Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Nagy Katalin - Francia botladozások

Nyíregyházi Főiskola GTFK FRANCIA BOTLADOZÁSOK (Beadandó nagydolgozat Összehasonlító gazdaságtan c. tantárgyból) Nyíregyháza, 2003. november 13 Készítette: Nagy Katalin KG II. évfolyam Nappali tagozat E-csoport Franciaország állapota a 2. világháború után Franciaország háborús veszteségei – ha arányaikban nem is mérhetők ahhoz, amit a Szovjetunió, Németország vagy a kelet-európai országok szenvedtek el, s ha az első világháborús emberi veszteségeknek csak a felét teszik is ki – jelentősnek nevezhetők: mintegy 600.000 halott, amelyből 170000 volt a katona, a többi a civil lakosság soraiból került ki, a deportáltak, túszok és a harcok áldozatai. A háború számlájára írható a megnövekedett mortalitás és a kiesett születések nyomán bekövetkezett népesség-csökkenés – összesen további 530.000 e mber – és végül a 300000 fős emigráció is, amellyel együtt a francia populáció vesztesége közel másfél

milliót tett ki. A veszteségeket az a d emográfiai hullám pótolta, amely a háború végétől a hetvenes évek végéig tartott. Franciaország lakossága 1946 és 1978 között 13 millióval nőtt, 40 millióról 53 millióra emelkedett. A nagyarányú lakosság-gyarapodás két tényezőből tevődött össze: a stabilan magas születési arányból –, amelyet az átlagéletkor folyamatos emelkedése kísért – 1946-ban 61,9 év, 1975-ben 69,2 év –, valamint a háború utáni két évtized rendkívül magas bevándorlási hullámából. 1975-től a lakosság száma lassan emelkedik, 1987-ben 55,2 millió volt. 1944-1945 fordulóján a gazdaság állapota siralmas volt: az épületek negyedrésze lerombolva, csaknem egymillió család fedél nélkül (nem számítva a különböző munka- és hadifogolytáborokból visszatérőben lévő kb. 1,2 millió embert), a vasúthálózat, az utak, a hidak, a szállítóeszközök, kikötők, a flotta lerombolva, megtizedelve; az

energiaszektor, a bányászat a háború előttinek csak töredékét képes termelni; az ipar újraindításához szükséges szén beszerzése alig megoldható. 1944-ben az ipari termelés 1938-hoz viszonyítva 38%-ra esett vissza. A mezőgazdaságban is hasonló volta helyzet A szétzilálódott piaci kapcsolatok magas inflációval párosultak. A tartalékoktól megfosztott ország szinte minden termékből behozatalra szorult, anélkül, hogy képes lett volna jelentősebb exportra. A kép azonban más vonatkozásokban is sötét: a háború idején a modern gyáripari berendezéseket erőltetett ütemben használták el, jelentős részüket pedig Németországba szállították. Ráadásul a visszatérők munkába állása és a mintegy félmillió német hadifogoly foglalkoztatása ellenére súlyos volt a munkaerőhiány. Mindezt tetézte a lakosság növekvő igénye a háborús évek után magasabb életszínvonalra, jobb körülményekre. Ehelyett feketepiac, jegyrendszer

adagolása következett. 2 A társadalom kettős értelemben vett megosztottsága is elemi erővel tört a felszínre: a háborús haszonélvezői és áldozatai, valamint a Vichy-rendszerrel és a m egszállókkal együttműködők és az ellenállás hívei közötti ellentétek viharosan kaptak lángra. A Résistance különböző csoportjai vagy egyes tagjai mindenekelőtt a rendőrség és a Pétain-rendszer által szervezett testületek tisztségviselőivel, a nyerészkedőkkel, a besúgókkal és az árulókkal számoltak le, de sokszor került sor az egyéni sérelmek megtorlására is. Az 1944 j úniusa és szeptembere közötti időszakban főként a harcoktól jobban sújtott területeken (pl. Észak- és Nyugat-Franciaország, a Massif Central, Aquitaine, a Rhône völgye, az Alpok, Jura, stb.) olyan mértéket öltött és olyan módszerekkel folyt, hogy az Ideiglenes Kormány attól félt: az események kicsúsznak minden ellenőrzés alól. A francia tisztogatások

azonban méreteiket tekintve szerénynek nevezhetők a belga, a holland vagy akár a norvég esetekhez képest. De Gaulle tartotta magát 1943-as ígéretéhez, amely szerint Franciaország nem lesz a bosszúállás országa. Az anyagi pusztulás, a szétzilált gazdaság, a megroppant társadalmi kohézió, az alig áttekinthető belpolitika mellett Franciaország jóvátehetetlen veszteségeket szenvedett nemzetközi színtéren is. A háború előtti Európában a legerősebbnek tartott francia hadsereg szinte azonnali összeomlása a német támadás alatt – a német támadás és a kapituláció között alig több mint öt hét telt el (május 10. – június 22) –, a kapituláció, a megszállás, a Vichyrendszer kollaborálása a n émetekkel Franciaország nemzetközi tekintélyét alapjaiban rendítették meg. Hogy végül a háborút mégis a győztesek között fejezhette be, az az antifasiszta koalíció, s mindenekelőtt a Szovjetunió, majd az Egyesült Államok

háborúba lépésének köszönhető. A francia nemzeti területeket is túlnyomórészt az angol-amerikai erők szabadították fel. A De Gaulle által Angliából szervezett Szabad Franciaország és a Résistance minden teljesítményük ellenére katonailag csak kisegítő erők voltak az amerikai és az angol csapatok mellett. Az Ideiglenes Kormányt a három fő szövetséges csak 1944 október 23-án ismerte el hivatalosan. Mégis, a S zabad Franciaország fenntartotta a f rancia antifasiszta erőfeszítés folyamatosságát, s a tábornok erre hivatkozva tűzte ki célul a francia nagyhatalmi státus visszaállítását. Három cél lebegett a szeme előtt: − Franciaország részvétele azokon a nemzetközi konferenciákon, amelyek Európa háború utáni sorsát hivatottak rendezni, − a győztes nagyhatalmaktól való függetlenség megőrzése, − a gyarmatbirodalom megőrzése. 3 A francia pozíciók gyengeségén azonban semmilyen szerződés nem tudott

változtatni: Franciaországot nem hívták meg sem Jaltába (1945. február 4-11), sem pedig az európai hadszíntéren véget ért harcok után rendezett potsdami konferenciára (július 17. – augusztus 2.) Az európai rendezést illetően Párizsnak a nélküli kialakított álláspontokhoz kellett igazodnia. Megszállási övezetet Németországban, állandó tagságot a Biztonsági Tanácsban is jórészt Churchill kitartó támogatása következtében kapott. Ráadásul nagyhatalmi státusának megroppanása aláásta pozícióit a g yarmatokon is, amelyeken egymás után alakultak meg a nemzeti függetlenség kivívását célul kitűző szervezetek. A negyedik köztársaság válságai és újjáépítése Franciaország gazdasága Angliáénál dinamikusabban, az NSZK-énál lassabban növekedett. Sokáig hiányzott a politikai stabilitás: a negyedik köztársaság (1945-58) kormányválságról kormányválságra bukdácsolt, és véres, eredménytelen gyarmati háborúba

bonyolódott. 1946-1947 rendkívüli tele súlyosbította Franciaország gazdasági gondjait, a nemzetközi helyzet alakulása pedig külpolitikai problémáit. A nyersanyagokat és az energiát egyaránt nélkülözni kénytelen ország alig beinduló termelése – csak Cherbourg kikötője tudott például közel olyan ütemben fogadni, mint a háború előtt – és a felszabadulást követő béremelések nyomában jelentkező vásárlóerő hatalmas egyensúlyhiányt, inflációt váltott ki és virágzó feketepiacot teremtett. Az 1945-ös év egyensúlyát még sikerült úgy-ahogy megtartani a belföldi készpénzállományt lefölözni hivatott ún. „felszabadulási kölcsön” segítségével, de az 1946-os év vágtató inflációja, ugyanúgy, mint például Olaszországban, a gazdasági összeomlás rémét idézte az ország vezetői elé. A megoldás irányáról és módszereiről többféle elképzelés is megfogalmazódott. A kommunista párt a f ogyasztás

drasztikus visszafogását és a t ermelés minden eszközzel való fellendítését javasolta, míg az ellenpóluson a liberálisok a laissez faire XIX. századi elméletét javasolták gyógymódnak. De Gaulle annak idején mindkettőt elvetette Két további elképzelésről viszont csak hosszú viták után döntöttek. Az egyiknek fő szószólója az Ideiglenes Kormány gazdasági minisztere, a radikális Pierre Mendès-France volt, akit ebben a kérdésben elsősorban a szocialisták (André Philip és Jules Moch) támogattak. Eszerint első lépésként radikálisan csökkenteni kellene a készpénzállományt, esetleg bankjegycserével, 4 úgy, hogy a tulajdonosok a beszolgáltatott bankjegek névértékének csak 25%-át kapják meg. A különbözetet a tulajdonosok javára írnák, de további intézkedésig azt nem használhatnák fel. A vásárlóerő befagyasztása mellett be kellene fagyasztani az árakat is, s a kieső költségvetési bevételeket a nagytőke

megadóztatásából kellene pótolni. Mendès-France az erőskezű, bár vélhetően népszerűtlen intézkedések indoklásában fel tudott hozni egy hasonló és sikeres szanálási eljárást: a belga kormány Camille Gutt pénzügyminiszter irányításával ezen az úton stabilizálta a belga frankot. A másik koncepció viszont rámutatott, hogy az infláció nem ok, hanem következmény, s a kereslet és kínálat egyensúlyának megbomlása egy kifosztott és a háború terheitől sújtott gazdaságban törvényszerű jelenség. Ezért az alapoknál, a termelésnél kell kezdeni, hiszen csak ezáltal hozhatók létre új beruházási és fogyasztási eszközök. A pénzfölösleget kincstárjegyekkel lehetne felszívni, óvakodni kell viszont a tőke általános megadóztatásától, s az állam csak a spekulációs tőkét és a hazaárulók vagyonát sajátítsa ki. E nézet első számú szószólója René Pleven pénzügyminiszter volt De Gaulle annak idején ez utóbbi

elképzelés mellett döntött, bár a végrehajtás során a szükségesnek tekintett intézkedéseket átvették az első csomagból. Az 1946-os költségvetés azonban így is jelentős költségvetési hiánnyal, inflációval és korlátozásokkal számolt. A tényleges helyzet a v ártánál is súlyosabb lett. Bár bizonyos intézkedések – pl a katonai kiadások csökkentése, a közigazgatás kiadásainak megnyirbálása – hoztak valamit a költségvetés konyhájára, a h elyzet egyre reménytelenebb lett. Az ár-bér versenyfutás megállítására valamennyi tárgyalás kudarcba fulladt. A szakszervezetek például 1946 júliusában az úgynevezett Palais-Royal konferencián egységesen 25%-os béremelést követeltek, amelyet az újjáalakult CNPF (Conseil Natonal du Patronat Français – a Francai Munkáltatók Nemzeti Tanácsa) és a Bidault-kormány októberben kénytelen volt elfogadni. 1946 végére az ipari termelés elérte ugyan a háború előtti 80%-át, a

termeléshez szükséges hatalmas import miatt azonban a költségvetési hiány 200 milliárd frank fölé emelkedett. Az infláció, az emelkedő árak, a közellátás romlása –a kenyérfejadag újból 250 grammra csökkent – érzékelhetően a vezetés ellen fordította a közhangulatot, amelyet az 1946/47 fordulóján Európában ritkán tapasztalt kemény tél megpróbáltatásai tovább rontottak. Szaporodtak a tüntetések, a sztrájkok. A tüntetők gyakran felhangzó jelszava: „Ramadier ramadan!” – utalva a hosszú muzulmán böjtre – plasztikusan fejezte ki a tömeghangulatot. Az újonnan létrehozott Tervezési Tanács (Conseil de Plan) 1946 m árciusában terjesztette a Gouin-kormány elé gazdaságpolitikai elképzeléseit, s ezek továbbfejlesztett változata lett az a modernizálási terv (Plan de modernisation et d’équipement – Modernizálási és felszerelési terv), amelyet a Tervezési Tanács vezetőjének neve után később csak Monnet5

tervnek emlegettek. Az 1947 januárjára elkészült tervezet döntő választást tartalmazott: a francia gazdaság kapitalista újjászervezésének és korszerűsítésének programját a gyarmatok hatalmas erőforrásainak maximális kihasználásával. A terv a fogyasztási cikkek termelésének adott prioritást, s célul tűzte ki, hogy 1948-ra a francia össztermelés érje el az 1929-es, a gazdasági világválság előtti szintet. Hat szektort tartott különösen fontosnak: a villamos energia termelést, a szénbányászatot, az acél- és a cementgyártást, a vasúti szállítás fejlesztését és a mezőgazdasági termelést. A terv megvalósításához a d irigista francia gazdaságpolitika két bázisra kívánt támaszkodni: a mozgósított franciák erőfeszítéseire és az amerikai pénzügyi támogatásra. A Monnet-terv a nehézipar gyors fejlesztésével számolt, amihez nemcsak a beruházások jelentős évi növelésére volt szükség, hanem megfelelő

mennyiségű energiára is. A szükséges szén biztosítása nagyon sok tekintetben meghatározta nemcsak a Ruhr-medencével és a Saarvidékkel kapcsolatos francia követeléseket, hanem a francai-amerikai kapcsolatokon keresztül az egész francia külpolitikát. Az amerikai pénzügyi segélyek és kölcsönök nem szüneteltek a háborús befejezése után sem. Léon Blum vezetésével 1946 márciusában is ilyen céllal járt francai kormányküldöttség az Egyesült Államokban. Igaz, a megállapodást csak májusban írták alá, de ennek az volt a m agyarázata, hogy az amerikaiak meg akarták várni az alkotmánytervezet körül dúló belpolitikai harc kimenetelét. A népszavazás eredménye megnyugtatóan hatott a Truman-kormányzatra, s ugyancsak elégedetten vették tudomásul az MRP 146. júniusi választási győzelmét Az 1946. decemberi angol-amerikai megállapodás viszont a két angolszász megszállási övezet összevonásáról (a Bizonia 1947. j anuárjában

jött létre), valamint a James Byrnes, amerikai külügyminiszter 1946. s zeptemberi, stuttgarti beszédében vázolt, s a potsdami megállapodásoktól elkanyarodó amerikai német-politika alapjaiban ingatta meg a Ruhrmedence és a R ajna-vidék gazdasági kiaknázásával kapcsolatos francai reményeket. Az angol-amerikai döntések következtében a német hadiipar újjáéledésének lehetősége pedig nemcsak a francia nacionalizmus reményeit sértette újból, hanem a F ranciaország biztonságáról addig vallott elképzelések felülvizsgálatára is kényszerített. Az amerikai nyomás egyértelműen az angolszász politikához való francia közeledés kényszerét sugallta. Az 1947-es év első hónapjainak sztrájkjai, a háborús éveket idéző élelmezési nehézségek, a t ársadalmi elégedetlenség magasra csapó hullámai, a C GT (Confédération Générale du Travail) és az FKP bírálatai a R amadier-kormány politikájával szemben bizonytalan légkört

teremtettek. a fracia tőke megkönnyebbüléssel fogadta a támogatást igérő Truman-elv 1947. m árcius 12-i közzétételét, majd a Marshall-terv meghirdetését (június 5) 6 A terv a polgári restauráció meggyorsítását helyezte kilátásba Franciaországnak is az Egyesült Államok segítségével Az amerikaiak azonban már Blum 1946-os látogatása alkalmával nyíltan kifejezésre juttatták, hogy a pénzügyi segítség feltételei közé tartozik a radikális társadalmi reformpolitika félretétele és ezzel együtt a kommunisták eltávolításáa a hatalomból. A politikai bázisát jobbról szélesíteni kívánó Ramadier-kormányt ugyanebbe az irányba vitte a jobboldali nacionalista erők erősödő nyomása is. 1947 április végén egy, a Renault Művekben kirobbant sztrájk miatt a kormány a Nemzetgyűlésben bizalmi szavazást kért, s ennek során a társadalmi bázisát óvni kívánó FKP miniszterei a k ormány ellen szavaztak. Másnap, 1947 május

5-én a Journal Officiel-ben megjelent a r endelet a kommunista miniszterek felfüggesztéséről. Így Luxemburg, Belgium és Olaszország kommunista pártjaihoz hasonlóan a francai kommunistákat is kizárták a kormányból. Ezzel a nemzeti ellenállásból született antifasiszta egységkormányok Nyugat-Európában mindenütt felbomlottak. Újjáépítés és modernizáció Az 1948-1952 közötti évek a francai gazdaság és társadalom számára a gyors, de ellentmondásos fejlődés évei. A hidegháború súlyosbodása a tömbpolitika erősödésével, a nemzeti aspirációk szigorú alárendelődésével járt, s Franciaországban is sokan egy újabb világméretű konfliktus kirobbanásától féltek. Ezt az időszakot olyan események jellemezték – a prágai fordulat, 1948. júniustól 1949 májusáig a berlini blokád, a két német állam létrejötte, a mccarthyzmus boszorkányüldözései az Egyesült Államokban, a koncepciós perek a Szovjetunióban és a

szocialista országokban, a koreai háború –, amelyek nem zárták ki a legsötétebb félelmeket sem. Másfelől viszont Franciaország az amerikai ernyő védelme alatt bizonyos szélcsendet élvezett: a viszonylag gyors gazdaságfejlődés és az anyagi körülmények javulása szinte eufóriát okozott a lakosság körében. Az 1947-es döntés a Marshall-segély elfogadásáról nemcsak azt jelentette, hogy Franciaország biztonságának alapja, itt immár kizárólag Nyugaton véli megtalálni, hanem azt is, hogy az ország fejlődése nagymértékben függővé vált az amerikai segélyektől és kölcsönöktől. Az 1947 végén nyújtott áthidaló kölcsön azonnal érzékelhető változásokat hozott az energia-, az olaj- és a g abonaellátásban. A Marshall-terv végrehajtását felügyelni hivatott amerikai kormányszerv, az ECA (Economic Cooperation Administration – Gazdasági 7 Együttműködési Igazgatóság) a többi nyugat-európai fővároshoz hasonlóan

Párizsban is felállította irodáját, s bár a külpolitikába való közvetlen beavatkozástól tartózkodott, állásfoglalásai a gazdasági és a belpolitikai intézkedéseket döntően befolyásolták. Az ECA jelenléte rendkívüli mértékben fellendítette és felértékelte Jean Monnet-nek, a modernizációs terv főbiztosának tevékenységét, s ezáltal gyorsította a terv főbiztosának tevékenységét, s ezáltal gyorsította a terv végrehajtását, a pénzügyi stabilitásra vonatkozó javaslataival, az amerikai cégek francai beruházási feltételeinek megteremtésével, a stratégiai termékek KeletEurópába szállításának tilalmával pedig szinte „kolonialista” vonásokat vitt a francai-amerikai kapcsolatokba. Nehéz túlbecsülni a Marshall-terv és az amerikai támogatás hatását a francai gazdaságra: 1948 á prilisa és 1952 j anuárja között Franciaország mintegy 2,6 milliárd dollárhoz jutott, amelyből 2,1 milliárd segély volt. Arányaiban

ez azt jelentette, hogy a volt szövetségesek közül Nagy-Britannia után Franciaország kapta a legnagyobb részt az amerikai pénzekből, s hozzá a franciáknál volt a legmagasabb a szabadon felhasználható segély aránya (23,8%). Ez nyilvánvalóan részben kompenzáció volt a német-kérdésben tett francai diplomáciai engedményekért, részben pedig ösztönzés a nyugat-európai integráció fejlesztésére. Az Európai Újjáépítési Tefv (European Recovery Program – ERP) a világpiacot mielőbb helyreállítani kívánó amerikai törekvések része volt, amelyekhez nemcsak a tőkés állam gazdasági szerepvállalásának támogatása tartozott, hanem legalább annyira a regionális gazdasági csoportosulásoké is. Egy nyugat-európaié különösen Franciaország minden kezdeti vonakodása ellenére főszerepet játszott a nyugat-európai integrációs terveztek kimunkálásában. A Marshall-tervvel foglalkozó konferenciák megrendezése után ugyancsak

Párisz – a Château de la Muette – lett a házigazdája az ECA európai partnerszervezetének, az 1948. április 16-án alapított OEEC-nek Az is igaz viszont, hogy nagyon hamar kiderült: a nagy nyugat-európai államok belső ellentétei miatt az ECA kénytelen az egyes államokkal nemzeti szempontjaik alapján tárgyalni. A brit Munkáspárt nem kívánt közösködni a francia kereszténydemokratákkal, a n yugatnémetek jobban szerettek közvetlenül tárgyalni az Egyesült Államokkal, kerülve a francai közvetítést, a Benelux államok pedig egyelőre nem kívánták megosztani partnereikkel újonnan létrehozott egységük eredményeit. Az amerikaiak nagy csalódására 1948-49 folyamán újabb és újabb jelek utaltak az OEEC szupranacionális fejlődésének elmaradására. A szervezet talán egyetlen érdemi teljesítménye az Európai Fizetési Unió 1950. júliusi megalakulásának előkészítése volt Ezekben az években a francia törekvések is elsősorban a

belső gazdasági újjáépítésre és a modernizáció megkezdésére 8 irányultak. Az 1948-1952 közötti évek alapozták meg végeredményben az ötvenes évek gyors francia gazdaságfejlődését. 1948-ra a jó időjárásnak köszönhetően kimagasló terméseredményekkel és a Marshallsegély keretében megindult szállításokkal a francia gazdaság teljesítménye elérte az 1938-as szintet. 1949 januárjától eltörölték a kenyér adagolását, az élet visszatért a normális kerékvágásba. Nőtt az ipari termelés, kiválóak voltak az eredmények a villamos iparban, az olajfeldolgozásban, elmaradtak viszont a vas- és acéliparban, valamint az állami támogatást nélkülöző textil- és építőiparban. A Monnet-tervben kitűzött célok megvalósítása érdekében a tervet hozzáigazították a Marshall-segély időtartamához, vagyis a végrehajtásának befejezését 1952-re halasztották. Az újjáépítés természetesen a meglévő termelési

adottságok felhasználására épült, s az is érthető, hogy viszonyítási alapként mindenkor a háború előtti termelési adatok szolgáltak. Ezek elérésekor a rentabilitás nem nagyon került szóba. Így az 1950-es évek elején Franciaország továbbra is a mezőgazdasági kistermelés, a kis- és jobbik esetben a középüzemek, a rengeteg kisiparos, a rosszul felszerelt ipari létesítmények országa volt, ezek virágzását időlegesen a nyomor és a szükség táplálta. Voltak persze nagyon modern és jól felszerelt ágazatok is. Elsősorban az állami vállalatok kaptak pótlólagos eszközöket [a szénbányászat, az ÉDF (Électricité de France) a GDF (Gaz de France), s a vaskohászat óriásai (Usinor, Sidélor)], ahol a racionalizálás mindvégig követelmény volt. A Monnet-tervet kezdettől fenyegető szektorális aránytalanságokat csak fokozatosan lehetett csökkenteni, amikor pedig az infláció komolyan veszélyeztette a terv megvalósítását, a

Marshall-segély nyújtott mentőövet. Központi állami eszközökkel bátorították a beruházásokat. 1948-tól a források a Modernizációs és Felszerelési Alap (Fond de Modernisation et d’Équipement – FME) csatornáin érkeztek, s e f orrásból az amerikai segélyek 1948-ban 53%-kal részesedtek. A pénzügyi akadályok tehát elhárultak és az elosztás mechanizmusán keresztül az állam el tudta játszani a pénzügyi főszerepet a terv végrehajtásában. 1948 és 1952 között a francia gazdaságban beruházásokra kb 3800 m illiárd frankot költöttek (1954-es áron). A felszabadulás után a francia gazdaságpolitikában a CNR programjának megfelelően erős dirigizmus érvényesült. A tripartizmus három nagy alakulata, az FKP, az SFIO és az MRP egyaránt bizalmatlanul tekintett a g azdasági liberalizmusra, amely a gyengék rovására kedvez az erőseknek. Tisztán szociálpolitikai szempontból is szükségesnek ítélték tehát az állam

beavatkozását. A IV Köztársaság életében mind nagyobb szerephez jutó radikálisok és a mérsékeltek viszont elutasították a dirigizmus politikáját, s a szabad vállalkozás és a 9 munkáltatók érdekében léptek fel. A kommunisták kiszorítása a kormányból 1947 májusában, majd a szocialisták marginalizálása a harmadik erő időszakában (1950) és a radikálisokmérsékeltek visszatérése a hatalom centrumába értelemszerűen csökkentette a dirigizmus híveinek számát is. 1947 őszétől a radikális René Mayer, majd a mérsékeltekhez tartozó Paul Reynaud és Maurice Petsche követték egymást a pénzügyi tárca élén, s ez a sorrend egyúttal mutatta a francai gazdaságpolitika visszatérését a piaci mechanizmusokhoz. A fordulat elsősorban a pénzügyi politikában jelentkezett. Mivel a frank hivatalos értéke jóval a v ásárlóértéke felett volt, az 1948-49-es leértékelések voltaképpen a szükséges korrekciókat hajtották végre.

Az új árfolyam az 1939-esnek mintegy 1/10-e lett Mayer pénzügyminiszter annak a híve volt, hogy először az árakat szabadítsák fel, s csak azt követően a béreket, az állam szerepét pedig a minimálbér rögzítésére (SMIG – Salaire Minimum Interprofessionnel Garanti – Garantált Szakmaközi Minimálbér) korlátozta. Részlegesen a külkereskedelmet is liberalizálták, elsősorban abból a célból, hogy a belföldi árakat leszorítsák. Ez a gazdaságpolitika 1950-re lényegében meghozta a s tabilizációt Eltűnőben volt a költségvetési deficit, a kiegyenlítődés felé mutatott a külkereskedelmi mérleg is. Megszelídült az 1946-47-ben még tomboló infláció A Monnet-terv teljesítése jó ütemben haladt. 1950 februárjában a s zakszervezetek és a munkáltatók viszonyában visszatértek a kollektív szerződések rendszeréhez, ami azt jelezte, hogy a heves társadalmi megmozdulásokkal járó időszak véget ért Franciaországban.

Növekedett ugyan a közvetlen függés az amerikaiaktól, de ezt a politikai élet szereplőinek túlnyomó többsége elfogadta, mint a stabilitás és a belső fellendülés elkerülhetetlen árát. Fordulatot e folyamatban 1950 j úniusában a koreai háború kitörése hozott. A háború szükségletei megugrasztották a n yersanyagok, a tengeri szállítások világpiaci árait, a haditermelés erőltetett növelése pedig megváltoztatta a gazdaságpolitika irányát. A francai gazdaság felkészülten volt még az igények ilyen irányú és jellegű gyors változására, annál is inkább, mert szövetségesitől és gazdasági partnereitől eltérően viselnie kellett az indokínai háború terheit. (1950-ben például a kormány költségvetésének mintegy 30%-át tették ki a katonai kiadások.) A háború eszkalációjától való félelem pszichózisa, a magántőke tartózkodása az újabb beruházásoktól, a gyors áremelkedések és az azt kísérő felvásárlások

felborították a t örékeny kereskedelmi egyensúlyt és Franciaország külkereskedelmi mérlege 1950 után ismét gyors ütemben romlani kezdett. Érthetően éleződött az állami szektort és a társadalombiztosítást féltő baloldal és a liberálisok vitája, s 1951 végére a kérdés ismét az volt, hogy kitartsanak-e a gazdasági expanzió mellett, akár az 10 infláció elfogadása árán is (végeredményben ez volt a f elszabadulás utáni gyakorlat), vagy pedig bármi áron stabilizáció politikát folytassanak, ami azonban veszélyezteti a gazdasági növekedést? Az 1951-es választások után kialakult jobbközép kormányzat új miniszterelnökére, Antoine Pinay-re várt a döntés. Pinay személyével visszatért a jobboldal a politikai liberalizmus került uralomra. Ami azt jelentette, hogy e gazdaságpolitikai alternatívában a stabilizáció felé billent a mérleg nyelve. Az újjáépítés Franciaországban gyors ütemben, az amerikai

Marshall-segélynek köszönhetően viszonylagos egyensúlyi körülmények között, s a lakossági fogyasztás gyors emelkedése mellett ment végbe. Az 1952-ig meghosszabbított Monnet-terv prioritásainak megvalósításával teremtődtek meg a feltételek az 1954-1957-es időszakra szóló második tervhez, amely immár nem pusztán a t ermelés és a l akosság elemi, mennyiségi igényeinek kielégítésére, hanem bizonyos minőségi változások elérése is törekedett. Többek között a termelékenység növelésére, a s zabad kereskedelem igényeit kielégíteni képes termelésre. Ennek alapján jelölték ki az új prioritásokat: technikai fejlesztés, tudományos kutatás, az ipari üzemek modernizációja és specializálódása, a munkaerő általános és szakképzettségének emelése, piacszervezés. A tervek célkitűzéseit nominális mutatókban kivétel nélkül túlteljesítette a francia gazdaság. 1950 és 1958 között a bruttó nemzeti termék 41%-kal

nőtt, az átlagos órabér reálértéke 40%-kal emelkedett, a f ogyasztás volumene 47%-kal, az export 44%-kal nőtt. Az ötvenes évek során a francia gazdaság a hatékonyság magasabb szintjére lépett. Nagyobb utat tett meg a francia mezőgazdaság. Az 1948-as kedvező időjárás nyomán termésével elérte a háború előtti szintet, a következő évtől azonban rendkívül komoly problémák vetődtek fel. A mezőgazdasági árak hosszú távon tendenciájukban lefelé tartottak, az államilag nem dotált exportpiacokon változások mentek végbe, nem is említve a hazai piacot. A földbirtok hagyományosan elaprózott volt, a birtokstruktúra merev, a gépesítés és a műtrágyázás pedig nem terjedt el. A helyzet tehát több szempontból is megérett az átfogó mezőgazdasági reformra. A haladás látványosnak nevezhető: 1949 és 1962 között a mezőgazdasági termelés termelékenysége évi 6,4%-kal nőtt (az egész gazdasági 5,2%-kal), a farmok átlagos

nagysága közeledett az európai átlaghoz, kétszeresére nőtt a műtrágya-felhasználás. Leggyorsabban a mezőgazdaság gépesítése ment végbe: az 1946-os 56.000 t raktorral szemben 1950-ben 136.000-rel, 1958-ban 560000-rel rendelkeztek a g azdaságok, s ezzel az egy traktorra jutó földterület 33 hektárra csökkent. Valóságos mezőgazdasági forradalom ment végbe A 11 fejlődésben élen járt az állattenyésztés, a zöldségtermelés, a gyümölcstermelés. Az ágazatból felszabaduló munkaerőt pedig gond nélkül felszívta a többi szektor. Az ipari termelés területén hasonló tendenciát tapasztalunk: az 1938-as mennyiséget 100-nak véve 1958-ban 213 százalékpontot mutatott a termelés. Az ötvenes években az ipari termelés átlagos évi növekedési üteme 6% volt, ami a francia ipar történetében mindaddig egyedülálló. A kapitalizmus történetében új szakasz kezdődött, amelyben az értéktöbblet elsősorban a fogyasztási cikkek

termelésében realizálódott, s a francia ipar igazodott ehhez a tendenciához. Még figyelemreméltóbb az a tény, hogy az energiafelhasználás növekedése az átlagos ipari növekedési ütemnek csak mintegy a felét tette ki. Sorban épültek a vízi erőművek a Rajnán (Vogelgrun), a Rhône-on (Logis-Neuf, Pierre-Bénite) és az Alpokban. Ezekben az években épültek az első, eleinte inkább csak kísérleti jelleggel működő atomerőművek (Châtillon, Saclay, Grenoble), amelyek azonban rövidesen bekapcsolódtak a villamosenergia-termelésbe. A francai gazdaság olajfüggősége viszont növekedett. Az olaj hányada az energiatermelésben 16%-ról 25%-ra nőtt, olyan vállaltóriásokkal, mint a Rhône-Poulenc, a Saint-Gobain, a Pechiney, a Kuhlmann, az Air Liquide. A vas- és acélipar bekerülve a Montánunióba gyorsan növelte termelését; a gépgyártáson belül a repülőgépgyártás fejlődése volt szembetűnő, amelyet jórészt a Marcell Dassault Társaság

tartott kézben, s az autógyártásé, ami egyúttal az egész francia iparfejlődés egyik legjellemzőbb mutatójának is tekinthető. 1952 és 1958 köz ött az autóipar kétszeresére növelte termelését (500.000, illetve 1.120000 gépkocsi), s ennek mintegy negyedrészét exportra küldték A gépkocsi széleskörű elterjedésének természetesen messzemenő társadalmi hatásai is voltak, nem beszélve olyan áttételes következményeiről, mint hogy a francai autómárkák (a Poeugeot, a Renault, a Citroën) a francai ipar nemzetközi jelképévé váltak. Az adatok természetesen hosszan idézhetők, de az utókort inkább e fejlődés okai érdekelhetik. A francai gazdasági felfutás nem volt egyedi jelenség Nyugat-Európában, hasonló folyamatok játszódtak le a t öbbi államban is. A francai teljesítmények a n yugateurópai középmezőnyhöz sorolhatók Az okokat keresve több tényező együttes hatását kell tekintetbe venni. Pusztán a lakosság számának

növekedése nem ad magyarázatot, mivel az egész időszak alatt munkaerőhiány jellemezte a francai gazdaságot, amelyen a volt gyarmatokról érkező vendégmunkás-sereg foglalkoztatásával igyekeztek segíteni. A munkanélküliség ebben az időszakban mindvégig alacsony: 0,8% és 1,6% között ingadozott. A beruházások tartósan 12 magas szintje viszont nagy szerepet játszott a gyors növekedésben: arányuk a bruttó nemzeti termékhez viszonyítva az 1938-as 13%-hoz képest 1948-ban 20,5%, 1953-ban 16,2%, míg a hatvanas évek elején átlagosan 19%-ot tett ki. Az állótőkének a beruházásokban testet öltő gyors megújítását és bővítését egyfelől az tette lehetővé, hogy a második világháború után gyakorlatilag szünetelt a tőkekivitel, sőt nagyarányú külföldi, elsősorban amerikai tőkebeáramlás következett be. Franciaország az Egyesült Államoktól bilaterális kölcsönök, valamint a Marshall-segély és katonai támogatások

formájában több, mint 4,5 milliárd dollárt kapott. Az állam nagy szerepet játszott a beruházások orientálásában Az első terv idején ennek fő csatornája a Modernizációs és Felszerelési Alap, a második terv idején pedig a Gazdasági és Szociális Fejlesztési Alap volt, amelyek a gazdasági és a pénzügyminisztérium ellenőrzése alatt álltak. A tőke nagyobb része azonban a magántőke oldaláról érkezett A növekedés okai között említhető ezenkívül a tőkével együtt beáramlott amerikai technológia és munkaszervezés, a központi tervezés és ellenőrzés jótékony hatása. S bizonyossággal állítható, hogy a francai gazdasági növekedés fő stimulálója a belső kereslet növekedése volt, jóval nagyobb mértékben mint az NSZK-ban vagy Nagy-Britanniában. Érdemes néhány adatot ezzel a két országgal összehasonlítani (lásd táblázat). Franciaország NSZK Nagy-Britannia 1950 1954 1958 1950 1954 1958 1950 1954 1958

Népesség száma (millió fő) 41,6 42,8 44,5 48,0 50,5 52,1 50,3 50,7 51,8 GNP (bruttó nemzeti termék) 100 117 141 100 138 179 100 110 118 Egy főre jutó GNP 100 113 131 100 133 164 100 108 116 Export-index 100 122 146 100 203 332 100 97 107 Fogyasztói árak (1953 = 100) 77 100 93 100 110 110 81 102 119 A francia fejlődés tehát egyáltalán nem kivételes, s dinamikájában csak Nagy-Britanniát és Belgiumot előzte meg Nyugat-Európában. Az általános nyugat-európai fejlődéstől mégis abban különbözik, hogy a munkahelyek számottevő növelése nélkül, s a IV. Köztársaság idején mindvégig az állam aktív szerepvállalásával ment végbe. 13 A gyors növekedés magyarázza a s zektorális aránytalanságokat. Hatalmas terheket jelentettek a gyarmati háborúk, a termelői kapacitások katonai célú lekötése, s mindehhez a francai frank gyenge nemzetközi pozíciója járult. A külkereskedelmi deficit

fedezése az ország aránytartalékainak nagymérvű csökkenését vonta maga után, s ennek tudható be, hogy Párizs aranytartaléka, amely 1938-ban már csak a kilencedik helyen állt. Ennek megfelelően a francai frank értékvesztése is számottevő: 1947-ben 1 dollár 24,15 frank volt, 1950-ben 350, 1957-ben pedig 420 frank. Hogyan ítélhető meg tehát összességéven a IV. Köztársaság teljesítménye? Bizonyosra vehető, hogy a felszabadulás után gyökeres erkölcsi-politikai-társadalmi megújulást várók számára keserű kiábrándulást hozott az 1946 és 1958 közötti tizenkét év. A tehetetlenséget és a hozzá nem értést moralizálással leplező, a kormányzati munkában általában az események mögött kullogó politikai vezetés képtelen volt az ország előtt álló feladatokat – Indokínától Algériáig, a német-politikától egy életképes belső kormányzati struktúráig – megoldani. A bukás után közvetlenül készült

értékelések érthetően festettek tehát kedvezőtlen képet erről az időszakról. Láttuk viszont azt is, hogy nagyon eltérő ritmusú és irányú a politikai szféra, a gazdaság és a társadalom mozgása, s ha pusztán a politikai tehetetlenséget nézzük, nem tudjuk megmagyarázni például a gazdasági eredményeket. Helyénvalóbb tehát egy több szempontú értékelés. A IV. Köztársaság első teljesítménye az alkotmánya, amely a polgári demokráciát restaurálta Franciaországban a világháború után, viszont olyan pártpolitikai kurzust reprodukált, amely a gyászos emlékű III. Köztársaságot idézte Az olykor három, olykor öt, csaknem egyforma erejű párt vetélkedésének idejétmúlt szabályai képtelenné tették őket a társadalom új törekvéseinek befogadására, s a pártok agóniája kiáltó ellentétbe került a társadalom virágzásával. A polgári pártokon túl, a politikai spektrum bal oldalán a francia munkásmozgalom két nagy

családjának a helyzete ugyancsak súlyos gondokat mutat. Az FKP-nak az ellenállásban gyökerező, s széleskörűen megalapozott népfrontstratégiáját 1947. belpolitikai és nemzetközi eseményei megtörték, s mint a munkásmozgalom története során oly gyakran, a kudarc ezúttal is a szektás és dogmatikus tendenciák megerősödésének kedvezett. Ennek ellenére a párt a dolgozók követeléseinek, demokratikus jogainak védelmében folytatott küzdelmével meg tudta őrizni viszonylag nagy tömegbefolyását a hidegháború kommunista-ellenes támadásai közepette is. Ez a politika azonban arra már nem volt elegendő, hogy kellő figyelmet fordítson a francai társadalomfejlődés új irányának elemzésére, a nemzetközi kommunista mozgalomban történt változások (az SZKP XX. kongresszusa) feldolgozására, s olyan 14 megrázkódtatások kivédésére, mint amit például a magyarországi 1956 októbere okozott táborában. Az FKP 1956 után ismétlődő

kísérleteit a népfrontpolitika felújítására a szocialisták rendre visszautasították. Az SFIO-t láthatóan elkényelmesítette a IV Köztársaság politikai rendszerében elfoglalt, elismert helyzete. Reformista, s a napi politikában elmerülő gyakorlata a taktikai kérdések körébe zárta szellemi erőit. A hidegháború sodrában reformista eszméi nem a kapitalizmuson belüli alternatíva keretévé, hanem a Szovjetunió, a népi demokráciák és a kommunisták elleni politikai harc propagandaeszközeivé váltak. Elmaradásukat a francai társadalmi valóságtól a szocialisták csak 1959-1962 között, a gaulle-izmus megrázkódtatásainak hatására mérték fel. A Nemzetgyűlés rákényszerítette akaratát a kormányokra, anélkül azonban, hogy egyegy esetben valódi politikai alternatívát javasolt volna. Az ismétlődő kormányválságok, az a tény, hogy a kormányok folyvást a lemondáshoz menekültek – s közben fennállt bizonyos

stabilitás, hiszen nagyjából mindig ugyanaz a félszáz politikus osztozott a tárcákon – a politikai vezetés iránti morális bizalom teljes elvesztését vonta maga után. A megosztott társadalomtól magát elzáró vezetés még azokat a tényezőket sem tudta saját hasznára fordítani, amelyek – például a gazdasági prosperitás, az oktatás széleskörű terjedése, a társadalmi mobilitás erősödése, vagy épp a Franciaországra nehezedő nemzetközi kényszerek –, kiválóan alkalmasak lehettek volna az egység és a homogenitás erősítésére 1958. május 13-ára tehát a cinizmus és a sajnálkozás legkisebb jele nélkül lehet alkalmazni a korszerűsített royalista jelszót: La République est morte – vive la République! Azaz: Meghalt a Köztársaság (a IV.) – éljen a Köztársaság (az új, az V) Az ötödik köztársaság – Változások 1958-ban De Gaulle tábornok átvette a hatalmat, és megteremtette az „ötödik köztársaságot”. Az

új rendszer elnöki kormányzáson alapul: a n ép által választott elnök irányítja a bel- és külpolitikát. De Gaulle 1969-ben lemondott, részben az előző évi nagy diákmegmozdulások hatására. Ám az elnöki kormányzás fennmaradt – De Gaulle egykori ellenlábasa, a szocialista párti Mitterand sem változtatta meg, amikor 1981-ben elnökké választották. 15 A leginkább szembeötlő a francai gazdaság növekedési üteme: 1946 és 1973 között élte meg Franciaország történelmének legtovább tartó és legerőteljesebb gazdasági növekedését: az évi átlag mindvégig 5% fölött volt. Figyelemre méltó, hogy a gazdasági növekedés rátája a hatvanas években magasabb volt, mint az NSZK-ban. Az újjáépítés látványos gazdasági fellendülése után a növekedés szükségszerű lassulása következett be, amelyet erőteljesen befolyásolt az egyes kormányok eltérő magatartása az inflációval és a hitelnyújtással kapcsolatban, vagy az

állam gazdasági beavatkozásával szemben. A második világháború utáni francia gazdaságfejlődés permanens kísérőjelensége volta magas infláció. 1949 és 1968 között az áremelkedés mértéke 155% volt Tény, hogy ebben az időszakban a fejlett tőkés gazdaságokban az infláció általános tünetnek tekinthető, Franciaországot azonban nagyobb mértékben sújtotta. Eltekintve néhány rövid stabilizációs időszaktól (1953-1955, Antoine Pinay erőfeszítései nyomán, majd 1963-1965 között, amikor Valéry Giscard d’Estaing próbálkozott meg a Plan de Stabilization keretében visszafogni a pénzromlást), mindvégig jellemző a magas infláció. Okai különbözőek A háború után a termelési és a fogyasztási javak szűkössége, 1950 körül a koreai háború által kiváltott heves nyersanyagár-emelkedés, majd a gyarmati háborúk Indokínában, Algériában, s végül az a keresletnövekedés, amit az Algériából hazatelepült ezrek idéztek

elő a belső piacokon. A magas infláció kedvezőtlen hatásai között a legsúlyosabb az volt, hogy általában akadályozta az exportot és növelte az importot. Az ellensúlynak szánt frankleértékelések (1944 és 1969 között nyolc alkalommal került erre sor) csak átmeneti gyógyszernek bizonyultak. A tartós és gyors növekedés nem egyformán érintette a gazdaság különböző szktorait. Franciaország és a világgazdasági válság A világgazdaságban már a hatvanas évek vége óta gyors ütemben szaporodtak az aggodalomra intő jelek, s ezek a francia gazdaságban ugyancsak megjelentek. Az 1968-as politikai robbanás után nagyarányú béremelésekre került sor, 1969-ben a frankot leértékelték, a gazdasági növekedés lassulásával pedig együtt nőtt az infláció üteme, 1971-től a Közös Piac tagállamai a valuták kötött árfolyamának rendszeréről áttértek a lebegő árfolyamokra. A francia gazdaság a világháború óta tartó hosszú

prosperáló időszak után új periódus elé nézett. Valamennyi fejlett tőkés országban lezárult egy gazdaságfejlődési korszak, s a közkeletűen világgazdasági korszakváltásnak nevezett jelenség megváltoztatta a n yersanyag- és energia 16 beszerzés, a n emzetközi gazdasági függések rendszerét, s általában az államok helyét a nemzetközi munkamegosztásban. A válság kirobbanását követő években valamennyi fejlett tőkés ország korábban nem tapasztalt mértékű stagflációval találta szembe magát, azaz a tartósan magas infláció, az emelkedő munkanélküliség és a lassú növekedés együttes jelenlétével, amit ráadásul az országok többségében a fizetési mérleg problémái is tetőztek. Sorra csődöt mondtak azok a kísérletek, amelyek a tőkés piacgazdaságok folyamatait hagyományos állammonopolista eszközökkel próbálták szabályozni a világháború után elterjedt keynesi gazdaságpolitika jegyében.

Széttörhetetlennek látszó bűvös körök jöttek létre: a gazdasági növekedés ösztönzését, illetve az infláció megfékezését célzó intézkedések egymás ellen hatottak, egyidejű alkalmazásuk mindkét cél elérését lehetetlenné tette. Ráadásul rendkívül nehezen lehetett összeegyeztetni ezeket a külső fizetési pozíciót javító lépésekkel. Az addig nagyjában-egészében megoldottnak látszó foglalkoztatás ügye pedig ugyancsak külön életet kezdett élni. A modern ipari struktúrák kialakításában a francia gazdaság a hetvenes évek elejére érkezett el arra a s zintre, amely megalapozhatott egy bátrabban kifelé forduló politikát. A gaulle-izmus nacionalista álláspontjának felülvizsgálatát ekkorra azok az üzleti körök is időszerűnek ítélték, amelyek a határokon belüli ipari koncentráció fő haszonélvezői voltak. A struktúraváltás során jelentősen megváltoztak a francia gazdaság méretei: a hatvanas évek

elejétől eltelt közel másfél évtized alatt a bruttó hazai termék évi 5,7%-kal növekedett, gyorsan emelkedett az áruexport, az 1962 és 1973 között belépő 2,2 millió új munkavállalóval jelentős mértékben megnőtt az aktív keresők aránya, s általában felgyorsult Franciaország illeszkedése a l egfejlettebb ipari államok struktúrájához. A francia burzsoázia közvetlen kapcsolódását a tőkés fejlődés fő áramlataihoz, helyét a tőkés erőviszonyokban jól illusztrálják a hatvanas évek közepétől felgyorsult tőkemozgás adatai is. A külföldi francia tőkebefektetés mindenekelőtt az energiaszektorban és a bányászatban jelentkezett, kisebb mértékben a vegyiparban, a kohászatban, a fémiparban, a gépiparban, az elektromos és az élelmiszeripari berendezések gyártásában. A fő befektetési övezetek NyugatEurópa és a harmadik világ országai A franciaországi külföldi beruházásokban elsősorban az amerikai és a

nyugat-európai tőke vett részt, leginkább a kohászat-fémipar-gépgyártás komplexumban, az elektronikában, a vegyiparban és az élelmiszeriparban. A világgazdasági korszakváltás követelményeihez Franciaország jóval vontatottabban alkalmazkodott, mint például legerősebb nyugat-európai partnere, az NSZK. Míg ugyanis a 17 nyugatnémet szerkezetváltás a n emzetközileg kevésbé versenyképes ipari ágazatok leépítésével haladt előre, s az illeszkedés különösen a fogyasztási cikkek gyártásában (textil-, ruházati ipar, cipőipar, finommechanika, járműgyártás) volt gyors és intenzív, addig Franciaországban – paradox módon – még a t ercier szektor magas részaránya is hátrányt jelentett. A tercier szektoron belül ugyanis még mindig számottevő volt az úgynevezett „tertiaire archaique”, azaz a csak néhány főt foglalkoztató javító, szolgáltató és kereskedelmi vállalatok szerepe. A strukturális illeszkedést

rendkívüli mértékben akadályozta az ipari kisüzemek magas aránya is. 1975-ben a francai vállalatok szerepe A strukturális illeszkedést rendkívüli mértékben akadályozta az ipari kisüzemek magas aránya is. 1975-ben a francia vállalatok 75,6%-a, a nyugatnémeteknek pedig csak 54,4%-a foglalkoztatott 50-nél kevesebb főt. Az energiahordozókban szegény Franciaország a válságot az olajárak 1972 és 1974 közötti megnégyszereződésével érzékelte igazán, hiszen energiaszükségletének közel háromnegyedét fedezte importból (1973-ban a közös piaci átlag 57%). Az áremelkedés 1974ben például elvitte a bruttó hazai termék teljes növekedését (2,9%) Emellett 16 milliárd dollár kereskedelmi mérleghiányt, 6 milliárd dollár folyó fizetési mérleghiányt és 15%-os inflációt is produkált. A következő évben már csökkent a bruttó nemzeti termék (1%-kal) s a francia társadalom megdöbbenve tapasztalta a válság kényszerítő

következményeit. A politikai vezetés pedig azt, hogy alapjaiban kérdőjeleződtek meg a hatvanas évektől táplált ambíciók egy gazdasági-ipari értelemben nagyhatalom Franciaország megteremtésére. A francia gazdaság növekedési ütemét az árrobbanás után sem fogták vissza, és a belső fogyasztás nagy volumene, valamint a gyorsuló infláció (1976: 9,6%, 1980: 14,4%) mellett igyekeztek egyensúlyt kialakítani. Így a francai gazdasági növekedés mutatói rendszeren meghaladták az Európai Közösség átlagát, sőt ezen belül az NSZK-ét is. A konjunktúra fenntartása a válság éveiben sajátos válságellenes intézkedések következménye volt, ami nagy áldozatokkal járt, s hasznosságát is sokan vitatták. A hirtelen felszökő olajszámlák az importőr országokban eltérő megoldásokat hívtak életre a kényszerű jövedelemtranszfer megoldására: volt, ahol a belső fogyasztást csökkentették, volt, ahol külső források bevonásával

jelentős adósságokat halmoztak fel. Franciaországban a kormányzat túlnyomórészt belpolitikai megfontolásokból az idővel és a pénzzel való versenyfutást választotta, amikor nem mérsékelte a g azdasági növekedés ütemét. Azt remélték ugyanis, hogy a növekedés fenntartására kellő lendületet ad majd az exportnak, ami hozzájárul a f izetési mérleghiány csökkentéséhez. Ez a v árakozás azonban csak részben teljesült. 18 A munkanélküliség enyhítésére különböző megoldásokkal kísérleteztek: részint állami keretekben – közmunkákkal – igyekeztek munkaalkalmakat teremteni, részint a vállalatoknak olyan szubvenciókat és adókedvezményeket nyújtottak, amelyek remélt hatása ugyancsak az elbocsátások ellen, s új munkaalkalmak teremtése mellett szólt. Másfajta szándékokat viszont keresztezett az, hogy a kiáramló jövedelmek (bérek, profitok) növelték a vásárlóerőt, s jelentősen gyorsították az inflációt.

1973 és 1976 között a francia gazdaságvezetés nem tudott dönteni a prioritásokról: hol az infláció, hol a munkanélküliség elleni fellépést helyezték előtérbe. Jellemző a helyzetre, hogy az alig egy éven belül kidolgozott két Fourcade-terv (1974-1975, illetve 1976) közül az első határozottan deflációs gazdaságpolitikai koncepcióra épület, míg a második ismét a gazdasági expanzió lehetőségeit kereste. Az egymásnak ellentmondó gazdaságpolitikai lépések jól tükrözték azt a fáziskülönbséget, amely a francia magatartás és Párizs fő partnereinek gazdasági helyzete között fennállt. A teljes francai export egynegyedét felvevő nyugatnémet piac például az eltérő konjunktúra-politika következtében éppen akkor húzódott össze, amikor a francia fizetési mérlegproblémák miatt égetően szükség lett volna a francia kivitel növelésére. A közös piaci országok nagyfokú gazdasági kölcsönfüggését mutató

gazdaságpolitikai aszinkronitás Franciaországban belpolitikai válságot eredményezett. A gazdasági expanziót erőlető Jacques Chirachnak távoznia kellett a miniszterelnöki székből (1976), s utóda a liberális nézeteiről ismert gazdászprofesszor, Raymond Barre lett. Az ő vezetésével kidolgozott antiinflációs terv ismét új utakra terelte a francai gazdaságot. Az 1976 őszén közzétett Barre-terv az addigi konjunktúra-politika helyett a nemzetközi versenyképesség visszaszerzését tekintette prioritásnak. A stabilizációra törekvő szabályzás szerényebb célokat tűzött ki és gazdasági egyensúlyt kívánt megvalósítani úgy, hogy a stratégia fókuszába a legfontosabb területek (a beruházás-fogyasztás, a k ülkereskedelem, a fizetési mérleg, a költségvetés) egyensúlyi helyzetének visszaállítását helyezte. A koncepció egyik kiinduló feltételezése az volt, hogy a nemzetközi gazdaságban kedvező változások következnek be –

elsősorban bővül a világkereskedelem –, s a t erv erre építette a n emzeti jövedelem, az import, a lakossági fogyasztás, a termelő szféra és infrastruktúra, valamint az állami beruházások és az állami fogyasztás, továbbá az áruexport és a nettó szolgáltatási mérleg (elsősorban az egyensúlyban nagy szerepet játszó láthatatlan bevételek) arányos növekedését. Azzal számoltak, hogy a remélt exportnövekedés maga után vonja a termelés bővülését, s ennek következményeként a munkanélküliség csökkenését is. A Barre-terv egyik legnagyobb újdonságát a prioritást élvező akcióprogramok (Programme d’Action Prioritaire – PAP) alkották, amelyek lényegében államilag garantált 19 beruházási terveket vázoltak fel. A szigorú ármegkötést és ellenőrzést tartalmazó programok azonban mégsem hoztak alapvető változást a francia tervezési gyakorlatba, hiszen a PAP minden újdonsága mellett is a dirigista tradíciók

továbbélését mutatta. Ráadásul a nemzetközi gazdasági környezet gyors változásai ugyancsak a nagyobb, igaz erősen szelektív állami beavatkozás mellett szóltak. A kamat- és hitelpolitika indirekt eszközeinek újbóli elővétele azonban, valamint a külgazdasági hatások közvetlenebb ráengedése a francai gazdaságra – az energiaszektor gyors átalakulása mellett itt említhető egyes iparágak (kohászat, hajógyártás, stb.) versenyképességének romlása, s a fejlődő országok exportversenye –, a n eoliberális gazdaságpolitika felé történt elmozdulást mutatott. A hetvenes évek második felében a francia gazdasági sajtó megtelt az olyan kifejezésekkel, mint globális szabályzók, az árak felszabadítása, az információk és a gazdasági tényezők mobilitása, a kedvező monetáris politika kialakítása, a természetes kiválasztódás, vagyis a fellendülő angolszász neoliberalizmus szótárának kifejezéseivel, s Barre,

valamint gazdasági- és pénzügyminisztere, René Monory 1978-tól újabb, a dirigista hagyományoktól elütő intézkedéseket vezetett be. A legfontosabbak ezek közül az ipari árak felszabadítása, majd ennek következményeként az energia- és a kommunális szolgáltatási díjak felemelése volt. Nagymértékben próbálták enyhíteni a profitokra nehezedő korábbi nyomást, ugyanakkor szigorú pénzkibocsátási és költségvetési politikát vezettek be. Franciaország illeszkedett ahhoz a Közös Piacon belül ekkor már általánosan elfogadott tézishez, amely szerint a gazdasági növekedés legfőbb korlátja az infláció, s a fellépést ellene a nemzeti gazdaságokban kell megkezdeni. Mégpedig oly módon, hogy a reáljövedelmek kiáramlásának lassításával egy időben gyorsuljon a termelő berendezések modernizálása. Jelentős változást hozott az is, hogy leszűkítették a külső versennyel szemben védett iparágak, illetve vállalatok körét,

azokét, amelyeknél a kormányzat központi pénzeszközökkel segítette a kutatást, a fejlesztést, s hitelkedvezményekkel ösztönözte az expanziót. Barre gazdaságpolitikai gyakorlatát hevesen bírálták nemcsak a b aloldalról (a kommunisták, a szocialisták), hanem a jobboldali többség részét alkotó gaulle-isták oldaláról is. A bírálat egyik leghangsúlyozottabb érve az volt, hogy a liberális politika túlságosan engedékeny: az FKP szerint engedékeny a nagytőkével szemben, a CNPF szerint viszont a szakszervezeti követelésekkel szemben, s ennek következtében nem tudta megvalósítani a fő célkitűzését, az infláció megfékezését. A másik, s társadalmi szempontból még súlyosabb kifogás az egyre nagyobb munkanélküliséget rótta fel, amely a nyolcvanas évtized elejére elérte a bűvös kétmilliós határt. A munkanélküliség hatásait és következményeit enyhíteni 20 kívánó minden intézkedés ellenére az aktív

lakosság 9%-át sújtó csapás politikai szempontból rendkívül törékennyé tette a kormánytöbbség helyzet-t A Barre-kormány stabilizációs gazdaságpolitikájának mérlege – jelentős társadalompolitikai áldozatok árán is – alapvetően pozitív, az 1973-1976 közötti válságidőszak egyensúlytalanságait jórészt felszámolta. Mesze eltávolodott a francia gazdaságfejlődés dirigista hagyományaitól, s Franciaországot fejlett tőkés partnereinek gazdaságpolitikai gyakorlatához közelítette. Az olajválságot követő években fenntartott gyors gazdasági növekedést – amelyet súlyos fizetési mérleghiány és nagy infláció kísért – 1976-tól lefékezte, s ezáltal a francia gazdaság ciklusai jobban szinkronba kerültek a fő gazdasági partnerekéivel. Jelentősen javult a fizetési mérleg: 1977-re a d eficit felére, azaz 3,3 milliárd dollárra csökkent, 1978-ban már 4 m illiárd dollár a többlet. 1980-ban a második

olajárrobbanás következtében ismét 7,2 milliárd dollár a fizetési mérleg hiánya, a valutatartalékok viszont még ezzel együtt is 1981-ben – a szocialisták hatalomra kerülésekor – elérték a 68 milliárd dollárt, az 1974-es tartalékoknak mintegy háromszorosát. Külön említésre kívánkozik az a m ód, ahogyan a francai gazdaság az olajáremelkedésre reagált. A szerkezeti változások eredményeként a gazdaság több ágazatát a korábbinál kevésbé fenyegette a fejlődő országok konkurenciája. A Barre-kormány a munkanélküliség gyors emelkedéséből fakadó társadalmi-politikai veszélyeket is vállalva épített le, illetve kényszerítette versenyképesre a lemaradásban lévő iparágakat, a prosperáló szektorokban pedig (hadiipar, repülőgépgyártás, nukleáris ipar, híradástechnika, információs ipar) nagyarányú állami támogatással energiatakarékos technológiákat vezettek be. Jól mutatja az eredményeket, hogy az 1973-1979

közötti mintegy 20%-os GDP-növekedést az energiafelhasználásnak mindössze 8%-os növekedése kísérte, sőt 1979-ben az olajfelhasználás abszolút értékben is csökkent. Alternatív energiaforrásként a f rancia tervek nukleáris energiát kívánnak hasznosítani, ezt célozzák a sorban épülő nukleáris erőművek. A francia gazdaság egyensúlyának fenntartásához nagymértékben járult hozzá, hogy Franciaország meg tudat őrizni erős exportőri pozícióját a tőkés világ kivitelének 6,7%-át tudhatta magáénak – az Egyesült Államok 12,1%-ot, az NSZK 11,7%-ot, Japán 7%-ot, NagyBritannia pedig 6,2%-ot. Ugyancsak meg tudta őrizni helyét a fejlett technológiát igénylő – azaz a legkorszerűbb technológiát hordozó, kutatás és fejlesztés tekintetében nagy ráfordítást követelő, de jelentős jövedelmet realizáló – termékek exportőreinek nemzetközi élmezőnyében. Ebben nagy szerepet játszott és játszik a francai

fegyverexport Franciaország a világ harmadik fegyverexportőre. Ez a szektor adta a külkereskedelmi forgalom 3%-át, a külföldön eladott felszerelések forgalmából mintegy 20%-kal részesedett. 21 Az állami irányítású gazdaság A francia gazdasági rendszer egyik legfőbb sajátossága az állami szektor jelentős mérete és a gazdaságban betöltött meghatározó szerepe. A 20 században az állami szektor kialakulásának három jelentős hulláma figyelhető meg: a) az 1936-os Népfrontkormány intézkedései, b) a II. világháború utáni államosítások, 1945-46, c) a harmadik hullám; a baloldali kormány államosításai, 1982. A háború utáni helyreállításban és modernizáció elősegítésében az állam komoly szerepet vállalt. Franciaország a gazdasági dirigizmus útját választotta, szemben az ugyanilyen problémákra piaci megoldásokat kereső Németországgal. A dirigizmus a mikrogazdasági szférába történő közvetlen állami

beavatkozás, mind a finanszírozási döntésekben történő aktív állami részvétellel. Az államosítások ehhez a gazdaságpolitikához biztosítottak megfelelő mozgásteret. 1982-ben a Francai Szocialista Párt győzelmet aratott a választásokon. Megszerezte az ellenőrzést a Nemzetgyűlésben és – François Mitterand személyében – szocialista párti elnök került Franciaország élére. A baloldalnak általában specifikus gazdasági és társadalmi elvei vannak, amelyek kihatnak az általa alkalmazott gazdasági stratégiára és a kormányzásra is. Ez az általános helyzet Franciaország 20. századi történelmére is jellemző A szocialista vezetés ideológiája arra az elképzelésre épült, hogy Franciaország két legsúlyosabb problémájának – a magas munkanélküliségnek és a rendkívül egyenlőtlen jövedelemelosztásnak – az oka a magántulajdon dominanciája. A francai szocialisták ugyancsak a magántulajdon által uralt gazdaság

rovására írták azt, hogy a francai gazdaság teljesítménye a hetvenes években relatíve gyenge volt. Ezért az új kormány újabb, a tőkés világban szokatlan kiterjedésű és méretű államosítási hullámot kezdeményezett. Ez a politika ellentétes volt a több fejlett piacgazdaságban utat törő liberalizációs irányvonallal, amelynek keretében több nyugati országban jobbközép vagy konzervatív kormányok próbálták meg visszafogni a gazdaságba való állami beavatkozás mértékét. A francai kormány elképzelése az volt, hogy az „új állam ipari szektor” a növekedés motorjává válik, fellendíti a foglalkoztatást és a beruházást. Igen fontosnak találták azt, hogy az egyes élenjáró ágazatokban „nemzeti pólusok” jöjjenek létre. Ez a koncepció így magában foglalta a hazai piac és termelés védelmét, valamint a termelés és technológia fejlesztésének 22 segítését. Az államosítások a k ompetitív szférát

érintették Ugyanakkor nemcsak a válságágazatokra (kohászat, textilipar), hanem az élenjáró technológiákat alkalmazó ágakra (elektronika) is kiterjedtek. A kompetitív szektort érintő államosítási boom a fejlett világban szokatlanul nagy mértékű állami szerepvállalást eredményezett a francia állam számára. A kompetitív szektorban kialakított nagyfokú állami tulajdoni részesedés egyben a francia állami beavatkozás legfőbb sajátosságává vált. A termelékenység és a beruházások az állami szektorban kezdetben ugrásszerűen emelkedtek. Ám a szektor eladósodottsága is fokozatosan nőtt, annak ellenére, hogy ezek a vállalatok állandó állami támogatásban részesültek és egyéb kedvezményes finanszírozási forrásokkal rendelkeztek. Az itt keletkezett jövedelmek nagy része ugyanis a magánvállalatoknál és a háztartásoknál realizálódott. Ezt főként az alacsonyan meghatározott árak, tarifák magyarázták. Az

állami vállalatok – különösen a nem kompetitív területeken – általában alacsony árakat alkalmaztak, így önfinanszírozási képességük folyamatosan romlott. A beruházások finanszírozása állami külön címzett tőkejuttatások révén valósult meg. Az állami vállalatok nem takarékoskodtak kellően az állami pénzekkel, és ez fokozott terheket rótt a francia költségvetésre. Az állami vállalatok nem kielégítő hatékonysága a monopolhelyzettel és az állami védettséggel függött össze. Franciaország a 80-as évek közepére a legkiterjedtebb állami szektorral rendelkező országgá vált az akkor 12 t agot számláló Európai Közösségben, figyelembe véve az állami szektorban foglalkoztatottak számát, a szektor hozzájárulását a hozzáadott érték termeléshez és az állótőke-beruházásban elfoglalt szerepét is. E vonatkozásban Franciaországot és a jóval fejletlenebb Görögországot és Portugáliát is. Mindezek

következtében már a 60-as években felmerült a gazdasági liberalizálás igénye. E törekvés felerősödött a 70-es évek második felében, amelyet azonban megszakított a baloldali fordulat a 80-as évek elején. Az 1981-82-es irányváltás a f rancia gazdaságpolitikában és stratégiában határozott visszatérést jelentett a II. világháború utáni dirigizmus politikájához A korábbi államosítási politika azonban bizonyos értelemben alkalmazkodott a gazdaság szükségleteihez és segítette az akkor kitűzött célok teljesítését – főként a gazdaság talpra állítását. Ezt az 1981-82-es államosítási hullámról már nem lehetett elmondani. Az államosítások nem segítettek a foglalkoztatás fenntartásában, a beruházások fellendítésében, sőt akadályozták a strukturális átalakítást és a nemzetközi versenyképesség erősítését is. Nem sikerült megvalósítani azt a koncepciót, amely a nemzetgazdasági erőforrások

koncentrálásával kísérelte meg a francia 23 gazdaság sok területén (pl. elektronika) a csúcstechnológiát meghonosítani és a versenytársakkal szembeni technológiai hátrányt ledolgozni. Így végül is az államosítás szembe került a kitűzött célokkal, s emiatt 1984-től több-kevesebb intenzitással a privatizáció került napirendre. A francia állami irányítás gazdaságfilozófiája az indikatív tervezés koncepciója köré szerveződött, amelynek atyja Jean Monnet, az európai integráció egyik kezdeményezője volt. Monnet egy olyan demokratikus tervezési eljárás kidolgozására törekedett, amelyen keresztül az állam képes irányítani a gazdaságot, anélkül, hogy a bürokrácia megfojtaná a piaci erők hatékony működését. Az általa elképzelt demokratikus érdekegyeztető és döntési mechanizmusban minden, a döntésekért felelős érdekcsoport (pl. a kormány képviselői, az ipari és mezőgazdasági vállalkozók, a

szakszervezetek, a fogyasztók, stb.) részt vesz A tervezés bevezetését ezért a gazdasági fejlődés, és nem a szocializmus felé tett lépésként értelmezte. A modern francia gazdaság különösen szembetűnő sajátossága volt az egész gazdaságot átfogó nemzetgazdasági tervezés. A francia indikatív tervezés rendszere az aktív és növekedést, modernizációt segítő állami beavatkozás sajátos útját jelentette. A francia tervezés mítosza ugyan mára már teljesen elhalványult, mégis olyan különleges nemzeti kísérletnek tekinthetjük, amelynek bemutatása nem tanulság nélküli. A francia terv a nemzetgazdaság egészére vonatkozóan dolgozott ki középtávú jövőképet és cselekvési programot. A tervezési koncepció fontos eleme volt a társadalmi szintű összehangolás szükségességének felismerése. Az egységes nemzetgazdasági tervet a társadalmi szereplők – az állam, a v állalatok és a munkavállalók – érdekeinek

ütköztetése révén alakították ki. A tervezés szükségességét azzal indokolták, hogy a piaci mechanizmusok önmagukban nem képesek a társadalmi érdekek összehangolására. A tervek általában öt évre szóltak és rögzítették a kívánatos növekedés fő vonalait, a szükséges társadalmi és gazdasági információk szolgáltatásával megkísérelték csökkenteni a jövővel kapcsolatos gazdasági bizonytalanságot. A tervezés folyamatában történik a különböző érdekcsoportok közötti információcsere, valamint az előzetes tervek ütköztetése és összeegyeztetése. A terv tehát a társadalmi érdekegyeztetés intézményes működésének a színtere is. Az elkészülő terv végrehajtásában mindegyik fél érdekeltté válik, anélkül, hogy azt rákényszerítenék a különböző alanyokra. Ezért ez a terv nem imperatívterv (szocialista tervgazdasági szóhasználattal: nem direkt), hanem indikatív (azaz indirekt). A francai terv fontos

jellemzője, hogy aktív. Nem egyszerűen feltérképezi a jövőt, mint egy prognózis, 24 hanem hatni is kíván rá. A tervek így fontos célokat és stratégiai irányokat is tartalmaznak, kiegészülve a hozzájuk tartozó esetleges állami akcióprogramokkal. A francai tervezés rendszere a 80-as évek végére súlyos válságba került. A válságjelenségek már a 60-as években is jelentkeztek, de csak a 70-es évek világgazdasági válságai hozták a felszínre a mélyen húzódó okokat. A problémák nem csupán a tervezést érintették, hanem az erőteljes, direkt intézkedésekre épülő egész állami beavatkozási rendszert. Az állami beavatkozás francia rendszere a 60-as évektől rugalmatlannak bizonyult az európai integrációs folyamatok, valamint a technikai fejlődés felgyorsulása hatására bekövetkező viharos változások közepette. A gazdasági folyamatok komplexitása ugrásszerűen megnőtt. A mikrogazdasági folyamatok egyre

bonyolultabbakká és központilag áttekinthetetlenebbé váltak, ezért az előrelátás bizonytalansága is fokozódott. E változásokhoz való alkalmazkodás problémáit a francia állam a beavatkozás fokozásával kívánta enyhíteni, ez azonban nem jelenthetett hatékony megoldást. Érdemes megemlíteni, hogy a tervezés módszertani, számítástechnikai, statisztikai, modellezési háttere ekkor fokozatosan bővült és korszerűsödött, de ez nem oldhatta meg a tervezés dilemmáit, mivel azok nem technikai jellegűek voltak. Ez vezet a 90-es évek elején a makroszintű tervezés elhagyásához, valamint a privatizációs folyamatok felerősödéséhez. Az állami beavatkozás mítosza lassan elhalványult és a 90-es évekre a francia gazdasági rendszer közeledik a f ejlett piacgazdaságokban általánosan elfogadott gazdaságirányítási rendszer felé, amelyre jóval kisebb mértékű állami beavatkozás jellemző. Összegző gondolatok A második

világháborúban Franciaország (140. júniusában) vereséget szenvedett, s két részre szakadt. Az egyiket megszállták, a másikat Petain marsall irányította A feldúlt, összeomlott országot az el lenállási mozgalom, élén de Gaulle személyével vezette el a megújuláshoz. 1945-58 között, a negyedik Köztársaság alatt hozzákezdtek az o rszág újjáépítéséhez; számos területen új reformokat alkottak (államosítás, társadalombiztosítás, tervhivatal). De a hárompárt-rendszer kialakulása, a növekvő infláció, az indokínai háború, s főleg az algériai háború, s főleg az algériai háború okozta nehézségek 1958-ra válsághoz vezettek. Ez az állapot de Gaulle tábornok közreműködésével ért véget; megalakult az V. Köztársaság Célja 25 a hatalom megszilárdítása, az ország modernizálása, külpolitikai függetlenedése volt. Erősödött a baloldal. Az 1968-as nyár eleji eredmények ugyan visszavetették, ám Georges

Pompidon (1969-1974),sőt Valéry Giscard d’Ostaing (1974-1981) elnöksége alatt a baloldal szerepe jelentősen nőtt. Megbontottsága miatt az 1978-as választásokon a baloldal megbukott. Az 1981-es elnökválasztáson a szocialista F. Mitterrand győzött, aki komoly változást idézett elő az V Köztársaság történelmében: az 1981. júniusi törvényhozó választásokon a szocialista párt abszolút többséget szerzett a Parlamentben. Ezt követően jelentős reformokat vezettek be: a törvényhozásban megadóztatása, a a halálbüntetés munkajogban eltörlése, a az adórendszerben nyugdíjkorhatár 60 évre a nagy történő vagyonok változtatása, decentralizáció, a bankok és a nagy ipari társulások államosítása következett be. Továbbra is gond volt azonban a munkanélküliség és az infláció, illetve a növekvő külkereskedelmi deficit. A kormány kénytelen volt többször leértékelni a frankot (1981. október, 1982 június, 1983.

március) Szigorított gazdaságpolitikát léptettek életbe, ami eleinte kedvezően is hatott a kereskedelmi mérlegre. Az 1986-os választásokon a jobbközép koalíció lett a parlamenti győztes. Így a hét évre választott köztársasági elnöknek a Chirac-kabinettel kellett együtt dolgoznia. Az 1988. t avaszi elnökválasztáson Chirackal szemben Mitterand győzött, ám a parlamenti választásokon a szocialisták megint nem tudtak abszolút többséget szerezni, ezért M. Rocard alakítva kisebbségi kormányt 1991 májusától, Rocard lemondása után, az új kormányfő Edith Cresson. Mitterand halála után az elnök Jacques Chirac lett. A legutolsó választásokat a demokraták nyerték, a miniszterelnök pedig Jean-Pierre Raffarin. 26 Irodalomjegyzék Bihari Péter: A 20. század története fiataloknak Holnap Kiadó Kft. 1996 Gazdag Ferenc: Franciaország története Kossuth Könyvkiadó Budapest, 1989. Bara Z. – Szabó K: Gazdasági rendszerek, országok,

intézmények Aula Kiadó Budapest, 2000. 27