Történelem | Tanulmányok, esszék » Kiss Rita - Európa fejlődése, európai hatalmak

Európa fejlődése, európai hatalmak Tartalomjegyzék Európa fejlődése, európai hatalmak . 1 A békétlen Európa múltja, jelene és jövendő kilátásai . 2 Európai kihívások . 8 Versenyképesség . 9 Új törésvonal effektus . 9 Multikulturális társadalmak . 9 Szupranacionalizmus . 10 Az Európai Unió környezete . 10 Közép-Kelet-Európa . 10 A szétesett Szovjetunió. 11 Európa perifériája. 13 Az "átmeneti" gazdaságok biztonsága: Közép-Kelet-Európa . 13 Gazdasági növekedés . 15 Gazdasági növekedés: realitás . 17 Irodalomjegyzék:. 18 1 A békétlen Európa múltja, jelene és jövendő kilátásai A nemzetközi kapcsolatok általánosítható tapasztalata, hogy a győztes a háború jogát alkalmazza az alulmaradt ellenféllel szemben, és a siker lehető legnagyobb kiaknázására törekszik. A közvetlen haszon megszerzésén túl csak egy dolog foglalkoztatja: a győzelem eredményeinek tartósítása. A porondon maradt

ellenfélnek egyelőre nincs más lehetősége, mint a néma tudomásulvétel. A győztes azonban a győzelem utáni időszakra is biztosítékot szeretne kapni. A győztes mindenkori dilemmája tehát: vajon a vesztes érdekeinek és önérzetének kímélése, vagy ellenkezőleg: a kíméletlen tönkretétel adja-e meg a jövőre nézve ezt a kívánt nagyobb biztosítékot. A nemzeti háborúk korszaka nem szolgáltat megnyugtató válaszokat a dilemma feloldására. Franciaország, a X IX század agresszív nemzeti állama, két ízben is totális vereséget szenvedett. A győztesek 1815-ben és 1871-ben is Párizsban táboroztak. A vesztessel szemben követett eljárás e két alkalommal merőben ellentétes volt. A győztesek először kíméletet és megértést tanúsítottak Meghagyták Franciaország eredeti (azaz háború előtti) határait, csupán jelképes hadisarcot róttak ki, és rövid időre szóló, csupán belső konszolidációhoz kapcsolt megszállást helyeztek

kilátásba. Az 1870-1871-es háború nyertese kegyetlen feltételeket szabott. Franciaországot megcsonkították, hatalmas, az addigi háborúk történetében ismeretlen méretű hadisarcot vetettek ki rá, és területének jelentékeny részét a j óvátétel kifizetéséig megszállás alatt tartották. A kímélet 1815-ben és a k egyetlenség 1871-ben egy és ugyanazon célt szolgálta: a f rancia újrakezdés megakadályozását. A két gyökeresen ellentétes eljárás mégis teljesen azonos reagálást eredményezett. Franciaország a megértő Oroszország és Ausztria ellen (1853-ban, illetve 1859-ben) éppúgy háborút indított, mint a francia érdekeket és önérzetet mélyen megbántó Németország ellen (1914-ben). A francia példa szerint a legyőzött magatartása hosszabb távon nem a győztes eljárásától függ. A háborúk és békék története alapján általánosítani is lehet ezt a tapasztalatot. A nemzeti állam természete szerint agresszív ,

terjeszkedő és ez a tulajdonsága tüstént megmutatkozik, mihelyt (és amíg) kedvező feltételeket talál. A reváns, az újrakezdés tulajdonképpen nem egyéb, mint a nemzeti aktivitás 2 megnyilvánulásának egy sajátos formája. A győztes (a másik nemzeti állam) magatartásával azonban gyorsíthatja vagy lassíthatja a b ontakozó folyamatot, és intenzitását is erősen befolyásolhatja. A német újrakezdés a XX században éppúgy törvényszerű jelenség volt, mint a francia agresszivitás felélénkülése a XIX. század folyamán Németország az első világháború után is Európa legerősebb nemzeti állama maradt, és a lehetséges német aktivitás hatósugara az adott országhatárokon és az etnikai határokon is messze túlterjedt. A működési vágy nem maradhatott tartósan az adott keretek között, és jelentkezésével előbb vagy utóbb számolni kellett. A legyőzött Németországgal szemben másfél évtizeden át követett politika

azonban a maga részéről hozzá is járult ehhez az újrakezdéshez; és abban is szerepet játszott, hogy végül a reváns szélsőséges irányzata érvényesülhetett. Az antanthatalmak 1918 őszétől a győzelem biztosításának mindkét lehetséges változását alkalmazták Németországgal szemben. Először a nyertes jogával éltek A legyőzött ellenféltől jelentékeny területeket vettek el (úgy, hogy a német etnikai testbe is mélyen belevágtak), hatalmas jóvátétel megfizetésére kötelezték, és a háborús felelősség ódiumát is a nyakába varrták. Az intézkedések azonban korántsem voltak elég hatékonyak Németország igazi korlátozásának a tartós megszállás, a még nagyobb méretű területi annexió és a partikularizmus restaurálása (a német széttagolás) lett volna az eszköze, annak a p rogramnak az alkalmazása, amelyet a f ranciák ajánlottak a békekonferenciának. Az antantnak ilyen intézkedések meghozatalára is talán lett

volna ereje, de a legyőzött teljes tönkretételéhez hiányzott az egységes akarat. A háború jogát alkalmazva, a győztesek így nem törték meg Németországot, csak még jobban felingerelték. A következetlenül alkalmazott tönkretétel politikáját a megbékítés politikája követte, hasonló következetlenséggel. Versailles alapvető előírásait nem módosították: fennmaradtak a területi döntések, a szuverenitást korlátozó katonai és pénzügyi intézkedések, a jóvátételi kötelezettségek. Csupán annyi történt, hogy Németországot nagy összegű kölcsönökkel fizetőképes állapotba hozták, és megszállt területeit, a jóvátétel teljesítésével párhuzamosan, fokozatosan evakuálták. Jelentős engedményekre (a jóvátétel törlésére és a szuverenitást korlátozó intézkedések részleges megszüntetésére) akkor került sor, amikor az előírások teljesíthetetlensége mindenki előtt nyilvánvalóvá vált. A 3 szűkkeblű

megbékítő politika így valójában azokat sem elégítette ki, akik Németországot bele akarták illeszteni a világháborút követő új európai rendbe. Németország egészére természetesen még kevésbé hatott megnyugtatóan. A teljesítési politika, a megbékítés német megfelelője, ilyen körülmények között soha nem lehetett igazán népszerű Németországban. Stresemann külpolitikája és egész rendszere a jóvátétel elengedésével, a szuverenitást korlátozó intézkedések megszüntetésével és a német etnikai elvet érvényre juttató területi revízióval konszolidálódhatott volna igazán. Az ilyen engedmények feltehetően megszilárdították volna azt a rendszert, amely külpolitikájában nem szándékozott túlmenni Versailles revízióján. Tartós és végérvényes biztosítékot természetesen ez sem jelentett volna a német agresszivitás ellen, az aktivitás tömegbázisának kialakulását azonban mindenképpen lassította

volna. A békeszerződés nemzeti érdekeket és nemzeti önérzetet sértő intézkedéseinek fenntartása viszont a nacionalizmus szélsőséges áramlatainak kedvezett. A versailles-i politika kritikája előnyös belépőjegy volt a politikai életbe mindenféle extremitás számára. A következmény újabb világháború, és Németország ismételt, az előbbinél súlyosabb veresége. Ez alkalommal azonban a győztes európai hatalmak is kárvallottak lettek. A német vereségnek az európai világpolitikai vezető szerep elveszítése lett az ára. A nagyhatalmi rang jelzésére különböző korok különböző mércéket alkalmaztak. Volt amikor a terjeszkedési képességet tekintették első számú kritériumnak, máskor azt becsülték a l egtöbbre, hogy valamely állam önerőből meg tudja védeni önmagát, megint máskor a világpolitikai jelenlétet sorolták első helyre. A mindenkori kritériumokhoz persze bizonyos adottságokat is hozzágondoltak: az adott

állam területének nagyságát, annak földrajzi és geopolitikai elhelyezkedését, lakóinak számát, gazdaságának teljesítőképességét, hadseregének és flottájának erejét, és nem utolsósorban társadalmi berendezkedésének korszerűségét és belpolitikai rendszerének szilárdságát. A nagyhatalmi rang követelményeinek a modem korban leginkább Európa államai feleltek meg, minthogy részben, vagy egészben rendelkeztek a szükséges adottságokkal. Európának a több kontinenssel szembeni elsőbbsége különösen a huszadik század kezdetén volt szembeszökő. Az összes szárazföld egytizenötödét kitevő tízmillió 4 négyzetkilométernyi területén ötszáz millió ember; a világ népességének egyharmada élt, ez a kontinens adta a világ ipari termelésének közel kétharmadát, és a földkerekség egészét Európa kapcsolta be a világpolitikába. Részint úgy, hogy nagyobbik részét függőségbe vonta, részint úgy, hogy

egyes területeit fölös energiáival a maga szintjére emelte. És csupán néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez a századokon át birtokolt, és éppen a huszadik század elején zenitjére jutó a vezető szerep semmivé váljon. A nagy gyarmatbirodalmak szétporladtak, és csupán fiktív kereteik maradtak fenn, a egykori nagy hódítók egy tengerentúli hatalom nukleáris védőernyője alatt húzzák meg magukat, és az európai önállóságot némiképp szimbolizáló bipolaritásról is csak múlt időben lehet már beszélni. Ha van ma világpolitikai vezető szerep, annak egyértelműen az Egyesült Államok a letéteményese. Történelemfilozófiai közelítésben azt lehetne erre mondani, hogy a jelenségben nincs semmi rendkívüli, hiszen az emberiség történetében mindig is voltak domináns központok, előbb a Közel-Kelet, majd a Mediterráneum, majd Nyugat-Európa, és valamilyen okból mindegyik magán viselte a múlandóság bélyegét.

Nyilvánvalóan a most kialakult állapot sem örökkévaló. Ebben a közelítésben bizonyára van igazságtartalom, a válasz azonban túlságosan általánosságban mozog. A demográfiai szempont már egzaktabbnak tűnik. Száz év alatt Európa behozhatatlanul lemaradt népességi versenyfutásban: az öreg kontinens népessége a világ lakosságának alig valamivel több mint egytizedét teszi ki. Erre viszont azt lehetne mondani, hogy a század eleji állapotban is volt egy jókora aránytalanság, és a világpolitikai vezető szerepet napjainkban magáénak mondó hatalom népessége feleakkora sincs mint Európáé. Abban a vélekedésben is van valami, hogy Európa a lemaradást önmagának köszönheti, hiszen azzal, hogy tőkét és munkaerőt exportált Amerikába, vetélytársat teremtett önmagának. Persze vitatható, hogy gazdasági tekintetben valóban elmaradásról lenne szó, mert a föld társadalmi össztermékében való részesedésével

Nyugat-Európa némiképp még mindig megelőzi az Egyesült Államokat. Csakhogy Európa a formálódó társulások ellenére alig valamivel több, mint földrajzi fogalom, az azonos földrajzi méretekkel rendelkező Egyesült Államok lehetőségei viszont mint egyetlen hatalom adottságai esnek latba. És alighanem ez az archimédeszi pont Az 5 amerikai felemelkedés persze sokféle gyökérből táplálkozott. A függetlenségüket elnyert és unióba tömörülő egykori telepes gyarmatok lakói először is anélkül alakíthatták ki az óvilágtól eltanult haszonelvű piacgazdaságukat, hogy a régi struktúrák lebontásával kellett volna bajlódniuk. Ennek megfelelően jobbat és tökéletesebbet produkáltak. Másodszor úgy tekintettek országukra, mint a korlátlan lehetőségek hazájára, és tárt karokkal fogadtak minden bevándorlót, a kétkezi munkást csakúgy, mint a vállalkozót. Az újonnan érkezettek szerencsés módon az óhazában hagyták nemzeti

ellentéteiket, és a népek nagy kohójában igazi amerikaiakká váltak. A sokféle import közül különösen a szellemi behozatal mutatkozott forradalmának gyümölcsözőbbnek. Amerikai csak Az első ipari haszonélvezője forradalomnak, volt, a a másodiknak, gőz az elektromosság forradalmának már tevékeny részese, a harmadiknak, a számítástechnika forradalmának már vezetője és irányítója. Végül olyan politikai szerkezetet alakítottak ki, amely nem korlátozta, hanem ösztönözte az ambíciókat, olyan struktúrát, amelyről az európai utazók már a múlt század közepén a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak. Mindezek a gazdasági-, technikai-, mentalitásbeli és politikai előnyök az Egyesült Államokban mint egy nagy, kontinentális méretű térség adottságai jelentkeztek. Mert az Atlanti-óceán keskeny partvidékén elhelyezkedő néhány állam alig valamivel több, mint fél évszázad alatt az egész észak-amerikai

szárazföldet maga alá gyűrte. A terjeszkedés európai minta szerint folyt, de jóval kegyetlenebb volt annál. Az őslakos indiánokat, akiknek számát tízmillióra teszik, majdnem teljesen kiirtották, maradékaikat pedig rezervátumokba zárták, a franciáktól megvásárolták Louisiánát, a m exikóiaktól elragadták Floridát és Kaliforniát, a brit birodalomhoz tartozó Kanadát, középamerikai kis államokat pedig függőségükbe vonták. A óceántól az óceánig hatoló terjeszkedés a geopolitikai előnyöket sem nélkülözte: az Egyesült Államok anélkül hódíthatott, hogy valaha is magával egyenrangú ellenfélbe ütközött volna, az európai hatalmak pedig önös és hibás számításból inkább elősegítették, mint fékezték az új világbirodalom kialakulását. Egy múlt századi osztrák tábornok előrelátónak bizonyult, amikor a közös Minisztertanácson 1870-ben kijelentette, hogy Európában rövidesen az oroszok és az amerikaiak

fognak majd diktálni. A prognózis, legalábbis részben, azért vált be, mert Európában éppen az hiányzott, 6 ami az amerikai felemelkedés tulajdonképpeni bázisa volt: a kontinentális méretű összpontosított potenciál. Az öreg kontinens, de annak is csak a nyugati fele, Nagy Károly korában volt utoljára egységes, attól kezdve a soha nem szűnő vallási, dinasztikus és nemzeti indíttatású hatalmi vetélkedések színtere lett, és ráadásul még a kívülről jövő mongol és iszlám hódító törekvésekkel szemben is védekeznie kellett. Az emberi és anyagi erőkben végbement mérhetetlen pusztítás után, amelyet az invesztitúra harc, a harmincéves háború, a napóleoni hadjáratok sorozata, és sok más véres összeütközés okozott, Európa csak azért maradhatott élen, mert a jobb belátásra kényszeretett kihívóval szemben a győztesek általában kíméletesen jártak el, és ha már Európa egységét nem is hozhatták létre, az

európai egyensúly szellemében mindegyik hatalom létét és érvényesülését respektálták. A huszadik század kezdetén, miközben Európa a csúcsra jutott ez a jól működő egyensúlyi rendszer is megbomlott. Már maga az alaphelyzet is súlyos ellentmondásokat hordott magában, hiszen a brit, a francia és az orosz gyarmatbirodalom olyan volt, mint három csúcsára állított piramis, és a tengerentúli konkurencia is egyre fenyegetőbb méreteket öltött, de a végzetesnek bizonyuló diszharmónia belső tőről fakadt. Az öreg kontinens a német egység létrejötte következtében megoldhatatlan dilemma elé került. Németország túlságosan nagy és erős volt ahhoz, hogy beilleszkedjék az európai hatalmi rendszerbe, de nem volt elég erős ahhoz, hogy, az Egyesült Államoknak az amerikai földrészen alkalmazott eljárását követve, Európát a maga képére formálja. A megoldhatatlan dilemmának két világháború lett a következménye, amelyet a

Németországgal szembenálló hatalmak csak úgy tudtak megnyerni, hogy az Egyesült Államokat a maguk oldalára állították. A segítségért azonban súlyos árat fizettek: Nyugat-Európa vezető hatalmai többé nem tudtak, de nem is akartak megszabadulni az amerikai gyámkodástól. Már csak azért sem, mert az időközben szuperhatalommá emelkedet eurázsiai óriással szemben továbbra is szükségesnek vélték az Egyesült Államok európai jelenlétét. A bipoláris világrendben, amely a második világháború után kialakult, Nyugat-Európa államai, Németországot is beleértve, nem voltak egyebek, mint az Egyesült Államok fegyverhordozói. Bizonyos értelemben az is Európa hanyatlásának tekinthető, hogy a Szovjetunió végül belerokkant az Egyesült Államokkal 7 folytatott négy és fél évtizedes versengésbe. Ha volt pozitív hozadéka ennek az átrendeződésnek, az abban mutatkozott, hogy Németország, amely a robbanást előidézte,

megcsonkított és kettéosztott állapotában alkalmasnak bizonyult és késznek is mutatkozott arra, hogy beilleszkedjék az európai hatalmi rendszerbe. A jövő titka azonban, hogy a hosszú vajúdás után újra meglelt európai egység elegendő lesz- e az egykor tartósan birtokolt világpolitikai vezető szerep visszaszerzéséhez. Az előjelek ebben a tekintetben nem túl bíztatóak Nem azért, mert az Egyesült Államok időközben technológiai és katonai előnyt szerzett, hiszen az Európai Unió adottságai elegendőek lennének annak ledolgozásához. A valódi probléma az, hogy ehhez a szándék is hiányzik. Az Európai Unió országai, jóllehet erre semmi okuk sincs már, félnek kibújni az amerikai nukleáris ernyő alól, sőt szolgai módon asszisztálnak az amerikai szövetségi rendszer keleti iránya kiterjesztéséhez. Az Unió keleti irányú bővítése viszont annál vontatottabban halad. Tíz év óta csupán tétova szándék mutatkozik, és senki sem

tudja megmondani, hogy akár csak néhány kis országra nézve is mikor perfektuálódik. És hol van akkor még az egész kelet-európai térség integrálása, amely nélkül pedig az öreg kontinens továbbra is csupán a régiók Európája marad. Ráadásul még a meglévő egység is sérülékeny. Az a riadalom, amellyel a német újraegyesülést Párizsban és Londonban fogadták, arra vall, hogy változatlanul kísért az 1871 és 1945 között feloldhatatlannak bizonyult dilemma. Európai kihívások Az Európai Unió jövőjének alakulását alapvetően azok a képességek fogják meghatározni, hogy mennyire tud szembesülni az Európát érintő kihívásokkal. Jóllehet, ha feltételezzük, hogy az integráció nemcsak szélesül hanem mélyül is, akkor ez a fejlődés a stabilabb makroökonomiai környezet kialakításához segít, és növeli Európa versenyképességét, veszélye azonban, hogy felerősíti a regionális egyenlőtlenségeket. Például a

makrogazdasági politikák becélzott konvergenciája – az adott nemzetgazdaságok fejlettségi szintjétől függetlenül – számos vonatkozásban uniformizáló gazdaságpolitikai előírásokat tartalmaz, (például 8 államháztartás deficitjére kimondott plafon) s, ezzel behatárolja a nemzeti politikák érvényesítését. Versenyképesség A 90-es évek első harmadában Japánnal és az Egyesült Államokkal szembeni versenyképességét meghatározó mutatók szerint a K +F-intenzív termékek részaránya a feldolgozóiparban 25 % az Egyesült Államokban, 23 % Japánban, de csak 17 % az EU-ban. A technológiák forgalmának fizetési mérlege az EU esetében 2,5 milliárd deficitet mutat, Japáné kiegyenlített, míg az USA 8 milliárd többletet könyvelhet el. Mindkét trend az EU relatív romló pozíciójáról tanúskodik. Új törésvonal effektus Kelet-Európa és a M editerrán déli-térségnél húzódó gazdasági törésvonalak megosztják

Európát. A törésvonalak mögötti térségek felzárkózáshoz- felzárkóztatáshoz az eddiginél nagyobb arányú megtakarításra lenne szükség. Ugyanakkor az EK korábbi nettó finanszírozója, Németország az egyesülés után már nem tudja a Közösség terheit a korábbi módón hordozni. Multikulturális társadalmak Feltételezve, hogy a törésvonalak hátországai, Kelet-Európa és a déli Mediterrán térség növekedési pályára tudnának kanyarodni, a munkaerő-felesleg még akkor is számottevő lenne ezekben a régiókban, s tovább táplálná az Európa nyugati fele (EU, EFTA) felé irányuló migrációt. Az Európai Közösség, a mély történelmi civilizációk "útkereszteződésénél" azzal szembesül, hogy hagyományokból táplálkozó szociális csoportokat kell integrálnia. 9 egészen más Szupranacionalizmus Az Európai Közösség útjára indított egy szerződésekből, szabályzásokból, direktívákból

álló rendszert, mely arra hivatott, hogy fokozatosan helyezze át a nemzeti állam jogosítványait államok feletti szervezetre. Ez a f olyamat azonban akkor, amikor az integrációval szemben látható módón törnek át a nemzetállami törekvések, óhatatlanul válik feszültségek forrásává. A feszültségeket tovább növelik a nemzetállamon belüli regionális intézmények növekvő súlya, s ennek következtében valójában a nemzetállamra kettős, alulról és felülről jövő nyomás is nehezedik. Amennyiben Európa szembesülni tud ezekkel a kihívásokkal, – javít a versenyképességén, új növekedési-húzó pólusokat termel ki, kezelni tudja a nemzetköziséget és tud élni, együtt élni a sok-kultúrájú közegben – megvan az esélye egy erős, integrált Európa kialakítására. Amennyiben nem, úgy a térség előtt olyan korlátok állnak, melyek akár egy évtizedre is behatárolhatják a növekedését. Az Európai Unió környezete

Közép-Kelet-Európa Az elmúlt negyven év mesterséges nivelláló politikája ellenére a volt szocialista országok messzemenően nem alkotnak egy homogén blokkot. Az eltérő nemzeti sajátosságok, az "átmenet" megoldásaiban mutatkozó relatív különbségek ellenére két csoportba sorolhatók az országok. Az első csoportba soroltak – Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Magyarország – esetében a jövő alakulását illetően 3 alternatíva kínálkozik: a többéves visszaesés után lassú, de tartósnak ígérkező fellendülés, s egy hosszú periódus után – akár 40 év – az egy főre jutó jövedelem akár Ausztria színvonalát is elérheti; 10 mérsékelt növekedés, melyet a korábbi korlátok behatárolnak; latin-amerikai típusú fejlődés magas inflációval és rossz gazdaságpolitikával. Ez első esetében a társadalom demokratikus felépítésű, míg a másik két változat esetében tág tere lenne a populizmusnak. Az

egységes, a volt keleti-tömböt is integráló Európa létrejöttét ugyanakkor számos tényező hátráltatja. Figyelemre méltó, hogy láthatólag hiába fűzi össze az országokat a visegrádi együttműködés, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás és a közös törekvés a nyugati intézmények felé, a k ooperációt rendre árnyékba borítja a r ivalizálás és a szembenállás. Ez utóbbinak különösen "jó" példája a magyar-szlovák kapcsolatok alakulása. Egyébként is Magyarország esetében a külpolitikai vezetés nem tudott nyugati partnereiben hitelt érdemlő pozitív képet festeni szomszédsági politikájáról. Nem volt képes bizonyítani, hogy ő maga a térség stabilitásához kíván hozzájárulni. A szétesett Szovjetunió Várható a további etnikai fragmentálódás, de felvetődhet egy új típusú föderalisztikus állam felépítése a korábbitól eltérő alapokon. Gazdasági vonatkozásokban a korábbi központi

tervezési rendszer felszámolásából eredő káosz tovább destabilizálhatja a gazdaságot anélkül, hogy a valós piaci erők működéséből eredő gazdaság kontúrjai körvonalazódnának. Ezzel szemben feltehetően erősödik a fekete gazdaság, a maffiák és az illegális, a nemzetgazdaság erejét megcsapoló csatornák működése. A jelcini terv, a hadsereg megerősítése, átszervezése és a gazdasági helyzet uralása, kétséges. Mindenekelőtt attól függ, hogy Jelcin egyáltalán fenn tudja-e tartani a hatalmát, hiszen egyértelmű nyugat-barát elkötelezettsége ellentmondásban van Oroszország világhatalmi státuszának visszaállítási igényével. A politikai tényezőkön túlmenően ugyanakkor szembetalálja magát a bürokrata apparátus ellenállásával is. Mindez azt a tendenciát fogja erősíteni, hogy Oroszország nem mond le önként a korábbi szuperhatalmi státuszának a maradványairól, hanem megkísérli katonaipolitikai úton

érvényesíteni befolyását a v ilág más régióiban és ezt a b efolyást 11 gazdasági előnyök konvertálására kihasználni. (Például visszatérést a nemzetközi fegyverkereskedelem irányításába,) "Oroszország – mindenekelőtt katonai értelemben – Európa meghatározó jelentőségű szuperhatalma, s ezért semmiképpen sem szabad elszigetelni. Éppen ellenkezőleg, a párbeszéd és a közös érdekek alá eső területeken az együttműködés Moszkvával kifejezetten szükséges feltétele is az európai stabilitásnak." Ha megpróbáljuk Oroszország jövőjét a következő negyedszázadra előre vetíteni, különböző hipotézisek kínálkoznak: a pozitív variáns esetében egy demokratikus elveken felépített konföderációval lehet számolni, amely nem jelent biztonságpolitikai veszélyt sem Európára sem az Egyesült Államokra. A gazdaság teljesítőképessége – optimista számítások szerint – a világtermelés 10

%-át tenné ki, a Föderáció polgárainak fogyasztása alig érné el a nyugat-európai átlag érték háromnegyedét; a negatív variáns esetén egy autoriter állam kényszerítené rá az akaratát a tagországok közösségére, s Oroszország pedig a nukleáris arzenáljának fenntartásával érné el külső biztonságának szavatolását. Ez esetben a világtermelés alig 7 %-át tudná előállítani, az egy főre jutó nemzeti jövedelem pedig még a felét sem tenné ki a nyugat-európai átlagénak. Az elkövetkezendő negyedszázad gazdasági fejlődése feltehetően két ellentétes folyamat egymásra hatásaként vetíthető előre: A 90-es években számos nyugat-európai cég erősíteni, növelni fogja befektetéseit a régióban, de vezető helyet fognak elfoglalni a kormánybefektetések és a EBRD finanszírozásai. Ezek a beruházások azonban valójában nem fognak igazán hatékonynak bizonyulni, miután jórészük elcsorog a kaotikus gazdaság

kiismerhetetlen csatornáin, egyrészt, másrészt hasonlóan a 80-as évek harmadik világát megrázó adósságválságától való félelemhez, a beruházok is óvatosságra inti. A gazdasági megfontolásokon túlmenően ugyanakkor hosszú távon Nyugatnak sem érdeke egy megerősödött Oroszország létrejötte. Ugyanakkor a gazdaság katasztrofális teljesítőképessége milliókat taszít Nyugat-Európa irányába és kényszerit ki "migrációs-protekcionista" intézkedéseket Nyugat részéről. 12 Európa perifériája Észak-Amerikához hasonlóan Európa is közvetlenül konfrontálódik a "Harmadik Világgal" és az Észak-Dél ellentéttel. Először is: közvetlenül határos az arab világ jó részével, mely úgy gazdaságilag mint politikailag megosztott és instabil. Az arab-izraeli látványos "kibékülés" kérdéses elemek egész sorát is hordozza magába, hiszen valójában a palesztin kérdésnek csupán

"politikai" rendezését írja elő, míg a gazdasági megoldatlanságok további viszály magvát rejtik magukban. Az arab világot leginkább destabilizáló tényező azonban feltehetően a fundamentalizmus további előretörése és az ezzel szemben álló demokratikus törekvések elfojtása. Másodszor: az olaj-bevételek egyenetlen megoszlása, a mezőgazdasági fejlesztések hiánya tovább fogja növelni az arab világ megosztottságát. Az arab világ jövőjének alakulása ugyancsak számos kérdőjelet hagy: a politikai instabilitás, a demográfiai robbanás, a környezetrombolásából fakadó visszafordíthatatlan természeti károk, melyet csak fokoz a belső migráció folytán az arab városok mértéktelen és kezelhetetlen felduzzadása. További feszültség forrása az olaj-vagyon egyenetlen megoszlása, gerjesztve a p olitikai- és vallási erők szembenállását, táptalajt adva a terrorizmusnak. A világ olajfüggősége –

különösen azok után, hogy a korábbi szovjet szállítások bizonytalanná váltak – további feszültség forrása, ami az arab világ mélyülő megosztottságához vezet. Mindez hatalmas Európába irányuló migrációs nyomást vált ki a régióban: becslések szerint 2025-re 30 milliót is elérheti az európai bevándorlók száma. Az "átmeneti" gazdaságok biztonsága: Közép-Kelet-Európa A kelet-európai kapcsolatokat a k orábban mesterségesen megteremtett kohézió alakította. Mára a kooperációt számos megosztó folyamat, mindenekelőtt a rivalizálás váltotta fel: a g azdasági érdekek érvényesítéséért folytatott versengés befolyásolja a politikai-diplomáciai manőverezés erőterét. Így a régió egyensúlytalanságának irányába hat, hogy a korábbi KGST rendszerben működő kiegyenlítő mechanizmus ellenére fennmaradtak az eltérő 13 fejlettségi szintből adódó különbségek, melyek a piacgazdaságra való áttérés

időszakában csak tovább növekedhetnek. A nemzetgazdaságok belső fejlődési feltételeinek javításában, világgazdasági felzárkózásában döntő szerep jut a v ilággazdasági környezetnek, s így a fejlett országokhoz fűződő kapcsolatból eredő, fejlesztési potenciállá konvertálható kapcsolatoknak. Így érthető módon nőhet meg a feszültség a gazdaságikereskedelmi konfliktusok kiéleződésében A segítségért, a hitelekért folytatott rivalizálás, a nemzetkőzi tőkéért folytatott versenyfutás is további feszültségek forrása lehet. Az 1990-es évekre prognosztizált világméretű tőkehiány tovább fokozza a versenyfutást a tőkéért, hiszen a volt szocialista országok világpiaci felzárkózásának – legalább is koncepcionálisan – igen lényeges eleme a külföldi tőkebevonás. A térség országai közötti egyenlőtlen fejlődés, ugyanakkor párosul Kelet és Nyugat közötti szakadék további mélyülésével, a kontinens

megosztottságának konzerválódásával. Jóllehet, az államszocializmus összeomlásakor a kapitalizmus úgy jelent meg a láthatáron, mint a X X. század sikertörténete nemcsak azért, mert a rendszerek versenyében a Nyugat, a piacgazdaság győzött, hanem azért, is mert a tények tükrében bizonyítva látszott, hogy a tőkés piacgazdaság hatékonyabb, gazdaggá és erőssé tette a legiparosodottabb országokat. Az 1989-90-es geopolitikai fordulat a k elet-közép-európai országok többsége számára a v ilággazdasági reintegráció, a p iacgazdaság megteremtésének és az évtizedeken át felhalmozódott modernizációs deficit gyors ledolgozásának ígéretét hordozta. Az akkor megfogalmazódott ambiciózus gazdaságpolitikai programok a világtörténelemben példa nélkül álló gazdasági átalakulás célrendszerét állították fel. A megfogalmazott szándékok mellett azonban az átmenettel járó gazdasági kényszerek (részben külgazdasági,

részben öröklött terhekből fakadó) is beléptek az átalakulás keretfeltételeit meghatározó tényezők közé. A gazdasági átalakulás tehát korántsem csak annyit jelent, hogy egy bürokratikusan koordinált államszocialista gazdaságból egy nyugati mintákat átvevő – lehetőleg szociális korrekciókat beépítő – piacgazdaság kiépítése indult meg, ráadásul a 14 parlamentáris demokrácia megteremtésével egy időben, hanem magába foglalt egy sor szükségszerűséget – a versenyszférában radikális tulajdonosváltást, amit nemzeti komparatív előnyökre épített szerkezetváltás kisér. A piagazdasági átalakulás és világgazdasági reintegráció előfeltételeként megteremtésre váró versenyképesség egyedülálló voltát, és az azzal járó rendkívüli terheket sem az érintett országok vezetői, szakértői, se a nemzetközi pénzügyi szervezetek nem ismerték fel időben, illetve azóta is csak lassan tudatosodott bennük a

folyamat rendkívüli jellege és magas kockázata. A gazdasági és társadalmi átalakulás elméleti megalapozottsága mind ez ideig hiányzik a közgazdaságtudomány és a társadalomtudományok részéről. Mindez nem véletlen, hiszen a jelen praxisorienált időszak elsősorban gyakorlati próbálkozások, cselekvési kényszerek jegyében, de egy elméletében már légüressé vált térben zajlik. Így a versenyképesség növelésének kényszere ugyan elemi erővel hatja át a gazdaságokat, ezt a folyamatot egy koherens gazdaságfilozófia nem segíti, mialatt a régió átfogó modellválsággal szembesül. Kelet-Európa gazdasági-politikai destabilizálódása így kettős forrásból táplálkozik: a kelet-európai válságfolyamatok felerősödéséből és az általános, a világgazdaság egészét érintő globális trendekkel szembeni védtelenségéből. Ha a gazdasági biztonságot regionális dimenziókban vizsgáljuk, most már az elmélet után

leszűkítve a gyakorlati kényszerpályákra, újfent a gazdasági biztonság paradoxonával szembesülünk. A kérdéskört három tényező, a gazdasági növekedés, a stabilizálás és a modernizációs deficit köré csoportosítva kíséreljük meg górcső alá venni. Gazdasági növekedés Talán évszázadokban is mérhető az az idő, amikor a közép-európai országok számára gazdaságuk alakulásának vagy akár a növekedésnek nem az abszolút mércéi számítottak, hanem saját gazdaságukat a "Nyugathoz" mérték. A rendszerváltás ideológusainak állítása szerint a s zovjethatalom és a h elyi kommunisták manipulációi vezettek Kelet-Közép-Európa leszakadásához. Holott valójában Európa "megosztottságának" nem 40, hanem 400 éves hagyományai vannak. 15 A felzárkózás víziója hosszú múltra tekint vissza. A XIX század felvilágosultjai, a nemzeti mozgalmak jó része is ebből az ideológiából táplálkozott. 1989-re

már jelszóvá "érett": csatlakozzunk a N yugathoz. És bármilyen paradox módon is hangzik, az ezt követő időszak az igazi leszakadás időszaka, mialatt az 1950-70 közötti periódus a "felzárkózás" leglátványosabb korszaka, addig Kelet és Nyugat közötti szakadék a 80-as évek folyamán fokozatosan elmélyült, a leszakadás pedig 1989 után látványosan felgyorsult. Ma pedig azzal a r eális veszéllyel szembesülünk, hogy egy új periferizáció kezdődött el. A politikai és gazdasági válságjelenségekkel küzdő Kelet-Közép-Európa a modellválság jeleit hordozza. Nem csupán a mindenhatónak hitt monetáris politika vallott kudarcot, hanem a politikai csatározások túl sok erőt kötnek le, mialatt az országok katasztrofális eladósodással, nettó forráskiáramlással, a restrikciós politika súlyos, a reálszférát lepusztító következményeivel szembesülnek. Már a gazdaságok puszta stabilizálása is igen

jelentős eredménynek számít az átalakuló országok között. A fejlődés igazi választóvonala a stabilizálódó gazdaságok és a még mindig dezorganizálódó területek között húzódik. Mégis, a rosszul értelmezett rivalizálás következtében, főként a kelet-közép-európai országok szavakkal és tettekkel egyaránt igyekeznek túlontúl is siettetni, sokszor egymás rovására kiemelni az átalakulás, gazdasági fejlődés egyes elemeit. Egyik ilyen terület a gazdasági növekedés kérdése. A növekedés megindulása (beindítása) az ehhez kapcsolódó gazdaságpolitikai feladatok a magyar gazdaságpolitikusok és gazdasági szakértők körében is élénk vitákat kiváltó kérdés. Nem valószínű, hogy a nyilvánvaló veszélyek és ellentmondásos hatások ismeretében a növekedés erőltetése kívánatos. Erre még az sem kell hogy késztessen, hogy az akarva-akaratlanul versenytársként kezelt többi közép-európai ország sorra növekedést

produkál. Ez a növekedés ugyanis, ha valóban van is, ellentmondásos folyamatokat takar, részben pedig talán nem is valós növekedés. 16 Gazdasági növekedés: realitás Az 1994-es évvel a növekedés – úgy tűnik – visszatért Közép-Európába. Legalább is a hivatalos statisztikai számok erről tanúskodnak Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Szlovákiában és Magyarországon. Jóllehet ennek a növekedésnek ma még a romló szociális feltételek az ára. A négy kelet-középeurópai állam gazdasága az elmúlt három esztendőben átlagosan évi 5 %-kal bővült. Ennek köszönhetően Lengyelország és Csehország gyakorlatilag már elérte, illetve kezdi meghaladni a rendszerváltozás előtti, tehát 1989-es termelési szintet. Magyarországon viszont a bruttó hazai termék (GDP) növekedési üteme lényegesen elmaradt a régió átlagától. Jóllehet számos érzékelhető jele van a gazdaságok fejlődésének, a politikai és

valamelyest gazdasági stabilitást mutató államokban a megindult szerkezeti és működési átalakulás, elsősorban a mikroszintű alkalmazkodás lefékezte, esetenként meg is állította egyes gazdaságok mélyrepülését. Összegezve: az átmeneti gazdaságikban megkísérelt modernizációs folyamatok beindítása radikálisan változtatta meg a gazdaságok struktúráját és működési mechanizmusát. Következésképpen a gazdasági növekedés csupán az egyik, de nem legdöntőbb ismérve az átalakulási folyamatnak. 17 Irodalomjegyzék: Bloomfield, P. Lincoln (1991): A nemzetközi biztonság új szempontjai Csabai György (1992): A biztonságpolitikát alkotó tényezők közül a gazdasági, gazdaságpolitikai elemek áttekintése. Pirityi Sándor (1993): Oroszország: A "pólusigény" háttértényezői. Ráth Tamás (1993): A biztonság gazdasági aspektusai Balázs Judit (1994): A történelem vége vagy új szakasza? Gazdaság és Társadalom

Készítette: Kiss Rita Nappali C csoport 18