Filozófia | Tanulmányok, esszék » Sartre, a filozófus és író

Sartre, a filozófus és író „ ilyen volt a kezdet: menekültem menekülésemet külső erők alakították, azok teremtettek meg.” A modern polgári filozófia és irodalom irányzatai között fontos helyet foglal el az egzisztencializmus, mely irányzatnak egyik legjelesebb képviselője Jean-Paul Sartre. Sartre 1905. j únius 21-én született Párizsban értelmiségi családból Egyetemi tanulmányaiban elsősorban filozófiával foglalkozott. Le Havre - ban dolgozott tanárként, közben Berlinben (1933-ban ösztöndíjasként) megismerte Husserl és Heidegger filozófiáját. Katonaság, hadifogság, részvétel az ellenállási mozgalomban és tanári munka - ezek életének következő állomásai. Majd 1945-ben Temps Modernes címmel folyóiratot alapított, s azóta filozófusi, írói és újságírói tevékenységet folytatott haláláig. Nobel-díjat is „kapott”, amit azonban nem vett át. Az egzisztencialista irányzatok a k ét világháború közti

Németországban jelentkeztek. Az egzisztencialista elnevezést Heidegger Lét és idő 1927-ben írt munkájára Fritz Heinemann használta először. Az egzisztencializmus fő vonásait meglehetősen nehéz meghatározni - hiszen az egyes irányzatok képviselői (Kierkegard, Jaspers, Heidegger, Sartre, Camus) nem értettek egyet egymással az egzisztencializmus értelmezésében. Mégis az irányzatok központi témáit vizsgálva meg lehet jelölni az egzisztencializmus lényegét: 1.Az egzisztencialista filozófusok az egyéni élményekből indulnak ki 2.Az exsistentiát kutatják csakis az egyén létét tekintve 3.Az existentiát úgy fogják fel, mint „tervet”, melynek átélésére, megragadására, vagy megvalósítására kell törekedni. 4.Ebben a szubjektivitásnak a célja az alkotás, abban az értelemben, hogy az ember megvalósítja önmagát. 5.A cselekvésre a világban kerül sor 6.A megismerés forrását a szorongásban keresik, s lebecsülik a rációt

Az egzisztencializmus felhívta a f igyelmet az emberi sorsra; pszichológiai és fenomenológiai kutatásaival gazdagította a filozófiát. A történetiségét tekintve - elsősorban az eltérő társadalmi adottságokból következően - két fő irányzatot -német és francia különböztetünk meg. A német egzisztencialisták főbb filozófiai kategóriái a következők: 1.Lét, halál, semmi, transzcendencia 2.Idő, helyzet, lehetőség, terv 3.Választás, szorongás, szabadság Franciaországban az 1920-30-as években egyes értelmiségi körökben ismertek voltak Kierkegard, Heidegger és Jaspers írásai, de az egzisztencializmus - mint francia filozófiai irányzat - csak a második világháború alatt jelentkezett. Sartre első filozófiai tanulmányai tárgyukat tekintve a pszichológia és fenomenológia körébe tartoznak: L’ imagination,1936; Esquisse d’ une théoria des émotions,1939; L’ imaginaire,1940. Sartre Husserl fenomenológiájára támaszkodva,

és a német Heidegger egzisztencialista felfogásából kiindulva írta meg 1943-ban A lét és a semmi -L’ étre el le néant - című könyvét, amely az 1960-ban írt Critique de la raison dialectique mellett legfontosabb filozófiai munkája. Nézeteinek alátámasztására szolgál népszerűsítő filozófiai irata a L’ existentialisme est un humanisme, 1946, mely magyarul Az exisztencializmus címen jelent meg. Sartre filozófiáját elsősorban az különbözteti meg egzisztencialista elődeitől, hogy hangsúlyozza a társadalmi cselekvés jelentőségét, és állást foglal az elnyomottak ügye mellett. Ebből a szemléletből fakadóan az etika kérdéseivel találja szembe magát, s ennek meggondolatlansága gondolkodásában állandó feszültséget okoz. Sartre a n émet egzisztencialistákkal ellentétben határozottan szembefordul a vallásos transzcendenciával és a francia polgári hagyományokra is támaszkodva nyíltan hírdeti az ateizmust. („

kegyetlenül nehéz és hosszú lejáratú feladat ateistává lenni, azt hiszem elvégeztem maradéktalanul Grizelda nem halt meg, Pardaillan még mindig bennem lakozik. És Sztrogoff is Csak tőlük függök, ők csak Istentől függnek, én pedig nem hiszek Istenben - írja önvallomásában) Sartre filozófiájában központi helyet foglalnak el az objektív törvények tagadásának tételei. Abból indul ki, hogy az existencia megelőzi az essentiát, vagyis a „kiinduló pont a szubjektivitás”. Továbbá - különbözve elődeitől - hangsúlyozza egzisztencializmusa ateizmusát és ezzel együtt emberközpontúságát. Szerinte az embert semmiféle törvény nem korlátozza, az ember abszolút szabad: ez a s orsa, amely elől nem menekülhet. Minden az ember döntésétől függ, s az emberi választást döntően nem határozza meg semmiféle törvény. Sartre filozófiája a voluntarizmus sajátos megjelenési formája, amely az emberi akarat szerepét mértéktelenül

eltúlozza, és ezzel homályban hagyja a t örténelmi fejlődés mélyebben fekvő hajtóerőit. Sartre Az egzisztencializmus: humanizmus (L’ existentialisme est us humanisme) népszerűsítő művében az egzisztencializmuson olyan tant ért, amely „lehetővé teszi az emberi életet, és amely azt is hírdeti, hogy minden igazság és cselekvés emberi környezetet és alanyiságot implikál” Kétféle egzisztencialista iskolát különböztet meg: - a keresztényt, melyhez Jasperset és Gabriel Marcelt számítja; - és az ateistát, ahová Heideggert, a francia egzisztencialistákat és önmagát sorolja. Közös vonásuknak csupán a kiindulópontot: a szubjektivitás tételét határozza meg „Ha nincs isten - írja Az egzisztencializmus:humanizmusban - legalább van egy lény, aki van, mielőtt bármilyen fogalom definiálná létezését, és hogy ez a lény az ember vagy amint Heidegger mondja, az emberi realitás. Mit jelent itt, hogy az egzisztencia megelőzi az

esszenciát? Azt, hogy az ember először létezik, előfordul, feltűnik a világban, és csak azután definiálja önmagát.” Sartre felfogása a lét kérdésében lényegében kétközpontú: megkülönböztet anyagi és szellemi világot, s ez utóbbit állítja szembe tudati alapon a semmivel, amely szembeállítás szerinte lehetővé teszi a megismerést. Ez a szemlélet ellentmondásos, és maga Sartre is megpróbálja tagadni filozófiája dualizmusát. A továbbiakban a z önmagában létező /en-soi/ fogalmával nem sokat foglalkozik, vagyis azzal a léttel, melyet ő az anygi világgal azonosított. Fő figyelmét az önmagáért létező /pour-soi/, a s pecifikusan emberi létre fordítja. Szerinte az emberi létet három irányultság /ek-stasis/ jellemzi: 1.A semmivel magát szemben találó emberi tudat állandó szorongás közt keresi önmaga megvalósítását. 2.A másik felé vonzza - elsösorban a szerelem 3.A lét felé törekvés során az ember isten akar

lenni, isten - ember. Sartre a halált abszurdnak tartja és éppen ezért sem egyénítő, sem megszemélyesítő jelleget nem tulajdonít neki. Szerinte a halál nem ad értelmet az életnek Az értelem mindig valamilyen tervből származik, a halál viszont semmivé teszi az emberi terveket. Ezért a halált - éppúgy, mint a születést - kívülről jövő ténynek tekinti, amelyen nem lehet változtatni. Annál nagyobb jelentősége van nála a semmi fogalmának, melyet tudatunk fed tehát az emberi léthez kapcsolódik, s nem általában a léthez: „a lét van, értelem nélkül; a létnek magának definíciója azt mint őseredetileg véletlenszerűt adja.” Az ember saját lelkében fedezi fel a semmit, s ezzel együtt szabadságát és igazi lényegét. Sartre újabb elemet kapcsol az egzisztenciál - filozófiába: a s zabadságot, mely az ember legfontosabb tevékenységében - a választásban nyilvánul meg. „Az emberi realitás számára létezni annyi, mint

magát választani” -írja. Választás előtt állunk életünk minden helyzetében s ezzel az aktussal pótolja a v alóságos emberi tevékenységet, a t ársadalommal elválaszthatatlanul összefüggő gyakorlatot: „Az ember egyedül van és egyedül kell választania abból a célból, hogy megvalósítsa önmagát - Egyedül vagyunk könyörtelenül”. Az egzisztencializmus szabadság mítosza Sartre-nál teljesen elvont, mert a végletekig általános. Szerinte :„Szabadság vagyunk, amely választ, de nem választhatjuk azt, hogy szabadok legyünk.” Tehát a s zabadságba vagyunk belehajítva Sartre a bszolút szabadságról beszél, mint ahogy nála abszolút az ember felelőssége.Ha végzetünk a szabadság, és mindig szabadon választunk, minden gát, korlát, erkölcsi és társadalmi normák nélkül, akkor szabadságunk nem más mint irracionális mítosz. Az elkötelezettség tartalma Sartre-nál szubjektív marad, mégha elismeri is a másik létezését, és

tesz is kísérletet egyén és társadalom viszonyának kutatására és meghatározására. A Kierkegard és Heideggertől örökölt aggodalom-érzés, párosulva a magánossággal Sartre-nál odavezet, hogy megfosztja az embert erkölcsi felelősségérzetétől. Az ilyen ember „nem ismer többé se lelkiismeretfurdalást, se bűnbánatot, se mentegetőzést, vagyis cinikus, felelőtlen, önző lesz. Nem csoda, ha Sartre az emberek közötti viszonylatok közül csak ezeket tartja ontológiai jellegűeknek: szerelem, nyelv, mazochizmus, közönyösség, vágy, gyűlölet, szadizmus. A többi - kollektivizmussal összefüggő viszonylat csupán másodlagos, öntudati, lélektani jellegű. Sartre egzisztencializmusa a későbbiek folyamán módosult. Az 1950-es évektől kezdve az volt a problémája, hogy miként lehetne egyeztetni a marxizmust és az egzisztencializmust. Szerinte a történelmi materializmus az egyetlen elfogadható társadalmi elmélet - miként ezt A

dialektikus ész kritikája /Critique de la raison dialectique/ című könyvében kifejti. Sartre ezen elmélet megújítását attól várta, hogy a marxizmus befogadja a pszichológia, a s zociológia és a fenomenológia új eredményeit, amelyeket az egzisztencializmus már feldolgozott. Az évek múlásával Sartre még erőteljesebben hangsúlyozza, hogy „az egzisztencializmus nem filozófiai rendszer, hanem a marxista filozófián belüli búvárkodás”. Ezt a felfogását filozófiai műveivel, szépírói és társadalmi tevékenységével is alátámasztja. Sartre-nak ez az álláspontja a polgári világot mérhetetlenül ingerli. S nemcsak a polgári világ, hanem az egzisztencialista filozófia fő képviselői is elzárkóztak Sartre egzisztencializmusától. Mégis mai világunkban is Sartre személye és munkássága a viták középpontjában áll, ami arra is utal, hogy az ő egzisztencilaizmusa élőbb problémákat vet fel mint a többi

egzisztencialita irányzat. A legnagyobb hatása korunk művészetére az egzisztencializmusnak van, mivel éppen szubjektivizmusa miatt - nagy kedvvel meríti érveit a művészetekből, különösen az irodaomból. Az egzisztencializmus hatása alatt létrejött művészet központjában a magányos, de önmagukhoz hű hősök kerülnek, akik azt vallják, hogy minden társadalmi és minden emberi kapcsolat illúzió, melyről az ember csak azért reagál magának, hogy feledtetni tudja magányossága tudatát Sartre munkásságát is befolyásolták irodalmi példaképei. S miként az egzisztencialista filozófusok - úgy Sartre számára a m űvészet és az irodalom nemcsak forrásanyag, hanem beépül filozófiai rendszerébe. A francia egzisztencialisták Franz Kafkát elődjüknek tartották, Sartre ezen továbblépve a kafkai világot általános érvényűnek tartja, s az elidegenített ember helyzetével azonosítja. Sartre-nak az esztétikafelfogását is úgy

gondolom értékes lehet érinteni, -ami merít a fenomenológiából. A fenomenológia nagy jelentőséget tulajdonít a nyelvnek, mint a lét „kifejező” eszközének, mint olyan kulcsnak, amely megnyitja számunkra a lét megismeréséhez az ajtót, felfedi az emberi tudat legrejtettebb zugait. Ez a f elfogás nagy jelentőséget tulajdonít az esztétikai percepciónak, amelyet szembeállít a megértéssel. A francia egzisztencialisták közül Sartre foglalkozott legtudatosabban az esztétika - ezen belül is az irodalom kérdéseivel. Első - fenomenológiai hatású - filozófiai munkáiban azt próbálja bizonyítani, hogy a mű irreális: a képzelet terméke, amelyhez kapcsolódik a szépség fogalma. Sartre élénken tiltakozik az ellen, hogy a szépet és a jót - az esztétikait és etikait - összekeverjük, hiszen szerinte a s zép a k épzelethez, a j ó a v alóságos világhoz kötődik. A művészet teremtő és elgondoló jellegét hangsúlyozza A Temps

Moderns 1945-ös beköszöntőjében az elkötelezett irodalom jelszavát hírdeti meg: „Nem akarunk szégyenkezni, amiért írunk, és semmi kedvünk csak azért beszélni, hogy ne mondjunk semmit. Egyébként még ha akarnánk, se tehetnénk meg: erre senki sem képes. Minden írásnak van értelme, még ha ez az értelem messze áll is attól, amit a szerző szeretett volna adni neki. Minthogy az író semmiképp sem vonulhat félre, kapcsolódjék hát szorosan a korához; ez számára az egyedüli lehetőség: a kor őérte van, s ő a koráért. Az író szituációban van a korában: minden szó visszhangot kelt” Eszerint az író egy adott, történelmileg meghatározott helyzetben él, amiből nem vonhatja ki magát, sőt őnmaga is felelős érte. Nem azért ír, hogy a maga eszközeivel változtatásokat idézzen elő a világban. Az irodalomnak tehát társadalmi feladatot szán Sartre Mi az irodalom? /Pouquoi écrire?/ munkájában kifejti, hogy az irodalom

lényegében különbözik a festészettől, szobrászattól és a zenétől, meg a költészettől, mert ezek a tárgyat ragadják meg, az irodalom viszont a jeleket és jelenéseket. Az irodalom végső célja „visszanyerni a világot, olyannak láttatva, amilyen, de mintha forrása az emberi szabadságban volna.” Sartre szerint minden mű felhívás az olvasóhoz, akit az író arra invitál, hogy működjék vele együtt műve megalkotásában: „Az irodalmi tárgy furcsa búgócsiga: csak mozgásban létezik. Hogy létrejöjjön, konkrét cselekvésre - olvasásra - van szükség, és addig tart, amig vége nem szakad az olvasásnak Az alkotás aktusa csak elvont és tökéletlen pillanata egy mű létrehozásának; ha a szerző egymagában léteznék, írhatna, amennyit csak akar, a mű mint tárgy sose látna napvilágot, ő pedig lerakhatná a tálat vagy kétségbeeshetne. Az írás művelete dialektikus kölcsönhatásként magában foglalja az olvasásét, s e k ét

összefüggő aktus két különböző végrehajtást feltételez. Az író és az olvasó közös erőfeszítése hozza létre a szellemi alkotást, ezt a konkrét és imaginárius tárgyat.” Az alkotás ugyanis nem ér véget a mű megírásával, hanem tovább folytatódik az olvasó tevékenységével: minden mű konkrét felszabadítást javasol egy meghatározott elidegenedés alól. A mű szempontjából lényeges, hogy a felhívás célkitűzésének megfelel Sartre művei kapcsán is felvetődik a kérdés hogy kikez szól az író: megkülönböztet virtuális és reális közönséget -az utóbbi olvassa az irodalmat, amely tulajdonképpen az előbbiekhez szól. Sartre rendkívül gazdag és sokoldaló irodalmi munkásságot és tanulmányírói tevékenységet mondhat magáénak. Baudelaire-ről írt könyvében elsősorban az egzisztencialista pszichológia kategóriáit alkalmazza az emberre és a műre, felvetve több vonatkozásban Baudelaire

rosszhiszeműségének kérdését. Másik tanulmányában, melyet Genét francia íróról írt , az egzisztencialista választás és szabadság, továbbá az autenticitás kérdését boncolgatja, felmentve hősét minden bűn alól. Esztétikai nézeteit könnyen alkalmazza a színházra és a flimre. A képzőművészet és a z ene kapcsán azonban legtöbbször megelégszik impresszionista jellegű pszichológiai magyarázatokkal (mint Giacometti vagy Klee esetében). Velence foglya című könyvében a XVI. századi velencei festészetről és Tintorettoról rajzol közelképet; elemzi a v árosállam művészeti-társadalmi-politikai életét az alkotó ember és közösség viszonyának drámájában. Tintoretto pályáját elemezve írói beleérzéssel és művészetfilozófiai érveléssel állítja olvasói elé egy személyiségnek és környezetének hatását. Így írása a művész sorsának drámáján túl egyszerre mondható bölcseleti okfejtésnek és

lélektani-szociológiai portrénak. Érdekes megfigyelni mikor jelentek meg első egzisztencialista jellegű írásai: 1938-ban A csömör /La nausée/ című regénye, 1939-ben A fal című elbeszélése, majd 1943ban A legyek /La mouches/ és 1944-ben Zárt ajtók /Huis clos/ című darabja. E művei voltak azok, melyek talán legtisztább formában tükrözték az egzisztencializmus általános szemléletét, életérzését és főbb témáit. Az írások fő mondanivalója a világ abszurditása, mely világban a h ősök önmaguk megvalósítását és szabadságát keresik. Ez a s zabadságkeresés szorongással tölti el őket, s ez az érzés meghatározza a művek alaphangulatát. A csömör című regényében Antoine Roquentin, a regény hőse, napló formájában mondja el érzéseit és gondolatait. Hosszú utazásokat tesz külföldön, majd egy francia kisvárosban letelepszik azért, hogy Rollebon márkiról szóló történeti kutatásait befejezze. Itt döbben

rá a lét problémáira, a világ abszurditására, s ez szorongással tölti el. Mikor A csömör vagy a többi korai műveit vizsgáljuk feltétlenül tekintetbe kell venni a történelmi pillanatot: olyan közönség olvasta - minden bizonnyal- az első egzisztencialista írásokat, amely a háború és a fasiszta elnyomás szörnyűségeit élte át, s amely ezekből az írásokból a tiltakozás hangját hallotta ki. Az egzisztencialista írók viszonylagos világnézeti és politikai egysége, melynek alapja a fasizmusellenesség és kispolgári baloldaliság volt, a francia társadalomban végbemenő folyamatok nyomán hamarosan széttöreddezett, s az ötvenes évek elejére teljesen széthullt. Sartre az elkötelezett irodalom híve maradt, s így az ő műveiben a legszenvedélyesebb a k özéleti érdeklődés. A legnagyobb hatást drámáival keltette, amelyek egy része az egzisztencialista tételek illusztrációja, többségük azonban élő kérdéseket vonultat fel.

Sartre drámaírói pályája később kezdődött, mint a prózaíróé. Az első drámáját 1943-ban mutatták be. Az író tudatosan szószéknek tekintette a színpadot, hiszen bölcseleti és társadalmi eszméinek az eleven hősök lehetnek legjobb szószólói. Ebből fakadóan majdnem minden színpai művének kettős arculata van: egyszerre tapad az adott történelmi helyzethez és emelkedik magas filozófiai régiókba: Vitatkozik a kor bizonyos szellemi-politikai áramlataival és leás a lét és a semmi, az élet és a halál, a szolgaság és szabadság örvényében vergődő emberi lélek mélységeibe. Ezt figyelhetjük meg első színpadi művében A legyekben is. Ez a dráma az ógörög A rgoszban játszódik, ahol Argosz népe Aigiszthosz uralkodása alatt szenved. Szereplői az Elektra-monda hősei. Oresztesz, Agamemnon és Klütaimnésztra fia, Élekrta bátyja visszatér Argoszba, fellázítja a népet a bitorló ellen, s ezzel emberségére is ébreszti.

A korhű környezetet, színhelyt jól szolgálja a legyek zümmögő kórusa - hasonlóan az ókori görög színház elengedhetetlen kellékéhez (kórus). A drámában időszerű kérdéseket vet fel Sartre az emberi szabadságról, s a felelősség egzisztencialista problémáját öltözteti Oresztesz történetébe. Ezen az első színpadi művén még nem eléggé érződik a filozófus nyomatéka: nem igazi szenvedélyek ütköznek meg benne, nem eleven sorsok keresztezik egymást, hanem inkább elvont eszmék. A dráma szinte párbeszédes illusztrációja a vele egy időben keletkezett filozófiai művének (A lét és a semmi 1943). Mint a későbbi Sartre drámákban - ebben is van valóságos mag, mert a mű egyik alaptétele, vagyis az, hogy az ember lényegében szabad, s a tudatos szabadsággal szemben az istenség tehetetlen - elfogadható tétel. Ez a dráma tanúságot tesz a s zerző színpadi tehetségéről: magas fokú drámai feszültség, tiszta, klasszikus

párbeszédek egymásra csattanása jellemzi. 1944-ben a Zárt ajtók című darabjában tovább boncolgatta az egzisztencialista tételeket. Merész vállalkozása volt, hogy a náci megszállás végnapjaiban mutatták be a darabot. A mű modern környezetben: a vidéki szállodaszoba alakjába ábrázolja a poklot A nyomasztó hangulatú szobába bevezetnek egy férfit és két nőt. Garcin, a f érfi arról beszél, hogy meggyilkolták. Estelle arról, hogy tüdőgyulladásban, Inés pedig arról hogy gázmérgezésben halt meg. Kiderül, hogy Garcin gyáva szökevény, Estelle gyermekgyilkos, Inés kárhozott nő volt. A vallomásokkal egymást gyötrik, de mégsem akarnak elszakadni egymástól. A rövid dráma túlfűtött légkörében szinte ördögi kegyetlenséggel, a végső izzás hőfokára hevítve mutatja be a társadalmi kötelékek okozta szenvedéseket, a nemi kapcsolatok kilátástalanságát és az ember iszonyú magárahagyatottságát, amely helyzet a s

zabadság szülője is. („L’ enfer, c’ est les autres”) A második világháború után két időszerű kérdésekkel foglalkozó darabbal jelentkezett, melyek kicsit agitatív jellegűek és az egzisztencializmus gondolatiságát is magukon hordozzák. A temetetlen holtak /Morts sans sépulture/ drámája borzalmas színekkel festi meg a m ásodik világháború francia ellenállóinak szenvedéseit az együttműködők fogságában. Nagyobb sikert ért el a már címével is feltűnést keltő A tisztességtelen utcalány darabjával. A cím magyar fordításban igazából nem okoz semmiféle meglepődést vagy felháborodást, a francia eredeti viszont annál inkább: La putain respectuesuse. Itt ugyanis a finomabb utcalány helyén a vulgáris „kurva” szó szerepel, ebből adódott, hogy szemérmes párizsi városi tanács leragasztotta a p lakátokon megjelent címet, s a darabot csak így hírdethették: La P respectueuse. Ez a m ű az amerikai négerüldözésről

s a f első osztályok hipokrita erkölcséről szóló szatíra. Később Sartre ezen művéből filmet, sőt operát is készítettek, s Gabriel Marcel Sartre egyik ádáz ellenfele - is egyre inkább elfogadhatónak tartotta a darabot az USA-ban fellángoló fajgyűlölet hatására. A kommunista mozgalmon belüli problémákról szól a Mocskos kezek /Main sales, 1948/ drámája, amelyben főleg a cél és eszközök, valamint a mozgalmi és egyéni felelősség viszonyát fejtegeti. „ Sartre e probléma tárgyalásakor a személyi kultuszt idézi” (Köpeczi Béla). A drámát hiányosságai miatt antikommunista célokra is fel tudták használni. Ennek lehetőségét látva - az antikommunista hisztéria ellen - írta meg a Főbelövendők klubja /Nekrassov,1955/ című darabját. Ez az egyetlen bohózata Sartre-nak A háború utáni időszakban Sartre legfilozófikusabb drámai műve Az ördög és a jóisten /Le diable et le bon Dieu, 1951/. A középkort lezáró

német parasztháborúk idején játszódik. Főszereplője Götz, a XVI századi német ritter előbb az ördögi gonoszat, majd az angyali jót választja. Mindkét választása hamisnak bizonyul, végül is az emberi sorsot választja, amelyben rossz és jó keveredik. Ez a választás azt jelenti, hogy Götz a felkelt parasztok kéréseit magáévá teszi és a h adak élére áll. Götz, ez a b onyolult egyéniség jellegzetesen egzisztenciális figura: nem tud mit k ezdeni a rázúduló felelősséggel, megrészegül a szabadság érzetétől, hánykódik a jó és a rossz között. A tragédia legfőbb erényei közé tartozik, hogy életerős konfliktusokkal és eleven hősökkel bizonyítja be: az abszolút jó - abszolút rossz nem létező kategória, s hogy a társadalomban és az életben a jó mindig csak viszonylagos, másképp nem is valósulhat meg sem az egyéni, sem a társadalmi létben. Úgy tűnik ebben a drámában annak a vitának a visszhangját is

kiolvashatjuk, amelyet Sartre Camus-val folytatott, aki azzal vádolta őt, hogy elárulja az igazságot, amikor a társadalmi cselekvés kérdéseiben egyetértett a kommunistákkal. Sartre a darabban a cselekvő humanizmus álláspontjára helyezkedik. Az ateista egzisztencializmusból kiindulva az embert a világ középpontjába állítja, s azt hangsúlyozza, hogy az ember, mivel istentől nem várhatja a megváltást, saját maga váltja meg önmagát és embertársait. Camus-val ellentétben azt is állítja, hogy az ember nem maradhat magában, kötelessége még néha bírálható és elítélhető eszközökkel is az emberi közösséget a jóra segíteni, mert igazából csak így valósíthatja meg önmagát. Legutolsó színpadi művében (Az altonai foglyok /Les séquestres d’ Altona,1960/) a f asizmus továbbélését vizsgálja Nyugat-Németországban. A mű megszületését az 1959-es algériai események konkrét valósága indította. A szerző, aki

eddig a klasszikus színpadi eszközökkel élt -itt viszonylag modernebb módszereket alkalmaz: visszapergetett jelenetek, valóság és álom keveredése, hangszalag használata, sok konfliktus. A főszereplő Frantz érdekes figura, de azzal a ténnyel, hogy az író az algériai helyzetből fakadó lelkiismeret-furdalást a n áci Németország nagypolgári köreibe vetíti vissza, nehézkesen áttételessé teszi a m űvet. Sartre maga is elismerte, hogy csak kényszerből helyezte a cs elekményt Németországba - ugyanis egy algériai tárgyú drámát nem lehetett volna a f rancia főudvarban bemutatni. Ebből fakad, hogy Sartre, aki szereti a k ézzelfogható helyzetekból levonni az általános érvényű tanulságot, nem tudott kellőképp felemelkedni erre az egyetemes szintre. Elsősorban a fasiszta kínzásokat akarta ostorozni A lényeg azonban az egyénen, méghozzá a magányosan kallódó, elborult elméjű egyénen van, s az egész mű beteges jellegét fokozza

Frantz és Leni rendellenes nemi kapcsolata. A dráma kifejlete végzetesen tragikus, ami valószínűleg az algériai háború ellen vívott bátor, da akkor még eredménytelennek tetsző harc irodalmi vetülete volt. Érdemes egy gondolatot felvetni Sartre-ról, mint prózaíróról, hiszen ebben a minőségében sok kritika érte. A szabadság útjai regényciklusa azt a célt tűzte ,maga elé, hogy megmutassa milyen módon lehet eljutni az egzisztencialista szabadsághoz, végül is nem ad választ erre a kérésre. A regényben sok a filozófiai illusztráció, az öncélú naturalista részlet Legutolsó prózai műve A szavak /Les mots/ . Ebben gyermekkorát írja le a szellemi fejlődésrajz igényével, az önelemzés iróniájával és a burzsoázia életét belülről bíráló éllel; kitűnő írás, amely nemzetközi elismerést váltott ki. Sartre széles körű esszéista Helyzetek /Situations/ című tanulmánykötete is azt bizonyítja, hogy alig volt olyan

francia vagy nemzetközi probléma, amelyhez ne szólt volna hozzá. Sartre s ok műfajt művelt még: mind eszmei, mind pedig művészi tekintetben korunk egyik legtehetségesebb írója. Több sikeres adaptációt is írt, felújította Alexander Dumas Kean című darabját és Euripidész A trójai nők című tragédiáját. Lefordította Felkai Ferenc Nero című drámáját. Két filmet is írt: 1958-ban John Huston amerikai filmrendező felkérésére forgatókönyvet írt Freudról. A két mű közül az első teljes, a második nem A második változat, noha részleteiben tömörebb és drámaibb az elsőnél, befejezetlen és Sartre legendás nemtörődömsége következtében (elkallódott lapok a kéziratból) befejezetlenül maradt A film témája a felfedezés hőskora, az az eseményekben gazdag időszak, amelynek során Freud lemond a hipnózisról, és lépésről-lépésre felfedezi a pszichoanalízist. Úgy gondolom kevés olyan polgári író található

korunkban, aki ilyen biztos kézzel választja ki a legfőbb társadalmi és politikai kérdéseket, s aki ekkora határozottsággal próbál választ is adni azokra. A válaszadás általában haladó, mégha itt-ott bizonyos elvont egzisztencialista tételek és pszichoanalitikus torzítások torzítják is a mondanivalót. „Nulla dies sine linea” IRODALOMJEGYZÉK 1. Az egzisztencializmus Szerkk: Köpeczi Béla BpGondolat, 1965 2. Sartre, JP: Drámák1, 2BpEurópa,1975 3. Sartre, JP:Egy vezér gyermekkora BpEurópa,1982 4. Sartre, JP:Freud BpMagvető, 1987 5. Sartre, JP:Velence foglya (Tintoretto) BpHelikon,1984