Filozófia | Felsőoktatás » Filozófiatörténet tételek, 2000

Filozófia 1-10. Filozófiatörténet tételsor 1-10. Ókorközépkorújkor Ajánlás Ez a tételsor az Államigazgatási Főiskola tantervének megfelelő tematika alapján készült 2000 őszén. Ha lesz időm, elkészítem még a legújabb kori tételeket is a 1 1--16. sorszámig (Marxtól napjainkig) terjedően). Fő szempontom a megjegyezhető mennyiség, a megérthetőség, a vizsgán való elmondhatóság (tehát a szövegszerű és nem vázlatszerű feldolgozás) volt. A tételek kidolgozásakor legtöbbet a következő irodalmat (vagy egy részét) használtam (mert ezek voltak otthon): Lendvai L. Ferenc: A gondolkodás története Budapest, 1989 Hársing László: A filozófiai gondolkodás I-II. Miskolc, 1991 Filozófiai kislexikon, Budapest, 1972. Aki ezeket a té teleket megtanulja, az nem tud m indent, de valószínűleg nem fog megbukni. (Garancia: Én sem szeretnék) Remélem, hogy vaskos tévedéseket, félreértéseket nem fedeztek föl. Jó tanulást, eredményes

vizsgázást! y-G 2 Filozófia-01 1. A bölcselet kezdetei a keleti társadalmakban, az indiai és kínai filozófia főbb jellegzetességei, alapgondolatai Tematika: A képi és fogalmi gondolkodás határán. A mágikus gondolkodástól a bölcseletig. Az indiai és kínai gondolkodás komplexitása: a mindennapi élet tényeiről az istenek világáig. Indiai bölcselet: A Védák és Upanisádok. Rendszerező kísérletek a tudás különböző ágainak összefoglalására: a szútrák. A lékelvándorlás tana, mint a kasztrendszer illuzórikus “túllépése”. Jógarendszerek A kínai bölcselet kezdetei: Si king (Írások könyve), Ji king (Változások könyve). A korai kínai bölcselet világképe A jang, a jin és a tao Konfuciusz, Kung ci tanítása a helyes életvitelről. A tulajdonképpeni taoizmus: a Tao tö king (Az út és erény könyve). Az első civilizációk az ázsiai típusú társadalom keretei között bontakoztak ki. A szellemi és fizikai munka

megosztása révén a mágia differenciálatlan egységéből differenciált tudatformák -– vallás, művészet, tudomány – alakultak ki, ami a különböző társadalmakban különböző formák között ment végbe. Egyiptomban és Mezopotámiában filozófiai gondolatokkal csak a költészet és a teológia keretein belül találkozunk. Ezek a gondolatok rokonságot mutatnak az indiai és a kínai filozófiai rendszerekkel, de az Egyiptomban és Mezopotámiában kialakuló despotikus állam és a párhuzamosan kialakuló papi kasztok hatalma, a viszonylag fejlett vallási rendszer lehetetlenné tette önálló bölcselet keletkezését. Ezzel szemben Indiában és Kínában a despotikus központosítás újra és újra problematikussá vált, erősek voltak a patriarchális-mágikus hagyományok, a papi kaszt és a tételes vallási rendszer vagy teljesen hiányzik (Kínában), vagy gyenge és fejletlen, ennél fogva türelmes (Indiában). A hinduizmus a legsokoldalúbb

vallási képződmény, amelyet a jelenkor ismer. Olyan vallás, amelyet nem bizonyos személy alapított, hanem az évszázadok során belső és külső erők hatására jött létre. Ezért a hinduizmus nem is r endelkezik szilárdan meghatározott dogmatikával, mint pl. a buddhizmus vagy a kereszténység 3 A hinduizmus kifejezetten indiai jelenség, és az is akar maradni: nem fejt ki m issziós tevékenységet idegen országokban, és nem fogad be nem indiai személyeket. A hinduk nézete szerint a világegyetem rendezett egész, amely felett a természetben és az erkölcsi élet területén egyaránt megnyilvánuló világtörvény (dharma) uralkodik. Az indiai bölcseletnek tulajdonképpen nincs története, csak a szent írások történetéről beszélhetünk. A legősibb szent írások a Védák (tanítások), melyek az i.e XV-V század között keletkeztek ezek a szövegek megszabják a vallásos gondolkodás és a vallási élet irányvonalát. Nemcsak nem egy ember

alkotásai, és nem is azonosan gondolkodó emberek által szerkesztett gyűjtemény, hanem egymástól felfogásban és korban is távol lévő irodalmi szövegek gyűjteményei ezek. A szövegeket szanszkritul írták, a hinduk szerint ez az istenek nyelve és az emberiség ősnyelve. A Védák 4 gyűjteményből állnak: 1. Rigvéda – himnuszok, melyekkel az isteneket idézték meg az áldozati szertartáshoz; 2. Számavéda – énekek, melyekkel az áldozati szertartás előkészületeit, bemutatását kísérték; 3. Jadzsurvéda – “áldozati formuláskönyv” – az áldozat közben elmondott szövegeket tartalmazza; 4. Atharvavéda – varázsénekek gyűjteménye. Az indiai filozófiák közül ortodoxnak azokat nevezik, amelyek a Védák érvényességét elismerik. Az Upanisádok a Védákhoz art kommentárok, melyek az i.e VIII-V sz között keletkeztek. Ezt követően az isz VII századig íródtak a Szútrák Ezek rendszerező kísérletek a tudás különböző

ágainak, a rítusnak, a grammatikának, a jognak, a metafizikának stb. összefoglalására (pl a Kámaszútra a szerelem tudományát foglalja össze) Az Upanisádok már tartalmazzák a lélekvándorlás eszméjét, mely az indiai filozófia és vallás jellemző gondolata. Az indiai bölcselet célja kiszakítani a lelket az újraszületések örök körforgásából, és ezzel lehetővé tenni a léleknek mint egyedi létezőnek a megszűnését, és beolvadását a világegyetembe. Az Upanisádok szerint az abszolút szellem (brahman) az ősalapja minden létezőnek, az élet értelme pedig a brahman megismerésére törekvés, és végül a vele való egyesülés az örök boldogságban. Ha ez nem sikerül, az ember arra van kárhoztatva, hogy mindig újra szülessen, méghozzá olyan életre, amilyent az előző életében cselekedeteivel kiérdemelt. Ez igazolta az indiai kasztrendszert. A posztvédikus idiai gondolkodásról a legtöbbet két eposzból, a Mahábháratából

és a Rámájanából ismerünk. 4 A buddhizmus Buddha (i.e 540-480) által alapított nem ortodox vallás, mely a brahmanizmus által szentesített kasztrendszert igazságtalannak, de egyben megváltoztathatatlannak tartotta, azért a kiutat a vágyak elfojtásában látta. Akinek ez sikerül, az kiszakad a reinkarnáció rendszeréből, és eljuthat a teljes megnyugvás, megsemmisülés állapotába (nirvánába). A buddhizmus térítő vallás volt, ezért több-kevesebb módosulásokkal nagy területen elterjedt (pl. tibeti lámaizmus) Az indiai bölcselet ortodox irányzatai a lélek megnyugvását a jóga módszerrel gondolták elérni, a bölcs jógi önmegtartóztatással és a test fölötti uralom (a szenvedés iránti közömbösség) megszerzésével jut el a nirvána állapotába, vagyis a lélek feloldódásához a világegyetemben. A kínai filozófia kezdetei az i.e VIII-V században keletkezett két könyvből ismerhetők meg: Irások könyve (Su king) és

Változások könyve (Ji king). Eredetileg szertartás- és jóskönyvek voltak Ezek szerint a világban két alapelv működik, a jang (a magasság, fény, erő, kezdeményezés, férfiasság) és a jin (mélység, árnyék, gyöngédség, nyugalom, nőiesség). A létező dolgokat öt őselem (víz, tűz, fém, fa, föld) keverékei alkotják. A jin és a jang az örök törvény, a tao (= út) szerint váltakozik, mely a természetes világrend törvénye. A taoizmus az i.e VI-V században keletkezett Megalapítójának Laocé-t tekintik, aki gondolatait a Az út é s erény könyvében (Tao tö King) fejtette ki. Eszerint a tao a természetes világrend, mely minden körülmények között érvényesül, ezért azt a bölcs ember nem akarja megváltoztatni, hanem csak szemléli. Az embernek arra kell törekednie, hogy etikai érzéke segítségével kövessen egy magasztos példát. Mivel a természet, a birodalom, a társadalom és az egyén életének rendje (életút = tao) a

legszorosabban összefonódik egymással, egyik feltételezi a másikat, ezért a világegyetem bármely részében keletkező zavar a többiben is diszharmóniát okoz. Ezért a taoizmus élesen bírálta a kormányt, az udvart, az adókat és a háborút, az uralkodót és a gazdagokat. Egy patriarchális idillhez szeretett volna visszatérni. Ezért a taoizmus Kínában népi vallássá alakult A konfucianizmus eredetileg a taoizmus misztikus, mágikus eszméinek reakciójaként alakult ki. (A konfucianizmus és a taoizmus egyaránt az állam helyes kormányzásának módját kutatta. A két irányzatból az előbbi került ki győztesen, az i. sz III-IV századtóé a társadalmi problémákra a konfucianizmus kínált megoldást, míg a taoizmus az egyén vallási, filozófiai problémáira adott feleletet. A konfucianizmus megalapítója Konfucius (Kung fu ce – i.e 551-479), a régi elődök tanításait akarta helyreállítani, egyúttal meg is reformálta azokat. Ellentétben

Lao cé-val, ő az aktív cselekvés értékét hangsúlyozta a 5 legfőbb cél a nép jó kormányzása. Az uralkodó ne parancsokkal, hanem személyes példamutatással irányítsa a népet. Az igazi erény az erkölcsi tökéletesedés, melynek eszköze a szeretet (altruizmus) “Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd az embereknek” – mondotta. A legfontosabb önmagunk (kapzsiságunk, haragunk stb.) legyőzése Konfucius tanításai morálfilozófiai rendszernek tekinthetők. Etikája azon a kimondatlan gondolaton alapszik, hogy az ember kezdetektől fogva jó, és minden rosszasága a belátás hiányának következménye. Mivel a világegyetem harmonikus, az embernek is annak kell lennie, ha a zavaró tényezőket kiszűrjük. Ezért az embert a jóra kell nevelni, mégpedig a helyes ismeretek átadásával. Az ismeretek megszerzésének legjobb eszköze a múlt tanulmányozása, a történelem szolgáltatja azokat a példákat, melyekből okulni lehet. Minden fontos

erény alapja a szeretet, különösen a gyermekszülő kapcsolatban 6 Filozófia-02 2. A filozófiai gondolkodás megjelenésének társadalmi-történelmi feltételei a görög poliszokban, a filozófia sajátosságai, a preszokratikus szakasz kiemelkedő képviselői, meghatározó gondolatai Tematika: A képi és filozófiai gondolkodás elválásának európai útja: a görögség. Rabszolgatartó városállamok A szabad ember szabadideje és a filozófia. Naív materialisztikus és mesés mitologikus gondolkodás együttélése. Őselvek az egyes filozófiai iskolák gondolkodásában Az ioniai természetbölcselet: Thalész, Anaximandrosz, Anaximenész. A dél-itáliai lételmélet: Püthagorasz, Xenophanész, Parmenidész, Zenón, Empedoklész. Az antik felvilágosodás: szofisták és atomisták. A naív gondolkodás magabiztosságának átlépése. A görög filozófiát három nagy korszakra oszthatjuk: 1. Szókratész előtti (preszokratikus) kor, 2. a görög

filozófia viárágkora, 3. a hellenisztikus kor filozófiája. Az ókori Görögországban a városállamok rendszerén, a rabszolgatartó demokráciákban többféle filozófiai rendszer alakult ki. Fejlődésének kedveztek a kereskedelmi kapcsolatokkal érkező kulturális hatások (Babilonia, Egyiptom, Perzsia), melyek különösen a kisázsiai partvidéken, Ióniában, köztük Milétoszban volt erős, ahol átvették e kultúrák fizikai, matematikai, csillagászati stb. ismereteit A világ magyarázatát a mitológia helyett a természeti erőkkel váltották fel, és már az i.e VI-V században hajlamot mutattak arra, hogy a valóság tényeit tézisek helyett bizonyítható elméletek alapján magyarázzák (pl. a matematikában) A tudományok és a filozófia még nem vált el egymástól. 7 A Szókratész előtti gondolkodók a világ keletkezésének és felépítésének magyarázatát keresték, a mindennapi tapasztalás eredményeire támaszkodva. Fő kérdéseik:

Mi a közös a világ tapasztalható jelenségeiben? Az őselv konkrét dolog-e, vagy valamai határozatlan létező? Az őselv egy vagy sokféle, véges vagy végtelen? Az igazság megismerésére a tapasztalat vagy a gondolkodás vezet-e? A filozófusok többsége lebecsülte a tapasztalás jelentőségét és túlbecsülte a gondolkodás lehetőségeit. A milétoszi iskola Az ógörög filozófia fejlődésének fontos feltétele volt materialista kiindulópontja. Az ie VI sz-ban működött milétoszi filozófusok mind abból indultak ki, hogy a különböző módon keletkező és elpusztuló dolgok közös alapja valamilyen őselv (arkhé). Ilyen őselv Thalésznál a víz, Anaximenésznél a levegő (melyben az ember lelkét is felfedezni vélte) Hérakleitosznál az őselv a tűz, mely a legváltozékonyabb anyag, belőle keletkezik a levegő, a víz és a föld, ezekből viszont pedig ismét tűz lesz. Ez a világ örök körforgása, melyben minden folyik, minden mindig

változik és mégis ugyanaz (panta rhei). E gondolatok a korai görög filozófia dialektikus jellegét mutatják. Anaximandrosz szerint az őselv a meghatározhatatlan anyag (apeirón), amelyből a hideg és a meleg hatására négy elem keletkezik: a víz, a föld, a levegő és a tűz. Miután Iónia elveszítette politikai önállóságát, a filozófiai fejlődés központja nyugatra helyeződött át, Dél-Itália és Szicília városállamaiba. A dél-itáliai lételmélet A ióniai társadalmi zavarok elől a dél-itáliai Krotónba emigrált Püthagorasz (kb. 580-500) által alapított arisztokratikus szövetség tagjai (püthagoreusok) az i.e IV században nagy befolyásra tettek szert. A világ őselvének nem az anyagot, hanem a számot tekintették, valóságos számmisztikát teremtettek, és hittek a lélekvándorlásban. Ezzel letértek a klasszikus görög filozófia materialista alapjairól. Az elvesztett patriarchális rend keresése közben a világ zavaros

valósága mögött egy elvont létező rendjét keresték. (Az elvont létező görögül: on, innen az ontológia = lételmélet kifejezés.) Az eleai iskola szerint a világ két részre oszlik: az elvont, nem érzékelhető és változatlan létre, és az érzékelhető, változó világra. Az 8 iskola alapítója, Xenophanész (kb. 580485) kigúnyolta a görögök antropomorf politeizmusát (mondása szerint a lovak ló alakú isteneket alkotnának), szerinte csak egy mindent átfogó isten létezik. Tanítását Parmenidész (kb. 520-450) foglalta rendszerbe, szerinte a dolgoknak van egy mozdulatlan végső lényegük (az Egy), a változó dolgok sokasága (a Sok) nem is lé tezik. Tanítványa, Zénon (kb 490-430) e tanításokat paradoxonok fölállításával próbálta igazolni: Akhilleusz nem éri utol a teknősbékát, a látszólag mozgó nyíl áll (mert vagy ott van, vagy nincs; ha ott van, akkor áll; ha nincs ott, akkor nem létezik, vagyis a világ nem létezik,

hanem pusztán látszat). A szicíliai Empedoklész (kb. 483-423) materialista filozófiája szerint a világ négy isteni őselemből áll (föld, víz, levegő, tűz), ezeket a vonzás (szeretet) és taszítás (gyűlölet) mozgatja. A világ mozgását az egyesülés és szétválás körforgásával magyarázta, mely attól függ, hogy melyik kerül éppen túlsúlyba (a vonzás vagy a taszítás). A demokratikus Athénban az V. században nagy szükség volt tanult emberekre, ezért pl. Szicíliából is sok f ilozófus költözött oda Ezeket szofistáknak nevezték. Nem alkottak egységes iskolát, de közös volt a materializmusuk. Így pl Protagorasz (kb 480-410) tanítása szerint az istenek létezése nem bizonyított, de ettől függetlenül célszerű a hagyományos vallás elfogadása, mert az erkölcsi mércéül szolgál. A szofisták ezzel az erkölcsöt relativizálták (vagyis a jó és a rossz viszonylagos, a társadalom által alkotott fogalom).

Megkülönböztették a természeti törvénytől a társadalmi konvenciót. Gondolkodásuk középpontjába az embert állították. Protagorasz szerint “Mindennek mértéke az ember.” Az atomisták Anaxagorasz (kb. 500-428) Periklész barátjaként azt hirdette, hogy a világot az ésszerűség (a “núsz”, valamiféle elvont szellem) mozgatja, az anyagok pedig rendkívül apró, azonos nemű részecskékből (az arany aranyelemekből, a hús húselemekből) állnak, s ezek alakulnak át az anyag átváltozásai közben. Démokritosz (460-370) már úgy gondolta, hogy az anyagok tovább nem osztható elemekből, atomokból állnak (atomosz = oszthatatlan). Az atom a kiterjedtség, a létező, az atomok között pedig az űr, a nem létező van. Szerinte a világot nem az istenek mozgatják, hanem az atomok mozgásából, egyesüléséből és szétválásából oksági sorozatokon keresztül a szükségszerűség. 9 Filozófia-03 3. A görög filozófia klasszikus

korszaka – I. Platón ideaelmélete, államfilozófiai gondolatai, a platóni filozófia jelentősége, a platonizmus filozófiai áramlata Tematika: Platón és Szókratész munkásságának összefonódása. A platóni gondolkodás antropomorfizmusa – a dialógusforma. Az ideatan: a platóni ideák mint fogalmak. Az ideatan leírása “Az állam”-ban Az ideatan alkalmazása a platóni filozófiában: Az etikában (Meón), a filozófia és politika viszonyában (Gorgiász). Platón valláselmélete mint empíria és utópia. (Az utópisztikus gondolkodás Platóntól napjainkig. Az utópia mint alternatíva.) A platóni iskola: mester és tanítvány azonossága és különbözősége a platóni dialógusban. (A neoplatonizmus és továbbélése a kereszténységben.) A görög-perzsa háborúkban a görögök győztek (Marathón, Szalamisz). A csatákban győztes Déloszi Szövetség vezető állama a demokratikus Athén lett. Ez a helyzete biztosította gazdasági

fellendülését, de megmutatkoztak a társadalmi egyensúly megbomlásának jelei is. Megnőtt a beszéd- és érvelőkészség szerepe, politikai karriert csak szónoki képességgel lehetett csinálni. A szofisták pénzért tanították az érvelés művészetét. A demokráciában sokféle vélemény megnyilvánulhatott, ami gyengítette a hagyományok szerepét. Felmerült a jó és a rossz társadalmi meghatározottsága, vagyis az erkölcs relativitása is. Kérdésessé vált, hogy a lelkiismeret szavára és az erényre van-e szükség inkább, vagy egy helyesebb államrendre. Kérdés volt, hogy ez a világ az igazi-e, vagy annak csak a mása. A korszak kiemelkedő filozófusa volt Szókratész (kb. 470-399), akiről kortársai írásaiból vannak ismereteink, saját műve nem maradt fenn. Gyakorlati módszere az induktív érvelés volt, melynek során párbeszédben tisztázta vitapartnerével a fogalmakat, és eljuttatta a 10 helyes álláspont felismeréséhez.

Vallotta az erkölcs taníthatóságát, szerinte az ember akkor képes különbséget tenni jó és rossz, igaz és hamis között, ha biztos tudást szerez. És ha tudjuk, hogy mi a jó, azt is fogjuk cselekedni. Ehhez az szükséges, hogy a dolgokat pontosan definiáljuk. Élesen bírálta az athéni demokráciát, mert szerinte a tömeg az állam vezetését tudatlan emberekre bízta. Ezért őt az ifjúság megrontásával és istentelenséggel vádolták meg, elítélték, és ő a száműzetés helyett a halált választotta, ezzel az erkölcsi kiállással is elveiről tett tanúságot. Platon (kb. 428-348) Szókratész tanítványa volt Halála után filozófiai iskolát alapított Akadémia néven, mely évszázadokig fennállott. Platon mindinkább kiábrándult a politikából, gondolkodására hatottak a társadalmi viszonyok. Műveinek formája dialógus, melyben a beszélgetők Szókratész és a tanítvány. A szofistákat ellenfeleiként kezelte, több dialógusában

szerepeltet szofistát, akinek nézeteit meggyőzően rombolja le. Platon idealista filozófus. Szerinte a megismerés vezérelve az idea, és nem az érzékelés. Az anyag az ideák tükröződése, a dolgok az ideák árnyképei. Az anyagi világot az ideák mintájára a világlélek (démiurgosz = alkotó, teremtő, szimbolikus isten) formálja meg. Az ember megismerése az ideákra irányul, ezért a megismerés útja nem az érzékelés, hanem a lélek vizsgálata, mely mintegy “visszaemlékezik” az ideák világában elötlött időre. Platonnál a lélek és a test végletesen különböznek, semmi közös nincs bennük. A lélek halhatatlan, változhatatlan, az ideák világában van otthon. A test a lélek koporsója Platon a lélek alapképességének tételezte fel a gondolkodást, az akarást és a vágyakozást. Platon etikájának célja a boldog ember, aki megfelelő arányban rendelkezik az igazi (az ideákra irányuló) tudással, a tapasztalati tudással, és

mértékletes a testi örömökben. Platon rossz véleménnyel volt a demokráciáról, tapasztalata szerint könnyen alakul át zsarnoksággá. Hitt az ideális állam lehetőségében, erről vallott gondolatait fogalmazta meg az Állam c. munkájában. Az ideális államban a legbölcsebbek kormányoznak (a filozófusok), méghozzá nem erőszakkal, mert a többiek belátják, hogy mindenkinek azt a munkát kell végezni, amire a legalkalmasabb. A másik két rend a katonaság és a dolgozóké (kézművesek, parasztok, kereskedők). Azt, hogy ki melyik rendbe kerül az dönti el, hogy lelke 11 mennyi időt töltött az ideák világában, mert ettől függ a tanulás képessége (arany, ezüst és vas lelket különböztetett meg, attól függően, hogy a lélek melyik képessége került benne túlsúlyba, a gondolkodás, az akarás vagy a vágyakozás). Hogy ez megmutatkozhassék, mindenkinek biztosítani kell a tanulás lehetőségét. A filozófusok és az őrök rendje

családi és vagyonközösségben élne, hogy ne legyenek magánügyeik, idejüket az államnak szentelhessék. A dolgozóknak viszont lehetne vagyonuk és családjuk, mert ez serkentőleg hatna rájuk, de a túlzott jövedelmet az állam elvonná, mert minden társadalmi baj oka a vagyoni különbség. Öregkori művében, a “Törvények”-ben enyhítette államelméletének túlzásait, lemondott a filozófusok uralmáról, a nő-, gyermek- és vagyonközösségről. Platon három államformát ismert, melyeket igazságos törvények szerint lehet működtetni: királyság, a nemesek uralma (arisztokratikus köztársaság), demokrácia (népuralom). Ezek elfajulásai a zsarnokság, az oligarchia és a demagógia. Az ideális államról vallott elképzelések keresztény folytatása volt Szent Ágoston Isten városa c. munkája Ebben felfedezhetők a korai kereszténység szociális tanításának hatásai, melyek az emberi egyenlőséget, testvériséget és a közösségi

fogyasztást hirdették. e tanítások a különböző eretnek mozgalmakban többször is szerepet kaptak. Morus Tamás humanista gondolkodó 1516 -ban írt Utópia című műve a társadalmi tulajdonon alapuló államot írja le, melyet a nevelés és a belátás révén gondolt m egvalósíthatónak, amiben Platonhoz hasonlóan nagy szerepet szánt a filozófusoknak. A felvilágosodás és a francia forradalom korának utópisztikus gondolkodói a természetjogból indultak ki (minden ember egyenlőnek születik), és elterjedtek a kommunizmus gondolatai (pl. Babeuf, Cabet). Elszigetelten létrehoztak kommunista közösségeket (falansztert) is, melyek azonban csak rövid ideig léteztek. Ezt követően, a XIX. sz-ban Marx és Engels már a kommunizmus tudományos elméletét fogalmazta meg, ami utópikusnak azért sem nevezhető, mert később birodalmi méretekben is tör téntek kísérletek megvalósítására. Ezek sikerületlenségei életre hívták az antiutópiákat, melyek

az ideális államról vallott elképzelések fonákját mutatják be (pl. Orwell: Állatfarm, 1984) Neoplatonizmus 12 Platon idealizmusa folyamatosan jelen volt a görög filozófiában, sőt a kereszténység elterjedésének első századaiban, annak mintegy ellenhatásaként neoplatonista iskoláról beszélhetünk (III-V. sz) Mindkét ideológia a rabszolgatartó társadalom válságának talaján keletkezett, sok a közös vonás is a kereszténységgel, kölcsönösen hatottak is egymásra. A neoplatonizmus kiinduló tanítása az ún. negatív teológia: eszerint az isten az “ős Egy”, akinek a természetéről semmiféle pozitív tudásunk nem lehet. Ahogy a fény behatol a sötétségbe, és szétoszlik benne, úgy a lélek is be hatol az anyagba. Ahhoz, hogy a lélek aztán kiszabaduljon az anyag rabságából, és elérje a boldogságot, az embernek, mint anyagi valóságnak meg kell tisztulnia, ami aszkézis révén lehetséges. 529-ben Justinianus császár az

athéni filozófiai iskolákat bezáratta, ezzel a neoplatonizmus iskolája is megszűnt. 13 Filozófia-04 4. A görög filozófia klasszikus korszaka – II. Arisztotelész ismeretelmélete, metafizikája, politikai-filozófiai munkássága, az arisztotelészi filozófia utóélete Tematika: A világhódítás két alternatívája: Alexandrosz (Nagy Sándor) és Arisztotelész. A filozófia antropomorfizmusának meghaladása az arisztotelészi rendszerben: az első filozófia, logika, politikatudomány, etika stb. A platoni ideatan kritikája és továbbfejlesztése Arisztotelésznél. Az anyag és forma viszonya Arisztotelész teleológiája. Államelmélete: a felvilágosult monarchia arisztotelészi változata. A rend fogalma: urak és szolgák, hellének és barbárok. Etikája: a “közép” fogalma. Az arisztotelészi iskola hatása a filozófiai gondolkodásra. Arisztotelész (i.e 384-322) Platón tanítványa volt é s tagja az Akadémiának Platón haláláig (347).

343-ban Fülöp makedón király meghívta Alexandrosz nevelőjének. Amikor Nagy Sándor király lett, visszatért Athénba, és kialakította kritikai állásfoglalását Platón idealizmusával szemben. Létrehozta saját iskoláját, a Lükeiont, ezzel kezdődik filozófiai tevékenységének 3., utolsó korszaka Nagy Sándor halála után elmenekült Athénból, és rövidesen meghalt. Arisztotelész kora legtöbb tudományával foglalkozott. A filozófiát három ágra bontotta: 1. Az “első filozófia” a létről, az ősokokról és az elvekről szóló elméleti tudomány. 2 A gyakorlati filozófia az emberi tevékenységről szól. 3 Poétika Műveit eszerint csoportosíthatjuk: 1. Logikai művek. (pl Nikhomakhoszi etika) 2. Természettudományos művek. (Pl Organon) 3. Metafizikai írások. (Pl Metafizika) 4. Politikai, retorikai és esztétikai írások. (Pl Poetika, Politika) 14 Arisztotelész a megteremtője a logika tudományának is, melyet követői nem a

filozófia ágának, hanem minden tudományos megismerés eszközének tekintettek. Metafizikája “Első filozófiájában, melyet metafizikának is ne vezett, bírálta Platón ideatanát, főként azért a tanért, mely szerint az idea (a lényeg) elkülönül az érzékelhető dologtól. Arisztotelész az általános és egyes viszonyáról azt gondolta, hogy az egyes az, ami csak valahol és most létezik és érzékelhető, az általános pedig az, ami mindenütt és mindig létezik, és csak az egyesben megnyilvánulva, megfelelő feltételek között érzékelhető. Az általános szerinte a létező dolgokból elvonatkoztatott közös lényeg. Szerinte Platón az ideatanában fölöslegesen megkettőzte a valóságot. Minden dolog az anyag és a forma egységéből származik Két szubsztancia van: az anyag és a forma. Az anyag önmagában formátlan és passzív. Mozgatója a forma De ahhoz, hogy az anyag formát kapjon, mozgásra van szükség, aminek kell legyen egy ható

oka és egy cél-oka. Ezzel Arisztotelész a szükségszerűség mellé bevezette a célokság (teleológia) fogalmát. Eszerint a természetben minden szükségszerű és célszerű is egyben. E célszerűségből vezette le esztétikáját is (ami célszerű, az szép is – pl. az állatok célszerű formái.) A földi (Hold alatti) szférát négyféle anyag alkotja (tűz, víz, levegő, föld), ezek alakulnak át egymásba. A Hold feletti szférát az ötödik anyag, az éter tölti ki. Arisztotelész istenfogalma szerint létezik egy tiszta forma, egy mozdulatlan mozgató, mely a hierarchikus világrend csúcsa. A hierarchiában alul áll az élettelen anyag, feljebb pedig az élők (növény – állat – nő – férfi). Az égi szférák ettől kapják a mozgást (mint ősoktól), a földi szférákat pedig ezek mozgatják. Arisztotelész anyagfelfogása dualista, mert két szubsztanciát tételez fel (anyag és forma vagy idea), szemben a monistákkal, akik szerint a

világnak csak egy végső lényege van. Arisztotelész idealista, mert szerinte a pusztán anyagi létezés csak lehetőség, az idea nélkül csak a káosz (a semmi) létezne, a dolgok csak a forma (idea) által lesznek valamivé. Az anyag öröktől fogva létezik és mozog, de nem magától mozog, hanem a forma mozgatja, az első mozgató pedig maga az isten. Logikája Fő tartalma a dedukció elmélete, melynek alapja a kategorikus szillogizmus. Szerinte a tudomány célja a fogalmak meghatározása, 15 ami a dedukció és az indukció összekapcsolásával érhető el. Először ismereteket kell szerezni a tárgy egyes tulajdonságairól, ezek közül pedig a szillogizmus segítségével meg kell határozni a lényeges tulajdonságokat. Etikája Arisztotelész az erkölcsi cselekvés előfeltételének a szabadságot tekintette, mert csak azért lehetünk felelősek, amit tudva és akarva teszünk. Arisztotelész a poliszpolgár hagyományos erkölcsét akarta átmenteni a

polisz válsága idején, amit felfogása szerint a kapzsiság, a vagyoni különbségek okoztak. Az erényt a mértékletességben, a “közép”-ben vélte megtalálni, így pl. a bátorság a “közép” a gyávaság és a vakmerőség között. Szerinte az erény hordozója csak a középosztály lehet, etikája ezzel kapcsolódott államelméletéhez. Államelmélete Arisztotelész kiutat keresett a polisz válságából, ezért óriási tényanyagot (158 polisz berendezkedését) vont vizsgálata alá. Az ember társas lény, mindenkinek megvan a társadalomban a neki rendelt helye. Az állam legfőbb elvének is a “közép”-nek kell lennie. Elutasítja a túlzott vagyoni különbségeket, ezért az államban a középosztálynak szánt vezető szerepet. A rabszolgatartó társadalmat öröknek gondolta, mely a természet törvényein alapul, hisz a rabszolga csak beszélő szerszám. Ez megfelelt a világ hierarchikus berendezéséről vallott felfogásának. Három

államformát tartott elfogadhatónak: királyság, arisztokrácia, politeia (középosztály uralma – egyfajta érdekegyesítés az arisztokrácia és a démosz között) – ezek képesek az egész társadalmat szolgálni. Ezek elkorcsosult formái az önkényuralom, az oligarchia és a demokrácia. Hatása A középkorban a legnagyobb tekintélyű pogány filozófus (doctor). Tanításából az ideákra és a célokságra vonatkozókat beépítették a keresztény teológiába (pl. a végső mozgató = Isten) A reneszánsz gondolkodók igy ekeztek az arisztotelészi örökséget megszabadítani a teológiai egyoldalúságtól. 16 5. Középkori keresztény bölcselet Tematika: A középkori bölcselet filozófiai előzményei – a neoplatónikus iskola főbb filozófiai gondolatai. Plotinosz filozófiája A korai bölcselet, a patrisztika megalapozása. Ágoston munkássága: a történelem megjelenése a filozófia keretei között, kereszténység és történetiség

megalapozása, a történetteológia lényege. A kiforrott keresztény bölcselet, a skolasztika korszaka. Európa a XII-XV. században, gazdaság és kultúra a virágzó feudalizmus korszakában. Hit és tudás viszonyának értelmezése. Istenérvek, a keresztény bölcselet etikai normarendje Aquinói Tamásnál. A skolasztika alkonya, a középkori keresztény filozófia helyzetének általános változása a XVI. században, filozófiai támadások az újkor hajnalán. A középkori keresztény bölcselet és vallás több forrásból táplálkozott, és mintegy 12 sz ázadot ölelt át a IV-XVI. század között eleinte periferiális helyzetben volt, Palesztínában és Kis-Ázsia zsidó telepein fejlődött, majd a szent páli mozgalom hatására a II. századtól kezdve elterjedt a hanyatló Római Birodalomban, ahol Constantinus császár 313-ban államvallássá tette. Zsidó források A zsidó vallásban fokozatosan alakult ki é s szilárdult meg az egyistenhit

(monoteizmus) és az istennel kötött szövetség gondolata. A zsidó állam provinciává süllyedése és elnyomatása aktuálissá tette a megváltó a messiás (görögül: khrisztosz) várását, aki olyan birodalmat alapít, amelyben a szegények uralkodnak, a gazdagok pedig elkárhoznak. A megváltás közeli időpontjának reményében a keresztények összeadták javaikat, és kommunisztikus közösségeket lakottak. A megváltás késedelme miatt viszont alkalmazkodni kellett a körülményekhez, ezt az ún. páli mozgalom (Szent Pál apostol) valósította meg, amely feladta hatalomellenes és kommunisztikus vonásait, kiépítette az egyházi hierarchiát, és az Újtestamentum könyveiben megfogalmazta új tanait. Eszerint a megváltó újabb eljövetele a távoli jövőbe tolódik ki, az egyén a megszabadulását nem 17 ettől, hanem a bűntől mentes élettől, illetve a megtisztulást követően a túlvilágon várhatja. Neoplatonista hatás A társadalmi

válság hatására a régi istenekben már senki sem hitt, új kultuszok terjedtek el, a vallást kereső antik emberek számára kérdésessé vált, hogy hány és melyik isten az igazi. Egy elgörögösödött alexandriai zsidó, Philón (kb. ie 25- isz 40) azt tanította, hogy a Bibliát nem szó szerint, hanem átvitt értelemben kell érteni, és így voltaképpen ugyanazt tanítja, mint Platón, aki szerinte merített is a Bibliából (pl. ha a Biblia isten mozgásáról beszél, azt nem szó szerint kell érteni, hiszen az Isten testetlen lévén, nem is mozoghat, hanem ő a mozgató). Plótinosz (i.sz 205-270) római filozófus nemcsak Platón filozófiáját újította fel, hanem merített Szókratész és Arisztotelész idealizmusából is. Tanítása középpontjában az Egyisten, az “Egy” áll, aki értelmünkkel fölfoghatatlan, ő a “Jó”, a világ teremtője, de a világ nem az isten cselekvése, hanem kiáramlása (emanáció) révén keletkezett az

“Egy”-ből (miként a fény áramlik ki a Napból). Először a Szellem (Nousz) áramlott ki, majd a Szellemből a Világlélek, mely kapcsolatot teremt az érzékelhető és az érzék feletti világgal. Az ismételt emanációk révén jöttek létre aztán a világ dolgai. Az ember lelke független a testtől, a testtel való egyesüléskor elbukik, majd az attól való megszabaduláskor megtisztul, és egyesül az “Egy-Istennel”. Plotinosz istenfelfogása rokon a keresztény Szentháromság felfogással (“Egy”-isten - Szellem (Nousz) – Világlélek), de ő és követői a kereszténység ellenében léptek fel. A kereszténység alapvető hittételei Isten a világ mindenható teremtője, aki képes a semmiből is létrehozni a világot, benne az ember. Isten nem elvont általánosság, hanem személyiség, sőt három személy egysége (Szentháromság). Isten bűneik ellenére szereti az embereket, és megbocsát nekik. Az ember a boldogságot a túlvilágon

találja meg. A kereszténység az egyetlen üdvözítő vallás. Patrisztika A keresztény bölcselet első szakasza a patrisztika (pater = atya) korszaka. A kereszténységnek az üldöztetés közepette képzett hitvédőkre (apologetákra) volt sz üksége. Ezek az egyházatyák, letisztult vagy 18 megmerevedett dogmák híján ekkor még önállóan értelmezték a Szentírást. Az egyik legismertebb Szent Jeromos, aki lationra fordította a Bibliát. A patrisztika képviselői és az első zsinatok vetették meg a keresztény dogmatika alapjait. (Eszerint: A világot a mindenható Isten teremtette, aki a Bibliában és Jézus Krisztusban kinyilatkoztatást tett önmagáról, és előírta tiszteletének módjait. e kinyilatkoztatás szerint csak egy Isten van, akinek természetét egységben a Szentháromság (Atya, Fiú, Szentlélek) hordozza. Az első emberpár megsértette az isteni fölséget, ezért büntetést vontak magukra és fajukra (eredendő bűn), de Isten

megkönyörült, és Jézus szenvedéseivel megváltotta az embert a büntetéstől, vagyis az evilági szenvedések értelmetlenségétől és a kárhozattól. Az ember a Megváltó által szerzett kegyelem révén képes az erkölcsös életre, vagyis Isten dicsőítésére.) E tanítások a dogmatikai harcok során kristályosodtak ki. Főbb problémák voltak: Mi teszi boldoggá az embert? Van-e boldogság a földi létben? Ha Isten mindenható, ő-e a gonosz forrása? Miért tűri Isten a gonoszságot? Van-e szabad akarata az embernek? Szent Ágoston (354-430) Észak-Afrikában élt, pogányként nevelkedett, de megtért, és Hippo város püspökeként halt meg, amikor már körülzárták a vandál ostromlók. Tanításában visszatükröződik a Római Birodalom felbomlása. Ismeretelmélete: A boldog élet forrásának az igazság ismeretét tartotta. Az igazság pedig az Isten. Az érzékek csak a lélek külső szervei, az érzékelés a megismerés legalacsonyabb szintű

formája. Ontológiája (lételmélete): Isten a világot a semmiből teremtette, de nem kész dolgokat hozott létre, hanem létcsírákat, melyek aztán azzá fejlődtek, aminek tapasztaljuk őket. A teremtés csúcsa az ember, aki halandó testet és halhatatlan lelket kapott. Erkölcstana: A görög etika hagyományaként középpontba a boldogság utáni vágyat állítja, az sarkallja az embert Isten keresésére, mert a boldogság csak az Isten végtelen szeretetében való feloldódásként érhető el. Az ember is akkor lehet biztos tettei erkölcsösségében, ha a szeretet vezérli. a dolgok helyes értelmezése az értelem fényében 19 lehetséges, ennek a fénynek is Isten a forrása. Ágoston az egyén életét és a történelmet is a jó és a rossz küzdelmeként értelmezte. Államelmélete: Ágoston filozófiájában megjelenik a történelem, hiszen a világ a keresztény felfogás szerint nem a dolgok körforgása, hanem van kezdete és oka (teremtés), vége

és célja (megváltás), a közte lévő időt a jó és a rossz küzdelme tölti ki. Ezt példázza két város, Jeruzsálem (Isten városa) és Babilon (a Sátán városa) küzdelme is. Államelméletét a De civitate Dei (Isten állama) c. művében fejtette ki. Eszerint Isten államának földi megnyilvánulása az egyház, az állam csak viszonylagos értékeket hordoz. Mivel a társadalom a boldogságot (megváltást) kereső egyének szövetsége, ezért az államot is a keresztény erkölcsnek kell alávetni, vagyis az egyház az állam fölött áll. Skolasztika A feudális társadalomban a filozófiai gondolkodás központjai a nyugati kereszténység területén az egyetemek lettek. Mivel a tanítás sokáig az egyház monopóliuma volt, az iskolák (iskola = schola) tudományosságát (skolasztika) a teológiára alapozták, a filozófia is a teológia szolgálójaként jelent meg. Korai szakaszában a neoplatonizmus hatása érződik jobban (IX-XIII. sz), klasszikus

korszakában (XIII-XV. sz) az arisztotelizmus (Albertus Magnus, Aquinói Tamás). Késői szakaszát a protestantizmussal folytatott hitviták jellemezték. Aquinói Szent Tamás (1225-1274) Filozófiája, a tomizmus évszázadokon át a kereszténység filozófiája volt. Újszerűségét az adta, hogy a XIII században még tiltott Arisztotelész tanait összeegyeztette a keresztény teológiával. Ehhez szétválasztotta a hitet és a tudást. Felfogása szerint az ember kétféle módon juthat el az igazsághoz: értelmi munkával (értelmi igazság) és kinyilatkoztatás révén (hitigazság). Mindkét igazság Istentől ered, annak megnyilvánulása, csak a hozzájutás útja más és más. A hitigazság előrébb való, mint az értelmi igazság, ha a kettő ellentmond egymásnak, az értelmi igazság hamis. Így lesz a filozófia a teológia szolgálója. Lételméletében Arisztotelész anyag és forma (idea) tanát vette alapul. Minden test az ősanyagra (materia prima)

vezethető vissza, az anyag önmagában csak lehetőség vagy képesség (potencia), melyből a forma (actus) révén kibontakozik a tényleges test. Az anyagi világ hierarchikus felépítésű, csúcsán áll az anyagi korlátoktól mentes 20 Isten, mely a világ ősoka, és végcélja, lejjebb áll az ember (a halandó test és a halhatatlan lélek egyesülése), melyet viszont az alatta álló anyagi (lelketlen) világ szolgál. E felfogásban a feudális társadalom ún. piramisa tükröződik Isten létére 5 bizonyítékot hozott fel: 1. A világ mozog, kell legyen egy első mozgató 2. A világ ok-okozati összefüggések láncolata, kell legyen egy első ok. 3. A világban minden esetleges, ezért ha a világ létezik, kell lenni egy szükségszerűen létezőnek. 4. A világban a dolgok f okozatosak, ezért kell legyen valami, ami a legmagasabb fok. 5. Az értelem nélküli lények működésében célszerűség mutatkozik, kell legyen valami, amitől célszerű

működésük szármatik. A tomista rendszerben isten nemcsak teremtője és mozgatója a világnak, hanem végső célja is. Az értelmes teremtmények Isten felé törekvése az erkölcsi élet keretei között valósul meg. Az erkölcs zsinórmértéke a természeti törvény, mely az örök törvényen alapszik, mely Istentől ered. Ezeket kiegészíti három isteni erény: a hit, remény és szeretet. A társadalmi rend alapja a természetjog, melyben mindenkit megillet a sajátja, és tartózkodni kell a jogtalanságtól. a legjobb államforma a rendek által korlátozott monarchia. A nép részvételére azért van szükség, hogy zsarnoksággá ne váljon, ami ha megtörténik, a népnek joga van ellenállni. Az államok Isten államához tartoznak, ezért beletartoznak a keresztény közösségbe. Ebből levezethető mind az uralkodó hatalmának forrása, mind az Egyház primátusa. A skolasztika alkonya A XV-XVI. században a tudományos felfedezések aláásták a

skolasztika teológiai alapjait. A mikroszkóp és a távcső, a földrajzi felfedezések kitágították az univerzumot. Kopernikusz (1473-1543) heliocentrikus elmélete a világ hierarchikus rendjébe vetett hitet ingatta meg. Giordano Bruno (1548-1600) Kopernikusz tanításából kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a világban a naprendszerek száma végtelen, vagyis az anyagi világ is végtelen, és akkor hol jut hely az istennek? (Válasza szerint az Isten mint Világlélek mindenütt fellelhető.) A reneszánsz pápák és főpapok visszaélései nyomán kibontakozott reformmozgalmak az egyház erkölcsi és világnézeti tekintélyét egyaránt aláásták. 21 A polgárság megerősödése megnövelte befolyását az oktatás intézményrendszerére is. Mindezek a változások a skolasztikus gondolkodást jelentéktelenségre kárhoztatták. 22 Filozófia-06 6. Az újkori filozófia korszaka – I. A reneszánsz és az újkor tudományos eredményei és

ezek hatása a filozófiai gondolkodásra. Az újkori ismeretelméleti fordulat jelentősége, a racionalizmus áramlata. Descartes filozófiája Tematika: A természettudományos felfedezések filozófiai vetületei. A reneszánsz természetfilozófiája. Giordano Bruno, Galileo Galilei Az ember és állam új értelmezése Nicolo Machiavelli és Morus Tamás műveiben. Descartes és a modern gondolkodás. A megismerés új módszere a racionalizmus; a közvetlen bizonyosság előfeltétele; “cogito ergo sum” Descartes filozófiájában. A XV-XVI. században a tudományos felfedezések aláásták a skolasztika teológiai alapjait. A mikroszkóp és a távcső, a földrajzi felfedezések kitágították az univerzumot. Kopernikusz (1473-1543) heliocentrikus elmélete felváltotta a geocentrikus ptolemaioszi világképet, ezzel a világ hierarchikus rendjébe vetett hitet ingatta meg, hiszen ettől fogva már nem az ember áll a teremtés középpontjában. Giordano Bruno

(1548-1600) Kopernikusz tanításából kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a világban a naprendszerek száma végtelen, vagyis az anyagi világ is végtelen, és akkor hol jut hely az istennek? Válasza panteista: szerinte az Isten mint Világlélek mindenütt fellelhető. A tudományos megismerésben a közvetlen tapasztalást, különösen Galilei munkássága révén, kezdte felváltani a kísérletező módszer és a matematika nyelvén megfogalmazott általánosítás. A reneszánsz pápák és főpapok visszaélései nyomán kibontakozott reformmozgalmak az egyház erkölcsi és világnézeti tekintélyét egyaránt aláásták. A polgárság megerősödése megnövelte befolyását az oktatás intézményrendszerére is. 23 Niccolo Machiavelli (1469-1527) voltaképpen a tudományos politológia megteremtője. A fejedelem c. művében a politikát elválasztotta az erkölcstől, és azt vallotta, hogy a politikai cselekedeteket eredményességük, hasznosságuk

alapján kell megítélni. E tanítása miatt az egyház még a természettudósoknál is j obban +és kitartóbban támadta. Machiavelli tanítását tévesen szokták az erkölcsi nihilizmussal (a cél szentesíti az eszközt elvével) azonosítani. Valójában a demokratikus köztársaság híve volt, bár kora itáliai viszonyai között ennek esélyeit szkeptikusan ítélte meg, szerinte a “dolgok ereje”, amely a történelmet irányítja, a becsületes és jó szándékú embereket mind a gazdasági életben, mind a politikában legyőzi. Ajánlásai ezért úgy foghatók fel, mint arról szóló tanítás, hogy mindig a kisebbik rosszat kell választani. Morus Tamás (1478-1535) Utópia c. könyvében – Platónhoz hasonlóan - az ideális államot ábrázolta. Társadalma a köztulajdonon alapszik, nagy szerepet kap benne a nevelés és a művelődés, ezért államát becsületes, dolgos kézművesek és földművelők lakják, akik a szűkös javakat igazságosan

osztják el egymás között. A nehéz munkákat bűnözőknek és hadifoglyoknak kell végezniük. Itt “az embereket nem eszik meg a juhok” – ezzel és egész könyvével kora Angliájának viszonyait (bekerítés, eredeti tőkefelhalmozás) kritizálta. René Descartes (1596-1650) Az újkori filozófiát Descartes alapozta meg. A skolasztikát teljesen elvetette. Legjelentősebb művei: Szabályok az értelem irányítására, Értekezés a módszerről, Elmélkedések az első filozófiáról, A filozófia elvei, A lélek szenvedései. Kora kiemelkedő tudósa volt, főleg a matematikában alkotott nagyot, de jelentős eredményei voltak az optikában, fizikában (mechanikában) is. Az emberről és a világról idealista felfogást vallott: Az embert duális lény, aki egyrészt áll az akarattal és gondolkodás képességével rendelkező lélekből, másrészt az élettelen mechanizmusból, a testből. a lelket a testtel is6ten egyesítette, és az ember feladata, hogy

uralkodjék a természet felett. 24 Ismeretelmélete a racionalizmust alapozta meg. Racionalizmus az az ismeretelméleti felfogás, mely szerint (szemben az empirizmussal) a biztos tudás, vagyis az “általános” és a “szükségszerű” nem vezethető le pusztán a tapasztalásból, hanem csak az észből – mégpedig az ész veleszületett fogalmaiból. Descartes az ismereteknek három fajtáját különböztette meg: - tapasztalati ismeretek, - magunk alkotta ismertetek, - velünk született ismeretek. A problémamegoldás módszerét a matematikai gondolkodásból elvonatkoztatott deduktív módszerben fedezte fel, eszerint fel kell vennünk néhány helyes axiómát, ezekből pedig dedukcióval kell a helyes következtetésekre jutni. A bonyolultabb dolgokat részekre bontva kell vizsgálni. A tudás szilárd megalapozása érdekében először mindenben kételkedni kell, és dedukcióval fokról-fokra kell haladni a megismerés folyamán. Innen ered a “cogito, ergo

sum” (“gondolkodom, tehát vagyok”) híres tétele, melynek levezetésekor abból indult ki, hogy kételkednem kell abban, hogy van-e testem, és van-e külvilág. Az viszont megbízható tény (axióma), hogy kételkedem. A kételkedés a gondolkodás egyik aspektusa Eszerint gondolkodom, tehát vagyok. (A helyesen alkalmazott dedukció – az általánosból az egyesre irányuló következtetés - valóban mindig helyes eredményre vezet, de valóban új ismeretet nem ad, hiszen mindig vagy egy axiómából, vagy egy már tudott dologból indul ki. Pl Minden ember halandó János ember: tehát halandó. Kati ember: tehát halandó Stb Itt tudott dolog vagy axióma, hogy az ember halandó.) Isten léte is egy axiómából bizonyítható, mert ha az istenfogalom azt jelenti, hogy olyan valami, aminél nagyobb nem gondolható, akkor a fogalom magában hordozza az Isten létét is (Canterbury Anselm a priori istenfogalma alapján). Márpedig ha Isten létezik, kizárt, hogy félre

akarna vezetni bennünket, tehát akkor a külvilág is létezik. Etikája Descartes szerint az emberi akarat feladata a szenvedélyek irányítása, ellenkező esetben a szenvedélyek elhomályosítják az ítélőképességet, és képzeteink nem lesznek világosak. Az ember akarata szabad, amennyiben mentes a külső kényszertől, és a helyesnek vélt felismerést követi. 25 Filozófia-07 7. Az újkori polgári filozófia korszaka – II. Az ismeretelméleti kérdés empirista megközelítése az angolszász filozófiában, Locke munkássága. A modern társadalomelmélet kezdetei, Hobbes és Locke elmélete a társadalmi szerződésről, a politika jellegéről Tematika: Az érzéki tapasztalat mint a biztos tudáshoz való eljutás másik formája – az empirizmus. F. Bacon a megismerés gyakorlati feladatáról, az ember és a természet viszonyáról, az emberi értelem hamis képzeteinek leküzdéséről. A rendszerezett ismeretelmélet megalapozása (J. Locke) A

modern társadalom- és szerződéselméletek kialakulása, a kialakulóban lévő új társadalom mintái Hobbes és Locke szerződéselméleteiben. Az újkor kezdetén – a földrajzi és a természettudományi felfedezések hatására - a mindennapi szemléletet a céltudatos tapasztalatszerzésre törekvés hatotta át, a megismerésre a skolasztikus gondolkodás helyett a kísérletezés, a közvetlen tapasztalatszerzés, vagyis az empirizmus vált jellemzővé. Az empirizmus Az empirizmus olyan ismeretelméleti felfogás, mely a megismerés középpontjába az érzékelést, az érzetekből szerezhető tapasztalatot állítja (görög ’empiria’ = tapasztalat), ezzel együtt viszont hajlamos alábecsülni a megismerésben a gondolkodás aktív szerepét. Francis Bacon (15611626) angol filozófus a tudományokat az emberi elme általa meghatározott három képessége alapján osztályozta. E három képesség: emlékezés (a történelem alapja), képzelet (a költészet

alapja), ész ( vagyis gondolkodás, a filozófia alapja). Az ember a világot közvetlenül, érzékelés útján ismeri meg, Istent viszont önmagát reflexiók útján, míg Istenről kinyilatkoztatás 26 útján. A természettudományokat két részre osztotta: egyik a gyakorlati (eredményeket adó), másik az elméleti (okokat kutató). Bacon szerint a tévedések okai a hamis eszmék, melyek a megismerés útjában álló akadályok (bálványok – idolumok). Ezek egy része velünk született, és fajunkra jellemző (“a törzs ködképei”), más részük az egyénre jellemző (“a barlang ködképei”), illetve társadalmi meghatározottságúak (“a piac ködképei” és “a színház ködképei”). A hamis eszmék leküzdésére a tapasztalathoz kell fordulni, melyeket indukcióval kell feldolgozni. Az indukció megismerési módszer, a logikai következtetésnek az a típusa, melynek segítségével egy halmaz elemeinek egy részéről ismereteinket

általánosítás útján a halmaz összes elemére igaznak állítjuk. A módszer bizonytalan, illetve csak valószínűségi eredményt ad (azt is csak akkor, ha a minta reprezentatív). Kivéve, ha feltárjuk a vizsgált dolgok tulajdonságainak törvényszerűségeit. (Pl tapasztaljuk, hogy az 1., 2, 3, stb hattyú fehér – ebből csak a tévedés kockázatával lehet állítani, hogy minden hattyú fehér – miként van is fekete hattyú, mely a mintába ezúttal nem került bele. Az indukciónk akkor lenne helyes, ha volna olyan felismert törvény, mely kizárná a nem fehér hattyúk létezését.) Bacon a tudománytól várta az embernek a természet fölötti hatalmát, tőle származik a szállóige: “A tudás hatalom.” Thomas Hobbes (1588-1678) érdeklődését a tudományok iránt Baconnal való kapcsolata keltette fel. Kora természettudományos eredményei (elsősorban a mechanika) alapján átfogó természetfilozófiát dolgozott ki. a világ szerinte a

mechanikai mozgás törvényeinek alárendelt dolgok összessége. atesita és materialista volt, szerinte az egyetlen létező szubsztancia az anyag, lélek nincs, az Isten csak a képzelet szülötte. Bírálta Descartes-nak a velünk született eszmékről vallott nézetét. Társadalomfelfogását a “Leviathan vagy a kormányzás tartalma, formája és tekintélye” c. könyvében fejtette ki Szerinte az ember nem közösségi lény (mint Arisztotelész vallotta), hanem végtelenül önző (híres mondása szerint “Az ember embernek farkasa.”) Mivel a mindenki harca mindenki ellen a fennmaradás (a legfőbb jó) szempontjából káros, az ész felülkerekedik, és megegyezést, társadalmi szerződést sürget. E szerződéssel létrehozzák az államot, és annak vezetőjére korlátlan hatalmat ruháznak. A hatalomnak azért kell korlátlannak (abszolút monarchiának) lennie, mert különben újra elkezdődnek a viták, és csökken a biztonság. A hatalomnak viszont

27 nem szabad önkényesnek lennie, hanem a tudomány és a gazdaság fejlesztése kell törekvését áthassa. Ateizmusa ellenére a vallásnak – melyet az állam alá rendel pozitív szerepet tulajdonított, mert hozzájárul az emberek féken tartásához. John Locke (1632-1704) legfontosabb művében (Értekezés az emberi értelemről) a filozófia külön ágaként dolgozta ki empirista ismeretelméletét. Hobbeshoz hasonlóan bírálta Descartes-nak a velünk született eszmékről vallott nézetét, szerinte az újszülött agya üres lap (“tabula rasa”), melyet a tapasztalás ír tele. A tapasztalat ideákból áll, vagyis a megismerésnek olyan elemeiből, melyekkel az elmének dolga van. Az érzékelésből ismerjük meg a dolgok tulajdonságait, a reflexiókból pedig önmagunkat. Társadalomfelfogásában Hobbeshoz hasonlóan a társadalmi szerződés elméletéhez jutott el. Szerinte az emberek kezdetben egyenlőségben éltek, de idővel egyesek lopni, gyilkolni

kezdtek, ezért szükségessé vált a vagyon és az élet védelme, ennek eszköze lett a társadalmi szerződés az uralkodó és az alattvalók között. Az ideális kormányforma az alkotmányos monarchia, melyben szétválik a törvényhozói és a végrehajtó hatalom. Ha a király nem tartja be a szerződést, a népnek joga van ellenállni (ius resistendi). 28 Filozófia-08 8. A francia felvilágosodás gondolatai a történelemről, társadalomról, államról. Condorcet történetfilozófiája, Rousseau a történelemről, a társadalmi szerződésről, a hatalom gyakorlásáról Tematika: A felvilágosodás szellemi programja: az ész emancipációjának folyamata minden tekintély alól (Voltaire). A nagykorúvá vált ember kísérlete saját történelmének alakítására, a közjó szolgálata és a racionálisan elérhető egyéni boldogság összhangja (Montesquieu, Rousseau, Condorcet). A felvilágosodás kritikája (Adorno, Horkheimer). A felvilágosodás

szűkebb értelemben társadalmi, ideológiai áramlat, melynek képviselői a társadalom hibáinak kiküszöbölésére, az erkölcs megváltoztatására törekedtek a fennkölt eszmék (jóság, igazságosság) és a tudományos ismeretek terjesztésével. A társadalom hibáit ugyanis az emberek tudatlanságával és önismeretük hiányosságaival magyarázták. Tágabb értelemben a felvilágosodás Európa történelmi korszaka az angol és a francia polgári forradalom között (16401789), melyben az újkori tudomány és filozófia fokozatosan elterjedt, lezajlott az ipari forradalom, kialakult a szabad versenyes kapitalizmus, az abszolút monarchiák a polgárság nyomására reformokra kényszerültek (felvilágosult abszolutizmus). Az angol felvilágosodás s polgá ri forradalom után zajlott le (Locke, Hume, Adam Smith stb.), a francia felvilágosodás képviselői, köztük az enciklopédisták a forradalom szellemi előkészítői voltak (Voltaire, Rousseau,

Montesquieu). Bizonyos megkésettség jellemezte a német felvilágosodást (Herder, Lessing, Schiller, Goethe), és még inkább a közép-európait. A francia felvilágosodás fő eszméi a következők voltak: Lázadás a tekintély ellen – kételkedni kell minden régi, vélt igazságban, az egyénnek magának kell megtalálnia a választ minden kérdésre. Ebben Descartes követői voltak, aki szerint minden tudást az alapoktól kell felépíteni. 29 Racionalizmus – az új természettudományos ismeretek (elsősorban a mechanika) azt sugallták, hogy a természet ésszerű felépítésű. Ezért az ember világát (társadalom, erkölcs, vallás) is az ésszerűségnek kellene áthatnia. Ennek legfőbb eszköze a tudomány és a nevelés A civilizáció kritikája (kultúrpesszimizmus) – a természeti népeket boldogabbnak, egészségesebbnek vélték, mint a kultúrnépeket, úgy gondolták, hogy a természetes életmód az ősi jó állapotát idézi, míg a rossz a

társadalomban rejlik. Humanizált kereszténység, vallás – A vallásról igyekeztek lehámozni minden dogmát, egyes gondolkodók de isták lettek (a deizmus szerint az Isten a teremtés aktusát követően magára hagyta a világot, így az saját törvényei szerint fejlődik), mások Istent a természettel azonosították (panteizmus). Emberi jogok – a felvilágosodás képviselői nem csak elméletileg határozták meg az ember megfelelő társadalmi helyét, veleszületett (természetes) jogait, hanem küzdöttek is azok megvalósításáért (szabadság, egyenlőség, testvériség). Voltaire (16941778) a felvilágosodás egyik vezéralakja, közreműködött Diderot Enciklopédiájának készítésében. A hatalommal antiklerikalizmusa, Biblia-kritikája miatt voltak összeütközései. Vallásfelfogása deista és panteista jellegű, szerinte Isten (az “első mozgató”) elválaszthatatlan a természettől, annak egyik elve, mely az anyagot a gondolkodás

képességével felruházta. A vallást mégis szükségesnek tartotta, mint erkölcsi erőt. (“Ha nem lenne Isten, ki ke llene találni” – mondta.) A történelem szerinte ésszerű irányba halad, vagyis fejlődik. A fejlődés irányát az eszmék határozzák meg. Az ésszerű kormányforma szerinte a felvilágosult alkotmányos monarchia. Montesquieu (1689-1755) Szatírát írt a XIV. Lajos korabeli társadalomról, bírálta az abszolutizmust és az egyházat, mintaképül az angol alkotmányos monarchiát ajánlotta (Perzsa levelek). A Törvények szelleméről c. művében deista világfelfogását írta le, szerinte a természet és a társadalom is saját törvényszerűségeik szerint működnek. A társadalmi fejlődésben nagy szerepet tulajdonított a földrajzi környezetnek. Rousseau (17121778) genfi órás fia volt, 1741-ben Párizsba költözött, és az enciklopédistákkal került kapcsolatba. Figyelme 30 középpontjában az erkölcs állt, innen

származik érdeklődése a pedagógiai problémák iránt (ld. Emil, vagy a nevelésről c könyvét) Társadalombírálatát és –filozófiáját a Társadalmi szerződés vagy az államjog alapelvei c. könyvében fejtette ki Az ő szerződéselmélete jelentősen különbözik Hobbes-étől és Locke-étól. Hobbes szerint a polgárok lemondtak jogaikról az abszolút uralkodó javára, akit ezért nem is vonhatnak felelősségre. Locke-nál a szerződés mind az uralkodót, mind a népet köti. Rousseau-nál viszont a nép tagjai egymással kötnek szerződést, az uralkodót pedig csak megbízzák a végrehajtó hatalom gyakorlásával. A megbízók a megbízottat ezért vissza is hívhatják, ha nem teljesíti a népakaratot. Ennek az elméletnek az alapja az, hogy az embereknek vannak bizonyos velük született jogaik, melyeket megőriznek a társadalmi szerződés körülményei között is. Ebből a gondolatmenetből ered a népszuverenitás elve. Rousseau szerint az ember

eredendően jó, de a civilizáció megrontotta. Az emberek eredetileg harmóniában éltek, és egyenlők voltak, de lassanként az emberi munka révén egyenlőtlenségek alakultak ki, és megjelent a magántulajdon. A gazdagoknak sikerült rávenniük a szegényeket a vagyont védő törvények elfogadására, ami politikai hatalomhoz, majd zsarnoksághoz vezetett. Rousseau szerint az embert vissza kell vezetni a természetes állapotához (“Vissza a természethez!”), anélkül, hogy ez a vadság állapotát jelentené. Az államnak ezért az a feladata, hogy betartassa a társadalmi szerződést, és az emberek közötti különbségeket a kívánatos határok között tartsa. Azt az életérzést, amit a természetes ősállapotba való visszatérés vágya fejez ki, szentimentalizmusnak nevezzük. Világnézete deista volt, elismerte Isten létét és a lélek halhatatlanságát. Felfogása szerint tapasztalatainkat érzékeléssel szerezzük (szenzualizmus), de az erkölcsi

eszmék velünk születettek, mert a szívünkbe vannak írva. Az ember akarata szabad, ezért dönthet arról, hogy hallgat-e szíve (az erkölcs) parancsára, ami a túlvilágon nyeri el jutalmát. Diderot (17131784) korán eljutott az ateizmus és a materializmus álláspontjára, veszélyes gondolatai terjesztéséért bebörtönözték. Szabadulása után fogott hozzá az Enciklopédia szerkesztéséhez és szervezéséhez, mely kora tudományosságát szótárszerűen foglalta össze (17511780). Szerzői között találjuk Montesquieu-t, Rousseau-t, Voltaire-t, Helvetiust, Holbachot és Condorcet márkit. 31 Condorcet (17431794) a történelem folyamatáról nagy hatású idealista elméletet dolgozott ki. A történelem folyamán - melyet tíz korszakra osztott – az emberiség egyre magasabb fokra kép, a fejlődést a művelődésben és a tudományokban való előrehaladás jellemzi. Az utolsó szakasz az emberi elme jövő fejlődése lesz, ekkor minden ország elér a

tőkés termelés és a polgári társadalom fokára, mint a történelmi fejlődés utolsó szakaszára, amelyben az ember tökéletesedése határtalan lesz. A felvilágosodás kritikája A Weimari Köztársaság utolsó é veiben Frankfurtban a Szociológiai Intézetben kialakult egy ideológiai-kritikai irányzat, amelynek vezéralakja Horkheimer, továbbá Adorno volt. Az ún frankfurti iskola a fasizmus elől az USÁ-ba helyezte át tevékenységét, és a II. világháború, a népirtás tapasztalataira támaszkodva fogalmazták meg kritikájukat a felvilágosodás eszmerendszerével szemben. Horkheimer és Adorno koncepciója szerint a természet feletti uralom előrehaladása egyre inkább lehetetlenné teszi, hogy az ember úrrá legyen saját természetén és társadalmi viszonyain, ezért az ember egyre távolabb kerül természetes lényétől és természeti viszonyaitól (regresszió-elmélet), az ember elidegenedik önmagától. 32 Filozófia-09 9. A klasszikus

német filozófia – I. Kant filozófiai munkássága, a kritikai filozófia sajátosságai, a kanti fordulat jelentősége. Kant etikai gondolatai Tematika: Az empirizmus és racionalizmus találkozása Kant filozófiájában. Kozmogóniája. Kant “kopernikuszi” fordulata: kritikai filozófiája. Logika és ismeretelmélet A tiszta ész kritikájában. (Analitikus és szintetikus ítéletek, dologkategóriák, antinómiák stb.) Kant etikája A gyakorlati ész kritikájában (Maximák, törvények, kategorikus imperatívusz.) A kanti gondolkodás hatása és utóélete: újkantiánusok és iskoláik. Immanuel Kant (17241804) Kant a klasszikus német filozófia első kiemelkedő képviselője. Kelet-Poroszországban, Kőnigsbergben (Kalinyingrád) élt és tanított, II. Frigyes felvilágosodott abszolutisztikus uralma alatt Munkásságát főművének, “A tiszta ész kritikájá”-nak elkészítése (hetvenes évek) osztja két korszakra, a “kritika előtti” és a

“kritika utáni” korszakra. Főműve A tiszta ész kritikája (1781), melyben a kritika szó elemzést jelent. (További jelentős művei: A gyakorlati ész kritikája (1788), Az ítélőerő kritikája (1790)). Első korszakában fontos helyet foglalnak el természettudományos és természetfilozófiai művei. Legjelentősebb kozmogóniája (az égitestek keletkezésével foglalkozó tudomány). Szerinte a Föld és a Naprendszer egy forgásban lévő izzó ködtömegből jött létre a mechanika törvényei szerint. Kozmológiája (a világegyetem szerkezetével, és fejlődésével foglalkozó tudomány) nem volt következetesen materialista és atesita, felfogásába beépítette Istent, mint a világ teremtőjét és törvényhozóját. Hume (1711-1776) skót filozófus hatására letért arról a racionalista filozófiáról, amelyen elindult, és amely szerint az ész és a tapasztalás megbízható tudást adhat számunkra. (Hume filozófiája 33 idealista

szenzualizmus volt, mely szerint minden ismeretünk forrása az érzékelés, de érzeteinkből nem lehet bizonyítani a világ anyagi létezését, mert a gondolkodás eszközei és a valóság nincsenek egymással összefüggésben. (Ha pl A jelenséget B jelenség okának tartjuk, a köztük lévő összefüggésre nincs bizonyítékunk, mert csak azt tudjuk, hogy A előbb volt, mint B.) Vagyis a tapasztalatból semmiféle általános szükségszerűség nem következik (pl. abból, hogy eddig minden ember meghalt, nem következik, hogy a következő is meg fog halni). A racionalizmus pedig – mely az érzékelés megbízhatóságát tagadja - azért volt elfogadhatatlan Kant számára, mert az magábavéve nem tudott kielégítő magyarázatot a megismerés tartalmi gyarapodására Kant egyesíteni akarta az empirizmust a racionalizmussal, amikor azt mondta, hogy minden ismeretünk a tapasztalatból ered, de az a mód, ahogy tapasztalunk, mégis megelőzi a tapasztalatot. Ezáltal

nemcsak a matematikában lehet új ismereteket adó és ugyanakkor általánosítható és bizonyítható (szükségszerű) ítéleteket alkotni – miként azt addig gondolták – hanem minden tudományban. E felismerésben áll Kant megismeréselméleti fordulata (miként ő nevezte: “kopernikuszi fordulat”-a). Kantot fordulata megtételére a következő, a filozófusokat évezredek óta izgató antinómiák (egymást kizáró, de egyaránt bizonyítható állítások) késztették: 1. A világ térben és időben véges – végtelen 2. A testek véges számú, tovább nem osztható részecskéből állnak – a testek a végtelenségig oszthatók. 3. A világon minden oksági szükségszerűséggel megy végbe – a világon létezik az okságtól független szabadság (szabad okság). 4. A világhoz hozzátartozik valami szükségszerű lény (Isten) – a világban vagy azon kívül nem létezik szükségszerű lény (Isten). Kant szerint az 1-2. antinómia azért nem

valóságos, mert téves problémafelvetésből ered, vagyis álprobléma, melyre nem lehet választ adni (ugyanis a világegész eleve nem lehet az emberi tapasztalás tárgya). A 3 antinómia azáltal oldható fel, hogy abban voltaképpen nem egy dologról van szó, hanem kettőről. Amikor a szükségszerűségről beszélünk, akkor a természeti jelenségekre gondolunk, amikor a szabadságról, akkor pedig az észre, tehát nem ugyanarról állítjuk az ellentéteket, vagyis – a logika szabályai szerint – lehetnek egyszerre igazak. A 4 antinómiát illetően hasonló a helyzet, hiszen nem a természet, hanem az ész követeli meg, hogy legyen a megismerésnek valami végső alapja. Az észnek megvan a 34 hajlandósága, hogy az eszméknek valóságos létet tulajdonítson, de ezek illúziók, ezért tévesek a korábbi istenbizonyítékok (az ontológiai érv csapdája az, hogy az elgondolt tökéletességből következtet Isten valóságára, a kozmológiai érv

túlterjeszkedik a megimerés határain, a célszerűségi érv a világ saját természetére vezethető vissza), de Kant nem szakít az istenfogalommal. Kant a megbízható tudás forrását az érzékelésnek és az értelemnek a tapasztalástól független és a tapasztalás előtti (apriori) formáiban találta meg. Elhatárolta az emberi megismerés számára tapasztalható jelenségeket a dolgok lényegétől, vagyis a “magábanvaló dolog”-tól Kant transzcendentálisnak (transzcendentális = érzékfeletti, nem tapasztalható) nevezte a megismerésnek azt a módszerét, mely nem annyira a tárgyakkal foglalkozik, hanem azzal a móddal, ahogy az ember a tárgyakat megismeri. (Heisenberg szavaival: Az emberi tudás tárgya nem az önmagában vett természet, hanem az emberi kérdésfelvetésnek alávetett természet.) Az nem kétséges, hogy ha valamit érzékelünk, az a dolog létezik, mint tőlünk független, “magánvaló dolog”, de csak mint érzékelhető jelenség

létezik, és arra vonatkozóan, hogy valójában milyen, csak következtetéseink lehetségesek. Ezt a felfogást – mely a világ megismerhetőségét részben vagy egészben tagadja, mert az értelem csak a jelenség, és nem a lényeg megragadására képes – agnoszticizmusnak nevezzük. Kant A tiszta ész kritikájában a logikáról is kifejtette nézeteit, amit összefoglalóan transzcendentális logikának nevez. Kant szerint az érzékelhető jelenségekre irányuló logikus gondolkodás megbízható és objektív, míg a metafizikai (tapasztalaton túli) “magánvalóra” irányuló logikus gondolkodás nem nyújthat megbízható elméleti tudást. A tudást (ismereteinket) Kant tartalmi szempontból analitikusnak vagy szintetikusnak (bővítőnek) nevezte. Az analitikus ítéletben az állítmány nem ad új ismeretet, mert csak azt tárja fel, amit az alany már magába foglal (pl. “Minden testnek kiterjedése van” – ítélet nem ad új ismeretet, mert a

“test” fogalom lényege, hogy kiterjedése van). A szintetikus ítélet állítmánya viszont új ismeretet ad az alanyról (pl. “Néhány test súlyos”). A szintetikus ítéletnek két fajtája van: 1 “posteriori” (’tapasztalat utáni’, vagyis empirikus) 2. “a priori” (’tapasztalat előtti’). A tapasztalati ítéletek mind szintetikusak (bővítőek), az analitikus ítéletek “a priori”-ak, nem alapíthatók tapasztalatra. A természettudomány a szintetikus “a priori” ítéleteket mint elveket 35 tartalmazza. Ugyanilyen a metafizika, melyet tapasztalat nem igazolhat. A “transzcendentális filozófia” (mely a megismerés “a priori” formáit vizsgálja) a “tiszta ész világbölcselete”, mely “a priori” fogalmak rendszere. Kant szerint az elme az érzékelés útján szerzett ismereteket egy minden embernél meglévő általános rendező elv, ún. kategóriák szerint dolgozza fel. Négy osztályban 12 ka tegóriát különbözetett

meg. (Mennyiségi kategóriák: egység, sokaság, mindenség Minőségi kategóriák: valóság, valótlanság, korlátozás. Viszony-kategóriák: szubsztancia, okság, kölcsönhatás. Modalitások (módozatok): lehetőség, meglét, szükségszerűség.) Az ember az érzeteket ezeknek az “a priori” kategóriáknak a segítségével, “transzcendentális dedukció”-val rendezi. A tudomány tehát nem a valóságnak megfelelő szabályszerűségeket fejezi ki, hanem az értelem a priori kategóriái segítségével maga visz rendet a valóság jelenségeibe. Erkölcstana Kant etikai tanításait A gyakorlati ész kritikájában fejtette ki. Az erkölcs maradandó, a társadalmi viszonyoktól független elemeit kereste, ezért vizsgálta az erkölcsi parancsok természetét. Szerinte kétféle parancs létezik, mely az emberi cselekvést befolyásolja. Az egyik a hipotetikus imperatívusz (feltételes parancs), mely azt fejezi ki, hogy bizonyos feltételek között ezt és ezt

kell tennem, mert azzal érem el céljaimat. Az erkölcsi parancs viszont feltétlen parancs, kategorikus imperatívusz, mert céljaink ellenére, és kedvezőtlen körülmények között is követnünk kell őket. Az erkölcsi jó ugyanis azt feltételezi, hogy önmagáért, és nem önérdekünkért követjük. Az erkölcsi parancs azt követeli, hogy minden egyénnek – cselekedetei tartalmától elvonatkoztatva – úgy kell eljárnia, hogy személyes magatartásának szabálya szabály lehessen mindenki számára. A vallás és erkölcs viszonyáról azt tanította, hogy nem az erkölcs alapul a valláson, hanem a vallást kell az erkölcsre alapozni. Kant értékelése Kant az empirizmus és a racionalizmus egyoldalúságainak leküzdésére vállalkozott a megismerés egy sajátos módszerének (“transcendentális módszer”) megalkotásával. Ez csak részben volt eredményes, mert a megismerést időtlenül és történelmietlenül szemlélte. Nem ismerte fel, hogy “a

priori” csak az emberiség szellemi öröksége lehet, az analitikus ítéletek csak hosszú idő után váltak maguktól értetődővé, kvázi “a priori”-vá. 36 Történelmietlen a jelenség és a lényeg szembeállítása is. A megismerésnek vannak határai, de ezek a határok folyvást tágulnak, és a lényeg nem azon van, ami a határon túl va n, hanem ami azon belül. Nem valami – nem létező – végső lényeget kell keresni, hanem a megismerés határait kell kitolni. Kant hatása és a neokantianizmus Kant filozófiája nagy hatással volt kor a német szellemi életére, így Goethe (17491831) és Schiller (17591805) költészetére. Különösen Schiller érdeklődött a filozófia iránt (pl. Filozófiai levelek). Kant legjelentősebb követője volt Fichte (17621814), aki tudományelméletében a filozófiát a tudományokról szóló tudományként határozta meg. Szerinte két konzekvens filozófiai rendszer lehetséges: 1. a materializmus – a

dolgokról való ismeretszerzéssel foglalkozik, 2. idealizmus – a képzetekből és eszmékből vezeti le a dolgokra vonatkozó ismereteket. A materializmus hibája, hogy nem képes számot adni az ismeretszerzés módjáról. Mások viszont szembe helyezkedtek Kant nézeteivel, köztük jelentős volt Herder (17441803) hatása, különösen nyelvfilozófiai munkássága. Szerinte “az ész csak a beszéd révén jön létre”, tehát nem lehetnek “a priori” tudattartalmai (“A tiszta ész kritikájának metakritikája”). Az 1860--70-es évektől több kísérlet is történt Kant filozófiájának a kor természettudományosságának megfelelő továbbfejlesztésére és átalakítására. Különösen a pszichológia fejlődése miatt merült fel az igény Kant ismeretelméleti munkásságának felülvizsgálatára. A neokantiánus filozófiai iskolák főleg Németországban, a nácizmus hatalomra jutásáig működtek, legjelentősebb közülük a marburgi és a badeni

volt. A neokantiánusok mindenekelőtt a kanti ismeretelmélet központi sémáját – a transzcendentális szubjektumnak a transzcendens (“magábanvaló”) dologgal való szembeállítását, rámutatva, hogy Kant a tapasztalat fogalmát óhatatlanul a pszichológiai élmény fogalmára redukálta le, amiből viszont az következik, hogy lehetetlen bármilyen objektív kritériumot találni a szubjektum és az objektum viszonyára, ami az ismeretelmélet létét teszi lehetetlenné. Ezért lemondtak a kanti “magábanvaló dolog” fogalmáról, a gyakorlati észt nem állítják szembe az elméleti ésszel, a kettő csupán más-más megnyilvánulása a gondolkodásnak. A badeni iskola szükségesnek vélte a szubjektum és az objektum viszonyának a magyarázatához egy harmadik premisszát 37 bevezetni a megismerésben, ezért bevezette az “érték” fogalmát. Az érték olyan igazság, mely mintegy igazolja a megismerés szubjektumának és objektumának

egybeesését. 38 Filozófia-10 10. A klasszikus német filozófia – II. A hegeli filozófia sajátosságai, főbb területei. A szubjektum-objektum problémája. A hegeli történelemfilozófia A hegeli filozófia felbomlása, utóélete Tematika: A történetiség a hegeli filozófiában. A fogalom mint művelet: tézis, antitézis, szintézis. A megszüntetve megőrzés hegeli gondolata. A problémafelvetés egyetemessége Hegelnél (A szellem fenomenológiája). Logikája: az abszolút eszme elvont leírása. Természetfilozófiája: A történelem mint az abszolút eszme időbeli létezése (személy, család, polgári társadalomállam, alkotmány). A hegeli történetiség paradoxona: “a történelem vége”. Hegel filozófiájának utóélete: követők és ellenfelek: ifjú hegelianusok, materialisták, egzisztencialisták, hermeneutikusok. Hegel (17701831) filozófiája a német idealizmus betetőzése, a dialektikus gondolkodásmód kidolgozója.

Gondolatrendszerét először A szellem fenomenológiája c. könyvében fejtette ki (1807). További jelentős művei: A logika tudománya, A filozófiai tudományok enciklopédiája. Szellemfilozófiája (fenomenológia) Hegel felfogása szerint minden természeti és társadalmi jelenség alapja az “abszolút szellem” vagy “világszellem”, mely fokozatos fejlődése során az egész valóságot teremtette. A filozófia feladata annak nyomon követése, hogy a szellem hogyan jut el önmaga megismeréséig (A szellem fenomenológiája). Ebben áll Hegel abszolút idealizmusa. Az abszolút szellem fejlődése során előbb elidegenedik önmagától, vagyis tárgyiasul, majd egy magasabb szinten visszatér önmagába. E hármas – a tézis, antitézis, szintézis triádja - alkotja Hegel dialektikáját. A szellem filozófiája ennek megfelelően három 39 részre tagolódik: 1. a szubjektív szellem, 2 az objektív szellem, 3 az abszolút szellem. A szubjektív

szellemről szóló tanítás az antropológiából, a fenomenológiából és a pszichológiából áll, voltaképpen az egyén tudatát jellemzi. Az objektív szellemről szóló tanítás az emberiség társadalmi és történelmi életéről szól. Az objektív szellem az ember számára objektív törvényszerűséget jelent, vagyis az egyes emberek felett áll, és az emberek egymással való (társadalmi, történelmi) kapcsolataiban realizálódik. Fejlődése során három fokon megy át: 1 jog, 2 morál, 3 erkölcs. Hegel erkölcsön az emberi viszonyok különböző fajtáit értette. Ezek: a család mint természeti egység, a társadalom mint a családokból differenciálódással létrejött formáció, végül a legmagasabb rendű egység, mely kibékít minden ellentmondást, az állam. Történelemfilozófiája Történetfilozófiájában Hegel a történelem lényegének megismerését tűzte ki céljául. Eszerint az emberi történelemben állandóan változások

zajlanak, melynek során a szellemnek szakadatlan harcot kell vívnia önmagával, míg a tézis-antitézisszintézis triádjában fokról fokra magasabb szintre ér, és egyre jobban önmagára ismer. A szellem önmegismerésének három formája a művészet, a vallás és a filozófia. A művészetben az eszme ölt valóságos formát (tárgyiasul). A vallásban az eszme képzet formájában jelenik meg, míg a filozófiában fogalom formájában. Kezdetben a tudat szemben áll a tőle független valósággal, majd kezdi megérteni azt, mígnem felemelkedik az abszolút tudásig. Ekkor visszaemlékezik a megtett útra, újrarendezi a megismerés múltbeli mozzanatait, és a filozófia fejlődésének végén önmagára ismer (voltaképpen egyesül a világszellemmel). Hegel felismerte, hogy a természet időben nem fejlődik, hanem csak térben lesz egyre sokfélébb. A természetfilozófiát három részre osztotta: mechanika, fizika, szerves fizika =( kémia). A

természetfilozófia feladata nyomon követni azt, hogy a természetben tárgyiasult eszme miként válik szellemmé. A fejlődést mint az objektív szellem tevékenységét az emberi történelemre és megismerésre értelmezte. A filozófiai gondolkodás története Hegel szerint nem különböző vélemények halmaza, hanem fokozatos mozgás az abszolút igazság – amikor a szellem önmagára ismer - felé. Szerinte ez a fejlődés általa éri el végpontját, ezáltal “a 40 történelem végét”. Ezzel a gondolattal – mely Hegel rendszeralkotó törekvéséből ered - önmaga dialektikus rendszerével került ellentmondásba. Hegel történelemszemléletében is fontos helyet kap az elidegenülés fogalma. A szellem azáltal idegenül el, hogy létrehozza a természetet és a társadalmat (tárgyiasul). Az ember minden célszerű tevékenysége, munkája során valóságos (pl. eszközök, termékek, műalkotások) vagy elvont (pl. állam) tárgyakat hoz létre, mely

produktumok attól kezdve önálló életet élnek, idegen erővé válnak. A leginkább tárgyiasult, ezért a legelidegenedettebb emberi produktum a pénz. Az elidegenedés megszüntetése a tárgyiasult dolog megismerése (tárgyiatlanítása, vagyis szellemi erővé változtatása) útján lehetséges (tézis-antitézis-szintézis!), ebből a gondolatmenetből ered Hegel szabadságfogalma: “A szabadság a felismert szükségszerűség.” Logikája Felfogása szerint a filozófia fő célja a logikai kategóriák kidolgozása, ezért Hegel saját logikai rendszert is kidolgozott. Hegel logikája három részből áll: 1. a lét tana, 2 a lényeg tana, 3 a fogalom tana. A tiszta lét a kezdet, amennyiben minden meghatározottságtól mentes tiszta gondolat, vagyis egyenlő a semmivel. A lét és a semmi egymással való egyesülése a levés. A lét a tézis (állítás), a semmi az antitézis (tagadás), a levés a szintézis (a tagadás tagadása). A dolgokat belső

ellentmondásaik késztetik állandó mozgásra és változásra. Ezek az ellentmondások először mennyiségi változásokat idéznek elő, majd ezek egy ugrásszerű változással új minőséget hoznak létre (tézis-antitézis-szintézis). Ebben az új minőségben azonban – megváltozott formában - benne rejlik mindaz, ami a dolgot korábban jelentette (megszüntetve megőrzés elve). Hegel a dolog ka tegóriájának vizsgálatakor bírálta Kantnak a “magábanvaló dolog”-ról szóló tanítását, puszta absztrakciónak nevezve azt. Szerinte a dolgok belső ellentmondásai adják a változatosságot, a “törvény”-ek pedig az állandóságot. Dialektikáját kiterjesztette a kauzalitásra (okságra) is. Szerinte a véletlenek sorozata a szükségszerűség. Hegel hatása, követői és ellenfelei Hegel rendszeralkotó elmeként filozófiáját a szellem önfejlődése betetőződéseként értelmezte. Ezt a rendszert a képzelt és a valóságos történelem – az

1830. évi francia forradalom – megrendítette Hegel, aki az államot az erkölcs legmagasabb rendű hordozójának gondolta, 41 bizalmatlanul fogadott mindent, ami nem az államtól ered, ezért a forradalmat is zűrzavarként értékelte. Ezért éles vitába keveredett tanítványával, Eduard Gans-sal (17981839), aki szerint a liberális eszmék az abszolút eszme új alakulatai. Az 1830-as években két iskola ápolta a hegeli örökséget. A jobboldali “óhegeliánusok” és a baloldali “ifjúhegeliánusok. Előbbiek konzervatív alapállásból, utóbbiak valláskritikai alapról fejtették ki tanaikat. Az ifjúhegeliánusokhoz csatlakozott Feuerbach, Marx és Engels is, akik eljutottak a hegeli filozófia felülvizsgálatához. Feuerbach (18041872) materialista alapról Hegelt azért bírálta, mert szerinte filozófiai rendszere nem egyéb, mint a teológia logikai folyamattá alakítása, vagyis az eszme “másléte” nem egyéb, mint Isten alkotása (a

teremtés), csak más szavakkal. Kifogásolta az elidegenedés tanát is, vagyis azt, hogy Hegel a tudatot túlságosan elszakította mind az embertől, mind tárgyától. Feuerbach szerint a világ anyagi, és önmaga oka, az ember egységes fizikai lény, mely térben és időben létezik, az állatoktól tudata különbözteti meg, a külvilággal az érzékelés kapcsolja össze A filozófia tárgya a természet és a vele kölcsönhatásban élő ember. A vallást az ember teremtette, Isten az ember tükre, és nem fordítva. Feuerbach tanítását antropológiai materializmusnak nevezzük. Egzisztencialisták: ld. a 13 tételt! Hermeneutikusok: A hermeneutika az értelmezés és a megértés elmélete Ezzel kapcsolatos gondolatokat már az ókorban felvetettek (Arisztotelész Organonjának egyik fejezete “Az értelmezésről” címet viseli), de jelentőssé az egyházatyák (patrisztika) idejétől kezdve a keresztény gondolkodók körében vált a Biblia értelmezésének

igénye miatt. Augustinus felfogása szerint a Biblia helyes értelmezéséhez hitre van szükség, a megértés azután elmélyíti a hitet. A középkorban a Szentírás minden szavának négyféle értelmet tulajdonítottak. 1 a betű szerinti értelem (vagyis a történelmi tudósítás); 2. az allegorikus értelem (vagyis a hittartalom); 3 a morális értelem (a magatartás helyes irányát mutatja meg); 4. anagogikus értelem (a kinyilatkoztatás titkát mutatja meg). 42 A reformáció elvetette a Biblia allegorikus értelmezését, Luther szerint a Szentírás önmagát értelmezi, a hívő ember képes annak megértésére. A reformáció után a hermeneutika levált a teológiáról. Schleiermacher – a modern hermeneutika megalapítója – szerint a szöveget az életviszonyok egészéből kell megérteni, amihez beleélésre, belehelyezkedésre (empátia) van szükség. Erre alapozta Heidegger “az ittlét hermeneutikájá”-t, nem mint a szövegmegértés

módszerét, hanem az önmegértését, ami maga is a létezés egyik módja. Gadamer (1900-) a megértés átfogó elméletét dolgozta ki. Az előítélet és a tekintély szerepét vizsgálta a megértésben, és arra a következtetésre jutott, hogy ezekre a megismerés folyamatában szükség van, elutasításuk illuzórikus. Az előítélet egy történelmileg örökölt “előmegértés”, a tekintély pedig egy előzetes “elfogadás”. Ezek a fogalmak csak a felvilágosodás idejében kaptak negatív töltést, de nem szükségszerűen azok, mert mindkettőben a tudás korszakokon átívelő halmozódása is jelen van, ami nélkül nincs fejlődés. A feladatunk az, hogy mind előítéleteinket, mind a tekintélyen alapuló elfogadását a dolgoknak szükség esetén ellenőrizzük. Az igazság minden megtapasztalása mintegy belehelyezkedés a hagyományba, vagyis mindenkor hatástörténeti esemény