Politika, Politológia | Anarchizmus » Martin Ruber - Ösvények utópiában

MARTIN BUBER: Ösvények utópiában (Részlet) A válság kellős közepén Az elmúlt három évtizedben úgy éreztük, hogy az emberiség által ismert legnagyobb válság kezdeti szakaszában élünk. Fokozatosan megértettük, hogy az elmúlt évek borzalmas történéseit is csak e válság tüneteiként érthetjük meg. A válság nem pusztán egy gazdasági, társadalmi rendszer válsága, amelyet kiszorít a felváltására többé-kevésbé kész másik, hanem minden rendszeré, régié és újé egyaránt. Nem kevesebb vált tehát kérdésessé, mint az ember egész léte a világban. Ez a t eremtmény, az "ember", ez a t ermészet szempontjából a m ajdnem felfoghatatlan anomália, s a szellem szempontjából szinte ugyanilyen felfoghatatlan megtestesülés, ez a talán egyedülálló lény, amelyet mindkét szempontból lényegénél fogva minden pillanatban katasztrófa fenyeget kívülről és belülről, s egyre mélyebb válságnak van kitéve,

korszakokkal ezelőtt kezdte el útját, jóval azelőtt, hogy számolni kezdtük az időt. Földi útjának korszakai alatt egyre nagyobb tempóban növelte azt, amit szeret "természet feletti uralmának" nevezni, s diadalt diadalra halmozott a "szellem alkotásaival". De ugyanakkor, ahogy egyik válság a másikat követte, egyre mélyebben átérezte, hogy mennyire törékeny minden dicsősége; s a tisztánlátás pillanataiban ráébredt, hogy mindannak ellenére, amit szívesen nevez "haladásnak", egyáltalán nem a főúton jár, hanem két szakadék között tapogatózik bizonytalanul egy keskeny ösvényen. Minél súlyosabbá válik a krízis, annál őszintébb és annál tudatosabban felelős ismeretekre van szükségünk, mert ugyan cselekedetekre van szükségünk, de csak az a cselekedet segít túljutnunk a válságon, amely tudásból születik. A nagy válság idején nem elég a közelmúltba néznünk, hogy közelebb vigyük a jelen

titkát a megoldáshoz. Az út most elért szakaszát a kezdetekkel kell szembesítenünk, már amennyire a kezdetek képét fel tudjuk idézni. Mindazon dolgok közül, amelyek hajdan segítették az ember kiemelkedését a természetből, és amelyek természeti lényként való gyengesége ellenére segítették fennmaradni, a legfontosabb - még a kifejezetten e célra létrehozott dolgokból kialakított "technikai világ" megteremtésénél is fontosabb - az, hogy az emberek szövetkeztek saját fajtájukkal, hogy védekezzenek és vadásszanak, eleséget gyűjtsenek és dolgozzanak. S tették ezt oly módon, hogy a kezdet kezdetétől, majd később egyre inkább többé-kevésbé független lényekként néztek szembe egymással, és így kommunikáltak, független lényként szólították meg társaikat, és azok is őket. A "társadalmi" világnak ez az egyszerre kölcsönösen függő és kölcsönösen független személyekből való megteremtése

minőségileg különbözik az állatok minden hasonló vállalkozásától, ahogy az ember technikai tevékenysége is minőségileg különbözik az állatok munkájától. A majmok is felhasználnak egy-egy botot, ha épp találnak, emelőnek, ásónak vagy fegyvernek, de ez csak a véletlen műve; nem tudnak elképzelni és létrehozni egy eszközt épp így és nem másként alkotott, önálló léttel rendelkező tárgyként. Ugyanígy sok rovar él szigorú munkamegosztáson alapuló társadalomban, de épp ez a munkamegosztás az, ami kizárólagosan megszabja egymáshoz való viszonyukat - mind olyanok, mintha szerszámok volnának, csak épp saját társadalmuk használja fel őket "ösztönös" céljai elérésére; nincs improvizáció, nem létezik akár a legszerényebb mértékű kölcsönös függetlenség sem, lehetetlen "szabadon" tekintetbe venni egymást, s így nincs személyes kapcsolat sem. Ahogy az ember sajátos technikai alkotásai a f

üggetlenség átruházását jelentik a dolgokra, sajátos társadalmi alkotásai a függetlenség átruházását jelentik a saját fajtájabéliekre. Ennek a s ajátosan emberi idioszinkráziának a f ényében kell értelmeznünk az ember útját minden sikerével és kudarcával együtt, s azt a pontot is, amelyet ezen az úton elértünk, vagyis mély és sajátos válságunkat. Az emberiség eddigi evolúciójában tehát a fővonal az egyre növekvő személyes függetlenségen, a kölcsönös elismerésen, s az ezeken alapuló együttműködésen nyugvó közösségek megteremtése és újrateremtése. Viszonylag nagy bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy mi volt a k ét legfontosabb lépés, amelyet a korai ember az emberi társadalom útján megtett. Az első az, hogy az egyes klánon belül minden egyén - noha a munkamegosztás különlegesen primitív formájában - sajátos képességeinek megfelelően volt elismerve és hasznosítva; úgyhogy a klán egyre inkább

különböző funkciókat hordozó személyek örökké megújuló szövetségének jellegét öltötte magára. A második az, hogy a különböző klánok bizonyos körülmények között összefogtak, hogy együtt szerezzenek élelmet és viseljenek hadat, s kölcsönös segítségnyújtásukat egyre erősebb gyökerekkel rendelkező szokásokká és törvényekké szilárdították; úgyhogy mint hajdan az egyének, most a közösségek esetében is felismerték és elfogadták, hogy különbözik természetük s különböznek funkcióik. Ahol csak valódi emberi társadalom alakult ki azóta, az mindig a funkcionális autonómia, a kölcsönös elismerés és a kölcsönös felelősség alapján jött létre, lett légyen az individuális vagy közösségi. Ugyanakkor különböző hatalmi központok váltak le azzal a céllal, hogy megszervezzék és szavatolják a közös rendet és az összesség biztonságát. A szigorúan vett politikai szféra, az állam a maga

rendőrrendszerével és bürokráciájával azonban mindig ellentétben állt a funkcionális, organikusan szerveződött társadalommal mint olyannal, a nagy társadalommal, amely különböző társadalmakból épült fel, a nagy társadalommal, amelyben az emberek együtt éltek és együtt dolgoztak, versenyeztek egymással és segítették egymást. Az egyes emberi lény, az egyén, minden nagy és azt alkotó kis társadalomban, minden kommunában és minden közösségben, minden nehézség és konfliktus ellenére otthon érezte magát, mint hajdan a klánban, úgy érezte, elfogadják és megerősítik funkcionális függetlenségében és felelősségében. Mindez egyre jobban megváltozott, ahogy a centralisztikus politikai elv maga alá gyűrte a decentralisztikus társadalmi elvet. A döntő dolog nem is az volt, hogy az állam, különösen a többé-kevésbé totalitárius formájában, meggyengítette és fokozatosan felváltotta a s zabad egyesüléseket, hanem az,

hogy a politikai elv a maga centralisztikus jellegzetességeivel beszűrődött az egyesülésekbe, megváltoztatva struktúrájukat és egész belső világukat, és így egyre növekvő mértékben politizálta a társadalmat. A társadalom beolvadását az államba felgyorsította az a tény, hogy a modern ipari fejlődés, s annak rendezett káosza következményeképp, amelybe beletartozik mindenki harca mindenki ellen a nyersanyagokért és a világpiacon való nagyobb részesedésért, az államok közötti régi harcokat felváltották a teljes társadalmak közötti küzdelmek. Az egyes társadalom, mivel fenyegetve érezte magát, méghozzá nemcsak szomszédai agresszív vágyától, hanem általában is, nem látott más utat a menekülésre, mint hogy teljesen alávesse magát a központosított hatalom elvének; s ezt tegye meg vezérlő elvévé a demokratikus társadalmi formákban épp úgy, mint a totalitáriusokban. Az egyetlen fontos dolog mindenütt a hatalom

aprólékos megszervezése, a jelszavaknak való feltétlen engedelmesség, az egész társadalom átitatódása az állam valódi vagy feltételezett érdekeivel. Ezt egy belső fejlődés kíséri A modern élet szörnyű zavarodottságában, amit épp csak elleplez a gazdaság és az államapparátus megbízható működése, az egyén kétségbeesetten csügg a közösségen. A kis társadalom, amelybe beágyazódik, nem tud segíteni rajta, úgy hiszi, csak a nagy kollektivitások tudják ezt megtenni, és készségesen, túlságosan is készségesen hagyja magát megfosztani egyéni felelősségétől; csak engedelmeskedni akar. És a legnagyobb érték - az ember és ember közötti élet - elvész ebben a folyamatban; az autonóm kapcsolatok értelmetlenné válnak, a személyes kapcsolatok elsorvadnak, s az ember szelleme elszegődik funkcionáriusnak. A személyes egyéni lény már nem egy társadalmi test élő tagja, hanem csavarrá válik a "kollektív"

gépezetben. Ahogy degenerálódott technológiája következtében az ember elveszíti a j ó munka érzését és arányérzékét, ugyanúgy lealacsonyító társadalmi élete miatt elveszíti a k özösségérzetet, épp akkor, amikor annyira el van telve azzal az illúzióval, hogy a közösségének való teljes odaadásban él. Egy ilyen válságból nem lehet úgy kikerülni, hogy megpróbáljuk visszaküzdeni magunkat az útnak egy korábbi szakaszába, csak azt tehetjük, hogy megpróbálunk úrrá lenni a problémákon anélkül, hogy kisebbítenénk őket. Nem fordulhatunk vissza, előre kell mennünk De csak akkor mehetünk előre, ha tudjuk, hogy hová akarunk jutni. Nyilvánvalóan azzal kell kezdenünk, hogy létfontosságú békét teremtünk, amely megszünteti a politikai elv uralmát a társadalmi elv fölött. Ez az elsődleges cél viszont nem érhető el a politikai szerveződés eszközeivel, csak és kizárólag az emberek szilárd akaratával, hogy együtt

műveljék és hasznosítsák planétánk területeit és nyersanyagait, és kormányozzák lakóit. Ezen a ponton azonban minden korábbinál nagyobb veszély fenyeget bennünket, a hatalom gigantikus centralizációjának veszélye, amely beborítja az egész földgolyót és elnyel minden szabad közösséget. Minden azon múlik, hogy ne engedjük át a politikai elvnek a földgolyó irányításának munkáját. Közös irányítás csak a s zocialista irányítás lehet. Ám ha a m ai ember számára az a f atális kérdés, hogy el tudja-e kötelezni magát egy közös szocialista gazdaság mellett, s fel tudja-e készíteni magát erre, akkor a kérdés lényege magának a szocializmusnak a milyenségében áll: milyen fajta szocializmus égisze alatt jöhet létre - ha egyáltalán létre jöhet - a közös emberi gazdaság? Az általunk használt fogalmak itt homályosabbak, mint bárhol másutt. Az emberek azt mondják például, hogy a szocializmus az, ha a

termelőeszközök ellenőrzése a tulajdonosok kezéből a közösségek kezébe kerül; de viszont minden attól függ, hogy mit értünk "közösségeken". Ha az, amit általában "államnak" nevezünk, azaz egy olyan intézmény, amelyben egy gyakorlatilag szervezetlen tömeg megengedi, hogy ügyeit - mint mondják "képviselet" révén intézzék, akkor egy szocialista társadalomban a fő változás a következő lesz: a munkások úgy fogják érezni, hogy a hatalom birtokosai képviselik őket. De mi a képviselet? Nem az-e modern társadalmunk legnagyobb baja, hogy mindenki hagyja, hogy ad libitum képviseljék? S egy "szocialista" társadalomban vajon nem az történik-e, hogy a passzív politikai képviselet tetejébe kialakul egy passzív gazdasági képviselet is, úgyhogy mivel mindenki hagyja, hogy mindenki más képviselje, a gyakorlatilag korlátlan képviselethez, s ezzel a gyakorlatilag korlátlan központi hatalomfelhalmozás

uralmához jutunk? De minél inkább engedi egy emberi csoport, hogy közös ügyei igazgatásában képviseljék, s minél inkább hagyja, hogy ez a képviselet külső legyen, annál jobban lecsökken benne a közösségi élet, annál szegényesebb lesz közösségként. Mert a közösség - nem a primitív, hanem a modern ember számára lehetséges és megfelelő közösség - annak közös és aktív irányításában nyilvánul meg, ami közös ügye, s enélkül nem létezhet. Minden történelem elsődleges vágya az emberek eredeti közössége - eredeti, mert közösség mindenben. Az a k özösség, amelyik nem az együtt élő és együtt dolgozó nagy és kis csoportok tényleges és közösségi életén alapul, s ezek kölcsönös kapcsolatán, koholt és hamis. Ezért minden attól függ, hogy vajon az a kollektivitás, amelynek a kezébe kerül a termelőeszközök ellenőrzése, megkönnyíti-e és előmozdítja-e saját struktúrájában és minden

intézményében az őt alkotó különböző csoportok igazi közös életét, hogy ezek a csoportok válnak-e a termelési folyamatok középpontjává, tehát hogy a tömegek úgy vannak-e különböző szervezeteikben (a különböző "közösségekben") megszervezve, hogy olyan hatalmasak legyenek, amilyen hatalmasak csak lehetnek az ember közös gazdaságának körülményei között, tehát hogy a központi képviselet annyira jut-e csak érvényre, amennyire a dolgok új rendje óhatatlanul megköveteli? Az elkerülhetetlen kérdés tehát nem alapvetően vagy-vagy formájú, hanem csak egy állandóan megújítandó demarkációs vonal helyes meghúzásának kérdése, egy olyan ezerszeres demarkációs rendszeré, amelynek a szükségképpen centralizálandó és a szabadon működtethető szférák, a kormányzás mértéke és az autonómia mértéke, az egység törvénye és a közösség követelményei közé kell kerülnie. A centrális hatalom

pusztításainak folyvást kitett közösségi igények lankadatlan vizsgálata, az igazi határok őrzése, amely határok állandóan változnak a történelmi körülmények változásának megfelelően - ez volna az emberiség spirituális lelkiismeretének, egy példátlan jellegű legfelsőbb bíróságnak, egy élő eszme igaz és helyes képviseletének a feladata. Platón "őrei" várnak itt új megtestesülésre. Egy eszme képviselete, s nem egy merev elvé; egy olyan élő formáé, amely e föld mindennapjainak anyagában akar megformálódni. A közösséget nem szabad elvvé tenni, annak is mindig egy szituáció, s nem egy elv kielégítésének kell lennie. Egy közösség megvalósítása, mint egy eszme megvalósítása sem történhet meg egyszer s mindenkorra; mindig a pillanat válasza kell hogy legyen a pillanat kérdésére, se több, se kevesebb. Lényegbevágó jelentése érdekében ezért a közösség eszméjét meg kell őrizni a

szentimentalizmus avagy érzelgősség minden fertőzésétől. A közösség sohasem a lélek puszta beállítódása, és ha érzés, akkor egy átérzett belső hajlam. A közösség egy közösen vitt élet belső diszpozíciója vagy alkata, egy olyan életé, amely ismeri és magába foglalja a "kemény számítást", szemben álló "esélyt", s az "aggodalom" váratlan rohamát. A szenvedés közössége, s csakis emiatt a l élek közössége; a k emény munka közössége, s csakis emiatt a megváltás közössége. Még a vallásos közösségek is, amelyek a lelket nevezik uruknak, és a megváltást az ígéret földjének, csak akkor közösségek, ha urukat és istenüket az egyszerű, köznapi, átlagos valóságban szolgálják, egy olyan valóságban, amelyet nem választottak, hanem amely épp olyanként és nem másként adatott nekik; csak akkor közösségek, ha ennek az ember nem járta órának a bozótján át készítik elő az

ígéret földjére vezető utat. Nem a "művek" számítanak, hanem a hit munkája. A hit közössége csak akkor létezik igazán, ha a munka közössége. A közösség valódi lényege abban a - nyilvánvaló vagy rejtett - tényben található, hogy van egy centruma. Egy közösség valódi kezdete az, amikor tagjainak közös kapcsolatuk van a centrummal, mégpedig olyan, amely maga alá rendel minden más kapcsolatot; a kört a sugarai jellemzik, nem a kerületén lévő pontok. És a centrum eredetiségét nem lehet felismerni, hacsak nem valami isteni fény számára áttetsző dologként ismerik fel. Mindez igaz, de minél evilágibb, kreatúraszerűbb, és szolgálóbb a centrum, annál valódibb és áttetszőbb lesz. Itt lép be a "szociális" elem. Nem valami elkülönült dologként, hanem mint az a mindent átható birodalom, ahol az ember kiállja a próbát; és itt bizonyosodik be a centrum igazsága. Az őskeresztények nem voltak elégedettek

azzal a közösséggel, amely körülöttük vagy akár a világon túl létezett, és ezért kimentek a sivatagba, hogy ne legyen más közösség, csak az istennel való közösség, és ne legyen többé zavaró világ. De megmutatkozott, hogy isten nem kívánja, hogy az ember egyedül legyen vele; s a testvériség a remete szent impotenciáján túl jön létre. Szent Ferenc végül - túllépve Szent Benedeken - az összes teremtménnyel szövetségre lépett. Egy közösséget ugyanakkor nem kell "megalapítani". Amikor a történelmi végzet egy nyájba terelt egy embercsoportot, mindig lehetőség támadt arra, hogy igazi közösség alakuljon ki; és nem kellett a város istenségének középütt oltárt emelni, amikor a városlakók tudták, hogy a Név Nélküli körül és által egyesülnek. Jelen volt már az eleven, folytonosan megújuló együvé tartozás, s a kapcsolatok közvetlenségén kívül semmi mást nem kellett erősíteni. A

legszerencsésebb eseteken a közös ügyeket nem képviselők révén, hanem közösen gondolták át és döntötték el a gyűléseken, a piactéren; az együttesen átérzett egység áthatott minden személyes érintkezést. A közösség felett ott függhetett a magányosság veszélye, de a közösségi szellem előzte; mert ez a szellem itt úgy virágzott, mint sehol másutt, s ablakot tört magának a keskeny falakon, tágas kilátást nyitva a népekre, az emberiségre, a világra. Mindez - mondhatják - visszahozhatatlanul és örökre elveszett. A modern városnak nincs agórája és a modern embernek nincs ideje megbeszélésekre - ezektől nagyon jól mentesítik választott képviselői. A szervezetek formáinak és számának nyomása lerombolt minden igazi együttlétet. A munka másfajta személyes kapcsolatokat kovácsol, mint a szabadidő, a sport megint másokat, mint a politika, a nap világosan fel van osztva, és fel van osztva a lélek is. Ezek a k apcsolatok

materiálisak, bár együtt követjük közös érdekeinket és közös hajlamainkat, nincs szükségünk "közvetlenségre". A kollektivitás nem valami meleg, baráti együttlét, hanem a r omantikus képzelgések játékával szemben ellenséges gazdasági és politikai erők nagy összekapcsolódása, amely csak mennyiségi fogalmakban érthető, tettekben és hatásokban fejeződik ki, olyan dolog, amelyhez az egyénnek mindenfajta intimitás nélkül kell tartoznia, viszont örökké tudatában kell lennie energikus hozzájárulásának. Minden olyan "uniónak", amelyik ellenáll az események szükségszerű trendjének, el kell tűnnie. Itt van persze még a család, amely mint háztartási közösség látszólag megköveteli és garantálja a közösségi élet egy morzsáját; de ez is vagy egy közös célra szervezett egyesülésként fog kikerülni abból a válságból, amelyben van, vagy pedig el fog tűnni. A helyes premisszák és hamis

konklúziók itt felvonultatott egyvelegével szembesülve én a kommuna újjászületése mellett foglalok állást. Újjászületése és nem visszahozása mellett Valójában visszahozni nem is lehet, bár néha azt gondolom, hogy a segítőkész szomszédi viszony minden kis megnyilvánulása a társasházakban, a melegebb bajtársiasság minden hulláma, amely még a legtökéletesebben "racionalizált" gyár szélcsendjét és békéjét is megborzolja, hozzáad valamit a világ közösségtartalmához; és bár egy jól kialakított falusi kommuna néha valóságosabbnak látszik előttem, mint egy parlament, nem állítható vissza. Mégis úgy látom, hogy az emberi faj sorsa attól függ, hogy sikerül-e újjászületnie a kommunának a küszöbön álló társadalmi átalakulás "vizéből és szelleméből". Az organikus népközösség - és csak az ilyen népközösségek képesek összekapcsolódni, hogy formás és artikulált emberi fajt alkossanak

- tehát sohasem egyénekből, hanem kicsi és még kisebb közösségekből épül fel; egy nemzet annyiban közösség, amennyiben közösségek közössége. Ha a család nem jut ki abból a válságból, amely minden jel szerint a szétesés szélére sodorta méghozzá megtisztulva és megújulva -, akkor az állam emberi generációk testével etetett gépezet lesz csupán. Az a k özösség, amely képes lenne egy ilyen megújulásra, csak maradványként létezik. Ha ennek újjászületéséről beszélek, nem egy tartós, hanem egy megváltozott világhelyzetre gondolok. Az új kommunákon - ugyanúgy új szövetkezeteknek is nevezhetném őket - egy megváltozott gazdaság alanyait értem: azokat a kollektívákat, amelyeknek a kezébe kell hogy kerüljön a termelőeszközök ellenőrzése. Ismét hangsúlyozom: minden attól függ, hogy készen állnak-e majd. Az, hogy mennyi gazdasági és politikai autonómiát kell kapniuk - hisz szükségképp politikai és

gazdasági egységek is lesznek egyidejűleg -, technikai kérdés, melyet újra és újra fel kell tenni és meg kell válaszolni. De nem technikai szinten kell feltenni és megválaszolni, hanem annak tudatában, hogy egy közösség belső hatalma összefügg külső hatalmával. A centralizmus és a decentralizáció közötti viszony - mint láttuk - olyan probléma, amelyet nem lehet elvileg megközelíteni, hanem - mint mindent, aminek egy elv és a valóság közötti kapcsolathoz van köze - csak a legnagyobb szellemi óvatossággal, a köztük levő helyes arány állandó és fáradhatatlan ellenőrzésével és mérlegelésével. Centralizálás - de csak annyi, amennyi az adott hely és idő körülményei között elengedhetetlen. És ha a d emarkációs vonalak meghúzásáért és újrahúzásáért felelős hatalmak ébren tartják lelkiismeretüket, akkor a hatalmi piramis alapja és csúcsa közötti viszony nagyon másmilyen lesz, mint amilyen most, még a magukat

kommunistának, azaz a közösségért harcolónak nevező országokban is. Lesz egyfajta képviseleti rendszer abban a társadalmi struktúrában is, amelyre gondolok, de nem a választók alaktalan tömegeinek álképviselőiből fog állni, mint most, hanem a kommunák életében és munkájában jól kipróbált képviselőkből. A képviseltek nem üres absztrakciók, pártprogramok puszta frazeológiája révén kötődnek majd képviselőikhez, mint most, hanem konkrétan, a közös cselekvésen és a közös tapasztalaton keresztül. A lényeges dolog azonban az, hogy a közösségépítés folyamatának végig kell futnia a kommunák egymás közötti kapcsolatain is. Csak egy közösségekből álló közösség érdemli meg a népközösség nevet. Az a kép, amelyet itt sietősen felvázoltam, kétségkívül az "utópikus szocializmus" dokumentumai közt fog heverni, míg a vihar újra felszínre nem hozza. Nem hiszek az új formával való

"viselősség" marxi elgondolásában, és nem hiszek a forradalom méhéből való szűzszületés bakunyini elképzelésében sem. Hiszek ellenben abban, hogy a kreatív órában összetalálkozik az eszme és a sors. Egy kísérlet, amely nem vallott kudarcot A fejlett kapitalizmus korszaka szétzúzta a társadalom szerkezetét. Az ezt megelőző társadalom különböző társadalmak sokaságából állt: bonyolult volt és plurális struktúrájú. Ez adta különleges társadalmi elevenségét és ez tette képessé arra, hogy ellenálljon a forradalom előtti központosított állam totalitárius tendenciáinak, bár sok elem nagyon meggyöngült autonóm létezésében. Ezt az ellenállást törte meg a francia forradalom politikája, amely az összes szabad társulás speciális jogai ellen irányult. Ezután vált sikeressé a centralizmus a maga új, kapitalista formájában ott, ahol a régi csődöt mondott: a társadalom atomizálásában. A kapitalizmus,

ellenőrzése alatt tartva a gépeket, s rajtuk keresztül az egész társadalmat, csak egyénekkel akar foglalkozni, s a modern állam azzal, hogy fokozatosan megfosztja a csoportokat autonómiájuktól, segíti és bujtogatja. Azok a harcos szervezetek, amelyeket a proletariátus a kapitalizmus ellen létrehozott: a szakszervezetek a g azdasági és a p árt a politikai szférában, a dolgok természeténél fogva képtelenek meggátolni a bomlás folyamatát, mert nem tudnak közel férkőzni magának a társadalomnak az életéhez, és ennek alapjaihoz, a termeléshez és a fogyasztáshoz. Nem képes megváltoztatni a társadalmi struktúrát a tőke átruházása sem az államra, még ott sem, ahol az állam létrehozza a kötelező társulások hálózatát, amelyek, minthogy nincs autonóm életük, alkalmatlanok arra, hogy egy új szocialista társadalom sejtjeivé váljanak. Ebből a szempontból a szövetkezeti mozgalom lényege abban lelhető fel, hogy a társadalom a

strukturális megújhodással megpróbál egy új consociatio consociationumot létrehozni, megpróbálja a belső társadalmi kapcsolatok új tektonikus formáját újra elsajátítani. Mint rámutattam, alapvetően hibás ezt a trendet romantikusnak vagy utópikusnak tekinteni pusztán azért, mert korai szakaszában voltak benne romantikus reminiszcenciák és utópikus fantáziák. A lényeget illetően teljes egészében időszerű és konstruktív; azaz olyan változásokat céloz meg, amelyek az adott körülmények között a rendelkezésre álló eszközökkel elérhetők. Pszichológiai szempontból pedig az egyik örök emberi szükségletre épül, még akkor is, ha ezt a szükségletet gyakran erőszakkal elnyomták, vagy érzékelhetetlenné tették: ez pedig az embernek az a szükséglete, hogy saját házát egy nagyobb, mindent átfogó építmény részének érezze, amelyben otthon van, hogy azt érezze, hogy a többi lakó, akikkel együtt él és dolgozik, mind

elismerik és jóváhagyják egyéni létezését. Ezt a szükségletet önmagában egy olyan egyesülés nem képes kielégíteni, amely csak a nézetek és a vágyak közösségén alapul; az egyetlen dolog, amely révén ez elérhető, a közösségi élet érdekében létrehozott egyesülés. Itt azonban a termelés vagy a fogyasztás szövetkezeti szervezete - mindkettő a maga módján alkalmatlannak bizonyul, mert mindkettő csak bizonyos pontján érinti az egyént, és nem önti formába tényleges életét. Pusztán részleges vagy funkcionális jellegüknél fogva az ilyen szervezetek mind alkalmatlanok arra, hogy egy új társadalom sejtjeként működjenek. E két részleges forma erőteljes fejlődésen ment keresztül, de a fogyasztói szövetkezetek csupán erősen bürokratikus formákban, a termelőszövetkezetek pedig erősen specializált formákban alakultak ki. Ma kevésbé tudják átfogni a társadalom egész életét, mint valaha Ennek a ténynek a felismerése

vezet a s zintetikus formához, a t eljes szövetkezethez. Ebben az irányban messze a leghatékonyabb erőfeszítés a falusi kommuna, ahol a közösségi élet a termelés és a fogyasztás ötvözetén alapul, ahol a termelés nem kizárólag földművelésként értendő, hanem a földművelés, az ipar és a kézművesség organikus egységeként. Az utolsó százötven évben ismételten megkíséreltek Európában és Amerikában is ilyenfajta falusi telepeket létrehozni. Ezek vagy kommunisztikusak, vagy szűkebb értelemben szövetkezetiek voltak - ám e kísérletek többnyire kudarcot vallottak. Itt természetesen nem foglalkozom az egyébként sikeres "társadalmi-gazdasági szervezetekkel, amelyeket az állami és félig állami intézmények a falusi viszonyok javítása céljából vesznek igénybe". (Infield, Co-operative Communities at Work, 63. o) A "kudarc" minősítést nem pusztán azokra a településekre vagy településkísérletekre

alkalmazom, amelyek hosszabb-rövidebb fennállás után teljesen felbomlottak vagy kapitalista formát öltöttek, s így átmentek az ellenség táborába, hanem azokra is, amelyek fenntartották magukat, de elszigeteltségben. Mert az új falusi kommunák igazi, tényleges strukturális feladata föderációjukkal kezdődik, vagyis azzal, hogy ugyanazon elv alapján egyesülnek, amely belső struktúrájukban működik. Idáig sehol se fejlődtek a dolgok. Még ahol létezik is valamiféle föderatív unió, mint a kanadai Duchoborcoknál, a föderáció maga változatlanul elszigetelt, s nem fejt ki nevelő hatást, és nem vonzza a t ársadalmat mint egészet, ami azzal az eredménnyel jár, hogy a feladat nem jutott túl kezdetén, s következésképp nem beszélhetünk szocialista értelemben vett sikerről. Figyelemre méltó, hogy Kropotkin ebben a két elemben - a települések egymástól és a társadalom többi részétől való elszigeteltségében - látta még köznapi

értelemben vett kudarcuk tényleges okát is. A szocialista feladatot csak oly mértékben lehet elvégzettnek tekinteni, amennyiben az új falusi kommuna, amely kombinálja a termelés különböző formáit, és egyesíti a termelést és a fogyasztást, strukturális hatást gyakorol az amorf városi társadalomra. A hatás teljes egészében csak akkor és olyan mértékben válik érzékelhetővé, amikor és amennyiben a további technológiai fejlemények megkönnyítik, sőt ténylegesen megkövetelik az ipar decentralizációját. De a modern kommunális falunak már most is van bizonyos rejtett átható ereje, és ez átterjedhet esetleg a v árosokra. Újra hangsúlyoznunk kell, hogy ez a t endencia konstruktív és időszerű: utópikus és romantikus dolog volna, ha le akarnók rombolni a városokat, ahogy utópikus és romantikus dolog volt, hogy szét akarták törni a gépeket; de megkísérelni a v áros organikus átformálását a t echnológiai fejleményekkel

szoros összhangban, és kisebb egységekből felépülő együttessé változtatni őket, konstruktív és időszerű dolog. Ebben a tekintetben számos országban láthatunk jelentős kezdeteket Ahogy elnézem a történelmet és a jelenkort, csupán egyetlen kísérletet látok egy teljes szövetkezet megteremtésére, amelyik igazolja, hogy sikerről beszéljünk a szó szocialista értelmében: ez pedig a zsidó falusi kommuna a maga különböző formáiban, ahogy Palesztinában fellelhető. Nem vitás, hogy ez is súlyos problémákkal néz szembe a belső kapcsolatok, a föderáció és az össztársadalmi hatás szférájában, de egyedül ez bizonyította be életképességét mindhárom szférában. A kommunális települések történetében sehol másutt nem találkozunk az adott embercsoportnak legjobban megfelelő közösségi életforma ilyen fáradhatatlan keresésével, sehol sem látjuk ezt a folyamatos próbálkozást és újrapróbálkozást, ezt az állandó

haladást és továbbhaladást, ezt a kritikus tudatot, az új hajtásoknak ezt az állandó sarjadását ugyanarról a tőről és ugyanabból a teremtő impulzusból. Sehol másutt nem tapasztaljuk, hogy ilyen éberen figyelik problémáikat, hogy állandóan szembenéznek velük, s ezt a szilárd akaratot, hogy megbirkózzanak velük, nem tapasztaljuk ezt a fáradhatatlan harcot - amely különben ritkán fejeződik ki szavakban - a problémák legyőzéséért. Itt és csak itt találjuk meg az önismeret alakuló közösségi orgánumait, amelyek hihetetlen érzékenysége folyton kétségbeesésbe kergeti tagjaikat. De olyan kétségbeesés ez, amely csak azért rombolja le a vágyteljesítő gondolkodást, hogy nagyobb reményt ültessen a helyébe, amely már nem az emocionalizmuson, hanem a valódi munkán alapul. A legjózanabb áttekintés és értékelés alapján is csak azt mondhatjuk tehát, hogy a részleges kudarcok világában ezen az egyetlen egy helyen

felfedezhetünk valamit, ami nem kudarc, méghozzá jelzésértékűen nem az. Milyen okai vannak ennek? Jobban nem is ismerhetnénk meg e szövetkezeti kolonizáció sajátos jellegét, mint épp ezeknek az okoknak a feltárásával. Ezeknek az okoknak az egyik elemére többször rámutattak már. Ez pedig az, hogy a palesztinai zsidó falusi kommuna nem egy doktrínának, hanem egy helyzetnek köszönheti létét, egy helyzet szükségleteinek, nyomásának és követelményeinek. A "Kvuza" vagy falusi közösség létrehozásakor az elsődleges nem az ideológia volt, hanem a munka. Ez kétségkívül így van, egy megszorítással. Igaz, a lényeg az volt, hogy együttműködve oldjanak meg bizonyos munka- és építkezési problémákat, amelyeket a palesztin valóság kényszerített a telepesekre. Amit a dolgok természeténél fogva az egyének konglomerátuma nem oldhatott meg, sőt meg sem próbálhatott megoldani, lévén a dolgok olyanok, amilyenek, a kollektíva

megpróbálhatott, és sikerrel meg is oldott. De amit "ideológiának" neveznek - magam jobban szeretem a régi, de tündöklő "ideál" szót -, nem olyasmi volt, amit később tettek hozzá a dologhoz, ami igazolhatta a bevégzett tényeket. Az első palesztinai kommunák tagjainak lelkében az ideális motívumok közt furcsán keveredtek az orosz artyel emlékei, az úgynevezett "utópikus" szocialisták olvasásából hátramaradt benyomások, s a Biblia társadalmi igazságosságról szóló tanításainak félig öntudatlan utóhatásai. A lényeg az, hogy ez az ideális motívum laza és hajlékony maradt szinte minden tekintetben. Az emberek többféle álmot álmodtak a jövőről: egy új, átfogóbb családformát láttak maguk előtt; magukban a munkásmozgalom előfutárait, az új társadalom prototípusát képviselő szocializmus megvalósulásának közvetlen eszközeit látták, céljuk egy újfajta ember és egy új világ

megteremtése volt. De mindebből semmi sem keményedett száraz programmá Ezek az emberek nem vittek magukkal tervet - a szövetkezeti települések történetében mindig mások vittek tervet -, amelyet a konkrét helyzet csak kitölthetett, de nem módosíthatott; itt az ideál ösztönzést adott, de nem volt dogma, stimulált, de nem diktált. Még fontosabb az, hogy a p alesztinai helyzet mögött, amely megteremtette a m unka és az építkezés feladatait, ott volt egy olyan nép történelmi szituációja, amelyre óriási külső válság szakadt, s amely erre nagy belső változással válaszolt. Továbbá a történelmi helyzet felszínre hozott egy elitet - a "chaluzim"-okat, a pionírokat -, akik a legkülönbözőbb néposztályokból jöttek, és ezért osztály felettiek voltak. Az az életforma, amely megfelelt ennek az elitnek, a falusi kommuna volt, s ezen nem egyetlen hangjegyet, hanem egy egész skálát értek, amely a "kölcsönös

segélynyújtás" szociális struktúrájától magáig a kommunáig terjedt. Ez a forma volt a l egalkalmasabb a központi chaluzim céljainak megvalósítására, és egyben ez volt az, amelyben a t ársadalmi ideál a v alóságban is befolyásolhatta a n emzeti eszmét. Ahogy a történelmi körülmények megmutatták, lehetetlen volt, hogy ez az elit, és az általa kedvelt életforma statikussá vagy elszigeteltté váljék; minden feladata, minden, amit tett, egész úttörő szelleme vonzásközponttá és centrális befolyásolóvá tette. A pionírszellem (chaluziuth) minden részében összefügg egy új és átalakult nemzeti közösség kialakulásával; ha önállósult volna, abban a pillanatban elveszítette volna lelkét. A falusi kommuna mint a kialakuló társadalom magva, óriási vonzerőt gyakorolt a kialakulását kívánó emberekre, s nemcsak barátait és társait nevelte valódi közösségi életre, hanem a t ársadalmi perifériára is formáló

strukturális hatást gyakorolt. A történelem dinamikája határozta meg a falusi kommuna és a társadalom kapcsolatának dinamikus jellegét. Ez a jelleg számottevően csökkent, amikor a külvilág válságának tempója úgy felgyorsult, s tünetei oly drasztikussá váltak, hogy a belső változások nem tudtak lépést tartani velük. Ahogy Palesztina az alija - hazatérés - kizárólagos földjéből a bevándorlók országává vált, egyfajta kvázichaluziuth jött létre a valódi chaluziuth mellett. A kommuna hatása nem szűnt meg, de nevelőereje nem alkalmazkodott a nagyon másfajta emberanyag beáramlásához, és ennek az anyagnak időnként sikerült befolyásolnia a közösség tónusát. Egyidejűleg megváltoztak a k ommuna és a t ársadalom kapcsolatai. Ahogy a társadalom szerkezete megváltozott, egyre többet semlegesített a gyújtópontban lévő sejtek átalakító hatásából, sőt maga kezdett hatást gyakorolni ezekre a s ejtekre - ami első

pillantásra nem volt mindig észrevehető, ma azonban teljesen nyilvánvaló -, megragadva és magához hasonlítva bennük bizonyos lényegi elemeket. A népek, különösen a magukat valamilyen történelmi válság közepén találó népek életében döntő jelentőségű, hogy kialakulnak-e valódi elitjeik (ami azt jelenti, hogy olyan elitek, amelyek nem bitorolják központi funkciójukat, hanem elhivatottak arra); hogy ezek az elitek hűek maradnak-e a társadalom iránti kötelességeikhez, a társadalommal, s nem magukkal alakítanak-e ki kapcsolatot; s végül hogy van-e erejük feladatuknak megfelelően újra feltölteni és megújítani magukat. A palesztinai zsidó települések történelmi végzete életre hívta a chaluzimot, s ez társadalmi elemi formáját a falusi kommunában találta meg. Ugyanennek a végzetnek egy másik hulláma hozta felszínre a kvázichaluzimmal együtt a valódi chaluzim elit problémáját. Olyan problémát okozott, amely latensen

mindig a felszínre bukkanásra várt. Egyelőre nem sikerült még leküzdeniük, és mégis le kell küzdeniük, mielőtt feladatuk következő szakaszához érnek. A belső feszültség azok között, akik a közösségért való felelősség teljes egészét a vállukra veszik, s azok között, akik valamiképp kitérnek ez elől, csak nagyon mély szinten oldható meg. Az a pont, ahol a probléma felmerül, nem az egyén viszonya az eszméhez, nem is az egyén viszonya a közösséghez vagy a munkához; ezeken a pontokon még a kvázichaluzimok is összeszedik magukat, s többé-kevésbé megteszik, amit várnak tőlük. Az a pont, ahol a probléma felmerül, s ahol az emberek könnyen elcsúsznak, embertársaikkal való kapcsolatuk. Ezen a kérdésen nem az intimitás akkoriban sokat tárgyalt kérdését értem, hogy tudniillik az intimitás a kicsiben létezik, de elvész a nagy Kvuzában; valami olyasmire gondolok, aminek az égvilágon semmi köze sincs a k ommuna

méretéhez. Ez egyáltalán nem az intimitás kérdése. Az intimitás megjelenik, amikor meg kell jelennie, ha pedig hiányzik, nincs mit tenni. A kérdés inkább a nyitottság kérdése Egy valódi közösségnek nem kell olyan emberekből állnia, akik örökké együtt vannak; de olyan emberekből kell állnia, akik épp azért, mert bajtársak, kölcsönösen hozzáférhetők, s készen állnak egymás számára. Egy valódi közösség olyan, hogy létének minden pontján legalábbis potenciálisan rendelkezik a közösség egész karakterével. Egy közösség belső kérdései így valójában a közösség valódiságával, és így belső erejével és stabilitásával kapcsolatos kérdések. Azok az emberek, akik létrehozták Palesztinában a zsidó kommunákat, ösztönösen tudták ezt; de ez az ösztön mintha már nem volna olyan általános és olyan éber, mint volt. Mégis, ezen a nagyon fontos területen találjuk meg azt a könyörtelenül világosan látó

kollektív önmegfigyelést és önkritikát, amelyre már felhívtam a figyelmet. De hogy helyesen értsük és értékeljük, együtt kell látnunk ezt azzal a meghökkentően pozitív kapcsolattal - ami egy szabályos hittel ér fel -, amely ezeket az embereket kommunájuk legbelső létével összefűzi. A két dolog ugyanannak a s zellemi világnak a két oldala, s egyik sem érthető a másik nélkül. Annak érdekében, hogy e palesztinai zsidó közösségi települések sikerének okait kellően elevenné tegyem, származásuk nem doktriner jellegével kezdem. Ez a jelleg minden lényeges ponton meghatározta fejlődésüket is. Új formák és új közbülső formák ágaztak ki folyamatosan, teljes szabadságban. Mindegyik sajátos társadalmi és szellemi szükségletekből nőtt ki, amint ezek nyilvánvalóvá váltak - teljesen szabadon, s mindegyik megteremtette már kezdeti stádiumaiban a saját ideológiáját - teljes szabadságban; mindegyik küzdött azért, hogy

népszerűsítse magát, elterjedjen és létrehozza a neki megfelelő szférát - mindegyik teljes szabadságban. A különböző formák bajnokainak megvolt a maguk mondanivalója, az egyes formák elleni és melletti érveket őszintén és hevesen megvitatták, de mindig azon az alapon, amelyet mindenki magától értetődőnek tekintett: a közös cél és a közös feladat alapján, és mindegyik forma elismerte a többi viszonylagos létjogosultságát speciális funkciójában. Mindez egyedülálló a kooperatív települések történetében. Mi több: amennyire látom, a szocialista mozgalom történetében sehol sem engedték az emberek olyan mélyen érvényesülni a differenciálódás folyamatát és kívánták mégis annyira megőrizni az integráció elvét. A különböző formák és közbülső formák, amelyek ilyen módon különböző időpontokban és különböző helyzetekben létrejöttek, különböző társadalmi alakzatokat képviseltek. Az őket építő

emberek általában tudatában voltak ennek, s azoknak a s ajátos társadalmi és szellemi szükségleteknek is, amelyek kiváltották őket. Nem voltak ugyanennyire tudatában annak, hogy a különböző formák különböző emberi típusoknak felelnek meg, és ahogy az új formák az eredeti Kvuzából ágaztak ki, az új típusok is az eredeti chaluz típus kiágazásai, s mindegyiknek megvan a maga sajátos létmódja, és mindegyik sajátos megvalósulási formát követel. Többnyire gazdasági és más effajta külső tényezők indítottak egyes embereket arra, hogy szakítsanak egy formával, és egy másikhoz csatlakozzanak. Lényegében azonban az történt, hogy mindegyik típus a maga sajátosságainak a társadalmi realizálását kereste ebben a sajátos formában, és azt lényegében meg is találta. És nemcsak az egyes formák alapultak egy meghatározott típuson, hanem maga a forma is alakította és folyton továbbalakította a típust. Az volt és maradt a

szándéka, hogy kialakítsa; az egyes formák alkata, szervezete és nevelési rendszere - mindegy, hogy mennyire tudatosan vagy öntudatlanul - ennek a célnak a szolgálatában állt. Így valami olyasmi jött létre, ami lényegileg különbözik minden korábbi és egyidejű társadalmi kísérlettől; nem olyan laboratórium, ahol mindenki magának dolgozik egymagában a s aját problémáival és terveivel, hanem olyan kísérleti állomás, ahol a közös talajon különböző kolóniák vagy "kultúrák" kerülnek kipróbálásra különböző módszerek szerint egy közös cél érdekében. Azonban itt is felmerült egy probléma, immár nem az egyes csoportokon belül, hanem a csoportok egymáshoz való viszonyában: és nem is kívülről, hanem belülről - tulajdonképpen a szabadság elvének leglényegéből - jött. A Kvuzában már első, differenciálatlan formájában is létezett egy tendencia a föderációra, arra, hogy a Kvuzák valamilyen magasabb

társadalmi egységgé olvadjanak össze; s ez a tendencia már csak azért is fontos volt, mert azt mutatta, hogy a Kvuza mintegy hallgatólagosan érti, hogy egy újszerűen szervezett társadalom sejtje. A különböző formák szétválásával és megsokasodásával abból a félindividualista formából, amely féltékenyen őrzi személyes függetlenségét házi gazdaságában, életmódjában, gyermekei nevelésében stb., a tiszta kommunisztikus formába való átmenet során az egyszerű egységet felváltotta az egységek sora, amelyek mindegyikében egy meghatározott embertípus szervezte meg magát föderális alapon. Az alapvető feltevés az volt, hogy a helyi csoportok a szolidaritásnak és a kölcsönös segítségnyújtásnak ugyanazon az alapelvén kombinálódhatnak, amely az egyedi csoportban uralkodik. De a nagyobb egységekké formálódásra való hajlam a legkevésbé sem csökevényesedett el ebben a folyamatban. Épp ellenkezőleg: legalábbis a kibuc-

vagy kollektivista mozgalomban nagy erővel és igen világosan erősödik meg, provizórikus struktúraként ismeri el a föderatív kibucokat, azokat az egységeket, amelyekben a helyi csoportok összegezték különböző aspirációikat. Mozgalmuk egyik óvatos vezetője úgy beszélt róluk, mint a kommunák kommunájának helyettesítőjéről. Függetlenül azonban attól a ténytől, hogy az individuális formák, különösen a "mosavim" vagy félindividualisztikus munkatelepek - bár a közösségi gazdasági kontroll és a kölcsönös segítségnyújtás tekintetében ezek semmiben sem maradnak el a többi forma mögött - túlságosan távol kerültek már az alapformától ahhoz, hogy belefoglalhatók legyenek egy egységes tervbe, magában a kibucmozgalomban járulékos szervezetek állják útját annak az egységesítő trendnek, amely magába akarja foglalni és fel akarja szívni őket. Mindegyik kialakította, s az egységben megszilárdította a maga

sajátos karakterét, s természetes, hogy mindegyik hajlamos saját befolyásának kiterjesztését látni az egységesítésben. De van egy további dolog, amely rendkívül intenzívvé tette ezt a beállítottságot az egyes egységekben, tudniillik a politikai fejlődés. Húsz évvel ezelőtt az egyik nagy egység vezetője határozottan mondhatta: "Közösség vagyunk, és nem párt." Ez időközben gyökeresen megváltozott, s ennek megfelelően megnehezedtek az egységesülés feltételei. Fény derült arra a sajnálatos tényre, hogy a felebaráti kapcsolatok mindennél fontosabb attitűdje nem fejlődött ki megfelelően, habár sok olyan esetet jegyeztek fel, amikor egy virágzó és gazdag falu nagyvonalúan megsegített egy fiatal és szegény szomszédot, amelyik egy másik egységhez tartozott. Ilyen körülmények között az egységesülés kérdésben különösen az utolsó tíz évben kirobbant nagy vita még figyelemre méltóbb. Senki, aki szívében

szocialista, nem képes csodálat nélkül olvasni e harc nagyszerű dokumentumát, A kibuc és a kvuza című héber nyelvű összeállítást, melyet a néhai munkásvezető, Berl Kaznelson szerkesztett. Lehetetlen nem csodálni azt az emelkedett szenvedélyt, amellyel ez a k ét tábor harcolt egymással az igazi egységért. Az egység valószínűleg nem fog megvalósulni, hacsak nem egy olyan helyzet eredményeként, amelyik teljességgel elkerülhetetlenné teszi. De az, hogy a zsidó kommunák tagjai oly fáradhatatlanul dolgoztak egymással és egymás ellen egy communitas communitatis, azaz egy strukturálisan új társadalom létrejöttéért, meg lesz örökítve az emberiség önmaga megújításáért vívott harcának történetében. Azt mondottam, hogy ebben a bátor zsidó vállalkozásban "jelzésértékű kudarchiányt" látok. Nem mondhatom, hogy jelzésértékű sikert. Hogy azzá váljon, sok mindent kell még tenni A mi halandó világunkban

azonban így, ilyen tempóban, ilyen visszaesésekkel, csalódásokkal és ilyen új kísérletekkel szoktak lezajlani a valódi változások. De mondhatjuk-e erről a kudarchiányról, hogy "jelzésértékű"? Rámutattam azoknak a premisszáknak és feltételeknek a s ajátos természetére, amelyek ide vezettek. S amit egyik saját képviselője mondott a Kvuzáról, hogy tudniillik tipikus palesztinai termék, igaz ezeknek a formáknak mindegyikére. Mégis, ha egy bizonyos feltételek között végzett kísérlet bizonyos fokig sikeresnek bizonyul, nekiláthatunk, hogy kipróbáljuk más, kevésbé kedvező körülmények között is. Aligha kétséges, hogy a legutóbbi háborút úgy kell tekintenünk, mint egy világválság prelúdiumának végét. A válság - egy komor "közjáték" után, amely túl sokáig nem tarthat valószínűleg azoknak a nyugati nemzeteknek a körében fog először kirobbanni, amelyek csak látszólag tudták rendbehozni

szétzilált gazdaságukat. Ők a társadalmasítás azonnali szükségességével fogják szembetalálni magukat, mindenekfölött a föld kisajátításával. Ekkor abszolút döntő jelentőségű lesz, hogy egy ennyire megváltozott gazdaságnak ki a valódi szubjektuma, és ki a tulajdonosa a termelés társadalmi eszközeinek. Egy erőteljesen centralizált állam központi hatalma vagy a közösségi alapon termelő és élő városi és falusi dolgozók és képviselőtestületeik? Az utóbbi esetben az állam átalakított szervei csak az alkalmazkodás és az adminisztráció funkcióit fogják ellátni. Ezektől a kérdésektől függ nagyrészt egy új társadalom és egy új civilizáció kialakulása. A lényeg az, hogy döntsünk az alapkérdésekben: újraszervezzük-e ligák ligájaként a t ársadalmat, s normális funkciójára, az egység fenntartására redukáljuk-e az államot; vagy hagyjuk, hogy az amorf társadalmat felfalja a mindenható állam; szocialista

pluralizmust akarunk-e vagy úgynevezett szocialista unitarizmust? El kell döntenünk: a változó körülményeknek megfelelően minden nap újra ellenőrzött helyes arány legyen-e a csoportszabadság és a kollektív rend között, vagy meghatározatlan időre bevezetett abszolút rend egy állítólag "saját törvényeit követő" szabadság kedvéért. Amíg Oroszország nem megy keresztül lényeges belső változásokon - s ma nem tudhatjuk, hogy ez mikor és hogyan következik be -, kénytelenek vagyunk a szocializmus két pólusának egyikét, melyek közül választanunk kell, a félelmetes "Moszkva" névvel illetni. A másikat bátorkodnék "Jeruzsálemnek" nevezni. (Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Martin Buber: Paths in Utopia New York, Collier-MacMillan, 1988 129-149. o)