Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Lengyel Andrea - A jóléti államok közötti különbségek

Nyíregyházi Főiskola GTFK A jóléti államok közötti különbségek Lengyel Andrea Gazdálkodási szak 2003-2004-es tanév II.évf / Ifélév D.csop Kelt.: Nyíregyháza, 2003 november 4 A JÓLÉTI ÁLLAM: A TÁRGYKÖR MEGHATÁROZÁSA A „jóléti állam” kifejezés eredetét általában Temple yorki érsekkel hozzák kapcsolatba a történészek, aki a második világháború alatt megjelentetett írásaiban szembeállította a náci „hatalmi államot”" a jóléti állam megvalósításának lehetőségével, amelyet szerinte a nyugati szövetségesek győzelme ígért. Valóban, a második világháború utáni újjáépítés - különösen Európában, ahol a Beveridge-javaslat alapján megvalósított nagy-britanniai társadalombiztosítási reform nyitotta meg a sort-a jóléti programok és kiadások expanziójával párosult, és ez a két olajválság nyomán kibontakozott recesszió jelentkezéséig töretlenül folytatódott. Ugyanakkor a

jóléti állam intézményi alapjainak a megszületése ennél jóval korábbra tehető: ha ez a folyamat egyáltalán megragadható egy kitűntetett eseményben, akkor a modern jóléti állam kezdete a m últ század végén Bismarck, a n émet „vaskancellár” kormányzása alatt bevezetett kötelező munkásbiztosítási törvényekben jelölhető meg. A jóléti állam egyik első „tudományos igényű” definíciója (legalábbis az angol szakirodalomban) valószínűleg a történész Briggstől származik (1961). Az ő meghatározásában a „jóléti állam olyan állam, amelyben a szervezett kormányzati hatalom tudatosan kerül alkalmazásra (a politikán és az adminisztráción keresztül), abból a célból, hogy a piaci erők játékát módosítsák legalább három szempontból: - először is abban az értelemben, hogy az egyéneknek és a családoknak egy minimális jövedelmet garantálnak, amely független munkájuk vagy tulajdonuk piaci értékétől; -

másodszor oly módon, hogy leszűkítik a gazdasági bizonytalanság mértékét, lehetővé téve az egyének és családok számára bizonyos „társadalmi kockázatok” (például betegség és munkanélküliség) kezelését, amelyek személyes és családi krízishelyzetek forrását jelentenék; - harmadrészt úgy, hogy státustól s osztály-hovatartozástól függetlenül bizonyos kiválasztott szolgáltatások esetében a lehető legmagasabb szintű ellátást biztosítják minden állampolgár számára.” (Briggs 1961) Bár Briggs idézett meghatározása elfogadható kiindulási pontként, az általa adott definíció, mint általában a hasonló meghatározások, nem függetleníthető az időbeli és földrajzi kontextustól, az alkalmazott társadalomtudományi megközelítéstől, valamint a szerző politikai értékítéleteitől (ebből a szempontból különösen a harmadikként megnevezett sajátosság lehet vitatható, illetve lehet túlzottan leszűkítő

jellegű). Ezért ahelyett, hogy az egyes ismert meghatározásokat vetnénk össze, három különböző aspektusból vesszük szemügyre a jóléti állam lehetséges értelmezését: - A jóléti állam értelmezhető sajátos politikai stratégiaként. - A jóléti államot meghatározhatjuk a neki tulajdonított fő funkciók alapján. - Végül a jóléti államot tanulmányozhatjuk pragmatikus nézőpontból, az intézmények szintjén. A tanulmány itt következő két alfejezetében előbb politikai stratégiaként értelmezzük, majd pedig a neki tulajdonított főbb Funkciók alapján határoljuk körül a jóléti államot. A bevezető végén, egy analitikai kitérő után térünk vissza arra, hogy milyen intézményi konstellációkín rendeződhetnek azok az eszközök, amelyek a jóléti államot alkotják. A jóléti állam mint politikai stratégia Ha a jóléti államot mint speciális politikai stratégiát vagy programot értelmezzük, akkor tulajdonképpen

normatív megközelítést alkalmazunk vagyis azt vizsgáljuk, hogy a különböző nézetek szerint mit k ell magában foglalnia a jóléti állam programjának. A jóléti állam mint politikai program különböző és egymástól eltérő politikai és ideológiai gyökerekre vezethető vissza: a jóléti államok megteremtésében többek között részt vettek szociáldemokrata, konzervatív és liberális színezetű politikai erők, és ez igaz nemcsak nemzetközi összehasonlításban, hanem az egyes országok esetében is. Ezek a különböző ideológiai megközelítések kitapinthatók az egyes országok közötti intézményi eltérésekben, de még hasonló végeredmény mögött is meghúzódhatnak eltérő politikai célok. Ezért a leegyszerűsítés nem kis kockázatával nézünk szembe, ha a jóléti államról mint egyetlen politikai stratégiáról beszélünk. Próbálkozhatunk viszont az eltérő normatív értelmezések közös elemeinek meghatározásával.

Ebből a célból a következőkben Goodinra (1988) támaszkodunk, aki kísérletet tett a jóléti állam „minimális kritériumainak” normatív szempontú meghatározására. Bár, mint azt a megfelelő helyen jelezni fogjuk, nem gondoljuk, hogy megoldása minden szempontból megnyugtató lenne, az általa adott meghatározás lehetőséget ad a jóléti állam valamilyen formáját igenlő álláspontok közötti eltérések megjelölésére. Goodin a következő négy jellegzetességben határozta meg a politikai stratégiának tekintett jóléti állam szükséges tulajdonságait: a) A jóléti állam a piacgazdaság körülményei között működik. Egy olyan politikai stratégiát képvisel, amelynek nem célja a magántulajdonon nyugvó piacgazdaság felszámolása, csupán annak módosztása és szabályozása. Ebből a nézőpontból a jóléti állam stratégiája értelmezhető a kompromisszumok, illetve a popperi értelemben vett „kis lépésekre” épülő

társadalmi reformok programjaként, amely megkülönböztethető a szabadversenyes laissez faire, illetve a „társadalmi mérnökségre” épülő forradalmi társadalomátalakítás (Popper 1957) programjától. Ugyanakkor az egyes megközelítések már lényegesen eltérnek a p iac korlátozásának kívánatos voltát illetően. Miközben a libertáriusok általában igyekeznek a jóléti állam hatókörét a lehető legszűkebb keretek közé szorítani, Hayek vagy Friedman is egyetért egyfajta „minimalista” jóléti állam vagyis valamilyen minimális jövedelmet garantáló védőháló - megteremtésével. (Hayek 1960, 1982; Friedman 1962; Friedman-Friedman 1980) Mások viszont ennél ambíciózusabbak: elengedhetetlennek tartják ezen túl egy olyan átfogó állami intézményrendszer kialakítását, amely a piaccal összefüggő jövedelmi kockázatok kollektív megosztását és kezelését teszi lehetővé (ezt képviseli például a „biztosítási állam”

koncepciója). Vannak, akik a piac hatókörének még ennél is radikálisabb szűkítését látják a jóléti állam programjában. Így például Esping-Andersen marxi és polányista elméleti hagyományokra támaszkodva egészen addig megy, hogy a munka „árutlanításaként” értelmezi a szociáldemokrata jóléti állam végső célját (Esping-Andersen 1990). b) A jóléti állam az állami beavatkozás olyan formáját képviseli, amelynek keretében az állam viszonylag direkt eszközökkel törekszik egyes szükségletek kielégítésére. Ez a j ellegzetesség részben következik az előző pontból. Ha a jóléti állam programja nem foglalja magába a gazdasági viszonyok alapvető megváltoztatását, akkor tevékenysége elsősorban a piacon előállított jövedelmek újraelosztására korlátozódhat. A „direkt” és „indirekt” eszközök azonban különbözőképpen kombinálhatók még e korlát figyelembevétele mellett is. A munkanélküliség

például kezelhető munkanélküli segélyezéssel (direkt eszköz), de munkahely-teremtési programok keretében is (indirekt eszköz). Bár egyetérthetünk Goodinnal abban, hogy a jóléti állam különböző programjaiból mind következik bizonyos „direkt” politikák (közvetlen transzferek vagy az állam által biztosított szolgáltatások) szükségének elfogadása, az egyes stratégiák között nem elhanyagolható a különbség a kívánatosnak tekintett gazdaságpolitikai és társadalompolitikai környezet tekintetében. A már említett Beveridge-féle javaslat egy „átfogó társadalompolitikai program” részeként fogalmazta meg a társadalombiztosítás reformját, amelynek lényeges pillérei a minimálbérek és a teljes foglalkoztatásra irányuló politikák (Beveridge 1942). A jóléti államok 90-es években jelentkező válságtünetei körül kibontakozott viták egyik kulcskérdése az, hogy a „passzív” transzferprogramok milyen munkaerő piaci

és népesedési politikák mellett maradhatnak egyszerre fenntarthatóak és adekvátak. c) A jóléti állam olyan politikai stratégia, amely speciális redisztribúciós célokat követ. Goodin szerint a jóléti állam elengedhetetlen attribútuma bizonyos alapvető szükségletek kielégítésének a biztosítása. Ebben a meghatározásban annak, hogy egyáltalán jóléti államról beszélhessünk, alapvető feltétele az egyéni szükséghelyzetek állami vagy közösségi enyhítésére való törekvés, illetve az ezt szolgáló politikák megléte. A jóléti állam stratégiája nem feltétlenül azonos a jövedelmek egyenlősítésének politikájával, de a fenti értelemben magában foglalja az „egyenlőtlenségek terének” (Tobin 1970) szűkítését. Ha a jóléti állammal kapcsolatos ideológiákat vesszük szemügyre, akkor láthatjuk, hogy bár a „minimális létfeltételek” kollektív biztosítását mind elismerik, lényeges eltéréseket

találhatunk mind az „alapvető szükségletek” értelmezésében, mind a redisztribúciós célokat tekintve. Mivel a jóléti állam a demokratikus kapitalizmus keretei között működik, nem meglepő, hogy a filozófiai háttér tekintetében az állampolgári egyenlőség értelmezése jelenti az egyik fő kérdést. Ez azonban egymástól nagyon különböző dolgokat jelenthet: értelmezhető többek között a törvények előtti egyenlőségként, esélyegyenlőségként, az esélyek „méltányos” egyenlőségeként vagy a „végeredmény” egyenlőségeként, ami viszont jelentheti egyes „kitüntetett” szükségletek kielégítésének az egyenlőségét vagy például a jövedelem, illetve a fogyasztás átfogóbb egyenlőségét is. Ugyanakkor az egyes redisztribúciós célok nem feltétlenül az egyenlőség dimenziója mentén fogalmazódnak meg: így például a jóléti állam konzervatív-kereszténydemokrata felfogásának lényege nem az

egyenlőtlenségek mérséklése, hanem a szegényekről való gondoskodás mellett a „család szükségleteinek”, a „munkának” és a „társadalmi státusnak” megfelelő jövedelem biztosítása jelenti (Van Kershergen 1994). d) Végül a jóléti állam stratégiája különbözik a jóléti szolgáltatások nem állami formáitól és a tradicionális szegénypolitikától abban az m értelemben, hogy a j óléti szolgáltatás (vagy juttatás) kötelező, kollektív és nagyrészt nem diszkrecionális formáját képviseli. Ellentétben például a karitatív szervezetekkel, a jóléti állam nem önkéntes, hanem kikényszeríttet újraelosztást valósít Illeg. Továbbá a „régi” szegénytörvényeken nyugvó állami adakozáshoz képest a juttatásban részesülők igénye törvényileg garantált és szabályozott alapokon nyugszik, ami a végrehajtók számára leszűkíti a mérlegelés lehetőségét. A jóléti államra vonatkozó eszmerendszerekben ez

utóbbi momentum gyakorta szélesebben, az ún. „szociális” vagy „jóléti jogok” formájában értelmeződik. Ez a megközelítés kapcsolódik T H Marshall (1950) gondolatmenetéhez, aki az állampolgári jogok kiteljesedését emancipációs folyamatként írta le: értelmezésében a történelmi fejlődés során először a polgári jogok (például a vallásszabadság és a szerződési szabadság) általános elismerése valósult meg, majd ezt követte a politikai jogok (például az általános választójog) kiterjesztése, és a harmadik fázisban jelentek meg az állampolgári státushoz kötődő szociális jogok. A szociális jogok Marshall szerint magukban foglalják „a gazdasági biztonsághoz és jóléthez való jogok egész sorát, a társadalmi örökségből való részesedés jogát, valamint a társadalmi elvárásoknak megfelelő civilizált élethez való jogot”. Ebből a nézőpontbál tehát a jóléti állam az állampolgári jogok

kiterjesztésének programja. A jóléti állam e megközelítés szerint új típusú viszonyt képvisel állam és polgárai között: a polgárok deklarált jogokra építve léphetnek fel igényekkel a kormányzatukkal szemben, amely, legalábbis a jóléti állam bizonyos támogatói szerint, kötelezettséggel bír polgárai jóléte fenntartásában. Mindenesetre a s zociális jogok fogalma korántsem tekinthető ellentmondásmentesnek sem empirikus, sem normatív értelemben. Például nem tisztázott, hogy a társadalombiztosítási jogok - amelyeken a juttatások többsége alapul - mennyiben tekinthetők a fenti értelemben szociális jogoknak. (Mi a. különbség a jogilag érvényesíthető magánbiztosítási szerződésen alapuló jog és a kötelező hozzájáruláson alapuló jog között?) Kérdéses, hogy vajon mennyiben kényszeríthetők ki az egyes alkotmányokban deklarált szociális jogok (például a munkához való jog). A filozófiai irodalom vitatja a

szociális jogok egyenrangúságát az alapvető szabadságjogokkal (például az erőforráskorlátok eltérő jelentősége miatt). Sőt bizonyos - elsősorban libertárius - szerzők álláspontja szerint a szociális jogok és az alapvető szabadságjogok között fundamentális konfliktus van, ezért a szociális jogok térhódítása alá is áshatja az alapvető szabadságjogokban megtestesülő értékeket. A jóléti állam értelmezése a neki tulajdonított funkciók szerint Az ilyen típusú értelmezések egy része az ún. funkcionális logikába illeszkedik, amely az egyes „társadalmi alrendszereket” az „egészhez” viszonyított szerepük szerint értelmezi. Más megközelítésekben az állam jóléti szerepvállalása a demokratikus kapitalizmus körülményei között nem feltétlenül illeszkedik valamilyen funkcionális logikába, de annak tartalma megragadható bizonyos politikai és gazdasági funkciókban, illetve az állami beavatkozás

következményeiben. A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány tipikus - egymást nem feltétlenül kizáró - funkcionális meghatározást: a) A jóléti állam funkciója a piacgazdaság hatékony működésének elősegítése: tevékenységének lényegi mozzanata a piaci kudarcok kezelése. A jóléti államnak ezt az értelmezését a „régi” „új liberálisok”, mint Hobhause vagy Beveridge képviselték először. Lényegében e megközelítés modern változatát képviseli az általános egyensúlyelméletre épülő normatív vagy „jóléti” közgazdaságtan. Eszerint az állami beavatkozással a társadalmi jólét nemcsak akkor növelhető, ha a javak, illetve a „hasznosságok” egyének közötti megoszlása szuboptimális valamilyen társadalmi „jóléti függvény” szempontjából, hanem olyan esetekben is, amikor a kompetitív piaci egyensúlyban megvalósuló allokáció nem Pareto-hatékony. Tehát legalább egy vagy több egyén

jóléte növelhető anélkül, hogy más egyének helyzetén rontani kellene. Bár a jóléti szektorba történő állami beavatkozás számos esete értelmezhető a piaci kudarcok szempontjából, a piaci hatékonyság és a jóléti állam kapcsolata korántsem tekinthető egyértelműnek, és ezt a jóléti közgazdaságtan is felfedi például a hatékonyság és méltányosság közötti átváltás (trade-off) elemzésekor. b) A jóléti állam funkcionális az ipari társadalom, illetve a modernizáció szempontjából: a jóléti állam formájában megnyilvánuló állami beavatkozás lényegében az ipari társadalmak által generált új szükségletekre ad választ. Ezen értelmezés szerint, amely lényegében a strukturalista-funkcionalista modernizáció társadalomelméletre szükségszerűen eredményezi az támaszkodik, állam az szerepének iparosodás és növekedését. a Az indusztrializációs hipotézis szerint a fő mozgatóerő a gazdasági és

társadalmi struktúrák megváltozása. Ebben az elméletben a jóléti közkiadások a k or-, család- és státuscsoportok helyzetében az iparosodás következtében beállott változásokra adott válaszként értelmezhetők. Az ipari társadalmakban a tradicionális intézmények - a család, a l okális közösségek vagy az egyházak - meggyengülnek, és ezzel egy időben új kockázatok és új szükségletek - mint például a munkanélküliség vagy a meghosszabbodott inaktív életszakasz jelennek meg, ugyanakkor e szükségletek kollektív kezelését lehetővé teszik az ipari tömegtermeléssel együtt járó gazdasági növekedés által megteremtett erőforrások. Ebben az értelemben a s zociális közkiadások növekedése nem más, mint az állam megoldása a technológiai változások által kedvezőtlenül érintett csoportok helyzetének javítására. Az elmélet továbbá azt is állítja, hogy - mivel a modernizáció folyamata alapvetően

determinisztikus és hasonló szükségletek megjelenését eredményezi - a politikai környezetnek, a pártstruktúrának vagy az ideológiáknak relatíve kis szerepe van a j óléti programok létrejöttében és a közkiadások alakulásában. Bár kétségtelen tény, hogy a jóléti intervenció nagyjából egy időben és hasonló módon bontakozott ki a fejlett tőkés országokban, és - látszólag a k onvergenciaelméletet igazolva - az ipari társadalmak „szocialista változataiban” is létrejöttek jóléti rendszerek, ez a megközelítés érzéketlen a nem elhanyagolható intézményi különbségekre, továbbá a jóléti államot a politikai viszonyoktól és tényezőktől függetlenül értelmezi. c) A jóléti állam funkcionális a tőkés gazdasági-társadalmi berendezkedés szempontjából: egyik meghatározó funkciója a tőkés uralmi viszonyok, fenntartása és legitimálása. A jóléti állam ezen értelmezése elsősorban a neomarxista

szerzőkhöz fűződik, de nemcsak az ide sorolható irodalom hangsúlyozza a jóléti állam szerepét a társadalmi béke és a politikai legitimitás fenntartásában. A marxista értelmezések, miközben felhívják a figyelmet a kapitalista állam viszonylagos függetlenségére, annak tevékenységét elsősorban a tőkés viszonyok „inherens" ellentmondásai szempontjából értelmezik. Ezek az ellentmondások teszik szükségessé a jóléti államon keresztül megvalósuló közkiadásokat a tőkés újratermelés és felhalmozás gazdasági, illetve politikai feltételeinek biztosítására. Bár ez a megközelítés a jóléti államot nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontból is értelmezi, lebecsülni látszik a demokratikus intézmények jelentőségét és azt a tényt, hogy a jóléti államok a politikai demokrácia keretei között működnek. d) A jóléti állam a bérből élők, illetve a munkásosztály politikai erejének intézményi

megnyilvánulása a politikai demokrácia keretei között. Ezt az értelmezést képviseli a jóléti állam ún. szociáldemokrata elmélete (Esping-Andersen 1985) Ennek egyik jellegzetes reprezentánsa Korpi (1983) „hatalmi erőforrás” (power resource) modellje, amely szerint a bérből élők a demokratikus játékszabályok mellett létszámarányuknál fogva a politikai mobilizáció segítségével esetleg dominálni tudják a demokratikus politikai arénát és a jóléti államon keresztül olyan „hatalmi erőforrást” hozhatnak létre, amely a jövedelmek újraelosztása révén ellensúlyozhatja a tulajdonnal rendelkezők gazdasági hatalmát. Ezen elmélet szerint tehát a m unka képes arra, hogy demokratikus úton megszerezze a tőkétől az állam feletti hatalmat, és így állami politikákat alkalmazzon a gazdasági és társadalmi reformok előmozdítására. Mindennek a politikai demokrácia és a gazdasági fejlődés szükséges, de nem elégséges

feltétele: a s ikerhez a munkásosztály megszerveződésére, pártosodására is szükség van. Bár a szociáldemokrata pártok kétségtelenül jelentős politikai szerepet játszottak és játszanak a jótéti államok kiépítésében és fenntartásában, a történeti és empirikus politikai elemzések korántsem látszanak alátámasztani e szerep kizárólagos, illetve meghatározó voltát. A politikai szereplők és a jótéti állam közötti kapcsolat tanulmányozásakor többek között tekintettel kell lenni olyan változók alakulására is, mint a pártszerkezet (például a pártok fragmentáltsága vagy a baloldali és a kereszténydemokrata pártok közötti versengés), az alkotmányos berendezkedés formája, a korporatív struktúrák jelentősége, az intézményi örökségek vagy a gazdaság nyitottsága.Továbbá, a demokratikus viszonyok melletti elosztási konfliktusok, illetve redisztribúciós folyamatok nem csak a pártkonfigurációk,

illetve a főbb társadalmi osztályok mentén értelmezhetőek. e) A jóléti állam a piaci jövedelmek újraelosztásának rendszere, ahol a r edisztribúció a demokratikus szabályoknak alávetett, ám érdekcsoportok és nyomásgyakorló csoportok által alakított ,játékszabályok. szerint működtetett állami kényszer útján valósul meg A jóléti állam keretei között megvalósuló redisztribúciós folyamatok módszertani individualizmusra épülő értelmezését képviseli a közösségi választások (public choice) elmélete, amely azt állítja, hogy a többségi elv és a reprezentatív demokrácia szükségszerűen vezet kikényszerített transzferekhez az egyes társadalmi csoportok között, és e transzferek, valamint a közkiadások „túlburjánzásra” hajlamosak a „tökéletlen politikai piac” keretei között meghozott kollektív döntések mellett. A közösségi választások elmélete az érdekcsoportok politikaformáló szerepét

hangsúlyozza: míg a gazdasági és társadalmi változások kihatnak a jóléti klientúra erőforrásainak és jóléti kiadások iránti keresletének alakulására, a demokratikus politikaiintézmények elősegítik a csoportérdekek realizálását. A specializáció és a munkamegosztás csökkenti az osztályszerű csoportok szervezeti potenciálját, más metszetek mentén viszont többé-kevésbé homogén érdekcsoportok kialakulását segíti elő. Jó példa erre az, ahogyan az idősek nagy, ténylegesen szavazó, politikailag aktív csoporttá váltak. Ezek a folyamatok növelik a jóléti kiadások iránti keresletet. A másik oldalon viszont a pártok, amik a választói támogatottság maximalizálásaira törekszenek vagy politikai vállalkozókként megszervezik a nagy látens csoportokat vagy a szóban Forgó csoportok keresik meg a pártokat saját érdekeik érvényesítésének szándékával, hogy nyomást gyakoroljanak a döntéshozókra (Olson 1965 1982;

Mueller 1989). A közösségi választások elméletére épít Lindbeck e kötetben közölt tanulmánya is, aki a jóléti állam szempontjából megkülönbözteti az életciklust követő és biztosítási redisztribúciót (ez egy adott egyén vagy háztartás jövedelmének „kisimítását” jelenti), a vertikális redisztribúciót (amely nem egyéb, mint a magasabb jövedelműektől az alacsonyabb jövedelműek felé irányuló újraelosztás), a széles körű horizontális redisztribúciót (tehát az alapvető osztályok - mint például a munkásság és a tőkés tulajdonosok - közötti üjraelosztást), valamint a fragmentált horizontális redisztribúciót (különböző érdekeltségek mentén szerveződött szűk érdekcsoportok - például bizonyos javak termelői és fogyasztói, foglalkozási csoportok, régiók stb. - közötti újraelosztást) Bár a közösségi választások elméletének képviselői többnyire ez utóbbi típusra, a „fragmentált

horizontális” redisztribúció jelentőségére hívják fel a figyelmet a jóléti állam esetében, az ilyen jellegű redisztribúció valóságos szerepének mértéke tisztázásra szorul. A létező jóléti programokban a redisztribúció fent megkülönböztetett formái többnyire együttesen érvényesülnek: a társadalombiztosítási programok például azáltal, hogy a hozzájárulások esetében nem diszkriminálnak az egyéni kockázatok között és a juttatások meghatározásában gyakran alkalmaznak degresszív kulcsokat, lényegében kombinálják egymással a biztosítási, a vertikális és a h orizontális redisztribúciót. Mindez azonban már átvezet bennünket a jóléti állam intézményi alapú tanulmányozásához. A jóléti állam intézményi keretei Intézményi oldalról a jóléti politikák összességét értelmezhetjük a közkiadások mentén, valamint vizsgálhatjuk a jóléti intézmények együttesét a politikák tartalma,

kiterjedtsége és kombinációja szerint, s ennek alapján tipizálhatjuk az egyes jóléti államokat. 1. A jóléti közkiadások A jóléti programokon keresztül megnyilvánuló állami aktivitás egyik jellemző mutatója az e területre irányuló közkiadások nemzeti össztermékben elfoglalt aránya. Ha a j óléti kiadások alakulását szemügyre vesszük az eltelt közel egy évszázadban, olyan folyamatot láthatunk, amely összhangban látszik állni az ún. Wagner-törvénnyel - eszerint az ipari társadalmak fejlődése a közkiadások arányának szakadatlan növekedésével párosul (Wagner 1958). Míg a jóléti kiadások GDP-hez viszonyított aránya a századforduló idején csak Németországban és Svájcban haladta meg a 3 százalékot, addig 1940-re szinte valamennyi fejlett tőkés ország elérte vagy meghaladta az 5 százalékos küszöbértéket (Pierson, C. 1994) A jóléti költségvetés leglátványosabb - a gazdasági növekedés átlagos ütemét

jóval meghaladó - növekedése a 60-as évek második felétől a 70-évek végéig figyelhető meg. Az OECD-országokban a szociális kiadások átlagos aránya (az oktatást nem számítva) az 1960-as 10 százalékról 20 s zázalék körülire emelkedett 1980-ig (OECD 1985 1994). Ebben az időszakban a pénzbeli transzfer, az egészségügyi, valamint az oktatási kiadások szinte valamennyi országban elérték, illetve meghaladták az összes közkiadás felét. A 80-as évek közepe óta viszont a Wagner-törvény érvényessége kifulladni látszik. Bár ebben az időszakban egyes országokban - így Nagy-Britanniában és az Amerikai Egyesült Államokban - olyan politikai erők kerültek kormányzati pozícióba, amelyek a radikális „államtalanítás” programját tűzték zászlajukra, és szinte mindenütt napirendre került a közkiadások megfékezésének feladata, a jóléti kiadások arányának csökkenése helyett annak stabilizálódását figyelhetjük

meg (Pierson, P. 1995) Az 1. táblázat az OECD-definícóknak megfelelően mutatja be a jóléti kiadások mértékét a fejlett országok csoportjában (Svájc és Luxemburg kivételével) a 90-es évek elején (az egyes oszlopok jelentését lásd a táblázat alatti megjegyzésben). Megállapítható, hogy a jóléti költségvetés átlagosan a nemzeti össztermék mintegy 28 százalékát képviseli, az oktatást is beleértve, de anélkül is meghaladja a 22 százalékot. Ugyanez az adat az európai országok esetében 30, illetve 25 százalék. A legnagyobb tételt átlagosan az idősekre fordított nyugdíj és egyéb kiadások jelentik, majd ezt követik az aktív korúakra, illetve a 16 é ven aluliakra fordított transzferek (bár nem minden országra igaz ez a sorrend). Az egészségügyi közkiadások megközelítik a GDP 6 s zázalékát, az oktatási ráfordítások pedig az országok zömében meghaladják az 5 százalékot. Ugyanakkor jelentős különbségek

figyelhetők meg az egyes országok között: a legnagyobb arányban költekező Svédország mintegy két és félszer múlja felül a sort záró Japánt. Az átlagot jelentősebben meghaladó értékeket felmutató országok között találhatjuk meg valamennyi skandináv országot, valamint olyan kontinentális európai országokat, mint Hollandia, Franciaország, Belgium, Ausztria vagy Olaszország. (Nyugat-)Németország, amely korábban az élcsoportra tanozott, az adatok tanúsága szerint körülbelül az OECD-átlagnak felel meg. Az angolszász országok Nagy-Britannia kivételével mind alatta maradnak az OECD-átlagnak: Japán mellett a legkisebb jóléti költségvetéssel rendelkező államok is mint Ausztrália és az Egyesült Államok - közülük kerülnek ki. A viszonylag szegényebb „beérkező” OECD-tagállamok - Portugália, Spanyolország és Görögország - szintén szerényebb jóléti kiadással rendelkeznek, bár jóléti kiadásaik GDP-a belüli aránya

nem annyival kisebb a többi országénál, mint amennyivel az adott országok (jobb híján az egy főre jutó GDP segítségével közelíthető) gazdasági ereje. 2. A jóléti államok típusai Ahhoz azonban, hogy a jóléti állam tevékenységének egészét, illetve az egyes jóléti államok közötti különbségeket megragadhassuk, a kiadások csak részleges fogódzókat adnak (Castles-Mitchell 199I). A kiadási szintek puszta összehasonlítása esetén érzéketlenek maradunk a szükségletek közötti eltérésre: így a lakosság eltérő életkori összetételére, a transzferek előtti szegénység és egyenlőtlenség szintjére vagy a munkanélküliség nagyságára. Így például ugyanaz a nyugdíjkiadás eltérő megítélésre adhat okot, ha a nyugdíjasok aránya a lakosságon belül az egyik országban 10 százalék, míg a másikban 20 s zázalék. Továbbá a kiadások vizsgálata elfedi azt a módot, ahogy a jóléti kiadások felhasználásra kerülnek.

Ugyanaz a kiadás eltérő elosztási következménnyel járhat, valamint eltérő „minőségű” jogosultságokhoz és intézményi A B C A+B+C transzferek transzferek: egészségügyi nem összese idősek közkiadások idősek Ausztrália 3,6 3,8 5,6 13 Ausztria 15,0 4,0 5,6 24,5 Belgium 9,8 8.6 7.0 25,4 Dánia 8,2 14,9 5,3 28,4 Finnország 7,5 13,3 6,3 27,1 Franciaország 12,2 8,3 6,8 27,3 Görögország 12,8 4,0 4,0 20,9 Hollandia 9,9 13,1 6,0 29,0 Írország 6,1 9,2 5,6 20,1 Japán 5,0 1,8 4,8 11,6 Kanada 4,4 7,6 6,9 18,8 Nagy10,4 8,1 5,5 24,0 Britannia Németország 9,7 7,1 6,1 22,9 Norvégia 7,7 13,9 7,1 28,7 Olaszország 15,3 3,2 6,5 25,0 Portugália 5,5 5.8 4,1 15,4 Spanyolország 7,9 6,6 5,5 20,0 Svédország 11,7 13,9 7,7 33,3 Új-Zéland 6,7 6,3 6,0 19,0 USA 5,8 3,5 5,2 14,5 OECD átlag 8,7 7,9 5,9 22,4 Magyarország (1993) 9,8 9,3 6,2 25,3 (1996: 20, 2) D A+B+C+D oktatás összesen 5,1 5,5 5,0 7,2 5,7 5,5 3,4 6,9 6,2 4,4 6,8 4,8 18,1 30,0 30,4 35,6 32,8 32,8

24,3 35,9 26,3 16,0 25,6 28,8 4,0 5,7 5,0 4,2 2,2 6,5 6,1 4,8 5,3 26,9 34,4 30,0 19,6 22,2 39,8 25,1 19,3 27,6 5,9 31,2 Források OECD-országok: OECD (1994), oktatás: OECD (1992); Magyarország 1993: Világbank (1995), oktatás: UNICEF (1995); tentatív adat 1996: Lelkes (1997), becslés. Megjegyzések: A nem oktatási kiadások adatai az EU-országok esetében Svédország, Finnország és Ausztria kivételével 1991-re, míg a többi ország esetében 1990-re Vonatkoznak, Görögország adatai az 1989-es étnek felelnek meg. Az oktatási kiadások az 1998-as állapotoknak vagy az ahhoz legközelebbi elérhető adattal rendelkező évnek felelnek meg, Németország adatai a nyugati tartományokra vonatkoznak. Az idősekre irányuló transzferkiadások magukba foglalják a nyugdíjkorhatárt betöltöttek közösségi nyugdíjkiadásait, beleértve a kötelező de nem államilag adminisztrált nyugdíjprogramokat is, valamint az egyéb pénzbeli juttatásokat és

segélyeket, illetve a nem egészségügyi szolgáltatásokat is. A nem idősekre irányuló transzferkiadások tartalmazzák a családi juttatásokat (pl. családi pótlék, szülési segély), a munkanélküliséggel, foglalkoztatással kapcsolatos közkiadásokat, az egyéb szociális juttatásokat beleértve a lakástámogatásokat, valamint a n em nyugdíjas korúaknak fizetett nyugdíj jellegű transzfereket (korkedvezményes, rokkantsági és özvegyi nyugdíjak). keretekhez kapcsolódhat. Végül, a kiadások nem tükrözik a jóléti újraelosztás és az állami beavatkozás más aspektusainak - adózás, szabályozás - a tartalmát, illetve a következményét sem. A jóléti államok közötti hasonlóságok és különbözőségek megragadására tesznek kísérletet a jóléti államnak azok a tipológiái, amelyek a kiadások mellett az egyes intézményi jegyek, valamint az intézményekben „megtestesülő” politikai ambíciók alapján osztályozzák az egyes

jóléti államokat, illetve a lehetséges programkonfigurációkat. Ezek közül itt most csak néhány fontosabbal foglalkozunk. Az egyik gyakran használt osztályzás Lebeaux és Wilensky nevéhez fűződik, akik megkülönböztették a reziduális és univerzális jóléti államokat. A reziduális jóléti állam meghatározásuk szerint elsősorban mint a szegényekre koncentráló védőháló funkcionál, így főkent jövedelemigazoláshoz kapcsolódó közösségi segélyprogramokat működtet. Ezzel szemben az univerzális jóléti államokban a közösségi programok kiterjednek valamennyi társadalmi csoportra. E kételemű modellhez képest Titmuss a reziduális jóléti állam mellett két további típust is megnevezett, az „ipari teljesítmény alapú” rendszert, valamint az „intézményesített” jóléti államot. Az előbbit teljesítmény- és hozzájárulásorientált foglalkozási vagy társadalombiztosítási programok jellemzik, míg az

utóbbiban jelents az állampolgári jogosultságok szerepe, amelynek keretében az állam „intézményesített” módon vállal kötelezettséget polgárai jólétének fenntartásában. Közvetlenül Titmussra támaszkodik az egyik legújabb keletű és a jóléti állammal foglalkozó irodalomban legnagyobb hatású kategorizálás, amelyet Esping-Andersen alkotott meg, Esping-Andersen három „jóléti rezsimet”, a liberálist, a k onzervatívat és a szociáldemokratát definiál, amelyeket szerinte a következő jellemzők alapján különíthetünk el : a) A liberális jóléti rezsim. A liberális jóléti rezsimben a jövedelemigazoláshoz kötött segélyek mellett az állampolgári juttatások és a társadalombiztosítás szerepe viszonylag kisebb jelentőségű. A jogosultságok esetében elsősorban a szigorú rászorultsági elv érvényesül, és a gyakran lokálisan adminisztrált segélyek igénybevevői ki vannak téve a társadalmi megbélyegződésnek

(„stigmatizálódásnak”), ami a munkára való ösztönzés tudatosan alkalmazott tradicionális liberális technikája. Ugyanakkor, a magasabb jövedelmű csoportok esetében az állam ösztönzi a p iaci megoldások igénybevételét: a társadalombiztosítási programok ebben a rezsimben csak minimális juttatásokat biztosítanak, így a középrétegek jelentős mértékben a kiegészítő, illeti e magánbiztosításra támaszkodnak. Mindez, legalábbis Esping-Andersen szerint, „duális társadalmat” eredményez, amelyben a legrászorultabbak a jóléti államtól függnek, míg a többség a piac által differenciált jóléti szolgáltatásokat vesz igénybe. Ennek következtében a fennálló jóléti programok mögött álló politikai támogatottság gyenge. Így paradox módon a jóléti állam elleni támadások az alacsony kiadással rendelkező liberális rezsimben lehetnek a leghatásosabbak. EspingAndersen szerint az olyan angolszász országok, mint

az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália, jól reprezentálják ezt a jóléti klasztert. b) A konzervatív jóléti rezsim. A konzervatív rezsimekben a közösségi jóléti programok jóval kiterjedtebbek és magasabb juttatást biztosítanak, mint a liberális jóléti államban, és ezért a magánbiztosítás és a munkahelyi programok szerepe inkább marginális. Az ilyen rendszerben a társadalombiztosítás játssza a központi szerepet, ahol a jogosultságok a foglalkozás, a társadalmi státus szerint erősen differenciáltak, és ezért az alacsonyabb jövedelműek javára történő újraelosztás csak korlátozottan valósul meg. Ez a differenciálás megmutatkozik abban is, hogy a kötelező biztosítási programok gyakran az egyes foglalkozási csoportok szerint szegregáltak, és ezeket - a konzervatív bismarcki tradícióknak megfelelően - korporatív alapú, a munkáltatók és a munkavállalók képviselőiből álló önkormányzati

testületek adminisztrálják. Továbbá, a konzervatív rezsimekben az adókból finanszírozott jóléti programokban az egyházak részvétele is jelentős. A konzervatív ideológiai örökséget és a kereszténydemokrata ihletésű jólétiállam-felfogást tükrözi a cs aládnak szánt speciális szerep is a j övedelemfenntartásban, amely a t radicionális egykeresős családmodellnek felel meg. Ezért a szolgáltatások, különösen azok, amelyek lehetővé tennék a nők munkaerőpiacra való belépését, alulfejlettek. A konzervatív jóléti állam így alapvetően a „passzív” pénzbeli transzferekkel és a családfenntartók munkaerő-piaci pozíciójának védelmével avatkozik be a piac működésébe. Esping-Andersen a kontinentális európai jóléti államok csoportjában - többek között Németországban, Ausztriában, Franciaországban és Olaszországban - véli felfedezni a konzervatív rezsim intézményi jegyeit. c) A szociáldemokrata jóléti

rezsim. A konzervatív rezsimtől eltérő módon valósul meg az állam domináns szerepe a s zociáldemokrata rendszerben, amelynek létrejöttét EspingAndersen részben a szociáldemokrata pártok tartós kormányzati szerepére vezeti vissza. Itt kiterjedt állampolgári alapon definiált jogosultságok, illetve (közel) univerzális egységes összegű transzferek (pl. univerzális alapnyugdíj) egészülnek ki a jövedelemtől függő társadalombiztosítási juttatásokkal. Ennek következtében a jövedelemfenntartás (többek között ezért is rendkívül költséges) rendszere egyszerre tölt be „jövedelemkisimító”, illetve biztosítási és jövedelmi csoportok közötti redisztribúciós funkciót a szolidarisztikus elveket intézményesítve. Mivel a jóléti programok „ernyője” egységesen kiterjed a lakosság egészére, beleértve a középosztályokat is, a jóléti államnak ez a típusa széles politikai koalíciót teremt e programok támogatásaira.

Esping-Andersen szerint ebben a rezsimben valósul meg a leginkább az egyén piacnak való kiszolgáltatottságának felszámolása vagy az ő megfogalmazásában a munkaerő „árutlanítása” (decommodification). Ugyanakkor, ez a rezsim a nők „emancipálásának” szociáldemokrata programját követve csökkenti a tradicionális családtól való függőséget is, többek között a gyermekvállalás és -nevelés költségeinek részleges társadalmasításával. Ennek megfelelően a különböző jóléti szolgáltatások - így a bölcsődei ellátás vagy a közösségileg szervezett idősgondozás - a többi rezsimhez képest itt a legkiterjedtebbek. Továbbá, részben a jóléti programok magas költsége miatt, ez a rendszer épít leginkább az aktív munkaerő-piaci politikákra és a m agas foglalkoztatási arány fenntartására. Esping-Andersen véleménye szerint ezek a jegyek leginkább a skandináv jóléti államokat és elsősorban Svédországot jellemzik.

2.TÁBLÁZAT Esping-Andersen három jóléti rezsimjének jellemzői JÓLÉTI REZSIM Szociális jogok alapja Szervezési elv Adminisztráció A piac szerepe a jóléti szektorban A magánbiztosítás szerepe A jövedelem igazoláshoz kötött juttatások szerepe A szolgáltatások szerepe a jóléti programokon belül A teljes foglalkoztatásra irányuló politikák szerepe A redisztribúció mértéke A jóléti intézmények szerepe Társadalmi jelleg A szegénység mértéke Példák LIBERÁLISREZIDUÁLIS Rászorultság Segélyezés és jelentős rész magánbiztosítás A központi és helyi állam kombinációja és a piac Jelentős KONZERVATÍV SZOCIÁLDEMOKRATA Osztály és státus Alanyi, állampolgári Társadalombiztosítás Állampolgári garanciák és társadalombiztosítás Korporatív alapú önkormányzat Állami Korlátozott Kicsi Jelentős Korlátozott Kicsi Jelentős Korlátozott Kicsi Korlátozott Korlátozott Jelentős Kicsi Korlátozott

Jelentős Alacsony Közepes Jelentős Piackorrigáló Státus konzerváló Egyenlősítő A társadalom kettészakadása Magas Egyesült Államok. Kanada, Ausztrália Család és egyház Középosztályos Mérsékelt Ausztria, Franciaország, Németország, Olaszország Alacsony Skandináv államok (elsősorban Svédország) Forrás: Esping-Andersen (1990) és Esping-Andersen-Micklewright (1991) alapján . JÓLÉTI ÁLLAMOK AZ ÉVSZÁZAD VÉGÉN: A MUNKAERŐ-PIACI, A CSALÁDSZERKEZETI ÉS A DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSOK HATÁSA Ahogy Hugh Heclo, egyszer megjegyezte, a jóléti állam kezdetektől fogva válságban van. Az ötvenes években a konzervatívok bírálták inflációt hatásai miatt Tíz évvel később a baloldal támadta, amiért nem teremtett kielégítő egyenlőséget. A hetvenes években az inga újra a jobboldalra lendült, az adó- és jólétiprogram-ellenes mozgalmak és a „kormányzati túltengés” diagnózisa következtében. Manapság, ahogy ezt

azt a 3 t áblázatból láthatjuk, a válság a népesség elöregedésével, a család hanyatlásával és a tömeges munkanélküliséggel áll kapcsolatban. Nem csak az inga van állandó mozgásban, a válság érzése is mindig különbözőnek tűnik. 3. TÁBLÁZAT Jóléti államok válságban, akkor és most Ötvenes évek Hatvanas évek Túl nagy állam Túl kis mértékű egyenlőség Infláció Hetvenes évek Kormányzati túlsúly Kilencvenes évek Családi hanyatlás Stagfláció Posztmateriális értékek Munkanélküliség Öregedés Globalizáció Munkanélküliség Megjegyzés: A hetvenes évek válságának jellemzőit az OECD (1981) adataiból vettük át. Sokan állítják, hogy a jelenlegi válság mélyebb és rombolóbb, mint bármikor korábban. Ez attól függ, mit értűnk jóléti államon Előfordulhat, hogy a nyugdíjrendszer életképtelen, de ebből még keveset tudunk meg a jóléti államról, amely, mint a háború utáni idők

létesítménye, sokkal többet jelent a szociális programok puszta összességénél. Amikor a negyvenes években útjára indították, az ideális jóléti állam az autoriter haditermelő állam alternatívájaként jelent meg. A szociális állampolgárság és az univerzális szolidaritás a nemzetépítés és a társadalmi integráció háborús időkben kialakult sürgető szükségletére kívántak választ adni a f asiszta és a b olsevik fenyegetéssel szemben. A teljes foglalkoztatottságot és elosztást, még általánosabban az osztály-, az etnikai vagy vallási töresvonalak megszüntetését a stabil liberális demokrácia alapvető előfeltételeinek tekintették. Ha a fenti célok alapján ítéljük meg a jóléti államot, a háború utáni rendszer igen sikeresnek tekinthető, egyrészt mert a szociális biztonság mindent átfogóvá vált, és az emberek találtak maguknak állást, másrészt mert az állam a munkaerőpiac és a család kapacitásait

használta fel a társadalmi jólét biztosítására. A modern jóléti állam építészei, például a brit Lord Beveridge vagy a svéd Gustav Moeller, rendíthetetlenek voltak abban a kérdésben, hogy a társadalmi jólét elvi alapjait a családnak és a munkának kell képeznie, nem, az államnak. A 20 s zázad végén, a kommunista kihívás elhalványul és új társadalmi osztályok jelennek meg. A család és a munkaerőpiac egyszerre „vallanak kudarcot”, olyan kötelezettségekkel terhelve a kormányt, amelyekkel az nem képes megbirkózni. A posztindusztriális társadalmat valaha a jólét leendő kikötőjének tekintették, ehelyett úgy tűnik, csak a nyertesek és vesztesek „kétharmados" társadalmát tudta kitermelni. Sokan hiszik, hogy kirekesztettek új osztálya, a modern idők lumpenproletariátusa van születőben. Ahol az állások száma nem nő, ott valószínűleg a társadalom perifériájára szorultak vagy az onnan kiszorulók osztálya

lesz ez az osztály, ott pedig, ahol az állasok száma nő, a dolgozó szegények osztálya. A jóléti állam jelenlegi válságának sajátossága a társadalmi jólét azon alapjaiból fakad, amelyekre Beveridge és kortársai támaszkodtak. A jelenlegi munkaerőpiac ahelyett, hogy stabil, jól fizetett állásokat biztosítana a „szabványos termelőmunkásoknak," veszélyezteti a fiatalokat, az alacsony képzettségűeket és a hanyatló iparágak munkásait. Ezzel együtt a családok átalakulása következtében nő a válások száma, csökken a termékenység, viszont nő a nem hagyományos háztartások száma, amely tényezők növelik a szegénység mértékét, különösen a nők és a gyermekek körében. A családok és a munkaerőpiac elégtelen működése fenyegeti a jóléti állam egyensúlyát, melyek szociális programjai egy teljesen más kockázati helyzettel jellemezhető korszakban születtek. A népesség elöregedése hosszú távú nyomást jelent,

emellett az akut szükségletek fokozódnak, míg az ezek kielégítését szolgáló anyagi eszközök fogyóban vannak. E két ék közé szorulva kevesen táplálnak optimista reményeket egy „nyerő-nyerő" politikai formula lehetőségét illetően. Bármilyen legyen is a kormány politikai összetétele, a legfontosabb kérdés a szociális kötelezettségek lehető legkevesebb szenvedéssel járó csökkentése. Ugyanakkor a csapdát az jelenti, hogy a szociális védelem eróziója nemcsak a szegényeket fenyegeti, hanem, ami még fontosabb, a gazdagokat is. Minél univerzálisabb a jóléti állam, annál nagyobb mértékű lojalitást épít ki. Ahol a társadalmi jogosultságok az egész népesség életpálya-kalkulusának integrált részévé váltak, logikus módon mind az érdekképviseleti szervezetek, mind a medián szavazó a jogosultságok minden csökkentésével szemben ellenállást tanúsítanak. A jóléti állam előtt álló kihívások leginkább

kívülről érkeznek: az új technológiák, kereskedelem és a tőkeáramlás globalizációja következtében kialakuló munkaerő-piaci zavarok; a „homogén tömegmunkások” számarányának a nagyobb társadalmi differenciálódásból eredő hanyatlása; a népesség elöregedése és a család változása. Ezek mind aláássák a háború utáni időszak szociálpolitikáját támogató alapfeltételeket. Ha válságban van a jóléti állam, akkor ez annak köszönhető, hogy intézményi szempontból belemerevedett egy olyan társadalmi rendbe, amely ma már nem érvényes. A válság talán valójában inkább politikai, mint intézményi jellegű, amennyiben az anyagi érdekeltségek blokkolják az alkalmazkodást és a reformokat. A népnyelv a vesztesek új osztályának érkezéséről beszél. Az elemzők már el is nevezték őket: „A csapat” és „B csapat” vagy új alsóosztály. Az ehhez hasonló címkék mögött az a gondolat bújik meg, hogy

létezik a perifériára szorultaknak egy olyan osztálya, amely egész életére társadalmilag hátrányos helyzetbe szorul. Tagadhatatlan, hogy a r ossz állások, az alacsony fizetések, a munkanélküliség és a szegénység egyre több embert sújt. Ugyanakkor, ha az emberek „perifériára szorultság” érzése csak ideiglenes, talán életlehetőségeik sem szenvednek komolyabb kárt. Valójában, ha a szisztematikus tőrbe csalás elkerülhető, akkor az alvégen levő "pocsék" munkahelyek még akár társadalmilag hasznosak is lehetnek, mivel könnyű belépést jelenthetnek a munkaerőpiacra a fiatalok, a bevándorlók és a nők számára. Csak akkor állunk szemben a társadalmi polarizáció valóságos válságával, ha a ma vesztesei egy életre vesztesek lesznek, és hátrányos helyzetüket a következő generációra is átörökítik. A mai idők kihívása abban az igényben rejlik, hogy újragondoljuk és korszerűsítsük a munkával, a

családdal és a t ársadalmi kockázattal kapcsolatos korábbi feltételeket. Mivel a háborút követő idők jóléti államának építészei stabil családokkal és megfelelően működő, teljes foglalkoztatottsággal jellemezhető munkaerőpiaccal számolhattak, a szociálpolitikát elsősorban azokra szabták, akik nem dolgozhattak, ezen belül is különösen az idősekre. Az erejük teljében lévő fiataloknak biztosított jövedelemtámogatást az ideiglenes jövedelemveszteség enyhítésére lemezfék, nem arra - ami végül történt -, hogy hosszú távon ebből éljenek. Emellett, az oktatástól és az egészségügytől eltekintve, a háborút követő jóléti állam szűkösen bánt a szolgáltatásokkal, mivel úgy gondolták, hogy a családok beépítik működésükbe a szociális gondozást. A fenti okokból kifolyólag a háborít követően kialakult jóléti állam rendkívüli mértékben elfogult volt az időseknek nyújtandó

transzferjuttatásokkal kapcsolatban. Néhány országban, különösen Skandináviában, ez az elfogultság csökkent, ahogy a politika hangsúlyát a szolgáltatásokra, az aktív munkaerő-piaci politikára és a nők, valamint a fiatal családok jövedelembiztonságára helyezték át. Más nemzetek, köztük Japán, az Egyesült Államok és különösképpen Dél-Európa országai megerősítették ezt a korelfogultságot, egyrészt mivel a nyugdíjak alkották az elsődleges jóléti állami programot, másrészt a korai nyugdíjba vonulás miatt. A másik fő ok a „családias”, illetve patriarchális gondolkodás dominanciája a dél-európai és japán szociálpolitikában. Néhány ország, különösen Ausztria és Olaszország, valójában inkább „nyugdíjas államok”, mint „jóléti államok” (lásd 4. táblázat) A passzív jövedelemfenntartás, amely valaha az inaktív emberek számára jelentett garanciát, egyre inkább olyan megoldássá válik, amellyel

a családok aktív éveiben jelentkező kockázatra és szükségletekre kívánnak választ adni. Ez védelmet nyújthat a szegénységgel szemben, de kevéssé segíti az életlehetőségek javulását. Az elmúlt évtizedekben a gazdasági kockázatok életcikluson belüli megosztása radikálisan megváltozott (Myles 1996). 4. TÁBLÁZAT Társadalmi kiadások és koreloszlásuk Társadalmi kiadások a GDP százalékában Szolgáltatásokra fordított kiadások a transzferek százalékában Az időseknek és a fiataloknak nyújtott transzferek aránya Ausztrália Kanada Új Zéland1 Egyesült Királyság Egyesült Államok 1980 11,7 13,3 18,2 18,3 12,7 1993 16,5 20,1 23,3 23,4 15,3 1993 15 34 2 19 10 1980 1,3 1,2 1,8 1,C 2,3 1993 0,7 1,2 0,8 1,0 2,5 Dánia Finnország Norvégia Svédország 27,6 18,9 18,9 30,4 30,9 35,3 29,3 38,3 31 16 37 34 0,6 1,1 0,9 1,0 0,6 0,8 0,7 0,9 Ausztria Belgium1 Franciaország Nyugat-Németország Olaszország Hollandia Spanyolország

22,3 25,6 23,5 25,0 18,2 28,8 16,5 25, 7 27,0 28,7 24,7 25,0 36,4 22,5 2 3 7 8 2 10 2 2,5 1.0 1,5 1,9 2,7 0,7 1,3 22 1,2 1,6 1,7 3,5 0,7 1,3 Japán 10,2 12,0 8 3,4 5,5 1 Forrás: Az OECD adatbázisa a szociális kiadásokról. Ebben a cikkben a következő állításokat szeretném megfogalmazni. Először: a jóléti államok kénytelenek újradefiniálni egyenlőségi ígéretüket. Az eredmények egyenlőségével számoló statikus megközelítés, amely ma is meghatározza az újraelosztási politikát, már nem megfelelő és akár a nemkívánatos eredményre is vezethet. A háború utáni jóléti állam egalitárius, univerzális és szolidáris alapelvei egy olyan társadalomhoz szóltak, amelyet a homogén iparimunkás-tömeg dominált (ez az OECD tolvajnyelvében a „ szabvány munkásnak” [standard worker] felel meg). A posztindusztriális társadalom ismertetőjele a növekvő foglalkoztatási, családi és életviteli differenciálódás és a

„szabványos” élethelyzetek jelentőségének csökkenése. Ezek következtében új szükségletek keletkeznek, és „itt és most” jellegű új egyenlőtlenségek is. A kérdés az, hogyan definiáljuk újra az egalitarizmust és hogyan építsük újjá a társadalmi integrációt. A neoliberális válasz szerint vissza kell fogni a jóléti államot és nagyobb szabadságot kell engedni az egyéni választásoknak és a piacoknak, hogy „tisztítsanak”. A hangsúly az egyéni méltányosságon van: mindenki azt kapja, amiért megdolgozott. A második lehetőség a „jóléti társadalom” stratégiája, amely a felelősségek visszahárítását javasolja a családokra és a közösségi önkéntességre. A harmadik válasz, amely nagyon népszerű Európában, a munkahelymegosztást és az állampolgárok garantált jövedelmét támogatja azzal a feltételezéssel élve, hogy a munka teljes mennyisége korlátozott. A negyedik válasz egy egyelőre még

meglehetősen bizonytalan látomás: az átformált jóléti állam képe, amely a kínálati oldal lépéseire fekteti a hangsúlyt, valamint az aktív jövedelemfenntartásra és az aktív társadalmi befektetési politikára. Az olyan mai kulcsszavak mögött, mint az egész életen át való tanulás vagy az aktív munkapiaci politika, a statikus egalitarizmusból a dinamikus, életesélyt garantáló kötelezettségekbe való átfordulás gondolata húzódik meg. Második érvem a fennálló szociális védelem és a nők változó helyzete közötti összeférhetetlenséget célozza. A hagyományos családi gondolkodás, amely a kenyérkereső férfi logikájára épül, negatív hatással van mind a munkavállalásra, mind a családok alakulására. Ezért annyira sürgető a családpolitika radikális újragondolása: olyan politikára van szükség, amely segít csökkenteni az egy keresőtől való függést, illetve a női karrierekkel összhangban lehetővé teszi a magas

termékenységi rátát. A harmadik állításom szerint a mai jóléti államokban észlelhető elfogultság a nyugdíjasok iránt kétszeresen is problematikus. Csökkenti a fiatalokra szánt közkiadás lehetőségét és egyébként sem tartható fenn hosszú távon az adott elöregedési ütem mellett. A FOGLALKOZTATÁS PROBLÉMÁIRA ADOTT JÓLÉTI VÁLASZOK Általánosan elismerik, hogy a jóléti állam háború utáni növekedése, egyenlősége és teljes foglalkoztatása negatív összegövé vált. Az OECD-országok hajdani teljes foglalkoztatottságot fenntartó képessége olyan körülményeken alapult, amelyek ma már nem állnak fenn - és nem is térnek vissza. Először is olyan gazdasághoz volt rögzítve, amelyet az ipari tömegtermelés és tömegfogyasztás határozott meg. Másodszor a jövedelem elosztási rendszere, a magas bérek és a magas szociális bér segítettek a kereslet konszolidálásában és kisimításában. Harmadszor a teljes

foglalkoztatottság melletti elkötelezettség leginkább a férfiakra korlátozódott, a bérmeghatározási norma a „családi bér” volt és a szociális védelem az egy keresővel rendelkező családokat célozta meg. Az 1970-es években megkezdődött ipari leépítések következtében tömeges munkanélküliség alakult ki, amely különösen a fiatalok és az alacsonyabban képzett munkások helyzetét rontotta. A szolgáltatási szektorban potenciálisan rengeteg állás van, van azonban két korlátozó feltétel, amelyek az ipari tömegtermelésben nem álltak fenn. Az egyik az, hogy a szolgáltatások nagy része magas fokú képzettséget igényel, különösen az üzleti életben és az egészségügyi szolgáltatásokban. A munkaintenzív kereslet leginkább a személyi vagy társadalmi szolgáltatásokból származik (például éttermek, mosodák, nappali gondozás vagy otthoni segítők), de ezek gyakran szociális és kulturális képzettséget igényelnek. A

másik pedig az, hogy - Baumol n yomán - a szolgáltatások és az ipari termelés közötti termelékenységi rés azt sugallja, hogy a szolgáltatási szektorban az állások száma csak akkor nő, ha a munka költségei alacsonyabbak vagy ha szubvencionálják e szolgáltatásokat (vagyis kormányzati foglalkoztatáson keresztül). A jóléti állam szolgáltatásai, ahogy a hatvanas évektől Skandináviában láthattuk, képesek ellensúlyozni a stagnáló piaci szolgáltatásokat és a nők foglalkoztatásának elősegítésén keresztül növelhetik az aggregélt részvételi szintet. Egy egalitárius bérrendszerben azonban, mint az északi országok bérrendszerei, ennek hosszú távú hatása a növekvő pénzügyi válság vagy a piaci szektor túlzott megsarcolása. Az uralkodó elmélet szerint a teljes foglalkoztatáshoz való visszatérés nagyobb béregyenlőtlenségeket és rugalmasságot követel; továbbá alacsonyabb adókat, valamint társadalmi juttatásokat.

Ennek alternatívája a m agas és krónikus munkanélküliség, amely kedvezőtlen hatással lesz a fiatalokra és a kevésbé képzettekre. Lássunk egy történelmi párhuzamot. A háborút követő urbanizációs folyamatban a képzetlen munkások tömegei találtak maguknak jól fizető, stabil munkahelyeket. „Rezervációs bérük” nagyon alacsony volt, és a fizetés, a fogyasztás és a biztonság szempontjából minden valószínűség szerint felfele irányuló mobilitásként értékelték új helyzetüket; „családi bérük” lehetővé tette, hogy az anyák a háziasszonyok „luxus” helyzetét foglalják el. Az alacsony képzettségűek manapság nem számíthatnak jól fizető állásokra, a felfelé mozdulásról nem is beszélve, és rezervációs bérük Európában meglehetősen magas lehet. A jóléti államok nagyon különböző módon reagálnak az új foglalkoztatási problémára. A legjellemzőbb ellentét a merev, „elmeszesedett Európa” és a

dinamikus, szabályozásoktól mentes Észak-Amerika között van. Az európai munkaerőpiacokra a magas bérköltségek, a kereseti nyomás és az erős munkavédelem a jellemző. Az Európai Unió országaiban az átlagos törvényileg meghatározott munkaköltségek háromszor akkorák, mint az Egyesült Államokban, és a képzetlen munkaerő kereseti aránya a képzettéhez képest 80 százalék körül lebeg, míg az Egyesült Államokban ez körülbelül 50 százalék. A garantált szociális minimum - akár bérekben, akár társadalmi juttatásokban mérjük - jelentősen magasabb Európában (kivéve az Egyesült Királyságot). Az Egyesült Államokban a nyolcvanas években a reálbérek stagnáltak és a m inimálbér csökkent, míg ugyanez nem történt meg Európában. A munkahelyek védelme (például a dolgozók elbocsátásának szabályozása) egyértelműen sokkal erősebb és merevebb Európában. Ezért - az OECD munkaerő-piaci merevséget mérő

mutatószáma szerint - az angolszász országok átlagosan 1,6-os értéket érnek el, a skandinávok 8,0-at, az európai kontinens országai pedig 10,8-et (OECD 1994). A magas bérköltségeket és a munkahely védelmét a fiatalok munkanélküliségének fő okaként tartják számon. Az uralkodó nézet szerint az európai nemzetek a munkahelyek számának kárára részesítik előnyben a dolgozók védelmét. Ez azonban elhomályosítja a foglalkoztatás és a nem foglalkoztatás nagyon különböző képét Európában. Az erős védelem és a munkahelyek kis számának kombinációja sok kontinentális európai országot, ha nem többségüket jellemzi, s ez, vitathatóan, két stratégiai tényező eredménye. Az első az a felfogás, hogy a család jólétét kell védeni. A Férfi kenyérkereső által dominált társadalomban nemcsak az egyéneket, hanem az egész családot veszélyeztetik a b érerózió és a m unkahelyi bizonytalanságok, mivel a mindennapos megélhetés

alapvető követelményei a „családi bér” elvén alapulnak, és mivel töretlen, egész életre szóló karrier szükséges a nyugdíjhoz és más szociális jogosultságokhoz. 4 Így nem csoda, ha a p olitikai többség (és a s zakszervezetek) következetesen fenntartják a jelenlegi jóléti építményt. A második tényező az ipari alkalmazkodás és a verseny stratégiáival áll kapcsolatban. A dereguláció és az alacsony bérek, Amerikához hasonlóan, megtisztíthatják a munkaerőpiacot, de csak a Soskice által „alacsony képzettségi egyensúlynak” nevezett jelenség árán. Ezzel szemben az európai államok általában a m agas bérek és minőségi termelés stratégiáját választották, amely a képzett munkások javát helyezi előtérbe a „kívülállók” kárára (Soskice 1994). Az utóbbi modellben a munkaerő csökkentését politikailag a jövedelemgaranciák és a korai nyugdíj segítségével kivitelezték. Azt remélték, hogy a tömeges

nyugdíjazás költségvetésre nehezedő terhét fedezni tudják az ahhoz kapcsolódó termelékenységi jutalékból. Az „egyenlőség” és a munkásvédelem északi megközelítése ettől nagy mértékben különbözik. Skandinávia - Dánia részleges kivételével - (a közelmúltig) elkerülte a tömeges munkanélküliséget, a kormányzati szolgáltatások növekedése és az aktív munkaerő-piaci politika révén, amelyet az egész országra kiterjedő konszenzusos béralku támogat. Ennek eredményeként hatalmas növekedés indult meg a nők foglalkoztatásában, leginkább a közösségi szektorban, és viszonylagosan jóval kisebb csökkenés az (idős) férfirészvételben. Így az aggregált foglalkoztatás népességhez viszonyított hányadosa 15-20 százalékponttal magasabb, mint az EU-ban, és a női részvételi hányados 80 százalék körül lebeg. A politika célja elsősorban a nők gazdasági helyzetének kiegyenlítése volt, amelynek előfeltétele

az erős adóztatási képesség. Ennek természetes következményeként a két keresővel rendelkező, kettős karrierű család vált a normává. Nem fér hozzá kétség, hogy a nők családi és munkahelyi kötelezettségeinek összehangolása, még bőkezű fizetett szabadság, illetve gyermekgondozási intézkedések mellett is, nagyon magas költségekkel jár. Ugyanakkor a cél a stabil, sőt növekvő termékenység kombinálása a szegénységi csapda és a jóléti függőség minimális kockázatával az olyan sebezhető csoportokban, mint az egyedülálló anyák. Ugyanígy Franciaország, a maga meglehetősen kiterjedt gyermekgondozási hálózatával (a „maternelles”-lel), azt bizonyítja, hogy a termékenység összhangba hozható a női foglalkoztatással. Skandinávia egyik jellemzője, hogy az egyenlőséget inkább a munkavállalás segítésével, mint jövedelemfenntartással vagy munkahelyvédelemmel tartják fenn. Két jövedelem megfelelő védelmet

nyújthat a család elszegényedése ellen. Az egyedülálló anyák szegénységi rátája elsősorban azért nem magasabb az átlagosnál Dániában és Svédországban, mivel rendelkeznek a - transzferek által is növelt - szociális szolgáltatások által lehetővé tett jövedelemmel. Ezzel szemben az európai kontinens országai a jövedelemfenntartás és a korai nyugdíjazás eszközeit preferálták a bérek fenntartása és a munkaerő javának állásbiztonsága érdekében. Az adóztatás és a „családias” szociálpolitika (például a közösségi gondozási szolgáltatásoktól való ódzkodás) következtében sok országban elbátortalanodik a női munkaerő-kínálat. Így az összaktívitási ráták alacsonyak maradnak, sőt csökkennek 9 A nők növekvő képzettségük arányában inkább a karrierjük mellett döntenek. Valójában a fiatal nők csoportjainak részvételi (de nem foglalkoztatottsági) szintje nem alacsonyabb, mint Skandináviában vagy

Észak-Amerikában. Azonban, mivel ez a fiatalok foglalkoztatását tekintve ellenséges környezetben jelenik meg, az eredmény a késleltetett családalapítás és a csökkenő, sőt rekord szinten alacsony termékenység. A családiasság mellett fellépő szociálpolitika paradoxosa az olyan országokban, mint például Olaszország és Spanyolország (illetve Japán), az, hogy újratermeli a családok felelősségét, de mindezt a családalapítás kárára teszi. A nagyobbrészt férfiakból álló munkaerő előtérbe helyezése a munkanélküliség növekedésének kontextusában megszilárdítja a „bennfentes-kívülálló” kettéosztódást. A „bennfentes” férfi kenyérkereső által élvezett magas bérek és biztonságos állások valójában magyarázatot adnak fiaik, lányaik és feleségeik munkanélküliségére és kiszorítására. Ezért a legtöbb EU-országban (Németország figyelemre méltó kivételével) a munkanélküliség nagy mértékben a

fiatalokra koncentrálódik és általában huzamosabb ideig tart. Ez pedig tovább növeli a család függését a férfi kenyérkereső keresetétől és a szociális jogosultságoktól. DélEurópában manapság a felnőtt fiatalok (a 20 és 30 év közöttiek) több mint 50 százaléka a szüleivel él. A munkanélküli fiatalok között ez az arány eléri a 90 százalékot Európa és a kevésbé szabályozott angolszász országok különböző foglalkoztatási mutatóit tekintve ellenállhatatlannak tűnik az az érv, amely szerint az „egyenlőség” és a „munkahelyek” összeférhetetlenek, különösen, ha figyelembe vesszük a skandináv országokban most megfigyelhető munkanélküliség-növekedést. Észak-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon a növekvő egyenlőtlenség mellett a munkahelyek számának erősebb növekedését tapasztalhatjuk. Európában kisebb ménékű a szegénység és az egyenlőtlenség, de a foglalkoztatás is kevésbé

nő." Ugyanakkor, ha az „egyenlőség” és a „munkahelyek” absztrakciói mögé nézünk, akkor az átválthatóság már kevésbé kristálytiszta. Egyfelől, a dereguláció és a növekvő egyenlőtlenségek nem alakulnak át automatikusan a munkahelyek számának növekedésévé. A munkanélküliséget tekintve az Egyesült Államok kivételnek tűnik, mivel a munkaerőpiac „tisztít”, ha a bérek nem egyenlők és a munkahelyek biztosítása a minimális szinten van. Ha inkább a munkanélküliség és nem a munkahelyek számának növekedése alapján ítélünk, akkor a híres „egyenlőség vagy munkahelyek” kérdés, úgy tűnik, ezen az egy eseten alapul. Az utóbbi évtizedek brit tapasztalata alapján sem egyértelmű, hogy a deregulációnak azonnali foglalkoztatási haszna van. Az Egyesült Államokhoz hasonlóan itt is a keresetek differenciálódása volt észlelhető, a szociális juttatások szintjének és a s zakszervezetek erejének

csökkentésével együtt. A nyolcvanas években az adók és támogatások utáni szegénység - mint a s zegénység egyik lehetséges definíciója - 8,5 százalékról 12,5 s zázalékra ugrott, továbbá néhány csoport, mint például a fiatal házasok, illetve a gyermeküket egyedül nevelő anyák esetében a szegénységi ráta kiugróan magasan alakult. A brit munkanélküliségi ráták (1995-ben 8,7 százalék) továbbra is magasak (bár az európai átlag alatt) maradtak; a hosszú távú munkanélküliség előfordulása aggasztó (1995-ben a munkanélküliek 43,5 s zázaléka volt egy évnél hosszabb ideig munkanélküli), továbbá 1979 ót a a foglalkoztatottak népességhez viszonyított aránya is csökkent (bár a szóban forgó 67,8 százalék még így is jelentősen meghaladja a 60,2 százalékos EU-átlagot). 5. TÁBLÁZAT Az „egyenlőség” és a munkaerő teljesítményei mutatószámai Kereseti szóródás Év Arány Munkahelybiztonság Változás

1985-93 1990 óta (-) 3 (+) 4 (+) 7 Foglalkoz tatottsági arány Munkanél küliségi ráta Hosszú távú munkanélküliség 1995 1995 1995 68 69 68 9,5 8,5 8,7 13,8 30,8 43,5 Kanada Ausztrália Egyesült Királyság Egyesült Államok 94 95 95 4,2 2,9 3,4 95 4,4 (+) 1 74 5,5 9,7 Dánia Finnország Norvégia Svédország 90 94 91 93 2,2 2,4 2,0 2,1 n.a (-) n.a (+) 5 10 11 13 73 61 74 71 n.a 17,1 4,9 9,2 27,9 32,3 26,5 15,7 Ausztria Belgium Franciaország Németország Olaszország Hollandia 94 93 94 93 93 94 3,7 2,2 3,3 2,3 2,8 2,6 (+) (-) (0) (-) (+) (0) 1C 17 14 15 21 9 69 56 60 65 52 64 n.a 9,4 11,6 8,2 12,2 6,5 17,4 62,4 45,6 48,3 C2,9 43,2 Megjegyzések: A keresetek szóródását a kilencedik és a tizedik percentilisbe eső keresetek hányadosaként mértük. A (+), (-), illetve a (0) jelek azt mutatják, hogy nőtt, csökkent vagy nem változott a jövedelem egyenlőtlenség 1990-hez képest (OECD 1990). Másrészt vannak észrevehető

különbségek az „egyenlőség-munkahelyek” viszonylatban Európában. Bár az aggregált munkanélküliségi ráták közelednek egymáshoz, az északi országokban ez általánosan jóval magasabb foglalkoztatási szinttel (még részmunkaidős munka esetén is), kevesebb fiatal munkanélkülivel (kivéve Finnországot) és az átlag alatti hosszú távú munkanélküliséggel társul. Közismert, hogy az egyenlőség szempontjából Skandinávia kiemelkedik a keresetek összesűrítésének magas fokával és a minden társadalmi csoportra érvényes nagyon alacsony szegénységi rátával. A legtöbb kontinentális európai országban viszont (Németország újfent kivétel) alacsony foglalkoztatásszint és magas munkanélküliség a jellemző, és kivételesen magas a hosszú távú és a fiatalkori munkanélküliség. Néhány országban a béregyenlőtlenségek meglehetősen magasak (ilyen például Belgium), másokban alacsonyak (például

Olaszországban). A kereseti eloszlás és a s zegénység tendenciái stabilak, de az összességében mérsékelt szegénység gyakran magas rátákat takar a munkaerőpiachoz lazán kapcsolódó csoportok, például az egyedülálló anyák és az özvegyek esetében. A társadalombiztosításon alapuló kontinentális európai jóléti államok újratermelik munkaerő-piaci struktúráikat: erős, sőt luxus jogosultságok a munkaerő (férfi) magjának, a többieknek pedig pusztán reziduális támogatások. 6. TÁBLÁZAT A medián jövedelem felénél kevesebb rendelkezésre álló jövedelemmel rendelkező háztartások aránya Házaspárok gyerekkel Év Ausztrália 85 89 Kanada 87 91 Egyesült Királyság 86 91 Egyesült Államok 86 91 Dánia 87 92 Finnország 87 91 Svédország 87 Belgium 85 92 Németország 84 89 Hollandia 87 91 Fiatalok 13,0 14,2 19,8 14,4 18,9 24,9 23,5 26,7 5,5 5,4 4,3 1,8 3,4 4,6 2,1 14,6 G,8 11,6 9,8 Gyermeküket egyedül nevelő nők Összesen

9,1 9,4 10,9 9,2 11,C 13,0 14,5 14,1 4,1 3,5 2,8 2,2 3,1 3,1 3,7 5,1 G,9 4,2 5,9 71,1 62,7 66,1 C1,4 20,7 67,5 63,3 6,7 13,9 6,6 8,G 5,7 23,0 14,7 39,4 29,5 17,0 34,8 Idős háztartások Egyedülálló 58,3 56,8 26,1 12,2 13,6 42,3 45,6 41,1 37,1 19,8 28,1 28,1 13,5 11,1 11,8 15,5 14,4 2,8 Házaspár 11,1 13,1 5,5 3,2 3,8 17,9 12,4 12,7 2,2 2,9 3,2 3,2 0,8 11,8 12,4 8,4 5,1 0,3 4,7 Megjegyzés: A szegénységi ráták a nemzeti medián jövedelem 50 százalékánál kevesebb rendelkezésre álló jövedelemmel rendelkező háztartásokra vonatkozik, a medián jövedelem kiszámításához azt az ekvivalenciaskálát alkalmaztuk, amelyik minden további személyt 0,5 súllyal vesz számításba. Fiatal házaspár az, ahol a háztartásfő 30 évnél fiatalabb, és idős az, ahol a háztartásfő 65 éves vagy annál idősebb. Itt nem tüntettük fel az élettársi kapcsolatban élő „egyéb felnőttek” csoportját Gyereknek számítanak a 18 évnél fiatalabbak. Forrás:

Luxemburg jövedelemfelvétele (lásd OECD 19956). A várakozásunk tehát az, hogy nincs egyértelmű kapcsolat egyfelől az egyenlőség és a munkahelyek védelme, másfelől az egyenlőség és a foglalkoztatási eredmények között