálygyökerei szabják meg. A revizionizmus nemzetközi jelenség. Egyetlen, csak némiképpen is tájékozott és gondolkodó szocialistának sem lehet a legkisebb kétsége sem aziránt, hogy az ortodox marxisták és bernsteinisták viszonya Németországban, a guesde-isták és jaurésisták (most

különösen a brousse-isták) viszonya Franciaországban, a Szociáldemokrata Föderáció és a Független Munkáspárt viszonya Angliában, Brouckére és Vandervelde viszonya Belgiumban, az integralisták és reformisták viszonya Olaszországban, a bolsevikok és mensevikek viszonya Oroszországban alapjában véve mindenütt ugyanegyfajta viszony, ez országok jelenlegi állapotára jellemző nemzeti feltételek és történelmi mozzanatok óriási sokfélesége ellenére. A jelenlegi nemzetközi szocializmuson belül a világ különböző országaiban lényegében már ma egy vonalon megy végbe a „megoszlás”, ami azt bizonyítja, hogy milyen hatalmas lépést tett előre a mozgalom a 3040 évvel ezelőtti helyzettel szemben, amikor a különböző országokban nem egyfajta tendenciák harcoltak az egységes nemzetközi szocializmuson belül. Az a „baloldali revizionizmus”, amely most a latin országokban a „forradalmi szindikalizmus” köpenyét ölti magára,

szintén hozzáidomul a marxizmushoz, amikor „korrigálja” azt: Labriola Olaszországban, Lagardelle Franciaországban lépten-nyomon a félreértett Marxtól a helyesen értendő Marxhoz fellebbeznek. Ehelyütt nem térhetünk ki arra, hogy ennek a revizionizmusnak eszmei tartalmát elemezzük; ez a revizionizmus még távolról sem bontakozott ki annyira, mint az opportunista revizionizmus, nem öltött nemzetközi méreteket, nem volt még egyetlen nagyobb gyakorlati összecsapása sem, akár csak egyetlen ország szocialista pártjával is. Ezért arra a „jobboldali revizionizmusra” szorítkozunk, amelyet fent vázoltunk Miben rejlik ennek a revizionizmusnak elkerülhetetlensége a tőkés társadalomban? Miért mélyebben fekvő ez a revizionizmus azoknál a különbségeknél, melyek a kapitalizmus nemzeti sajátosságai és fejlődési fokai között vannak? Azért, mert a proletariátus mellett minden kapitalista országban ott vannak a kispolgárok, a

kistulajdonosok széles rétegei. A kapitalizmus a kisüzemből született és abból folyvást újra meg újra születik A kapitalizmus elkerülhetetlenül újra meg újra életre hív egész sor „középréteget” (a gyár függelékei, otthonmunka, kisműhelyek az egész országban szétszórva, a nagyipar például a kerékpár- és automobilipar követelményei szerint). Ezeket az új kistermelőket a kapitalizmus éppoly elkerülhetetlenül ismét kidobálja a proletariátus soraiba. Egészen természetes, hogy a kispolgári világnézet újra meg újra felüti a fejét a széles munkáspártok soraiban. Egészen természetes, hogy ennek így kell lenni, s mindig így is lesz, egészen a proletárforradalom sorsfordulatáig, mert mélységes tévedés volna azt hinni, hogy a lakosság többségének „teljes” proletarizálódása szükséges ennek a forradalomnak a megvalósíthatóságához. Azt, amit most gyakran csak eszmei téren élünk át: a vitákat Marx elméleti

helyesbítése körül azt, ami ma gyakorlatilag csak a munkásmozgalom egyes részletkérdéseivel kapcsolatban merül fel, mint taktikai nézeteltérések a revizionistákkal s mint szakadások ezen az alapon, azt a munkásosztálynak kétségkívül sokkal nagyobb méretekben kell még átélnie, amikor a proletárforradalom minden vitás kérdést kiélez, minden nézeteltérést azokra a kérdésekre összpontosít, amelyek a legközvetlenebb jelentőségűek a tömegek magatartásának meghatározása tekintetében, amikor majd arra kényszerít, hogy a harc hevében különböztessük meg a barátot az ellenségtől, hogy a rossz szövetségeseket elűzzük magunktól, hogy az ellenségre döntő csapást mérjünk. A forradalmi marxizmus eszmei harca a revizionizmus ellen a XIX. század végén csak bevezetője a proletariátus nagy forradalmi harcainak; a proletariátus a nyárspolgárok minden ingadozása és gyengesége ellenére halad előre, ügye végső győzelme

felé. Megjelent a „Marx Károly emlékére” c. gyűjteményes kötetben. Szentpétervár, 1908 Lenin Művei. 4 kiad 15 kőt 1525. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1908. február 26 Politikai megjegyzések - írta: V. I Lenin A soviniszták dolgoznak Egyre jobban terjednek az olyan hírek, hogy a japánok fegyverkeznek, hogy Mandzsúriában 600 zászlóaljat összpontosítottak Oroszország megtámadására. Törökország állítólag serényen fegyverkezik, hogy még ez év tavaszán megüzenje Oroszországnak a háborút. A Kaukázus állítólag felkelésre készül azzal a céllal, hogy különváljon Oroszországtól (még csak az hiányzik, hogy a lengyelek terveiről kezdjenek lármázni!). A Finnország elleni uszítást Finnország fegyverkezéséről szóló mendemondákkal hevítik Elkeseredett kampány folyik Ausztria ellen a boszniai vasútvonal építésével kapcsolatban. Fokozódnak az orosz sajtó kirohanásai

Németország ellen, mely állítólag Oroszországra uszítja Törökországot. Ez a kampány nemcsak az orosz, hanem a francia sajtóban is folyik hogy ezt az oroszországi kormány megvesztegette, arra nemrégiben, éppen jókor emlékeztetett a dumában egy szociáldemokrata. A komolyabb nyugati burzsoá sajtó nem hajlandó ezt az egész kampányt egyszerűen az újságírói fantázia szüleményének vagy szenzációhajhászó emberek mesterkedésének tekinteni. Nem, nyilvánvaló, hogy az „uralkodó körök” értsd: a feketeszázas cári kormány vagy egy titkos udvari banda, mint amilyen a hírhedt „csillagkamara” egészen határozott jelszót adtak ki, valami rendszeres „vonalat” követnek, valamilyen „új irányt” vettek. Azt, hogy a duma államvédelmi bizottságába senkit sem engednek be a duma tagjai közül, ha nem tagja a bizottságnak, vagyis nemcsak a forradalmi pártokat zárják ki a bizottságból, hanem a kadetokat is, a külföldi sajtó

közvetlen kapcsolatba hozza ezzel a soviniszta kampánnyal; sőt azt mondják, hogy az orosz kormány az „alkotmányosság” megcsúfolásának teljes betetőzéseképpen a határok katonai megerősítéséhez szükséges hiteleket nem az egész dumától szándékozik kérni, hanem csak ettől a feketeszázas és októbrista bizottságtól. Közlünk néhány idézetet egy-két egyáltalán nem szocialista európai újságból, amelyeket igazán nem lehet azzal gyanúsítani, hogy derűlátóan ítélik meg az orosz forradalmat: „A Franciaországon aratott német győzelmek (1870-ben) felkeltették, mint azt Bismarck egyszer megjegyezte, az orosz katonai vezetők becsvágyát, és ezek is kinyújtották kezüket a katonai babérok után. Politikai, vallási és történelmi okokból Törökország különösen alkalmasnak bizonyult erre a célra (az 1877 1878. évi orosz-török háború) Nyilván most is ugyanezt a nézetet vallják bizonyos oroszországi körök, amelyek

elfelejtették a japán háború tanulságait, és nem értik meg, hogy mik az ország igazi szükségletei. Minthogy a Balkánon már nincsenek semmiféle olyan «testvérek», akiket fel kellene szabadítani, kénytelenek más eszközöket kieszelni, amelyekkel az orosz közvéleményre hatni lehetne. És ezek az eszközök – az igazat megvallva még otrombábbak, mint az akkoriak: azt akarják elhitetni, hogy Oroszországot belső és külső ellenség veszi körül. Oroszország uralkodó körei meg akarják kísérelni, hogy megerősítsék helyzetüket a régi módszerekkel, vagyis oly módon, hogy az országon belül erőszakkal elnyomják a szabadságmozgalmat, és a szomorú belső helyzetről elterelik a nép figyelmét a nacionalista érzelmek felkorbácsolásával és olyan diplomáciai konfliktusok előidézésével, amelyekről nem tudni, hogy fognak végződni.” Mi a jelentősége ennek az új soviniszta vonalnak az ellenforradalmi önkényuralom politikájában?

Ilyen politikához Csuzima és Mukden után csak olyan emberek folyamodhatnak, akik véglegesen elvesztik a talajt lábuk alól. A kétéves reakció, minden erőlködése ellenére, nem hozott létre semmi olyan belső erőt, amelyet a feketeszázak önkényuralma valamelyest is biztos támasznak tekinthetne, nem teremtett semmiféle új osztályelemeket, amelyek gazdaságilag megújíthatnák az önkényuralmat. Enélkül pedig az ellenforradalom semmiféle kegyetlenségei, semmiféle dühöngése nem tudja fenntartani Oroszország jelenlegi politikai rendszerét. -----Sztolipin is, a feketeszázas földbirtokosok is, az októbristák is megértik, hogy nem tarthatják meg a hatalmat, ha nem teremtenek maguknak új osztálybázist. Ez a forrása annak a politikájuknak, amely teljesen tönkreteszi a parasztot, erőszakkal összezúzza a falusi földközösségeket, hogy mindenáron megtisztítsa az utat a kapitalizmus számára a mezőgazdaságban. Az oroszországi liberálisok, még

a legtudósabbak, a legképzettebbek, a „leghumánusabbak” is, mint például a „Russzkije Vedomosztyi” professzorai, ebben a tekintetben jóval ostobábbak, mint Sztolipinék. „Nem kell majd csodálkozni azon írja az említett lap vezércikkírója február 1én , ha például az ideiglenes novemberi szabályzat sorsának eldöntésekor a faluközösség tegnapi hívei, a szlavofilok támogatni fogják a kormánynak azt a próbálkozását, hogy megsemmisítse a falusi földközösséget a földnek egyes gazdák magántulajdonába való átadása útján. Sőt, feltételezhető, hogy a duma konzervatív többségének és a kormánynak közös védelmi céljai a dumát is, a kormányt is arra fogják ösztökélni, hogy még agresszívebb rendszabályokat alkalmazzon, mint amilyenek a hírhedt 1906-os ukázok voltak. Meglepő kép tárul elénk: a konzervatív kormány a konzervatív pártok képviselőinek közreműködésével radikális reformot készít elő a

földbirtokviszonyok terén, ahol legkevésbé történhetnek éles fordulatok, és erre a radikális rendszabályra olyan elvont meggondolások alapján szánja el magát, amelyek szerint a birtoklás egyik formája előnyösebb, mint a másik.” Ébredjen álmaiból, professzor úr rázza le magáról az elavult narodnyik eszmék levéltári porát vessen egy pillantást arra, hogy mit végzett a forradalom két éve. Sztolipin nemcsak fizikai erővel győzte le önöket, hanem azzal is, hogy jól megértette a gazdasági fejlődés leggyakorlatibb szükségletét, azt, hogy a régi földbirtoklást erőszakkal meg kell változtatni. A nagy „haladás”, melyet a forradalom visszavonhatatlanul létrehozott, abban áll, hogy a feketeszázas önkényuralom ezelőtt a földbirtoklás középkori formáira támaszkodhatott, most pedig kénytelen, teljes mértékben és visszavonhatatlanul kénytelen lázas sietséggel munkálkodni a földbirtoklás középkori formáinak

lerombolásán. Mert megértette, hogy a régi agrárviszonyok megváltoztatása nélkül nem lehet kivezető út abból az ellentmondásból, amely feltárja az orosz forradalom legmélyebb okait: a legelmaradottabb földbirtoklás, a legfejletlenebb falu a leghaladottabb ipari és finánckapitalizmus ellentmondásából! Szóval önök hívei a sztolipini agrártörvényhozásnak? kérdik majd tőlünk rémülten a narodnyikok. Ó nem! Nyugodjanak meg! Mi a régi oroszországi földbirtoklás összes formáit ellenezzük, a földesúri földbirtoklást is, a paraszti földközösségi földbirtoklást is. Mi feltétlenül helyeseljük ennek a rothadt, rothadó és minden újat megmérgező régiségnek erőszakos megváltoztatását, mi a föld burzsoá nacionalizálásának vagyunk a hívei, minthogy ez a burzsoá forradalom egyetlen következetes jelszava, egyetlen gyakorlati rendszabálya, amely a történelmileg szükséges változás egész élét a földesurak ellen

irányítja és előmozdítja azt, hogy a paraszti tömegből kiváljanak a föld szabad gazdái. Az orosz polgári forradalomnak az a sajátossága, hogy a forradalom alapvető kérdésében, az agrárkérdésben a feketeszázasok, valamint a parasztok és a munkások folytatnak forradalmi politikát. A liberális ügyvédek és professzorok viszont valami egészen élettelen, teljesen értelmetlen és utópikus dolgot védelmeznek: az idejétmúlta viszonyok megváltoztatásának két ellentétes, egymást kizáró módszerét akarják összebékíteni, mégpedig úgy, hogy megváltoztatásra egyáltalán ne kerüljön sor. Vagy a parasztfelkelés győzelme és a régi földbirtoklás teljes szétzúzása a forradalomban megújhodott parasztság javára, azaz a földesúri föld elkobzása és köztársaság. Vagy a Sztolipin-féle szétzúzás, amely szintén megújítja, valóban megújítja és a kapitalista viszonyokhoz alkalmazza a régi földbirtoklást, de kizárólag a

földbirtokosok érdekében, a paraszttömeg határtalan tönkretevése, a falvakból való erőszakos kiűzése, kényszerkilakoltatása, éhhalál, a parasztifjúság színe-javának börtön, száműzetés, agyonlövetések és kínzások útján való kiirtása árán. A kisebbségnek nem könnyű ilyen politikát folytatni a többséggel szemben, de gazdaságilag nem lehetetlen. Segítenünk kell a népnek, hogy ezt világosan megértse. Az a kísérlet pedig, hogy szabatos reformmal, békésen, erőszak nélkül jussanak ki a középkori ellentmondásoknak abból a végtelenül összekuszált gomolyagából, melyet az orosz történelem évszázadok alatt teremtett, szűklátókörű „tokbabújt emberek” legostobább ábrándja. A gazdasági szükségszerűség feltétlenül maga után vonja és feltétlenül meg is fogja valósítani a „legélesebb fordulatot” Oroszország agrárviszonyaiban. A történelmi kérdés csak az, hogy ezt a fordulatot a földbirtokosok

fogják-e végrehajtani, akiket a cár és Sztolipin vezet, vagy pedig a paraszttömegek, amelyeket a proletariátus vezet. -----„Az ellenzék egyesülése” ez az orosz politikai sajtó legaktuálisabb kérdése. A rendőri Sztolipin-újság, a „Rosszija” ujjong: „Egyesülés? szóval a kadetok is forradalmárok; fogd meg a kadetot!” A kadetpárti „Recs”, melyet teljesen áthat az a hivatalnoki buzgalom, hogy bebizonyítsa, a kadetok is tudnak olyan mérsékeltek lenni, mint az októbristák, kényeskedve elhúzza a száját, csak úgy árad belőle az „erkölcsi” felháborodás, amiért lelkiismeretlenül forradalmisággal próbálják vádolni, és kijelenti: Mi természetesen üdvözöljük az ellenzék egyesülését, de az egyesülés során „balról jobbra” kell tartani (február 2-i vezércikk). „Már láttunk politikai hibákat és csalódásokat. Amikor az ellenzék egyesül, természetesen a hozzátartozó pártok közül a legmérsékeltebb párt

minimális programja alapján egyesül.” Ez a program teljesen világos: a burzsoá liberalizmus hegemóniája, ez az én feltételem mondják a kadetok , mint ahogyan Falloux mondta Thiers-nek 1871-ben, amikor az a támogatását kérte: a monarchia, ez az én feltételem. A „Sztolicsnaja Pocsta” felismerte, hogy szégyen és botrányos az ilyen dolgokat nyíltan kimondani és ezért „nem ért egyet” a „Recs”-csel; homályos célzásokat tesz az „október előtti hangulat”-ra (az átkozott cenzúra megakadályozza a világos politikai programot!) és lényegében alkut javasol. A „Recs” is, úgymond, vezetni akarja az új egyesülést, a forradalmárok is vezetni akarják, hát én nem kaphatnék valami províziót a tisztességes közvetítésért? „Egyesülés” mi a legmelegebben rokonszenvezünk ezzel a jelszóval, különösen, ha az „október előtti hangulatra” céloznak, még ha pusztán csak céloznak is! Csakhogy a történelem nem ismétli

meg önmagát, mélyen tisztelt politikus urak. És azokat a tanulságokat, melyeket „a három év történetéből” levontunk, semmilyen erő ki nem irthatja a különböző osztályok tudatából. Ezek a tanulságok rendkívül gazdagok pozitív tartalmukat tekintve is (a munkásság és parasztság tömegharcának formái, jellege, e tömegharc győzelmének feltételei 1905-ben), negatív tartalmukat tekintve is (a két duma csődje, azaz az alkotmány-illúziók és a kadethegemónia csődje). Aki ezeket a tanulságokat rendszeresen tanulmányozni, átgondolni, elsajátítani, a tömegek közé vinni óhajtja ám tessék, mi szívvel-lélekkel az „egyesülés” mellett vagyunk az olyan egyesülés mellett, amely kíméletlen harcot folytat a forradalom árulói ellen. Nem tetszik? Akkor elválnak utaink A régi „október előtti” jelszó jó, és mi (ezt nem haragból mondjuk a „Nasa Miszl” c. gyűjteményben közreműködő M-d-m-nek!) nem vetjük el

(„alkotmányozó gyűlés”). De ez a jelszó nem elegendő Túlságosan formális. Nem fejezi ki annak a tudatát, hogy az élet az égető kérdéseket gyakorlatilag veti fel Mi ezt a jelszót a három nagy év nagy tanulságával egészítjük ki. A mi „minimális programunk”, „egyesülésünk programja” egyszerű és világos: 1) az összes földesúri földek elkobzása; 2) köztársaság. E célból olyan alkotmányozó gyűlésre van szükségünk, amely ezzel megbirkózik. A két duma, két kadet duma története rendkívül szemléltetően megmutatta, hogy a társadalmi erők tényleges harca az a harc, amely nem mindig vált tudatossá, nem mindig tört felszínre, de mindig döntő hatást gyakorolt minden nagy politikai ügy kimenetelére, és amely mindig semmivé foszlatta az „alkotmányosság” naiv és szélhámos módra ügyeskedő laikusainak fogásait , ez a harc teljes egészében azért a két „célpontért” folyt, amelyre fentebb utaltunk. Nem

elvont elméletek, hanem néptömegeink harcának, az orosz földesúri önkényuralom reális körülményei között folytatott harcának reális tapasztalatai mutatták meg nekünk a gyakorlatban azt, hogy éppen ezek a jelszavak nélkülözhetetlenek. Aki magáévá tudja tenni őket, annak azt javasoljuk, hogy „külön marsoljunk”, de „egyesült erővel üssünk”, üssük az ellenséget, mely Oroszországot pusztítja és Oroszország legjobbjainak ezreit mészárolja le. „Ilyen egyesülési programmal egyedül fogtok maradni.” Ez nem igaz Olvassák el a pártonkívüli parasztoknak az első két dumában mondott beszédeit és megértik, hogy a mi egyesülési programunk csupán megszövegezi a pártonkívüli parasztok kívánságait, szükségleteit, az ezekből a szükségletekből adódó legelemibb, elháríthatatlan következtetéseket. Aki ezeket a szükségleteket nem érti meg kezdve a kadetokon és végezve Pesehonovon (mint írják, ő is az

„egyesülést” hirdette Moszkvában) , az ellen háborút fogunk viselni az „egyesülés” nevében. Konok harc lesz ez. A forradalom előtt hosszú éveken át tudtunk dolgozni Nem hiába neveztek bennünket sziklaszilárdaknak. A szociáldemokraták olyan proletárpártot teremtettek, amely nem csügged el az első harci roham sikertelensége miatt, nem veszti el a fejét, nem bocsátkozik kalandokba. Ez a párt a szocializmus felé halad, és nem teszi függővé önmagát és sorsát a burzsoá forradalom egyik vagy másik szakaszának kimenetelétől. Éppen ezért ment a burzsoá forradalom gyenge oldalaitól És ez a proletárpárt a győzelem felé halad. „Proletarij” 21. sz 1908 február 26 (13) Lenin Művei. 4 kiad 13 köt 404409. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1910. december 23 A marxizmus történelmi fejlődésének némely sajátosságáról - írta: V. I Lenin A mi tanításunk mondotta Engels

magáról és híres barátjáról nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Ez a klasszikus tétel nagyszerű erővel és rendkívül kifejezően hangsúlyozza a marxizmusnak azt az oldalát, amelyet úton-útfélen figyelmen kívül hagynak. Márpedig, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyoldalúvá tesszük, eltorzítjuk, holt tanná tesszük a marxizmust, megfosztjuk eleven lelkétől, aláássuk legmélyebb elméleti alapját a dialektikát, a sokoldalú és ellentmondásokkal teljes történelmi fejlődésről szóló tanítást; aláássuk a marxizmus kapcsolatát a korszak adott gyakorlati feladataival, amelyek a történelem minden új fordulatával változhatnak. És íme, azok között, akiket a marxizmus oroszországi sorsa érdekel, a mi időnkben különösen gyakran találkozunk olyanokkal, akik a marxizmusnak éppen ezt az oldalát tévesztik szem elől. Pedig közismert dolog, hogy Oroszország az utóbbi években olyan éles fordulatokon ment át, amelyek

rendkívül gyorsan és rendkívül élesen változtatták meg a helyzetet, a társadalmi és politikai helyzetet, amely a legközelebbről és legközvetlenebbül határozza meg a cselekvés feltételeit és, következésképpen, a cselekvés feladatait is. Természetesen, nem az általános és alapvető feladatokról beszélek, amelyek a történelem fordulataival nem változnak, ha nem változik meg az osztályok közötti alapvető viszony. Teljesen világos, hogy Oroszország gazdasági (és nemcsak gazdasági) fejlődésének általános iránya, valamint az orosz társadalom különböző osztályai közötti alapvető kölcsönös viszony, az utolsó, mondjuk, hat évben nem változott meg. De a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásával igen élesen megváltoztak ez idő alatt a legközelebbi és közvetlen cselekvés feladatai és, következésképpen, lehetetlen volt, hogy a marxizmusban, mint élő tanban, ne lépjenek előtérbe a marxizmus különböző

oldalai. Ennek a gondolatnak megvilágítása céljából vessünk egy pillantást a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásaira az utolsó hat esztendő folyamán. Azonnal szemünkbe ötlik, hogy ez az időszak két hároméves szakaszra bomlik: az egyik körülbelül 1907 nyarán, a másik 1910 nyarán végződik. Az első szakaszt, tisztán elméleti szempontból, Oroszország államrendszerének alapvető vonásaiban végbemenő gyors változások jellemzik, s emellett e változások lefolyása igen egyenetlen, az ingadozások kilengése mindkét irányban igen nagy volt. A „felépítmény” e változásainak szociális és gazdasági alapja az orosz társadalom valamennyi osztályának olyannyira nyílt, nyomatékos, tömeges fellépése volt a legkülönbözőbb terepeken (a dumán belüli, a dumán kívüli működés, sajtó, szervezetek, gyűlések stb.), amilyet ritkán tapasztalunk a történelem során A második hároméves szakaszt ellenben ismételjük,

hogy ezúttal tisztán elméleti, „szociológiai” szempont vezet bennünket olyan lassú fejlődés jellemzi, amely szinte egyenlő a vesztegléssel. Az állam rendszerében nincsenek semmiféle, valamennyire is észlelhető változások. Az osztályoknak semmiféle, vagy csaknem semmiféle nyílt és sokoldalú akciói nem észlelhetők azoknak a „színtereknek” legtöbbjén, amelyeken az előbbi szakaszban ezek az akciók kibontakoztak. A két szakasz abban hasonlít egymáshoz, hogy Oroszország fejlődése mindkét szakasz folyamán az előbbi, a kapitalista fejlődés maradt. Ennek a gazdasági fejlődésnek a számos feudális, középkori intézménnyel való ellentmondása nem küszöbölődött ki, megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt, s ezt az ellentmondást nem simította el, hanem inkább kiélezte az, hogy egyik-másik intézménybe némi részleges burzsoá tartalom szivárgott be. A két szakasz abban különbözik egymástól, hogy az első szakasz idején

a történelmi cselekvés előterében az a kérdés állt, hogyan is fog kialakulni a fentebb említett gyors és egyenetlen változások eredménye. Ezeknek a változásoknak a tartalma, Oroszország fejlődésének kapitalista jellege miatt, szükségszerűen burzsoá tartalom volt, de burzsoázia és burzsoázia között különbség van. A többé-kevésbé mérsékelt liberalizmus álláspontján levő közép- és nagyburzsoázia osztályhelyzeténél fogva félt a hirtelen változásoktól, és arra törekedett, hogy mind az agrárrendszerben, mind a politikai „felépítményben” megőrizze a régi intézmények jelentős maradványait. A falusi kisburzsoázia, amely összefonódott a „saját keze munkájából” élő parasztsággal, szükségszerűen másfajta burzsoá átalakulásra törekedett, amely a mindenfajta középkori ócskaságnak sokkal kevesebb teret hagy meg. A bérmunkásoknak, amennyiben tudatosan figyelték a körülöttük végbemenő eseményeket,

szükségszerűen ki kellett dolgozniok a maguk számára valamely határozott állásfoglalást e két különböző irányzat összeütközésével kapcsolatban, amely irányzatok mindegyike a burzsoá rendszer keretei között maradt ugyan, de mindegyik a burzsoá rendszer teljesen különböző formáit, fejlődésének teljesen különböző gyorsasági ütemét, progresszív hatásának egészen más kiterjedését szabta meg. Az elmúlt hároméves időszak ilyenformán nem véletlenül, hanem szükségszerűen tolta előtérbe a marxizmusban azokat a kérdéseket, amelyeket taktikai kérdéseknek szokás nevezni. A legnagyobb hiba volna azt gondolni, hogy a viták és a véleményeltérések e kérdések körül „intellektuelek” vitái voltak, hogy a „harc az éretlen proletariátusra való befolyásért” folyt, hogy a viták „az intelligenciának a proletariátushoz való alkalmazkodását” fejezték ki, ahogy azt a különféle vehisták gondolják.

Ellenkezőleg, éppen azért, mert az illető osztály elérte az érettség fokát, nem nézhette közömbösen, miként ütközik össze Oroszország egész burzsoá fejlődésének két különböző irányzata, s ez osztály ideológusainak feltétlenül meg kellett adniok azokat az elméleti formulázásokat, amelyek (közvetlenül vagy közvetve, egyenes vagy fordított tükröződésükben) a különböző irányzatoknak megfeleltek. A második hároméves időszakban nem volt napirenden az oroszországi polgári fejlődés két irányzatának összeütközése, mert mindkét tendenciát bizonyos időre eltaposták, háttérbe szorították, visszavetették, elfojtották a „bölények”. A középkori bölények nemcsak a színpad előterét lepték el, hanem a polgári társadalom legszélesebb rétegeiben az emberek szívét vehista hangulattal, csüggedéssel és lemondással töltötték el. A felszínen nem a régi átalakításnak két módszere mutatkozott, hanem az,

hogy az emberek elvesztették hitüket bármilyen átalakulásban: a „megbékülés” és a „vezeklés” szelleme, társadalomellenes tanokkal való foglalkozás, a miszticizmus divata stb. mutatkozott És ez a meglepően hirtelen változás nem volt sem véletlen, sem pedig csak egy „külső” nyomás eredménye. Az előző korszak olyan mélyen felrázta a lakosság ama rétegeit, amelyek nemzedékeken, évszázadokon át a számukra idegen politikai kérdésektől távol állottak, hogy természetessé és elkerülhetetlenné vált az „összes értékek átértékelése”, az, hogy újra dolgozni kezdjenek az alapvető problémákon, új érdeklődés támadt fel bennük az elmélet, az ábécé, az élőiről kezdődő tanulás iránt. A nép-milliók, amelyeket hirtelen ébresztettek fel hosszú álmukból, amelyek hirtelen a legfontosabb kérdések előtt álltak, nem maradhattak meg sokáig ezen a színvonalon, szünetet kellett tartaniok, vissza kellett térniök az

elemi kérdésekhez, új előkészületekre volt szükségük, hogy az segítse őket a páratlanul gazdag tanulságok „megemésztésében” és lehetővé tegye, hogy a tömeg hasonlíthatatlanul szélesebb hullámban törjön újra előre, most már sokkalta szilárdabban, tudatosabban, biztosabban, nagyobb kitartással. A történelmi fejlődés dialektikája olyannak bizonyult, hogy az első szakaszban az ország életének minden területén a közvetlen átalakítások megvalósítása volt napirenden, a második szakaszban pedig a szélesebb rétegeknek fel kellett dolgozniok, el kellett sajátítaniok a tapasztalatot, a tapasztalatnak be kellett hatolnia ha szabad így kifejezni magunkat a talaj mélyébe, különféle osztályok elmaradt soraiba. Éppen azért, mert a marxizmus nem holt dogma, nem valami befejezett, kész, változhatatlan tanítás, hanem a cselekvés eleven vezérfonala, éppen azért okvetlenül vissza kellett tükröznie a társadalmi élet

körülményeinek bámulatos éles megváltozását. A változás visszatükröződése mélységes bomlás, ziláltság, sokféle ingadozás, egyszóval: a marxizmus rendkívül komoly belső válsága. Újra eljött az ideje annak, hogy ez ellen a bomlás ellen határozottan felvegyük a harcot, hogy erélyesen és kitartóan harcoljunk a marxizmus alapjainak megvédéséért. Azoknak az osztályoknak rendkívül széles rétegei, amelyek feladataik megformulázásánál nem kerülhetik el a marxizmust, nagyon egyoldalúan, eltorzítva sajátították el a marxizmust az előző időszakban, szajkózták az egyes „jelszavakat”, a taktikai kérdésekre adott egyes válaszokat, de e válasz marxista kritériumait nem értették meg. Az „összes értékek átértékelése” a társadalmi élet különböző területein a marxizmus legelvontabb és legáltalánosabb filozófiai alapjainak „revíziójára” vezetett. A burzsoá filozófia befolyása, annak különböző

idealista árnyalataiban, a marxisták közötti machista ragályban mutatkozott. A kívülről megtanult, de meg nem értett, át nem gondolt „jelszavak” ismételgetése az üres frázisok széles körű elterjedésére vezetett, a gyakorlatban pedig egyáltalában nem marxista, hanem kispolgári áramlatokat szült, amilyen például a nyílt vagy szemérmes „otzovizmus” vagy az otzovizmusnak mint a marxizmus „jogos árnyalatának” elismerése. Másrészt, a vehista szellem, a lemondás szelleme, amely a burzsoázia legszélesebb rétegeit rabul ejtette, abba az áramlatba is behatolt, amely a gyakorlatban a „mérsékeltség és akkurátusság” medrébe igyekezett szorítani a marxista elméletet és gyakorlatot. Itt már csak a frazeológia volt marxista, amely a „hierarchiáról” és a „hegemóniáról” stb. szóló liberális szellemmel át meg átitatott elmélkedéseket burkolta Ennek a cikknek a feladata természetesen nem lehet mindezeknek az

elmélkedéseknek megvizsgálása. Elég megmutatnunk őket, hogy szemléltessük azt, amit fentebb mondottunk annak a válságnak a mélységéről, amelyet a marxizmus most átél, ennek a válságnak a mostani időszak egész társadalmi és gazdasági körülményeivel való összefüggéséről. Azokat a kérdéseket, amelyeket ez a válság felvet, nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Nincs ártalmasabb, elvtelenebb dolog, mint az a kísérlet, hogy frázisokkal szabaduljunk meg tőlük. Mi sem fontosabb annál, hogy tömörítsük az összes marxistákat, akik tudatában vannak a válság mélységének, és annak, hogy e válság ellen harcolni kell, hogy megvédjük a marxizmus elméleti alapjait és legfontosabb tételeit, melyeket a legellentétesebb szempontból torzítanak el akkor, amikor a marxizmus különböző „útitársaira” kiterjesztik a burzsoá befolyást. Az elmúlt hároméves szakasz a társadalmi életben való tudatos részvételre olyan széles

rétegeket emelt fel, amelyek nem ritkán csak most kezdenek annak rendje és módja szerint megismerkedni a marxizmussal. Ezért a burzsoá sajtó most ezen a téren sokkal több téves eszmét gyárt, mint régebben, és szélesebben terjeszti ezeket a téves eszméket. A bomlás a marxizmus körében ilyen körülmények között különösen veszedelmes Ezért: megérteni az okait annak, hogy napjainkban miért elkerülhetetlen e bomlás, és következetes harcra tömörülni ellene a marxisták számára a szó közvetlen és szoros értelmében a korszak követelménye. „Zvezda” 2. sz 1910 december 23 Lenin Művei. 4 kiad 17 köt 2024. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1910. október 30 A forradalom tanulságai - írta: V. I Lenin Öt év telt el 1905 októbere óta, amikor Oroszország munkásosztálya az első hatalmas csapást mérte a cári Önkényuralomra. A proletariátus azokban a nagy napokban a dolgozók

millióit vitte harcba elnyomóik ellen 1905 néhány hónapja alatt helyzetének olyan javulását vívta ki magának, amilyet évtizedeken át hiába vártak a munkások a „felsőségtől”. A proletariátus, ha csak rövid időre is, olyan sajtó-, gyülekezési és egyesülési szabadságot vívott ki az egész orosz népnek, amilyenre Oroszországban még nem volt példa. Elsöpörte útjából a Buligin-féle hamis dumát, kikényszerített a cártól egy kiáltványt, amelyben alkotmányt ígért, és egyszersmindenkorra lehetetlenné tette, hogy Oroszországot képviseleti intézmények nélkül kormányozzák. A proletariátus nagy győzelmei félgyőzelmeknek bizonyultak, mert a cári hatalmat nem döntötték meg. A decemberi felkelés vereséggel végződött, és a cári önkényuralom egymásután elszedte a munkásosztály vívmányait, ahogy gyengült a munkásosztály támadó ereje, gyengült a tömegek harca. 1906-ban a munkássztrájkok, a parasztok és a

katonák lázongásai sokkal gyengébbek voltak, mint 1905-ben, de még mindig nagyon erősek voltak. A cár szétkergette az első dumát, amelynek idején ismét fejlődni kezdett a nép harca, de nem merte rögtön megváltoztatni a választási törvényt. 1907-ben még jobban gyengült a munkások harca, és a cár a második duma szétkergetésével államcsínyt hajtott végre (1907. június 3-án); megszegte azt az ünnepélyes ígéretét, hogy a duma beleegyezése nélkül nem fog törvényeket kibocsátani, és úgy módosította a választási törvényt, hogy a dumában többséget okvetlenül a földesuraknak és kapitalistáknak, a feketeszázak és csatlósaik pártjának kellett kapniok. A forradalom győzelmei és vereségei egyaránt nagy történelmi tanulságokat adtak az orosz népnek. Ma, amikor 1905 ötödik évfordulóját ünnepeljük, igyekszünk tisztázni e tanulságok lényegét. Az első és legfőbb tanulság az, hogy csakis a tömegek forradalmi harca

javíthatja meg valamelyest is komoly formában a munkások életét és az állam kormányzását. Akármennyire „rokonszenveztek” is a munkásokkal a művelt emberek, akármilyen hősiesen harcoltak is az egyes terroristák, nem tudták aláásni a cári önkényuralmat és a tőkések mindenhatóságát. Ez csak maguknak a munkásoknak a harcával, csak a milliók közös harcával volt elérhető, és amikor ez a harc meggyengült, azonnal kezdték elvenni azt, amit a munkások kivívtak. Az orosz forradalom megerősítette azt, amit a nemzetközi munkásdal mond: „Védelmező nincsen felettünk, Nem véd sem isten, sem király; A közjó alkotói lettünk, Vesszen el, ki ellenáll”. A második tanulság az, hogy nem elég a cári hatalmat aláásni, korlátozni. Azt meg kell szüntetni Amíg nem szüntettük meg a cári hatalmat, a cár engedményei sohasem lesznek tartósak. A cár engedményeket tett, amikor a forradalom nyomása erősödött, és visszavont minden

engedményt, amikor a nyomás gyengült. Oroszország csak akkor szabadulhat meg a hivatalnokok erőszakától és önkényétől, a feketeszázas-októbrista dumától, attól, hogy a földesurak és a földesurak lakájai legyenek falun a mindenható urak, ha kivívjuk a demokratikus köztársaságot, megdöntjük a cári hatalmat és a hatalom átmegy a nép kezébe. Hogy most, a forradalom után a parasztok és munkások még nagyobb nyomorban élnek, mint azelőtt, ez annak a következménye, hogy a forradalom gyenge volt, mert a cári hatalmat nem döntöttük meg. 1905 s azután az első két duma és szétkergetésük igen sokra megtanította a népet, megtanította elsősorban arra, hogy közösen harcoljon a politikai követelésekért. A politikai életre ébredő nép először engedményeket követelt az önkényuralomtól: azt követelte, hogy a cár hívja egybe a dumát, hogy a cár új miniszterekkel váltsa fel a régieket, hogy a cár „adjon” általános

választójogot. Az önkényuralom azonban nem tett és nem is tehetett ilyen engedményeket. Engedményekért esedező kérelmekre az önkényuralom szuronyokkal válaszolt. Akkor a nép kezdett ráeszmélni arra, hogy harcolnia kell az önkényuralmi hatalom ellen. Sztolipin és a fekete, úri duma most még nagyobb erővel mondhatni beveri ezt a tudatot a parasztok fejébe. Beveri és végül majd bele is veri A cári önkényuralom szintén levonta a maga számára a forradalom tanulságait. Meglátta, hogy a parasztoknak a cárba vetett hitére nem támaszkodhat. Most a feketeszázas földesurakkal és az októbrista gyárosokkal kötött szövetség útján szilárdítja meg hatalmát. A cári önkényuralom megdöntéséhez most a forradalmi tömegharc sokkal erősebb nyomására van szükség, mint 1905-ben. Vajon lehetséges-e ilyen sokkal erősebb nyomás? Erre a kérdésre válaszolva eljutunk a forradalom harmadik és legfőbb tanulságához. Ez a tanulság abban van,

hogy láttuk, hogyan cselekednek az orosz nép különböző osztályai. 1905-ig sokaknak úgy tetszett, hogy az egész nép egyformán törekszik a szabadságra és egyforma szabadságot akar; legalábbis az óriási többségnek semmiféle világos fogalma sem volt arról, hogy az orosz nép különböző osztályai különbözőképpen viszonyulnak a szabadságért vívott harchoz és nem egyforma szabadságot akarnak elérni. A forradalom eloszlatta a ködöt 1905 végén, majd később az első és a második duma idején is, az orosz társadalom valamennyi osztálya nyíltan lépett fel. Megmutatkoztak a gyakorlatban, megmutatták, mi az, amire ténylegesen törekednek, mi az, amiért harcolni tudnak, és mennyire erősen, szívósan, erélyesen képesek harcolni. A gyári munkások, az ipari proletariátus harcolt a legelszántabban és a legszívósabban az önkényuralom ellen. A proletariátus január kilencedikével és tömegsztrájkokkal kezdte meg a forradalmat A

proletariátus végigvitte a harcot, amikor 1905 decemberében fegyveres felkelést kezdett az agyonlövetésnek, verésnek, kínzásnak kitett parasztok védelmében. 1905-ben a sztrájkoló munkások száma körülbelül hárommillióra rúgott (a vasutasokkal, postai alkalmazottakkal stb. együtt pedig bizonyára négymillióra is), 1906-ban pedig egymillióra, és 1907-ben háromnegyed millióra. Ilyen hatalmas sztrájkmozgalmat még nem látott a világ Az orosz proletariátus megmutatta, milyen érintetlen őserő rejlik a munkástömegekben, amikor valóban forradalmi válság érlelődik. A világ legnagyobb sztrájkhulláma, az 1905-ös, még korántsem merítette ki a proletariátus egész harci erejét. A moszkvai gyárvidéken például 567 000 gyári munkás volt és 540 000 volt a sztrájkolok száma, a pétervári gyárvidéken pedig 300 000 gyári munkás volt és egymillió sztrájkoló. Ez azt mutatja, hogy a moszkvai gyárvidék munkásai még korántsem fejtettek

ki a harcban olyan szívósságot, mint a péterváriak. Livland kormányzóságban (Riga) pedig 50 000 munkásra 250 000 sztrájkoló jutott, vagyis 1905-ben minden munkás átlagban több mint ötször sztrájkolt. Most egész Oroszországban legalább hárommillió gyári munkás, bányász és vasutas van és ez a szám évről évre növekszik; ha a mozgalom oly erővel törne ki, mint Rigában 1905-ben, Oroszország munkásai 15 millió sztrájkolóból álló hadsereget tudnának felállítani. Az ilyen nyomással szemben nem tudna megállni semmilyen cári hatalom. De mindenki megérti, hogy ilyen nyomást nem lehet mesterségesen, a szocialisták vagy az élenjáró munkások kívánságára előidézni. Ilyen nyomás csak akkor lehetséges, ha országos méreteket ölt a válság, a felháborodás, a forradalom. Ilyen nyomás előkészítésére be kell vonni a harcba a legelmaradottabb munkásrétegeket, évek és évek során állhatatos, széleskörű, fáradhatatlan

propaganda-, agitációs és szervező munkát kell végezni, mindenféle proletáregyesületet és szervezetet létesítve és ezeket megszilárdítva. Ami a harci erőt illeti, Oroszország munkásosztálya az orosz nép valamennyi többi osztálya előtt haladt. A munkásokat maguk az életkörülményeik teszik harcképessé és ösztönzik harcra. A tőke a nagyvárosokban nagy tömegekben gyűjti össze a munkásokat, tömöríti, közös akciókra tanítja őket. A munkások lépten-nyomon szemtől-szembe kerülnek fő ellenségükkel a tőkés osztállyal. Ezzel az ellenséggel harcolva, a munkás szocialistává lesz, tudatára ébred annak, hogy az egész társadalmat teljesen át kell alakítani, hogy teljesen meg kell szüntetni minden nyomort és minden elnyomást. A munkások, szocialistákká válva, önfeláldozó hősiességgel harcolnak minden ellen, ami útjukat állja és mindenekelőtt a cári hatalom és a jobbágytartó földesurak ellen. A parasztok szintén

harcba szálltak a forradalomban a földesurak és a kormány ellen, de az ő harcuk jóval gyengébb volt. Kiszámították, hogy a munkások közül a forradalmi harcban, a sztrájkokban részt vett a többség (mintegy 3/5), a parasztok közül pedig kétségtelenül csak a kisebbség: valószínűleg nem több, mint egyötödvagy egynegyed részük. A parasztok kevésbé kitartóan, szétforgácsoltabban, kevésbé tudatosan harcoltak, sokszor még mindig reménykedtek a cáratyuska jóságában. 19051906-ban a parasztok tulajdonképpen csak ijesztgették a cárt és a földesurakat, őket azonban nem ijesztgetni kell, hanem megsemmisíteni, kormányukat a cári kormányt el kell törölni a föld színéről. Most Sztolipin és a fekete, földesúri duma igyekszik a gazdag parasztokból új tanyás földbirtokosokat, a cár és a feketeszázak szövetségeseit teremteni. De minél jobban segíti a cár és a duma a gazdag parasztokat abban, hogy tönkretegyék a

paraszttömegeket, annál tudatosabbá válik ez a tömeg, annál kevésbé marad meg a cárba vetett hite, a jobbágy-rabszolgáknak, az agyongyötört és a tudatlan embereknek a hite. Évről évre nő a falvakban a mezőgazdasági munkások száma, ezeknek nincs más menekvésük, mint a városi munkásokkal való szövetség a közös harcra. Évről évre több a falvakban a tönkrement, a koldusbotra jutott, kiéhezett paraszt, közülük milliók és milliók készek, amint felkel a városi proletariátus, elszántabban, egységesebben harcba szállni a cár és a földesurak ellen. A forradalomban részt vett a liberális burzsoázia is, vagyis részt vettek liberális földbirtokosok, gyárosok, ügyvédek, egyetemi tanárok stb. Ők alkotják a „népszabadság pártját” (az alkotmányos demokrata pártot, kadet pártot). Sokat ígértek a népnek és sokat fecsegtek újságaikban a szabadságról Az első és a második dumában nekik volt a legtöbb

képviselőjük. Azt ígérgették, hogy „békés úton” elérik majd a szabadságot, elítélték a munkások és parasztok forradalmi harcát. A parasztok és sokan a parasztképviselők („trudovikok”) közül hittek ezekben az ígéretekben, alázatosan és engedelmesen követték a liberálisokat, és távol tartották magukat a proletariátus forradalmi harcától. Ez volt a parasztok (és sok városi polgár) óriási hibája a forradalom idején A liberálisok egyik kezükkel, de így is csak nagyritkán, támogatták a szabadságért vívott harcot, a másik kezüket azonban mindig a cárnak nyújtogatták, azt ígérve, hogy megőrzik és megszilárdítják hatalmát, kibékítik a parasztokat a földesurakkal, „lecsendesítik” a „szilaj” munkásokat. Amikor a forradalom eljutott a cár elleni döntő harcig, az 1905. decemberi felkelésig, a liberálisok egytőlegyig aljasan elárulták a nép szabadságát, eltántorodtak a harctól A cári önkényuralom

kihasználta azt, hogy a liberálisok elárulták a népszabadságot, kihasználta a parasztok tudatlanságát, akik sok mindenben hittek a liberálisoknak, és leverte a felkelő munkásokat. A proletariátus leverése után pedig semmilyen duma, a kadetok semmilyen édeskés szónoklata, semmilyen ígérete sem tartotta vissza a cárt attól, hogy megszüntesse a szabadság minden maradványát, hogy visszaállítsa az önkényuralmat és a jobbágytartó földesurak teljhatalmát. A liberálisokat becsapták. A parasztok súlyos, de hasznos leckét kaptak Nem lesz Oroszországban szabadság, amíg a nép nagy tömegei hisznek a liberálisoknak, hisznek a cári hatalommal való „béke” lehetőségében, távol tartják magukat a munkások forradalmi harcától. Nincs a földön erő, amely Oroszországban fel tudná tartóztatni a szabadság előnyomulását, amikor majd harcra kel a városi proletariátus tömege, félretolja az ingadozó és áruló liberálisokat, magával

ragadja a mezőgazdasági munkásokat és a tönkretett parasztságot. És hogy Oroszországban a proletariátus megkezdi ezt a harcot, hogy újra a forradalom élére áll erről kezeskedik Oroszország gazdasági helyzete, a forradalmi évek minden tapasztalata. Öt évvel ezelőtt a proletariátus az első csapást mérte a cári önkényuralomra. Az orosz nép előtt felcsillantak a szabadság első sugarai. Most újra helyreállt a cári önkényuralom, újra uralkodnak és kormányoznak a jobbágytartó földesurak, újra mindenütt erőszakot alkalmaznak a munkásokkal és a parasztsággal szemben, mindenütt a hatóságok ázsiai önkénye, a nép aljas megcsúfolása kerekedett felül. De súlyos leckék nem vesznek kárba. Az orosz nép már nem az, ami 1905 előtt volt A proletariátus megtanította a harcra A proletariátus győzelemre fogja vinni. „Rabocsaja Gazeta” 1. sz 1910 október 30. (november 12) Lenin Művei. 4 kiad 16 köt 270277. old (oroszul) (idézet: -

Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1911. október 18 Sztolipin és a forradalom - írta: V. I Lenin Sztolipin főhóhér megöletése egybeesett azzal a pillanattal, amikor számos jel arra mutatott, hogy befejeződött az orosz ellenforradalom történetének első szakasza. A szeptember 1-i esemény, mely önmagában véve igen kis jelentőségű, ezért újra napirendre tűzi azt az elsőrendű fontosságú kérdést, hogy mi a tartalma és mi a jelentősége, az oroszországi ellenforradalomnak. A reakciósok karában, akik Sztolipint lakáj módra dicsőítik, vagy az Oroszországban uralkodó feketeszázas banda intrikáinak történetében turkálnak, s a liberálisok karában, akik fejüket csóválják a „barbár és esztelen” merénylet miatt (a liberálisokhoz tartoznak persze a „Gyelo Zsiznyi” volt szociáldemokratái is, akiktől ez az idézőjelbe tett, elcsépelt kifejezés származik), hallatszanak egyes olyan hangok is, amelyeknek

valóban komoly elvi tartalmuk van. Megpróbálják az orosz történelem „sztolipini időszakát” összefüggő egésznek tekinteni. Sztolipin körülbelül öt évig, 1906-tól 1911-ig állt az ellenforradalom kormányának az élén. Ez valóban sajátos és tanulságos eseményekben bővelkedő időszak. A külső eseményeket tekintve, úgy jellemezhetjük, mint az 1907. június 3-i államcsíny előkészítésének és megvalósításának időszakát Éppen 1906 nyarán, amikor Sztolipin mint belügyminiszter felszólalt az I. dumában, ekkor láttak hozzá, hogy előkészítsék ezt az államcsínyt, amely most már meghozta gyümölcseit társadalmi életünk minden területén. Felmerül a kérdés, hogy az államcsíny megvalósítói milyen társadalmi erőkre támaszkodtak, és milyen erők irányították őket? Mi volt a „június harmadiki” időszak társadalmi és gazdasági tartalma? Sztolipin személyes „karrierje” tanulságos anyagot ad és

érdekesen világítja meg ezt a kérdést. Mint földbirtokos és nemesi elöljáró Sztolipin 1902-ben Plehwe idejében kormányzó lesz; a cár és feketeszázas kamarillája szemében „kitünteti magát” a parasztok elleni vadállati megtorlásaival és megkínzásukkal (Szarátov kormányzóságban); 1905-ben feketeszázas bandákat és pogromokat szervez (a balasevi pogrom); 1906-ban belügyminiszter lesz és az első Állami Duma szétkergetése után miniszterelnök. Ez röviden Sztolipin politikai életrajza. És az ellenforradalmi kormány fejének ez az életrajza egyúttal életrajza annak az osztálynak, amely véghezvitte nálunk az ellenforradalmat, és amelynek Sztolipin csak meghatalmazottja vagy ügyvivője volt. Ez az osztály: az orosz nemesség, élén az első nemessel és a legnagyobb földesúrral, Romanov Miklóssal. Ez az osztály: a harmincezer jobbágytartó földbirtokos, akik EurópaiOroszország földjéből 70 millió gyeszjatyinát tartanak

kezükben, vagyis ugyanannyit, mint amennyi tízmillió parasztportának van. Azok a latifundiumok, amelyek ennek az osztálynak kezében vannak, jelentik az alapját annak a jobbágy kizsákmányolásnak, amely különböző néven (ledolgozás, uzsora stb.) Oroszország ősorosz központjában uralkodik. Az orosz paraszt „földszegénysége” (hogy a liberálisoknak és a narodnyikoknak ezt a kedvelt kifejezését használjuk) nem más, mint a jobbágytartó földbirtokos osztály földgazdagságának másik oldala. Az agrárkérdésnek, amely 1905-ös forradalmunk központi kérdése volt, az volt a veleje, hogy megmarade a földesúri birtok amely esetben a lakosság többsége hosszú évekre elkerülhetetlenül megmarad koldus, nyomorúságos, éhező, elnyomott és letiport parasztnak , vagy pedig a lakosság tömege ki tud-e majd vívni magának valamennyire is emberi, valamelyest az európaihoz hasonló szabad életviszonyokat ez pedig megvalósíthatatlan volt a

földesúri földbirtoklás és a vele elszakíthatatlanul egybekapcsolt földesúri monarchia forradalmi megsemmisítése nélkül. Sztolipin politikai életrajza a cári monarchia életkörülményeinek pontos tükörképe és kifejezése. Sztolipin nem cselekedhetett másképpen, mint ahogy cselekedett abban a helyzetben, amelyben a monarchia a forradalom alatt volt. A monarchia nem cselekedhetett másképpen, amikor egészen határozottan kiderült, mégpedig a tapasztalat alapján 1905-ben a duma előtt is és 1906-ban a duma alatt is , hogy a népesség óriási, túlnyomó többsége már tudatára ébredt annak, hogy érdekei kibékíthetetlen ellentétben vannak a földesúri osztály fennmaradásával, s hogy ennek az osztálynak a megsemmisítésére törekszik. Nincs felületesebb és hazugabb valami, mint a kadet íróknak az az állítása, hogy nálunk a monarchia elleni támadások az „intellektuel” forradalmiaskodás megnyilvánulásai voltak. Ellenkezőleg, az

objektív viszonyok olyanok voltak, hogy a parasztok harca a földesúri földbirtoklás ellen elkerülhetetlenül felvetette a földesúri monarchia életének vagy halálának kérdését. A cárizmus kénytelen volt élethalálharcot vívni, kénytelen volt a teljesen erőtlenné vált bürokrácia és a háborús vereségek, meg a belső bomlás folytán meggyengült hadsereg helyett más védelmi eszközöket keresni. Ebben a helyzetben az egyetlen, amit a cári monarchia tehetett, a lakosság feketeszázas elemeinek megszervezése és pogromok rendezése volt. Az a fennkölt erkölcsi felháborodás, amellyel a mi liberálisaink a pogromról beszélnek, minden forradalmárban azt a benyomást kelti, hogy végtelenül szánalmas és gyáva emberekkel van dolga, különösen akkor, amikor a pogromok fennkölt erkölcsi elítélése mellett teljesen megengedhetőnek tartják a pogromhősökkel való tárgyalás és megegyezés gondolatát. A monarchia kénytelen volt védekezni a

forradalommal szemben, és a Romanovok félázsiai, jobbágyi orosz monarchiája nem védekezhetett más eszközökkel, csak a legpiszkosabbakkal, legvisszataszítóbbakkal, legaljasabbakkal és legkegyetlenebbekkel: nem a fennkölt erkölcsi elítélés, hanem a forradalom sokoldalú és önfeláldozó megsegítése, a forradalom megszervezése ennek a monarchiának megdöntésére ez a pogromok elleni harcnak az a formája, amely egyedül méltó, egyedül ésszerű minden szocialista és minden demokrata számára. A pogromhős Sztolipin éppen úgy készült miniszteri pályafutására, ahogy erre egy cári kormányzó készülhetett: kínozta a parasztokat, pogromokat rendezett, s értett ahhoz, hogy külső mázzal és frázisokkal, pózzal és gesztusokkal „európainak” tüntesse fel ezt az ázsiai „gyakorlatot”. És liberális burzsoáziánk vezérei, akik fennkölt erkölcsösséggel elítélték a pogromokat, tárgyalásokat kezdtek a pogromhősökkel, nemcsak a

létjogosultságukat ismerték el, hanem még azt is, hogy övék a hegemónia az új Oroszország berendezésében és kormányzásában! Sztolipin megöletése számos érdekes leleplezésre és beismerésre adott alkalmat ebben a kérdésben. Itt vannak például Vitte és Gucskov levelei arról, hogy Vitte hogyan tárgyalt bizonyos „közéleti személyiségekkel” (értsd: a mérsékelten liberális monarchista burzsoázia vezéreivel) az 1905. október 17-e utáni kormányalakításról A Vittével folytatott tárgyalásokban ezek a tárgyalások nyilván hosszadalmasak voltak, mert Gucskov „az elhúzódó tárgyalások fárasztó napjairól” ír részt vett Sipov, Trubeckoj, Uruszov, Sztahovics, vagyis mind a kadet pártnak, mind a „békés megújhodás”, mind az októbristák pártjának jövendő vezetői. Mint kiderült, Durnovo miatt nem tudtak megegyezni, akit a „liberálisok” nem voltak hajlandók belügyminiszternek elfogadni, de akihez Vitte

ultimátumszerűen ragaszkodott. Emellett Uruszov, az első duma kadetpárti csillaga „melegen támogatta Durnovo jelölését” Amikor Obolenszkij herceg Sztolipin jelölését vetette fel, „voltak, akik mellette foglaltak állást és voltak, akik azt mondták, nem ismerik”. „Határozottan emlékszem arra írja Gucskov , hogy negatív véleményt, amiről Vitte gróf ír, senki sem mondott.” Most a kadet sajtó, hangsúlyozni óhajtva „demokratizmusát” (ne tréfáljanak!), lehet, hogy különösen a pétervári első kúria választásai miatt, ahol a kadetok az októbristákkal verekedtek, szeretne ütni egyet Gucskovon az akkori tárgyalásokkal kapcsolatban. „Mily gyakran voltak írja a „Recs” szeptember 28-i számában az októbrista urak Gucskov vezénylete alatt és a hatóságok örömére Durnovo úr híveinek kollégái! Mily gyakran fordítottak hátat a közvéleménynek és szegezték tekintetüket a felsőbbségre!” Ugyanaznap a

„Russzkije Vedomosztyi” is különböző hangnemekben ismétli vezércikkében ugyanazt a szemrehányást, amelyet a kadetok tesznek az októbristáknak. De engedelmet, kadet urak: milyen jogon tesznek éppen önök szemrehányást az októbristáknak, ha ugyanazokon a tárgyalásokon az önök emberei is részt vettek, sőt védték is Durnovót? Hát akkor 1905 novemberében Uruszovon kívül nem áll-e az összes kadetokra is, hogy „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat fordítottak a közvéleménynek”? Akik szeretik egymást veszekednek néha; nem elvi harc ez, hanem egyformán elvtelen pártok vetélkedése ezt kell mondanunk azokról a szemrehányásokról, amelyeket a kadetok az októbristáknak tesznek az 1905 végén folytatott „tárgyalások” miatt. Az ilyenfajta viták csak arra valók, hogy palástolják azt a tényleg fontos, történelmileg elvitathatatlan tényt, hogy a liberális burzsoázia összes árnyalatai, az októbristáktól

egészen a kadetokig „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat” fordítottak a demokráciának, amióta forradalmunk valóban népi jelleget öltött, vagyis aktív részvevőinek összetétele tekintetében demokratikus lett. Az orosz ellenforradalom sztolipini időszakát éppen az jellemzi, hogy a liberális burzsoázia elfordult a demokráciától, és Sztolipin ezért megtehette, hogy ennek a burzsoáziának hol az egyik, hol a másik képviselőjéhez forduljon segítségért, rokonszenvért, tanácsért. Ha a dolgok nem így álltak volna, akkor Sztolipin nem valósíthatta volna meg az egyesült nemesség tanácsának hegemóniáját az ellenforradalmi hangulatú burzsoázia felett, ennek a burzsoáziának segítségével, rokonszenvével, aktív vagy passzív támogatásával. Az ügynek ez az oldala különös figyelmet érdemel, mert éppen ezt téveszti szem elől vagy szándékosan mellőzi - liberális sajtónk, valamint a liberális munkáspolitika

néhány olyan lapja, mint a „Gyelo Zsiznyi”. Sztolipin nemcsak a jobbágytartó földesurak diktatúrájának képviselője; aki beéri ezzel a jellemzéssel, az egyáltalán nem érti a „sztolipini időszak” sajátosságát és jelentőségét. Sztolipin egy olyan korszak minisztere, amikor az egész liberális burzsoázián, beleértve a kadetokat is, ellenforradalmi hangulat lett úrrá, amikor a jobbágytartó földesurak erre a hangulatra támaszkodhattak és támaszkodtak is, kezüket és szívüket ajánlhatta és ajánlották is a burzsoázia vezetőinek, sőt még a „legbaloldaliabb” vezetőkben is „őfelsége ellenzékét” láthatták, arra hivatkozhattak és hivatkoztak is, hogy a liberalizmus ideológiai vezetői feléjük fordultak, a reakció felé, a demokrácia elleni harc, a demokrácia bepiszkolása felé. Sztolipin annak a korszaknak a minisztere, amikor a jobbágytartó földesurak a paraszti agrárviszonyok tekintetében teljes erőből,

rendkívül gyors ütemben kezdték megvalósítani a burzsoá politikát, búcsút mondtak az összes romantikus illúzióknak és a paraszt „patriarchalitásába” vetett reményüknek, szövetségeseket kerestek általában Oroszország, különösen pedig a falusi Oroszország új burzsoá elemei között. Sztolipin arra törekedett, hogy a régi tömlőket új borral töltse meg, hogy a régi önkényuralmat burzsoá monarchiává alakítsa át, és a sztolipini politika csődje a cárizmusnak ezen az utolsó úton, a cárizmus számára elképzelhető utolsó úton elszenvedett csődje. III Sándor földesúri monarchiája megpróbálkozott azzal, hogy a „patriarchális” falura és általában az orosz élet „patriarchalitására” támaszkodjék; a forradalom végleg szétzúzta ezt a politikát. II Miklós földesúri monarchiája a forradalom után a burzsoázia ellenforradalmi hangulatára és a burzsoá agrárpolitikára próbált támaszkodni, amelyet ugyanezek a

földesurak hajtottak végre; ezeknek a kísérleteknek a csődje, amelyet most még a kadetok, még az októbristák sem vonnak kétségbe: a cárizmus utolsó lehetséges politikájának csődje. Sztolipin alatt a jobbágytartó földesúr diktatúrája nem irányult az egész nép ellen, az egész „harmadik rendet”, az egész burzsoáziát is ideszámítva. Nem, ez a diktatúra előnyösebb helyzetben volt, amikor az októbrista burzsoázia nem félelemből, hanem szerelemből szolgálta; amikor a földbirtokosoknak és a burzsoáziának olyan képviseleti intézménye volt, amelyben blokkjuknak biztos többsége volt, és megvolt a lehetőségük arra, hogy tárgyalásokat folytassanak és megegyezzenek a koronával; amikor Sztruve úr és a többi vehista hisztérikus buzgalommal mocskolta a forradalmat, és olyan ideológiát teremtett, hogy volhiniai Antonij szíve csak úgy repesett az örömtől; amikor Miljukov úr a kadet ellenzéket elnevezte „őfelsége

ellenzékének” (őfelsége, az utolsó jobbágytartó ellenzékének). És noha Romanov úrék számára kedvezőbb volt a helyzet, noha a helyzet a lehető legkedvezőbb volt a XX. század kapitalista Oroszországának társadalmi erőviszonyai szempontjából: Sztolipin politikája mégis csődöt mondott. Sztolipint akkor ölték meg, amikor már kopogtatott az ajtón a cári önkényuralom új, jobban mondva, új erőt gyűjtő sírásója. * Sztolipinnak a burzsoázia vezetőihez való viszonyát és ezeknek Sztolipinhoz való viszonyát különösen szemléltetően jellemzi az I. duma korszaka „Sztolipin karrierjében írja a „Recs” döntő jelentőségű volt az 1906 májusától júliusáig terjedő idő.” Mi volt ebben az időben a súlypont? „Ebben az időben jelenti ki a kadet párt hivatalos lapja persze nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont.” Ez aztán valóban értékes beismerés, nemde? Hányszor vitáztunk akkoriban a

kadetokkal azon, hogy a „dumában elhangzott szónoklatokon” volt a „súlypont” abban a korszakban! Milyen dühös szidalmakkal árasztotta el, milyen fennhéjázó tudományossággal leckéztette a kadet sajtó a szociáldemokratákat, akik 1906 tavaszán és nyarán azt állították, hogy nem a dumában elhangzott szónoklatokon van a súlypont! Mennyi szemrehányással illette akkoriban a „Recs” és a „duma” az egész orosz „társadalmat”, azért, mert a „konventről” ábrándozik és nem eléggé lelkesedik azokért a győzelmekért, amelyeket az I. duma „parlamenti” arénáján aratnak a kadetok! Elmúlt öt év, az I. duma korszakáról általános értékelést kell adni és a kadetok olyan könnyedséggel, mintha csak kesztyűt cserélnének; kinyilatkoztatják: „persze, nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont abban az időben.” Persze, hogy nem, uraim! Dehát hol volt a súlypont? . „A kulisszák mögött olvassuk a

„Recs”-ben éles harc folyt a két áramlat képviselői között Az egyik rész azt javasolta, hogy próbáljanak megegyezésre jutni a népképviselettel és egy «kadet minisztérium» alakításától se riadjanak vissza. A másik rész határozott lépést követelt: az Állami Duma feloszlatását és a választási törvény megváltoztatását. Ezt a programot követte az Egyesült Nemesség Tanácsa, amely igen befolyásos erőkre támaszkodott” . „Sztolipin egy ideig ingadozott Tudomásunk van róla, hogy Krizsanovszkij útján kétszer javasolta Muromcevnek, tárgyalják meg egy kadet kormány megalakításának lehetőségét, amelyben Sztolipin belügyminiszterként venne részt. De Sztolipin ugyanakkor kétségtelenül az Egyesült Nemesség Tanácsával is tárgyalt.” Így írják a történelmet a liberálisok művelt, tudós, sokat olvasott vezérei! Kiderül, hogy nem a szónoklatokon volt a „súlypont”, hanem a feketeszázas cári kamarillán belül

működő két áramlat harcán! Azonnal és késedelem nélkül folytatta a „nyomás” politikáját az Egyesült Nemesség Tanácsa vagyis nem egyes személyek, nem Romanov Miklós, nem a „szférák” „egyik áramlata”, hanem egy bizonyos osztály. Jobboldali vetélytársaikat természetesen világosan, józanul látják a kadetok. Ami azonban tőlük balra volt, eltűnt a látókörükből A történelmet a „szférák”, az Egyesült Nemesség Tanácsa és a kadetok csinálták, a köznép persze nem vett részt ebben a műveletben! Egy adott osztállyal (a nemességgel) szembenállt a „népszabadság” osztályokon felüli pártja, a szférák pedig (vagyis a cáratyuska) ingadoztak. Nos, vajon elképzelhető-e önzőbb osztály vakság? a történelem nagyobb elferdítése és a történelemtudomány elemi igazságairól való teljesebb megfeledkezés? szánalmasabb zűrzavar, az osztály, a párt, a személyiségek összekeverése? A vaknál is rosszabb az,

aki nem akarja látni a demokráciát és a demokrácia erőit. Az I. duma korszakában persze nem a dumában elhangzott felszólalásokon volt a súlypont A súlypont a dumán kívüli osztályharcon, a jobbágytartó földesuraknak és monarchiájuknak a néptömegek, a munkások és parasztok ellen folytatott harcán volt. Éppen ebben az időben újra élénkülni kezdett a tömegek forradalmi mozgalma: 1906 tavaszán és nyarán fenyegetően nőttek a sztrájkok s a politikai sztrájkok és parasztlázongások, katonai zendülések is. Ezért ingadoztak a „szférák”, kadet történész urak, a cári bandán belül azért harcoltak az áramlatok, hogy a forradalom adott ereje mellett azonnal végre lehet-e hajtani az államcsínyt, vagy pedig várni kell, továbbra is az orránál fogva kell vezetni a burzsoáziát? A földesurakat (Romanovot, Sztolipint és társait) az I. duma teljesen meggyőzte arról, hogy nem élhetnek békében a paraszttömegekkel és a munkásokkal.

És ez a meggyőződésük megfelelt az objektív valóságnak Hátra volt még egy másodrangú kérdés megoldása: mikor és hogyan, azonnal vagy fokozatosan kell-e megváltoztatni a választási törvényt? A burzsoázia ingadozott, de egész viselkedése, még a kadet burzsoázia viselkedése is, azt mutatta, hogy százszorta jobban fél a forradalomtól, mint a reakciótól. Ezért is kegyeskedtek a földesurak meghívni tanácskozásukra a burzsoázia vezéreit (Muromcevet, Heydent, Gucskovot és társait), hogy nem lehet-e együttesen kormányt alakítani? És az egész burzsoázia a kadetok is tanácskozni kezdett a cárral, a pogromhősökkel, a fekete századok vezéreivel arról, hogy milyen eszközökkel harcoljanak a forradalom ellen de a burzsoázia 1905 végétől soha egyetlen pártját sem küldte a forradalom vezéreihez, hogy arról tanácskozzék velük, hogyan döntsék meg az önkényuralmat és a monarchiát. Ez az orosz történelem „sztolipini”

szakaszának fő tanulsága. A cárizmus tárgyalásokba bocsátkozott a burzsoáziával, mikor a forradalom még erősnek látszott majd amikor a forradalom már nem gyakorolt nyomást alulról, fokozatosan félrerúgta a burzsoázia összes vezéreit: először Muromcevet és Miljukovot, aztán Heydent és Lvovot, végül Gucskovot. Miljukov, Lvov és Gucskov között egyáltalában nem lényeges a különbség az egész csak annak a sorrendnek kérdése, amelyben a burzsoáziának ezek a vezérei. „csókra” nyújtották arcukat Romanovnak, Puriskevicsnek, Sztolipinnak és meg is kapták ezt a . „csókot” Sztolipin éppen akkor tűnt el a színről, amikor a feketeszázas monarchia mindent, ami hasznára lehetett, teljesen kiaknázott az orosz burzsoázia ellenforradalmi hangulatából. Most ez a burzsoázia itt áll kidobva, leköpve, sajátmagát bemocskolva azzal, hogy megtagadta a demokráciát, a tömegek harcát, a forradalmat, itt áll fejvesztve és

tanácstalanul, és látja az új forradalom érlelődésének előjeleit. Sztolipin jó leckét adott az orosz népnek: vagy a szabadság felé halad a cári monarchia megdöntése útján a proletariátus vezetésével, vagy pedig a Puriskevicsek, Markovok, Tolmacsovok rabságába szegődik a Miljukovok és Gucskovok eszmei és politikai vezetése alatt. „Szocial-Demokrat” 24. sz 1911. október 18 (31) Lenin Művei. 4 kiad 17 köt 217225. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1912. január A likvidátorságról és a likvidátorok csoportjáról - írta: V. I Lenin Figyelembe véve, 1) hogy az OSzDMP már mintegy négy éve erélyes harcot folytat a likvidátor áramlat ellen, amelyet az 1908-as decemberi pártkonferencia úgy határozott meg, mint a „pártbeli értelmiség bizonyos részének kísérletét arra, hogy feltétlenül likvidálják az OSzDMP fennálló szervezetét és formátlan egyesüléssel cseréljék fel a

legalitás kereteiben, még ha a legalitást a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól való nyilvánvaló lemondással kell is megfizetni”; 2) hogy a Központi Bizottság 1910 januári plénuma, amely folytatta a harcot ez ellen az áramlat ellen, ezt egyhangúlag a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilatkozásának minősítette, s a párt tényleges egységét és a régebbi bolsevik és mensevik frakció egyesülését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a likvidátorsággal teljesen szakítanak és ezt a szocializmustól való burzsoá elhajlást véglegesen leküzdik; 3) hogy a párt összes határozatai és a mensevizmus képviselőinek az 1910 januári plénumon vállalt kötelezettsége ellenére a mensevikeknek a ,,Nasa Zarja” és a „Gyelo Zsiznyi” c. folyóiratocskák körül csoportosuló része nem volt hajlandó segíteni a KB helyreállításában (Mihail, Jurij, és Roman nemcsak arra nem voltak hajlandók 1910 tavaszán, hogy

bemenjenek a Központi Bizottságba, hanem még arra sem, hogy legalább egy ülésen megjelenjenek új tagok kooptálása céljából); 4) hogy az említett kiadványok az 1910. évi plénum után határozottan és minden vonalon a likvidátorság felé fordultak, nemcsak „lebecsülték” (a plénum határozata ellenére) „az illegális párt jelentőségét”, hanem egyenesen tagadták az illegális pártot, kijelentették, hogy az már fel van számolva, és „reakciós utópiának” minősítették az illegális párt helyreállítását, gúnnyal és szidalmakkal árasztották el a pártot a cenzúrázott folyóiratok hasábjain, s felszólították a munkásokat, hogy ismerjék el, hogy a pártsejtek és a párt hierarchiája „elhalt” stb.; 5) hogy a nem nagyszámú, főleg az értelmiség képviselőiből álló helyi likvidátor csoportocskák, folytatva a párt lerombolására irányuló munkájukat arra az 1911-ben megismételt felhívásunkra, hogy segítsenek az

illegális párt helyreállításában és konferenciájának összehívásában, tagadólag válaszoltak, sőt teljesen független kis csoportokba tömörültek és nyíltan agitáltak a munkások között az illegális párt ellen és nyíltan harcoltak helyreállítása ellen még ott is, ahol a pártigenlő mensevikek voltak többségben (pl. Jekatyerinoszlavban, Bakuban, Kiev-ben stb.); a konferencia kijelenti, hogy a nevezett csoport viselkedésével végleg a párton kívül helyezte magát. A konferencia felhív minden párttagot, bármilyen áramlatot és árnyalatot képviseljenek is, hogy harcoljanak a likvidátorság ellen, magyarázzák meg, mennyire ártalmas a likvidátorság a munkásosztály felszabadításának ügyére nézve, és minden erejüket feszítsék meg az illegális OSzDMP helyreállítása és megszilárdítása érdekében. A megírás ideje: 1912. január első fele Először Lenin Művei 23. kiadásának XV. kötetében jelent meg 19291930-ban

Lenin Művei. 4 kiad 17 köt 412413. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1912. május 8 Gercen emlékezete - írta: V. I Lenin Száz év telt el Gercen születése óta Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis. A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében. Gercen a múlt század első felének nemesi,

földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl írta Gercen december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus . Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.” E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította” A XIX század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy

egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele az „Empíria és idealizmus” , amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt. Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban

fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta. Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) már halódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében,

akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni. Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását

veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”! ------Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való

felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról. Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságát takaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes

megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula. Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak. A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a

demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, éppen ezt a kérdést vetette föl. Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno-

Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül. Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet

baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak . a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket

kormányoz.” Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét írta Turgenyevnek , és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.” Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte

földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen: „A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban: „Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári

szinódus és a német cár helyezett föléd . Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek ., ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton). A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet a te felszabadításodat.” Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott

forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját -----Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől De nem veszett kárba munkájuk A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb „Az

eljövendő vihar ifjú kormányosai” így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar A vihar maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez,

széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult. „Szocial-Demokrat” 26. sz 1912. május 8 (április 25) Lenin Művei. 4 kiad 18 köt 915. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1912. május 10 A politikai pártok Oroszországban - írta: V. I Lenin Az Állami Dumába való választások az összes pártokat arra késztetik, hogy fokozzák agitációjukat és összegyűjtsék erőiket, hogy „saját” pártjuk mennél több képviselőjét küldjék a dumába. Ennek során nálunk is, mint az összes többi országokban, a legféktelenebb választási reklám-hadjárat bontakozik ki. Az összes burzsoá pártok, vagyis azok, amelyek a kapitalisták gazdasági kiváltságait őrzik, ugyanolyan reklámot csapnak maguknak, mint ahogy az egyes kapitalisták reklámozzák áruikat. Nézzük meg bármelyik

újság kereskedelmi hirdetéseit azt látjuk, hogy a kapitalisták a „legmutatósabb”, legfeltűnőbb, legdivatosabb elnevezéseket agyalják ki áruik számára és dicsérik azokat, semmi által sem feszélyeztetve magukat, nem riadva vissza semmiféle hazugságtól és kitalálástól. A közönség legalábbis a nagyvárosok és kereskedelmi központok közönsége már régen hozzászokott a kereskedelmi reklámhoz és tudja, mit ér. A politikai reklám sajnos összehasonlíthatatlanul több embert vezet félre, leleplezése sokkal nehezebb, a csalás itt sokkal szívósabban tartja magát. A pártok nevét Európában is, nálunk is néha kimondottan reklám céljából választják ki, a pártok „programját” igen gyakran kizárólag azért írják, hogy a közönséget becsapják. Mennél nagyobb a politikai szabadság egy kapitalista országban, mennél nagyobb a demokratizmus, vagyis a nép és a népképviselők hatalma, gyakran annál szemérmetlenebbül

űzik a pártreklámot. Hogyan igazodjunk el ilyen körülmények között a pártok harcában? Nem jelenti-e ez a csalás és a reklám fegyverével vívott harc, hogy egyáltalán feleslegesek, sőt ártalmasak a képviseleti intézmények, a parlamentek, a népképviselőknek a gyűlései, ahogy ezt a vad reakciósok, a parlamentarizmus ellenségei bizonyítgatják? Nem. Képviseleti intézmények híján még jóval több a csalás, a politikai hazugság, a mindenféle szélhámos mesterkedés, és a népnek sokkal kevesebb eszköze van arra, hogy a csalást leleplezze, az igazságot kiderítse. Hogy a pártharcban eligazodjunk, nem szabad hinnünk a szónak, hanem tanulmányoznunk kell a pártok tényleges történetét, nem annyira azt, amit a pártok önmagukról mondanak, hanem azt, amit tesznek, azt, hogy miként járnak el különböző politikai kérdések megoldásánál, hogyan viselkednek olyan ügyekben, amelyek a társadalom különböző osztályai, a földbirtokosok,

a kapitalisták, a parasztok, a munkások stb. életbevágó érdekeit érintik. Mennél nagyobb politikai szabadság van egy országban, mennél szilárdabbak és demokratikusabbak ennek az országnak képviseleti intézményei, annál könnyebben igazodhatnak el a néptömegek a pártok harcában, annál könnyebb megtanulniok a politikát, vagyis leleplezniük a csalást és kideríteniük az igazságot. Bármely társadalomnak politikai pártokra való tagozódása az egész országot megrázó, mély válságok idején mutatkozik meg a legvilágosabban. Ilyenkor a kormányok kénytelenek a társadalom különböző osztályaiban támaszt keresni; a komoly harc minden frázist, minden aprólékosságot, minden hordalékot elsöpör; a pártok minden erejüket megfeszítik, s a nép tömegeihez fordulnak, a tömegek pedig, amelyeket helyes ösztön vezérel és felvilágosítottak a nyílt harc tapasztalatai, azokat a pártokat követik, amelyek ennek vagy annak az osztálynak

érdekeit fejezik ki. Az ilyen válságok korszakai mindig sok évre, sőt évtizedekre meghatározzák az adott ország társadalmi erőinek pártok szerinti csoportosulását. Németországban például ilyen1 válság volt az 1866-os és az 1870-es háború; Oroszországban az 1905-ös események. Nem érthetjük meg politikai pártjaink lényegét, nem állapíthatjuk meg világosan, hogy ez vagy az a párt Oroszországban melyik osztályt képviseli, ha nem térünk vissza ennek az évnek az eseményeihez. Oroszország politikai pártjainak rövid ismertetését a szélsőjobboldali pártokon kezdjük. A szélsőjobbszárnyon van az „Orosz Nép Szövetsége”. E párt programját az „Orosz Nép Szövetségének” A. I Dubrovin kiadásában megjelenő közlönye, a „Russzkoje Znamja” a következőképpen fejti ki: „Az «Orosz Nép Szövetsége», amely 1907. június 3-án abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a cári trón magaslatáról felszólíttatott,

hogy legyen annak biztos támasza, s mindenki számára legyen minden téren a törvényesség és a rend példájaként, azt hirdeti, hogy a cári akarat csak a következő feltételek mellett valósítható meg: 1) ha a kánonok szerint felépített oroszországi pravoszláv egyházzal elszakíthatatlanul és életre-halálra összekapcsolt cári egyeduralom minden erejét kifejti; 2) ha az orosz nép uralkodik nemcsak a belső kormányzóságokban, hanem a határvidékeken is; 3) ha van egy kizárólag oroszokból álló Állami Duma mint az egyeduralkodó legfőbb segítője államépítési munkálkodásában; 4) ha teljes egészükben betartatnak az Orosz Nép Szövetségének a zsidókat illető alapelvei és 5) ha eltávolíttatnak az állam szolgálatából azok a tisztviselők, akik a cári egyeduralmi hatalom ellenfeleihez tartoznak.” Pontosan lemásoltuk a jobboldaliaknak ezt az ünnepélyes nyilatkozatát, egyrészt azért, hogy az olvasót közvetlenül megismertessük

az eredeti szöveggel, másrészt pedig azért, mert az itt kifejtett fő motívumok érvényesek a III. duma többségét alkotó valamennyi pártra, vagyis mind a „nacionalistákra”, mind az októbristákra nézve. Ez kitűnik majd a további fejtegetésből Az Orosz Nép Szövetségének programja lényegében a jobbágyrendszer idejének régi jelszavát: a pravoszlávság, egyeduralom, népiség jelszót ismétli. Abban a kérdésben, amelynek alapján az Orosz Nép Szövetségét a későbbi pártoktól meg szokták különböztetni, vagyis az orosz államrend „alkotmányos” alapjai elismerésének vagy elvetésének kérdésében, különösen fontos megállapítanunk, hogy az Orosz Nép Szövetsége egyáltalán nem ellensége a képviseleti intézményeknek általában. Az idézett programból látható, hogy az Orosz Nép Szövetsége azt akarja, hogy legyen Állami Duma, mely a „segítőtárs” szerepét játssza. Az orosz ha szabad ezt a kifejezést használnunk

alkotmány sajátosságát Dubrovin embere helyesen, vagyis a dolgok valódi állásának megfelelően fejezi ki. Mind a nacionalistáknak, mind az októbristáknak tényleges politikájukban ugyanez az álláspontjuk. E pártok vitája az „alkotmányról” jórészt csak szavak körül folyik: a „jobboldaliak” nem ellenzik a dumát, csak különös buzgalommal hangsúlyozzák, hogy a dumának „segítőtársnak” kell lennie, anélkül, hogy jogait bármi módon meghatároznák; a nacionalisták és az októbristák a maguk részéről nem ragaszkodnak semmiféle szigorúan meghatározott jogokhoz, és még csak nem is gondolnak a jogok reális biztosítékaira. Az októbrizmus „konstitucionalistái” teljesen megegyeznek „a konstitúció ellenfeleivel” a június 3-i alkotmány alapján. Az általában a nemoroszok és különösen a zsidók elleni hajsza nyíltan, világosan és határozottan bennefoglaltatik a feketeszázasok programjában. Ezek, mint mindig,

durvábban, kevesebb köntörfalazással, féktelenebbül mondják ki azt, amit a többi kormánypárt többé-kevésbé „szemérmesen” vagy diplomatikusan leplez. Valójában, ahogy azt kivétel nélkül mindenki tudja, aki valamennyire is ismeri a III. duma tevékenységét a „Novoje Vremja”, a „Szvet”, a „Golosz Moszkvi” stb. fajtájú újságokból, a nemoroszok elleni uszításban a nacionalisták és az októbristák egyaránt részt vesznek. Felmerül a kérdés: mi a jobboldaliak pártjának szociális alapja? melyik osztályt képviseli? melyik osztályt szolgálja?A jobbágyrendszer jelszavaihoz való visszatérés, az orosz élet minden régi, középkori intézményének védelme, a június 3-i földesúri alkotmánnyal való teljes elégedettség, a nemesség és a hivatalnoki kar kiváltságainak védelme, mindez világos feleletet ad kérdésünkre. A jobboldaliak: a jobbágytartó földesurak és az Egyesült Nemesség Tanácsának pártja. Hiszen nem

hiába játszott éppen ez a Tanács oly kimagasló, sőt vezető szerepet a II. duma szétkergetésében, a választási törvény megváltoztatásában és a június 3-i államcsínyben Hogy tiszta képet alkossunk magunknak arról, milyen gazdasági erőt képvisel Oroszországban ez az osztály, elég, ha a következő alapvető tényt hozzuk fel, melyet a kormánynak a belügyminisztérium kiadásában megjelent 1905. évi agrárstatisztikai adatai bizonyítanak Európai Oroszországban 30 000-nél kevesebb földbirtokosnak 70 000 000 gyeszjatyina földje van; ugyanannyi földje van a legkisebb osztásfölddel bíró tízmillió parasztcsaládnak. Egy nagybirtokosra eszerint átlag körülbelül 2 300 gyeszjatyina föld jut; egy szegényparasztra egy parasztcsaládra, parasztportára átlag 7 gyeszjatyina. Egészen természetes és elkerülhetetlen, hogy ekkora „osztásföldön” a paraszt nem élhet, hanem csak lassan haldokolhat. Milliók állandó éhezése mint az idei

éhínség minden rossz termés után továbbra is lesüllyeszti a parasztgazdaság színvonalát Oroszországban. A parasztok kénytelenek a földesúrtól földet bérelni mindenféle ledolgozás fejében. A paraszt a földért saját lovával, saját eszközeivel dolgozik a földesúrra Ez nem más, mint úrdolga, csak hivatalosan nem nevezik hűbéri jognak. 2 300 gyeszjatyinás birtokon a földesurak nagyobbrészt nem is tudnak más gazdálkodást folytatni, mint kiuzsorázáson, ledolgozáson, azaz úrdolgán alapuló gazdálkodást. Bérmunkásokkal ezeknek az óriási birtokoknak csak egy részét művelik meg Továbbá: ugyanaz az osztály, a nemesi földbirtokosok osztálya, szolgáltatja az államnak az összes magas és középfokú hivatalnokok túlnyomó többségét. A hivatalnokok kiváltságai Oroszországban ez a nemesi földbirtokosok kiváltságainak és földbirtokon alapuló hatalmának másik oldala. Ebből érthető, hogy az Egyesült Nemesség Tanácsa

és a „jobboldali” pártok nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül, nem egyesek „rosszakaratából”, hanem egy roppant hatalmas osztály érdekeinek nyomására védik a régi hűbéri hagyományok politikáját. A régi uralkodó osztály, a földesúri sarjak osztálya, amely továbbra is megmaradt uralkodó osztálynak, megfelelő pártot alakított magának. Ez a párt éppen az „Orosz Nép Szövetsége”, vagy az Állami Duma és az Államtanács „jobboldala”. De ha már vannak képviseleti intézmények, ha már nyíltan kiléptek a politika porondjára a tömegek mint ahogy kiléptek nálunk 1905-ben minden párt számára szükségessé válik, hogy ilyen vagy olyan határokon belül a néphez fellebbezzen. De mivel fellebbezhetnek, mivel fordulhatnak a néphez a jobboldali pártok? Persze, nyíltan nem beszélhetnek a földbirtokosok érdekeinek védelméről. Arról beszélnek, hogy meg kell őrizni általában a régi világot, minden erejüket

megfeszítik, hogy bizalmatlanságot szítsanak a nemoroszokkal, különösen a zsidókkal szemben, hogy pogromokra ösztökéljék, a „zsidókra” uszítsák az egészen fejletlen, egészen felvilágosulatlan embereket. A nemesek, hivatalnokok és földesurak kiváltságait azzal igyekeznek leplezni, hogy azt mondják, hogy a nemoroszok „elnyomják” az oroszokat. Ilyen a „jobboldaliak” pártja. Egyik tagja Puriskevics, a jobboldaliak ismert szónoka a III dumában, igen sokat és igen sikeresen munkálkodott azon, hogy megmutassa a népnek, mit akarnak a jobboldaliak, hogyan működnek, kinek szolgálnak. Puriskevics tehetséges agitátor A „jobboldaliak” mellett, akiknek 46 képviselőjük van a III. dumában, ott vannak a „nacionalisták” 91 képviselő. Egészen jelentéktelen árnyalati különbség van köztük és a jobboldaliak között: lényegében ez nem két, hanem egy párt, s megosztják egymás közt a „munkát” a nemoroszok, a „kadetok”

(liberálisok), a demokraták stb. elleni uszítás terén Az egyik durvábban, a másik finomabban cselekszi ugyanazt Meg aztán a kormány számára is előnyös, hogy a „szélső” jobboldaliak, akik minden botrányra, pogromra, a Gercensteinek, Jolloszok, Karavajevek meggyilkolására kaphatók, kissé félrehúzódjanak, mintha ők a kormányt jobbról „kritizálnák” . Komoly jelentősége a jobboldaliak és a nacionalisták közötti különbségnek nem lehet Az októbristáknak 131 képviselőjük van a III. dumában, beleértve persze a „jobboldali októbristákat” is A jelenlegi politikában nincs semmi lényeges különbség köztük és a jobboldaliak között, de az utóbbiaktól az októbristák abban különböznek, hogy ez a párt a földbirtokosokon kívül a nagytőkést, a régimódi kereskedőt, a burzsoáziát is szolgálja, amely úgy megrémült a munkások és nyomukban a parasztok önálló életre ébredésétől, hogy immár teljes egészében a

régi rendszert védelmezi. Vannak Oroszországban olyan kapitalisták, mégpedig meglehetősen nagyszámban, akik egy cseppet sem bánnak jobban a munkásokkal, mint a földesurak a volt jobbágyokkal; a munkás, az alkalmazott az ő szemükben éppúgy szolganép, cseléd. Ezeket a régi viszonyokat senki sem tudja jobban védeni, mint a jobboldali pártok, a nacionalisták és az októbristák. Vannak olyan kapitalisták is, akik a zemsztvo- és városi kongresszusokon 1904-ben és 1905-ben „alkotmányt” követeltek, de a munkások ellen hajlandók teljesen kibékülni a június 3-i alkotmánnyal. Az októbristák pártja a földbirtokosok és a kapitalisták legfőbb ellenforradalmi pártja. Ez a III duma vezető pártja: a 131 októbrista 137 jobboldalival és nacionalistával együtt alkotja a III. duma szilárd többségét Az 1907. június 3-i választási törvény biztosította a többséget a földbirtokosok és a nagytőkések számára: az összes kormányzósági

választási gyűléseken, amelyek képviselőket küldenek a dumába, az első városi (nagytőkés) kúria földbirtokosaié és elektoraié a többség. Sőt 28 kormányzósági gyűlésen a földbirtokosok elektorai egymaguk alkotják a többséget. A június 3-i kormány egész politikáját az októbrista párt segítségével folytatja, ez a párt felelős a III. duma valamennyi bűnéért és gaztettéért Szavakban, programjukban az „alkotmányt” sőt. a szabadságot is védik az októbristák! Valójában ez a párt támogatott minden rendszabályt, amely a munkások ellen (vegyük akár a biztosítási törvényjavaslatot emlékezzünk a munkáskérdésben alakított duma-bizottság elnökére, Tiesen- hausen báróra!), a parasztok ellen, az önkény és a jogtalanságok korlátozása ellen irányult. Az októbristák pártja ugyanolyan kormánypárt, mint a nacionalisták. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy az októbristák időnként különösen a

választások előtt! „ellenzéki” beszédeket mondanak. Mindenütt, ahol parlament van, régóta észlelhető volt és állandóan észlelhető, hogy a polgári pártok ellenzékesdit játszanak, olyan játék ez, amely nem árt nekik, mert egyetlen kormány sem veszi komolyan, s néha hasznosnak bizonyul a választók előtt, akiket „el kell bolondítani” ellenzékiséggel. De az ellenzékiesdi szakemberei és virtuózai: a III. duma fő ellenzéki pártja, a kadetok, az alkotmányos „demokraták”, a „népszabadság” pártja. Játék már e párt elnevezése maga is, mert ez a párt egyáltalán nem demokratikus párt és korántsem a nép pártja, nem a szabadság, hanem a félszabadság, ha ugyan nem a negyedszabadság pártja. Ez a párt valójában a liberális monarchista burzsoázia pártja, amely sokkal jobban fél a nép mozgalmától, mint a reakciótól. A demokrata hisz a népben, hisz a tömegek mozgalmában, mindenképpen segíti azt, bár nem

ritkán (ilyenek a polgári demokraták, a trudovikok) hibás elképzelései vannak arról, hogy mi e mozgalom jelentősége, a kapitalista rend keretein belül. A demokrata őszintébben törekszik arra, hogy lerázzon mindent, ami középkori A liberális fél a tömegek mozgalmától, fékezi azt és tudatosan védi a középkor bizonyos, mégpedig legfontosabb intézményeit azért, hogy legyen támasza a tömegekkel és különösen a munkásokkal szemben. A hatalom megosztása a Puriskevicsekkel s egyáltalán nem a Puriskevicsek hatalma minden alapjának megsemmisítése ez az, amire a liberálisok törekszenek. Mindent a népnek, mindent a nép által mondja a demokrata kispolgár (s köztük a paraszt és a trudovik), s őszintén igyekszik megsemmisíteni a Puriskevicsek hatalmának minden alapját, de nem érti, mi a jelentősége annak a harcnak, amelyet a bérmunkások a tőke ellen vívnak. Ezzel szemben a liberális monarchista burzsoázia igazi célja az, hogy

megossza Puriskeviccsel a munkások és a kisparasztok feletti hatalmat. A kadetok az I. és II dumában többségben voltak, illetve ők voltak a helyzet urai Ezt a helyzetet értelmetlen és dicstelen játékra használták fel; jobbfelé megjátszották a lojalitást és a miniszterképességet (mi, úgymond, minden ellentétet békés úton meg tudunk oldani, a parasztot sem rontjuk meg, Puriskevicset sem bántjuk meg), balfelé pedig a demokratizmust. Ennek a játéknak eredményeképpen végül is jobbfelől beléjük rúgtak Balfelől joggal kiérdemelték a népszabadság árulóinak nevét. A két első dumában egész idő alatt nemcsak a munkásdemokrácia, hanem a trudovikok ellen is harcoltak. Elég megemlítenünk, hogy a kadetok a helyi földbizottságok tervét, amelyet a trudovikok terjesztettek elő (I. duma), ezt az elemi demokratikus tervet, ezt a minimális demokratikus tervet is megbuktatták, és amellett szálltak síkra, hogy a földrendező bizottságokban a

földbirtokos és a hivatalnok a paraszt fölött álljon! A III. dumában a kadetok a „felelős ellenzék”, őfelsége ellenzékének szerepét játszották Ennek nevében ismételten megszavazták a kormány költségvetéseit („demokraták”!), megmagyarázták az októbristáknak, hogy milyen veszélytelen és ártatlan az ő „kényszer”- (a paraszt számára kényszerű) megváltásuk emlékezzünk csak vissza az első számú Berezovszkijra, ők küldték a szószékre Karaulovot, hogy „ájtatos” beszédeket mondjon, ők tagadták meg a tömegmozgalmat, ők fordultak a „felső rétegekhez” és ők mentek neki az alsóknak (a kadetok harca a munkásképviselők ellen a munkásbiztosítás kérdésében) stb. stb A kadetok pártja az ellenforradalmi liberalizmus pártja. Azzal az igényükkel, hogy a „felelős ellenzék” szerepét játsszák, vagyis az elismert, törvényes ellenzékét, amelynek megengedték, hogy az októbristákkal konkuráljon, nem a

június 3-i rendszerrel szembenálló, hanem a június 3-i rendszer alapján álló ellenzékét ezzel az igényükkel a kadetok végleg eltemették magukat mint „demokratákat”. A kadet ideológusoknak, Sztruve és Izgojev úrnak és társaiknak akiket agyoncsókolt Rozanov és a volhiniai Antonij szemérmetlen vehista prédikálása és a III. dumában játszott „felelős ellenzék” szerepe ugyanannak az éremnek két oldala A liberális monarchista burzsoázia, amelyet a Puriskevicsek megtűrnek, Puriskevics mellé akar ülni. Az, hogy a kadetok most, a IV. duma választásaira blokkba tömörültek a „progresszistákkal”, újabb bizonyítéka a kadetok mélységes ellenforradalmiságának. A progresszisták a legcsekélyebb igényt sem tartják a demokratizmusra, egy árva szót sem szólnak az egész június 3-i rendszer elleni harcról, és még csak nem is ábrándoznak semmiféle „általános választójogról”. Mérsékelt liberálisok ezek, akik nem

titkolják rokonságukat az októbristákkal. A kadetok szövetsége a progresszistákkal a legelvakultabb „kadet-hívőnek” is fel kell hogy nyissa a szemét a kadet párt valódi lényegét illetőleg. A demokratikus burzsoáziát Oroszországban a narodnyikok különböző árnyalatai képviselik a legbaloldalibb eszerektől (szociálforradalmárok) kezdve, egészen az eneszekig (népi szocialisták) és a trudovikokig. Valamennyien szívesen hangoztatnak „szocialista” frázisokat, de öntudatos munkást nem szabad, hogy megtévesszenek ezek a frázisok. Valójában sem a „földhöz való jogban”, sem az „egyenlősítő földosztásban”, sem a „föld szocializálásában” nincs egyetlen cseppnyi szocializmus. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki tudja, hogy az árutermelés, a piac, a pénz, a tőke hatalma nemcsak érintetlen marad, hanem ellenkezőleg, még jobban fejlődik, ha megszűnik a föld magántulajdona és ha a földet újra felosztják, még

ha a „legigazságosabban” osztják is fel. De a „munka elvéről” és a „narodnyik szocializmusról” szóló frázisok a demokratáknak azt a mély hitét (és őszinte törekvését) fejezik ki, hogy meg lehet semmisíteni és meg kell semmisíteni mindazt, ami középkori a földbirtoklásban és ezzel együtt a politikai rendben is. A liberálisok (kadetok) arra törekszenek, hogy a Puriskevicsekkel megosszák a politikai hatalmat és a politikai kiváltságokat, a narodnyikok viszont éppen azért demokraták, mert jelenleg arra törekszenek és arra is kell törekedniök, hogy megsemmisítsék az összes kiváltságokat a földbirtoklás terén és az összes kiváltságokat a politikában. Az orosz parasztság óriási tömege olyan helyzetben van, hogy még csak nem is álmodhat semmilyen kompromisszumról a Puriskevicsekkel (ami a liberálisok számára teljesen lehetséges, elérhető és kézenfekvő). A kispolgárság demokratizmusának ezért Oroszországban

még meglehetősen hosszú ideig meglesznek a gyökerei a tömegek körében és a sztolipini agrárreform, a Puriskevicseknek ez a parasztellenes burzsoá politikája mindeddig semmi tartósat nem hozott létre, kivéve. éhínséget harmincmillió embernek Az éhező kisgazdák millióinak szükségképpen más, demokratikus agrárreformra kell törekedniök, olyanra, amely nem törhet ki a kapitalizmus kereteiből, nem fogja megsemmisíteni a bérrabszolgaságot, de el tudja törölni a középkor maradványait az orosz föld színéről. A trudovikok roppant gyengék a III. dumában, de tömegeket képviselnek A trudovikoknak a kadetok és a munkásdemokrácia közti ingadozása elkerülhetetlenül következik a kisgazdák osztályhelyzetéből, s emellett a kisgazdák tömörítésének, megszervezésének és felvilágosításának különös nehézségéből következik a trudovikoknak mint pártnak rendkívüli határozatlansága és alaktalansága. Éppen ezért a trudovikok

a baloldali narodnyikok badar „otzovizmusa” segítségével egy már likvidált párt szomorú képét nyújtják. A trudovikok és a mi majdnem-marxista likvidátoraink között az a különbség, hogy az előbbiek gyengeségük következtében, az utóbbiak pedig szántszándékkal likvidátorok. Segíteni kell a gyenge kispolgári demokratáknak, ki kell őket ragadni a liberálisok befolyása alól, tömöríteni kell a demokrácia táborát az ellenforradalmi kadetok ellen és nemcsak a jobboldaliak ellen, ez a munkásdemokrácia feladata. Ami ez utóbbit illeti, melynek a III. dumában frakciója volt, arról e helyütt csak keveset mondhatunk A munkásosztály pártjai Európában mindenütt úgy alakultak ki, hogy kiszabadították magukat az általános demokratikus ideológia befolyása alól, hogy megtanulták megkülönböztetni a bérmunkásoknak a kapitalizmus elleni harcát a feudalizmus elleni harctól többek között éppen ez utóbbi fokozása, minden

ingadozástól és félénkségtől való megszabadítása céljából Oroszországban a munkásdemokrácia teljesen elhatárolta magát a liberalizmustól is, a burzsoá demokráciától (a trudovik irányzattól) is, ami a demokrácia ügyének általában igen sokat használt. A munkásdemokráciában a likvidátor áramlatnak (a „Nasa Zarja” és a „Zsivoje Gyelo”) ugyanaz a gyengéje, mint a trudovikoknak, dicsőíti az alaktalanságot, a „megtűrt” ellenzék szerepére törekszik, lemond a munkások hegemóniájáról, arra szorítkozik, hogy beszél a „nyílt” szervezetről (s közben szidalmazza a nem nyíltat), liberális munkáspolitikát hirdet. Ennek az áramlatnak szemmel látható a kapcsolata az ellenforradalmi idők bomlásával és dekadenciájával, nyilvánvalóvá válik a munkásdemokráciától való elszakadása. Az öntudatos munkások, akik semmit sem likvidálnak és a liberális befolyás ellensúlyozására tömörülnek, akik osztályként

szervezkednek, akik a szakszervezeti és egyéb tömörülés minden lehetséges formáját fejlesztik, fellépnek úgy is mint a bérmunka képviselői a tőkével szemben, úgy is, mint a következetes demokrácia képviselői az Oroszországban uralkodó egész régi rendszerrel szemben és minden engedménnyel szemben, amelyet annak tesznek. A fentebb elmondottak szemléltetésére közöljük azokat a III. Állami Duma pártok szerinti összetételére vonatkozó adatokat, melyeket a duma hivatalos „Tájékoztatójának” 1912-es évfolyamából vettünk: A III. duma összetétele pártok szerint Földbirtokosok Jobboldaliak Nacionalisták Független nacionalisták Jobboldali októbristák Októbristák Kormánypártok összesen 46 74 17 11 120 268 Burzsoázia Progresszisták Kadetok A lengyel kolo A lengyel-litván-belorusz csoport Mohamedán csoport Liberálisok összesen 36 52 11 7 9 115 Polgári demokrácia Trudovikok 14 Munkásdemokrácia Szociáldemokraták

Demokraták összesen Pártonkívüliek Összesen 13 27 27 437 A III. Állami Dumában kétféle többség volt: 1 a jobboldaliak és az októbristák = 268 (437 képviselő közül); 2. az októbristák és a liberálisok = 120 + 115 = 235 (437 képviselő közül) Mindkét többség ellenforradalmi „Nyevszkaja Zvezda” 5. sz 1912 május 10 Lenin Művei. 4 kiad 18 köt 2838. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1912. június 17 Forradalmi fellendülés - írta: V. I Lenin Az oroszországi proletariátus óriási arányú májusi sztrájkja és az ezzel kapcsolatos utcai tüntetések, forradalmi kiáltványok és a munkások tömegei előtt mondott forradalmi beszédek világosan megmutatták, hogy Oroszország a forradalmi fellendülés szakaszába lépett. Ez a fellendülés egyáltalán nem érkezett váratlanul. Nem, ezt a fellendülést az orosz életviszonyok összessége már régóta előkészítette és a lénai

vérengzéssel s a május elsejével kapcsolatos tömegsztrájkok már csak véglegesen rögzítették bekövetkeztének tényét. Az ellenforradalom ideiglenes diadala elválaszthatatlan kapcsolatban volt a munkások tömegharcának hanyatlásával. Bár a sztrájkolok száma csak hozzávetőleges, mégis feltétlenül objektív és pontos képet ad e harc méreteiről. A forradalom előtti tíz esztendő alatt, az 18951904-es években évente átlag (kikerekítve) 43 000 ember sztrájkolt. 1905-ben 2 3/4 millió, 1906-ban 1 millió, 1907-ben 3/4 millió volt a sztrájkolók száma A forradalom három esztendejét a proletariátus sztrájkharcának a világon sehol sem tapasztalt fellendülése jellemzi. Ennek a harcnak 1906-ban és 1907-ben kezdődött hanyatlása véglegesen 1908-ban alakult ki: 175 000ember sztrájkolt. Az 1907. június 3-i államcsíny amely visszaállította a feketeszázas földesurak s a kereskedelmi és iparmágnások dumájával szövetkezett cár

egyeduralmát, a tömegek forradalmi energiája hanyatlásának elkerülhetetlen eredménye volt. Az 1908-tól 1910-ig terjedő három év a feketeszázas ellenforradalom tobzódásának, a liberális burzsoá renegátságnak és a proletariátus csüggedésének és bomlásának korszaka volt. A sztrájkolók száma egyre csökken s 1909-ben 60 000-re, 1910-ben pedig 50 000-re esik. De 1910 végén észrevehető fordulat kezdődik. A liberális Muromcev és Lev Tolsztoj halálával kapcsolatos tüntetések, valamint a diákmozgalom világosan mutatja, hogy más szelek fújnak, hogy a demokratikus tömegek hangulatában bizonyos fordulat állt be. Az 1911-es év azt mutatja, hogy a munkástömegek lassan támadásba mennek át: a sztrájkolok száma eléri a százezret. Különböző helyeken mutatkozó jelenségek bizonyítják, hogy az ellenforradalom diadala szülte fáradtság, dermedtség múlófélben van, hogy újra vonz a forradalom. Az Oroszországi Szociáldemokrata

Munkáspárt 1912. januári összoroszországi konferenciája, a helyzet értékelését összefoglalva megállapította, hogy „a demokrácia széles köreiben és mindenekelőtt a proletariátus soraiban politikai megélénkülés kezdete észlelhető. Az 19101911-es munkássztrájkok, a kezdődő tüntetések és proletárgyűlések, a városi polgári demokrácia soraiban kezdődő mozgalom (diáksztrájkok) stb. mindezekben a június 3-i rendszerrel szembeforduló tömegek forradalmi hangulatának növekedése nyilvánul meg (lásd a konferenciáról szóló „Közlemény”-t. 18 old) Már ez év második negyedének elejére ez a hangulat annyira megerősödött, hogy a tömegek cselekvésében is kifejeződött és forradalmi fellendülést idézett elő. Az elmúlt másfél év eseményeinek menete szemmel láthatóan mutatja, hogy ebben a fellendülésben nincsen semmi véletlen, hogy bekövetkezése teljesen törvényszerű, és elkerülhetetlenül folyik Oroszország

korábbi fejlődéséből. A lénai vérengzés volt a közvetlen oka, hogy a tömegek forradalmi hangulata a tömegek forradalmi fellendülésébe ment át. Nincs hazugabb annál a liberális mesénél melyet a likvidátorok nyomán Trockij a bécsi „Pravdá”-ban megismétel hogy „az egyesülési szabadságért folyó harc az alapja a lénai tragédiának is, a tragédia egész országot betöltő hatalmas visszhangjának is”. A lénai sztrájkban az egyesülési szabadság egyáltalán nem szerepelt, sem különös, sem fő követelésként. A lénai vérengzés egyáltalán nem azt tárta fel, hogy egyesülési szabadság nincsen, hanem azt, hogy az ország nem szabad a provokációktól, az általános jogfosztottságtól és általános önkénytől. A lénai vérengzés, mint a „Szocial-Demokrat” 26. számában már kifejtettük, a június 3-i monarchia egész rendszerének legpontosabb tükre volt. A lénai eseményeket egyáltalán nem az jellemzi, hogy a harc a

jogok egyikéért folyt, még ha a proletariátus számára a legsarkalatosabb, a legfontosabb jogokról van is szó. Ezeket az eseményeket az jellemzi, hogy még a legelemibb törvényesség is hiányzik minden vonatkozásban. Jellemző, hogy a provokátor, a rendőrkém, az ohrana embere, a cári szolga minden politikai indok nélkül a tömeggyilkosság útjára lép. Éppen az orosz életre jellemző általános jogfosztottság, éppen az egyes jogokért való harc reménytelensége és lehetetlensége, éppen a cári monarchiának és egész uralmi rendszerének ez a javíthatatlansága tűnt ki olyan világosan a lénai eseményekből, hogy forradalmi lángra lobbantotta a tömegeket. A liberálisok inuk szakadtából törekedtek és törekszenek most is arra, hogy a lénai eseményeket és a májusi sztrájkokat szakszervezeti mozgalomnak és a „jogokért” folyó harcnak tüntessék fel, viszont mindenki számára, akit nem vakítottak el a liberális (és likvidátori)

viták, másvalami világos. Világos a tömegsztrájk forradalmi jellege, amelyet különösen hangsúlyoz a szociáldemokraták különböző csoportjainak (sőt egy eszer munkáscsoportnak is!) május elseje előtti pétervári kiáltványa, melyet teljes egészében közlünk a hírrovatban, és amely megismétli azokat a jelszavakat, amelyeket az OSzDMP 1912 januári összoroszországi konferenciája adott ki. S nem is a jelszavakban rejlik a lénai és a májusi sztrájkok forradalmi jellegének legfőbb bizonyítéka. A jelszavak megfogalmazták azt, amiről a tények beszélnek. A tömeges, kerületről kerületre átcsapó sztrájkok ténye, hatalmas növekedésük, terjedésük gyorsasága, a munkások merészsége, a gyűlések és forradalmi beszédek gyakoribbá válása, a május elseje megünneplése miatti bérlevonás eltörlésének követelése, a politikai és gazdasági sztrájkoknak az első orosz forradalomból jól ismert egybekapcsolása mindez

világosan mutatja a mozgalom igazi jellegét, amely a tömegek forradalmi fellendülésében áll. Idézzük emlékezetünkbe 1905 tapasztalatait. Az események azt mutatják, hogy a forradalmi tömegsztrájk hagyománya a munkások közt elevenen él, és hogy a munkások rögtön pajzsra emelték, felélesztették ezt a hagyományt. A világon páratlanul álló 1905 évi sztrájkhullám az első negyedévben 810 000, az utolsó negyedévben pedig 1 277 000 sztrájkolót adott, s a gazdasági sztrájk politikai sztrájkkal párosult. Hozzávetőleges számítás szerint a lénai sztrájkokban körülbelül 300 000, a májusiakban körülbelül 400 000 munkás vett részt, de a sztrájkok még egyre nőnek, növekednek. Az újságok minden egyes száma még a liberálisoké is arról ír, hogyan terjed a sztrájk tüze. Az 1912-es év második negyede még nem múlt el teljesen, de már most határozottan kibontakozik az a tény, hogy a forradalmi fellendülés kezdete 1912-ben a

sztrájkmozgalom méreteit tekintve nem kisebb, hanem inkább nagyobb, mint 1905-ben volt! Az orosz forradalom fejlesztette ki legelőször széles méretekben az agitációnak, a tömegek felrázásának, tömörítésének és harcba vonásának ezt a proletár módszerét. És a proletariátus most újból és még keményebb kézzel alkalmazza ezt a módszert. Nincs a világon olyan erő, amely megvalósíthatná azt, amit a proletariátus forradalmi élcsapata ezzel a módszerrel megvalósít. Egy hatalmas ország, 150 milliónyi, óriási területen szétszórt, szétforgácsolt, elnyomott, jogtalan, tudatlan lakossággal, melyet a hatóságok, a rendőrség, a spiclik tömege szigetel el „a káros befolyásoktól” ez az ország teljes egészében forrongani kezd. A munkásság és a parasztság legelmaradottabb rétegei egyaránt közvetlen és közvetett érintkezésbe kerülnek a sztrájkotokkal. Egyszeribe a forradalmi agitátorok százezrei jelennek meg a színen,

akiknek befolyását végtelenül fokozza az, hogy elválaszthatatlan kapcsolatban vannak az alsó rétegekkel, a tömeggel, a tömeg soraiban maradnak, minden munkáscsalád legelemibb szükségleteiért harcolnak és ezzel a mindennapi gazdasági szükségletekért folyó harccal egyesítik a politikai tiltakozást és a monarchia elleni harcot. Mert az ellenforradalom beléoltotta a lakosság millióiba és tízmillióiba a monarchia elleni mély gyűlöletet, a monarchia szerepe felismerésének csíráit, most pedig az élenjáró fővárosi munkások jelszava éljen a demokratikus köztársaság! ezernyi csatornán keresztül terjed mindjobban minden sztrájk nyomán az elmaradt rétegek közé, a távoleső vidékre, a „nép” közé, „Oroszország mélyébe”. Szerfelett jellemző a liberális Szeverjanyinnak a sztrájkról írt elmélkedése, amelyet a „Russzkije Vedomosztyi” örömmel fogadott és szívesen átvette a „Recs” is. „Van-e a munkásoknak valami

okuk arra, hogy a május 1-i sztrájkba gazdasági vagy bármilyen más (!) követeléseket keverjenek?” veti fel a kérdést Szeverjanyin úr és így felel rá: „Merem állítani, hogy nincs. Minden gazdasági sztrájkot csak az esélyek komoly mérlegelése után lehet és szabad megkezdeni. Éppen ezért a legtöbb esetben teljesen indokolatlan az ilyen sztrájkokat éppen május elsejével egybekapcsolni. Sőt valahogy egészen furcsa is: a munkásság világünnepét ünnepeljük, és ebből az alkalomból 10%-os pótlékot követelünk az ilyen meg ilyen fajtájú pamutkelmékért.” Így gondolkodik a liberális! És ezt a határtalan banalitást, aljasságot és ocsmányságot szívesen fogadják a „legjobb” liberális lapok, amelyek igényt tartanak a demokrata névre! A burzsoá legdurvább önzése, az ellenforradalmár leghitványabb gyávasága ez búvik meg a liberális hatásos frázisai mögött. Neki az kellene, hogy a munkáltatók zsebét ne érje semmi

baj Neki „jómodorú” és „ártalmatlan” tüntetés kellene az „egyesülési szabadság” érdekében! A proletariátus azonban ehelyett a tömegeket forradalmi sztrájkba vonja, mely a politikai kérdést elválaszthatatlanul egybekapcsolja a gazdaságival, sztrájkba, amely a munkásélet azonnali megjavításáért folytatott harc sikerével a legelmaradottabb rétegeket is magához vonzza és egyidejűleg megmozgatja a népet a cári monarchia ellen. Igen, az 1905-ös esztendő tapasztalata megteremtette a tömegsztrájkok mély és hatalmas hagyományát. És nem szabad elfelejteni, hogy mire vezetnek ezek a sztrájkok Oroszországban. A kitartó tömegsztrájkok elválaszthatatlan kapcsolatban vannak nálunk a fegyveres felkeléssel. Nem kell ezeket a szavakat félremagyarázni. Egyáltalában nem felkelésre való felhívásról van szó Az ilyen felhívás a legnagyobb oktalanság volna a jelen pillanatban. Annak megállapításáról van szó, hogy milyen kapcsolat

van Oroszországban a sztrájk és a felkelés között. Hogyan nőtt a felkelés 1905-ben? Először, a tömegsztrájkok, tüntetések és gyűlések mind gyakoribbá tették a tömeg összeütközéseit a rendőrséggel és katonasággal. Másodszor, a tömegsztrájkok a parasztságot egész sor részleges, elaprózott, félig ösztönös felkelésre serkentették. Harmadszor, a tömegsztrájkok igen gyorsan átcsaptak a hadseregre és a flottára, ahol gazdasági alapon összeütközéseket („borsó”- stb. „lázadások”), majd felkeléseket váltottak ki. Negyedszer, az ellenforradalom maga indította el a polgárháborút a pogromokkal, a demokraták elverésével stb. Az 1905-ös forradalom egyáltalán nem azért végződött vereséggel, mert „túlságos messzire” ment, mert a decemberi felkelés „mesterséges” volt, ahogy a liberális renegátok stb. gondolják Ellenkezőleg, a vereség oka az, hogy a felkelés nem elég messzire ment, hogy

elkerülhetetlenségének tudata nem elég széles körben terjedt el és nem szilárdult meg eléggé a forradalmi osztályokban, hogy a felkelés nem volt egyöntetű, határozott, szervezett, egyidejű, támadó. Most pedig nézzük meg, észlelhetők-e jelenleg a felkelés növekedésének jelei? Hogy ne essünk forradalmi túlzásba, hívjuk tanúul az októbristákat. Az októbristák pétervári német egyesülete nagyrészt az úgynevezett „baloldali” és „alkotmányos” októbristákhoz tartozik, akiket különösen kedvelnek a kadetok és akik leginkább képesek (a többi októbristához és kadethoz mérten) „objektíven” figyelni az eseményeket, anélkül hogy a hatóságokat forradalommal akarnák ijesztgetni. Ezeknek az októbristáknak lapja, a „St.-Petersburger Zeitung” május 6-i (19-i) heti politikai szemléjében a következőket írta: „Itt a május. Az időjárástól függetlenül rendszerint nem valami kellemes a főváros lakosai számára,

mert a proletár «ünneppel» kezdődik Az idén, amikor a munkások még a lénai tüntetések benyomása alatt állnak május elseje különösen veszélyes volt. A mindenféle sztrájk- és tüntetéshírekkel telített fővárosi levegőben tűzvész szaga érződött. Hűséges rendőrségünk észrevehető izgalomban volt, házkutatásokat rendezett, egyes személyeket letartóztatott, az utcai tüntetések megakadályozására nagy osztagokat helyezett készenlétbe. Hogy a rendőrség semmi okosabbat nem eszelt ki, mint a munkáslapok szerkesztőségeinek átkutatása és szerkesztőinek lefogása, ez a körülmény nem arról tanúskodik, hogy valami mélyen ismerik azokat a fonalakat, amelyek segítségével a munkások bábezredeit mozgatták. Pedig vannak ilyen fonalak Erről szól a sztrájk fegyelmezettsége és sok más körülmény. Éppen ezért volt olyan félelmetes ez a májusi sztrájk az eddigiek közül a legnagyobb , amelyben nagy- és kisüzemek 100, sőt

150 ezer munkása vett részt. Ez csak békés felvonulás volt, de figyelemreméltó ennek a hadseregnek az egybeforrottsága. Annál is inkább, mert a munkások nem régi felindulásán kívül más riasztó jelenségek is mutatkoztak. Hajóhadunk különböző hajóin forradalmi propagandát űző matrózokat tartóztattak le. A sajtóba beszivárgott hírekből ítélve, amúgy is kisszámú hajóinkon nem valami jól állnak a dolgok. Riasztó gondolatokat keltenek a vasutasok is Igaz, hogy sehol se fejlődött az ügy még csak sztrájkrendezési kísérletig sem, de a letartóztatások különösen az olyan feltűnést keltők, mint A. A Usakovnak, a Miklós cárról elnevezett vasút helyettes állomásfőnökének letartóztatása azt mutatják, hogy itt is van bizonyos veszély. Éretlen munkástömegek forradalmi kísérletei természetesen csak káros hatással lehetnek a duma-választások kimenetelére. Ezek a kísérletek annál is inkább meggondolatlanok, mert a

cár kinevezte Manuhint, az Államtanács pedig elfogadta a munkásbiztosítást!!” Így gondolkodik egy német októbrista. Mi a magunk részéről megjegyezzük, hogy a matrózokat illetően pontos értesüléseket kaptunk a helyszínről, amelyek azt bizonyítják, hogy a „Novoje Vremja” túlozza és felfújja a dolgot. Az ohrana nyilvánvalóan provokátor módra „dolgozik” Időelőtti felkelési kísérletek a legeslegnagyobb mértékben ésszerűtlenek volnának. A munkás élcsapatnak meg kell értenie, hogy az időszerű vagyis győzedelmes fegyveres felkelésnek Oroszországban az az alapfeltétele, hogy a munkásosztályt a demokratikus parasztság támogassa, és hogy a hadsereg aktívan részt vegyen a felkelésben. Forradalmi korszakokban a tömegsztrájkoknak megvan a maguk objektív logikája. Ezek a sztrájkok minden irányban százezer és millió szikrát szórnak szét, köröskörül pedig ott a legnagyobb fokú elkeseredésnek, az éhség hallatlan

kínjainak, a legsötétebb önkénynek, a „koldus”, a „muzsik”, a közkatona legarcátlanabb és legcinikusabb megcsúfolásának lobbanékony anyaga. Vegyük mindehhez még a feketeszázasok képtelenségig felszított zsidóellenes pogrom-uszítását, amelyet suttyomban a buta és vérszomjas Romanov Miklós udvari bandája táplál és irányít. „Így volt így lesz”, ezeket a jövőbelátó szavakat mondta Makarov miniszter, amelyek magának, osztályának és földesúri cárjának fejére szállanak! A tömegek forradalmi fellendülése nagy és felelősségteljes kötelességeket ró minden szociáldemokrata munkásra, minden becsületes demokratára. „A tömegek kezdődő mozgalmának (most már így kell mondani: a tömegek megkezdődött forradalmi mozgalmának) mindenre kiterjedő támogatása és a párt teljes egészében érvényre juttatott jelszavainak zászlaja alatt való fejlesztése” így határozta meg az OSzDMP összoroszországi

konferenciája ezeket a kötelességeket. A párt jelszavainak demokratikus köztársaság, nyolcórás munkanap, az összes földesúri földek elkobzása az egész demokrácia jelszavaivá, a népforradalom jelszavaivá kell válniok. A tömegek mozgalmának támogatása és kiszélesítése céljából szervezésre és szervezésre van szükség. Illegális párt nélkül ezt a munkát nem lehet elvégezni, és semmi értelme, hogy a levegőbe beszéljünk róla. A tömegek előnyomulásának támogatása és kiszélesítése során figyelemmel kell lenni 1905 tapasztalataira, és amikor a felkelés szükségességét és elkerülhetetlenségét magyarázzuk a tömegeknek, óva kell inteni és vissza kell tartani őket az effajta időelőtti kísérletektől. A tömegsztrájkok növekedése, más osztályok bevonása a harcba, a szervezetek állapota, a tömegek hangulata mindez maga megmutatja majd a pillanatot, amikor minden erőt a forradalomnak egy egységes, határozott,

előretörő, önfeláldozóan merész támadásában kell egyesíteni a cári uralom ellen. Győzedelmes forradalom nélkül nem lesz szabadság Oroszországban. Ha a proletár- és parasztfelkelés nem dönti meg a cári monarchiát, nem lesz győzedelmes forradalom Oroszországban. „Szocial-Demokrat” 27. sz 1912. június 17 (4) Lenin Művei. 4 kiad 18 köt 8592. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1912. október Két utópia - írta: V. I Lenin Utópia görög szó: görögül „u” = nem, „toposz” = hely Utópia olyan hely, amely nem létezik fantázia, kigondolás, mese. Utópia a politikában: olyasféle kívánság, amelyet semmiképpen sem lehet megvalósítani, sem most, sem később, olyan kívánság, amely nem támaszkodik társadalmi erőkre, és amelyet nem erősít a politikai erők, az osztályerők növekedése, fejlődése. Minél kevesebb szabadság van egy országban, minél kevesebb jel mutat a nyílt

osztályharcra, minél alacsonyabb a tömegek felvilágosultságának színvonala rendszerint annál könnyebben keletkeznek politikai utópiák, és annál tovább tartják magukat. A mai Oroszországban kétfajta politikai utópia tartja magát a legerősebben és gyakorol bizonyos fokig vonzó hatást a tömegekre. Ezek: a liberális utópia és a narodnyik utópia A liberális utópia szerint békésen, nyugodtan, senkit meg nem bántva, a Puriskevicseket félre sem tolva, elkeseredett és mindvégig megvívott osztályharc nélkül is el lehet érni valamelyest komoly javulást Oroszországban a politikai szabadság tekintetében, a dolgozó nép tömegeinek helyzetében. Ez a Puriskevicsekkel békében élő szabad Oroszország utópiája. A narodnyik utópia a narodnyik intellektuel és a trudovik paraszt ábrándozása arról, hogy minden föld új és igazságos felosztásával kiküszöbölhető „a tőke hatalma és uralma, kiküszöbölhető a bérrabszolgaság, vagy hogy

a földfelosztás „igazságos”, ”egyenlősítő” maradhat a tőke uralma alatt, a pénz hatalma mellett, árugazdaság mellett. Mi szüli ezeket az utópiákat? miért tartják magukat meglehetősen szilárdan a mai Oroszországban? Ezeket az utópiákat azoknak az osztályoknak érdekei szülik, amelyek a régi rend, a jobbágyrendszer, a jogfosztottság ellen, egyszóval „a Puriskevicsek ellen” harcolnak, és ebben harcban nem foglalnak el önálló helyet. Az utópia, az ábrándozás ennek az önállótlanságnak, ennek a gyengeségnek szüleménye Az ábrándozás a gyengék osztályrésze. A liberális burzsoáziának általában, a liberális polgári értelmiségnek pedig különösen, szükségképpen törekednie kell a szabadságra és törvényességre, mert enélkül a burzsoázia hatalma nem teljes, nem osztatlan és nincs biztosítva. De a burzsoázia jobban fél a tömegek mozgalmától, mint a reakciótól Innen a liberalizmus ámulatba ejtő, hihetetlen

gyengesége teljes erőtlensége a politikában. Innen a kétértelműségek, a hazugság, a képmutatás, a gyáva csűrés-csavarás végtelen sorozata a liberálisok egész politikájában, akik kénytelenek demokratásdit játszani, hogy a maguk oldalára állítsák a tömeget, s akik ugyanakkor mélységesen antidemokratikusak, akiket a legmélyebb ellenséges érzület hat át a tömegek mozgalmával, kezdeményezésével, iniciatívájával, a tömegek „eget ostromló” módszereivel szemben, mint ahogy Marx mondotta egyszer a múlt század egyik európai tömegmozgalmával kapcsolatban. A liberalizmus utópiája az erőtlenség utópiája Oroszország politikai felszabadításának ügyében, az önző pénzeszsák utópiája, amely „békésen” óhajtja megosztani a kiváltságokat a Puriskevicsekkel, és ezt a nemes óhaját az orosz demokrácia „békés” győzelmének elmélete gyanánt tünteti fel. A liberális utópia ábrándozás arról, hogyan lehetne

legyőzni a Puriskevicseket anélkül, hogy vereséget mérnének rájuk, hogyan lehetne őket megtörni anélkül, hogy fájdalmat okoznának nekik. Világos, hogy ez az utópia nemcsak azért ártalmas, mert utópia, hanem azért is, mert megrontja a tömegek demokratikus öntudatát. A tömegek, amelyek ebben az utópiában hisznek, sohasem vívják ki a szabadságot; az ilyen tömegek nem méltók a szabadságra; az ilyen tömegek valóban megérdemlik, hogy csúfot űzzenek belőlük a Puriskevicsek. A narodnyikok és trudovikok utópiája a kapitalista és bérmunkás között középen álló kistulajdonos ábrándozása a bérrabszolgaság osztályharc nélküli megszüntetéséről. Amikor majd a gazdasági felszabadulás kérdése Oroszország számára ugyanolyan közeli, közvetlen, aktuális kérdés lesz, mint amilyen ma a politikai felszabadulás kérdése, akkor a narodnyikok utópiája nem lesz kevésbé ártalmas, mint a liberálisok utópiája. Ma azonban

Oroszország még polgári, nem pedig proletár átalakulásának korszakát éli; nem a proletariátus gazdasági felszabadításának kérdése ért meg teljes mértékben, hanem a politikai szabadság, vagyis (lényegében) a teljes polgári szabadság kérdése. És ez utóbbi kérdésben a narodnyikok utópiája sajátságos történelmi szerepet játszik. Minthogy arra vonatkozik, milyen gazdasági következményeinek kell lennie (és lesznek) az új földfelosztásnak, ez az utópia velejárója és tünete a paraszttömegek, vagyis ama tömegek nagy, átfogó demokratikus fellendülésének, amelyek a burzsoá-feudális, jelenlegi Oroszország lakosságának többségét alkotják. (A tisztán burzsoá Oroszországban, mint a tisztán burzsoá Európában is, a parasztság nem lesz a lakosság többsége.) A liberálisok utópiája megrontja a tömegek demokratikus öntudatát. A narodnyikok utópiája, amely megrontja szocialista öntudatukat, együtt járója, tünete, sőt

részben kifejezője is fejlődő demokratikus érzéseiknek. A történelem dialektikája olyan, hogy a narodnyikok és a trudovikok az oroszországi agrárkérdés terén antikapitalista eszközként a lehető legkövetkezetesebb és leghatározottabb kapitalista rendszabályt javasolják és akarják érvényre juttatni. Az új földfelosztás „egyenlősítése” utópia, de az új földfelosztás érdekében a régi földbirtoklás valamennyi formájával, mind a földesúrival, mind az osztásföldekkel, mind a „kincstárival” való feltétlenül szükséges teljes szakítás a legnagyobb mértékben fontos dolog, gazdasági szempontból haladó, s különösen egy olyan ország számára, mint Oroszország, sürgető lépés a polgári demokrácia irányában. Emlékezzünk Engels kitűnő mondására: „Ami közgazdaságtani szempontból formailag helytelen, világtörténelmi szempontból mégis helyes lehet”. Ezt a mély értelmű megállapítást Engels az utópikus

szocializmusra vonatkozóan tette: ez a szocializmus gazdasági értelemben „hamis” volt. Ez a szocializmus „hamis” volt, mikor az értéktöbbletet igazságtalanságnak nyilvánította a csere törvényeinek szempontjából. Ezzel a szocializmussal szemben gazdasági értelemben formailag igazuk volt a burzsoá politikai gazdaságtan teoretikusainak, mert hiszen a csere törvényeiből az értéktöbblet teljesen „természetszerűen”, teljesen „igazságosan” következik. Az utópikus szocializmusnak azonban igaza volt világtörténelmi értelemben, mert annak az osztálynak volt a megnyilatkozása, kifejezője, előhírnöke, amelyet a kapitalizmus szült, és amely most, a XX. század elején, tömegerővé nőtt, amely véget tud vetni a kapitalizmusnak és feltartóztathatatlanul ebben az irányban halad. Engels mély értelmű megállapítására okvetlenül emlékeznünk kell, amikor meg akarjuk ítélni, mit jelent a jelenlegi narodnyik vagy trudovik utópia

Oroszországban (és talán nem is csak Oroszországban, hanem számos ázsiai államban is, amely a XX. században polgári forradalmat él át) A gazdasági szempontból formailag hamis narodnyik demokratizmus történelmi értelemben igazság: ez a demokratizmus, amely mint szocialista utópia hamis, igazság a paraszttömegeknek abban a sajátságos, történelmileg indokolt demokratikus harcában, amely a polgári átalakulás elválaszthatatlan eleme és teljes győzelmének feltétele. A liberális utópia leszoktatja a harcról a paraszttömegeket. A narodnyik utópia kifejezi harckészségüket, amikor milliónyi jóval kecsegteti őket győzelem esetén, holott ez a győzelem valójában csak száz jót ad. De vajon nem természetes-e, hogy a harcba szálló milliók, amelyek évszázadokon át éltek hihetetlen sötétségben, szükségben, nyomorban, piszokban, félrelökve, megfélemlítve, tízszeresen túlozzák az esetleges győzelem gyümölcseit? A liberális

utópia az új kizsákmányolók ama önző kívánságának leplezése, hogy megosszák a kiváltságokat a régi kizsákmányolókkal. A narodnyik utópia a sokmillió dolgozó kispolgár ama törekvésének kifejezése, hogy teljesen végezzen a régi, feudális kizsákmányolókkal, és csalfa remény arra, hogy „egyszersmind” az új, a kapitalista kizsákmányolókat is félretolja az útból. ----Világos, hogy a marxistáknak, akik ellenségesen állnak szemben minden utópiával, annak az osztálynak az önállóságáért kell síkraszállniok, amely éppen azért tud önfeláldozóan harcolni a feudalizmus ellen, mert még századrésznyire sem „ragadt bele” a magántulajdonban való részesedésbe, amely a burzsoáziát a feudálisok felemás ellenfelévé, sőt gyakran szövetségesévé teszi. A parasztok a kisüzemi árutermelésbe „ragadtak bele”; a történelmi viszonyok kedvező alakulása esetén elérhetik a feudalizmus legteljesebb megsemmisítését, de

nem véletlenül, hanem elkerülhetetlenül bizonyos mértékben mindig ingadozni fognak a burzsoázia és a proletariátus között, a liberalizmus es a marxizmus között. Világos, hogy a marxistáknak a narodnyik utópiák héjából gondosan ki kell hámozniok a paraszttömegek őszinte, határozott, harcos demokratizmusának egészséges és értékes magvát. A múlt század nyolcvanas éveinek régi marxista irodalmában rendszeres törekvést találhatunk ennek az értékes demokratikus magnak a kihámozására. A történetírók valamikor rendszeresen fogják tanulmányozni ezt a törekvést, és meg fogják állapítani kapcsolatát azzal, ami a XX. század első évtizedében a „bolsevizmus” nevet kapta. A megírás ideje: 1912. október Először megjelent: „Zsizny” 1. sz 1924 Lenin Művei. 4 kiad 18 köt 326330. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1913. március A marxizmus három forrása és három

alkotórésze - írta: - V. I Lenin Marx tanítása az egész civilizált világon a burzsoá tudománynak (a hivatalosnak és a liberálisnak egyaránt) legnagyobb ellenségeskedését és gyűlöletét váltja ki maga ellen. A burzsoá tudomány a marxizmusban valami „ártalmas szekta”-félét lát. Más állásfoglalást nem is lehet tőle várni, mert „elfogulatlan” társadalmi tudomány nem lehetséges olyan társadalomban, amely az osztályharcon épül fel. Így vagy amúgy, de az egész hivatalos és liberális tudomány védelmezi a bérrabszolgaságot, a marxizmus viszont könyörtelenül hadat üzen ennek a rabszolgaságnak. A bérrabszolgaság társadalmában elfogulatlan tudományt várni ez éppoly bárgyú naivság lenne, mint elfogulatlanságot várni a gyárosoktól abban a kérdésben, hogy fel kell-e emelni a munkások bérét a tőke profitjának rovására. De ez még nem minden. A filozófia története és a társadalmi tudományok története teljes

világossággal mutatja, hogy a marxizmusban nyoma sincs semmiféle „szektáriusságnak”, hogy a marxizmus nem valami begubózott, megcsontosodott tanítás, amely a civilizált világ fejlődésének országútjától távol jött létre. Ellenkezőleg, Marx lángelméje éppen abban nyilatkozik meg, hogy azokra a kérdésekre adott választ, melyeket az emberiség leghaladottabb elméi már felvetettek. Marx tanítása a filozófia, a politikai gazdaságtan és a szocializmus legnagyobb képviselői tanításának egyenes és közvetlen folytatásaként jött létre. Marx tanítása mindenható erejű, mert igaz. Teljes és összhangzatos tanítás ez, mely az embereknek egységes világnézetet nyújt, olyat, mely semmilyen babonával, semmilyen reakcióval, a burzsoá elnyomás semmilyen védelmével nem egyeztethető össze. Jogos örököse a legjobbnak, amit az emberiség a XIX század folyamán a német filozófia, az angol politikai gazdaságtan, a francia szocializmus

képében alkotott. A marxizmusnak erről a három forrásáról és egyben három alkotórészéről fogunk röviden beszélni. A marxizmus filozófiája a materializmus. Európa egész újabbkori története folyamán s különösen a XVIII század végén Franciaországban, ahol döntő harc játszódott le mindenféle középkori limlom ellen, az intézményekben és az eszmékben uralkodó hűbériség ellen, a materializmus bizonyult az egyetlen következetes filozófiának, mely hű maradt a természettudományok minden tanításához, ellenségesen állt szemben a babonákkal, az álszenteskedéssel stb. A demokrácia ellenségei ezért minden erejükkel azon voltak, hogy „megcáfolják”, aláássák, megrágalmazzák a materializmust, és védelmükbe vették a filozófiai idealizmus különböző formáit, amely végeredményben, egy vagy más módon, mindig a vallást védelmezi vagy támogatja. Marx és Engels a legelszántabban síkra szálltak a filozófiai

materializmusért, és nem egyszer magyarázták, milyen mélységesen hibás bárminemű eltérés ettől az alaptól. Nézeteik a legvilágosabban és legrészletesebben Engels „Ludwig Feuerbach” és „Anti-Dühring” c. műveiben vannak kifejtve, amelyek éppúgy, mint a „Kommunista Kiáltvány”, minden öntudatos munkás kézikönyvei. De Marx nem állt meg a XVIII. század materializmusánál, hanem továbbfejlesztette a filozófiát Gazdagította a német klasszikus filozófia, különösen Hegel rendszerének vívmányaival, amely egyébként Feuerbach materializmusához vezetett. E vívmányok legfőbbje a dialektika, vagyis a fejlődésről szóló tanítás, annak legteljesebb, legmélyebb és minden egyoldalúságtól mentes formájában, az örök fejlődésben levő anyagot tükröző emberi tudás viszonylagosságáról szóló tanítás. A természettudomány legújabb felfedezései a rádium, az elektronok, az elemek átalakulása fényesen igazolták Marx

dialektikus materializmusát, a polgári filozófusok tanai ellenére, akik „újra” visszatérnek a régi, rothadt idealizmushoz. Elmélyítve és kifejlesztve a filozófiai materializmust, Marx végig is vitte azt: a természetre vonatkozó megismerését kiterjesztette az emberi társadalom megismerésére. Marx történelmi materializmusa a tudományos gondolkodás hatalmas vívmánya volt. A történelemre és a politikára vonatkozó nézetekben eladdig uralkodó zűrzavar és önkény helyébe bámulatosan egyöntetű és összhangzatos tudományos elmélet lépett, amely megmutatta, hogyan fejlődik a társadalmi életnek egyik formájából a termelőerők növekedése következtében egy másik, magasabb rendű forma, például a jobbágyrendszerből a kapitalizmus. Mint ahogy az emberi megismerés visszatükrözi a tőle függetlenül létező természetet, vagyis a fejlődésben levő anyagot, éppúgy az ember társadalmi megismerése (azaz a különböző

filozófiai, vallási, politikai stb. nézetek és tanítások) visszatükrözi a társadalom gazdasági szerkezetét. A politikai intézmények a gazdasági alapon emelkedő felépítmények. Látjuk például, hogy a modern európai államok különböző politikai formái arra szolgálnak, hogy megszilárdítsák a burzsoázia uralmát a proletariátus felett. Marx filozófiája a végigvitt filozófiai materializmus, mely az emberiségnek különösen pedig a munkásosztálynak a megismerés hatalmas eszközeit adta. II Marx, miután felismerte, hogy a gazdasági szerkezet az az alap, amelyen a politikai felépítmény emelkedik, mindennél nagyobb figyelmet fordított ennek a gazdasági szerkezetnek a tanulmányozására. Főművét „A tőké”-t Marx a modern, vagyis a kapitalista társadalom gazdasági szerkezete tanulmányozásának szentelte. A Marxot megelőző klasszikus politikai gazdaságtan Angliában, a legfejlettebb kapitalista országban, alakult ki. Adam

Smith és Dávid Ricardo, a gazdasági szerkezetet tanulmányozva, megvetették a munkaértékelmélet alapját. Marx folytatta az ő művüket Szilárdan megalapozta és következetesen továbbfejlesztette ezt az elméletet. Kimutatta, hogy minden áru értékét az áru előállítására fordított társadalmilag szükséges munkaidő mennyisége határozza meg. Ott, ahol a polgári közgazdászok tárgyak közötti viszonyt láttak (áru cseréjét áru ellenében), Marx ott emberek közötti viszonyt tárt fel. Az áruk kicserélése az egyes termelők közötti, a piac közvetítésével létrejött kapcsolatot fejezi ki. A pénz azt jelenti, hogy ez a kapcsolat egyre szorosabbá válik, és elszakíthatatlanul egy egésszé fűzi össze az egyes termelők egész gazdasági életét. A tőke ennek a kapcsolatnak további fejlődését jelenti: áruvá válik az ember munkaereje. A bérmunkás eladja munkaerejét a föld, a gyár, a munkaeszközök tulajdonosának. A munkás

munkanapjának egy részét arra fordítja, hogy fedezze önmaga és családja fenntartásának költségeit (munkabér),” a munkanap másik részében pedig ingyen dolgozik, a kapitalistának termeli az értéktöbbletet, a profit forrását, a tőkésosztály gazdagságának forrását. Az értéktöbbletről szóló tanítás Marx gazdasági elméletének sarkköve. A tőke, melyet a munkás munkája hozott létre, elnyomja a munkást, tönkreteszi a kistulajdonosokat és létrehozza a munkanélküliek hadseregét. Az iparban a nagyüzem győzelme szembeötlő, de a mezőgazdaságban is ugyanezt a jelenséget látjuk: a nagyüzemű kapitalista mezőgazdaság fölénye egyre nő, a gépek alkalmazása egyre nagyobb méreteket ölt, a parasztgazdaság a pénztőke hurokjába kerül, hanyatlik és tönkremegy az elmaradt technika nyomása alatt. A mezőgazdaságban mások a kistermelés hanyatlásának formái, de maga a hanyatlás kétségtelen tény. A kistermelést tönkretéve, a

tőke a munka termelékenységének fokozódását idézi elő, és monopolhelyzetet teremt a legnagyobb tőkések egyesülései számára. A termelés maga egyre társadalmibbá válik, a munkások százezrei és milliói kapcsolódnak be a tervszerű gazdasági szervezetbe, de a közös munka termékét elsajátítja a maroknyi tőkés. Nő a termelés anarchiája, egymást érik a válságok, egyre veszettebb a hajsza a piacok után, egyre bizonytalanabb a néptömegek megélhetése. A tőkés rendszer, amikor a munkásoknak a tőkétől való függését fokozza, egyszersmind létrehozza az egyesített munka óriási hatalmát. Marx végigkísérte a kapitalizmus fejlődését az árugazdaság első csíráitól, az egyszerű cserétől, legmagasabb formájáig, a nagyüzemi termelésig. S valamennyi kapitalista ország tapasztalatai, a régieké és az újaké egyaránt, évről évre mind több és több munkásnak mutatják meg szemléltetően Marx e tanításának

helyességét. A kapitalizmus az egész világon győzött, de ez a győzelem csak előjátéka a munka győzelmének a tőke fölött. III Amikor a jobbágyrendszert megdöntötték és világra jött a „szabad” kapitalista társadalom legott kitűnt, hogy ez a szabadság nem más, mint a dolgozók elnyomásának és kizsákmányolásának új rendszere. Nyomban különféle szocialista tanok keletkeztek, mint ennek az elnyomásnak tükröződései, és mint tiltakozás ellene. Ámde a kezdeti szocializmus utópikus szocializmus volt. Bírálta a kapitalista társadalmat, elítélte, átkozta, megsemmisüléséről álmodozott, egy jobb rendről képzelgett, igyekezett meggyőzni a gazdagokat a kizsákmányolási erkölcstelenségéről. Az utópikus szocializmus azonban nem tudta megmutatni az igazi kivezető utat. Nem tudta sem a kapitalista bérrabság lényegét megmagyarázni, sem a kapitalizmus fejlődésének törvényeit feltárni, sem azt a társadalmi erőt

megtalálni, amely képes arra, hogy egy új társadalom alkotója legyen. Közben azok a viharos forradalmak, amelyek a hűbériség, a jobbágyrendszer bukásával Európában mindenütt és főleg Franciaországban együtt jártak, mind szembeötlőbben tárták fel az osztályok harcát, mint az egész fejlődés alapját és mozgatóerejét. A politikai szabadság egyetlen győzelmét sem vívták ki a jobbágytartók osztálya felett anélkül, hogy ne kellett volna elkeseredett ellenállással megküzdeni. Egyetlen kapitalista ország sem alakult ki többé vagy kevésbé szabad demokratikus alapon anélkül, hogy a tőkés társadalom különböző osztályai élethalálharcot ne vívtak volna egymással. Marx zsenialitása abban áll, hogy ebből mindenki másnál előbb tudta levonni és következetesen keresztülvinni azt a tanulságot, amelyre a világtörténelem tanít. Ez a tanulság az osztályharcról szóló tanítás Az emberek a politikában mindig az ámítás és

önámítás együgyű áldozatai voltak és lesznek, amíg meg nem tanulják azt, hogy akármelyik erkölcsi, vallási, politikai és szociális frázis, nyilatkozat, ígéret mögött felismerjék az egyik vagy a másik osztály érdekeit. A reformok és javítgatások híveit a régi rend védelmezői mindig rá fogják szedni, amíg azok meg nem értik, hogy minden régi intézmény, bármily képtelennek és rothadtnak lássék is, egyik vagy másik uralkodó osztály erejére támaszkodik. Arra pedig, hogy ezeknek az osztályoknak az ellenállását megtörjük, csak egy mód van: meg kell találni magában a bennünket környező társadalomban, fel kell világosítani és harcra kell szervezni azokat az erőket, amelyek olyan erővé válhatnak és társadalmi helyzetüknél fogva olyan erővé kell válniok , mely képes arra, hogy a régit elsöpörje, s az újat megalkossa. Csakis Marx filozófiai materializmusa mutatta meg a proletariátusnak a kivezető utat abból a

szellemi rabságból, amelyben az összes elnyomott osztályok mindmáig tengődtek. Csakis Marx gazdasági elmélete magyarázta meg a proletariátus valódi helyzetét a kapitalizmus általános rendjében. Szerte a világon Amerikától Japánig és Svédországtól Dél-Afrikáig sokasodnak a proletariátus önálló szervezetei. A proletariátus pedig, osztályharcát folytatva, felvilágosul és nevelődik, megszabadul a polgári társadalom előítéleteitől, egyre szorosabban tömörül, s megtanulja helyesen felbecsülni sikereit, megedzi erőit és feltartóztathatatlanul növekszik. „Proszvescsenyije” 3. sz 1913. március Lenin Művei. 4 kiad 19 köt 38. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. – című könyvből) 1913. március 1 Marx Károly tanításának történelmi sorsa - írta: V. I Lenin Marx tanításában a legfontosabb az, hogy felderítette a proletariátusnak, mint a szocialista társadalom megteremtőjének, világtörténelmi

szerepét. Igazolta-e az egész világ eseményeinek menete ezt a tanítást azután, hogy Marx kifejtette? Marx először 1844-ben lépett fel vele. Marx és Engels „Kommunista Kiáltványa”, mely 1848-ban jelent meg, e tannak már egyöntetű, rendszeres, mindmáig legjobb kifejtését tartalmazza. Ettől az időtől számítva a világtörténelem nyilvánvalóan három fő szakaszra oszlik: 1) az 1848-as forradalomtól a Párizsi Kommünig (1871); 2) a Párizsi Kommüntől az orosz forradalomig (1905); 3) az orosz forradalom óta eltelt idő. Vessünk egy pillantást Marx tanításának sorsára e három szakasz mindegyikében. I Az első szakasz elején Marx tanítása korántsem uralkodó. Csak egyike a szocializmus rendkívül nagyszámú frakcióinak vagy áramlatainak. Túlsúlyban a szocializmusnak olyformái vannak, amelyek alapjukban véve az orosz narodnyik irányzattal rokonok: nem értik meg, hogy a történelem mozgásának anyagi alapja van, képtelenek arra,

hogy a kapitalista társadalom minden egyes osztályának szerepét és jelentőségét megállapítsák, a demokratikus átalakulások burzsoá lényegét pedig mindenféle szocialista ízű frázissal a „népről”, az „igazságról”, a „jogról” stb. szóló frázisokkal leplezik Az 1848-as forradalom halálos csapást mér a Marx előtti szocializmusnak mindezekre a zajos, tarka, rikító formáira. A forradalom a társadalom különböző osztályait minden országban cselekvésükben mutatja be Amikor a köztársasági burzsoázia az 1848. júniusi napokban halomra löveti a munkásokat Párizsban, ez végérvényesen megmutatja, hogy természeténél fogva egyedül a proletariátus szocialista. A liberális burzsoázia ennek az osztálynak az önállóságától százszor jobban retteg, mint akármiféle reakciótól. A gyáva liberalizmus hason csúszik a reakció előtt. A parasztság beéri a feudalizmus maradványainak kiküszöbölésével s a rend pártjára

áll, csak nagyritkán ingadozva a munkásdemokrácia és a burzsoá liberalizmus között. Minden tanítás, mely osztályok fölött álló szocializmust és osztályok fölött álló politikát hirdet, üres badarságnak bizonyul. A Párizsi Kommün (1871) befejezi a polgári átalakulásoknak ezt a fejlődését: csak a proletariátus hősiességének köszönheti megszilárdulását a köztársaság, vagyis az államszervezetnek az a formája, amelyben az osztályviszonyok a legkevésbé burkolt formában jelennek meg. Valamennyi többi európai országban is a fejlődés, bár bonyolultabb és kevésbé befejezett formában, ugyanilyen kialakult polgári társadalomhoz vezet. Az első szakasznak (18481871), a viharok és forradalmak időszakának vége felé, a Marx előtti szocializmus haldoklik. Megszületnek az önálló proletár pártok: az első Internacionálé (18641872) és a német szociáldemokrácia. II A második szakaszt (1872-1904) az elsőtől „békés”

jellege, a forradalmak hiánya különbözteti meg. A Nyugat végzett a polgári forradalmakkal. A Kelet még nem érett meg rájuk A Nyugat a jövendő átalakulások korszaka „békés” előkészítésének szakaszába lép. Mindenütt alapjukban proletár szocialista pártok alakulnak, amelyek megtanulják, hogyan kell a polgári parlamentarizmust kihasználni, saját napi sajtójukat, felvilágosító intézményeiket, szakszervezeteiket, szövetkezeteiket megteremteni. Marx tanítása teljes győzelmet arat és szélességben terjed. Lassan, de szakadatlanul halad előre a proletariátus erőinek kiválasztása, összegyűjtése, a proletariátus előkészítése az eljövendő harcokra. A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti az ellenségeit, hogy marxista lepelbe burkolózzanak. A bensőleg megrothadt liberalizmus új életre próbál kelni a szocialista opportunizmus formájában. A nagy harcokra való erőgyűjtés korát

úgy értelmezik, hogy az lemondás e harcokról. A rabszolgák helyzetének a bérrabság ellen folyó harc érdekében való javítását oly értelemben magyarázzák, hogy ezzel a rabszolgák egy pár garasért lemondanak szabadságra való jogukról. Gyáván „társadalmi békét” (vagyis a rabszolgasággal való megbékélést), osztályharcról való lemondást stb. prédikálnak A parlamentek szocialista tagjai, a munkásmozgalom mindenféle hivatalnokai és a „rokonszenvező” értelmiség körében nagyon sok hívük van. III Az opportunisták még tele szájjal magasztalták a „társadalmi békét”, és azt hirdették, hogy a viharok a „demokráciában” nem szükségszerűek, amikor a leghevesebb világviharok új forrása nyílt meg Ázsiában. Az orosz forradalmat nyomon követte a török, a perzsa, a kínai forradalom. Ma éppen e viharok és Európára való „visszahatásuk” korában élünk. Bármi lesz is a sorsa a nagy kínai köztársaságnak,

amelyre most különféle „civilizált” hiénák fenik fogukat, a világnak semmiféle ereje sem fogja Ázsiában a régi jobbágyrendszert visszaállítani, nem söpri el a föld színéről a néptömegek hősies demokratizmusát az ázsiai és fél-ázsiai országokban. Egyeseket, akik nem vették figyelembe a tömegharc előkészítésének és fejlődésének feltételeit, kétségbeesésbe és anarchizmusba sodort a kapitalizmus elleni döntő harc folytonos kitolódása Európában. Most látjuk, mennyire rövidlátó és kishitű az anarchista kétségbeesés. Nem elkeseredni kell, hanem bátorítást kell meríteni abból a tényből, hogy a nyolcszázmilliós Ázsia bekapcsolódott a harcba, mely ugyanazokért az európai ideálokért folyik. Az ázsiai forradalmak megmutatták nekünk, hogy a liberalizmus ott éppoly jellemtelen és aljas, hogy a demokratikus tömegek önállósága ott éppoly rendkívüli jelentőségű, megmutatták a proletariátus éppoly éles

elhatárolódását mindenféle burzsoáziától. Aki az Európában és Ázsiában szerzett tapasztalatok után osztályok fölött álló politikáról és osztályok fölött álló szocializmusról beszél, azt egyszerűen ketrecbe kellene zárni és úgy mutogatni, mint valami ausztráliai kengurut. Ázsia után csak nem ázsiai módon Európa is megmozdult. Az 18721904-es évek „békés” időszaka visszavonhatatlanul elmúlt. A drágaság és a trösztök nyomása következtében hallatlanul kiélesedett a gazdasági harc, amely mozgásba hozta még a liberalizmustól leginkább megfertőzött angol munkásokat is. Még Európa „legsziklaszilárdabb” burzsoá-junker országában, Németországban is szemünk láttára érik a politikai válság. Az eszeveszett fegyverkezés és az imperializmus politikája a modern Európában olyan „társadalmi békét” teremt, amely leginkább lőporos hordóra hasonlít. Viszont valamennyi polgári párt bomlása és a

proletariátus érlelődése feltartóztathatatlanul halad előre. Mióta a marxizmus a színtérre lépett, a világtörténelem három nagy korszakának mindegyike a marxizmus számára újabb bizonyítékokat, újabb diadalokat hozott. De a marxizmusnak, mint a proletariátus tanításának még nagyobb diadalát hozza majd meg a közelgő történelmi korszak. „Pravda” 50. sz 1913. március 1 Lenin Művei. 4 kiad 18 köt 544547. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1913. március 2 Földesúri nagybirtok és paraszti kisbirtok Oroszországban - írta: V. I Lenin 1861 február 19-ének éppen hogy elmúlt évfordulója alkalmával nem lesz felesleges emlékeztetnünk arra, miképpen oszlik meg a föld a mai Európai-Oroszországban. Európai-Oroszország földbirtokmegoszlásának legutóbbi hivatalos statisztikája a belügyminisztérium kiadásában jelent meg és 1905-re vonatkozik. E statisztika adatai alapján azoknak a

nagybirtokosoknak száma, akiknek földbirtoka meghaladja az 500 gyeszjatyinát (kikerekítve), körülbelül 30 000, s körülbelül 70 000 000 gyeszjatyina földjük volt. Ugyanennyi földje van mintegy 10 000 000 szegényparaszt gazdaságnak. Átlagban tehát, a legnagyobb földbirtokosokra egyenként mintegy 330 szegényparaszt család, s minden parasztcsaládra körülbelül 7 (hét) gyeszjatyina föld, ezzel szemben a legnagyobb földbirtokosokra egyenként körülbelül 2 300 (kétezer háromszáz) gyeszjatyina föld jut. „Pravda” 51. sz 1913 március 2 Lenin Művei. 4 kiad 18 köt 548549. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1913. április 12 Vitás kérdések a nyílt párt és a marxisták - írta: V. I Lenin I Az 1908 évi határozat Sok munkás szerint az a harc, amely a „Pravda” és a „Lucs” közt folyik, szükségtelen és alig-alig érthető. Természetes, hogy a lapok egyes számaiban, egyes, néha

meglehetősen részletjellegű kérdésekről szóló vitacikkek nem adnak teljes képet a harc tárgyáról és tartalmáról. Ez az oka a munkások jogos elégedetlenségének. Pedig a likvidátorság kérdése, amely körül a harc folyik, ma a munkásmozgalom egyik legfontosabb és legégetőbb kérdése. Nem lehet öntudatos munkás az, aki nem ismerkedett meg alaposan ezzel a kérdéssel, aki nem alkotott magának határozott véleményt róla. Az a munkás, aki önállóan akarja eldönteni saját pártjának sorsát, nem fogja magát kivonni a vitából még akkor sem, ha a vita az első pillantásra nem egészen érthető, hanem komolyan keresi majd és meg is találja az igazságot. Hogyan keressük meg az igazságot? Hogyan igazodjunk el az egymásnak ellentmondó nézetek és állítások között? Minden értelmes ember megérti, hogy ha valamely tárgy körül heves harc folyik, akkor az igazság megállapítása céljából nem szabad a vitázok kijelentéseire

szorítkozni, hanem magunknak kell megvizsgálnunk a tényeket és az okmányokat, magunknak kell megállapítanunk, vannak-e tanúvallomások és megbízhatók-e ezek a vallomások? Nem vitás, hogy ezt nem mindig könnyű megtenni. Sokkal „könnyebb” egyszerűen elhinni azt, amit éppen hall az ember, ami éppen a fülünkbe jut, amiről „nyíltabban” kiabálnak stb. Csakhogy azokat, akik megelégszenek ezzel, „könnyű fajsúlyú”, pehelysúlyú embereknek hívják, és senki sem veszi őket komolyan. Bizonyos önállóan végzett munka nélkül egyetlen komoly kérdésben sem lehet rájönni az igazságra, és aki fél a munkától, az önmagát fosztja meg attól a lehetőségtől, hogy meglelje az igazságot. Ezért csak azokhoz a munkásokhoz fordulunk, akik nem félnek ettől a munkától, akik elhatározták, hogy önállóan igazodnak el a dologban és arra törekszenek, hogy megtalálják a tényeket, az okmányokat, a tanúvallomásokat. Mindenekelőtt az a

kérdés merül fel, hogy mi a likvidátorság? Honnan ered ez a szó, mit jelent? A „Lucs” azt mondja, hogy a pártban fellépő likvidátor irányzat, azaz a párt feloszlatása, szétrombolása, a pártról való lemondás csupán rosszakaratú koholmány. Ezt, úgymond, a „frakciós” bolsevikok találták ki a mensevikek ellen! A „Pravda” azt mondja, hogy az egész párt több mint négy esztendeje elítéli a likvidátorságot és harcol ellene. Kinek van igaza? Hogy derítsük ki az igazságot? Nyilvánvalóan ez az egyetlen mód: tényeket és okmányokat kell keresni a pártnak a legutóbbi négy évet felölelő, 1908-tól 1912-ig terjedő történetéből, amikor a likvidátorok véglegesen elszakadtak a párttól. Éppen ez a négy év, amikor a mostani likvidátorok még benn voltak a pártban, a legfontosabb időszak annak a megvizsgálása szempontjából, hogy honnan és hogyan keletkezett a likvidátorság fogalma. Ebből elsősorban ez az alapvető

következtetés vonható le: aki a likvidátorságról beszél, és megkerüli a párt 19081911-es éveinek tényeit és okmányait, az elrejti az igazságot a munkások elől. Melyek ezek a tények és melyek ezek a pártokmányok? Mindenekelőtt az a párthatározat, amelyet 1908 decemberében hoztak. A munkásoknak, ha nem akarják, hogy úgy bánjanak velük, mint a gyerekekkel, akiket mesékkel és mendemondákkal traktálnak, meg kell kérdezniök tanácsadóikat, vezetőiket vagy képviselőiket, hogy volt-e párthatározat a likvidátorságról 1908 decemberében és miről szól ez a határozat? Ez a határozat elítéli a likvidátorságot és megmagyarázza, hogy az micsoda. A likvidátorság „a pártbeli értelmiség bizonyos részének arra irányuló kísérlete, hogy likvidálják” (azaz feloszlassák, szétrombolják, megszüntessék, felszámolják) „a párt meglevő szervezetét, és minden áron legális” (azaz törvényes, „nyílt”) „keretek közt

működő formátlan egyesüléssel cseréljék fel, még akkor is, ha ezért nyilvánvalóan le kell mondani a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól” (azaz korábbi tapasztalatairól). Így hangzott a pártnak több mint négy évvel ezelőtt hozott határozata a likvidátorságról. Ebből a határozatból világosan látható, hogy mi a likvidátorság lényege, hogy miért ítélik el. A lényeg a „földalatti mozgalomról” való lemondás, a földalatti mozgalom likvidálása, felcserélése a minden áron törvényes keretek közt működő formátlan egyesüléssel. Következésképpen a párt korántsem a legális (törvényes keretek közt folyó) munkát, egyáltalában nem e munka szükségszerűségének hangsúlyozását ítéli el. A párt elítéli mégpedig feltétlenül a régi párt felcserélését egy pártnak nem nevezhető, formátlan, „nyílt” valamivel. A párt nem létezhet, ha nem védelmezi létét, ha nem harcol

feltétlenül azok ellen, akik likvidálják, megsemmisítik, nem ismerik el, akik megtagadják. Ez magától értetődik Annak, aki a fennálló pártról valami újnak az érdekében lemond, ezt kell mondani: próbáljátok meg, építsetek új pártot, de a régi, a mai, a fennálló párt tagjai nem lehettek. Ez a párt 1908 decemberében hozott határozatának értelme, és nyilvánvaló, hogy a párt fennállásának kérdésében más határozatot nem is hozhattak. A likvidátorságot természetesen eszmei kapcsok fűzik a renegátsághoz, a programról és a taktikáról való lemondáshoz, az opportunizmushoz. Erre utal is a fent idézett határozat befejezése A likvidátorság azonban nem csak opportunizmus. Az opportunisták a pártot helytelen, burzsoá útra, a liberális munkáspolitika útjára vezetik, de nem mondanak le magáról a pártról, nem likvidálják. A likvidátorság olyan opportunizmus, amely egészen a pártról való lemondásig megy el. Magától

értetődik, hogy a párt nem létezhet úgy, hogy magában foglalja azokat, akik nem ismerik el létezését. Nem kevésbé érthető az is, hogy a földalatti munkáról való lemondás a mai körülmények között egyértelmű a régi pártról való lemondással. Kérdés, hogyan fogják fel a likvidátorok a pártnak ezt az 1908. évi határozatát? Ez a kérdés veleje, ez a likvidátorok őszinteségének és politikai becsületességének próbaköve. Senki sem fogja tagadni közülük azt a tényt ha csak el nem ment az esze , hogy a pártnak volt ilyen határozata, és hogy ezt a határozatot nem vonták vissza. De a likvidátorok köntörfalaznak: vagy megkerülik a kérdést, és elhallgatják a munkások előtt a párt 1908. évi határozatát, vagy azt kiáltozzák (nem ritkán szidalmak kíséretében), hogy ezt a határozatot a bolsevikok fogadtatták el. A szidalmak azonban csupán a likvidátorok gyengeségét árulják el. Van olyan párthatározat, amelyet a

mensevikek fogadtattak el például a municipalizálásról szóló határozat, amelyet Stockholmban szavaztak meg 1906-ban. Ez közismert tény Sok bolsevik nem ért egyet ezzel a határozattal De senki sem tagadja közülük, hogy ez párthatározat. Ugyanilyen párthatározat a likvidátorságról szóló 1908 évi határozat is Minden csűréscsavarás ebben a kérdésben csak annyit jelent, hogy meg akarják téveszteni a munkásokat Aki nemcsak szavakban akarja elismerni a pártot, az nem tűr semmi csűrés-csavarást, és kibogozza az igazságot a likvidátorság kérdésében hozott párthatározatról. Ehhez a határozathoz 1909 óta az összes párthű mensevikek csatlakoztak, Plehanovval az élükön, aki a „Dnyevnyik” c. kiadványában és sok más marxista munkában több ízben és teljesen félreérthetetlenül kifejtette, hogy nem maradhat a pártban az, aki likvidálja a pártot. Plehanov mensevik volt és az is marad. Tehát a likvidátorok szokásos

hivatkozásai az 1908-as párthatározat „bolsevik” jellegére kétszeresen helytelenek. Minél többet szidják Plehanovot a likvidátorok a „Lucs”-ban vagy a „Nasa Zarjá”-ban, annál világosabb, hogy a likvidátoroknak nincs igazuk, hogy lármával, ordítozással és botránnyal törekszenek elhomályosítani az igazságot. Az újoncot néha sikerül ilyen módszerekkel rögtön elkábítani, a munkások azonban mégis maguk is eligazodnak majd és hamarosan kézlegyintéssel intézik el a szidalmakat. Szükséges-e a munkásegység? Szükséges. Lehetséges-e a munkásegység a munkásszervezet egysége nélkül? Világos, hogy lehetetlen. Mi gátolja a munkáspárt egységét? A likvidátorság körüli viták. Tehát a munkásoknak el kell igazodniok ezekben a vitákban, hogy maguk döntsék el pártjuk sorsát és helytálljanak érte. Ehhez az első lépés: meg kell ismerkedni a likvidátorságról szóló első párthatározattal. Ezt a határozatot a

munkásoknak pontosan ismerniük kell és figyelmesen át kell gondolniok, félretéve minden olyan kísérletet, amelynek célja a kérdés megkerülése vagy mellékvágányra terelése. Minden munkás, miután átgondolta ezt a határozatot, kezdi majd érteni, mi a likvidátorság kérdésének lényege, miért olyan fontos és olyan „fájó” ez a kérdés, miért vetődik fel minduntalan ez a kérdés a párt előtt a reakció időszakának több mint négy esztendeje óta. A következő cikkben a pártnak a likvidátorságról szóló másik fontos határozatát fogjuk megvizsgálni, amelyet körülbelül három és fél évvel ezelőtt hoztak, azután pedig áttérünk azokra a tényekre és okmányokra, amelyek megszabják, hogyan áll ma a kérdés. II. Az 1910 évi határozat Első cikkünkben („Pravda” 289. sz) idéztük az első és alapvető okmányt, amellyel meg kell ismerkedniök azoknak a munkásoknak, akik a jelenlegi vitákban ki akarják kutatni az

igazságot, mégpedig: a párt 1908. decemberi határozatát a likvidátorságról. Most idézni fogjuk és megvizsgáljuk a pártnak egy másik, nem kevésbé fontos határozatát ugyanerről a kérdésről, amelyet három és fél évvel ezelőtt, 1910 januárjában fogadtak el. Azért van különös jelentősége ennek a határozatnak, mert egyhangúlag fogadták el: az összes bolsevikok kivétel nélkül, azután az összes úgynevezett vperjodisták és végül (ez a legfontosabb) kivétel nélkül az összes mensevikek és a jelenlegi likvidátorok, valamint az összes „nemzetiségi” (azaz zsidó, lengyel és lett) marxisták. Idézzük e határozat legfontosabb részének teljes szövegét: „A szociáldemokrata mozgalomnak a polgári ellenforradalom korszakában kialakult történelmi helyzete elkerülhetetlenül maga után vonja mint a proletariátusra gyakorolt polgári befolyás megnyilatkozásait egyrészről az illegális szociáldemokrata párt tagadását,

szerepének és jelentőségének lekicsinylését, a forradalmi szociáldemokrácia programba vágó és taktikai feladatainak és jelszavainak megcsonkítására irányuló kísérleteket stb.; másrészt maga után vonja a szociáldemokrácia dumabeli munkájának és a legális lehetőségek kihasználásának tagadását, mind az egyik, mind a másik jelentőségének megnemértését, azt, hogy a forradalmi szociáldemokrata taktikát nem képesek a mai helyzet sajátszerű történelmi feltételeihez alkalmazni stb. Ilyen körülmények között a szociáldemokrata taktika elválaszthatatlan eleme mindkét elhajlás leküzdése, mégpedig a szociáldemokrata munkának a proletár osztályharc minden területén való kiszélesítése és elmélyítése, valamint eme elhajlások veszélyes voltának megmagyarázása útján.” Ebből a határozatból világosan látható, hogy három és fél évvel ezelőtt az összes marxistáknak, akik kivétel nélkül az összes

áramlatokat képviselték, egyhangúlag el kellett ismerniök a marxista taktikától való két elhajlást. Mindkét elhajlást veszélyesnek ismerték el Mindkét elhajlást nem a véletlennel, nem egyes személyek rosszakaratával magyarázták, hanem a munkásmozgalom „történelmi helyzetével” korunkban. Sőt. A párt egyhangú határozata rámutat ezeknek az elhajlásoknak az osztályeredetére és osztályjelentőségére. Mert a marxisták nem érik be a bomlás és züllés puszta és tartalmatlan megállapításával Valamennyien látják, hogy a demokrácia és a szocializmus sok hívének fejében bomlás, hitetlenség, csüggedés, tanácstalanság uralkodik. Nem elég ezt elismerni Meg kell érteni, mi az osztályeredete a ziláltságnak, a bomlásnak, milyen nemproletár környezetből jövő osztályérdekek táplálják a proletariátus barátai közt uralkodó „zűrzavart”. És a párt határozata három és fél évvel ezelőtt válaszolt erre a fontos

kérdésre: a marxizmustól való elhajlásokat „a burzsoá ellenforradalom”, „a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás” szüli. Mik ezek az elhajlások, amelyek azzal fenyegetnek, hogy a burzsoázia befolyása alá juttatják a proletariátust? Az egyik ilyen elhajlás, amely kapcsolatban van a „vperjodizmussal” és abból áll, hogy elvetik a szociáldemokratáknak a dumában kifejtett munkáját s a legális lehetőségek felhasználását, csaknem teljesen eltűnt. Oroszországban a szociáldemokraták közül senki sem hirdeti többé ezeket a téves, nem marxista nézeteket. A „vperjodisták” (köztük Alekszinszkij és mások) elkezdtek dolgozni a „Pravdá”-ban a párthű mensevikekkel együtt. A másik elhajlás viszont, amelyre a párt határozata utal, nem más, mint a likvidátorság. Ez kitűnik az illegalitás „elvetésére”, szerepének és jelentőségének „lebecsülésére” vonatkozó utalásokból. Végül van egy teljesen pontos

okmányunk, amelyet három évvel ezelőtt hoztak nyilvánosságra, és amelyet senki meg nem cáfolt, olyan okmány, amely az összes „nemzetiségi” marxistáktól és Trockijtól (olyan tanúktól, akiknél jobbat el sem tudnak képzelni a likvidátorok) ered; ez az okmány nyíltan kijelenti, hogy „lényegében kívánatos volna a határozatban említett áramlatot, amely ellen harcolni kell, likvidátor áramlatnak nevezni”. Ez tehát az a rendkívül fontos és alapvető tény, amelyet ismernie kell mindenkinek, aki a jelenlegi vitákban el akar igazodni: három és fél évvel ezelőtt a párt a likvidátorságot egyhangúlag a marxizmustól való „veszélyes” elhajlásnak ismerte el, amely ellen küzdeni kell, amely „a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyást” fejezi ki. A demokráciaellenes, általában ellenforradalmi hangulatú burzsoázia érdekei a proletariátus régi pártjának likvidálását, feloszlatását követelik. A burzsoázia minden

úton-módon terjeszt és támogat minden olyan eszmét, amely a munkásosztály pártjának likvidálására irányul. A burzsoázia arra törekszik, hogy a munkásosztály lemondjon régi feladatairól, hogy „megcsonkítsa”, megnyesse, megnyirbálja, elsikkassza ezeket a feladatokat, hogy megbéküljön és egyességet kössön a Puriskevicsekkel és társaikkal, ahelyett, hogy határozottan hatalmuk alapjának megsemmisítésére törekednék. A likvidátorság nem egyéb, mint a lemondás és a renegátság burzsoá eszméjének érvényesítése a proletariátus soraiban. Ez a likvidátorság osztályjelentősége, amelyre három és fél évvel ezelőtt a párt rámutatott egyhangú határozatával. Ebben látja az egész párt a likvidátorság mélységesen káros és veszedelmes voltát, a munkásmozgalomra, a munkásosztály önálló (tettekben, nem pedig szavakban önálló) pártjának tömörülésére gyakorolt pusztító hatását. A likvidátorság nemcsak a

munkásosztály régi pártjának likvidálása (azaz feloszlatása, szétrombolása), a likvidátorság azon kívül a proletariátus osztályönállóságának szétrombolása, öntudatának burzsoá eszmékkel való megmételyezése. Szemléletesen fogjuk megmagyarázni a likvidátorságnak ezt az értékelését a következő cikkben, amelyben teljes egészében idézzük majd a likvidátor „Lucs” legfontosabb elmefuttatásait. Most pedig röviden összegezzük az elmondottakat: általában a „lucsistáknak”, s különösen F. Dan és Potreszov úréknak az a kísérlete, hogy a dolgot úgy állítsák be, mintha az egész „likvidátorság” koholmány volna, megdöbbentően hazug csűrés-csavarás, amely a „Lucs” olvasóinak teljes tájékozatlanságára számít. A valóság az, hogy a párt 1908-as határozatán kívül van a pártnak egy 1910-ben egyhangúlag hozott határozata is, amely kimerítően értékeli a likvidátorságot mint a proletár úttól való

burzsoá elhajlást, amely végzetes és veszedelmes a munkásosztályra. Ezt a párt adta értékelést csak a munkásosztály ellenségei képesek rejtegetni vagy megkerülni. III. A likvidátorok állásfoglalása az 1908. és 1910 évi határozatokkal szemben Az előző cikkben („Pravda” 95. (299) sz) idéztük annak az egyhangúlag hozott párthatározatnak pontos szövegét, amely a likvidátorságra mint a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilvánulására vonatkozik. Ezt a határozatot, mint mondottuk, 1910 januárjában hozták. Nézzük meg most azoknak a likvidátoroknak a magatartását, akik most azt merik állítani, hogy nem is volt és nincs is semmiféle likvidátorság. 1910 februárjában az akkor éppen, hogy megindult „Nasa Zarja” c. folyóirat 2 számában Potreszov úr egyenesen azt írta, hogy „a párt, mint intézmények teljes és szervezett hierarchiája” (azaz lépcsőzete vagy rendszere) „nincs”, és nem lehet likvidálni

azt, „ami a valóságban már nincs meg mint szervezett egész” (lásd „Nasa Zarja” 1910. 2 sz 61 old) S ezt a párt egyhangú határozata után egy hónappal mondták, vagy talán még annyi idő sem telt el azóta!! 1910 márciusában pedig a likvidátoroknak egy másik folyóirata, melynek ugyanazok a munkatársai: Potreszov, Dan, Martinov, Jezsov, Martov, Levickij és társai mégpedig a „Vozrozsgyenyije” hangsúlyozta és népszerű nyelven megmagyarázta Potreszov úr szavait: „Nincs mit likvidálni és tesszük hozzá mi (azaz a „Vozrozsgyenyije” szerkesztősége) e hierarchia régi földalatti alakjában való felújításának álma egyszerűen káros, reakciós utópia, amely nem jelent egyebet, mint azt, hogy a valamikor a legnagyobb valóságérzékkel rendelkező párt képviselői elvesztették politikai érzéküket” („Vozrozsgyenyije”, 1910. 5 sz 51 old) Párt nincs és a párt helyreállítása káros utópia ezek világos és határozott

szavak. Ez világos és nyílt lemondás a pártról. Azok mondtak le róla (és szólították fel erre a munkásokat is), akik elvetették az illegalitást és nyílt pártról „álmodoztak”. Az illegalitásnak ezt a megtagadását teljesen határozottan és nyíltan támogatta még P. B Akszelrod 1912-ben a „Nyevszkij Golosz”-ban (1912. 6 sz) is, a „Nasa Zarjá”-ban is (1912 6 sz) „Ilyen helyzetben «frakciónélküliségről» beszélni írta P. B Akszelrod struccpolitika vagyis önmagunk és mások ámítása .” „A frakciók formális megalakítása és a frakciós tömörülés egyenesen kötelessége és halaszthatatlan ügye a pártreform, jobban mondva a pártforradalom híveinek.” Akszelrod tehát egyenesen a pártforradalom, azaz a régi párt megsemmisítése és egy új párt megalakítása mellett száll síkra.1913-ban a „Lucs” 101 számában egy aláírás nélkül megjelent szerkesztőségi vezércikk nyíltan kimondta, hogy

„munkáskörökben itt-ott határozottan élénkül és erősödik az illegalitás iránti rokonszenv”, s hogy ez „szomorú tény”. E cikk írója, L Szedov maga is beismerte, hogy cikke még a „Lucs” taktikájának hívei között is „elégedetlenséget keltett” („Nasa Zarja”, 1913. 3 sz 49 old) Emellett maga Szedov olyan magyarázatokat adott, hogy azok újabb elégedetlenséget keltettek, megint csak a „Lucs” egyik híve, An részéről, aki a „Lucs” 181. számában Szedov ellen ír An tiltakozik Szedovnak az ellen az állítása ellen, hogy „az illegalitás akadálya mozgalmunk politikai kialakulásának, a szociáldemokrata munkáspárt felépítésének”. An kineveti Szedovot, aki „határozatlan” abban a kérdésben, kívánatos-e az illegalitás. A „Lucs” szerkesztősége An cikkéhez hosszú utószót fűzött, amelyben Szedov mellett foglal állást, minthogy az a véleménye, hogy An-nak „nincs igaza L. Szedovról szóló

bírálatában” A megfelelő helyen elemezni fogjuk a „Lucs” szerkesztőségének érvelését, magának An-nak likvidátori hibáit is. Most nem erről van szó Most gondosan értékelnünk kell az általunk idézett okmányokból folyó alapvető és fő következtetéseket. Az egész párt 1908-ban is, 1910-ben is elítéli és elveti a likvidátorságot, részletesen és érthetően megmagyarázza, hogy mi az osztályforrása, és miért veszélyes ez az áramlat. Az összes likvidátor újságok és folyóiratok a „Vozrozsgyenyije” (1909 1910), a „Nasa Zarja” (1910-1913), a „Nyevszkij Golosz” (1912) és a „Lucs” (1912-1913), a párt leghatározottabb, sőt egyhangú határozatai után valamennyien olyan gondolatokat és érveket ismételgetnek, melyekből nyilvánvalóan kiütközik a likvidátorság. Ezeknek az érveknek, ennek a prédikációnak még a „Lucs” hívei is kénytelenek ellentmondani. Ez tény Következésképpen az, aki a likvidátorok

elleni „hajszáról” óbégat, mint Trockij, Szemkovszkij és a likvidátorság sok más pártfogója, egyenesen lelkiismeretlenül cselekszik, mert ez az igazságot felháborító módon meghamisítja. Az igazság, amelyet az általam idézett több mint öt évről (19081913) szóló okmányok bizonyítanak, az, hogy a likvidátorok megcsúfolva a párt összes határozatait, továbbra is gyalázzák a pártot, azaz az „illegalitást”, és uszítanak ellene. Ezt az igazságot kell minden munkásnak, aki maga akar komolyan eligazodni a párt vitás és fájó kérdéseiben, aki maga akarja eldönteni ezeket a kérdéseket, minden munkásnak legelsősorban ezt az igazságot kell magáévá tenni, és ezért önállóan hozzá kell látnia a párt fentebb idézett határozatainak és a likvidátorok érvelésének tanulmányozásához és megvizsgálásához. Csak az érdemli meg a párttag és a munkáspárt megalkotójának nevét, aki figyelmesen tanulmányozza,

végiggondolja és önállóan dönti el pártjának kérdéseit és sorsát. Nem lehet közömbös számunkra az a kérdés, hogy a párt „bűnös”-e a likvidátorok elleni „hajszában” (azaz túlélés és igazságtalan támadásokban), vagy a likvidátorok bűnösök a párt határozatainak nyílt megsértésében, abban, hogy konokul hirdetik a párt likvidálását, azaz szétrombolását. Világos, hogy a párt nem állhat fenn, ha nem harcol teljes erővel azok ellen, akik szét akarják rombolni. Miután idéztük azokat az okmányokat, amelyek ezzel az alapvető kérdéssel kapcsolatosak, a következő cikkben a „nyílt párt” hirdetésének eszmei tartalmát fogjuk értékelni. IV. A likvidátorság osztályértelme Az előző cikkekben („Pravda” 289, 299. és 314 sz) kimutattuk, hogy az összes marxisták 1908-ban is, 1910ben is visszavonhatatlanul elítélték a likvidátorságot, mint a múlt megtagadását A marxisták megmagyarázták a

munkásosztálynak, hogy a likvidátorság a burzsoá befolyás érvényesítése a proletariátus soraiban. Az összes likvidátor kiadványok pedig, 1909-től 1913-ig, égbekiáltó módon megszegték és tovább is megszegik a marxisták határozatait. Nézzük meg a „nyílt munkáspárt” vagy a „harc a nyílt pártért” jelszavát, amelyet mindmáig védelmeznek a likvidátorok a „Lucs”-ban és a „Nasa Zarjá”-ban. Marxista, proletár jelszó-e ez, vagy liberális, polgári jelszó? Erre a kérdésre a feleletet nem a likvidátorok vagy egyéb csoportok hangulatában és terveiben kell keresni, hanem a mai Oroszország társadalmi erőviszonyainak elemzésében. A jelszavak jelentését nem szerzőik szándékai határozzák meg, hanem az ország összes osztályainak erőviszonyai. A jobbágytartó földbirtokosok az ő „bürokráciájukkal” egyetemben ellenségei a politikai szabadság szellemében történő bárminő változásnak. Ez érthető A

burzsoáziának egy elmaradt és félfeudális országban gazdasági helyzeténél fogva feltétlenül szabadságra kell törekednie. A burzsoázia azonban jobban fél a nép aktivitásától, mint a reakciótól. Ezt az igazságot különösen szemléltetően mutatta meg az 1905-ös év; a munkásosztály nagyszerűen megértette s csak az opportunista és a félliberális intellektuelek nem értették meg. A burzsoázia liberális és ellenforradalmi. Innen ered hovatovább nevetségesen erőtlen és szánalmas reformizmusa. Reformokról szóló álmok és félelem a feudálisokkal való komoly leszámolástól, akik nemcsak nem hoznak be reformokat, hanem a már megvalósítottakat is visszavonják. Reformokat hirdetnek és félnek a népmozgalomtól. Iparkodnak visszaszorítani a feudálisokat és félnek attól, hogy elvesztik ezek segítségét, félnek attól, hogy elvesztik saját kiváltságaikat. Ezen az osztályviszonylaton épül fel a június 3-i rendszer, amely

teljhatalmat ad a feudálisoknak és kiváltságokat a burzsoáziának. A proletariátus osztályhelyzeténél fogva teljesen meg van fosztva attól a lehetőségtől, hogy kiváltságokon „osztozkodjék” vagy féljen attól, hogy bárki is elveszti kiváltságait. Ezért a proletariátus előtt teljesen idegen a kicsinyesen önző, szánalmas és ostoba reformizmus. A paraszttömeg pedig, amely egyfelől végtelenül elnyomott és kiváltságok helyett éhínséget lát maga előtt, másfelől feltétlenül kispolgári elkerülhetetlenül ingadozik a liberálisok és a munkások között. Ez az objektív helyzet. Ebből a helyzetből nyilvánvalóan az következik, hogy a nyílt munkáspárt jelszava, osztályeredetét tekintve, az ellenforradalmi liberálisok jelszava. Reformizmuson kívül semmi sincs benne; még csak célzás sincs arra, hogy a proletariátus, az egyetlen teljesen demokratikus osztály felismeri azt a feladatát, hogy harcoljon a liberálisok ellen a

demokrácia egész táborára kiterjedő befolyásért; még csak a gondolata sincs meg annak, hogy megszüntessék magát az alapját a feudálisok, a „bürokrácia” stb. bármiféle kiváltságainak; szó sincs benne a politikai szabadság és a demokratikus alkotmány közös pilléreiről; ezzel szemben van benne hallgatólagos lemondás a régiről, következésképpen renegátság és a munkáspárt feloszlatása (likvidálása). Rövidebben: ez a jelszó egy ellenforradalmi korszakban éppen azt hirdeti a munkások közt, amit a liberális burzsoázia a maga körében végrehajt. Ezért, ha a likvidátorok nem volnának, az okos progresszista polgárnak intellektueleket kellene keresnie vagy felbérelnie arra, hogy ezeket az eszméket elterjesszék a munkásosztály körében! Csak fejvesztett emberek hasonlíthatják össze a likvidátorok szavait a likvidátorok indítóokaival. A likvidátorok szavait a liberális burzsoázia tetteivel és objektív helyzetével kell

összehasonlítani. Nézzük meg ezeket a tetteket. 1902-ben a burzsoázia az illegalitás mellett foglal állást A burzsoázia kiküldi Sztruvét, hogy adja ki a földalatti „Oszvobozsgyenyijé”-t. Mikor a munkásmozgalom október 17-éhez vezet, a liberálisok és a kadetok sutba dobják az illegalitást, majd lemondanak róla, szükségtelennek, esztelenségnek, bűnnek és istentelenségnek nyilvánítják („Vehi”). Illegalitás helyett a liberális burzsoázia körében megindul a nyílt pártért való harc. Ez történelmi tény, amelyet megerősítenek a kadetok (19051907) és progresszisták (1913) szakadatlan legalizálási kísérletei. A kadetoknál „nyílt munkáról és annak titkos megszervezéséről” van szó; A. Vlaszov, a jámbor, vagyis öntudatlan likvidátor csak „saját szavaival” mondta el a kadetok tetteit. Miért mondtak le a liberálisok az illegalitásról, és miért fogadták el a „harc a nyílt pártért” jelszót? Talán azért, mert

Sztruve áruló? Dehogy. Éppen ellenkezőleg Sztruve azért fordított köpönyeget, mert az egész burzsoázia ezt tette. Mégpedig azért: 1) mert már 1905 december 11-én is kiváltságokat kapott, sőt 1907 június 3-án megkapta a megtűrt ellenzék szerepét; 2) mert halálosan megrémült a népmozgalomtól. A „harc a nyílt pártért” jelszó a „magas politika” nyelvéről egyszerű és közérthető nyelvre lefordítva ezt jelenti: Földbirtokos urak! ne gondoljátok, hogy mi ki akarunk kergetni benneteket a világból. Nem Csak egy kicsit húzódjatok odébb, hogy mi, burzsoák is leülhessünk (nyílt párt) ez esetben ötszörte „okosabban”, ravaszabbul, „tudományosabban” fogunk benneteket védelmezni, mint a Tyimoskinok és a Szabler-féle szentatyák. A „harc a nyílt pártért” jelszót a kadetokat utánozva elfogadták a kispolgárok, a narodnyikok is. 1906 augusztusában Pesehonov úr és a „Russzkoje Bogatsztvo” egész kompániája lemond

az illegalitásról, kihirdeti a „nyílt pártért való harcot”, törli programjukból a következetesen demokratikus, „földalatti” jelszavakat. Ezek a kispolgárok, a „széles és nyílt pártról” szóló reformista fecsegéseik eredményeképpen és ez mindenki számára nyilvánvaló , teljesen párt nélkül, minden tömegkapcsolat nélkül maradtak, a kadetok pedig már nem is álmodoznak ilyen kapcsolatról. Így, és csakis így, az osztályok helyzetének elemzése útján, az ellenforradalom általános történetén át lehet eljutni a likvidátorság megértéséhez. A likvidátorok kispolgári intellektuelek, akiket a burzsoázia kiküldött, hogy liberális feslettséget vigyenek a munkások soraiba. A likvidátorok a marxizmus árulói és a demokrácia árulói A „harc a nyílt pártért” jelszava náluk (mint a liberálisoknál is, a narodnyikoknál is) a múlt megtagadásának és a munkásosztállyal való szakításnak álcázása. Ez tény,

melyet bebizonyítottak a IV duma munkáskúriájának választásai és a „Pravda” c. munkásújság keletkezésének története A tömegekkel való kapcsolat mindenki számára nyilvánvalóan csak azoknál van meg, akik nem tagadták meg a múltat, és kizárólag a múlt szellemében, annak megerősítésére, megszilárdítására és fejlesztésére használták fel a „nyílt munkát” és az összes „lehetőségeket”. A június 3-i rendszer korszakában ez nem is lehetett másképp. Hogy a likvidátorok (azaz liberálisok) hogyan „nyirbálták meg” a programot és a taktikát, arról a következő cikkben lesz szó. V. A „harc a nyílt pártért” jelszava Az előző cikkben („Pravda” 122. sz) megvizsgáltuk a „nyílt párt” vagy a „harc a nyílt pártért” jelszó objektív, azaz az osztályviszonyok által meghatározott jelentését. Ez a jelszó szolgaian megismétli a burzsoázia taktikáját, és a burzsoázia szempontjából helyesen fejezi

ki a burzsoáziának a forradalomról való lemondását vagy ellenforradalmiságát. Vizsgáljunk meg néhány, a likvidátoroknál különösen gyakori kísérletet, amellyel védeni igyekeznek a „harc a nyílt pártért” jelszavát. Majevszkij is, Szedov is, Dan is és az összes „lucsisták” igyekeznek összekeverni a nyílt pártot a nyílt munkával vagy tevékenységgel. Ez az összekeverés egyenesen szofisztika, játék, az olvasó félrevezetése. Először is a szociáldemokraták nyílt tevékenysége az 1904-től 1913-ig terjedő időszakban: tény. A nyílt párt: intellektuelek frázisa, amely a pártról való lemondást leplezi. Másodszor, a párt nem egyszer elítélte a likvidátorságot, azaz a nyílt párt jelszavát. A párt azonban nemcsak nem ítélte el a nyílt tevékenységet, hanem ellenkezőleg, azokat ítélte el, akik ezt a tevékenységet elhanyagolják vagy lemondanak róla. Harmadszor, az 19041907-es években valamennyi szociáldemokrata

különösen nagymértékben tevékenykedett nyíltan. De a szociáldemokratáknak egyetlen áramlata, egyetlen frakciója sem adta ki ekkor a „harc a nyílt pártért” jelszavát! Ez történelmi tény. Ezen el kell gondolkodniok azoknak, akik meg akarják érteni a likvidátorságot Gátolta-e az 19041907-es évi nyílt tevékenységet az, hogy nem adtuk ki a „harc a nyílt pártért” jelszavát? Cseppet sem. Miért nem merült fel a szociáldemokraták fejében akkor ilyen jelszó? Éppen azért, mert akkor még nem garázdálkodott az ellenforradalom, amely a szociáldemokraták egy részét szélső opportunizmusba sodorta. Akkor nagyon is világos volt, hogy a „harc a nyílt pártért” jelszava opportunista frázis, lemondás az „illegalitásról”. Igyekezzenek hát, uraim, mélyére hatolni e történelmi fordulat értelmének: az 1905-ös korszakban, amikor csodálatosan fejlett nyílt tevékenység folyik, nincs olyan jelszó, hogy „harc a nyílt

pártért”; az ellenforradalom korszakában, a nyílt tevékenység gyengébb fejlettsége mellett, a szociáldemokraták egy része körében (a burzsoázia nyomán) megjelenik az „illegalitásról” való lemondás és a „harc a nyílt pártért” jelszava. Hát homályos lehet-e még egy ilyen fordulat értelme és osztályértelme? Végül a negyedik és legfőbb körülmény. Kétféle, két homlokegyenest ellentétes irányú nyílt tevékenység lehetséges (és figyelhető meg): olyan tevékenység, amely a régi védelmében folyik, teljesen annak szellemében, annak jelszavai és taktikája nevében, és olyan, amely a régi ellen folyik, a régi megtagadása, szerepének, jelszavainak stb. lekicsinylése nevében Az 1906-os évtől (kadetok, Pesehonov úr és társai) az 1913-as évig („Lucs”, „Nasa Zarja”) terjedő korszaknak az volt a legelvitathatatlanabb történelmi ténye, hogy a nyílt tevékenységnek mindkét, elvileg ellenséges és egymással

összeegyeztethetetlen formája megvolt. Megállhatjuk-e hát mosoly nélkül, ha azt az együgyű (vagy egy ideig magát együgyűnek tettető) embert halljuk, aki azt mondja: minek vitatkozni, amikor ezek is, meg azok is nyílt tevékenységet folytatnak? Hiszen éppen arról folyik itt a vita, kedvesem, hogy a „földalattiság” védelmében, annak szellemében-e, avagy annak lekicsinylésére, ellene és nem annak szellemében kell-e folytatni ezt a tevékenységet! Csak csupán „csak!” arról vitáznak, hogy vajon liberális vagy következetesen demokratikus szellemben folyik-e a szóban forgó nyílt munka. „Csak” arról vitáznak, lehet-e a nyílt munkára szorítkozni: emlékezzenek a liberális Sztruve úrra, aki nem szorítkozott erre 1902-ben, és teljesen „erre szorítkozott” az 19061913-as években! „Lucs”-beli likvidátoraink sehogy sem tudják megérteni, hogy a „harc a nyílt pártért” jelszavával azokat a liberális (sztruveista) eszméket

hintik el a munkások közt, melyeket „majdnem-marxista” szófoszlányokkal díszítettek fel. Vagy vegyük magának a „Lucs” szerkesztőségének okfejtését An-nak adott válaszában (181. sz) „A szociáldemokrata párt nem abból a néhány elvtársból áll, akiket a körülmények földalatti munkára kényszerítenek. Hiszen ha a párt csak illegálisan működnék, hány tagja volna? Két-háromszáz? és mi lenne a munkások ezreivel, ha nem tízezreivel, akik az egész szociáldemokrata munka tulajdonképpeni terhét viselik?” Gondolkodó ember számára ez az okoskodás magában véve elegendő arra, hogy liberálisoknak tartsa azokat, akik kitalálták. Először is nyilvánvalóan valótlanságot mondanak a „földalatti munkáról”: korántsem mindössze „százak” vesznek benne részt. Másodszor, a világon mindenütt „szűkebb” a párttagok létszáma a szociáldemokrata munkát végző munkások számánál. Németországban például a

szociáldemokrata pártnak csak egymillió tagja van, viszont körülbelül 5 millió szavazatot adnak le a szociáldemokratákra, a proletárok száma pedig körülbelül 15 millió. A párttagok és a szociáldemokraták számarányát a különböző országokban a történelmi viszonyok különböző volta határozza meg. Harmadszor, nálunk nincs semmi egyéb, ami a „földalatti munkát” helyettesítené. A „Lucs” tehát a párt ellen a pártonkívüli vagy a párton kívül levő munkásokra hivatkozik. Szokott fogása ez a liberálisoknak, akik igyekeznek elszakítani a tömeget öntudatos élcsapatától A „Lucs” nem érti a pártnak az osztályhoz való viszonyát, ahogy nem értették ezt az 1895 1901-es évek „ökonomistái” sem. Negyedszer, a „szociáldemokrata munka” nálunk egyelőre csak akkor valóban szociáldemokrata munka, ha a régi szellemben, a régi jelszavak értelmében végzik. A „Lucs” gondolatmenete a liberális intellektuelek

gondolatmenete, akik, minthogy nem kívánnak belépni a valóban létező pártszervezetbe, megkísérlik szétrombolni ezt a szervezetet, s ellene uszítják a pártonkívüli, szétforgácsolt, kevésbé öntudatos tömeget. Így cselekszenek a német liberálisok is, akik azt mondják, hogy a szociáldemokraták nem a proletariátus képviselői, mert a proletariátusnak „csak” egytizenötöd része van benn a „pártban”! Vegyük a „Lucs” egyik még gyakoribb okfejtését: „mi” a nyílt párt mellett vagyunk „ahogy Európában van”. A liberálisok és a likvidátorok alkotmányt és nyílt pártot akarnak, „ahogy Európában van” ma; de nem akarják azt az utat, amelyen Európa ehhez a mához eljutott. A likvidátor és bundista Kosszovszkij arra tanít bennünket a „Lucs”-ban, hogy kövessük az osztrákok példáját. Csak azt felejti el, hogy az osztrákoknak 1867 óta van alkotmányuk, és nem lehetett volna alkotmányuk 1) az 1848-as mozgalom

nélkül; 2) az 1859 1866. évi mély államválság nélkül, amikor a munkásosztály gyengesége lehetővé tette Bismarcknak és társainak, hogy a híres „felülről végrehajtott forradalom” segítségével kimásszanak a csávából. Mi következik hát Kosszovszkij, Dan, Larin és az összes „Lucs”-beliek tanításából? Csak az, hogy válságunknak feltétlenül a „felülről végrehajtandó forradalom” szellemében való megoldását segítik elő! De az ilyen agymunka éppen a Sztolipin-féle munkáspárt „munkája”. Bármerre nézünk mindenütt csak azt látjuk, hogy a likvidátorok lemondanak a marxizmusról is, a demokráciáról is. A következő cikkben részletesen megvizsgáljuk azt az okoskodásukat, hogy okvetlenül meg kell nyirbálni a mi jelszavainkat, a szociáldemokrata jelszavakat. VI Az lesz most a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, miként nyirbálják meg a likvidátorok a marxista jelszavakat. Erre a célra legjobb volna augusztusi

konferenciájuk határozatait elővenni, de ezeket a határozatokat érthető okokból csak a külföldi sajtóban lehet elemezni. Itt most a „Lucs”-ot kell elővennünk, amelyben L Sz csodálatosan pontosan fejti ki cikkében (108. (194) sz) a likvidátorság egész lényegét, egész szellemét L. Sz úr ezt írja: „. Muranov képviselő egyelőre csak három részleges követelést ismer el, azt a három pillért, amelyen, mint ismeretes, a leninisták választási platformja nyugszik: az államrendszer teljes demokratizálását, a nyolcórás munkanapot és a föld átadását a parasztoknak. Ezt az álláspontot vallja továbbra is a «Pravda» Ezzel szemben mi, mint ahogy az egész európai szociáldemokrácia is” (olvasd: „mi, mint ahogy Miljukov is, aki arról biztosít bennünket, hogy, hála istennek, van alkotmányunk”) „a részleges követelések kitűzésében agitációs eszközt látunk, amelynek csak akkor lehet sikere, ha számol a munkástömegek

mindennapi harcával. Azt, aminek egyrészt elvi jelentősége van a munkásmozgalom további fejlődése szempontjából, másrészt időszerű lehet a tömegek számára, csakis ezt tartjuk lehetőnek felállítani, mint olyan részletkövetelést, amelyre a jelen pillanatban a szociáldemokrácia figyelmének összpontosulnia kell. A «Pravda» három követelése közül csak egy a nyolcórás munkanap játszik és játszhat szerepet a munkások mindennapi harcában. A másik két követelés jelenleg lehet a propaganda, s nem az agitáció tárgya. A propaganda és az agitáció közötti különbségről lásd G. V Plehanov «Harc az éhség ellem» című brosúrájának ragyogó lapjait” (L Sz nem talált célba: „fáj” visszaemlékeznie Plehanov 18991902. évi vitájára az „ökonomisták” ellen, akiket L Sz lemásol!). „A nyolcórás munkanapon kívül ilyen részletkövetelés még, amelyet a munkásmozgalom szükségletei és az orosz élet egész menete

vet fel: az egyesülési szabadság és mindenfajta szervezet szabadságának követelése az idetartozó gyülekezési, szólás- és sajtószabadsággal együtt.” Ez a likvidátorok taktikája. Tetszik látni, nem „időszerű a tömegek számára”, nem vetik fel „a munkásmozgalom szükségletei” és „az orosz élet egész menete” sem azt, amit L. Sz ezekkel a szavakkal jelez: „teljes demokratizálás stb.”, sem azt, amit így nevez: „a föld átadása a parasztoknak”!! Milyen régiek és milyen ismerős csengésűek ezek az okoskodások azok számára, akik emlékeznek az orosz marxista gyakorlat történetére, sokéves harcára azok ellen az „ökonomisták” ellen, akik lemondtak a demokrácia feladatairól! Milyen tehetségesen másolja le a „Lucs” Prokopovics és Kuszkova nézeteit, akik akkor megpróbálták liberális útra terelni a munkásokat! De vizsgáljuk meg figyelmesebben a „Lucs” gondolatmenetét. A józan ész szempontjából ez a

gondolatmenet egyenesen őrültség. Hát csakugyan állíthatja azt valaki ép ésszel, hogy az említett „paraszti” (azaz a parasztok előnyére irányuló) követelés nem „időszerű a tömegek számára”? hogy ezt nem tűzik napirendre „a munkásmozgalom szükségletei és az orosz élet egész menete”? Ez nemcsak nem igaz, hanem égbekiáltó ostobaság. Oroszország egész XIX századbeli története, az „orosz élet egész menete” vetette fel, tette időszerűvé ezt a kérdést, méghozzá a legnagyobb mértékben, ezt tükrözte Oroszország egész törvényhozása is. Hogy állíthatott a „Lucs” ilyen szörnyű valótlanságot? Ide kellett jutnia, mert a „Lucs”-ot béklyóba verte a liberális politika, a liberálisok pedig hívek önmagukhoz, amikor visszautasítják (vagy félretolják mint a „Lucs”) a paraszti követelést. A liberális burzsoázia azért teszi ezt, mert osztályhelyzete kényszeríti arra, hogy a földesurakhoz

alkalmazkodjék és a tömegek mozgalma ellen foglaljon állást. A „Lucs” a liberális földbirtokosok eszméit viszi a munkások közé és árulást követ el a demokratikus parasztsággal szemben. Menjünk tovább. Vajon csak az egyesülési szabadság „időszerű”? hát a személyi sérthetetlenség? hát a hatóságok tetszésszerinti beavatkozásának és az önkénynek megszüntetése? hát az általános stb. választójog? hát az egykamarás parlament és a többi? Minden értelmes munkás, mindenki, aki emlékszik a közelmúltra, kitűnően tudja, hogy mindez időszerű. Valamennyi liberális ezer meg ezer cikkben és beszédben elismeri, hogy mindez időszerű. Ugyan miért nyilvánította a „Lucs” időszerűnek a szabadságjogok egyikét, még ha a legfontosabbat is s miért törölte ki, lökte félre, rakta a „propaganda” irattárába, vetette ki az agitációból a politikai szabadság, a demokrácia és az alkotmányos rendszer alapfeltételeit?

Azért és csakis azért, mert a „Lucs” nem fogadja el azt, ami a liberálisok számára elfogadhatatlan. A munkásmozgalom szükségleteinek és az orosz élet menetének a tömegek számára való aktualitása szempontjából nincs különbség Muranov és a „Pravda” három követelése (a rövidség kedvéért mondjuk így: a következetes marxisták követelései) közt. Mind a munkás-, mind a paraszt-, mind az általános politikai követelések egyformán időszerűek a tömegek számára, egyformán a munkásmozgalom szükségletei és ,,az orosz élet egész menete” vetette fel őket. A mérsékeltség és pontosság tisztelőinek oly kedves „részlegesség” szempontjából szintén egyforma mind a három követelés: „részlegesek” a végcélhoz viszonyítva, de igen magasak például általában „Európához” viszonyítva. Miért fogadja el a „Lucs” a nyolcórás munkanapot és veti el a többit? Miért határozta el a munkások helyett, hogy a

nyolcórás munkanap „szerepet játszik” mindennapi harcukban, az általános politikai és parasztkövetelések pedig nem játszanak benne szerepet? A tények egyrészről azt mondják, hogy a munkások a mindennapi harcban igenis felvetik az általános politikai követeléseket és a paraszti követeléseket is, másrészről pedig azt, hogy gyakran harcolnak a munkanap szerényebb megrövidítéséért. Miről van szó? Arról, hogy a „Lucs” reformista, s ezt a liberális korlátoltságot szokása szerint áthárítja a „tömegekre”, a „történelem menetére” stb. A reformizmus általában abból áll, hogy csupán olyan változtatásokért folytatnak agitációt, amelyek nem kívánják a régi uralkodó osztály alappilléreinek megsemmisítését, olyan változtatásokért agitálnak, amelyek összeegyeztethetők ezeknek az alapoknak megőrzésével. A nyolcórás munkanap összeegyeztethető a tőke hatalmának megőrzésével. Az orosz liberálisok maguk is

készek aláírni („lehetőség szerint”) ezt a követelést azért, hogy a munkásokat megnyerjék maguknak. Viszont azok a követelések, amelyekért a „Lucs” nem kíván „agitálni”, összeegyeztethetetlenek a kapitalizmus előtti feudális idők alappilléreinek fenntartásával. A „Lucs” éppen azt száműzi az agitációból, ami elfogadhatatlan a liberálisok számára, akik nem kívánják a földesúri uralom megsemmisítését, hanem csak azt kívánják, hogy a hatalomban és a kiváltságokban osztozzanak. A „Lucs” éppen azt száműzi, ami nem egyeztethető össze a reformizmus szempontjával Itt van a kutya elásva. Sem Muranov, sem a „Pravda”, sem pedig egyetlen marxista nem veti el a részleges követeléseket. Ez ostobaság. Itt van például a biztosítási ügy Mi ellene vagyunk annak, hogy a népet részletköveteléseket ígérő fecsegéssel reformizmussal csapják be. Mi elvetjük a mai Oroszország utópista, önző és hazug,

alkotmány-illúziókra épülő s a földesurak előtti lakájkodás szellemével átitatott liberális reformizmusát. Ez a dolog veleje, amelyet a „Lucs” „részleges követelésekről” szóló általános frázisokkal zavar össze és takar el, noha maga is elismeri, hogy sem Muranov, sem a „Pravda” nem vetnek el bizonyos „részleges követeléseket”. A „Lucs” megnyirbálja a marxista jelszavakat, szűk, reformista, liberális foglalatba gyömöszöli őket, és ily módon polgári eszméket visz be a munkások közé. A marxistáknak a likvidátorok elleni harcában az a harc jut kifejezésre, amelyet az élenjáró munkások folytatnak a liberális burzsoák ellen a néptömegek feletti befolyásért, a néptömegek politikai felvilágosításáért és neveléséért. „Pravda” 85, 95, 110, 122, 124. és 126 sz 1913 április 12., 26, május 15, 29, 31 és június 2 Lenin Művei. 4 kiad 19 köt 123144 old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1.

kötet – című könyvből) 1913. május 18 A maradi Európa és a haladó Ázsia - írta: V. I Lenin Ezeknek a szavaknak szembehelyezése paradoxonnak tűnik Ki ne tudná, hogy Európa az élen jár, Ázsia pedig elmaradt? De a cikk címéül választott szavakban keserű igazság rejlik. A civilizált és haladó Európában, a maga nagyszerű, fejlett technikájával, gazdag és sokoldalú kultúrájával, alkotmányával, olyan történelmi pillanat következett be, amikor a vezetést kezében tartó burzsoázia a növekvő és erősödő proletariátustól való félelmében támogat mindent, ami maradi, halódó, középkori. A burzsoázia, amelynek ideje lejárt, minden magát túlélt és túlélő erővel egyesül, hogy megmentse az ingadozó bérrabságot. A haladó Európában a minden maradiságot támogató burzsoázia parancsol. Európa napjainkban nem a burzsoázia révén, hanem a burzsoázia ellenére élenjáró, mert egyedül csak a proletariátus növeli

állandóan a jobb jövőért harcolók milliós ármádiáját, egyedül ő őrzi és terjeszti a könyörtelenül ellenséges érzületet a maradisággal, a barbársággal, a kiváltságokkal, a rabsággal és az ember ember által való megalázásával szemben. A „haladó” Európában csak a proletariátus haladó osztály. Az eleven burzsoázia pedig minden vadságra, állatiasságra és gonosztettre kész, hogy megvédje a pusztulófélben levő kapitalista rabságot. S aligha lehet az egész európai burzsoáziának erre a rothadására jobb példát felhozni, mint azt, hogy a reakciót támogatja Ázsiában a pénzemberek és a csalárd kapitalisták önző érdekei kedvéért. Ázsiában mindenütt nő, terjed és erősödik a hatalmas demokratikus mozgalom. Ott a burzsoázia még a néppel együtt halad a reakció ellen. Az emberek százmilliói ébrednek életre, fényre, szabadságra Milyen lelkesedést kelt ez a világmozgalom az összes öntudatos munkások

szívében, akik tudják, hogy a kollektivizmushoz a demokrácián keresztül vezet az út! milyen rokonszenv tölt el az ifjú Ázsia iránt minden becsületes demokratát! És a „haladó” Európa? Fosztogatja Kínát és a demokrácia ellenségeinek, a szabadság ellenségeinek segít Kínában! Íme egy egyszerű, de tanulságos kis számítás. Az új kínai kölcsönt a kínai demokrácia ellen kötötték meg: „Európa” Jüan Si-kaj mellett áll, aki katonai diktatúrát készít elő. Miért áll mellette? Egy előnyös üzlet miatt A kölcsönt körülbelül 250 millió rubelre kötötték, 84%-os árfolyamon. Ez azt jelenti: „Európa” burzsoái 210 milliót fizetnek a kínaiaknak; a közönségtől azonban 225 millió rubelt szednek be. Ez egy csapásra, néhány hét lefolyása alatt 15 millió rubel tiszta profit! Ugye, valóban milyen „tiszta” ez a profit? És ha a kínai nép nem ismeri el ezt a kölcsönt? Hiszen Kína köztársaság és a parlament

többsége a kölcsön ellen van? Ó, akkor a „haladó” Európa a „civilizációról”, a „rendről” a „kultúráról” és a „hazáról” fog majd ordítozni! Akkor elindítja az ágyúkat és Jüan Si-kajjal, a kalandorral, az árulóval, a reakció barátjával szövetkezve eltapossa ezt az „elmaradt” ázsiai köztársaságot! Az egész parancsoló Európa, az egész európai burzsoázia szövetségben áll a kínai reakció és a kínai középkori maradványok összes erőivel. Ellenben az egész ifjú Ázsiának, vagyis száz- meg százmillió ázsiai dolgozónak megbízható szövetségese van az összes civilizált országok proletariátusa személyében. A világon semmilyen erő sem akadályozhatja meg győzelmét, amely Európa népeit is, Ázsia népeit is fel fogja szabadítani. „Pravda” 113. sz 1913 május 18 Lenin Művei. 4 kiad 19 köt 7778. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1914. február A

nemzetek önrendelkezési jogáról - írta: V. I Lenin Az oroszországi marxisták programjának kilencedik pontja, amely a nemzetek önrendelkezési jogáról szól, az utóbbi időben (mint már erre a ,,Proszvescsenyijé”-ben rámutattunk) az opportunistáknak valóságos hadjáratát idézte elő. Az orosz likvidátor Szemkovszkij a pétervári likvidátor lapban, úgyszintén a bundista Libman és az ukrán nemzeti szocialista Jurkevics saját lapjukban megtámadták ezt a pontot, és a legnagyobb megvetés hangján beszéltek róla. Kétségtelen, hogy az opportunizmus „tizenkét nemzetének e hadjárata” marxista programunk ellen szorosan összefügg a jelenlegi nacionalista ingadozásokkal általában. Éppen ezért időszerűnek véljük a felvetett kérdés részletes taglalását. Csak azt jegyezzük meg, hogy a nevezett opportunisták közül senki sem hozott fel egyetlen önálló érvet sem: valamennyien csak a Rosa Luxemburg 1908 1909-ben megjelent

„Nemzetiségi kérdés és autonómia” c. hosszú lengyel cikkében mondottakat ismételgetik Ez utóbbi szerző „eredeti” érveivel fogunk tehát a legtöbbet foglalkozni fejtegetéseink során. 1. Mi a nemzetek önrendelkezése? Természetes, hogy elsősorban ez a kérdés vetődik fel, amikor az úgynevezett önrendelkezés marxista vizsgálatát kíséreljük meg. Mit kell ezen érteni? A jog mindenféle „általános fogalmából” levont jogi definíciókban (meghatározásokban) keressük-e a választ? Vagy pedig a nemzeti mozgalmak történelmi és gazdasági tanulmányozásában kell a választ keresni? Nincs mit csodálkozni azon, hogy Szemkovszkij, Libman, Jurkevics úréknak még csak eszükbe sem jutott e kérdés felvetése s megelégedtek a marxista program „nem világos volta” feletti egyszerű vihogással, és együgyűségükben nyilván nem is tudták, hogy a nemzetek önrendelkezéséről nemcsak a 1903-as orosz program, hanem az 1896-os londoni

nemzetközi kongresszus határozata is beszél (amiről részletesen a maga helyén lesz szó). Sokkal csodálatosabb, hogy éppen Rosa Luxemburg, aki olyan sokat szaval ennek a pontnak állítólag elvont és metafizikai voltáról, maga esett az elvontság és a metafizika bűnébe. Éppen Rosa Luxemburg bonyolódik állandóan az önrendelkezést illető általános elmélkedésekbe (sőt éppenséggel mulattató okoskodásba arról, hogyan lehet a nemzet akaratát megállapítani), és sehol sem veti fel világosan és pontosan azt a kérdést, hogy a dolog lényege a jogi meghatározásokban, vagy az egész világ nemzeti mozgalmainak tapasztalatában van-e? Ennek a marxista számára kikerülhetetlen kérdésnek pontos feltevése egyszerre semmivé tenné Rosa Luxemburg érveinek kilenctized részét. A nemzeti mozgalmak nem Oroszországban keletkeznek először és nem egyedül Oroszország sajátosságai. A kapitalizmus győzelmének, a feudalizmus feletti végleges

győzelmének korszaka az egész világon nemzeti mozgalmakkal volt kapcsolatos. E mozgalmak gazdasági alapja az, hogy a burzsoáziának az árutermelés teljes győzelme érdekében meg kell hódítania a belső piacot, egy államba kell összeforrasztania azokat a területeket, amelyeknek lakossága egyazon nyelven beszél; el kell hárítania mindazokat a különféle akadályokat, amelyek e nyelv fejlődésének és irodalmi megrögzítésének útját állják. A nyelv az emberi érintkezés legfontosabb eszköze; a nyelv egysége és akadálytalan fejlődése egyik legfontosabb előfeltétele a valóban szabad és széles kiterjedésű, a modern kapitalizmusnak megfelelő kereskedelmi forgalomnak, a lakosság egyes osztályok szerinti szabad és széleskörű csoportosulásának, végül, előfeltétele annak, hogy a piac szoros kapcsolatban legyen minden egyes gazdával vagy kisgazdával, eladóval és vásárlóval. Ezért olyan nemzeti államok kialakítása tendenciája

(törekvése) minden nemzeti mozgalomnak, amelyek a modern kapitalizmus e követelményeit a legjobban kielégítik. A legmélyrehatóbb gazdasági tényezők erre ösztönöznek, és ezért egész Nyugat-Európa, sőt mi több, az egész civilizált világ számára a kapitalista korszakban tipikus, normális jelenség a nemzeti állam. Következésképpen, ha meg akarjuk érteni a nemzetek önrendelkezésének jelentőségét, nem jogászi meghatározásokkal játszva, nem elvont meghatározásokat „agyalva ki”, ha nem a nemzeti mozgalmak történelmi és gazdasági feltételeit elemezve, akkor elkerülhetetlenül erre a következtetésre jutunk: a nemzetek önrendelkezési jogán idegen nemzeti közösségektől való állami különválásukat, önálló nemzeti állam alakítását értjük. Alább egyéb okait is látni fogjuk annak, hogy miért nem volna helyes az önrendelkezési jogon valami mást érteni, mint a külön állami létre való jogot. Most pedig arra kell

kitérnünk, hogy miként igyekezett Rosa Luxemburg „szabadulni” attól az elháríthatatlan következtetéstől, hogy a nemzeti államok megalapítására irányuló törekvéseknek mélyen fekvő gazdasági alapjai vannak. Rosa Luxemburg igen jól ismeri Kautsky „Nemzetiség és nemzetköziség” című brosúráját („Neue Zeit” melléklete. 1907/1908 I sz; orosz fordítása a „Naucsnaja Miszl” c folyóiratban, Riga 1908) Tudja, hogy Kautsky, aki e brosúra 4. fejezetében részletesen elemezte a nemzeti állam kérdését, arra a következtetésre jutott, hogy Ottó Bauer „alábecsüli a nemzeti állam alakítására irányuló törekvés erejét” (id. brosúra 23 old) Rosa Luxemburg maga idézi Kautsky szavait: „A nemzeti állam az az államforma, amely a legjobban megjelel a modern viszonyoknak” (vagyis a kapitalista, civilizált, gazdasági szempontból progresszív viszonyoknak, megkülönböztetésül a középkori, a kapitalizmust megelőző stb.

viszonyoktól), „az a forma, amelyben az állam a legkönnyebben tudja teljesíteni feladatait” (t. i a kapitalizmus legszabadabb, legszélesebb körű és leggyorsabb fejlesztésének feladatait). Ehhez hozzá kell még fűzni Kautskynak ennél még pontosabb befejező megjegyzését, hogy a nemzeti szempontból tarka államok (az úgynevezett nemzetiségi államok, megkülönböztetésül a nemzeti államoktól) „mindig olyan államok, melyeknek belső alkata egy vagy más okból fejletlen” (elmaradott) „vagy rendellenes maradt”. Magától értetődik, hogy Kautsky csak abban az értelemben beszél rendellenességről, hogy nem olyan, aminő a legjobban megfelel a fejlődő kapitalizmus követelményeinek. Mármost felmerül az a kérdés, milyen álláspontot foglalt el Rosa Luxemburg Kautsky e történelmi és gazdasági következtetéseivel szemben? Helyesek-e azok vagy helytelenek? Kautskynak van-e igaza a maga történelmi és gazdasági elméletével vagy pedig

Bauernek, akinek elmélete, alapjában véve, pszichológiai? Hol van a kapcsolat Bauer kétségtelenül „nemzeti opportunizmusa”, a kulturális nemzeti autonómia mellett való állásfoglalása, nacionalista kilengései („a nemzeti momentum helyenkénti kiélezése”, ahogy Kautsky mondta), a „nemzeti momentumnak nála tapasztalható óriási eltúlzása és a nemzetközi momentumról való teljes megfeledkezése” (Kautsky) és a között, hogy alábecsüli a nemzeti állam megteremtésére irányuló törekvés erejét? Rosa Luxemburg még csak fel sem vetette ezt a kérdést. Nem vette észre ezt a kapcsolatot Nem gondolta át Bauer elméleti nézeteinek egészét. Még csak nem is állította szembe egymással a történelmi-gazdasági és a pszichológiai elméletet a nemzeti kérdésben. Megelégedett a következő, Kautsky ellen tett megjegyzésekkel: „.Ez a «legjobb» nemzeti állam csupán absztrakció, melyet könnyű elméletben kifejteni és elméletben

védelmezni, amely azonban nem felel meg a valóságnak” („Przeglad Socjaldemokratyczny”, 1908. 6 sz 499 old.) És ennek a határozott kijelentésnek megerősítésére fejtegetések következnek arról, hogy a kapitalista nagyhatalmak fejlődése és az imperializmus illuzórikussá teszi a kis népek „önrendelkezési jogát”. „Lehet-e komolyan beszélni kiált fel Rosa Luxemburg a formailag független montenegróiak, bolgárok, románok, szerbek, görögök, sőt részben még a svájciak «önrendelkezéséről» is, akiknek függetlensége maga is az «európai koncert» politikai harcának és diplomáciai játékának terméke?”! (500. old) „Nem, mint Kautsky gondolja, a nemzeti állam, hanem a rabló állam” felel meg legjobban a viszonyoknak. Következik néhány tucat számadat Anglia, Franciaország és más államok gyarmatainak nagyságáról. Ilyen fejtegetéseket olvasva, az ember csak csodálkozhatok azon, hogy a szerző mennyire képtelen

megérteni, miről is van szó! Fontoskodó arccal kioktatni Kautskyt arról, hogy a kis államok gazdaságilag a nagyoktól függnek; hogy a burzsoá államok között harc folyik azért, hogy más népeket rabló módon elnyomjanak; hogy van imperializmus és vannak gyarmatok mindez valami nevetséges és gyerekes fontoskodás, mert mindennek a legkisebb köze sincs a dologhoz. Nemcsak valamennyi kis állam, hanem például Oroszország is gazdaságilag teljesen a „gazdag” burzsoá országok imperialista finánctőkéjének hatalmától függ. Nemcsak valamennyi miniatűr Balkán-állam, hanem a XIX. században Amerika is gazdaságilag Európa gyarmata volt, mint erre már Marx rámutatott a „Tőké”-ben. Mindezt, persze, Kautsky és minden marxista nagyon jól tudja, de a nemzeti mozgalmak és a nemzeti állam kérdéséhez mindennek a legkevesebb köze sincs. Rosa Luxemburg felcserélte a népeknek a burzsoá társadalomban való politikai önrendelkezése kérdését,

állami önállóságuk kérdését, gazdasági önállóságuk és függetlenségük kérdésével. Ez éppolyan okos dolog, mintha valaki, aki a parlamentnek, vagyis a népképviselők gyülekezetének burzsoá államban való felsőbbségére vonatkozó program-követelésről beszél, elkezdené előttünk kiteregetni azt a teljesen helyes meggyőződését, hogy a felsőbbség, bármilyen is a burzsoá ország berendezése, mindig a nagytőkéé. Kétségtelen, hogy Ázsiának, a legnépesebb világrésznek nagy része vagy a „nagyhatalmak” gyarmata, vagy pedig rendkívül függő és nemzeti tekintetben elnyomott állam. De vajon ez a közismert körülmény valamennyire is megingathatja-e azt a kétségtelen tényt, hogy magában Ázsiában az árutermelés legteljesebb kifejlődésének, a kapitalizmus legszabadabb, legszélesebb körű és leggyorsabb növekedésének feltételei csakis Japánban, vagyis kizárólag egy önálló nemzeti államban alakultak ki? Ez az

állam burzsoá állam, és éppen ezért kezdett maga is más nemzeteket elnyomni és gyarmatokat rabságba vetni; nem tudjuk, sikerül-e Ázsiának a kapitalizmus összeomlása előtt Európához hasonlóan önálló nemzeti államok rendszerévé alakulnia. De elvitathatatlan tény, hogy a kapitalizmus, miután felébresztette Ázsiát, ott is mindenütt nemzeti mozgalmakat keltett életre, hogy ezeknek a mozgalmaknak tendenciája önálló nemzeti államok megteremtése Ázsiában, hogy a kapitalizmus fejlődésének legjobb feltételeit éppen az ilyen államok biztosítják. Ázsia példája Kautsky mellett, Rosa Luxemburg ellen szól. A Balkán-államok példája szintén ellene szól, mert mindenki látja most, hogy a kapitalizmus fejlődésének legjobb feltételei a Balkánon éppen abban a mértékben alakulnak ki, amilyen mértékben ezen a félszigeten önálló nemzeti államok alakulnak. Következésképpen, mind az egész legfejlettebb civilizált emberiség példája,

mind a Balkán példája, mind Ázsia példája Rosa Luxemburggal szemben Kautsky tételének feltétlen helyességét bizonyítja: a nemzeti állam a kapitalizmus szabálya és „normája”, a nemzeti tekintetben tarka állam pedig elmaradott állapot vagy kivétel. A nemzeti viszonyok szempontjából a kapitalizmus fejlődése számára a legjobb feltételeket kétségtelenül a nemzeti állam nyújtja. Ez magától értetődően nem jelenti azt, hogy az ilyen állam, burzsoá viszonyok talaján, kizárhatná a kizsákmányolást és a nemzeti elnyomást. Ez csupán annyit jelent, hogy a marxisták nem hagyhatják figyelmen kívül azokat a hatalmas gazdasági tényezőket, amelyek a nemzeti államok megteremtésére irányuló törekvéseket szülik. Ez azt jelenti, hogy „a nemzetek önrendelkezése” a marxisták programjában, történelmi és gazdasági szempontból, nem jelenthet egyebet, mint politikai önrendelkezést, állami önállóságot, nemzeti állam

alakítását. Hogy milyen feltételektől függ marxista, vagyis proletár osztályszempontból a „nemzeti állam” burzsoádemokratikus követelésének támogatása, arról részletesen majd alább lesz szó. Most csupán az „önrendelkezés” fogalmának meghatározására szorítkozunk, és csak annyit kell még megjegyeznünk, hogy Rosa Luxemburg ismeri ennek a fogalomnak („nemzeti állam”) a tartalmát, míg opportunista hívei, a Libmanok és Szemkovszkijok, Jurkevicsok még ezt sem ismerik! 2. A kérdés konkrét feltevése történelmi szempontból A marxista elmélet feltétlen követelménye bármely társadalmi kérdés taglalásánál az, hogy a kérdést meghatározott történelmi keretben tegyük fel, aztán pedig, ha egy bizonyos országról van szó (például az adott ország nemzetiségi programjáról), az, hogy számba vegyük azokat a konkrét sajátosságokat, amelyek ugyanazon történelmi korszakon belül ezt az országot más országoktól

megkülönböztetik. Mit jelent a marxizmusnak ez a feltétlen követelménye a mi kérdésünkre vonatkozóan? Mindenekelőtt azt jelenti, hogy szigorúan külön kell választanunk egymástól a kapitalizmusnak a nemzeti mozgalmak szempontjából gyökeresen különböző két korszakát. Az egyik a feudalizmus és az abszolutizmus összeomlásának korszaka, a burzsoá-demokratikus társadalom és állam kialakulásának korszaka, amikor a nemzeti mozgalmak első ízben válnak tömegmozgalmakká és ilyen vagy amolyan módon, a sajtó, a képviseleti intézményekben való részvétel stb. útján a népesség valamennyi osztályát bevonják a politikába A másik a teljesen kialakult kapitalista államok korszaka, amelyekben rég kialakult az alkotmányos rendszer, és a burzsoázia és a proletariátus között erősen kifejlődött az antagonizmus az a korszak, amely a kapitalizmus összeomlása előestéjének nevezhető. Az első korszakra jellegzetes a nemzeti mozgalmak

ébredése, a parasztságnak, mint a legszámosabb és „legnehezebben megmozduló” néprétegnek bevonódása ezekbe a mozgalmakba, kapcsolatban a politikai szabadságért általában, különösen pedig a nemzetiségek jogaiért folytatott harccal. A második korszakra jellegzetes a burzsoá-demokratikus tömegmozgalmak hiánya, amikor a fejlett kapitalizmus, miután egyre közelebb hozza egymáshoz és összekeveri a kereskedelmi forgalomba már teljesen bevont nemzeteket, előtérbe tolja a nemzetközien összeforrott tőke és a nemzetközi munkásmozgalom közti antagonizmust. Természetesen, az egyik és a másik korszakot nem választja el egymástól fal, hanem számos átmeneti láncszem összefűzi őket, de emellett az egyes országok el is térnek egymástól a nemzeti fejlődés gyorsasága, a lakosság nemzeti összetétele, elhelyezkedése stb. tekintetében Szó sem lehet arról, hogy az adott ország marxistáinak nemzeti programjával foglalkozni kezdjünk

anélkül, hogy számba ne vennők mindezeket az általános történelmi és konkrét állami viszonyokat. És éppen itt bukkanunk Rosa Luxemburg fejtegetéseinek leggyengébb pontjára. Különös buzgalommal ékesíti cikkét válogatott „kemény” szócskákkal programunk 9. §-a ellen, amikor kijelenti, hogy az „általánosságban mozgó”, „sablonos”, „metafizikai frázis” és így tovább vég nélkül. Természetesen elvárhatnók, hogy az írónő, aki olyan pompásan elítéli a metafizikát (marxista értelemben, vagyis az antidialektikát) és a puszta elvontságokat, a kérdés konkrét történelmi megvizsgálásának mintáját nyújtja majd nekünk. Egy meghatározott ország, Oroszország, és egy meghatározott korszak, a XX. század eleje marxistáinak nemzetiségi programjáról van szó. Rosa Luxemburg valószínűleg fel is veti majd azt a kérdést, milyen történelmi korszakot él át Oroszország, melyek a nemzeti kérdés és a nemzeti

mozgalmak konkrét sajátosságai az adott országban, az adott korszakban? Erről Rosa Luxemburg egy árva szót sem szól! Árnyéka sincs meg nála azon kérdés taglalásának, hogy miképpen áll az adott történelmi korszakban a nemzeti kérdés Oroszországban, mik az adott viszonylatban Oroszország sajátosságai! Azt mondják, hogy máskép áll a nemzeti kérdés a Balkánon, mint Írországban, hogy Marx így meg így ítélte meg a lengyel és cseh nemzeti mozgalmat 1848 konkrét viszonyai közepette (oldalnyi idézet Marxból), hogy Engels így meg így ítélte meg a svájci erdei kantonok harcát Ausztria ellen és az 1315-ben Morgarten mellett lejátszódott ütközetet (oldalnyi idézet Engelsből Kautsky megfelelő kommentárjaival), hogy Lassalle reakciósnak tartotta a XVI. századbeli németországi parasztháborút stb Nem lehet azt mondani, hogy ezek a megjegyzések és idézetek az újdonság erejével hatnának, de az olvasónak mindenesetre érdekes újra

és újra visszaemlékeznie arra, hogy éppen Marx, Engels és Lassalle hogyan nyúltak hozzá az egyes országok konkrét történelmi kérdéseinek taglalásához. És ha átolvassuk a Marxból és Engelsből vett tanulságos idézeteket, akkor látjuk csak különösen szemléltetően, milyen nevetséges helyzetbe juttatta magát Rosa Luxemburg. Ékesszólón és haragosan prédikálja a nemzeti kérdés konkrét történelmi elemzésének szükségességét különböző országokban és különböző időkben és a legkisebb kísérletet sem teszi annak meghatározására, hogy Oroszország a kapitalizmus fejlődésének melyik történelmi szakaszát éli a XX. század elején, melyek a nemzeti kérdés sajátosságai ebben az országban. Rosa Luxemburg példákat hoz fel arra, hogyan vizsgálták meg mások marxista módon a kérdést, mintha csak szándékosan hangsúlyozná ezzel, hogy milyen gyakran kövezik a pokolba vezető utat jó szándékkal és leplezik jó

tanácsokkal azt, hogy maguk a valóságban nem akarnak, vagy nem tudnak élni ezekkel a jó tanácsokkal. Lássuk csak az egyik tanulságos szembeállítást. Lengyelország függetlenségének jelszava ellen síkraszállva, Rosa Luxemburg egyik 1898-ban megjelent munkájára hivatkozik, melyben „Lengyelország «gyors» ipari fejlődését” a gyári termékeknek Oroszország piacán való elhelyezésével bizonyítja. Világos, hogy ebből éppenséggel semmi sem következik az önrendelkezési jogra vonatkozóan, hogy ez csupán a régi nemesi Lengyelország eltűnését bizonyítja stb. Rosa Luxemburg ellenben észrevétlenül minduntalan arra a következtetésre tér át, hogy az Oroszországot Lengyelországgal összekapcsoló tényezők közt már most túlsúlyban vannak a modern kapitalista viszonyok merőben gazdasági tényezői. De Rosánk most áttér az autonómia kérdésére és noha cikkének címe „A nemzeti kérdés és az autonómia” általában

bizonyítgatni kezdi a lengyel királyság kivételes jogát az autonómiára (lásd erről: „Proszvescsenyije” 1913. 12 sz) Hogy bebizonyítsa Lengyelország jogát az autonómiára, Rosa Luxemburg Oroszország állami szervezetét nyilván mind gazdasági, mind politikai, mind az életformával kapcsolatos, mind szociológiai ismérvek alapján jellemzi olyan vonások tömegével, amelyeknek összessége egyenlő „az ázsiai despotizmus” fogalmával („Przeglad” 12. sz 137 old) Közismert dolog, hogy az ilyen államrend igen szilárd abban az esetben, ha az illető ország gazdaságában túlsúlyban vannak a teljesen patriarchális, kapitalizmus előtti vonások és elenyészően jelentéktelen az árugazdaság és az osztálytagozódás fejlődése. Ha pedig az ilyen országban, amelyben az államrendnek élesen kapitalizmus előtti jellege van, gyorsan fejlődő kapitalizmussal bíró, nemzetileg elhatárolt terület van, akkor mennél gyorsabb ez a kapitalista

fejlődés, annál erősebb az ellentét közte és a kapitalizmus előtti államrend között, annál valószínűbb a fejlettebb terület különválása az egésztől azé a területé, amelyet az egészhez nem „modern kapitalista”, hanem „ázsiai despotikus” kapcsolatok fűznek. Rosa Luxemburg tehát még azt a kérdést sem tisztázta véglegesen, hogy Oroszországban a hatalom szociális szerkezete hogyan viszonylik a burzsoá Lengyelországhoz, azt a kérdést pedig, hogy Oroszországban a nemzeti mozgalmaknak mik a konkrét történelmi sajátosságai, még csak fel sem vetette. Ezért ki kell térnünk erre a kérdésre. 3. A nemzeti kérdés konkrét sajátosságai Oroszországban és Oroszország burzsoá-demokratikus átalakítása „. Annak ellenére, hogy «a népek önrendelkezési jogának» elve tágítható, s mint a legtisztább közhely nyilvánvalóan egyaránt alkalmazható nemcsak az Oroszországban élő népekre, hanem azokra a nemzetekre is,

amelyek Németországban és Ausztriában, Svájcban és Svédországban, Amerikában és Ausztráliában élnek, ezt az elvet nem találjuk meg egyetlen jelenlegi szocialista párt programjában sem.” („Przeglad” 6 sz 483 old) Így ír Rosa Luxemburg a marxista program 9. §-a elleni hadjárata elején Rosa Luxemburg, miután nyakunkba akarja varrni azt, hogy mi úgy fogjuk fel a programnak ezt a pontját, mint a „legtisztább közhelyet”, éppen maga esik ebbe a hibába, amikor mulatságos merészséggel kijelenti, hogy ez a pont „nyilván egyaránt alkalmazható” Oroszországra, Németországra stb. Nyilvánvaló válaszoljuk mi , hogy Rosa Luxemburg elhatározta, hogy cikke a logikai hibák gyűjteménye lesz, amelyet majd gimnazisták iskolai gyakorlatai számára lehet felhasználni. Mert Rosa Luxemburg tirádája elejétől végig értelmetlenség és a kérdés történelmien konkrét feltevésének kigúnyolása. Ha a marxista programot nem gyerekesen, hanem

marxista módon értelmezzük, akkor nagyon könnyű észrevenni, hogy az a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmakra vonatkozik. Ha ez így van márpedig kétségtelen, hogy így van , akkor ebből „nyilvánvaló”, hogy ez a program „nagy általánosságban” mint „közhely” stb. a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmak valamennyi esetére vonatkozik Nem kevésbé nyilvánvaló lenne Rosa Luxemburg számára, ha csak egy kicsit gondolkodnék, az a következtetés is, hogy programunk csak azokra az esetekre vonatkozik, amikor van ilyen mozgalom. Ha Rosa Luxemburg egy kissé megfontolná ezeket a nyilvánvaló szempontokat, akkor minden különösebb fáradság nélkül meglátta volna, milyen értelmetlenséget mondott. Amikor bennünket vádolt azzal, hogy „közhelyet” hozunk fel, ellenünk hozza fel azt az érvet, hogy a népek önrendelkezéséről nincs szó azoknak az országoknak a programjában, ahol nincs burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalom. Csodálatosan

okos érv! A különböző országok politikai és gazdasági fejlődésének, valamint marxista programjuknak összehasonlítása roppant nagy jelentőségű a marxizmus szempontjából, mert kétségtelen, hogy a modern államoknak közös kapitalista természetük van és fejlődésük törvénye is közös. De az efféle összehasonlítást hozzáértéssel kell végezni. Elemi feltétel ebben az esetben annak a kérdésnek a tisztázása, vajon összehasonlíthatók-e az összehasonlítandó országok fejlődésének történelmi korszakai. Például, az oroszországi marxisták agrárprogramját csak teljesen tudatlanok (mint Trubeckoj herceg a „Russzkaja Miszl”-ben) „hasonlíthatják össze” a nyugat európaiakéval, mert a mi programunk a burzsoá-demokratikus agrárátalakulás kérdésére ad választ, amelyről a nyugati országokban szó sincs. Ugyanez vonatkozik a nemzeti kérdésre is. A nyugati országok többségében ezt már réges-régen megoldották.

Nevetséges dolog nem létező kérdésekre keresni feleletet a nyugati programokban Rosa Luxemburg éppen a legfontosabbat tévesztette itt szem elől: a különbséget azok között az országok között, amelyekben már régen befejeződtek és azok között, amelyekben még nem fejeződtek be a burzsoá-demokratikus átalakulások. Ebben a különbségben van a dolog veleje. Ennek a különbségnek teljes figyelmen kívül hagyása teszi Rosa Luxemburg hosszú-hosszú cikkét üres, tartalmatlan közhelyek gyűjteményévé. A nyugati kontinentális Európában a burzsoá-demokratikus forradalmak korszaka eléggé meghatározott időszakot ölel fel, körülbelül 1789-től 1871-ig. Éppen ez a korszak volt a nemzeti mozgalmak és a nemzeti államok kialakulásának korszaka. E korszak befejezte után Nyugat-Európa burzsoá államok, mégpedig általános szabályként nemzeti szempontból egységes államok kialakult rendszerévé vált. Ezért a nyugateurópai szocialisták

programjaiban most az önrendelkezési jogot keresni annyi, mint nem ismerni a marxizmus ábécéjét sem. Kelet-Európában és Ázsiában a burzsoá-demokratikus forradalmak korszaka csak 1905-ben kezdődött. Forradalmak Oroszországban, Perzsiában, Törökországban, Kínában, a balkán háborúk ez a mi „keletünkön” a mi korszakunk világeseményeinek láncolata. És az eseményeknek ebben a láncolatában csak a vak nem látja a burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmak, a nemzeti szempontból független és nemzetileg egységes államok megalakítására irányuló törekvések egész sorának ébredését. Éppen azért és csakis azért, mert Oroszország a szomszédos országokkal együtt ezt a korszakot éli át, van szükségünk programunkban a nemzetek önrendelkezési jogáról szóló pontra. De idézzünk még néhány sort Rosa Luxemburg cikkéből: „. Különösen írja annak a pártnak a programja, mely rendkívül tarka nemzeti összetételű

államban működik, és amelynek számára a nemzeti kérdés elsőrendű szerepet játszik az osztrák szociáldemokrácia programja nem tartalmazza a nemzetek önrendelkezési jogának elvét” (ugyanott). Így tehát az olvasót „különösen” az osztrák példával akarják meggyőzni. Nézzük meg konkrét történelmi szempontból, sok értelme van-e ennek a példának? Először alapkérdésként a burzsoá-demokratikus forradalom befejezését vetjük fel. Ausztriában a burzsoádemokratikus forradalom az 1848-as évvel kezdődött és 1867-tel végződött Azóta, közel fél évszázad óta, ott egy nagyjában és egészében megállapodott burzsoá alkotmány uralkodik, amelynek talaján legálisan működik a legális munkáspárt. Ezért Ausztria fejlődésének belső körülményei közt (vagyis általában az osztrák kapitalizmus különösképpen pedig Ausztria egyes nemzetiségei kapitalizmusának fejlődése szempontjából) nincsenek meg azok a tényezők,

melyek létrehozzák azokat az ugrásokat, amelyeknek egyik velejárója az önálló nemzeti államok kialakulása lehet. Amikor Rosa Luxemburg a maga összehasonlításával azt tételezi fel, hogy Oroszország e pontban hasonló körülmények közt van, akkor nemcsak alapjában helytelen történelemellenes feltevésből indul ki, hanem akaratlanul a likvidátorságra is lesiklik. Másodszor, különösen nagy jelentősége van annak, hogy a bennünket foglalkoztató kérdés szempontjából az ausztriai és az oroszországi nemzetiségek kölcsönös viszonya teljesen eltérő. Ausztria nemcsak hosszú ideig német túlsúllyal bíró állam volt, hanem az ausztriai németek hegemóniára is igényt tartottak a német nemzeten belül általában. Ezt az „igényt”, talán lesz szíves erre emlékezni Rosa Luxemburg (aki állítólag annyira nem kedveli a közhelyeket, a sablonokat, az absztrakciókat.), szétzúzta az 1866-os háború Az Ausztriában uralkodó nemzet, a német,

a véglegesen 1871-ben megalakult önálló német állam határain kívül került. Másrészt a magyaroknak az a kísérlete, hogy önálló nemzeti államot teremtsenek, már 1849-ben hajótörést szenvedett a feudális orosz hadsereg csapásai alatt. Ily módon rendkívül sajátos helyzet állott elő: a magyarok, majd a csehek is, nem az Ausztriától való elszakadásra, hanem Ausztria épségének megőrzésére törekednek, éppen a nemzeti függetlenség érdekében, amelyet rablóbb és erősebb szomszédok teljesen eltiporhatnának! Ennek a sajátos helyzetnek következtében Ausztria két központtal bíró (dualista) állammá alakult, most pedig három központú állammá (trialistává: németek, magyarok, szlávok) van átalakulóban. Van e valami ehhez fogható Oroszországban? Vonzódnak-e nálunk az „idegenszármazásúak” a nagyoroszokkal való egyesüléshez azért, mert félnek a még rosszabb nemzeti elnyomástól? Elég felvetni ezt a kérdést, hogy

meglássuk, mennyire értelmetlen, sablonszerű és tudatlanságra valló Oroszország és Ausztria összehasonlítása a nemzetek önrendelkezési jogának szempontjából. Oroszország sajátos viszonyai a nemzeti kérdést illetően éppen az ellenkezőjét mutatják annak, amit Ausztriában láttunk. Oroszország egységes nemzeti, nagyorosz központtal bíró állam A nagyoroszok óriási összefüggő területet foglalnak el és számuk körülbelül 70 millió. Ennek a nemzeti államnak sajátossága először az, hogy az „idegenszármazásúak” (akik egészben véve a lakosság többségét alkotják: 57%) éppen az ország határterületeit lakják; másodszor az, hogy ezeknek az idegenszármazásúaknak az elnyomása sokkal erősebb, mint a szomszéd államokban (mégpedig nemcsak az európai államokban); harmadszor az, hogy sok esetben a határszéleken lakó elnyomott népeknek a határon túl vérrokonaik vannak, akik nagyobb nemzeti függetlenséget élveznek (elég

felemlíteni az állam nyugati és déli határán a finneket, svédeket, lengyeleket, ukránokat, románokat); negyedszer az, hogy a kapitalizmus fejlődése és a kultúra általános színvonala nem ritkán magasabb az „idegen ajkú” határvidékeken, mint az állam központjában. Végül, éppen a szomszédos ázsiai államokban látjuk a burzsoá forradalmak és a nemzeti mozgalmak kezdődő szakaszát, amelyek részben magukkal ragadják az Oroszországon belül lakó rokonnépeket is. Ily módon épp a nemzeti kérdésnek Oroszországban mutatkozó konkrét történelmi sajátosságai teszik nálunk különösen szükségessé, hogy a jelen korszakban elismerjük a nemzetek önrendelkezési jogát. Egyébként, még tisztán ténybeli tekintetben sem igaz Rosa Luxemburgnak az az állítása, hogy az osztrák szociáldemokraták programja nem ismeri el a nemzetek önrendelkezési jogát. Érdemes felütni a brünni kongresszus jegyzőkönyvét, ahol a nemzetiségi programot

elfogadták, és meglátjuk ott Hankiewicz ruszin szociáldemokratának az egész ukrán (ruszin) delegáció nevében (Jegyzőkönyv, 85. old) és Reger lengyel szociáldemokratának az egész lengyel delegáció nevében (108. old) tett nyilatkozatát arról, hogy a mindkét említett nemzetbeli ausztriai szociáldemokraták törekvéseik sorába foglalják a népük nemzeti egyesülésére, szabadságára és önállóságára irányuló törekvést. Következésképpen, az osztrák szociáldemokrácia, bár nem tűzi ki egyenesen programjában a nemzetek önrendelkezési jogát, ugyanakkor teljesen megbékül azzal, hogy a párt részei kitűzik a nemzeti önállóság követelését. Ténylegesen ez, természetesen, a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését jelenti! Rosa Luxemburg hivatkozása Ausztriára ily módon minden tekintetben Rosa Luxemburg ellen beszél. 4. ,,Prakticizmus” a nemzeti kérdésben Különös buzgalommal kaptak az opportunisták Rosa

Luxemburgnak azon az érvén, hogy programunk 9. §ának nincs semmi „praktikus” tartalma Rosa Luxemburg annyira el van ragadtatva ettől az érvtől, hogy cikkében néha egy oldalon nyolcszor is megtaláljuk e „jelszó” ismétlését. A 9. § írja „nem ad semmi praktikus útbaigazítást a proletariátus napi politikája számára, nem adja a nemzeti problémáknak semmiféle gyakorlati megoldását”. Vizsgáljuk meg ezt az érvet, amelynek olyan fogalmazása is van, hogy a 9. § vagy éppenséggel semmit sem mond, vagy pedig arra kötelez, hogy minden nemzeti törekvést támogassunk. Mit jelent a „praktikusság” követelménye a nemzeti kérdésben? Vagy minden nemzeti törekvés támogatását; vagy „igennel vagy nemmel” adott választ minden egyes nemzet különválásának kérdésére; vagy általában a nemzeti követelések közvetlen megvalósíthatóságát”. Vizsgáljuk meg a „praktikusság” követelményének mind e három lehetséges

értelmét. A burzsoázia, amely minden nemzeti mozgalom kezdetén természetszerűen, mint annak hegemónja (vezetője) lép fel, praktikus dolognak nevezi minden nemzeti törekvés támogatását. De a proletariátus politikája a nemzeti kérdésben (mint a többi kérdésben is) csupán bizonyos meghatározott irányban támogatja a burzsoáziát, azonban sohasem esik egybe annak politikájával. A munkásosztály csakis a nemzetiségi béke érdekében (amelyet a burzsoázia képtelen teljesen megvalósítani, és amely csakis a teljes demokratizálódás irányában valósítható meg), az egyenjogúság érdekében, az osztályharc lehető legkedvezőbb feltételei érdekében támogatja a burzsoáziát. Ezért éppen a burzsoázia prakticizmusával szemben helyezik előtérbe a proletárok az elvi politikát a nemzeti kérdésben, mindenkor csak feltételesen támogatva a burzsoáziát. Minden burzsoázia nemzeti tekintetben vagy kiváltságokat vagy különös előnyöket akar

a saját nemzete számára; éppen ezt nevezik „praktikusnak”. A proletariátus minden kiváltság, minden kivételesség ellen van „Prakticizmust” követelni tőle annyi, mint a burzsoázia járszalagján járni, opportunizmusba esni. „Igennel vagy nemmel” feleljünk-e minden egyes nemzet különválásának kérdésére? Ez látszólag igen „praktikus” követelés. A valóságban azonban képtelen, elméleti tekintetben metafizikus, a gyakorlatban pedig odavezet, hogy a proletariátust a burzsoázia politikájának rendeljük alá. A burzsoázia mindig a maga nemzeti követeléseit helyezi előtérbe. Feltétlenül tűzi ki őket A proletariátus számára ezek a követelések az osztályharc érdekeinek vannak alárendelve. Elméletileg nem lehet előre kezeskedni azért, hogy az illető nemzet különválása, vagy pedig más nemzettel való egyenjogú helyzete fejezi-e majd be a burzsoá-demokratikus forradalmat; a proletariátus számára mindkét esetben az a

fontos, hogy biztosítsa saját osztálya fejlődését; a burzsoázia számára az a fontos, hogy megnehezítse ezt a fejlődést azáltal, hogy a fejlődés feladatait „saját” nemzetének feladataival szemben háttérbe szorítja. Ezért a proletariátus az önrendelkezési jog elismerésének, hogy úgy mondjuk, negatív követelésére szorítkozik, és nem szavatolja azt egyik nemzetnek sem, nem vállal kötelezettséget, hogy bármit is nyújt egy másik nemzet rovására. Hadd legyen ez nem „praktikus”, de ez valójában a legbiztosabban garantálja a lehető megoldások közül a legdemokratikusabbat; a proletariátusnak csupán ezek a biztosítékok kellenek, minden nemzet burzsoáziájának pedig csak az kell, hogy az ő előnyeit biztosítsák, függetlenül más nemzetek helyzetétől (esetleges hátrányaitól). A burzsoáziát mindenekelőtt az adott követelés „megvalósíthatósága” érdekli innen a más nemzetbeli burzsoáziával a proletariátus

rovására folytatott örökös egyezkedési politika. A proletariátus számára viszont az a fontos, hogy a saját osztályát a burzsoázia ellenében megerősítse, hogy a tömegeket a következetes demokrácia és a szocializmus szellemében nevelje. Hadd legyen ez az opportunisták szemében nem „praktikus”, de ez az egyetlen tényleges biztosíték, a maximális nemzeti egyenjogúság és béke biztosítéka mind a feudálisokkal, mind a nacionalista burzsoáziával szemben. A proletárok egész feladata a nemzeti kérdésben minden nemzet nacionalista burzsoáziájának szempontjából „nem praktikus”, mert a proletárok „elvont” egyenjogúságot követelnek, elvi kiküszöbölését a legcsekélyebb kiváltságoknak is, amennyiben minden nacionalizmusnak ellenségei. Minthogy Rosa Luxemburg ezt nem értette meg, a prakticizmus értelmetlen felmagasztalásával éppen az opportunistáknak tárta ki a kaput, különösen pedig a nagyorosz nacionalizmus javára

teendő opportunista engedményeknek. Miért a nagyorosz nacionalizmus javára? Azért, mert Oroszországban a nagyoroszok az elnyomó nemzet, nemzeti tekintetben pedig az opportunizmus, természetesen, másképpen jut kifejezésre az elnyomott és másképpen az elnyomó nemzetek körében. Az elnyomott nemzetek burzsoáziája követeléseinek „praktikus” volta nevében fel fogja hívni a proletariátust törekvéseinek feltétlen támogatására. Mindennél praktikusabb az, ha egyenesen „igent” mondunk egy bizonyos nemzet elszakadására, és nem valamennyi és mindenféle nemzet különválási joga mellett foglalunk állást! A proletariátus ellene van az ilyen prakticizmusnak: elismerve az egyenjogúságot és a nemzeti államhoz való egyenlő jogot, mindennél többre becsüli és mindennek fölébe helyezi az összes nemzetek proletárjainak szövetségét, s a munkások osztályharca szempontjából ítél meg minden nemzeti követelést, minden nemzeti

különválást. A prakticizmus jelszava a valóságban csak a burzsoá törekvések kritika nélküli átvételének jelszava Azt mondják: a különválási jog támogatásával az elnyomott nemzetek burzsoá nacionalizmusát támogatjátok. Ezt mondja Rosa Luxemburg, így mondja utána az opportunista Szemkovszkij aki, mellesleg szólva, a likvidátori eszméknek egyetlen képviselője e kérdésben, a likvidátor újság hasábjain! A mi válaszunk: nem, éppen hogy a burzsoázia számára fontos itt a „praktikus” döntés, viszont a munkásoknak a két tendencia elvi szétválasztása a fontos. Amennyiben az elnyomott nemzet burzsoáziája harcot folytat az elnyomóval, annyiban mi mindig, minden esetben és mindenkinél határozottabban támogatjuk ezt, mert mi az elnyomás leghatározottabb és legkövetkezetesebb ellenségei vagyunk. Amennyiben az elnyomott nemzet burzsoáziája a saját burzsoá nacionalizmusa mellett foglal állást, mi ellene vagyunk. Harcot folytatunk

az elnyomó nemzet kiváltságai és erőszakossága ellen, és semmiféle engedményt nem teszünk az elnyomott nemzet kiváltságokra való törekvéseinek. Ha nem tűzzük ki és nem érvényesítjük az agitációban a különválási jog jelszavát, akkor nemcsak az elnyomó nemzet burzsoáziájának, hanem feudálisainak és abszolutizmusának is a kezére játszunk. Kautsky régen felhozta ezt az érvet Rosa Luxemburg ellen és ez az érv vitathatatlan. Rosa Luxemburg attól való félelmében, hogy Lengyelország nacionalista burzsoáziáját „támogatja”, ténylegesen a feketeszázas nagyoroszokat segíti azzal, hogy elveti az oroszországi marxisták programjában szereplő különválási jogot. Ténylegesen elősegíti a nagyoroszok kiváltságaival (sőt a kiváltságoknál is rosszabbal) való opportunista megbékülést. Rosa Luxemburg, akit elragadott a lengyel nacionalizmus ellen folytatott harc, megfeledkezett a nagyoroszok nacionalizmusáról, bár jelenleg

éppen ez a nacionalizmus a legveszedelmesebb, éppen ez kevésbé burzsoá, de feudálisabb, éppen ez a demokráciának és a proletariátus harcának fő akadályozója. Egy elnyomott nemzet minden polgári nacionalizmusában az elnyomás ellen irányuló általános demokratikus tartalom van és éppen ezt a tartalmat mi feltétlenül támogatjuk, de szigorúan megkülönböztetjük tőle azt a törekvést, mely a maga nemzete számára kivételes helyzetet akar, és harcolunk a lengyel burzsoázia azon törekvése ellen, hogy elnyomja a zsidót stb. stb Ez „nem praktikus” a burzsoá és a nyárspolgár szempontjából. De a nemzeti kérdésben ez az egyetlen praktikus és elvi politika, mely valóban elősegíti a demokráciát, a szabadságot, a proletár szövetséget. Mindenki számára elismerjük a különválás jogát; a különválás körül felmerülő minden egyes konkrét kérdést oly szempontból ítélünk meg, amely kizár minden egyenlőtlenséget, minden

kiváltságot, minden kivételességet. Vegyük az elnyomó nemzet helyzetét. Lehet-e szabad az olyan nép, amely más népeket elnyom? Nem lehet A nagyorosz lakosság szabadságának érdekei megkövetelik az ilyen elnyomatás elleni harcot. Az elnyomott nemzetek mozgalmai elfojtásának hosszú története, évszázados története, az ilyen elfojtásnak a „felsőbb” osztályok részéről való rendszeres propagálása igen nagy akadálya annak, hogy maga a nagyorosz nép megszabaduljon előítéleteitől stb. A nagyorosz feketeszázasok tudatosan támogatják és szítják ezeket az előítéleteket. A nagyorosz burzsoázia megbékül velük, vagy alkalmazkodik hozzájuk. A nagyorosz proletariátus nem valósíthatja meg saját céljait, nem tisztíthatja meg maga előtt a szabadsághoz vezető utat, ha nem folytat rendszeres harcot ezek ellen az előítéletek ellen. Önálló és független nemzeti állam megalkotása Oroszországban egyelőre még csak a nagyorosz nemzet

kiváltsága. Mi, nagyorosz proletárok, nem védelmezünk semmiféle kiváltságot, nem védelmezzük ezt a kiváltságot sem. Az adott állam talaján harcolunk, egyesítjük az adott állam valamennyi nemzetbeli munkásait, nem kezeskedhetünk a nemzeti fejlődés egyik vagy másik útjáért, mi minden lehetséges úton haladunk osztálycélunk felé. De e cél felé nem haladhatunk, ha nem folytatunk harcot mindenféle nacionalizmus ellen, és nem szállunk síkra a különböző nemzetek egyenlőségéért. Sorsa-e, például, Ukrajnának, hogy önálló állam legyen ez ezerféle, előzetesen ismeretlen tényezőtől függ. És anélkül, hogy megpróbálnánk üres „jóslatokba” bocsátkozni, szilárdan kitartunk amellett, ami kétségtelen: Ukrajnának joga van ilyen államra. Mi tiszteletben tartjuk ezt a jogot, nem támogatjuk a nagyoroszok kiváltságait az ukránokkal szemben, e jog elismerése szellemében neveljük a tömegeket, abban a - szellemben, amely

tagadja bármely nemzet állami kiváltságjogait. Azoknak az ugrásoknak a során, amelyeket minden ország átélt a burzsoá forradalmak korszakában, lehetségesek és valószínűek összeütközések és lehetséges és valószínű a harc a nemzeti államra való jogért. Mi, proletárok, eleve kijelentjük, hogy ellenezzük a nagyorosz kiváltságokat, és ebben az irányban fejtjük ki egész propagandánkat és agitációnkat. A „gyakorlatiasság” utáni hajszában Rosa Luxemburg nem vette észre sem a nagyorosz, sem a más nemzetiségű proletariátus legfőbb gyakorlati feladatát: azt a feladatot, hogy mindennapos agitációt és propagandát folytassunk minden állami és nemzeti kiváltság ellen és a mellett, hogy minden nemzetnek egyaránt meglegyen a joga saját nemzeti államára; ez a feladat a mi fő feladatunk (jelenleg) a nemzeti kérdésben, mert csak ezen az úton védjük a demokráciának és minden nemzet összes proletárjai egyenjogú szövetségének

érdekeit. Hadd legyen ez a propaganda „nem praktikus” mind a nagyorosz elnyomók, mind az elnyomott nemzetek burzsoáziája szempontjából (ezek is, azok is határozott igent vagy nemet követelnek és a szociáldemokratákat „határozatlansággal” vádolják). A valóságban éppen ez a propaganda és csakis ez biztosítja a tömegeknek ténylegesen demokratikus és ténylegesen szocialista nevelését. Csakis ez a propaganda biztosítja Oroszországban a nemzeti béke legnagyobb lehetőségét is, ha Oroszország továbbra is tarka nemzeti állam marad és a legbékésebb (és a proletár osztályharc számára legkevésbé ártalmas) szétválást különféle nemzeti államokra, ha majd felmerül az ilyen szétválás kérdése. Ennek a nemzeti kérdésben folytatott egyedüli proletár politikának konkrétabb tisztázása érdekében megvizsgáljuk a nagyorosz liberalizmus magatartását „a népek önrendelkezési jogának” kérdésében és megvizsgáljuk

Norvégiának Svédországtól való különválásának példáját. 5. A liberális burzsoázia és a szocialista opportunisták a nemzeti kérdésben Láttuk, hogy Rosa Luxemburg az oroszországi marxisták programja elleni harcában egyik legfontosabb „ütőkártyájának” a következő érvet tekinti: a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése az elnyomott nemzetek polgári nacionalizmusának támogatásával egyenlő. Másrészről mondja Rosa Luxemburg , ha e jogon csak a nemzetekkel szemben elkövetett minden erőszak elleni harcot értjük, akkor nincs szükség külön programpontra, mert a szociáldemokrácia általában ellenez minden nemzeti erőszakot és jogegyenlőtlenséget. Az első érv, mint ahogy erre Kautsky már majdnem húsz évvel ezelőtt megcáfolhatatlanul rámutatott, a nacionalizmus vádját a bűnösről az ártatlanra hárítja, mert Rosa Luxemburg, amikor az elnyomott nemzetek burzsoáziájának nacionalizmusától fél, valójában a

nagyorosz feketeszázas nacionalizmusnak kezére játszik! A második érv lényegében félénk kitérés az elől a kérdés elől, hogy a nemzeti egyenjogúság elismerése magában foglalja-e vagy nem foglalja-e magában a különválás jogának elismerését? Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy Rosa Luxemburg programunk 9. §-át elvben helyesnek ismeri el Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy nem ismeri el a nemzeti egyenjogúságot. Itt sem kerülgetés, sem kibúvó-keresgélés nem segít Az említett és a többi hasonló érv legjobb próbája azonban annak a megvizsgálása, milyen álláspontot foglalnak el e kérdésben a társadalom különböző osztályai. A marxista számára az ilyen próba kötelező Abból kell kiindulni, ami objektív adottság, az osztályok kölcsönös viszonyát kell venni az adott kérdésben. Rosa Luxemburg ezt nem teszi, és így éppen ő esik a metafizika, az elvontság, a közhely, az általánosítás stb. ama hibájába, amellyel hiába

igyekszik ellenfeleit megvádolni. Az oroszországi marxisták, vagyis Oroszország összes nemzetiségei marxistáinak programjáról van szó. Nem kellene-e egy pillantást vetni Oroszország uralkodó osztályainak álláspontjára? A „bürokrácia” (bocsánatot kérünk a nem pontos szóért) és az egyesült nemesség típusához tartozó feudális földesurak álláspontja közismert. Feltétlenül tagadják mind a nemzetiségek egyenjogúságát, mind az önrendelkezési jogot. A régi, a jobbágyidőkből vett jelszót hirdetik: önkényuralom, pravoszláv hit, népiesség, de ez utóbbin csak a nagyoroszt értik. Még az ukránokat is „idegeneknek” nyilvánították, sőt anyanyelvüket is üldözik. Vessünk egy pillantást az oroszországi burzsoáziára, melyet „meghívtak”, hogy részt vegyen igaz, hogy igen szerényen, de mégis részt vegyen a hatalomban, a „június 3-a” törvényhozási és kormányzási rendszerében. Arra, hogy az októbristák az

adott kérdésben valójában a jobboldaliakat követik, nem kell sok szót fecsérelnünk. Sajnos, némely marxista sokkal kevesebb figyelmet fordít a liberális nagyorosz burzsoáziának, a progresszistáknak és a kadetoknak az álláspontjára. Márpedig, aki ezt az álláspontot nem tanulmányozza és nem gondolja át, az a nemzetek önrendelkezési jogának megvitatása során feltétlenül az elvontság és a szószátyárság bűnébe esik. A „Pravda” és a „Recs” tavalyi polémiája mégis bizonyos értékes beismerésekre kényszerítette a kadet párt e fő lapját, amely olyan ügyes diplomáciával tér ki az elől, hogy a „kellemetlen” kérdésekre egyenes választ adjon. Az egész hűhó a Lvovban 1913 nyarán lefolyt összukrán diákkongresszus miatt tört ki. A hites „ukránszakértő”, vagyis a „Recs” ukrán munkatársa, Mogiljanszkij úr, egy cikket írt, melyben a legválogatottabb szidalmak özönét („lázálom”, „kalandorság”

stb.) zúdította Ukrajna szeparációjának (különválásának) eszméjére, arra az eszmére, amelyért a nemzeti-szociális Doncov szállt síkra, és amelyet a fent említett kongresszus jóváhagyott. A „Rabocsaja Pravda” c. újság a legkevésbé sem volt szolidáris Doncov úrral, egyenesen rámutatott arra, hogy Doncov nemzeti-szocialista, és hogy sok ukrán marxista nem ért vele egyet, de kijelentette, hogy a „Recs” hangja, helyesebben a „Recs” elvi kérdésfeltevése egy nagyorosz demokrata, vagy pedig demokratának számítani akaró ember részéről nem illő, megengedhetetlen. Hadd cáfolja meg a „Recs” nyíltan a Doncov urakat, de az állítólagos demokrácia nagyorosz lapja számára elvileg megengedhetetlen, hogy megfeledkezzék a különválás szabadságáról, a különválás jogáról. Néhány hónap múlva Mogiljanszkij úr a „Recs” 331. számában „magyarázatokat” tett közzé, miután a „Sljahi” c. lvovi ukrán újságból

megismerkedett Doncov úr válaszával, aki többek között megjegyezte, hogy „csak az orosz szociáldemokrata sajtó ítélte el kellőképpen a «Recs» soviniszta kirohanását”. Mogiljanszkij úr „magyarázatai” abban álltak, hogy háromszor elismételte: „Doncov úr receptjei kritikájának” „egyáltalán semmi köze sincs a nemzetek önrendelkezési jogának tagadásához”. „Meg kell mondani írta Mogiljanszkij úr , hogy «a nemzetek önrendelkezési joga» nem valami fétis (figyeljünk csak!!), amely nem tűr bírálatot: egy nemzet egészségtelen életviszonyai egészségtelen törekvéseket szülhetnek a nemzeti önrendelkezés terén, s ezek felfedése még nem jelenti azt, hogy tagadjuk a nemzetek önrendelkezési jogát.” Amint látható, a liberális Mogiljanszkij frázisai a „fétisről” egészen Rosa Luxemburg frázisainak szellemében hangzottak. Nyilvánvaló volt, hogy Mogiljanszkij úr ki akart térni a következő kérdésre adandó

egyenes felelet elől: elismeri-e vagy sem a politikai önrendelkezés, vagyis a különválás jogát? És a „Proletarszkaja Pravda” (1913. december 11 4 sz) ezt a kérdést Mogiljanszkij úr és a kadetok pártja mellének szegezte. Ekkor a „Recs” (340. sz) egy aláírás nélküli, azaz hivatalos szerkesztőségi nyilatkozatot közölt, amely felel erre a kérdésre. A felelet három pontban foglalható össze: 1. A kadet párt programjának 11 §-ában egyenesen, pontosan és világosan a nemzetek „szabad kulturális önrendelkezési jogáról” van szó. 2. A „Proletarszkaja Pravda” a „Recs” állítása szerint az önrendelkezést „teljességgel összezavarja” a szeparatizmussal, ennek vagy annak a nemzetnek a különválásával. 3. „A valóságban a kadetok soha nem is akarták a nemzeteknek az orosz államtól való nemzeti különválási» jogát védeni.” (V ö „A nacionál-liberalizmus és a nemzetek önrendelkezési joga” c cikk,

„Proletarszkaja Pravda” 1913 december 20, 12. sz) Nézzük meg először is a „Recs” nyilatkozatának 2. pontját Milyen világosan megmutatja ez a Szemkovszkij, Libman, Jurkevics úréknak és a többi opportunistának, hogy kiabálásuk és fecsegésük arról, hogy hát az „önrendelkezés” értelme „nem világos” vagy „határozatlan”, valójában, vagyis az oroszországi osztályok és az osztályharc objektív kölcsönös viszonya szempontjából nem más, mint egyszerű ismétlése a liberálismonarchista burzsoázia szólamainak! Amikor a „Proletarszkaja Pravda” a „Recs” felvilágosult „konstitucionalista demokrata” urainak három kérdést tett fel: 1) tagadják-e, hogy a nemzetközi demokrácia egész története során, különösen pedig a XIX. század második felétől, a nemzetek önrendelkezésén éppen a politikai önrendelkezést, az önálló nemzeti állam alakításának jogát értik? 2) tagadják-e, hogy az 1896-os londoni

nemzetközi szocialista kongresszus ismert határozatának ugyanez az értelme? és 3) hogy Plehanov, amikor még 1902-ben az önrendelkezésről írt, ezen éppen politikai önrendelkezést értett? amikor a „Proletarszkaja Pravda” ezt a három kérdést feltette, a kadet urak elhallgattak!! Egy árva szóval sem feleltek, mert nem volt mit felelniök. Kénytelenek voltak hallgatólag elismerni, hogy a „Proletarszkaja Pravdá”-nak feltétlenül igaza van. A liberálisok kiáltozása arról, hogy az „önrendelkezés” fogalma nem világok, hogy a szociáldemokraták ezt a fogalmat „teljességgel összezavarják” a szeparatizmussal, nem egyéb, mint az, hogy a liberálisok iparkodnak összezavarni a kérdést, ki akarnak térni az elől, hogy elfogadják azt az elvet, melyet a demokrácia általánosan elismert. Ha Szemkovszkij, Libman és Jurkevics úrék nem volnának olyan tudatlanok, resteltek volna a munkások színe előtt liberális, szellemben fellépni. De

menjünk tovább. A „Proletarszkaja Pravda” kényszerítette a „Recs”-t annak elismerésére, hogy a „kulturális” önrendelkezésről szóló szavaknak a kadetok programjában éppen a politikai önrendelkezést tagadó értelmük van. „A valóságban a kadetok soha nem is akarták az orosz államtól való «nemzeti különválás» jogát védeni” a „Proletarszkaja Pravda” nem hiába állította a „Recs” e szavait, mint kadetjaink „lojalitásának” mintaképét a „Novoje Vremja” és a „Zemscsina” elé. A „Novoje Vremja” 13563 számában, persze nem szalasztva el az alkalmat, hogy a „zsidót emlegesse”, s hogy mindenféle csípős megjegyzést tegyen a kadetokra, mégis kijelentette: „Ami a szociáldemokraták számára a politikai bölcsesség axiómája” (vagyis a nemzetek önrendelkezési, különválási jogának elismerése), „az manapság még kadetkörökben is kezd nézeteltéréseket előidézni.” A kadetok elvileg

ugyanazt az álláspontot foglalták el, mint a „Novoje Vremja”, amikor kijelentették, hogy ők „soha nem is akarták az orosz államtól való különválás jogát védeni”. Éppen ebben van a kadetok nacionálliberalizmusának a Puriskevicsekhez való hasonlóságuknak, ez utóbbiaktól való eszmei, politikai és gyakorlati politikai függőségüknek egyik alapja. „A kadet urak tanultak történelmet írta a „Proletarszkaja Pravda” és igen jól tudják, hogy a gyakorlatban nem ritkán milyen enyhén szólva «pogromszerű» tettekre vezetett a Puriskevicsek ősi «csípd el és ne ereszd» jogának alkalmazása.” A kadetok igen jól ismerik ugyan a Puriskevicsek mindenhatóságának feudális forrását és jellegét, mégis teljesen azoknak a viszonyoknak és határoknak talajára helyezkednek, amelyeket éppen ez az osztály teremtett. A kadet urak igen jól tudják ugyan, hogy azokban a viszonyokban és határvonalakban, amelyeket ez az osztály teremtett,

illetve megszabott, milyen sok a nemeurópai, európaellenes (ázsiait mondanánk, ha ez nem hangzanék a japánok és kínaiak meg nem érdemelt lebecsüléseként), de azért mégis át nem hágható határnak ismerik el azokat. Ez pedig nem más, mint alkalmazkodás a Puriskevicsekhez, csúszás-mászás előttük, félelem attól, hogy meginog a helyzetük, megvédésük a népmozgalommal, a demokráciával szemben. „Valójában írta a „Proletarszkaja Pravda” ez azt jelenti, hogy a jobbágytartók érdekeihez és az uralkodó nemzet legrosszabb nacionalista előítéleteihez alkalmazkodnak, ahelyett; hogy rendszeresen küzdenének ezek ellen az előítéletek ellen.” A kadetok, mint olyan emberek, akik ismerik a történelmet és demokratizmusra tartanak igényt, még csak meg sem kísérlik azt állítani, hogy napjainkban egy Kelet-Európát is, Ázsiát is jellemző demokratikus mozgalomnak, amely ezt is, azt is a civilizált kapitalista országok mintájára

igyekszik átalakítani, hogy ennek a mozgalomnak feltétlenül változatlanul kell hagynia a határokat, amelyeket a hűbéri korszak szabott meg, az a korszak, amelyben a Puriskevicsek mindenhatók, a burzsoázia és kispolgárság széles rétegei pedig jogtalanok voltak. Hogy a kérdés, melyet a „Proletarszkaja Pravda” és a „Recs” polémiája felvetett, egyáltalában nemcsak irodalmi kérdés volt, hanem valóban égető napi politikai kérdést érintett, azt többek között megmutatta a kadet párt 1914. március 2325-én megtartott utolsó értekezlete A „Recs”-nek erről az értekezletről szóló hivatalos jelentésében (1914. március 26 83 sz) ezt olvassuk: „A nemzeti kérdéseket szintén különösen élénken tárgyalták. A kievi delegátusok, akikhez N V Nyekraszov és A. M Koljubakin csatlakozott, rámutattak arra, hogy a nemzeti kérdés oly érlelődő fontos tényező, amelyet határozottabban kell figyelembe venni, mint eddig. F F Kokoskin

azonban” (ez ugyanaz az „azonban”, mint a Scsedrin féle „de” „az ember nem bújhat ki a bőréből”) „rámutatott arra, hogy mind a program, mind az eddigi politikai tapasztalat megköveteli, hogy igen óvatosan járjanak el a «nemzetiségi politikai önrendelkezésnek» «tágítható formuláival».” Ez a kadetok értekezletén elhangzott rendkívül érdekes elmélkedés a legnagyobb mértékben rászolgál minden marxista és minden demokrata figyelmére. (Zárójelben megjegyezzük, hogy a nyilván igen jól értesült és Kokoskin úr gondolatait kétségtelenül helyesen kifejező „Kijevszkaja Miszl” hozzáfűzte, hogy Kokoskin, természetesen, ellenlábasainak szóló figyelmeztetés formájában, különösen kiemelte az állam „szétesésének” veszélyét.) A „Recs” hivatalos jelentése diplomáciai virtuozitással van megfogalmazva, hogy mennél kevésbé lebbentse fel a függönyt, hogy mennél többet leplezzen. De alapvonásaiban mégis

világos, hogy mi történt a kadetok értekezletén. A delegátusok az ukrajnai helyzetet ismerő liberális burzsoák és a „baloldali” kadetok éppen a nemzetek politikai önrendelkezésének kérdését vetették fel. Mert különben Kokoskin úrnak nem lett volna miért arra felszólítania, hogy „óvatosan bánjanak” ezzel a „formulával”. A kadetok programjában, melyet a kadet-értekezlet delegátusai természetesen ismertek, igenis nem politikai, hanem „kulturális” önrendelkezésről van szó. Kokoskin úr tehát éppen a programot védte az ukrajnai delegátusokkal szemben és a baloldali kadetokkal szemben, a „kulturális” önrendelkezést védte a „politikai” ellen. Teljesen nyilvánvaló, hogy Kokoskin úr, amikor a „politikai” önrendelkezés ellen szállt harcba, amikor az „állam szétesésének” veszélyét hangoztatta, amikor a „politikai önrendelkezés” formuláját „tágíthatónak” nevezte (teljesen Rosa Luxemburg

szellemében!), a nagyorosz nemzeti-liberalizmust védte a kadet párt „baloldalibb” vagy demokratikusabb elemeivel és az ukrán burzsoáziával szemben. Amint a „Recs” jelentésében az áruló „azonban” szócska mutatja, Kokoskin úr győzött a kadetok értekezletén. A kadetok közt a nagyorosz nemzeti-liberalizmus győzedelmeskedett Vajon nem segít-e majd ez a győzelem felvilágosítani az oroszországi marxisták közül annak a néhány oktalannak az elméjét, akik a kadetok nyomán szintén félni kezdtek „a nemzetiségek politikai önrendelkezésének tágítható formuláitól”? Vessünk „azonban”, a kérdés lényegét tekintve, egy pillantást Kokoskin úr gondolatmenetére. A „megelőző politikai tapasztalatra” hivatkozva (vagyis nyilván az 1905-ös év tapasztalatára, amikor a nagyorosz burzsoázia saját nemzeti kiváltságait féltve, megijedt és ijedtségével megijesztette a kadet pártot) s az „állam szétesésének” veszélyét

hangoztatva, Kokoskin úr elárulta, hogy kitűnően megérti, hogy a politikai önrendelkezés semmi mást nem jelenthet, mint a különválásnak és önálló nemzeti állam alakításának jogát. Felmerül a kérdés: hogyan kell Kokoskin úr ezen aggályait a demokrácia szempontjából általában és különösen a proletár osztályharc szempontjából megítélni? Kokoskin úr el akarja velünk hitetni, hogy a különválás jogának elismerése fokozza „az állam szétesésének” veszedelmét. Ez Mimrecov rendőr álláspontja, akinek a jelszava: „csípd el és ne ereszd” A demokrácia szempontjából általában éppen ellenkezőleg áll a dolog: a különválási jog elismerése csökkenti az „állam szétesésének” veszélyét. Kokoskin úr teljesen a nacionalisták szellemében okoskodik, akik utolsó kongresszusukon az ukrajnai „mazepistákat” szidalmazták. Az ukrán mozgalom kiáltottak fel Szavenko úr és társai az Ukrajna és Oroszország

között levő kapcsolat gyengülésével fenyeget, mert Ausztria a maga ukránbarátságával szilárdítja az ukránok kapcsolatát Ausztriával! De érthetetlen maradt, hogy miért ne próbálhatná meg Oroszország is ugyanazzal a módszerrel „megerősíteni” az ukránok kapcsolatát Oroszországgal, melyet a Szavenko urak Ausztriának bűnül rónak fel, vagyis azzal, hogy megadja az ukránoknak az anyanyelv szabadságát, az önkormányzatot, az autonóm parlamentet stb.? A Szavenko urak és Kokoskin urak elmélkedései teljesen egy tőről fakadtak és tisztán logikai szempontból egyaránt nevetségesek és ostobák. Nem világos-e, hogy mennél több szabadsága lesz az ukrán nemzetiségnek az egyik vagy másik országban, annál tartósabb lesz a kapcsolat az ukrán nemzetiség és az adott ország között? Ezt az elemi igazságot nyilván nem lehet kétségbe vonni, hacsak nem tagadják meg határozottan a demokratizmus minden kiinduló tételét. De lehet-e valamely

nemzetiség, mint nemzetiség számára nagyobb szabadság, mint a különválás szabadsága, mint önálló nemzeti állam alakításának szabadsága? A legegyszerűbb példát hozzuk fel, hogy még érthetőbbé tegyük ezt a kérdést, melyet a liberálisok (és azok, akik oktalanságból utánuk fújják a nótát) összezavarnak. Vegyük a válás kérdését Rosa Luxemburg azt írja cikkében, hogy a központosított demokratikus államnak, ha teljesen megbékül is az egyes országrészek autonómiájával, a központi parlament hatáskörében kell hagynia az összes fontos törvényhozási ágakat és többek között a válást illető törvényhozást is. Ez a gondoskodás arról, hogy a demokratikus állam központi kormánya biztosítsa a válás szabadságát, teljesen érthető. A reakciósok ellenzik a válási szabadságot, arra hívnak fel, hogy „óvatosan bánjanak” vele, és azt kiáltozzák, hogy a válási szabadság a „család bomlását” jelenti. A

demokrácia ellenben úgy véli, hogy a reakciósok kétszínűsködnek, s valójában a rendőrség és a bürokrácia mindenhatóságát, az egyik nem kiváltságait és a nők legsúlyosabb elnyomását védik; hogy a válás szabadsága valójában nem a családi kapcsolatok „bomlását”, hanem ellenkezőleg, azok megerősítését jelenti, a civilizált társadalomban egyedül lehetséges és tartós demokratikus alapokon. Az önrendelkezési szabadság, vagyis a különválási szabadság híveit azzal vádolni, hogy a szeparatizmust segítik elő, ugyanolyan ostobaság és ugyanolyan képmutatás, mint a válási szabadság híveit azzal vádolni, hogy a családi kötelékek szétbomlását segítik elő. Éppúgy, mint ahogy a polgári társadalomban a válás szabadsága ellen azok lépnek fel, akik a kiváltságokat és a megvásárolhatóságot védik, amelyeken a polgári házasság épül, éppúgy a kapitalista államban az önrendelkezési szabadságnak, vagyis a

nemzetek különválási szabadságának tagadása csak az uralkodó nemzet kiváltságainak és a kormányzás rendőri módszereinek védelmét jelenti a demokratikus módszerek rovására. Kétségtelen, hogy a politikai szélhámoskodás, melyet a kapitalista társadalom összes viszonyai előidéznek, néha odavezet, hogy a parlamenti politikusok és publicisták szerfelett könnyelmű, sőt egyszerűen ostoba kijelentéseket tesznek egyik vagy másik nemzet különválását illetően. De az ilyen kijelentésektől csak reakciósok ijedhetnek meg (vagy tehetnek úgy, mintha megijednének). Aki a demokrácia álláspontján áll, vagyis azon az állásponton, hogy az állam kérdéseit a lakosság tömegei döntsék el, az nagyon jól tudja, hogy a politikai szélhámosok fecsegésétől a tömegek határozatáig a „távolság óriási méretű”. A lakosság tömegei, mindennapi tapasztalat alapján, kitűnően ismerik a földrajzi és gazdasági kapcsolatok

jelentőségét, a nagy piac és a nagy állam előnyeit, és csak akkor szánják majd rá magukat a különválásra, ha a nemzeti elnyomás és a nemzeti súrlódások az együttlétet teljesen elviselhetetlenné teszik és minden gazdasági kapcsolatot meggátolnak. És az ilyen esetben a kapitalista fejlődés és a szabad osztályharc érdekei éppen a különválók oldalán lesznek. Tehát bármily oldalról forgatjuk is Kokoskin úr érvelését, felülmúlhatatlan ostobaságnak és a demokratikus elvek kigúnyolásának bizonyul. De ebben az érvelésben van bizonyos logika; ez a nagyorosz burzsoázia osztályérdekeinek logikája. Kokoskin úr, mint a kadet párt többsége is, a burzsoázia pénzeszsákjának lakája Kokoskin védi a burzsoázia kiváltságait általában s különösen pedig a burzsoázia állami kiváltságait; védi ezeket Puriskeviccsel együtt, vele egy sorban, csak éppen hogy Puriskevics jobban bízik a hűbéri dorongban, Kokoskin és társai pedig

látják, hogy az 1905-ös év ezt a dorongot erősen megviselte, és inkább a tömegfélrevezetés burzsoá eszközeiben bíznak, például abban, hogy a kispolgárokat és a parasztokat az „állam szétesésének” kísértetével rémítgetik, hogy a „népszabadság” és a történelem pilléreinek egybeolvasztásáról hangoztatott frázisokkal becsapják őket stb. Hogy a liberálisok ellenségei a nemzetiségek politikai önrendelkezése elvének, annak egy és csakis egy a reális osztályértelme: a nemzeti-liberalizmus, a nagyorosz burzsoázia állami kiváltságainak védelme. És a marxisták közötti oroszországi opportunisták, akik éppen most, a június 3-i rendszer korszakában, a nemzetek önrendelkezési joga ellen támadnak, mindezek az emberek: Szemkovszkij, a likvidátor, Libman, a bundista, Jurkevics, az ukrán kispolgár, valójában csak a nemzeti-liberalizmus után kullognak, nemzeti-liberális eszmékkel züllesztik a munkásosztályt. A

munkásosztálynak és a kapitalizmus ellen vívott harcának érdekei megkövetelik, hogy valamennyi nemzet munkásai között teljes legyen a szolidaritás és a lehető legszorosabb legyen az egység, megkövetelik, hogy bármilyen nemzetbeli burzsoázia nacionalista politikájával szemben ellenállást fejtsenek ki. Ezért a proletárpolitika feladatai elől való kitérést és a munkásoknak a burzsoá politika alá rendelését jelentené, ha a szociáldemokraták tagadni kezdenék az önrendelkezési jogot, vagyis az elnyomott nemzetek különválásának jogát, valamint az is, ha a szociáldemokraták támogatni kezdenék az elnyomott nemzetek burzsoáziájának minden nemzeti követelését. A bérmunkást kevéssé izgatja a kérdés, hogy kiváltságos kizsákmányolóknak a nagyorosz burzsoázia kívánatosabb-e az idegen ajkú burzsoáziánál, avagy a lengyel burzsoázia kívánatosabb-e a zsidó burzsoáziánál stb. A bérmunkás, aki tudatában van osztálya

érdekeinek, egyaránt közömbös mind a nagyorosz kapitalisták állami kiváltságaival szemben, mind a lengyel vagy ukrán kapitalisták abbeli ígéreteivel szemben, hogy földi paradicsomot fognak teremteni, ha majd ők jutnak az állami kiváltságok birtokába. A kapitalizmus fejlődése halad és haladni fog előre, így vagy úgy, az egységes tarka államban és a külön nemzeti államokban egyaránt. A bérmunkás mindenképpen a kizsákmányolás tárgya marad és a kizsákmányolás elleni sikeres harc megköveteli, hogy a proletariátus a nacionalizmustól független legyen, hogy a proletárok, hogy úgy mondjuk, teljesen semlegesek legyenek abban a harcban, amely a különböző nemzetek burzsoáziái közt az elsőségért folyik. Ha valamely nemzet proletariátusa a legkisebb mértékben is támogatja „saját” nemzeti burzsoáziájának kiváltságait, az feltétlenül felkelti a másik nemzet proletariátusának bizalmatlanságát, gyengíti a munkások

nemzetközi osztályszolidaritását és elválasztja egymástól a munkásokat, a burzsoázia örömére. Márpedig az önrendelkezési vagy különválási jog tagadása a gyakorlatban feltétlenül az uralkodó nemzet kiváltságainak támogatását jelenti. Minderről még szemléltetőbben meggyőződünk, ha konkrét példát veszünk szemügyre, Norvégiának Svédországtól való különválását. 6. Norvégia különválása Svédországtól Rosa Luxemburg éppen ezt a példát veszi és a következőképpen okoskodik erről: „A föderatív viszonylatok történetének utolsó eseménye, Norvégia különválása Svédországtól melyet annakidején a szociálpatrióta lengyel sajtó (lásd a krakkói „Naprzód” c. lapot) sietve felkapott, mint az állami különválási törekvések erejének és haladó voltának örvendetes megnyilatkozását , rögtön meglepő bizonyítékul szolgált arra, hogy a föderalizmus és a belőle következő állami különválás

egyáltalán nem a haladás vagy a demokrácia megnyilvánulása. Az úgynevezett norvég «forradalom» után, mely abból állt, hogy a svéd királyt megfosztották a tróntól és eltávolították Norvégiából, a norvégek a legnagyobb lelki nyugalommal egy másik királyt választottak maguknak, miután a köztársaság kikiáltásának tervét népszavazással szabályszerűen elejtették. Az, amit mindenféle nemzeti mozgalmaknak és a függetlenség mindenféle látszatának felületes hódolói «forradalomnak» neveztek el, egyszerűen a paraszti és kispolgári partikularizmus megnyilvánulása volt, azé a kívánságé, hogy a svéd arisztokrácia által rájuk kényszerített király helyett «saját» királyuk legyen, tehát olyan mozgalom volt, melynek határozottan semmi köze sem volt a forradalmisághoz. Egyúttal a svéd-norvég szövetség megszakításának ez a története újra bebizonyította, hogy az eddig fennállott föderáció mily fokig volt az

adott esetben is csupán a dinasztikus érdekek kifejezője és következésképpen a monarchizmusnak és a reakciónak formája” („Przeglad”). Ez szóról szóra minden, amit Rosa Luxemburg e pontra vonatkozóan mond!! És el kell ismerni, hogy nehezen árulhatná el valaki szemléltetőbben álláspontjának gyámoltalanságát, mint ahogy ezt Rosa Luxemburg ezzel a példával tette. Arról volt és van szó, hogy egy tarka nemzetiségi összetételű államban szüksége van-e a szociáldemokráciának olyan programra, amely elismeri az önrendelkezés vagy a különválás jogát. Mit mond nekünk erre a kérdésre vonatkozólag Norvégia példája, amit maga Rosa Luxemburg hozott fel? Szerzőnk ide-oda kapkod, szellemeskedik és kiabál a „Naprzód” ellen, de a kérdésre nem felel!! Rosa Luxemburg mindenről beszél, amiről csak tetszik, csak hogy egy szót se szóljon a kérdés lényegéről!! Kétségtelen, hogy a norvég kispolgárok, amikor azt akarták, hogy a

saját pénzükért saját királyuk legyen és népszavazás útján megbuktatták a köztársaság kikiáltásának tervét, igen rossz nyárspolgári tulajdonságokat árultak el. Kétségtelen, hogy a „Naprzód”, ha ezt nem vette észre, hasonlóképpen rossz és hasonlóképpen nyárspolgári tulajdonságokat árult el. De mennyiben érinti ez a szóban forgó kérdést?? Hiszen a nemzetek önrendelkezési jogáról és arról volt szó, hogy mi a szocialista proletariátus álláspontja e jogra vonatkozóan! Miért nem válaszol Rosa Luxemburg a kérdésre, hanem kerülgeti, mint macska a forró kását? Mondják, hogy az egér a macskát tartja a legerősebb vadállatnak. Úgy látszik, Rosa Luxemburg a „frak”-ot tartja a legerősebb vadállatnak. Köznyelven a „lengyel szocialista pártot”, az úgynevezett forradalmi frakciót hívják „frak”-nak és a „Naprzód” című krakkói lapocska ennek a „frakciónak” a nézeteit osztja. Rosa Luxemburg harca e

„frakció” nacionalizmusa ellen annyira elvakította szerzőnket, hogy látóköréből a „Naprzód”-on kívül minden eltűnik. Ha a „Naprzód” „igent” mond, Rosa Luxemburg szent kötelességének tartja azonnal „nemet” kiáltani és egyáltalán nem gondol arra, hogy ily módon nem arról tesz tanúságot, hogy a „Naprzód „-tól független, hanem éppen ellenkezőleg, a „frak”-októl való mulatságos függőségéről, arról, hogy képtelen a dolgokat kissé mélyrehatóbb, szélesebb távlatú szempontból vizsgálni, mint amilyen a krakkói hangyaboly szempontja. A „Naprzód” persze igen rossz és egyáltalán nem marxista lap, de ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy Norvégia példáját, ha már felvetődött, érdemben ne elemezzük. Hogy pedig ezt a példát marxista szempontból elemezzük, ahhoz nem a rettentően szörnyű „frak”-ok rossz tulajdonságaival kell foglalkoznunk, hanem, először, Norvégia Svédországtól való

különválásának konkrét történelmi sajátosságaival és másodszor azzal, hogy mik voltak e különválással kapcsolatban a két ország proletariátusának feladatai. Norvégiát Svédországhoz földrajzi, gazdasági és nyelvi kapcsolatok fűzik, melyek nem kevésbé szorosak, mint azok a kapcsolatok, melyek sok nem-nagyorosz szláv nemzetet a nagyoroszokhoz fűznek. De Norvégia és Svédország szövetsége nem volt önkéntes, úgyhogy „föderációról” Rosa Luxemburg minden alap nélkül beszél, csupán azért, mert nem tudja, hogy mit mondjon. Norvégiát a napóleoni háború idején az uralkodók a norvégek akarata ellenére odaadták Svédországnak, és a svédeknek az ország meghódítására katonaságot kellett küldeniök Norvégiába. Ezután hosszú évtizedeken át, bár Norvégia rendkívül széleskörű önkormányzattal bírt (saját parlament stb.), Norvégia és Svédország között állandó súrlódások voltak és a norvégek minden

erejükkel arra törekedtek, hogy lerázzák a svéd arisztokrácia igáját. 1905 augusztusában végül is lerázták az igát: a norvég parlament kimondotta, hogy a svéd király megszűnt norvég király lenni, és az ezután végrehajtott referendum, általános népszavazás útján a norvég nép túlnyomó többséggel (mintegy kétszázezer szavazattal néhány száz ellen) a Svédországtól való teljes elválás mellett döntött. A svédek némi ingadozás után megbékéltek a különválás tényével. Ez a példa megmutatja nekünk, hogy a mai gazdasági és politikai viszonyok között milyen alapon lehetségesek és fordulnak elő a nemzetek különválásának esetei, és hogy a politikai szabadság és a demokrácia viszonyai között a különválás néha milyen formát ölt. Egyetlen szociáldemokrata sem tagadhatja, hacsak nem akarja kijelenteni, hogy számára a politikai szabadság és demokrácia kérdései közömbösek (amely esetben, természetesen,

megszűnnék szociáldemokrata lenni), hogy ez a példa a valóságban azt bizonyítja, hogy az osztályöntudatos munkásoknak kötelességük rendszeresen hirdetni és előkészíteni azt, hogy a nemzetek különválása körül lehetséges konfliktusok csakis úgy oldódjanak meg, mint ahogy Norvégiában és Svédországban 1905-ben megoldották, nem pedig „orosz módra”. Éppen ezt fejezzük ki azzal, hogy programunkban a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését követeljük. És Rosa Luxemburg kénytelen volt az elmélete számára kellemetlen ténytől szószátyár módjára szabadulni, úgy, hogy dörgedelmes támadásokat intézett a norvég nyárspolgárok nyárspolgárisága és a krakkói „Naprzód” ellen, mert kitűnően megértette, hogy ez a történelmi tény véglegesen halomra dönti azokat a frázisait, hogy a nemzetek önrendelkezése „utópia”, nem több mint az a jog, „hogy aranytányéron egyenek”. Az ilyen frázisok csak azt a

szánalmasan öntelt, opportunista hitet fejezik ki, hogy a mai erőviszonyok Kelet-Európa nemzetiségei között nem változhatnak meg. Menjünk tovább. A nemzeti önrendelkezés kérdésében, mint minden más kérdésben, minket elsősorban és főleg a proletariátus önrendelkezése érdekel a nemzeteken belül. Rosa Luxemburg szép szerényen ezt a kérdést is megkerülte, mert érezte, hogy az általa választott norvég példa elemzése mennyire csúffá teszi „elméletét”. Milyen állást foglalt el és milyen állást kellett volna elfoglalnia a norvég és a svéd proletariátusnak a különválás körül keletkezett konfliktusban? Norvégia öntudatos munkásainak a különválás után, persze, a köztársaságra kellett volna szavazniok, és ha voltak olyan szocialisták, akik másképpen szavaztak, akkor ez csak azt bizonyítja, mily sok néha a bárgyú, nyárspolgári opportunizmus az európai szocializmusban. E kérdésben lehetetlen kétféle vélemény, és

mi csak azért érintjük ezt a pontot, mert Rosa Luxemburg a tárgyra nem vonatkozó fecsegéssel elhomályosítani igyekszik a kérdés lényegét. Nem tudjuk, hogy a különválás kérdésében a norvég szocialista program bizonyos egységes nézetre kötelezte-e a norvég szociáldemokratákat. Tegyük fel, hogy nem, hogy a norvég szocialisták nyitva hagyták azt a kérdést, mennyire volt elégséges Norvégia autonómiája a szabad osztályharcra, és hogy a svéd arisztokráciával való örökös súrlódások és konfliktusok mennyire gátolták a gazdasági élet szabadságát. De vitathatatlan, hogy a norvég proletariátusnak a svéd arisztokrácia ellen és a norvég parasztdemokrácia mellett kellett állást foglalnia (ez utóbbinak minden nyárspolgári korlátoltsága ellenére is). Hát a svéd proletariátus? Tudvalevő, hogy a svéd földesurak a svéd papság támogatásával háborút hirdettek Norvégia ellen, és mivel Norvégia jóval gyengébb

Svédországnál, mivel már kitapasztalta a svéd inváziót, mivel a svéd arisztokráciának igen nagy súlya van a maga országában ez a háborús uszítás nagyon komoly fenyegetés volt. Kezeskedhetünk róla, hogy a svéd Kokoskinok a svéd tömegeket buzgón és kitartóan demoralizálták, amikor „óvatosságra” intették a „nemzetek politikai önrendelkezésének tágítható formuláival szemben”, amikor „az állam szétesésének” veszedelmét festegették a falra, és azt bizonygatták, hogy a „népszabadság” összeegyeztethető a svéd arisztokrácia kiváltságaival. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy a svéd szociáldemokrácia elárulta volna a szocializmus ügyét, a demokrácia ügyét, ha nem harcolt volna teljes erejével mind a földesúri, mind a „kokoskini” ideológia és politika ellen, ha általában a nemzetek egyenjogúságán kívül (melyet a Kokoskinok is elismernek) nem védte Volna a nemzetek önrendelkezési jogát,

Norvégia különválási szabadságát. A norvég és a svéd munkások szoros szövetsége, teljes bajtársi osztályszolidaritásuk csak nyert azzal, hogy a svéd munkások elismerték a norvégek jogát a különválásra. Mert a norvég munkások meggyőződtek arról, hogy a svéd munkásokat nem fertőzte meg a svéd nacionalizmus, hogy többre becsülik a norvég proletárokkal való testvéri szövetséget, mint a svéd burzsoázia és arisztokrácia kiváltságait. Az európai uralkodók és a svéd arisztokraták által Norvégiára kényszerített kötelékek megsemmisítése megerősítette a norvég és a svéd munkások közötti kapcsolatokat. A svéd munkások bebizonyították, hogy a burzsoá politika minden változásán keresztül a burzsoá viszonyok talaján igenis lehetséges, hogy a norvégeket újból erőszakosan a svédeknek rendelik alá! meg tudják őrizni és védeni mind a svéd, mind a norvég burzsoázia ellen vívott harcban mindkét nemzet

munkásainak teljes egyenjogúságát és osztályszolidaritását. Ebből látható többek közt az is, hogy milyen alaptalanok, sőt egyszerűen komolytalanok a „frak”-ok időnkénti próbálkozásai, hogy Rosa Luxemburggal való nézeteltéréseinket a lengyel szociáldemokrácia ellen „kihasználják”. A „frak” nem proletár, nem szocialista, hanem kispolgári nacionalista párt, afféle lengyel szociálforradalmárok pártja. Az oroszországi szociáldemokraták és e párt között soha semmiféle egységről sem volt és nem is lehetett szó. Viszont soha egyetlen oroszországi szociáldemokrata sem „bánta meg” a lengyel szociáldemokráciához való közeledést és a velük való egyesülést. A lengyel szociáldemokrácia óriási történelmi érdeme, hogy a nacionalista áramlatoktól és szenvedélyektől át- meg átitatott Lengyelországban először teremtett valóban marxista, valóban proletár pártot. De a lengyel szociáldemokratáknak ez az

érdeme nem azért nagy érdem, mert Rosa Luxemburg az oroszországi marxista program 9. §-a ellen ostobaságokat beszélt össze, hanem e sajnálatos körülmény ellenére. A lengyel szociáldemokraták számára, persze, az „önrendelkezési jognak” nincs olyan nagy jelentősége, mint az oroszok számára. Teljesen érthető, hogy a nacionalista elvakultságban szenvedő lengyel kispolgársággal vívott harc arra késztette a lengyel szociáldemokratákat, hogy különös (néha talán kissé túlságos) buzgalommal „túlfeszítsék a húrt”. Egyetlen oroszországi marxistának soha még csak eszébe sem jutott azzal vádolni a lengyel szociáldemokratákat, hogy ellenzik Lengyelország különválását. Ezek a szociáldemokraták csak akkor követnek el hibát, amikor Rosa Luxemburghoz hasonlóan tagadni próbálják annak szükségességét, hogy az oroszországi marxisták programjában benne foglaltassék az önrendelkezési jog elismerése. Aki ezt teszi, az

lényegében a krakkói horizont szempontjából érthető viszonyokat át akarja vinni Oroszország összes népeire és nemzeteire, köztük a nagyoroszokra is. Aki ezt teszi, az „visszájára fordított lengyel nacionalista” s nem oroszországi, nem nemzetközi szociáldemokrata. Mert a nemzetközi szociáldemokrácia éppen a nemzeti önrendelkezési jog elismerésének a talaján áll. Erre a kérdésre térünk most át. 7. Az 1896 évi londoni nemzetközi kongresszus határozata A határozat így szól: „A kongresszus kijelenti, hogy valamennyi nemzet teljes önrendelkezési joga (Selbstbestimmungsrecht) mellett foglal állást és kifejezi együttérzését mindazoknak az országoknak munkásaival, amelyek ma katonai, nemzeti vagy más abszolutizmus igája alatt sínylődnek; a kongresszus felhívja mindezeknek az országoknak munkásait, hogy lépjenek a világ osztályöntudatos munkásainak (Klassenbewusste = akik tudatában vannak osztályuk érdekeinek) soraiba,

abból a célból, hogy együttesen harcoljanak a nemzetközi kapitalizmus leküzdéséért és a nemzetközi szociáldemokrácia céljainak megvalósításáért”. Mint már említettük, a mi opportunistáink: Szemkovszkij, Libman, Jurkevics urak, egyszerűen nem tudnak erről a határozatról. Rosa Luxemburg azonban tud róla és idézi teljes szövegét, amelyben ugyanaz a kifejezés áll, mint a mi programunkban: „önrendelkezés”. Kérdés, hogyan távolítja el Rosa Luxemburg ezt az akadályt, mely „eredeti” elméletének útjában áll? Ó, egész egyszerűen: . a súlypont itt a határozat második felén van deklaratív jellege csupán félreértésből lehet rá hivatkozni! Szerzőnk gyámoltalansága és fejvesztettsége egyenesen meglepő. A következetesen demokratikus és szocialista programpontok deklaratív jellegére rendszerint csak az opportunisták szoktak hivatkozni, akik gyáván kitérnek az elől, hogy nyílt polémiát folytassanak ellenük. Úgy

látszik, nem hiába került ez alkalommal Rosa Luxemburg Szemkovszkij, Libman és Jurkevics urak siralmas társaságába. Rosa Luxemburg nem meri egyenesen kijelenteni, hogy helyesnek vagy hibásnak tartja-e az idézett határozatot; kerülgeti, bújósdit játszik vele, mintha olyan figyelmetlen és tudatlan olvasóra számítana, aki elfelejti a határozat első felét, amíg eljut a másodikhoz, vagy olyanra, aki sohasem hallott a londoni kongresszus előtt a szocialista sajtóban lefolyt vitáról. De Rosa Luxemburg nagyon téved, ha azt képzeli, hogy sikerülni fog neki Oroszország osztálytudatos munkásai előtt olyan könnyen lábbal taposni az Internacionálénak egy fontos elvi kérdésre vonatkozó határozatát anélkül, hogy azt a fáradságot venné magának, hogy kritikai vizsgálat alá vegye. A londoni kongresszus előtti vitákban főleg a német marxisták folyóirata, a „Neue Zeit” hasábjain kifejezésre jutott Rosa Luxemburg álláspontja, és ez az

álláspont lényegében véve vereségét szenvedett az Internacionálé előtt! Ebben van a kérdés lényege, amelyet az orosz olvasónak különösen figyelembe kell vennie. A vita Lengyelország függetlenségéről folyt. Három nézet jutott kifejezésre: 1. A „frak”-ok nézete, akiknek nevében Hácker beszélt Ezek azt akarták, hogy az Internacionálé ismerje el saját programjául Lengyelország függetlenségének követelését. Ezt az indítványt nem fogadták el Ez a nézet vereséget szenvedett az Internacionálé előtt. 2. Rosa Luxemburg nézete: a lengyel szocialistáknak nem kell követelniök Lengyelország függetlenségét A népek önrendelkezési jogának proklamálásáról e nézet szerint szó sem lehetett. Ez a nézet szintén vereséget szenvedett az Internacionálé előtt. 3. Az a nézet, amelyet akkor Kautsky fejtett ki a legrészletesebben, Rosa Luxemburg ellen fordulva és kimutatva Rosa Luxemburg materializmusának roppant

„egyoldalúságát”. E nézet szerint az Internacionálé ma nem tűzheti ki programjául Lengyelország függetlenségét, de a lengyel szocialisták mondotta Kautsky teljes joggal felállíthatnak ilyen követelést. A szocialisták szempontjából feltétlenül hibás, ha a nemzeti elnyomás viszonyai között semmibe veszik a nemzeti felszabadulás feladatait. Az Internacionálé határozata lerögzíti ennek a nézetnek leglényegesebb, alapvető tételeit: egyrészt az önrendelkezési jognak egészen egyenes és semmiféle félremagyarázást nem tűrő teljes elismerését minden nemzet számára; másrészt a munkásoknak éppen annyira minden kétértelműséget kizáró felhívását osztályharcuk nemzetközi egységét illetően. Úgy gondoljuk, hogy ez a határozat teljesen helyes, és hogy Kelet-Európa és Ázsia országainak a XX. század elején éppen ez a határozat és éppen a határozat mindkét részének elválaszthatatlan összefüggése adja meg az

egyedüli helyes irányvonalat a nemzeti kérdésben követendő proletár osztálypolitika számára. Térjünk ki kissé részletesebben a fentebbi három nézetre. Ismeretes, hogy Marx és Engels feltétlenül kötelezőnek tartotta az egész nyugateurópai demokrácia, de még inkább a szociáldemokrácia számára, hogy Lengyelország függetlenségének követelését cselekvően támogassa. A múlt század negyvenes és hatvanas éveiben, az ausztriai és németországi polgári forradalom korszakában, az oroszországi „parasztreform” idején, ez az álláspont teljesen helyes, egyedül következetesen demokratikus és proletár álláspont volt. Amíg Oroszországnak és a szláv országok többségének néptömegei még mélységes álomban szunnyadtak, amíg ezekben az országokban nem voltak önálló demokratikus tömegmozgalmak, a nemesi felszabadító mozgalom Lengyelországban óriási, elsőrendű jelentőségre tett szert, nemcsak az oroszországi, nemcsak

általában a szláv, hanem az egész európai demokrácia szempontjából is. Marxnak ez az állásfoglalása ugyan teljesen helyes volt a XIX. század második harmadában vagy harmadik negyedében, de a XX. században nem volt többé helyes Önálló demokratikus mozgalmak keletkeztek, sőt önálló proletármozgalom is keletkezett a szláv országok többségében, sőt az egyik legelmaradottabb szláv országban, Oroszországban is. A nemesi Lengyelország letűnt és átengedte helyét a kapitalista Lengyelországnak Ilyen viszonyok közt lehetetlen volt, hogy Lengyelország el ne veszítse kivételes forradalmi jelentőségét. Ha a PPS („Lengyel Szocialista Párt”, a mostani „frak”-ok) 1896-ban Marx más korszakra vonatkozó állásfoglalását igyekezett „megrögzíteni”, akkor ez már a marxizmus betűjének a marxizmus szelleme ellen való kihasználását jelentette. Ezért teljesen igazuk volt a lengyel szociáldemokratáknak, amikor állást foglaltak a

lengyel kispolgárság nacionalista túlzásai ellen, kimutatták a nemzetiségi kérdés másodrendű jelentőségét a lengyel munkások számára, első ízben teremtettek tiszta proletárpártot Lengyelországban, proklamálták a lengyel és az orosz munkás szövetségének, osztályharcukban való legszorosabb, szövetségének óriási jelentőségű elvét. De azt jelenti-e ez, hogy az Internacionálé a XX. század elején feleslegesnek tekinthette Kelet-Európa és Ázsia számára a nemzetek politikai önrendelkezésének elvét? különválásra való jogának elvét? Ez a legnagyobb képtelenség lett volna, amely (elméletileg) egyenlő lett volna annak elismerésével, hogy a török, az orosz, a kínai állam befejezte burzsoá-demokratikus átalakulását; amely (gyakorlatilag) egyenlő lett volna az abszolutizmussal szemben tanúsított opportunizmussal. Nem. Kelet-Európa és Ázsia számára, a megkezdődött burzsoá-demokratikus forradalmak korszakában, a

nemzeti mozgalmak ébredése és kiélesedése korszakában, az önálló proletárpártok keletkezésének korszakában e pártok feladatának a nemzetiségi politikában kétoldalúnak kellett lennie: valamennyi nemzet önrendelkezési jogának az elismerése, mert a burzsoá-demokratikus átalakulás még nem fejeződött be, mert a munkásdemokrácia következetesen, komolyan és őszintén, nem liberális módra, nem Kokoskin módjára száll síkra a nemzetek egyenjogúságáért és a szóban forgó ország valamennyi nemzetbeli proletárjai osztályharcának legszorosabb, elszakíthatatlan szövetsége, történelmének mindennemű fordulatában, tekintet nélkül arra, hányszor és hogyan változtatja meg a burzsoázia az egyes országok határait. A proletariátusnak éppen ezt a kettős feladatát fogalmazza meg az Internacionálé 1896-os határozata. Elvi alapjait tekintve éppen ilyen az oroszországi marxisták 1913-as nyári tanácskozásának határozata. Vannak

emberek, akiknek szemében „ellentmondásnak” tűnik fel, hogy ez a határozat, amikor a 4. pontban elismeri az önrendelkezésre, a különválásra való jogot és ezáltal mintegy a maximumot „nyújtja” a nacionalizmusnak (valójában az összes nemzetek önrendelkezési jogának elismerése a demokrácia maximuma és a nacionalizmus minimuma), az 5. pontban viszont óva inti a munkásokat bármely burzsoázia nacionalista jelszavaitól és követeli az összes nemzetek munkásainak egységét és egységes nemzetközi proletárszervezetekben való egybeolvadását. De „ellentmondást” ebben csak az egészen sekélyes elmék láthatnak, amelyek képtelenek például megérteni, hogy miért nyert a svéd és norvég proletariátus egysége és osztályszolidaritása, mikor a svéd munkások megvédték Norvégia önálló államként való különválásának szabadságát. 8. Az utópista Karl Marx és a praktikus Rosa Luxemburg Rosa Luxemburg, miután

„utópiának” nyilvánítja Lengyelország függetlenségét és szinte émelyítően gyakran ismétli ezt, gúnyosan felkiált: miért ne követeinők Írország függetlenségét? A „praktikus” Rosa Luxemburg előtt nyilván ismeretlen Marx álláspontja Írország függetlenségének kérdésében. Itt érdemes megállni azért, hogy bemutassuk a nemzeti függetlenség konkrét követelésének elemzését igazán marxista, nem pedig opportunista szempontból. Marxnak megvolt az a szokása, hogy szocialista ismerőseinek miként mondani szokta „elevenére tapintott”, hogy így kipróbálja öntudatosságukat és meggyőződésüket. Marx, miután Lopatyinnal megismerkedett, 1870. július 5-én Engelshez írt levelében szerfelett hízelgő véleményt mond a fiatal orosz szocialistáról, de ugyanakkor hozzáteszi: „. Gyenge pontja: Lengyelország E pontban Lopatyin tökéletesen úgy beszél, mint egy angol mondjuk egy régivágású angol chartista

Írországról.” Marx megkérdezi az elnyomó nemzethez tartozó szocialistát, hogy mi az álláspontja az elnyomott nemzettel kapcsolatban és rögtön felfedi az uralkodó nemzetekbeli (angol és orosz) szocialisták közös fogyatékosságát: nem értik az elnyomott nemzetek iránti szocialista kötelességeiket, a „nagyhatalmi” burzsoáziától átvett előítéleteken kérődznek. Mielőtt áttérnénk Marxnak Írországra vonatkozó pozitív nyilatkozataira, meg kell jegyeznünk, hogy a nemzeti kérdésben Marx és Engels szigorúan kritikus álláspontot foglaltak el és számba vették annak feltételes történelmi jelentőségét. Így Engels 1851 május 23-án azt írta Marxnak, hogy a történelem tanulmányozása során pesszimista következtetésekre jutott Lengyelországot illetően, hogy Lengyelország jelentősége ideiglenes, csak az oroszországi agrárforradalomig tart. A lengyelek szerepe a történelemben: „merész ostobaság” „Egyetlen olyan

mozzanatra sem akadunk, amelyben Lengyelország, akár csak Oroszországgal szemben is, sikerrel képviselte a haladást, vagy valami olyat csinált, aminek történelmi jelentősége van.” Oroszországban a civilizációnak, a műveltségnek, az iparnak, a burzsoáziának több eleme van meg, mint „a lovagi módra naplopó nemesi Lengyelországban”. „Mit jelent Varsó és Krakkó Pétervárhoz, Moszkvához, Odesszához stb képest!” Engels nem hisz a lengyel nemesek felkelésének sikerében. De mindezek a gondolatok, amelyekben annyi a zseniális éleslátás, egyáltalán nem gátolták Engelst és Marxot abban, hogy 12 év multán, mikor Oroszország még mindig aludt, Lengyelország viszont forrongott, a legmélyebb és legforróbb rokonszenvvel ne viseltessenek a lengyel mozgalom iránt. 1864-ben, az Internacionálé üzenetének megírásakor, Marx (1864 november 4-én) azt írja Engelsnek,hogy küzdeni kell Mazzini nacionalizmusa ellen. „Amikor az üzenetben a

nemzetközi politikáról van szó, országokról beszélek, nem pedig nemzetiségekről és Oroszországot vádolom, nem a kisállamokat” írja Marx. Marx számára nem kétséges, hogy a „munkáskérdéshez” viszonyítva, a nemzeti kérdés alárendelt jelentőségű. Ám a nemzeti mozgalmak semmibevételétől Marx elmélete oly távol van, mint ég a földtől. Elérkezett az 1866-os esztendő. Marx a párizsi „Proudhon-klikkről” ír Engelsnek, amely „badarságnak jelenti ki a nemzetiségeket és támadja Bismarckot, Garibaldit stb. Ez az agitáció, mint a sovinizmus elleni polémia, hasznos és megmagyarázható. De amikor ezek a Proudhon-hívők (itteni jó barátaim, Lafargue és Longuet szintén közéjük tartoznak) azt gondolják, hogy egész Európa csendesen üljön a fenekén és ül is majd addig, amíg az urak Franciaországban meg nem szüntetik a «nyomort és a tudatlanságot». akkor nevetségesek” (1866 június 7-i levél). „Tegnap írja Marx

1866 június 20-án az Internacionálé Tanácsában vita folyt a mostani háborúról. Mint várható volt, a vita a «nemzetiségi kérdésről» általában és arról az álláspontról folyt, melyet nekünk kell elfoglalnunk. Egyébként az «ifjú Franciaország)) képviselői (nem munkások) azzal álltak elő, hogy az összes nemzetiségek és maguk a nemzetek is «des préjugés surannés» (elavult előítéletek). Proudhonizált stirnerizmus . Az egész világnak várnia kell, amíg a franciák megérnek arra, hogy szociális forradalmat csináljanak. Az angolok nagyon nevettek, amikor beszédemet azzal kezdtem, hogy Lafargue barátunk és a többiek, akik a nemzetiségeket eltörölték, «franciául», vagyis olyan nyelven fordulnak hozzánk, amelyet a hallgatóság kilenctized része nem ért meg. Továbbá célzást tettem arra, hogy Lafargue, anélkül hogy ennek tudatában volna, a nemzetiségek negációján, úgy látszik, azt érti, hogy a francia mintanemzet majd

elnyeli őket” Marxnak mindezekből a bíráló megjegyzéseiből világos a következtetés: a munkásosztály legkevésbé csinálhat magának fétist a nemzeti kérdésből, mert a kapitalizmus fejlődése nem okvetlenül az összes nemzeteket kelti önálló életre. De ha nemzeti tömegmozgalmak már létrejöttek, akkor elhessegetni magunktól őket, megtagadni a támogatást attól, ami bennük progresszív, annyit jelent, hogy valójában behódoltunk a nacionalista előítéleteknek, nevezetesen: „saját” nemzetünket ismerjük el „mintanemzetnek” (vagy, tesszük hozzá magunktól, olyan nemzetnek, amelynek kizárólagos előjoga van arra, hogy államot építsen). De térjünk vissza Írország kérdésére. Marx álláspontja e kérdésben a legvilágosabban a következő levélrészletekben jut kifejezésre: „Mindenképpen azon voltam, hogy provokáljam az angol munkásoknak ezt a tüntetését a fenianizmus mellett. Azelőtt lehetetlennek tartottam

Írország különválását Angliától Most kikerülhetetlennek tartom, még ha az elszakadás után föderációra kerülne is a sor.” Így írt Marx 1867 november 2-i levelében Engelsnek Ugyanazon év november 30-án írt levelében hozzáteszi: „ . Mit tanácsoljunk mi az angol munkásoknak? Véleményem szerint programjukba kell foglalniok az Unió Repealjét” (az Írország és Anglia közti szövetség felbontását, vagyis Írország különválását Angliától) „szóval az 1783-as tréfát, csakhogy demokratizálva és a viszonyokhoz alkalmazva. Ez az írek felszabadításának egyetlen legális és épp ezért egyetlen lehetséges formája, amelyet egy angol párt programjába fel lehet venni. A tapasztalatnak kell később megmutatnia, hogy a puszta perszonális unió fennállhat-e tartósan a két ország között. Amire az íreknek szükségük van, az: 1. Önkormányzat és Angliától való függetlenség 2. Agrárforradalom ” Minthogy Marx igen nagy

fontosságot tulajdonított az ír kérdésnek, másfélórás előadásokat tartott e tárgyról a német munkásegyesületben (1867. december 17-i levél) Engels megemlíti 1868 november 20-i levelében „az írek iránti gyűlöletet az angol munkások között”, majdnem egy év múlva pedig (1869 október 24-én), visszatérve erre a tárgyra, így ír: „Írországtól Oroszország il ny a quun pas (csak egy lépésnyi a távolság). Az ír történelem példáján látható, mekkora szerencsétlenség egy népre, ha más népet leigázott. Az összes angol disznóságok az ír Pale-ből származnak. A Cromwell-korszakot még bifláznom kell, de mindenesetre kétségtelennek tűnik fel előttem, hogy Angliában is más fordulatot vettek volna a dolgok, ha nem lett volna szükséges Írországban a katonai uralom és egy új arisztokrácia megteremtése.” Mellékesen megemlítjük Marxnak 1869 augusztus 18-án Engelshez írt levelét. „Posenben . a lengyel munkások,

(ácsok stb) győzelmesen befejeztek egy sztrájkot berlini szaktársaik segítségével. Ez a harc «Tőke úr» ellen még alsóbbrendű formájában, sztrájk formájában is különbül végez a nemzeti előítéletekkel, mint a burzsoá urak békeszavalatai.” Marx politikája, melyet az ír kérdésben az Internacionáléban folytatott, kitűnik a következőkből:1869. november 18-án Marx azt írja Engelsnek, hogy öt-negyedórás beszédet mondott az Internacionálé Főtanácsában a brit kormánynak az ír amnesztia kérdésében tanúsított magatartásáról és a következő határozati javaslatot terjesztette elő: „A főtanács határozatba foglalja, hogy Gladstone úr a börtönbe vetett ír hazafiak kiszabadítására irányuló ír követelésekre adott válaszában. szándékosan sértegeti az ír nemzetet; hogy a politikai amnesztiát oly feltételekhez köti, amelyek egyaránt lealázok mind a rossz kormányzat áldozataira, mind arra a népre, amelyhez

tartoznak; hogy ő, aki hivatalos állása arculcsapásával nyilvánosan és lelkesen helyeselt az amerikai rabszolgatartók lázadásának, most az ír népnek a passzív engedelmesség tanát szándékozik hirdetni; hogy az ír amnesztia kérdésében tanúsított egész politikája igazi és valódi terméke annak a «hódító politikának», amelynek lángoló megbélyegzésével Gladstone úr konzervatív riválisait a kormányból eltávolította; hogy a Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsa elragadtatását fejezi ki afelett, hogy mily bátran, szilárdan és fennkölt szellemben folytatja az ír nép az amnesztiáért indított mozgalmát; hogy ezek a határozatok közlendők a Nemzetközi Munkásszövetség összes szekcióival és az összes vele kapcsolatban álló európai és amerikai munkásszervezetekkel.” 1869 december 10-én azt írja Marx, hogy az Internacionálé Tanácsában az ír kérdésben teendő jelentése a következő módon épül fel: „.

hogy teljesen függetlenül az «internacionalista» és «humánus» frázisoktól, melyek az «Írországgal szemben való igazságosságot» emlegetik, ami az Internacionálé Tanácsában magától értetődik, az angol munkásosztálynak közvetlen és feltétlen érdeke, hogy Írországgal való mostani kapcsolatától megszabaduljon. És ez legmélyebb meggyőződésem, mégpedig olyan okokból, amiket részben magukkal az angol munkásokkal nem közölhetek. Sokáig azt gondoltam, hogy az írországi rendszert meg lehet dönteni az angol munkásosztály növekvő befolyásával. Mindig ezt a nézetet képviseltem a «New York Tribune»-ban” (amerikai újság, amelynek Marx évek hosszú során át munkatársa volt). „A kérdés mélyebb tanulmányozása most az ellenkezőjéről győzött meg. Az angol munkásosztály soha semmit sem fog elérni, amíg meg nem szabadul Írországtól Az angol reakció Angliában Írország leigázásában gyökerezik (Marx kiemelései).

Most már teljesen világosan áll az olvasó előtt Marx politikája az ír kérdésben. Az „utópista” Marx annyira „nem praktikus”, hogy Írország különválása mellett foglal állást, amely még fél évszázad multán sem valósult meg. Mi idézte elő Marxnak ezt a politikáját, és nem volt-e hibás ez a politika? Kezdetben Marx azt gondolta, hogy nem az elnyomott nemzet nemzeti mozgalma, hanem az elnyomó nemzet munkásmozgalma fogja felszabadítani Írországot. Marx a nemzeti mozgalmakból nem csinál semmilyen abszolútumot, mert tudja, hogy valamennyi nemzetiség teljes felszabadulását csakis a munkásosztály győzelme hozhatja meg. Az elnyomott nemzetek burzsoá felszabadító mozgalmai és az elnyomó nemzet soraiban folyó proletár felszabadító mozgalom között lehetséges mindenféle kölcsönös viszonyt előre kiszámítani (éppen ez az a probléma, amely annyira megnehezíti a nemzeti kérdést a mai Oroszországban) teljesen lehetetlen. Ámde a

körülmények úgy alakultak, hogy az angol munkásosztály elég hosszú időre a liberálisok befolyása alá került, azok uszály hordozójává lett és a liberális munkáspolitika következtében elvesztette önállóságát. A polgári felszabadító mozgalom Írországban erősödött és forradalmi formákat öltött. Marx felülvizsgálja és helyesbíti nézetét. „Szerencsétlenség egy népre, ha leigázott más népet” Nem szabadulhat fel az angol munkásosztály, amíg Írország fel nem szabadul az angol elnyomatás alól. Angliában a reakciót Írország elnyomatása erősíti és táplálja (mint ahogy Oroszországban a reakciót számos nemzet leigázása táplálja!). És Marx, amikor az Internacionáléban határozatot fogadtat el az „ír nemzet”, az „ír nép” iránti rokonszenvről (az okos L. VI valószínűleg elbánt volna szegény Marxszal az osztályharcról való megfeledkezés miatt!), Írországnak Angliától való különválását

hirdeti, „ha a különválás után föderációra kerülne is a sor”. Melyek Marx e következtetésének elméleti előfeltételei? Angliában általában régen befejeződött a polgári forradalom. De Írországban még nem fejeződött be; csak most, félszázad multán, fejezik be az angol liberálisok reformjai. Ha a kapitalizmust olyan gyorsan döntötték volna meg Angliában, amint Marx azt eleinte várta, akkor Írországban nem lehetett volna helye burzsoá-demokratikus, általános nemzeti mozgalomnak. De ha e mozgalom már létrejött, Marx azt tanácsolja az angol munkásoknak, hogy támogassák, adjanak neki forradalmi lökést, vigyék végig következetesen saját szabadságuk érdekében. Írország gazdasági kapcsolatai Angliával a múlt század hatvanas éveiben természetesen még szorosabbak voltak, mint Oroszország kapcsolatai Lengyelországgal, Ukrajnával stb. Írország különválásának „impraktikus volta” és „megvalósíthatatlansága”

(már csak a földrajzi viszonyok és Anglia mérhetetlen gyarmati hatalma miatt is) szembeötlő volt. Marx, noha elvi ellensége a föderalizmusnak, az adott esetben megengedhetőnek tartja a föderációt is, csakhogy Írország felszabadulása ne reformista, hanem forradalmi úton, az ír népnek Anglia munkásosztálya által támogatott tömegmozgalma segítségével menjen végbe. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a történelmi feladatnak csakis ilyen megoldása kedvezett volna legjobban a proletariátus érdekeinek és a társadalmi fejlődés gyorsaságának. Másképpen történt. Az ír nép is, az angol proletariátus is gyengének bizonyult Csak most, az angol liberálisok és az ír burzsoázia közötti szánalmas alkudozásokkal oldódik meg (Ulster példája mutatja, milyen nehézkesen) az ír kérdés földreform útján (megváltással) és autonómiával (amit egyelőre még nem léptettek életbe). De hát az következik-e ebből, hogy Marx és Engels

„utópisták” voltak, hogy „megvalósíthatatlan” nemzeti követeléseket támasztottak, hogy a kispolgári ír nacionalisták (a „feniánusok” mozgalmának kispolgári jellege kétségtelen) stb. befolyása alá kerültek? Nem. Marx és Engels az ír kérdésben is következetesen proletár politikát folytattak, amely a tömegeket valóban a demokrácia és a szocializmus szellemében nevelte. Csak ez a politika volt képes arra, hogy mind Írországot, mind Angliát megkímélje attól, hogy a szükségessé vált átalakulásokat fél évszázadig halogassák, és hogy a liberálisok a reakció érdekében eltorzítsák őket. Marx és Engels politikája az ír kérdésben nagyszerű példát adott arra amely mind a mai napig megőrizte óriási gyakorlati jelentőségét , hogy milyen magatartást kell tanúsítania az elnyomó nemzetek proletariátusának a nemzeti mozgalmak iránt; figyelmeztetésül szolgált azzal a „szolgálati sietséggel” szemben,

amellyel valamennyi ország, szín és nyelv nyárspolgárai sietnek „utópikusnak” minősíteni az állami határok megváltoztatását, amelyeket az egyik nemzet földesurainak és burzsoáziájának erőszaka és kiváltságai teremtettek meg. Ha az ír és az angol proletariátus nem fogadta volna el Marx politikáját, nem tűzte volna ki jelszavul Írország külön válását, ez részéről a legrosszabb opportunizmus, demokrata és szocialista feladatairól való megfeledkezés, az angol reakciónak és a burzsoáziának tett engedmény lett volna. 9. Az 1903-as program és likvidálói Az oroszországi marxisták programját elfogadó 1903-as kongresszus jegyzőkönyve nagy ritkasággá lett, és a munkásmozgalom jelenlegi vezetőinek óriási többsége nem ismeri az egyes programpontok indokait (annál is inkább, mert korántsem az egész idevágó irodalom élvezi a legalitás áldásait. ) Ezért kell foglalkoznunk a bennünket érdeklő kérdésnek az 1903-as

kongresszuson lefolyt tárgyalásával. Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy bármily szűkös is a „népek önrendelkezési jogára” vonatkozó orosz szociáldemokrata irodalom, mégis teljes világossággal kitűnik belőle, hogy ezt a jogot mindig, mint a különválásra való jogot értelmezték. A Szemkovszkijok, Libmanok és Jurkevicsek, ezek az urak, akik kételkednek ebben, akik „homályosnak” jelentik ki a 9. §-t stb, csak szerfelett nagy tudatlanságból vagy hanyagságból beszélnek „homályosságról”. Már 1902-ben a „Zarjá”-ban Plehanov, amikor a programtervezetben az „önrendelkezési jogot” védelmezte, azt írta, hogy ez a burzsoá-demokraták számára nem kötelező követelés „kötelező a szociáldemokraták számára”. „Ha megfeledkeznénk róla, vagy haboznánk felállítani ezt a követelést írta Plehanov , mert nem akarnók nagyorosz származású kortársaink nemzeti előítéleteit érinteni, akkor szégyenletes hazugsággá

válnék ajkunkon . ez a jelszó «Világ proletárjai egyesüljetek!»” Ez a most tárgyalt programpont melletti főérvnek igen találó jellemzése, annyira találó, hogy nem ok nélkül kerülték ki és kerülgetik félénken programunknak a „rokonságról megfeledkező” kritikusai. A lemondás erről a pontról, bármely indokkal támasztanák is alá, ténylegesen a nagyorosz nacionalizmusnak tett „szégyenletes” engedményt jelenti. Miért a nagyorosznak, mikor az összes nemzetek önrendelkezési jogáról van szó? Azért, mert a nagyoroszoktól való különválásról van szó. A proletárok egyesítésének érdeke, osztályszolidaritásuk érdeke követeli meg a nemzetek különválásra való jogának elismerését; ezt ismerte el Plehanov az idézett szavakban 12 évvel ezelőtt; ha opportunistáink ezt átgondolták volna, akkor valószínűleg nem beszéltek volna össze annyi sületlenséget az önrendelkezésről. Az 1903-as kongresszuson, ahol ezt a

Plehanov által védelmezett programtervezetet elfogadták, a főmunka a programbizottságban összpontosult. Tárgyalásairól, sajnos, nem vezettek jegyzőkönyvet Pedig éppen ebben a kérdésben különösen érdekes volna a jegyzőkönyv, mert a lengyel szociáldemokraták képviselői, Warszawski és Hanecki csak a bizottságban kísérelték meg nézeteik védelmezését és csak ott vitatták „az önrendelkezés jogának elismerését”. Az olvasó, aki össze akarná hasonlítani érveiket (amelyek Warszawski beszédében, valamint Warszawski és Hanecki nyilatkozatában vannak kifejtve, jegyzőkönyv 134-136, 388-390. old) azokkal az érvekkel, amelyeket Rosa Luxemburg hoz fel általunk tárgyalt lengyel cikkében, meglátná, hogy ezek az érvek teljesen azonosak. Milyen álláspontot foglalt el ezekkel az érvekkel szemben a II. kongresszus programbizottsága, ahol a lengyel marxisták ellen leginkább Plehanov lépett fel? Ezeket az érveket ott kegyetlenül

kinevették! Annak a javaslatnak a sületlenségét, hogy az oroszországi marxisták vessék el a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését, olyan világosan és szemléltetően mutatták ki, hogy a lengyel marxisták még csak meg sem merték ismételni érveiket a kongresszus teljes ülésén!! Otthagyták a kongresszust, miután meggyőződtek róla, hogy álláspontjuk a nagyorosz, a zsidó, a grúz és az örmény marxisták legfelsőbb gyűlése előtt egyaránt reménytelen. Ennek a történelmi epizódnak, magától értetődik, igen nagy jelentősége van mindenki számára, aki komolyan érdeklődik saját programja iránt. A lengyel marxisták érveinek teljes összeomlása a kongresszus programbizottságában és az, hogy lemondottak nézeteiknek a kongresszuson való védelméről, rendkívül nevezetes tény. Nemhiába hallgatott erről szerényen Rosa Luxemburg 1908-ban írott cikkében nyilván túlságosan kellemetlen volt neki a kongresszusra való

emlékezés! Hallgatott arról a nevetségesen szerencsétlen indítványról is, amelyet a program 9. §-ának „kijavítására” Warszawski és Hanecki tett az összes lengyel marxisták nevében 1903-ban, és amelyet sem Rosa Luxemburg, sem más lengyel szociáldemokraták nem mertek (és nem is mernek) megismételni. De ha Rosa Luxemburg, eltitkolva 1903-as vereségét, hallgatott is ezekről a tényekről, azok az emberek, akik pártjuk történelme iránt érdeklődnek, gondoskodnak majd arról, hogy megismerjék ezeket a tényeket és átgondolják jelentőségüket. „ . Javasoljuk írták Rosa Luxemburg barátai az 1903-as kongresszusnak, amikor azt elhagyták , hogy a programtervezet 7. (most 9) pontja a következőképpen fogalmaztassék meg: 7 § Olyan intézmények, amelyek valamennyi, az állam kötelékébe tartozó nemzet számára biztosítják a kulturális fejlődés teljes szabadságát” (Jegyzőkönyv, 390. old) Így hát a lengyel marxisták akkor a

nemzeti kérdésben annyira határozatlan nézetekkel léptek fel, hogy az önrendelkezés helyett lényegében semmi egyebet nem javasoltak, mint a hírhedt „kulturális nemzeti autonómia” álnevét! Ez szinte hihetetlenül hangzik, de, sajnos, tény. Magán a kongresszuson, habár ott 5 szavazattal bíró 5 bundista és 6 szavazattal bíró 3 kaukázusi vett részt, nem számítva Kosztrov tanácskozási jogát, egyetlenegy szavazat sem akadt az önrendelkezésről szóló pont kihagyása mellett. Hárman szavaztak arra, hogy ezt a pontot kiegészítsék a „kulturális nemzeti autonómiával” (Goldblat formulájára: „olyan intézmények létesítése, melyek a nemzeteknek a kulturális fejlődés teljes szabadságát biztosítják”) és négyen szavaztak Liber formulájára („a nemzetek joga a kulturális fejlődés szabadságára”). Most, amikor színre lépett az orosz liberális párt, a kadetok pártja, tudjuk, hogy ennek programjában a nemzetek politikai

önrendelkezési jogát a „kulturális önrendelkezéssel” helyettesítették. Rosa Luxemburg lengyel barátai tehát akkor, amikor a PPS nacionalizmusa ellen „harcoltak”, ezt olyan sikerrel tették, hogy a marxista programnak liberális programmal való helyettesítését javasolták! És ugyancsak ők vádolták meg ugyanakkor a mi programunkat opportunizmussal lehet-e csodálkozni azon, hogy a II. kongresszus programbizottságában ezt a vádat egyszerűen kinevették! Hogyan értették az „önrendelkezést” a II. kongresszus delegátusai, akik között, mint láttuk, nem akadt egyetlenegy sem, aki ellene lett volna a „nemzetek önrendelkezésének”? Erről a jegyzőkönyvből vett következő három idézet tanúskodik: „Martinovnak az a véleménye, hogy az «önrendelkezés» szót nem szabad tág értelemben magyarázni; ez a szó csupán a nemzetek önálló politikai egységbe való elkülönülési jogát jelenti, de egyáltalán nem területi

önkormányzatot” (171. old) Martinov a programbizottság tagja volt, ahol elvetették és kinevették Rosa Luxemburg barátainak érveit. Martinov, akkori nézetei szerint, ökonomista volt, az „Iszkrá”-nak ádáz ellenfele és ha olyan nézetet fejtett volna ki, amelyet a programbizottság többsége nem osztott, ezt természetesen elvetették volna. A bundista Goldblat elsőnek szólalt fel, amikor a kongresszuson, a bizottsági munka után, a program 8. (jelenleg 9.) §-át tárgyalták „Az «önrendelkezési jog» ellen mondotta Goldblat nem lehet kifogást emelni. Az esetben, ha valamely nemzet az önállóságért harcol, ezzel nem szabad szembeszállni. Ha Lengyelország nem akar törvényes házasságra lépni Oroszországgal, akkor mint Plehanov mondta ebben nem szabad akadályozni. Én egyetértek ezzel a véleménnyel ilyen határok között” (175176. old) Plehanov ennél a pontnál egyáltalán fel sem szólalt a kongresszus teljes ülésén. Goldblat

Plehanovnak a programbizottság ülésén elmondott szavaira hivatkozik, ahol az „önrendelkezési jogot” részletesen és népszerűen, mint a különválásra való jogot értelmezték. A Goldblat után felszólaló Liber megjegyezte: „Persze, ha valamely nemzetiség nem képes Oroszország határain belül élni, akkor a párt nem fog akadályokat gördíteni eléje” (176. old) Az olvasó látja, hogy a II. kongresszuson, amelyen a programot elfogadták, egyhangú volt az a vélemény, hogy az önrendelkezés „csupán” a különválási jogot jelenti. Még a bundisták is magukévá tették akkor ezt az igazságot, és csakis a folytatódó ellenforradalom és a mindenféle „lemondás” mostani szomorú idejében akadtak tudatlanságuknál fogva merész emberek, akik a programot „homályosnak” nyilvánították. Mielőtt azonban ezekre a szomorú „szintén szociáldemokratákra” vesztegetnők az időt, tisztázzuk véglegesen a lengyelek álláspontját a

program kérdésében. A II. (1903) kongresszusra azzal a nyilatkozattal jöttek, hogy az egyesülés szükséges és halaszthatatlan De a programbizottságban szenvedett „kudarcok” után eltávoztak a kongresszusról és utolsó szavuk a kongresszus jegyzőkönyvében közzétett írásos nyilatkozat volt, azzal a fentebb említett javaslattal, hogy az önrendelkezés a kulturális nemzeti autonómiával helyettesítendő. 1906-ban a lengyel marxisták beléptek a pártba és sem akkor, amikor a pártba beléptek, sem azután egyetlenegyszer sem (sem az 1907-es kongresszuson, sem az 1907-es és 1908-as konferenciákon, sem az 1910-es plénumon) egyetlenegy javaslatot sem terjesztettek be az oroszországi pártprogram 9. §-ának megváltoztatására!! Ez tény. És ez a tény minden frázis és minden bizonykodás ellenére is szemléltetően bizonyítja, hogy Rosa Luxemburg barátainak véleménye szerint a II. kongresszus programbizottságában lefolyt vita és ennek a

kongresszusnak a határozata a kérdést kimerítette, hogy hallgatólagosan elismerték hibájukat és ezt a hibát jóvátették, amikor 1906-ban, az 1903-as kongresszusról való távozásuk után, beléptek a pártba, egyetlenegyszer sem kísérelték meg a párt előtt felvetni a program 9. §-a módosításának kérdését Rosa Luxemburg cikke, aláírásával ellátva 1908-ban jelent meg természetesen soha senki emberfiának eszébe sem jutott tagadni a párt literátorainak a program bírálatára való jogát , és e cikk után a lengyel marxisták egyetlen hivatalos testülete sem vetette fel a 9. § felülvizsgálatának kérdését Ezért valóban kétes szolgálatot tesz Rosa Luxemburg egyes tisztelőinek Trockij, amikor a „Borba” szerkesztőségének nevében a 2. számban (1914 március) ezt írja: „. A lengyel marxisták a «nemzeti önrendelkezésre való jogot» teljesen politikai tartalom híján levőnek és a programból eltávolítandónak tartják”

(25. old) A szolgálatkész Trockij veszélyesebb az ellenségnél! Máshonnan, mint „magánbeszélgetésekből” (vagyis egyszerűen pletykákból, amelyekkel Trockij mindig is táplálkozik) nem szerezhetett bizonyítékot arra, hogy a „lengyel marxistákat” általában azok közé sorozza, akik Rosa Luxemburg minden egyes cikkének hívei. Trockij „a lengyel marxistákat” becsület és lelkiismeret nélküli embereknek tünteti fel, akik még meggyőződésüket és pártjuk programját sem tudják tisztelni. Ez a szolgálatkész Trockij! Amikor 1903-ban a lengyel marxisták képviselői az önrendelkezési jog miatt eltávoztak a II. kongresszusról, akkor Trockij mondhatta, hogy ők ezt a jogot tartalom híján valónak és a programból eltávolítandónak tartották. De a lengyel marxisták ezután beléptek abba a pártba, amelynek ilyen a programja és egyetlenegyszer sem terjesztettek be javaslatot annak felülvizsgálatára. Miért hallgatta el Trockij ezeket a

tényeket folyóirata olvasói előtt? Csakis azért, mert neki előnyös az, ha a likvidátorság lengyel és orosz ellenfelei közti nézeteltérések szítására spekulál, és az orosz munkásokat a program kérdésében becsapja. Trockijnak még soha, a marxizmus egyetlen komoly kérdésében sem volt szilárd véleménye, mindig egyes nézeteltérések között „a rések közé bújt”, és egyik oldalról a másikra szaladgált át. Jelenleg a bundisták és likvidátorok kompániájában van. Ezek az urak pedig nem sokat ceremóniáznak a párttal Itt van például a bundista Libman. „Amikor az oroszországi szociáldemokrácia írja ez a gentleman 15 évvel ezelőtt felvette programjába minden egyes nemzetiségnek «önrendelkezésre» való jogát, akkor mindenki (!!) azt kérdezte magában: mit jelent tulajdonképpen ez a divatos (!!) kifejezés? Erre válasz nem volt (!!). Ez a szó továbbra is ködös homályban maradt (!!). Akkoriban valóban nehéz volt

szétoszlatni ezt a ködöt Nem érkezett még el annak az ideje, hogy konkretizálni lehetne ezt a pontot mondották akkoriban , hadd maradjon most homályban (!!), és majd maga az élet megmutatja, hogy milyen tartalommal lehet megtölteni ezt a pontot.” Ugye milyen elragadó ez a „nadrágtalan fiúcska”, aki ilyen gúnyt űz a pártprogramból? De miért űz gúnyt belőle? Csakis azért, mert tudatlan fajankó, aki semmit sem tanult, még a párt történetéről sem olvasott, hanem egyszerűen belepottyant a likvidátorok környezetébe, ahol „szokás” az, hogy az embereket a párt és a pártszerűség kérdésében semmi se feszélyezze. Pomjalovszkijnál az egyik szeminarista azzal dicsekszik, hogy „beleköpött a káposztás hordóba”. A bundista urak tovább mentek. A Libmanokat küldik előre, hogy ezek a gentlemanek nyilvánosan beleköpjenek saját hordójukba. Hogy volt a nemzetközi - kongresszusnak holmi határozata, hogy saját pártjuk kongresszusán a

saját Bundjuknak két képviselője árulta el (pedig ezek aztán „szigorú” kritikusai és ádáz ellenségei voltak az „Iszkrá”nak!) abbeli képességét, hogy teljesen fel tudja fogni az „önrendelkezés” értelmét, sőt azzal még egyet is értett mit törődnek mindezzel a Libman urak? Es nem lesz-e könnyebb a párt likvidálása, ha a „párt publicistái” (fele se tréfa!) amúgy szeminarista módra kezelik majd a párt történetét és programját? Itt van a másik „nadrágtalan fiúcska”, Jurkevics úr a „Dzvin” c. ukrán folyóirattól Jurkevics úrnak valószínűleg a kezében volt a II. kongresszus jegyzőkönyve, mert idézi Plehanov szavait, amelyeket Goldblat megismételt, és elárulja, hogy tisztában van azzal, hogy az önrendelkezés csakis a különválás jogát jelentheti. Ez azonban nem gátolja abban, hogy az ukrán kispolgárság körében ne terjessze azt a rágalmat az orosz marxisták felől, hogy azok Oroszország „állami

integritása” mellett vannak (1913, 7/8. sz 83 és más old) Jurkevics úrék, persze, ennél a pletykánál jobb módszert ki sem tudtak volna gondolni arra, hogy elidegenítsék az ukrán demokráciát a nagyorosztól. De az ilyen elidegenítés egybeesik a „Dzvin” írócsoport egész politikai vonalával, amely az ukrán munkások külön nemzeti szervezetbe való kiválását hirdeti! .A nacionalista nyárspolgárok csoportjához, amely megbontja a proletariátust mert éppen ez a „Dzvin” objektív szerepe , nagyon illik persze az, hogy pokoli zavart keltsen a nemzetiségi kérdésben. Magától értetődik, hogy Jurkevics és Libman urak akik „szörnyen” megsértődnek, ha „pártkörülieknek” nevezik őket egyetlen szót, egy árva szócskát sem ejtettek arról, hogyan is akarnák ők megoldani a programúban a különválásra való jog kérdését? Itt van a harmadik és fő „nadrágtalan fiúcska”, Szemkovszkij úr, aki a likvidátor újság

hasábjain „csepüli” a nagyorosz publikum előtt a program 9. §-át, és ugyanakkor kijelenti, ogy ő „bizonyos meggondolások alapján nem ért egyet azzal a javaslattal”, amely e pontot ki akarja hagyni!! Hihetetlen, de tény! 1912 augusztusában a likvidátorok konferenciája hivatalosan felveti a nemzetiségi kérdést. Másfél év alatt Szemkovszkij úrén kívül egyetlen cikk sem jelenik meg a 9. §-ról És ebben a cikkben a szerző támadja a programot, azonban „bizonyos meggondolások alapján (talán titkos betegségről van szó?) nem ért egyet” azzal a javaslattal, amely ki akarja a programot javítani!! Kezeskedni lehet arról, hogy az egész világon nem egykönnyen található példa az effajta opportunizmusra, sőt, ami az opportunizmusnál is rosszabb, a párt ilyen megtagadására, likvidálására. Elég egyetlen példán bemutatni, hogy milyenek Szemkovszkij érvei: „Mit tegyünk akkor írja , ha a lengyel proletariátus az egész oroszországi

proletariátussal együttesen egy állam keretében akarja folytatni a közös harcot, de a lengyel társadalom reakciós osztályai, ellenkezőleg, el akarnák szakítani Lengyelországot Oroszországtól és a referendum” (az egész lakosság megkérdezése, népszavazás) „alkalmával ennek javára esnék a szavazatok többsége: vajon ebben az esetben nekünk, orosz szociáldemokratáknak a központi parlamentben lengyel elvtársainkkal együtt a különválás ellen kell-e szavaznunk, vagy, hogy meg ne sértsük az «önrendelkezési jogot», a különválás mellett?” („Novaja Rabocsaja Gazeta” 71. sz) Ebből kitűnik, hogy Szemkovszkij úr még csak nem is érti, miről van szó! Nem is gondol arra, hogy a különválásra való jog azt tételezi fel, hogy a kérdés eldöntése éppen nem a központi parlamentben, hanem csupán a különváló terület parlamentje (szejmje, referenduma stb.) útján megy végbe Ilyen gyerekes kérdéssel: „mi történjék akkor”,

ha a demokráciában a reakció kap többséget, csak elhomályosítják a reális, az igazi, az eleven politikai kérdést, amikor a Puriskevicsek is, a Kokoskinok is véteknek tartják a különválásnak még a gondolatát is! Egész Oroszország proletárjainak valószínűleg nem a Puriskevicsek és Kokoskinok ellen kell ma harcolniok, hanem ezeket kikerülve Lengyelország reakciós osztályai ellen!! És efféle hihetetlen sületlenségeket írnak a likvidátorok lapjában, amelynek egyik eszmei vezetője L. Martov úr. Ugyanaz az L Martov, aki 1903-ban a programtervezetet összeállította és elfogadtatta, aki még később is írt a különválás szabadsága mellett. L Martov, úgy látszik, most így vélekedik: Okos ember nem kell ide, Küldjétek Readot ide S minden rendben lesz Martov elküldi Read-Szemkovszkijt és megengedi neki, hogy egy napilapban, az olvasók új rétegei előtt, akik nem ismerik programunkat, ezt a programot elferdítse és összevissza zavarja!

Bizony, bizony, messzire jutott el a likvidátorság: a pártszerűségnek igen sok volt szociáldemokratánál, még a tekintélyeseknél is, a nyoma sem maradt meg. Rosa Luxemburgot persze nem szabad a Libmanokkal, Jurkevicsekkel, Szemkovszkij okkal összehasonlítani, de az a tény, hogy éppen az ilyen emberek kapaszkodtak hibájába, különösen szemléltető módon bizonyítja, hogy milyen opportunizmusba esett. 10. Befejezés Összegezzünk. A marxizmus elmélete szempontjából általában az önrendelkezési jog nem jelent nehézséget. Komolyan szó sem lehet arról, hogy kétségbe vonjuk az 1896. évi londoni határozatot, vagy arról, hogy önrendelkezésen csupán a különválásra való jog értendő, vagy arról, hogy önálló nemzeti államok alakítása valamennyi burzsoádemokratikus forradalom tendenciája. A nehézséget bizonyos mértékben az okozza, hogy Oroszországban az elnyomott nemzetek proletariátusa és az elnyomó nemzet proletariátusa

együttesen harcol és együttesen kell, hogy harcoljon. A feladat az, hogy megvédjük a proletariátus szocializmusért folytatott osztályharcának egységét, hogy visszaverjük a nacionalizmusnak minden néven nevezendő burzsoá és feketeszázas befolyását. A proletariátusnak önálló pártba való kiválása az elnyomott nemzetek körében néha olyan heves harcot idéz elő az illető nemzet nacionalizmusa ellen, hogy a perspektíva eltorzul és megfeledkeznek az elnyomó nemzet nacionalizmusáról. A perspektívának ilyen eltorzulása azonban csak rövid tartamú lehet. A különféle nemzetek proletárjai közös harcának tapasztalatai világosan mutatják, hogy politikai kérdéseket nem „krakkói”, hanem általános oroszországi nézőpontból kell feltennünk. Az általános oroszországi politikában azonban a Puriskevicsek és Kokoskinok uralkodnak, az ő eszméik uralkodnak, ők hirdetnek és űznek hajszát az idegen ajkúak ellen a „szeparatizmus”

miatt, a különválás gondolata miatt, a dumában, az iskolákban, a templomokban, a kaszárnyákban és az újságok százaiban és ezreiben. A nacionalizmusnak ez a nagyorosz mérge fertőzi meg az általános oroszországi politikai légkört. Szerencsétlensége a népnek, hogy amikor más népeket elnyom, erősíti a reakciót egész Oroszországban. 1849 és 1863 emlékei eleven politikai hagyományt jelentenek, amely, hacsak nem tör ki valami igen nagyméretű vihar, azzal fenyeget, hogy még hosszú évtizedeken át megnehezít minden demokratikus és különösen szociáldemokrata mozgalmat. Bármily természetesnek tűnjék is fel olykor az elnyomott nemzetek egyes marxistáinak nézete (akiknek „szerencsétlensége” néha abban rejlik, hogy a tömegeket elvakítja a „saját” nemzeti felszabadulásuk eszméje), nem lehet kétség afelől, hogy a valóságban az oroszországi objektív osztályerőviszonyok következtében az önrendelkezési jog védelméről való

lemondás egyértelmű a legrosszabb fajta opportunizmussal, azzal, hogy a proletariátust a Kokoskinok eszméivel mérgezik meg. Ezek az eszmék pedig lényegükben a Puriskevicsek eszméi és politikája. Ezért, ha Rosa Luxemburg nézetei kezdetben, mint sajátszerűen lengyel „krakkói” szűken látás még menthetők voltak, akkor ma, mikor mindenütt megerősödött a nacionalizmus és elsősorban a nagyorosz kormány-nacionalizmus, amikor ez irányítja a politikát, az ilyen szűken látás már megbocsáthatatlanná válik. Tényleg ebbe kapaszkodnak bele az összes nemzetek opportunistái, akik irtóznak a „viharok” és „ugrások” eszméjétől, akik a burzsoá-demokratikus átalakulást befejezettnek tartják, akik a Kokoskinok liberalizmusa felé húznak. A nagyorosz nacionalizmus, mint minden nacionalizmus, különféle szakaszokat fog átélni, aszerint, hogy a burzsoá országban melyik osztály vezet. 1905 előtt csaknem kizárólag reakciós

nacionalistákat ismertünk A forradalom után megszülettek nálunk a nemzeti liberálisok. Ezen az állásponton vannak nálunk ténylegesen az októbristák is, a kadetok is (Kokoskin), vagyis az egész modern burzsoázia. Később pedig kikerülhetetlen a nagyorosz nemzeti demokraták megszületése. A „népszocialista” párt egyik megalapítója, Pesehonov úr, már kifejezte ezt a nézetet, amikor (a „Russzkoje Bogatsztvo” 1906 augusztusi füzetében) óvatosságra intett a muzsik nacionalista előítéleteivel szemben. Bármennyi rágalmat szórjanak is ránk, bolsevikokra, hogy mi „idealizáljuk” a muzsikot, mi mégis mindenkor szigorúan megkülönböztettük és meg fogjuk különböztetni a muzsik ítélőképességét a muzsik előítéletétől, a Puriskevics ellen irányuló muzsik demokratizmust és a muzsiknak abbeli törekvését, hogy a pópával és a földbirtokossal békésen összeférjen. A nagyorosz parasztok nacionalizmusával a

proletárdemokráciának számolnia kell már most is (nem abban az értelemben, hogy engedményt tegyen neki, hanem abban az értelemben, hogy harcoljon ellene) és számolni fog vele bizonyára még elég sokáig. A nacionalizmus felébredése az elnyomott nemzetekben, amely oly erősen mutatkozott meg 1905 után (emlékeztetünk például a „föderalista-autonomisták” I. dumabeli csoportjára, az ukrán mozgalom, a muzulmán mozgalom növekedésére stb.), szükségképpen a nagyorosz kispolgárság nacionalizmusának erősödését fogja létrehozni a városokban és a falvakban. Mennél lassabban halad előre Oroszország demokratikus átalakulása, annál csökönyösebb, durvább, elkeseredettebb lesz a különféle nemzetek burzsoáziájának nemzeti uszítása és marakodása. Az orosz Puriskevicsek különösen reakciós volta pedig emellett meg fogja szülni (és meg fogja erősíteni) a „szeparatista” törekvéseket egyik vagy másik olyan elnyomott nemzet

soraiban, amely néha jóval nagyobb szabadságot élvez a szomszédos államokban. A dolgok ilyen állása Oroszország proletariátusa elé kettős vagy helyesebben kétoldalú feladatot állít: harc mindenféle nacionalizmus ellen és elsősorban a nagyorosz nacionalizmus ellen; nemcsak valamennyi nemzet teljes egyenjogúságának elismerése általában, hanem az állami szervezet felépítése tekintetében való egyenjogúság, vagyis a nemzetek önrendelkezési, különválási jogának elismerése; ezzel együtt azonban és éppen az összes nemzetek mindenféle nacionalizmusa elleni sikeres harc érdekében síkra kell szállni a proletár harcnak és a proletár szervezeteknek az egységéért, azoknak nemzetközi közösségbe való legszorosabb egybeolvadásáért, a nemzeti elkülönülésre irányuló burzsoá törekvések ellenére. A nemzetek teljes egyenjogúsága; a nemzetek önrendelkezési joga; minden nemzet munkásainak egybeolvadása erre a nemzetiségi

programra tanítja a munkásokat a marxizmus, tanítja az egész világ tapasztalata és Oroszország tapasztalata. ------Ez a cikk már ki volt szedve, amikor megkaptam a „Nasa Rabocsaja Gazeta” 3. számát, ahol V Kosszovszkij úr ezt írja az összes nemzetek önrendelkezési jogának elismeréséről: „Az önrendelkezést, melyet mechanikusan átvettek a párt I. kongresszusának (1898) határozatából ahova a nemzetközi szocialista kongresszusok határozataiból került , az 1903-as kongresszus, mint a vitából kitűnik, ugyanabban az értelemben fogta fel, amilyent a szocialista Internacionálé tulajdonított neki: a politikai önrendelkezés értelmében, vagyis a nemzetek politikai önállósága irányában való önrendelkezés értelmében. Ilyenformán a nemzeti önrendelkezés formulája, mely a területi elkülönülés jogát jelenti, egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy miként rendezendők a nemzeti viszonyok az adott államszervezeten belül az

olyan nemzetiségeket illetően, melyek a meglevő államtól nem válhatnak el, vagy nem óhajtanak elválni.” Ebből látható, hogy V. Kosszovszkij úrnak kezében volt az 1903 évi II kongresszus jegyzőkönyve, és hogy ő kitűnően ismeri az önrendelkezés fogalmának valódi (és egyedüli) értelmét. Vessük össze ezzel azt a tényt, hogy a „Cájt” című bundista újság szerkesztősége a porondra küldi Libman urat, hogy kigúnyolja a programot és azt zavarosnak nevezze!! Furcsa párterkölcseik vannak a bundista uraknak . Hogy Kosszovszkij miért nevezi mechanikusan átvittnek a kongresszus által elfogadott önrendelkezést, annak „Allah a megmondhatója”. Vannak emberek, akiknek „ellentmondhatnékjuk van”, de mivel szemben, hogyan, miért, mi célból, azt maguk sem tudják. A megírás ideje: 1914 februármájus. „Proszvescsenyije” 4, 5. és 6 sz 1914 áprilisjúnius. Lenin Művei. 4 kiad 20 köt 365424. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott

Művei 1. kötet – című könyvből) 1914. május Az egységbontásról, amelyet egységről való kiabálással lepleznek - írta: V. I Lenin Napjaink munkásmozgalmának kérdései sok tekintetben fájó kérdések különösen e mozgalom tegnapjának (vagyis csak nemrég történelmi múlttá vált szakaszának) képviselői számára. Legelsősorban az úgynevezett frakciózásra, szakadásra stb. vonatkozó kérdések tartoznak ide A munkásmozgalom intellektueljeinek a szájából nem ritkán hallani azt az izgatott, ideges, csaknem hisztérikus rimánkodást, hogy ne bolygassuk ezeket a fájó kérdéseket. Azok, akik maguk is hosszú éveken át, például 19001901-től kezdve részt vettek a marxisták közt kialakult különböző irányzatok harcában, ezekben a fájó kérdések feletti elmélkedésekben természetesen sok mindent felesleges ismétlésnek tarthatnak. De a marxisták közt folyó 14 esztendős (sőt ha az „ökonomizmus” legelső tüneteitől

számítjuk, 18 19 éves) harc részvevőinek száma ma már nem olyan nagy. A napjainkban a marxisták sorait betöltő munkások óriási többsége vagy nem emlékszik már a régi küzdelmekre, vagy egyáltalán nem ismeri őket. Ezt az óriási többséget (mint azt többek közt folyóiratunk körkérdése is bizonyítja) a fájó kérdések különösen érdeklik. S mi igenis foglalkozni akarunk ezekkel a kérdésekkel, amelyeket állítólag első ízben (a fiatal munkásnemzedékek számára valóban első ízben) vet fel Trockij „frakciómentes munkásfolyóirata”, a „Borba”. I. A „frakciózásról” Trockij „frakciómentesnek” nevezi új folyóiratát. Ezt a szót teszi első helyre a hirdetésekben, ezt mindenképpen hangsúlyozza, mind magának a „Borbá”-nak, mind a likvidátor „Szevernaja Rabocsaja Gazetá”nak szerkesztőségi cikkeiben, ahol még a „Borba” megjelenése előtt megjelent egy cikke erről a folyóiratról. Mit jelent a

„frakciómentesség” szó? Trockij „munkásfolyóirata” Trockij folyóirata a munkások számára, minthogy nyoma sincs benne sem munkáskezdeményezésnek, sem munkásszervezetekkel való kapcsolatnak. Trockij népszerű akar lenni, és ezért a munkásoknak szánt folyóiratában megmagyarázza az olvasónak a „territórium”, a „faktor” stb. szavak jelentését Rendben van. De akkor miért nem magyarázza meg a munkásoknak azt is, mit jelent a „frakciómentesség” szó? Ez talán inkább érthető, mint a territórium, meg a faktor? Dehogy, nem erről van szó, hanem arról, hogy a „frakciómentesség” cégére alatt félrevezetik a fiatal munkásnemzedéket a frakciózás legrosszabb csökevényeinek legrosszabb képviselői. Ehhez érdemes bővebb magyarázatot fűzni. A frakciózás a szociáldemokrata párt fő sajátossága egy meghatározott történelmi korszakban. Mégpedig melyikben? Az 1903-tól 1911-ig terjedő korszakban. Hogy a lehető

legszemléltetőbben megmagyarázzuk, mi volt a frakciózás lényege, fel kell idéznünk legalább az 1906 1907-es évek konkrét körülményeit. A párt akkor egységes volt, nem volt soraiban szakadás, de volt frakciózás, vagyis a valóságban az egységes pártban két frakció, két ténylegesen különálló szervezet volt. Az alsó munkásszervezetek egységesek voltak, de a két frakció minden komoly kérdésben két taktikát dolgozott ki; a két taktika szószólói az egységes munkásszervezetekben vitatkoztak egymással (például 1906-ban annak a jelszónak megvitatásakor, hogy duma-kormány legyen-e, vagy kadet-kormány, vagy pedig 1907-ben a londoni pártkongresszus küldötteinek megválasztásakor), s a kérdéseket a többség döntötte el: a stockholmi egységes pártkongresszuson (1906-ban) az egyik, a londoni egységes pártkongresszuson (1907-ben) a másik frakció szenvedett vereséget. Ezek közismert tények az oroszországi szervezett marxizmus

történetéből. Csak emlékezetünkbe kell idéznünk ezeket a közismert tényeket, hogy észrevegyük azt a kiáltó valótlanságot, amelyet Trockij terjeszt. Oroszországban 1912 óta, már több mint két éve nincs frakciózás a szervezett marxisták közt, nem folyik vita a taktikáról az egységes szervezetekben, az egységes konferenciákon és kongresszusokon. De teljes az elkülönülés a párt és a likvidátorok között, amióta a párt 1912 januárjában formálisan kijelentette, hogy a likvidátorok nem tartoznak hozzá. Trockij ezt a helyzetet gyakran „szakadásnak” nevezi, s erről az elnevezésről alább még külön beszélünk. Kétségtelen tény azonban, hogy a „frakciózás” szó nem felel meg az igazságnak Ez a szó, mint már mondottuk, nem egyéb, mint kritikátlan, ésszerűtlen, értelmetlen megismétlése annak, ami igaz volt tegnap, vagyis egy már letűnt korszakban. És amikor Trockij nekünk a „frakcióharc káoszáról” beszél (1.

sz 5 és 6 old és sok más helyen is), akkor nyomban világossá válik, hogy pontosan melyik letűnt korszak beszél belőle. Nézzük meg a mai helyzetet a fiatal orosz munkások szemszögéből, akik Oroszország szervezett marxistáinak kilenctized részét teszik ki. Ezek a munkások a munkásmozgalomban ható különféle nézeteknek vagy áramlatoknak három tömeg-megnyilvánulását látják maguk előtt: a „pravdistákat”, akik egy negyvenezer példányban megjelenő lap körül csoportosulnak, a „likvidátorokat” (15 000 példány) és a baloldali narodnyikokat (10 000 példány). A példányszámokra vonatkozó adatok megvilágítják az olvasónak az egyes irányzatok tömegjellegét. Kérdezzük, hol itt a „kaosz”? Trockij szereti a hangzatos és üres frázisokat ez köztudomású , ámde a „kaosz” szó nemcsak frázis, hanem azonkívül a tegnapi korszak külföldi viszonyainak a mai korszak orosz talajába való átültetése (jobban mondva: hiú

igyekezet az átültetésre). Ez a dolog lényege Nincs semmi „kaosz” a marxistáknak a narodnyikok elleni harcában. Reméljük, még Trockij sem meri állítani ennek ellenkezőjét. A marxistáknak a narodnyikok elleni harca több mint 30 éve, a marxizmus születése óta folyik. E harc oka: két különböző osztály, a proletariátus és a parasztság érdekei és álláspontja közt levő gyökeres különbség. Ha egyáltalán van valahol „kaosz”, akkor csak azoknak az együgyűeknek a fejében van, akik ezt nem értik. Miről lehet még szó? A marxisták és a likvidátorok harcának „kaoszáról”? Ez megint nem igaz, hiszen nem lehet kaosz-nak nevezni a harcot egy olyan irányzat ellen, melyet 1908 óta az egész párt irányzatnak ismert el és elítélt. De aki komolyan foglalkozik az oroszországi marxizmus történetével, az tudja, hogy a likvidátorság elválaszthatatlanul és a lehető legszorosabb kapcsolatban áll még vezéreinek és részvevőinek

személyét tekintve is a „mensevizmussal” (19031908) és az „ökonomizmussal” (18941903). Szóval itt is csaknem 20 év történetével állunk szemben. Aki saját pártjának történetét „kaosznak” tekinti, annak feje megbocsáthatatlanul kong az ürességtől. De nézzük a mai helyzetet Párizs vagy Bécs szempontjából. Egyszeribe minden megváltozik A „pravdistákon” és a „likvidátorokon” kívül még nem kevesebb, mint öt orosz „frakció” van, vagyis külön csoportok, amelyek mind ugyanahhoz a szociáldemokrata párthoz akarják számítani magukat: a Trockij-csoport, a két „Vperjod”-csoport, a „pártigenlő bolsevikok” és a „pártigenlő mensevikek”. Párizsban és Bécsben (ezt a két különösen nagy központot hozom fel példának) ezt minden marxista kitűnően tudja. S itt aztán Trockijnak bizonyos tekintetben igaza van: ez csakugyan frakciózás, ez igazán kaosz! Igenis „frakciózás”, vagyis névleges egység

(papíron mind egy párthoz tartoznak), a valóságban pedig szétdaraboltság (a gyakorlatban minden egyes csoport önálló és úgy tárgyalnak és egyezkednek egymással, mint szuverén hatalmak). Igenis „kaosz”, vagyis 1) nincsenek objektív ellenőrizhető adatok e frakcióknak az oroszországi munkásmozgalommal való kapcsolatáról, és 2) nincsenek olyan adatok, amelyek alapján meg lehetne ítélni e frakciók valódi ideológiai és politikai arculatát. Nézzünk két teljes évet, 1912-t és 1913-at Ezek tudvalevőleg a munkásmozgalom megélénkülésének és fellendülésének az évei, amikor minden, csak valamelyest is tömegjellegű áramlatnak vagy irányzatnak (márpedig a politikában csak az számít, ami tömegjellegű) ki kellett hatnia a IV. duma választásaira, a sztrájkmozgalomra, a legális lapokra, a szakszervezetekre, a munkásbiztosítási kampányra stb. Az említett öt külföldi frakció közül a kétéves időszak folyamán egy sem,

egyetlenegy sem éreztette hatását valamelyest észrevehető módon az oroszországi tömegjellegű munkásmozgalom imént felsorolt megnyilvánulásainak egyikében sem! Ez tény, melyről bárki könnyen meggyőződhet. És ez a tény azt bizonyítja, hogy igazunk volt, amikor Trockijról úgy beszéltünk, mint „a frakciózás legrosszabb csökevényeinek” képviselőjéről. Mindazok szemében, akik csak valamelyest is járatosak az oroszországi munkásmozgalomban, a saját állítása szerint nem frakciózó Trockij közismert képviselője a „Trockij-frakciónak” amit ő csinál, az frakciózás, mert megvan benne a frakciózás két lényeges ismertetőjele: (1) az egység névleges elismerése és (2) csoportszerű elkülönülés a gyakorlatban. De ez csak csökevénye a frakciózásnak, mert semmi komoly kapcsolata sincs az oroszországi munkás-tömegmozgalommal. Végül, ez a frakciózás legrosszabb válfaja, mert eszmeileg és politikailag nincs meghatározott

jellege. Ezt a meghatározott jelleget nem lehet elvitatni sem a pravdistáktól (még megátalkodott ellenfelünk, L. Martov is elismeri, milyen „összetartást és fegyelmezettséget” tanúsítottunk az összes ismert, bármely kérdésre vonatkozó hivatalos határozatok tekintetében), sem a likvidátoroktól (az ő arculatuk, legalább a tekintélyesebbeké, nagyonis meghatározott, t. i liberális, és nem marxista) Nem lehet elvitatni bizonyos meghatározott jelleget azoknak a frakcióknak egy részétől sem, amelyek Trockij frakciójához hasonlóan igazában kizárólag bécsipárizsi és egyáltalában nem orosz szempontból léteznek. Például a „Vperjod” machista csoportjának határozott machista elméletei vannak; a „pártigenlő mensevikek” határozottan és teljesen elvetik ezeket az elméleteket, határozottan védelmezik a marxizmust, és határozottan elítélik elvi szempontból a likvidátorokat. Trockijnál viszont nincs semmiféle meghatározott

eszmei és politikai irányvonal, mert hiszen a „nemfrakciózás” szabadalma nem más (erről még majd bővebben lesz szó), mint szabadalom a teljesen szabad csapongásra egyik frakciótól a másikhoz és vissza. Összegezzük: 1. Trockij nem magyarázza meg és nem érti a marxizmus áramlatai és frakciói közt fennálló eszmei eltérések történeti jelentőségét, noha ezek az eltérések betöltik a szociáldemokrácia húszéves történetét és a jelen alapvető kérdéseire vonatkoznak (amint ezt még ki fogjuk mutatni); 2. Trockij nem értette meg a frakciózás fő sajátosságait: az egység névleges elismerését és a tényleges szétdaraboltságot; 3. Trockij a „nem-frakciózás” zászlaja alatt a különösen eszme és alap híján való és Oroszország munkásmozgalmában egészen talajtalan külföldi frakciók egyikéért száll síkra. Nem mind arany, ami fénylik. Trockij frázisaiban sok a csillogás és sok a zaj, de nincsen bennük tartalom II.

A szakadásról „Nálatok pravdistáknál nincs ugyan frakciózás, vagyis az egység névleges elismerése, tényleges szétdaraboltság mellett, de van valami, ami még ennél is rosszabb van pártszakadás” mondják. Így beszél Trockij, aki, minthogy képtelen gondolatait végiggondolni és mondatait logikusan egymásba fűzni, hol a frakciózás ellen üvöltöz, hol azt kiáltozza, hogy „a pártszakadás egyre-másra olyan eredményekkel jár, amelyek felérnek az öngyilkossággal” (1. sz 6 old) Ez a kijelentés csak egyféleképpen értelmezhető: „a pravdisták egyre-másra érnek el eredményeket” (ez objektív, ellenőrizhető tény, amelynek megállapításához elég, ha például az 191213-as oroszországi munkástömegmozgalmat tanulmányozzuk), de én, Trockij, elítélem a pravdistákat: (1) mint szakadárokat és (2) mint olyanokat, akiknek politikája az öngyilkossághoz vezet. Tisztázzuk ezt a kérdést. Mindenekelőtt mondjunk köszönetet

Trockijnak: nemrégiben (1912 augusztusától 1914 februárjáig) még F. Dant követte, aki, mint ismeretes, fenyegetőzött, és a likvidátor-ellenes irányzat „agyonverésére” hívott fel. Trockij most nem fenyegeti „agyonveréssel” irányzatunkat (és pártunkat ne haragudjék, Trockij polgártárs, hiszen ez az igazság!), hanem csak megjövendöli, hogy az maga öli majd meg magát! Ez sokkal enyhébb, nem igaz? Ez ugye már majdnem „nem-frakciózás”. De félre a tréfával (ámbár a tréfa az egyetlen módszere annak, hogy enyhén reagáljunk Trockij kibírhatatlan frázishalmozására). „Öngyilkosság” ez egyszerűen frázis, üres frázis, „trockizmus” és semmi más. A pártszakadás komoly politikai vád. Ezt a vádat ezer változatban emelik ellenünk a likvidátorok és valamennyi fentebb felsorolt, Párizs és Bécs szemszögéből kétségtelenül létező csoport. És ezt a komoly vádat mindnyájan csodálatosan komolytalanul ismételgetik.

Nézzük Trockijt Ő elismerte, hogy „a pártszakadás egyre-másra olyan eredményeket ér el (értsd: a pravdisták olyan eredményeket érnek el), amelyek felérnek az öngyilkossággal”. S hozzáteszi: „Igen sok élenjáró munkás a teljes politikai fejvesztettség állapotában maga is gyakran a szakadás tevékeny ügynökévé válik” (1. sz 6 old) E szavak mögött a kérdésnek oly komolytalan felfogása rejlik, amely valóban párját ritkítja. Ön minket szakadársággal vádol, mikor mi az oroszországi munkásmozgalom porondján semmi egyebet nem látunk, mint likvidátorságot. Szóval ön helytelennek minősíti a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunkat? S csakugyan, valamennyi fentebb felsorolt külföldi csoport, bármily erősen különbözik is egymástól, éppen abban egyezik, hogy a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunkat helytelennek, „szakadár” álláspontnak minősíti. S egyszersmind ebben van mindezeknek a

csoportoknak a likvidátorokhoz való hasonlósága (és lényegbeli politikai rokonságuk). Ha a likvidátorsággal szemben elfoglalt álláspontunk elméleti, elvi szempontból helytelen, akkor ezt Trockijnak nyíltan meg kellene mondania, határozottan ki kellene jelentenie és kertelés nélkül rá kellene mutatnia, miben látja helytelenségét. Ám Trockij évek óta megkerüli ezt a lényeges pontot Ha a gyakorlat, a mozgalmi tapasztalat cáfolja a likvidátorokkal szemben elfoglalt álláspontunkat, akkor ezt a tapasztalatot elemezni kellene, amit Trockij megint csak nem tesz meg. „Igen sok élenjáró munkás ismeri el Trockij a szakadás tevékeny ügynökévé válik” (értsd: a pravdista vonal, taktika, rendszer, szervezet tevékeny ügynökévé); Honnan hát az a szomorú jelenség, melyet Trockij beismerése szerint a tapasztalat is megerősít, hogy az élenjáró munkások, mégpedig igen sokan a „Pravda” mellett vannak? Ez az élenjáró munkások

„teljes politikai fejvesztettségének” következménye feleli Trockij. Szó sincs róla, ez a magyarázat rendkívül hízelgő Trockijra, mind az öt külföldi frakcióra és a likvidátorokra nézve. Trockij nagy előszeretettel magyarázza a történelmi tényeket Trockijra nézve hízelgően, s teszi ezt „a hozzáértő bölcs képével”, dagályos és hangzatos frázisokkal. Ha „igen sok élenjáró munkás” olyan politikai és pártvonal „tevékeny ügynökévé” válik, amely nem egyezik Trockij vonalával, akkor Trockij habozás és kertelés nélkül egy csapásra eldönti a kérdést: ezek az élenjáró munkások a „teljes politikai fejvesztettség állapotában” vannak, míg ellenben ő, Trockij, nyilvánvalóan a politikai szilárdság, világosság, helyesvonalúság „állapotában” leledzik!. És ugyanaz a Trockij mellét döngetve tüzel a frakciózás, a körösdi, valamint az ellen, hogy az intellektuelek rá akarják kényszeríteni

akaratukat a munkásokra! . Valóban, ha ilyesmit olvasunk, önkéntelenül is felvetődik bennünk az a kérdés, hogy nem egyenest a bolondokházából származnak-e ezek a hangok? A likvidátorságra és annak elítélésére vonatkozó kérdést a párt már 1908-ban felvetette az „élenjáró munkások” előtt, azt a kérdést viszont, hogy egy pontosan meghatározott likvidátor csoporttal (nevezetesen, a „Nasa Zarja” csoporttal) „szakítani” kell, vagyis, hogy a pártot nem lehet másként építeni, mint e csoport nélkül és annak ellenére, ezt az utóbbi kérdést 1912 januárjában tette fel a párt, mintegy két esztendővel ezelőtt. Az élenjáró munkások túlnyomó többségükben igenis a „januári (1912) irányvonal” fenntartása mellett nyilatkoztak. Trockij maga elismeri ezt a tényt azzal, hogy „eredményekről” és „igen sok élenjáró munkásról” beszél. És Trockij úgy húzza ki magát a csávából, hogy ezeket az élenjáró

munkásokat egyszerűen „szakadároknak”, „politikailag fejvesztetteknek” becsmérli! Épeszű ember ezekből a tényekből más következtetést von le. Ott, ahol az öntudatos munkások többsége pontosan és félreérthetetlenül megfogalmazott határozatok körül tömörült, ott a vélemény és a tevékenység egységes, ott pártszerűség uralkodik és ott van párt. Ott, ahol likvidátorokat láttunk, akiket a munkások „elmozdítottak tisztségükből”, vagy mintegy fél tucat külföldi csoportocskát, amelyek két év alatt semmivel sem bizonyították be kapcsolatukat az oroszországi munkás-tömegmozgalommal, ott igenis fejvesztettség és szakadárság uralkodik. Mikor most Trockij arra igyekszik rábírni a munkásokat, hogy ne teljesítsék annak az „egésznek” a határozatait, amelyet a pravdista marxisták elismernek, megkísérli megbontani a mozgalmat és szakadást előidézni. Ezek a kísérletek hiábavalók, de végtére mégiscsak le

kell leplezni az intellektuel csoportocskák vezéreit, akik önhittségükben túlbecsülték erejüket, akik szakadásról jajveszékelnek, holott ők maguk idéznek elő szakadást, akik, mivel két évvel ezelőtt vagy még régebben teljes vereséget szenvedtek az „élenjáró munkások” előtt, hihetetlen arcátlansággal köpnek ezeknek az élenjáró munkásoknak a határozataira és akaratára, s azokat nevezik „politikailag fejvesztetteknek”. Hiszen ezt még Nozdrjov és Juduska Golovljov sem csinálná különben! S nekünk, mint publicistáknak, kötelességünk a szakadásról csapott meg-megújuló jajveszékelésre szüntelenül elismételni a meg nem cáfolt és megcáfolhatatlan pontos adatokat. A II dumában a munkáskúria képviselőinek 47%-a, a III.-ban 50%-a, a IV-ben 67%-a volt bolsevik Íme, itt az „élenjáró munkások” többsége, itt a párt, itt az öntudatos munkások többségének felfogásbeli és cselekvésbeli egysége. A likvidátorok

erre azt válaszolják (lásd L. M Bulkin cikke, „Nasa Zarja” 3), hogy mi a Sztolipin-féle kúriákból vesszük érveinket. Ez oktalan és rosszhiszemű ellenvetés A németek a nőket kizáró Bismarck-féle választójogi törvény alapján végbemenő választásokon mérik le a maguk sikereit. Csak bolond vethetné ezt a német marxisták szemére, akik ha a sikereiket az adott választójogi törvény alapján mérik is le, éppenséggel nem helyeslik annak reakciós jogfosztó intézkedéseit. Így mi is, noha nem védelmeztük sem a kúriát, sem a kuriális rendszert, az adott választótörvény alapján mértük le a magunk sikereit. Kúriák mind a három (a II, III és IV) dumában voltak, és ugyanazon a munkáskúrián belül, a szociáldemokrácián belül teljes eltolódás következett be a likvidátorok rovására. Aki nem akarja önmagát áltatni, és másokat sem akar becsapni, annak el kell ismernie azt az objektív tényt, hogy a munkásegység győzelmet

aratott a likvidátorok felett. A másik ellenvetés nem kevésbé „bölcs”: „erre meg erre a bolsevikra szavaztak (vagy a választáson részt vettek) mensevikek és likvidátorok”. Nagyszerű! De nem vonatkozik-e ez ugyanúgy a II duma 53%, a III duma 50% és a IV. duma 33% nem-bolsevik képviselőjére is? Ha a képviselőkre vonatkozó adatok helyett a munkások első- és másodfokú elektoraira vagy választási megbízottjaira stb. vonatkozó adatokat idézhetnénk, szívesen megtennők De idevágó részletesebb adatok nincsenek, s ennélfogva az „ellenvetők” csak port hintenek a nyilvánosság szemébe. Hát a különböző irányzatú lapokat támogató munkáscsoportokra vonatkozó adatok? Két év alatt (1912 és 1913) a „Pravda” mellett 2 801 csoport, a „Lucs” mellett 750 csoport foglalt állást. Ezeket a számokat bárki ellenőrizheti és még senki sem próbálta megcáfolni őket. Hol itt az „élenjáró munkások” többségének cselekvési

és akarategysége, hol itt a többség akaratának megsértése? Trockij „nem-frakcióssága” éppen nem más, mint szakadárság abban az értelemben, hogy szemérmetlenül megsérti a munkásság többségének akaratát. III. AZ AUGUSZTUSI BLOKK SZÉTESÉSÉRŐL Van azonban még egy, mégpedig igen fontos módszer, mellyel ellenőrizhető, hogy helyesek, illetve igazak-e Trockijnak a szakadárságra vonatkozó vádjai. Önök úgy vélik, hogy éppen a „leninisták” a szakadárok? Rendben van. Tegyük fel, hogy igazuk van De ha igazuk van, mi az oka annak, hogy a többi frakció és csoport nem bizonyította be a „leninisták” nélkül, a „szakadárok” ellenére a likvidátorokkal való egység lehetőségét? . Ha mi „szakadárok” vagyunk, ti, egyesítők, miért nem egyesültetek egymással és a likvidátorokkal? Hiszen így a gyakorlatban mutattátok volna meg a munkásoknak az egység lehetőségét és hasznosságát!. Menjünk csak időrendben. 1912

januárjában a „szakadár” „leninisták” kijelentik, hogy ők igenis párt, a likvidátorok nélkül és azok ellenére. 1912 márciusában ezek ellen a „szakadárok” ellen orosz röplapjaikon és a „Vorwárts” c. német szociáldemokrata újság hasábjain egyesülnek az összes csoportok és „frakciók”: a likvidátorok, a trockisták, a vperjodisták, a „pártigenlő bolsevikok”, a „pártigenlő mensevikek”. Mindezek együtt, a legteljesebb egyetértésben, egyhangúlag, egységesen „bitorlóknak”, „szemfényvesztőknek” becsmérelnek és egyéb, nem kevésbé gyengéd és hízelgő elnevezésekkel illetnek bennünket. Nagyon helyes, uraim! De mi sem lett volna könnyebb, mint egyesülni a „bitorlók” ellen és példát mutatni az „élenjáró munkásoknak” az egységből. Vajon, az élenjáró munkások, ha az egyik oldalon azt látták volna, hogy mindenki egyesül a bitorlók ellen, egyesülnek a likvidátorok is és a

nem-likvidátorok is, a másik oldalon meg csupán a „bitorlókat”, a „szakadárokat” stb. látták volna, nem amazokat támogatták volna?? Ha a nézeteltéréseket csak a „leninisták” találták ki vagy fújták fel stb., de valójában lehetséges a likvidátorok, plehanovisták, vperjodisták, trockisták stb. egysége, akkor miért nem bizonyították ezt-be két év alatt a saját példájukkal? 1912 augusztusában összeült az „egyesítők” konferenciája. Egyszeriben megkezdődött a bomlás: a plehanovisták teljesen megtagadták a részvételt, a vperjodisták eljöttek ugyan, de mindjárt el is távoztak, miután tiltakoztak és leleplezték az egész elgondolás mondvacsinált voltát. „Egyesültek” a likvidátorok, a lettek, a trockisták (Trockij és Szemkovszkij), a kaukázusiak, a hetes csoport. De egyesültek-e csakugyan? Mi akkor mindjárt kijelentettük, hogy nem, ez csak a likvidátorság leplezése. Vajon megcáfoltak-e bennünket az

események? Pontosan másfél év múlva, 1914 februárjában kiderült a következő: 1. A hetes csoport bomladozik: Burjanov otthagyta 2. A megmaradt új „hatos” közül Csheidze és Tuljakov vagy másvalaki nem tud megegyezni a Plehanovnak adandó válasz dolgában. A sajtóban bejelentik, hogy válaszolni fognak neki és nem tudnák válaszolni 3. Trockij, aki tulajdonképpen már hónapok óta nem szerepel a „Lucs” hasábjain, leválik, és kiadja „saját” folyóiratát, a „Borbá”-t. S azzal, hogy ezt a folyóiratot „nem-frakciósnak” nevezi, világosan kimondja (világosan mindenki számára, aki csak valamelyest is ismeri a kérdést), hogy a „Nasa Zarja” és a „Lucs” az ő, Trockij véleménye szerint „frakciósnak”, vagyis rossznak, egyesítőnek bizonyult. Ha ön, kedves Trockij, egyesítő, ha ön lehetségesnek mondja a likvidátorokkal való egységet, ha ön velük együtt „az 1912 augusztusában megszövegezett alapeszmék”

álláspontját vallja („Borba” 1. sz 6 old „A szerkesztőség” aláírású közlemény), akkor miért nem egyesült maga is a „Nasa Zarja” és a „Lucs” likvidátoraival? Amikor a „Szevernaja Rabocsaja Gazetá”-ban, még Trockij folyóiratának megindulása előtt megjelent egy kaján megjegyzés a folyóirat „tisztázatlan” arculatáról és arról, hogy „marxista körökben elég sokat beszéltek” róla, akkor a „Puty Pravdi”-nak (37. sz) természetesen le kellett lepleznie ezt a valótlanságot: „marxista körökben,” Trockijnak a „lucsisták” elleni titkos feljegyzéséről „beszéltek”; Trockij arculata és az, hogy elszakadt az augusztusi blokktól, teljesen „tisztázva van”. 4. An, a kaukázusi likvidátorok ismert vezére, aki fellépett L Szedov ellen (amiért F Dan és társai nyilvános fejmosásban részesítették), most megjelenik a „Borbá”-ban. Nincs „tisztázva”, vajon Trockijjal vagy Dannal tartanak-e most a

kaukázusiak? 5. A lett marxisták, akik az egyetlen kétségtelenül létező szervezetet képviselték az „Augusztusi Blokk”-ban, formálisan kiléptek belőle, kijelentve (1914-ben) utolsó kongresszusuk határozatában, hogy „a békítgetőknek az a kísérlete, hogy minden áron egyesüljenek a likvidátorokkal (az 1912. augusztusi konferencia), hiábavalónak bizonyult és az egyesítők maguk eszmei és politikai tekintetben függő viszonyba kerültek a likvidátorokkal”. Ezt másfél évi tapasztalat után egy olyan szervezet jelentette ki, amely maga is semleges állásponton van és nem kíván kapcsolatba lépni a két centrum egyikével sem. Annál nagyobb súllyal kell latba esnie Trockij számára semleges emberek e határozatának! Azt hisszük, ennyi elég. Azok, akik minket vádolnak szakadársággal, azzal, hogy nem akarunk, vagy nem tudunk összeférni a likvidátorokkal, maguk is képtelenek erre. Az Augusztusi Blokk fikciónak bizonyult és felbomlott

Trockij - becsapja olvasóit, amikor az összeomlást leplezni igyekszik előttük. Ellenfeleink tapasztalatai bizonyítják a mi igazunkat, bizonyítják azt, hogy lehetetlen a likvidátorokkal együtt dolgozni. IV. Egy békítgető tanácsai a „hetek” számára A „Borba” 1. számának szerkesztőségi cikke: „A dumafrakció kettészakadása”, egy békítgető tanácsait tartalmazza az Állami Duma likvidátorkodó (vagy a likvidátorok felé hajladozó) hét képviselője részére. E tanácsok veleje a következő mondat: „minden olyan esetben, amikor feltétlenül szükséges a többi frakcióval való megegyezés, elsősorban a hatokhoz kell fordulni” (29. old) Lám, ez ésszerű tanács, s mellesleg nyilván emiatt nem fér össze Trockij a likvidátor „lucsistákkal”. A két frakció dumabeli harcának kezdetétől, a nyári (1913) értekezlet határozatai óta a pravdisták éppen ezen az állásponton voltak. Az oroszországi szociáldemokrata

munkásfrakció a szakadás után is nem egy ízben jelentette ki a sajtóban, hogy tovább is ezen az állásponton marad a „hetek” ismételt vonakodása ellenére is. Kezdettől fogva, a nyári értekezlet határozata óta úgy véltük és úgy véljük, hogy a dumabeli munka kérdéseiben a megegyezések kívánatosak és lehetségesek: ha nem egy ízben voltak ilyen megegyezések a kispolgári paraszt demokratákkal (a trudovikokkal), természetes, hogy még inkább lehetségesek és szükségesek a kispolgári liberális munkáspolitikusokkal. Nem kell eltúlozni a nézeteltéréseket és egyenesen szembe kell nézni a tényekkel: a „hetek” a likvidátorok felé hajladoznak, tegnap még fenntartás nélkül követték Dant, ma pedig bánatos pillantásokat vetnek hol Trockijra, hol megint Danra. A likvidátorok a párttól elszakadt legálist a csoport, amely liberális munkáspolitikát folytat. Minthogy az „illegalitásról” hallani sem akarnak, ezért szó sem

lehet arról, hogy a pártépítés és a munkásmozgalom kérdéseiben ezzel a csoporttal bárminemű egységre lépjünk. Akinek erről más a véleménye, az téves úton jár és nem veszi figyelembe az 1908 óta bekövetkezett változások mély jelentőségét. De egyes kérdésekben persze ezzel a párton kívül álló vagy pártkörüli csoporttal is megengedhetők a megegyezések: ezt a csoportot is, akárcsak a trudovikokat, mindig kényszerítenünk kell arra, hogy válasszanak a munkás (pravdista) és a liberális politika között. Például, a sajtószabadságért való harc kérdésében a likvidátorok körében nyilvánvaló ingadozás mutatkozott a két irány között: az egyik a kérdést liberálisan állítja be s nem akar tudni vagy meg akar feledkezni a cenzúrázatlan sajtóról, a másik ennek az ellenkezője, a munkáspolitika. A duma-politika keretein belül, ahol nincs közvetlenül szó a legfontosabb, a dumán kívüli kérdésekről, megegyezések a

liberális munkásképviselők hetes csoportjával lehetségesek és kívánatosak is. Ebben a pontban Trockij a likvidátorok álláspontjáról áttért a nyári (1913-as) pártértekezlet álláspontjára. Csak nem szabad elfelejteni, hogy a párton kívül álló csoport szempontjából megegyezésen egyáltalán nem azt kell érteni, amit pártemberek ezen rendszerint értenek. A pártonkívüliek számára egy dumabeli „megegyezés” annyi, mint „a taktikai határozat vagy vonal kidolgozása”. Párttagok számára egy megegyezés nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy másokat is bevonjunk a pártvonal megvalósításába. Például, a trudovikoknak nincsen pártjuk. Megegyezésen ők az irányvonalnak, hogy úgy mondjuk, „szabad kidolgozását” értik, ma a kadetokkal, holnap a szociáldemokratákkal. Mi viszont a trudovikokkal való megegyezésen egész mást értünk: nálunk a taktika minden fontos kérdésére vonatkozólag van párthatározat, és ezektől a

határozatoktól mi sohasem fogunk eltérni; a trudovikokkal való megegyezés tehát számunkra azt jelenti, hogy megnyerjük őket magunknak, hogy meggyőzzük őket a mi igazunkról, hogy ne vonakodjanak részt venni a feketeszázasok és a liberálisok ellen irányuló közös akciókban. Hogy Trockij mennyire elfelejtette (nem hiába volt a likvidátorok táborában!) ezt az elemi különbséget a megegyezésekről vallott pártszempont és pártonkívüli szempont között, azt következő érvelése mutatja: „Kell, hogy az Internacionálé bizalmi emberei összehozzák kettészakadt parlamenti képviseletüknek mindkét részét és velük együtt vizsgálják meg, mi az, ami egyesíti és mi az, ami elválasztja őket. Ki lehet dolgozni egy részletes taktikai határozatot, amely megszövegezi a parlamenti taktika alapelveit.” (1 sz 2930 old) Ez jellemző és a legnagyobb mértékben tipikus példája a kérdés likvidátor beállításának! Trockij folyóirata elfelejti,

hogy párt is van a világon, ugyan ki törődik ilyen csekélységgel? Mikor Európában (Trockij szeret ők nélkül előhozakodni az európaisággal) különböző pártok megegyeznek vagy egyesülnek, ez a következőképpen történik: a pártok megbízottjai összeülnek és mindenekelőtt tisztázzák mindazokat a pontokat, amelyekben eltérnek egymástól (ugyanezt az eljárást tűzte napirendre az Internacionálé Oroszország számára, és egyáltalában nem foglalta be a határozatba Kautskynak azt a meggondolatlan állítását, hogy „nincs régi párt”). Miután tisztázták a nézeteltéréseket, megállapítják, minő határozatokat (rezolúciókat, feltételeket stb.) kell a két párt kongresszusa elé terjeszteni a taktikai, a szervezeti stb kérdésekben Ha sikerül egységes határozati javaslatokat kidolgozni, akkor a két kongresszus dönti el, elfogadja-e ezeket; ha különböző javaslatokat terjesztenek elő, akkor is a két párt kongresszusa

bírálja el ezeket véglegesen. A likvidátorok és Trockij számára az európai példákból csak az európai opportunizmus, és nem az európai pártszerűség példái „rokonszenvesek”. Hogy majd a duma-képviselők dolgozzanak ki „részletes taktikai határozatot”!! Az orosz „élenjáró munkások”, akikkel nem hiába elégedetlen Trockij, most szemléletesen láthatják ebből a példából, hová fajul Bécsben és Párizsban azoknak a külföldi csoportocskáknak nevetségbe fulladó tervkovácsolgatása, amelyek még Kautskyt is meggyőzték arról, hogy Oroszországban „nincs párt”. De ha a külföldieket olykor sikerül is becsapni e tekintetben, az orosz „élenjáró munkások” (még annak kockázatával is, hogy a rettenetes Trockij megint elégedetlen lesz velük) egyszerűen szemükbe nevetnek ezeknek a tervkovácsolgatóknak. „A részletes taktikai határozatokat mondják majd nekik nálunk (nem tudjuk, hogy van nálatok, pártonkívülieknél)

a párt kongresszusai és konferenciái dolgozzák ki, mint például 1907, 1908, 1910, 1912 és 1913-ban. Mi szívesen ismertetjük a tájékozatlan külföldiekkel, valamint a feledékeny oroszokkal is pártunk határozatait, s még szívesebben kérjük fel a «hetek» vagy az «augusztusiak» vagy a «baloldaliak» képviselőit, vagy akit tetszik, hogy ismertessék velünk kongresszusaik vagy konferenciáik határozatait, s hogy a legközelebbi kongresszusukon határozottan vessék fel azt a kérdést, milyen álláspontot foglalnak el a mi határozatainkkal vagy az 1904. évi semleges lett kongresszus határozataival szemben stb” Ezt mondják majd Oroszország „élenjáró munkásai” a különböző tervkovácsolóknak sőt már meg is mondották például Pétervár szervezett marxistái a marxista sajtóban. Trockijnak nincs ínyére, hogy tudomásul vegye ezeket a likvidátoroknak szóló, kinyomtatott feltételeket? Annál rosszabb Trockijra nézve. A mi

kötelességünk: figyelmeztetni az olvasót arra, milyen nevetséges az olyan „egyesítő” (talán az augusztusi „egyesülés” mintájára csinált?) tervkovácsolás, amely nem hajlandó számolni Oroszország öntudatos munkásai többségének akaratával. V. TROCKIJ LIKVIDÁTOR NÉZETEI Trockij úr folyóiratában igyekezett mennél kevesebbet mondani nézetei lényegéről. A „Puty Pravdi” (37 sz) már meg is Jegyezte, hogy egy kukkot sem szólt sem az illegalitás kérdéséről, sem a nyílt pártért való harc jelszaváról stb. Többek közt ezért is beszélünk a legrosszabb fajtájú frakciózásról ebben az esetben, amikor egy elkülönült szervezet minden eszmei és politikai jelleg nélkül akar létrejönni. De ha Trockij nem is óhajtotta nyíltan kifejteni nézeteit, lapjában jó néhány mondat elárulja, milyen eszméket vall titokban és leplezetten. Mindjárt az első szám első szerkesztőségi cikkében olvashatjuk: „A forradalom előtti

szociáldemokrácia nálunk csak eszméje és céljai tekintetében volt munkáspárt. Valójában a marxista értelmiség szervezete volt, amely az öntudatra ébredt munkásosztályt vezette” (5. old) Ez a liberálisok és likvidátorok régóta ismert nótája, amely igazában a párt tagadásának bevezetéséül szolgál. Ez a nóta a történelmi tények kiforgatásán alapszik Már az 1895 1896-os sztrájkok megteremtették a munkás-tömegmozgalmat, amely eszmei és szervezeti tekintetben is kapcsolatban volt a szociáldemokráciával. S ezekbe a sztrájkokba, a gazdasági és nem gazdasági agitációba „az értelmiség vonta be, vezette maga után a munkásosztályt”!!? Vagy íme, pontos adatok az államellenes bűncselekményekről az 19011903-as évekből, a megelőző évekkel összevetve: A szabadságmozgalom részvevői (akiket államellenes cselekményekért vontak felelősségre) foglalkozásuk szerint a következőképpen oszlottak meg (százalékban): Év

Mezőgazdaság Ipar és kereskedelem Szabad foglalkozásúak és diákok Meghatározatlan foglalkozásúak és foglalkozás nélküliek 1884-1890 7,1 15,1 53,3 19,9 1901-1903 9,0 46,1 28,7 8,0 Látjuk, hogy a 80-as években, amikor még nem volt szociáldemokrata párt Oroszországban, amikor még „narodnyik” volt a mozgalom, az értelmiség volt túlsúlyban: a részvevőknek több mint fele közülük került ki. Teljesen megváltozik ez a kép az 1901 1903-as években, amikor már volt szociáldemokrata párt, amikor a régi „Iszkra” működött. Ekkor már a mozgalom részvevőinek kisebbsége az értelmiség, a munkások („ipar és kereskedelem”) száma már sokkal nagyobb, mint az értelmiségé, s a munkások és parasztok együttesen az egésznek több mint a felét teszik ki. Éppen a marxizmuson belüli áramlatok harcában éreztette hatását a szociáldemokrácia kispolgári intellektuel szárnya, kezdve az „ökonomizmussal” (18951903), s

folytatva a „mensevizmussal” (1903-1908) és a „likvidátorsággal” (1908 - 1914). Trockij azokat a rágalmakat ismételgeti, amelyeket a likvidátorok szórnak a pártra, és nem mer hozzányúlni a párton belüli áramlatok húszesztendős harcának történetéhez. Íme, egy másik példa: „Az orosz szociáldemokrácia a parlamentarizmust illető állásfoglalása tekintetében ugyanazt a három szakaszt tette meg (mint a többi országban). az első a «bojkottizmus» azután a parlamenti taktika elvi elismerése, de. (ez az a nagyszerű „de”, az a bizonyos „de”, amelyet Scsedrin így fordított le: az ember nem bújhat ki a bőréből, nem bizony!) . pusztán agitációs célokból és végül az aktuális követelések átvitele a duma szószékére.” (1 sz 34 old) Ez megint csak likvidátor történelemhamisítás. A második és harmadik szakasz közötti különbség csak arra jó, hogy titokban a reformizmust és az opportunizmust védelmezze. A

bojkottizmus, mint „a szociáldemokráciának a parlamentarizmushoz való viszonyának” szakasza, nem volt meg sem Európában ahol volt és van is anarchizmus), sem Oroszországban, ahol a bojkott, például a Buligin-duma bojkottja, csak egy bizonyos intézményre és sohasem magára a „parlamentarizmusra” vonatkozott, s abból a sajátszerű harcból származott, amely a liberalizmus és a marxizmus között a támadás folytatása körül folyt. Hogy ez a harc hogyan hatott ki a marxizmus két irányzatának egymás közötti harcára, arról Trockij egy kukkot sem szól! Ha már egyszer a történelmet érintjük, akkor meg kell világítani a különböző áramlatok konkrét kérdéseit és osztálygyökereit; aki marxista módon akarja tanulmányozni azt a harcot, amely az egyes osztályok és az egyes áramlatok közt folyt a Buligin-dumában való részvétel körül, az meglátja benne a liberális munkáspolitika gyökereit. Trockij azonban azért „érinti” a

történelmet, hogy megkerülje a konkrét kérdéseket és holmi igazolást vagy igazolásfélét találjon ki a mai opportunisták számárai! „. Ténylegesen valamennyi áramlat írja Trockij a harcnak és az építésnek ugyanazokat a módszereit alkalmazza.” „Liberális veszélyről való kiabálás a mi munkásmozgalmunkban nem egyéb, mint a valóságnak durva, szektáns karikatúrája” (1. sz 5 és 35 old) Ez nagyon világos és igen dühös síkraszállás a likvidátorok mellett. De mi bátorkodunk kiragadni legalább egyetlen kis tényt az újabbak közül Trockij csak frázisokkal dobálódzik, mi azonban szeretnők, ha a munkások maguk vennék fontolóra ezt a tényt. Tény az, hogy a „Szevernaja Rabocsaja Gazeta” március 13-i száma ezt írta: „Ahelyett, hogy azt a munkásosztály előtt álló határozott, konkrét feladatot hangsúlyoznák, hogy a dumát kényszerítse a (sajtóról szóló) törvénytervezet elutasítására, előtérbe tolják a

«megalkuvás nélküli jelszavakért» folytatandó harc semmitmondó formuláját, és ezzel együtt reklámot csapnak az illegális sajtónak, ami csak gyengíti a munkások harcát a maguk legális sajtójáért.” Ez a likvidátor-politika hiteles, világos, szabatos védelme és a pravdista politika kritikája. Nos hát? akad-e írni-olvasni tudó ember, aki azt fogja mondani, hogy az adott kérdésben mindkét irányzat a „harcnak és az építésnek ugyanazon módszereit” alkalmazza? Akad-e írni-olvasni tudó ember, aki azt mondja, hogy a likvidátorok itt nem liberális munkáspolitikát űznek? hogy a liberális veszedelem a munkásmozgalomban puszta kitalálás? Trockij éppen azért kerüli a tényeket és a konkrét utalásokat, mert azok könyörtelenül megcáfolják minden mérges kirohanását és dagályos frázisát. Persze mi sem könnyebb, mint pózba vágni magunkat és azt mondani: „durva, szektáns karikatúra”. S az se nagy mesterség, hogy ehhez még

lendületesebben, még dagályosabban hozzátoldjuk azt a szólamot, hogy ”fel kell szabadulnunk a konzervatív frakciózás járma alól”. De vajon nem túlságosan olcsó fogások ezek? Nem annak a korszaknak a fegyvertárából valók, amelyben Trockij még gimnazisták előtt tündökölt? Az „élenjáró munkások”, akikre Trockij haragszik, mégiscsak azt kívánják majd, hogy egyenesen és világosan megmondják nekik: helyeslik-e önök „a harcnak és az építésnek” azt a „módszerét”, amely világosan kifejezésre jut egy konkrét politikai kampány imént idézett megítélésében? igen vagy nem? ha igen, akkor ez liberális munkáspolitika, akkor ez a marxizmus és a párt elárulása, s ilyen politikával, azokkal a csoportokkal, amelyek ezt a politikát követik, „békéről” vagy „egységről” beszélni nem egyéb, mint önámítás és mások ámítása. Nem? akkor mondják meg nyíltan. De frázisokkal a munkásokat manapság nem lehet

sem bámulatba ejteni, sem kielégíteni, sem pedig megijeszteni. Egyébként: az a politika, amelyet a fenti idézetben a likvidátorok prédikálnak, még liberális szempontból is ostoba, mert a törvény elfogadtatása a dumában az olyasféle „októbrista zemsztvo-képviselőktől” függ, mint Bennigsen, aki már felfedte kártyáit a bizottságban. * Akik már hosszabb idő óta részt vesznek az oroszországi marxista mozgalomban, azok jól ismerik Trockij alakját, s nekik nem érdemes róla beszélni. De a fiatal munkásnemzedék nem ismeri, és ezért igenis beszélni kell róla, mert az ő alakja tipikus mind az öt külföldi csoportra, amelyek tulajdonképpen szintén ingadoznak a likvidátorok és a párt között. A régi „Iszkra” idejében (1901 1903) az ilyen ingadozókat és a hol az „ökonomistákhoz”, hol az „Iszkrá”hoz csatlakozó elemeket „tusinói vándormadaraknak” nevezték (így hívták ugyanis a „zűrzavar éveiben” a régi

Oroszhonban azokat a harcosokat, akik az egyik tábortól a másikhoz pártoltak). Amikor likvidátorságról beszélünk, egy bizonyos eszmeáramlatot értünk rajta, amely évekig fejlődött, amelynek gyökerei a marxizmus 20 éves története során összefonódtak a „mensevizmussal” és az „ökonomizmussal”, amely egy meghatározott osztálynak, a liberális burzsoáziának ideológiájához és politikájához kapcsolódik. A „tusinói vándormadarak”, csakis azon az alapon, hogy ma az egyik, holnap a másik frakció eszméit „kölcsönzik ki”, azt állítják, hogy ők a frakciók felett állnak. Trockij ádáz „iszkrás” volt az 1901 1903-as években és Rjazanov az 1903-as kongresszuson játszott szerepéért elnevezte „Lenin buzogányának”. 1903 végén Trockij dühödt mensevik, vagyis átszökött az „Iszkrá”-tól az „ökonomistákhoz”; kijelentette, hogy „a régi és az új «Iszkra» között szakadék tátong”. Az 19041905-ös

években otthagyja a mensevikeket és ingadozó álláspontot foglal el, hol Martinovval (az „ökonomistával”) dolgozik együtt, hol az otrombán baloldali „permanens forradalmat” hirdeti. Az 19061907-es években a bolsevikokhoz közeledik és 1907 tavaszán kijelenti, hogy egyetért Rosa Luxemburggal. A bomlás éveiben, hosszas „frakciómentes” ingadozások után ismét jobbra megy, és 1912 augusztusában blokkra lép a likvidátorokkal. Most ismét otthagyja őket, de azért lényegében véve egyre az ő szánalmas eszméiket hajtogatja. Az ilyen típusok jellegzetes maradványai azoknak a tegnapi történelmi képződményeknek és alakulatoknak, amelyeknek idején az oroszországi munkás-tömegmozgalom még az igazak álmát aludta, s mindegyik csoportocskának „tág tere” nyílt arra, hogy áramlatnak, csoportnak, frakciónak egy szóval „hatalomnak” tüntesse fel magát, amely másokkal való egyesülésről beszélhet. A fiatal munkásnemzedéknek

tudnia kell, hogy kikkel van dolga, amikor egyesek hallatlanul nagy igényekkel lépnek fel, s egyáltalában nem óhajtanak számolni sem azokkal a párthatározatokkal, amelyek 1908-tól kezdve megszabták és megállapították a likvidátorokhoz való viszonyt, sem Oroszország mai munkásmozgalmának tapasztalataival, amely az említett határozatok teljes elismerése alapján a gyakorlatban megteremtette a többség egységét. „Proszvescsenyije” 5. sz 1914 május Lenin Művei. 4 kiad 20 köt 301322. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1914. június 26 Objektív adatok a munkásmozgalom különböző áramlatainak erejéről - írta: V. I Lenin Az öntudatos munkásoknak nincs fontosabb feladatuk, minthogy megismerjék osztályuk mozgalmát, e mozgalom lényegét, célját és feladatait, feltételeit és gyakorlati formáit. Mert a munkásmozgalom egész ereje tudatosságában és tömegjellegében rejlik: a kapitalizmus

fejlődésének minden lépésével növeli a proletárok, a bérmunkások számát, tömöríti, szervezi, felvilágosítja őket és ilymódon előkészíti azt az osztályerőt, amelynek múlhatatlanul a maga céljai felé kell haladnia. A marxisták programja és taktikai határozatai, melyeket állandóan magyaráznak a sajtóban, elősegítik azt, hogy a mozgalom lényege, céljai és feladatai a munkástömegben tudatossá váljanak. Oroszország munkásmozgalmában a különböző áramlatok harcának mély osztály gyökerei vannak. Mindkét „áramlat”, amely Oroszország munkásmozgalmában a marxizmus (a pravdizmus) ellen harcol, s (tömegjellegét és történelmi gyökereit tekintve) rászolgál az „áramlat” elnevezésre a narodnyikság és a likvidátorság a burzsoáziának a proletariátusra gyakorolt befolyását fejezi ki. Ezt a marxisták már gyakran megmagyarázták és számos határozatukban megállapították a narodnyikokat (ellenük már harminc

éve folyik a harc) és a likvidátorokat illetően egyaránt (a likvidátorság története vagy húsz éves, mert a likvidátorság az „ökonomizmus” és a mensevizmus egyenes folytatása). Jelenleg már egyre több objektív adat halmozódik fel az oroszországi munkásmozgalom különböző áramlatainak erejéről. Amennyire csak lehetséges gyűjtenünk, vizsgálnunk és tanulmányoznunk kell ezeket az objektív adatokat, amelyek nem egyes személyek és csoportok, hanem tömegek viselkedésére és hangulatára vonatkoznak, különböző ellenséges újságokból származnak és bármely írni-olvasni tudó ember által ellenőrizhetők. Csak ilyen adatok alapján tanulhatunk és tanulmányozhatjuk osztályunk mozgalmát. A narodnyikoknak is, a likvidátoroknak is éppúgy, mint a különböző értelmiségi csoportocskáknak, a „vperjodistáknak”, a plehanovistáknak, a trockistáknak egyik fő, ha nem a legfőbb hibája (illetve a munkásosztállyal szemben

elkövetett bűne): szubjektivizmusuk. Saját kívánságaikat, saját „véleményeiket”, saját értékeléseiket, saját „perspektíváikat” lépten-nyomon úgy tüntetik fel, mint a munkások akaratát, mint a munkásmozgalom szükségleteit. Amikor például „egységről” beszélnek, méltóságteljesen mellőzik annak a tényleges egységnek a tapasztalatait, amelyet Oroszország öntudatos munkásainak többsége az 1912 elejétől 1914 derekáig eltelt két és fél év alatt megteremtett. Állítsunk hát össze egy összefoglalást a munkásmozgalom különböző irányzatainak erejét ábrázoló, rendelkezésünkre álló objektív adatokról. Aki a szubjektív értékeléseknek és ígéreteknek akar hinni, az menjen a „csoportocskákhoz”, mi csak azokat hívjuk, akik az objektív tényeket akarják vizsgálni. Ezek a tények a következők: [A táblázatot lásd a 862863. oldalon - Szerk] Mindenekelőtt rövid magyarázattal látjuk el a fentebb közölt

adatokat, azután pedig áttérünk a következtetésekre. Az lesz a legkényelmesebb, ha a magyarázatokat az egyes pontok szerint adjuk meg. 1 pont A választási meghatalmazottakról és megbízottakról nincsenek adataink. Aki a „kuriális” adatok felhasználása miatt panaszkodik, egyszerűen nevetségessé válik, mert más adatok nincsenek. A német szociáldemokraták sikereiket a Bismarck-féle választási törvény alapján mérik, amely kizárja a nőket és „férfi”-kúriát létesít! 2. pont A fizető és nem csupán „határozatokat aláfirkantó” munkáscsoportok száma nemcsak az áramlat, hanem a szervezettség, a párthoz tartozás erejének legbiztosabb és legjobb ismertetőjele. A likvidátorok és a „csoportocskák” ezért szubjektív ellenszenvvel viseltetnek ezzel az ismertetőjellel szemben. A likvidátorok ezt az ellenvetést tették: nekünk zsidó és grúz lapunk is van, „Pravda” pedig csak egy van. Ez nem igaz. Először is, az észt

és a litván lap pravdista Másodszor, ha a vidéket nézzük, szabad-e megfeledkezni Moszkváról? A moszkvai munkásújság 1913-ban 390 munkáscsoportot tömörített és egyesített („Rabocsij” 1. sz 19. old) a „Cájt” c zsidó lap pedig 2 számától (1912 december 29) 1914 június l-ig 296 munkáscsoportot egyesített (köztük 1914 március 20-ig 190-et és 1914 március 20-tól június l-ig 106-ot.) Tehát, maga Moszkva bőven „fedezte” a likvidátorok szubjektív utalását a „Cájt”-ra! Felszólítjuk a grúz és az örmény elvtársakat, hogy gyűjtsenek adatokat a likvidátorok kaukázusi újságjairól. Hány munkáscsoport van ott? Mindenre kiterjedő objektív adatokra van szükség. A csoportok összeszámlálásánál történhettek hibák, de csak részlegesek. Felszólítunk mindenkit az ellenőrzésre és helyreigazításra. A 3. és a 4 pont nem szorul magyarázatra Kívánatos lenne egy körkérdés az újabb vidéki adatok

összegyűjtésére. Az 5. pont A likvidátorok 2 985 aláírásában benne foglaltatik az 1 086 bundista és a 719 kaukázusi aláírás Kívánatos lenne, ha a helybeli elvtársak ellenőriznék ezeket a számokat. 6. pont Mindkét frakció pénztárosa elszámolást közöl minden összegről, amely a frakciókhoz különböző célokra befolyt. Ez a munkásokkal való kapcsolat pontos, objektív indexe 7. pont Az újságok példányszáma Az adatokat E Vandervelde összegyűjtötte és közzétette, de a likvidátorok és a liberálisok („Kievszkaja Miszl”) eltitkolták őket. „Szubjektivizmus” Kívánatos, hogy legalábbis egy hónapra vonatkozó, teljesebb adatokat gyűjtsenek. 8. és 9 pont Ez is egyik objektív illusztrálása annak, hogy a likvidátorok megtagadják az „illegalitást”, vagyis a pártot. A külföld pedig 1914 január 1-től május 13-ig pravdistáknak 49 rubel 79 kopeket (1/4 százalékot) adott, a likvidátoroknak pedig 1 709 rubel 17 kopeket

(14%-ot). Ne mondd, hogy „nem tudok”, mondd, hogy „nem akarok"! 1014. pont Objektív bizonyítékai annak, hogy a likvidátorok és narodnyikok a burzsoáziától függenek, burzsoák. Szubjektíven a likvidátorok és narodnyikok „szocialisták” és „szociáldemokraták” Objektíven eszméiknek tartalma és a tömegmozgalom tapasztalata tekintetében egyaránt polgári intellektuel csoportok, melyek a munkások kisebbségét elszakítják a munkáspárttól. Az olvasók figyelmét külön felhívjuk arra, hogy a likvidátorok meghamisítják a munkásleveleket. Hallatlan, felháborító csalás! Minden helybeli marxista leplezze le ezt és gyűjtsön objektív adatokat („Trudovaja Pravda” 1914. június 11 12 sz) 15. pont Különösen fontos adatok, amelyeket külön körkérdés alapján ki kellene egészíteni és ellenőrizni Mi az adatokat a „Szputnyik Rabocsevó”-ból vettük, (a „Priboj” kiadása. Szt Pétervár, 1914) A likvidátor szövetségekhez

soroltuk az irodai alkalmazottak, a rajzolók és a gyógyszerészek szövetségeit (a nyomdászszövetség 1914. április 27-i utolsó vezetőségi választása alkalmával a vezetőségi tagok felét és a vezetőségi póttagoknak több mint a felét a pravdisták közül választották). A pékeket és a dobozkészítőket a narodnyik irányzatú szövetségekhez soroltuk. Taglétszámuk körülbelül 22 000 Moszkvában 13 szakszervezet közül 10 pravdista, 3 meghatározatlan irányzatú, de közelebb áll a pravdistákhoz. Likvidátor és narodnyik szövetség egy sincs Az objektív adatok azt mutatják, hogy csakis a pravdizmus nevezhető a burzsoáziától valóban független, marxista, proletár áramlatnak, amely a munkásoknak több mint 4/5-ét (1914-ben a likvidátorokhoz viszonyítva a munkáscsoportok 81,1 %-át) szervezi és egyesíti. A likvidátorság és a narodnyikság kétségtelenül polgári demokratikus, nem pedig munkásáramlat. Az 1912, 1913 és 1914 első

fele tömegmozgalmának tapasztalatai teljes egészében és fényesen igazolták a pravdisták programbavágó, taktikai és szervezeti eszméit, határozatait, irányvonalát. Abban a biztos meggyőződésben, hogy igaz úton haladunk, még fokozottabb munkára kell erőt gyűjtenünk. Az Állami Duma választásai 1. munkáskúria képviselőinek száma Pravdisták Likvidátorok Százalékban Pravdisták Likvidátorok II. duma 1907 11 12 47 53 III. duma 1907-1912 4 4 50 50 IV. duma 1912 6 3 67 33 620 89 2181 661 A járulékfizető munkáscsoportok száma 2. A munkáscsoportok által a pétervári újsá1912. goknak fizetett 1913. - 76,9 Baloldali narodnyikok bojkott 23,1 264 járulékok száma 1914. május 13-ig 2873 671 81,1 18,9 524 Biztosítóintézeti munkásválasztások 3. A meghatalmazottak száma az országos biztosító intézet választásai alkalmával 47 10 82,4 17,6 ?1-2? 37 7 84,1 15,9 4 Aláírások az egyes

dumafrakciók melletti határozatokban 5. A két újságban a „6-os csoport” (pravdisták) és a „7-es csoport” (likvidátorok) mellett leadott aláírások 6722 2985 69,2 30,8 - Kapcsolatok a munkáscsoportokkal 6. A munkáscsoportok által az egyik vagy a másik frakciónak juttatott felajánlások száma (1913 oktober-1914 június 6) 1295 215 85,7 14,3 - 4. Ugyanaz a fővárosi biztosító intézet választásai alkalmával A pétervári újságok példányszáma 7. Hány példányt nyomnak (E. Vandervelde által gyűjtött és közzétett adatok) 40000 16000 5 0 - - 9 44 0 - - 21 Külföldi sajtó 8. A likvidátorok augusztusi (1912) konferenciájától 1914 júliusáig a vezető lapoknak hány száma jelent meg 9. Hány nem nyílt szervezetről történik említés ezekben a számokban (minden hely egy említésnek tekintendő) A burzsoáziától való függés 10. Pénzgyűjtések a szentpétervári újságok számára (1914. január 1 - május

13) Nem munkásoktól származó gyűjtések százalékaránya - 11. Az újságok által az egész idő alatt közzétett pénzelszámolások száma 12. Ezekből azon elszámolások százalékaránya, amelyek deficitjét ismeretlen, azaz burzsoá forrásokból fedezték 13. A két duma-frakció révén befolyt pénzösszegek (1913. október – 1914 június 6). A nem munkásoktól származó összegek százalékaránya 14. A hallgatólagosan munkástudósítások gyanánt kiadott, valójában azonban a forrás megjelölése nélkül burzsoá újságokból vett tudósítások száma 71,4 - 3 28,6 12000 (hetenként 3-szor) 13 1 - 50 - ?(0?) - - 0 100 - - 6 46 - 5 (A „Nasa Rabocsaja Gazeta” két, - 17. és 19 - számában 50 ? - 0 Szakszervezetek 15. Azoknak a szentpétervári szakszervezeteknek száma, melyekben a tagok többsége (a vezetőségi tagok többsége után ítélve) az egyik vagy a másik iránnyal rokonszenvez 14 1/2 3 1/2 - - 2

„Trudovaja Pravda” 25. sz 1914 június 26 Lenin Művei. 4 kiad 20 köt 356360. old (oroszul) (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1914. szeptember 28 A háború és az oroszországi szociáldemokrácia - írta: V. I Lenin Az európai háború, melyet az összes országok kormányai és burzsoá pártjai évtizedeken át készítettek elő kitört. A fokozódó fegyverkezés, a piacokért folyó harc rendkívüli kiéleződése a fejlett kapitalista országok legújabb, imperialista fejlődésszakaszának korában, a legelmaradottabb, keleteurópai monarchiák dinasztikus érdekei szükségszerűen erre a háborúra vezettek. A területhódítás és idegen nemzetek leigázása, a konkurens nemzet tönkretétele, javainak elrablása, a dolgozó tömegek figyelmének elterelése Oroszország, Németország, Anglia és más országok belpolitikai válságáról, a munkások megosztása és nacionalista elbolondítása, élcsapatuk kiirtása a

proletariátus forradalmi mozgalmának gyengítése céljából ez a mai háború egyedüli, igazi tartalma, jelentősége és értelme. A szociáldemokráciára hárul mindenekelőtt az a feladat, hogy feltárja a háború igazi jelentőségét és kíméletlenül leleplezze azt a hazugságot, szofista csűrés-csavarást, azokat a „hazafias” frázisokat, amelyeket az uralkodó osztályok, a földbirtokosok és burzsoák terjesztenek a háború védelmében. A hadviselő nemzetek egyik csoportjának élén a német burzsoázia áll. Elbolondítja a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, amikor azt állítja, hogy a háborút a haza, szabadság és kultúra érdekében, a cárizmus által leigázott népek felszabadítása érdekében, a reakciós cárizmus megsemmisítése céljából folytatja. Valójában pedig ez a burzsoázia, mely a porosz junkerek és az élükön álló II. Vilmos előtt lakájkodik, éppen ez a burzsoázia volt mindenkor a cárizmus legmegbízhatóbb

szövetségese és az oroszországi munkások és parasztok forradalmi mozgalmának ellensége. Valójában ez a burzsoázia - bárminő lesz is a háború kimenetele a junkerekkel vállvetve minden erejét arra fordítja majd, hogy az oroszországi forradalommal szemben a cári monarchiát támogassa. Valójában a német burzsoázia rabló hadjáratot indított Szerbia ellen, mert le akarja igázni, és mert a délszlávok nemzeti forradalmát vérbe akarja fojtani, s ugyanakkor haderejének zömét szabadabb országok, Belgium és Franciaország ellen veti, hogy kirabolja gazdagabb versenytársát. A német burzsoázia, mely azt a mesét terjeszti, hogy védelmi háborút folytat, valójában a számára legalkalmasabb időpontot választotta ki a háborúra, amikor kihasználhatja haditechnikájának legújabb vívmányait, és megelőzheti Oroszország és Franciaország már tervbe vett és elhatározott újabb fegyverkezését. A hadviselő nemzetek másik csoportjának élén

az angol és a francia burzsoázia áll, amely ámítja a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, mikor azt állítja, hogy a hazáért, szabadságért és kultúráért visel háborút a német militarizmus és zsarnokság ellen. Valójában pedig ez a burzsoázia milliárdjain már régen felbérelte és arra készítette elő az orosz cárizmusnak, Európa legreakciósabb és legbarbárabb monarchiájának haderejét, hogy megtámadja Németországot. Az angol és francia burzsoázia harcának igazi célja: a német gyarmatok elrablása és a gazdaságilag gyorsabban fejlődő versenytárs tönkretétele. És ennek a nemes célnak érdekében segítik a „haladó”, „demokratikus” nemzetek a vad cárizmust, hogy még jobban fojtogathassa Lengyelországot, Ukrajnát stb., hogy még kíméletlenebbül elnyomhassa a forradalmat Oroszországban. Rablásban, vadállati kegyetlenkedésekben és véget nem érő háborús szörnyűségekben a hadviselő országok egyik csoportja

sem áll a másik mögött, de hogy elbolondítsák a proletariátust és eltereljék figyelmét az egyetlen igazi felszabadító háborúról, a proletariátusnak „saját” országa és az „idegen” országok burzsoáziája ellen irányuló polgárháborújáról, minden ország burzsoáziája ennek a „nagy” célnak az érdekében hazug hazafias frázisokkal igyekszik dicsőíteni a „maga” nemzeti háborújának jelentőségét, és azt próbálja elhitetni, hogy nem fosztogatás és nem területhódítás céljából törekszik legyőzni ellenfelét, hanem azért, hogy minden más népet „felszabadítson” saját népe kivételével. De minél buzgóbban iparkodik minden ország kormánya és burzsoáziája azon, hogy megossza és egymásra uszítsa a munkásokat, s e dicső cél érdekében minél dühödtebben alkalmazzák a háborús rendszabályok és a hadicenzúra rendszerét (a cenzúráét, amely még most is, a háború idején, a „belső”

ellenséget sokkal jobban üldözi, mint a külellenséget), annál szentebb kötelessége az öntudatos proletariátusnak, hogy valamennyi ország „hazafias” burzsoá klikkjének őrjöngő sovinizmusával szemben megvédje osztály-összetartását, internacionalizmusát, szocialista meggyőződését. Ha az öntudatos munkások nem tűznék maguk elé ezt a feladatot, ez azt jelentené, hogy lemondanak minden felszabadító és demokratikus törekvésükről, már nem is szólva szocialista törekvésükről. A legnagyobb keserűség érzésével kell megállapítanunk, hogy a legfőbb európai országok szocialista pártjai nem teljesítették ezt a feladatukat, s e pártok különösen a német párt vezéreinek magatartása a szocializmus ügyének egyenes elárulásával határos. Ebben az óriási jelentőségű, világtörténelmi pillanatban, a mostani, a második szocialista Internacionálé (1889 1914) vezéreinek többsége a szocializmust nacionalizmussal

igyekszik felcserélni. Magatartásuknak az volt a következménye, hogy ezeknek az országoknak munkáspártjai nem szegültek szembe kormányaik bűnös magatartásával, hanem arra szólították fel a munkásosztályt, hogy állásfoglalását egyeztesse össze az imperialista kormányok állásfoglalásával. Az Internacionálé vezérei elárulták a szocializmust, amikor megszavazták a hadihiteleket, amikor „saját” országaik burzsoáziájának soviniszta („hazafias”) jelszavait szajkózták, amikor igazolták és védelmezték a háborút, amikor beléptek a hadviselő országok burzsoá kormányaiba stb. stb A mai Európa legbefolyásosabb szocialista vezérei és legbefolyásosabb Szocialista sajtószervei korántsem szocialista, hanem soviniszta burzsoá és liberális álláspontra helyezkedtek. A szocializmusnak ezért a meggyalázásáért elsősorban a német szociáldemokratákat terheli a felelősség, mert ők voltak a II. Internacionálé legerősebb és

legbefolyásosabb pártja De nem lehet igazolni a francia szocialistákat sem, akik miniszteri állásokat fogadtak el annak a burzsoáziának a kormányában, amely a Kommün leverésére elárulta hazáját és Bismarckkal egyesült. A német és osztrák szociáldemokraták azzal próbálják igazolni a háború támogatását, hogy ők szerintük az orosz cárizmus ellen hadakoznak. Mi, orosz szociáldemokraták, kijelentjük, hogy ezt az igazolást hazug kibúvónak tartjuk. Az utóbbi években, országunkban ismét óriási méreteket öltött a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalom. A mozgalom élén állandóan az oroszországi munkásosztály haladt Az utóbbi évek milliókat átfogó politikai sztrájkjai a cárizmus megdöntésének és a demokratikus köztársaság követelésének jelszavával zajlottak le. Közvetlenül a háború kitörése előtt Poincaré, a francia köztársaság elnöke, amikor meglátogatta II. Miklóst, maga is láthatta a munkások

barikádjait Pétervár utcáin Az oroszországi proletariátus nem rettent vissza semmiféle áldozattól, hogy a cári monarchia gyalázatától megszabadítsa az emberiséget. Ki kell jelentenünk azonban, hogy ha van valami, ami bizonyos körülmények között elodázhatja a cárizmus pusztulását, ha van valami, ami segítheti a cárizmust az oroszországi demokrácia elleni harcában, akkor ez éppen a mostani háború, amelyben az angol, francia és orosz burzsoázia a cárizmus reakciós céljainak rendelkezésére bocsátotta pénzeszsákját. És ha valami megnehezítheti az oroszországi munkásosztály forradalmi harcát a cárizmus ellen, akkor ez éppen a német és az osztrák szociáldemokrácia vezéreinek a magatartása, melyet Oroszország soviniszta sajtója követendő példaképül szüntelenül elénk állít. Még ha feltennők is, hogy a német szociáldemokrácia annyira erőtlen volt, hogy kénytelen volt lemondani minden forradalmi akcióról, még ebben

az esetben sem lett volna szabad a soviniszta táborhoz csatlakoznia, nem lett volna szabad olyan lépéseket tennie, melyekről az olasz szocialisták joggal mondották, hogy a német szociáldemokrata vezérek megbecstelenítik a proletár Internacionálé zászlaját. A mi pártunk, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt máris rengeteget szenvedett és fog még szenvedni a háború következtében. Legális munkássajtónkat teljesen megsemmisítették Szakszervezeteink legnagyobb részét betiltották, elvtársainkat tömegestől letartóztatták és száműzték. De parlamenti képviseletünk az Állami Duma Oroszországi Szociáldemokrata Munkásfrakciója feltétlen szocialista kötelességének tartotta, hogy a hadihitelek ellen szavazzon, sőt, azért, hogy tiltakozását még erőteljesebben hangsúlyozza, elhagyta a duma üléstermét; kötelességének tartotta, hogy imperialista politikának bélyegezze az európai kormányok politikáját. És Oroszország

szociáldemokrata munkásai a cári kormány fokozott üldözése ellenére is teljesítik a demokrácia és az Internacionálé iránti kötelességüket, máris megjelennek első illegális kiáltványaik a háború ellen. Amikor a forradalmi szociáldemokrácia képviselői, mint a német szociáldemokraták kisebbsége és a semleges államok legjobb szociáldemokratái, mélységesen szégyellik magukat a II. Internacionálé csődje miatt; amikor Angliában és Franciaországban a szocialisták fel-felszólalnak a szociáldemokrata pártok többségének sovinizmusa ellen; amikor az opportunisták mint például a német „Sozialistische Monatshefte”, amely már régen nemzeti-liberális álláspontra helyezkedett , teljes joggal ünneplik az európai szocializmuson aratott diadalukat, akkor a proletariátusnak azok az opportunizmus és a forradalmi szociáldemokrácia között ingadozó emberek (mint a német szociáldemokrata párt „centruma”) teszik a legrosszabb

szolgálatot, akik elhallgatni vagy diplomatikus frázisokkal leplezni próbálják a II. Internacionálé csődjét Ellenkezőleg, nyíltan el kell ismerni, hogy a II. Internacionálé csődbe jutott, és meg kell érteni ennek a csődnek az okait, hogy építhessük a világ munkásainak új, szilárdabb, szocialista egyesülését. Az opportunisták megszegték a stuttgarti, koppenhágai és bázeli kongresszus határozatait, amelyek arra kötelezték a világ szocialistáit, hogy minden esetben, minden körülmények között harcoljanak a sovinizmus ellen, arra kötelezték a szocialistákat, hogy a burzsoázia és kormányai által indított minden háborúra a polgárháború és a szociális forradalom fokozott hirdetésével feleljenek. A II Internacionálé csődje az opportunizmus csődje, azé az opportunizmusé, amely az elmúlt (úgynevezett „békés”) történelmi korszak sajátosságainak talaján fejlődött és az utóbbi években, az Internacionáléban

ténylegesen uralomra jutott. Az opportunisták régóta előkészítették ezt a csődöt, mert tagadták a szocialista forradalmat és ehelyett burzsoá reformizmust hirdettek; mert tagadták az osztályharcot, tagadták, hogy az osztályharcot bizonyos viszonyok között polgárháborúvá kell átváltoztatni, s az osztályok együttműködését prédikálták; mert a hazafiság és a honvédelem leple alatt burzsoá sovinizmust hirdettek és semmibe se vették vagy tagadták azt a szocialista alapigazságot, melyet már a Kommunista Kiáltvány leszögezett, hogy a munkásoknak nincs hazájuk; mert ahelyett, hogy szükségszerűnek ismerték volna el az egész világ proletárjainak forradalmi háborúját az egész világ burzsoáziája ellen, a militarizmus elleni harcban szentimentális nyárspolgári álláspontra helyezkedtek; mert a burzsoá parlamentarizmus és burzsoá legalitás szükséges kihasználását a burzsoá legalitás bálványozásává változtatták, és

megfeledkeztek arról, hogy válságok korszakaiban feltétlenül kötelezőek a szervezés és agitáció illegális formái. Az anarcho-szindikalista áramlat, az opportunizmusnak ez a természetes „kiegészítője”, amely éppoly burzsoá és éppoly ellensége a proletár, azaz a marxista álláspontnak, nem kevésbé gyalázatosan viselkedett, amikor a mostani válság idején önelégülten szajkózta a sovinizmus jelszavait. Ma lehetetlen teljesíteni a szocializmus feladatait, lehetetlen megvalósítani a munkások igazi nemzetközi tömörülését, ha nem szakítunk határozottan az opportunizmussal, és nem magyarázzuk meg a tömegeknek, hogy az opportunizmus csődje elkerülhetetlen volt. Minden ország szociáldemokráciájának legelső feladata az, hogy harcoljon országának sovinizmusa ellen. Oroszországban a sovinizmus teljesen hatalmába kerítette a burzsoá liberalizmust (a „kadetokat”) és részben a narodnyikokat az eszerekkel és a „jobboldali”

szociáldemokratákkal egyetemben. (Különösen meg kell bélyegezni pl. J Szmirnov, P Maszlov és G Plehanov soviniszta nyilatkozatait, amelyeket a burzsoá „hazafias” sajtó felkapott és alaposan kihasznált.) Az adott helyzetben, a nemzetközi proletariátus szempontjából nem lehet meghatározni, hogy a hadviselő nemzetek két csoportja közül melyiknek a veresége volna a kisebbik rossz a szocializmusra nézve. De mi, orosz szociáldemokraták, egy pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy Oroszország népeinek munkásosztálya és dolgozó tömegei szempontjából a kisebbik rossz a cári monarchia, a legreakciósabb és a legbarbárabb kormány veresége lenne, annak a kormánynak a veresége, amely Európa és Ázsia nemzetei közül és lakosságából minden más kormánynál több nemzetet és több embert tart igájában. Az európai szociáldemokrácia legközelebbi politikai jelszavául a köztársasági Európai Egyesült Államok megalakítását kell

kitűzni, és a burzsoáziával ellentétben, amely mindent kész „megígérni”, csakhogy a proletariátust a sovinizmus általános áradatába bevonja, a szociáldemokraták meg fogják magyarázni, hogy ez a jelszó a német, az osztrák és az orosz monarchia forradalmi megdöntése nélkül teljesen hazug és értelmetlen. Oroszországban, tekintettel arra, hogy ez az ország a legelmaradottabb és még nem fejezte be burzsoá forradalmát, a szociáldemokraták feladata most is, mint régebben, az, hogy a következetes demokratikus átalakulás három fő feltételéért harcoljanak: a demokratikus köztársaságért (valamennyi nemzet teljes egyenjogúságával és önrendelkezési jogával), a földesúri földek elkobzásáért és a nyolcórás munkanapért. A háború azonban minden fejlett országban napirendre tűzi a szocialista forradalom jelszavát, amely annál égetőbbé válik, minél inkább nehezednek a háború terhei a proletariátus vállára, minél

aktívabbá fog válni korunk „hazafias” barbárságának borzalmai után a proletariátus szerepe Európa újjáteremtésében a nagykapitalizmus óriási technikai vívmányainak viszonyai között. Minthogy a burzsoázia a háborús törvények kihasználásával el akarja némítani a proletariátust, a proletariátusnak múlhatatlanul illegális szervezeti és agitációs formákat kell teremtenie. Hadd „óvják” az opportunisták a legális szervezeteket azon az áron, hogy elárulják meggyőződésüket, a forradalmi szociáldemokraták arra használják ki a munkásosztály szervezeti tapasztalatait és kapcsolatait, hogy a válság korszakának megfelelő illegális harci formákat teremtenek, s így harcolnak a szocializmusért és a munkásoknak nem saját országuk soviniszta burzsoáziájával, hanem a világ munkásaival való egyesüléséért. A proletár Internacionálé nem pusztult el és nem is fog elpusztulni A munkástömegek minden akadály

ellenére is meg fogják teremteni az új Internacionálét. Az opportunizmus mostani diadala nem maradandó. Minél több áldozata lesz a háborúnak, annál világosabban fogják látni a munkástömegek, hogy az opportunisták elárulták a munkásság ügyét, és hogy mindegyik országban a kormány és a burzsoázia ellen kell fordítani a fegyvert. A mostani imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá ez az egyetlen helyes proletár jelszó, erre mutat rá a Kommün tapasztalata, ezt jelölte ki a bázeli határozat (1912), ez következik a magas fejlettségű burzsoá országok közötti imperialista háború minden feltételéből. Bármilyen nagynak látszanak is ennek az átváltoztatásnak a nehézségei az egyik vagy másik pillanatban, a szocialisták ha már a háború ténnyé lett sohasem fognak lemondani arról, hogy ebben az irányban rendszeres, szívós, lankadatlan előkészítő munkát ne végezzenek. Csakis ezen az úton haladva szakíthatja

ki magát a proletariátus a soviniszta burzsoáziától való függésből, és csakis így tud majd az egyik vagy másik formában, többé vagy kevésbé gyorsan, határozott lépéseket tenni azon az úton, mely a népek igazi szabadsága és a szocializmus felé vezet. Éljen a munkások nemzetközi testvérisége a világ burzsoáziájának sovinizmusa és patriotizmusa ellen! Éljen az opportunizmustól megtisztított proletár Internacionálé! Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottsága A megírás ideje: 1914. szeptember 28 (október 11.) előtt „Szocial-Demokrat” 33. sz 1914 november 1 Lenin Művei. 21 köt 1121 old (idézet: - Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) 1914. december 12 A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről - írta: V. I Lenin Milyen sokat beszélnek, elmélkednek, hangoskodnak mostanában nemzetről, hazáról! Anglia liberális és radikális miniszterei, Franciaország temérdek „haladó” publicistája

(akik lám teljesen egyetértenek a reakciós publicistákkal), Oroszország hivatalos, kadet és haladó firkászainak sokasága (köztük némely narodnyik és „marxista” is) megannyian ezernyi változatban magasztalják a „haza” szabadságát és függetlenségét, a nemzeti önállóság elvének fennköltségét. Nehéz itt eldönteni, hol végződik a hóhér Romanov Miklósnak vagy a négerek és az indiai lakosság megkínzóinak lepénzelt lantosa, és hol kezdődik a tucat nyárspolgár, aki együgyűségből vagy gerinctelenségből úszik az „árral”. De nem is fontos, hogy ezt vizsgálgassuk Itt egy nagyon elterjedt és nagyon mély eszmei áramlattal állunk szemben, melynek gyökerei a legszorosabb kapcsolatban vannak a nagyhatalmi nemzetek földbirtokos és tőkés urainak érdekeivel. Száz- és százmilliókat költenek évenként azoknak az eszméknek propagálására, amelyek ezeknek az osztályoknak előnyösek: telhetetlen malom ez, amely

mindenhonnan gyűjti a vizet, kezdve a meggyőződésből soviniszta Menysikovtól egészen az opportunizmusból vagy gerinctelenségből soviniszta Plehanovig és Maszlovig, Rubanovicsig és Szmirnovig, Kropotkinig és Burcevig. Próbáljuk meg mi, nagyorosz szociáldemokraták is, álláspontunkat ezzel az eszmei áramlattal szemben meghatározni. Nem volna helyes, ha mi, akik egy nagyhatalmi nemzethez tartozunk, amely Európa szélső keletén és Ázsia jókora részén él, megfeledkeznénk a nemzeti kérdés óriási jelentőségéről; különösen egy olyan országban, amelyet méltán neveznek a „népek börtönének”; olyan időben, amikor a kapitalizmus éppen Európa szélső keletén és Ázsiában számos „új”, nagy és kis nemzetet ébreszt életre és öntudatra; olyan időpontban, amikor a cári monarchia fegyverbe hívta a nagyoroszok és az „idegentörzsűek” millióit, hogy egész sor nemzeti kérdést az Egyesült Nemesség Tanácsa és a Gucskovok,

Kresztovnyikovok, Dolgorukovok, Kutlerek, Rogyicsevek érdekeinek megfelelően „oldjon meg”. Idegen-e tőlünk, nagyorosz öntudatos proletároktól, a nemzeti büszkeség érzése? Persze, hogy nem! Mi szeretjük nyelvünket és hazánkat, mi a legtöbbet azon munkálkodunk, hogy hazánk dolgozó tömegeit (vagyis hazánk lakosságának kilenctized részét) tudatos demokrata és szocialista életre emeljük. Nekünk mindennél fájóbb látni és érezni azt, hogy a cári hóhérok, a nemesek és a tőkések mennyi erőszakot követnek el szép hazánkon, hogyan kötik gúzsba és űznek csúfot belőle. Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez az erőszak közöttünk, a nagyoroszok között ellenállásra talált, hogy ebből a környezetből nőtt ki Ragyiscsev, nőttek ki a dekabristák, a 70-es évek vegyes rendű forradalmárai, büszkék vagyunk arra, hogy a nagyorosz munkásosztály 1905-ben hatalmas forradalmi tömegpártot teremtett, hogy a nagyorosz muzsik ugyanebben az

időben kezdett demokratává lenni, és kezdte lerázni magáról a papot és a földbirtokost. Mi emlékszünk arra, mit mondott félévszázaddal ezelőtt Csernisevszkij, a nagyorosz demokrata, aki egész életét a forradalom ügyének szentelte: „szánalmas nemzet, rabszolgák nemzete, fönt és alant mind csupa rabszolga”. A nyílt és burkolt nagyorosz rabszolgák (rabszolgák a cári monarchia irányában) nem szívesen emlékeznek ezekre a szavakra. Szerintünk azonban ezek a szavak az igazi hazaszeretet szavai voltak, azé a hazaszereteté, amelyet áthatott a bú, mert a nagyorosz néptömegekben nem volt forradalmiság. Akkor nem volt Most is kevés, de már van. Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket,

börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt. Minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbe fojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát) és gyűlöljük rabszolga jelenünket, mikor ugyanezek a földesurak, a tőkések támogatásával, háborúba visznek bennünket, hogy megfojtsák Lengyelországot és Ukrajnát, hogy elnyomják a demokratikus mozgalmat Perzsiában és Kínában, hogy erősítsék a Romanovok, Bobrinszkijok, Puriskevicsek nagyorosz nemzeti méltóságunkat meggyalázó bandáját. Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született; de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rabságát (amikor például Lengyelország, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz

„haza védelmének” nevezi), az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és söpredék. „Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”, így beszéltek a XIX. század következetes demokráciájának legnagyobb képviselői, Marx és Engels, akik a forradalmi proletariátus tanítóivá lettek. És mi, nagyorosz munkások, akiket áthat a nemzeti, büszkeség érzése, mindenáron szabad és független, önálló, demokratikus, köztársasági, büszke Nagyoroszországot akarunk, mely szomszédaihoz való viszonyát az egyenlőség emberi elvére, nem pedig a kiváltságok feudális, egy nagy nemzetet lealázó elvére építi fel. És éppen azért, mert ezt akarjuk, mondjuk: a XX. században, Európában (ha Európa szélső keleti részén is), csak úgy lehet „védeni a hazát”, ha minden forradalmi eszközzel a monarchia, saját hazánk földbirtokosai és tőkései, azaz szülőföldünk leggonoszabb

ellenségei ellen harcolunk; a nagyoroszok csak úgy „védhetik a hazát”, ha minden háborúban a cárizmus vereségét kívánják, mert ez a legkisebb rossz Nagyoroszország lakosságának kilenctized részére nézve, mert a cárizmus nemcsak gazdaságilag és politikailag nyomja el a lakosságnak ezt a kilenctized részét, hanem még demoralizálja, lealázza, megbecsteleníti, prostituálja is, amikor idegen népek elnyomására tanítja, amikor arra szoktatja, hogy saját gyalázatát képmutató, álhazafias frázisokkal leplezze. Azt vetik talán ellenünk, hogy a cárizmus mellett és védőszárnyai alatt már létrejött és felserdült egy másik történelmi erő, a nagyorosz kapitalizmus, amely progresszív munkát végez azzal, hogy óriási területeket gazdaságilag központosít és egybefoglal. Ez az ellenvetés azonban nem igazolja, ellenkezőleg, még szigorúbban vádolja soviniszta szocialistáinkat, akiket cári, puriskevicsi szocialistáknak kellene

nevezni (mint ahogy Marx a lassalleánusokat porosz királyi szocialistáknak nevezte). Sőt tegyük fel, hogy a történelem százegy kis nemzettel szemben a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára dönti el a kérdést. Ez nem lehetetlen, mert a tőke egész története nem más, mint erőszak és rablás, vér és szenny története. És mi egyáltalában nem vagyunk feltétlenül a kis nemzetek hívei; mi egyébként azonos körülmények esetén feltétlenül a centralizáció mellett és a föderatív kapcsolatok kispolgári eszménye ellen vagyunk. De még ebben az esetben is, először, nem a mi dolgunk, nem a demokraták dolga (már nem is szólva a szocialistákról), hogy Romanovnak Bobrinszkijnak Puriskevicsnek segítsünk Ukrajnát stb. megfojtani Bismarck a maga módján, junkermódra, progresszív történelmi tettet vitt véghez, de nagyszerű „marxista” volna az, aki ezen az alapon igazolni próbálná a Bismarcknak nyújtott szocialista segítséget! Pedig

Bismarck előmozdította a gazdasági fejlődést azzal, hogy egyesítette a széttagolt németeket, akiket más népek elnyomtak. Nagyoroszország gazdasági felvirágzásának és gyors fejlődésének érdeke viszont azt követeli, hogy meg kell szabadítani az országot attól, hogy a nagyoroszok más népeket elnyomjanak erről a különbségről nálunk megfeledkeznek a szín orosz quasi-Bismarckok hódolói. Másodszor, ha a történelem a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára döntené el a kérdést, akkor ebből az következik, hogy annál nagyobb lesz a nagyorosz proletariátus szocialista szerepe, mert a proletariátus a fő hajtóereje a kommunista forradalomnak, melyet a kapitalizmus szül. A proletariátus forradalma pedig megköveteli, hogy a munkásokat tartósan a legteljesebb nemzeti egyenlőség és testvériség szellemében neveljük. Tehát éppen a nagyorosz proletariátus érdekei szempontjából huzamosan és olyan szellemben kell nevelni a tömegeket,

hogy a legerélyesebben, legkövetkezetesebben, legbátrabban, legforradalmibb módon szálljanak síkra a nagyoroszok által leigázott valamennyi nemzet teljes egyenjogúságáért és önrendelkezési jogáért. A nagyoroszok nemzeti büszkeségének érdeke (nem szolgai értelemben vett érdeke) egybeesik a nagyorosz (és minden más) proletár szocialista érdekével. A mi mintaképünk Marx marad, aki évtizedekig élt Angliában, félig angollá lett és az angol munkások szocialista mozgalma érdekében követelte Írország szabadságát és nemzeti függetlenségét. A mi házisütetű szocialista sovinisztáink, Plehanov és a többiek, ez utóbbi feltételezett esetben nemcsak saját hazájuknak, a szabad és demokratikus Nagyoroszországnak lesznek árulói, hanem elárulják Oroszország minden népének proletár testvériségét, azaz a szocializmus ügyét is. „Szocial-Demokrat” 35. sz 1914 december 12 Lenin Művei. 21 köt 9397 old (idézet: - Lenin

Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből) Maglód, 2018.1209 SaLa