Politika, Politológia | Liberalizmus » Elvszerűség és célszerűség, van-e érvényességi határa a liberalizmusnak?

1 Elvszerűség és célszerűség – van-e érvényességi határa a liberalizmusnak? 3. fejezet: Elvszerűség és célszerűség – van-e érvényességi határa a liberalizmusnak? 1 3.1 Szabad állam, szabad egyház – „Versenyzés a liberalizmusban nem egyedüli feladata a törvényhozásnak”. 1 3.11 „Az izraeliták egyenjogúsága” 2 3.12 „Az egyházi bíróságok megszűntetése” 3 3.2 Egyéni vagy kollektív szabadság? – A liberalizmus problémamegoldó képességének határai . 11 3.21 Elméleti konstrukciók 13 3.22 A politikai álláspontok szétválása 29 3.3 Hogyan liberális a kormányzó liberalizmus? - különös tekintettel a magyar liberális államra (Vázlat) . 35 Az előző fejezetekben már láttuk, hogy a liberalizmus, mint a politikai cselekvéseknek irányt szabó társadalomszemlélet és értékrend mily erőteljesen jelent meg a társadalmi-politikai rendszer átalakulásáról folyó vitákban. E paradigma uralkodó voltát azonban

nem csupán motivációs és orientációs ereje mutatja, hanem az is, hogy gyakran a vitapartnerrel szembe állított legitimációs érvként is megjelent a nyilvános diskurzusokban. Mondhatnánk, a megszólalók túlnyomó többsége valójában is, a szavak szintjén viszont mindenki liberális volt. A konzervatívok visszavonulása, „felolvadása” után a politika szereplői között liberalizmushoz való viszony tehát nem húzott határokat. Ha e világnézeti-ideológiai kategóriának alkalmanként mégis volt megosztó hatása, az nem a l iberálisokat és a n emliberálisokat, hanem az „igazi” vagy „nem-igazi” liberálisokat választotta el egymástól. A vitákban ennek megfelelően nem a liberalis / a ntiliberális törésvonal jelölte ki a pozíciókat, hanem a „mi az igazi liberalizmus”, „mi a liberalizmus helyes felfogása” kérdésében különültek el az álláspontok. De azt hisszük, pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk: a liberalizmus

értékeire való hivatkozások egy más törésvonalból származó pártmegoszláshoz simulva kapták meg politikai tartalmukat. Lássunk két olyan példát, amelyben a liberalizmus „helyes” értelmezésének kérdése felmerült. 3.1 Szabad állam, szabad egyház – „Versenyzés a liberalizmusban nem egyedüli feladata a törvényhozásnak” A kormányzati pozícióba jutott liberálisok számára magától értetődő feladatként jelent meg az egyház és az állam viszonyának, az egyházak jogi helyzetének újrafogalmazása. Értelemszerűen ez kettős feladatot jelentett: egyfelől – a szabadságjogok érvényesítésének 2 egyik elemeként – biztosítani kellett az egyén számára a vallásszabadságot, másfelől – a felekezetek egyenlőségének elve alapján – rendezni kellett az egyházak és az állam viszonyát. Az elvi kérdésekben természetesen minden liberális politikus egyetértett. Vita nem is lehetett közöttük, hiszen a liberális

krédó általánosan elfogadott tételéről volt szó, egy olyan tételről, amely egyik legfontosabb összegzője volt a liberalizmus és az antiliberalizmus között éles határt húzó elveknek és értékeknek. Az elvek érvényesítése azonban a politikai gyakorlat számára nem könnyen megoldható feladatot jelentett. És különösen akkor nem, amikor a társadalomba mélyen beágyazódott intézményekkel, normákkal, érdekekkel és gondolkodásmódokkal kellett szembe néznie. Látni fogjuk, hogy az elvek érvényesítésére irányuló erőfeszítések – miként a világ más országaiban is – súlyos politikai konfliktusokhoz, nem egy helyen a politikai tagoltságot alapvetően meghatározó törésvonalak kialakulásához vezettek. A berendezkedő liberális állam természetesen rögtön szembetalálkozott a problémával, hiszen az öröklött vallási-egyházi viszonyok számos ponton mondtak ellen a liberális alkotmányosságnak. E fejezetben két példa

kapcsán mutatjuk be e „t alálkozást”; az egyik a „korszellem” erejét mutatja, a másik viszont előre vetíti a liberális állam egyházpolitikájának súlyos dilemmáit. 3.11 „Az izraeliták egyenjogúsága” Az első példánk esetében a politikai eliten belüli egység a figyelemreméltó. Az „izraeliták egyenjogúsítására” vonatkozó törvényjavaslatot a képviselőház gyakorlatilag vita nélkül, percek alatt, közfelkiáltással fogadja el. Mindössze két felszólalás jelzi, hogy bizonyos kételyek merültek fel a törvény kapcsán, ám az egyiket „nagy zaj”, „maradjon a szerkezet” és „szavazzunk” felkiáltások szakítanak félbe, a másikat maga a javaslattevő tekinti csupán a jövőre vonatkozó indítványnak, amelynek tárgyalásától eltekint, hogy ne késleltesse az „izraeliták egyenjogúságának kimondását”. Bernáth Zsigmond egy szót kívánna kicserélni: a „lakosok” helyett a „honfitársainkat” ajánlja,

mondván, nem minden „izraelita lakos egyszersmind honfitársunk; sokan vannak olyanok is, kik bevándoroltak és a honfiúsítási szabályokat be nem töltötték”. Valószínű, hogy ez valóban így volt, ám a Ház e törvény kapcsán nem kívánt ezzel a problémával foglalkozni. Még a központi bizottsági előadó válaszát sem akarta meghallgatni, aki el is állt az indoklástól. 1 A képviselők túlnyomó többségének motívumaira a másik felszólaló – Tisza Kálmán – rövid beszédéből következtethetünk. Ő ugyanis az egyik osztály előadójaként utal az ott kialakult különvéleményre, ám „. látván egyfelől, hogy ezen nézetének keresztül vitelét a jelen percben nem remélheti, látván másfelől, hogy azt is mondhatnák némelyek, hogy azon indítványának jelenben vita alá bocsátásával az izrealiták egyenjogúságának kimondását késlelteti” csatlakozik a központi bizottság szerkezetéhez. 2 Alighanem elmondhatjuk

tehát, hogy az izraeliták egyenjogúsításának kimondásával, mint a liberális krédó egyik alapelvével mindenki egyetértett. Ha netán lettek volna fenntartások, azok hangoztatását a képviselőházban uralkodó hangulat nem engedte meg. Az egyénekre vonatkoztatott jogegyenlőség tétele az adott körben nem volt kétségbe vonható. 1 Az izraeliták egyenjogúsítására vonatkozó törvényjavaslat vitája (1867. december 20) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VI k 257 l 2 Az izraeliták egyenjogúsítására vonatkozó törvényjavaslat vitája (1867. december 20) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VI k 257 l 3 Tisza – és a különvéleményt megfogalmazó, a korabeli házszabályoknak megfelelően pártmegoszlását tekintve véletlenszerűen, sorsolás által kialakított „osztály” többsége – sem sokallta, inkább kevesellte

a törvényjavaslat „liberalizmusát”. A különvélemény ugyanis – az egyének egyenjogúságának érvényesítésén túl – az állam és az eg yház teljes elválasztását, hogy úgy mondjuk, a felekezetek teljes egyenjogúsítását is javasolta. Pontosabban szólva: egy olyan törvény megalkotását, amely határozottan kimondja: „Mindazon törvény, szokás vagy rendelet, mely az o rszág lakói között, polgári és politikai jogok gyakorlásában, hitvallásuk miatt, különbséget állapított meg, ezennel megszüntettetvén, az országnak bármely hitvallású lakosa minden polgári és politikai jogoknak törvény értelmében gyakorlására egyaránt képesítettnek nyilváníttatik.” Az indoklásban – miután „örömmel üdvözli azon percet, a melyben szabadelvű alkotmányunk e csorbája kiköszörültetett” – azt látná „helyesnek”, „hogy egyszer mindenkorra tisztába jőjünk az iránt: miszerint hazánkban a p olgári és politikai

jogok gyakorlatára a h itelvek, a melyeket valaki vall, az, hogy minő hitfelekezethez tartozik, semminemű befolyással nem bírnak. Ezt kívánja a kornak felvilágosodott szelleme, ezt a politikai előrelátás. a mely állam ma szabadelvűnek akar tartatni, annak feladata nem az, hogy eggyel szaporítsa a t örvényesen bevett vallások számát; de az, a f ent érintett elv kimondása által örök időre megszűntesse a haza gyermekei között vallások miatt létezett minden polgári és politikai különbséget.” 3 [A mi kiemelésünk] Találgathatnánk persze, hogy a liberalizmus elvei mellett való kiálláson túl milyen további késztetések játszottak szerepet az inkább politikai nyilatkozatnak, mint törvényjavaslatnak tekinthető módosító indítvány létrejöttében, ám ha voltak is ilyenek, a vitában nem jelentek meg. Az egyöntetűséget ebben az esetben sem a törvény célját, sem a liberalizmus „mértékét” érintő vita nem törte meg. 3.12

„Az egyházi bíróságok megszűntetése” Merőben másként zajlott – igaz, már 1868 októberében, sok heves, sőt indulatos parlamenti csatát követően – a „polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek” egyik pontja, a házassági ügyekben illetékes egyházi bíróságok ideiglenes megtartása körül kirobbant vita. Az országgyűlés többségének véleményét megfogalmazó központi bizottság ugyanis „nem óhajtotta”, hogy „az egyházi bíróságok már ez alkalommal megszüntettessenek”, hanem „utasítani kívánta a minisztériumot”, hogy „úgy a bíráskodás, mint általában az egyházi ügyekről törvényjavaslatot terjesszen elő”. Ez esetben már nemcsak elvek kimondásáról, hanem egyfelől egy új intézmény – a polgári házasság – megteremtéséről, másfelől az egyházak – de különösen a katolikus egyház – belső ügyeibe való beavatkozásról volt szó. És ráadásul olyan időszakban, amikor –

majd a következő fejezetben érintett kérdések kapcsán – a liberális állam és a katolikus egyház közötti feszültségek éleződni kezdtek. Az országgyűlés pártjai között abban nem volt vita, hogy az állampolgárok bizonyos csoportjainak életviszonyait szabályzó, nemcsak hitbeli kérdéseket érintő „egyházi bíróság” tevékenysége ellentétben áll a liberális állam jogszolgáltatását szabályozó normákkal. Abban sem volt vita, hogy a problémát a polgári házasság intézményének bevezetésével, a házasság mint „szentség”, illetve mint „polgári jogi aktus” szétválasztásával lehet megoldani. Az egyház és állam e területre is kiterjedő elválasztása ellen nem is érvel senki a vitában. A jogügyi bizottság módosító indítványát – hogy ugyanis az egyházi bíróságok hatáskörét nem csupán a vegyes házasságok, hanem minden válópör esetében azonnal szűntessék meg – a 3 Az 1865-dik évi december

10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Irományai. III k im 72-73 l 4 központi bizottság nem elvi, hanem gyakorlati okokra hivatkozva utasította el, mondván: egy ennyire fontos és oly sokakat érintő kérdést nem lehet rögtönözve megoldani. Így tehát ideiglenesen megtarthatónak vélte ezt a jogintézményt, utasítva egyben a minisztériumot, hogy a jogegyenlőség megvalósítása érdekében „mielőbb” külön törvényjavaslatot terjesszen be. A vita más – például a felekezeti ellentétekből következő – nézeteltéréseket is felszínre hozott, ám az ellenzék és a kormánypárt között vita központi kérdésévé mégis a liberalizmus „mértékéről” folyó diskurzus lett. Amikor ugyanis a baloldal szónokai a „szent széki” bíráskodás azonnali megszűntetését követelték, a liberális értékek megvalósításának elmaradását kérték számon a kormányon. Tisza Kálmán például „meglepetésének” ad

hangot azért, hogy a javaslat egyáltalán megszülethetett, hiszen – mint mondja – „. azon meggyőződésben valék, hogy annyira elterjedt már köztünk az a felőli meggyőződés, hogy a kivételes bíróságok fenntartása helytelen, hogy annyira elterjedt már köztünk azon nézet, miszerint a házasság nem csupán egyházi intézmény, hanem hogy ez első sorban minden esetre az államot illeti, hogy el van köztünk terjedve azon meggyőződés s erősen áll azon szándék, hogy az 1848. XX-dik törvénycikknek addig is, míg ezen kérdés egészen megoldatnék, minden egyes alkalommal elég tétessék, vagyis, hogy az abban lefektetett jogegyenlőség és viszonosság szempontjából járjunk el”. Magát a j avaslatot a k övetkezőképpen jellemzi: „ sem nem célirányos, sem nem szabadelvű, s a törvényes ígéretekkel meg nem egyezik”. Elfogadja, hogy az általa kívánt intézkedés sérthet érzelmeket, ám véli – az „. igazság azt kívánja, hogy

azon érzelmek vétessenek tekintetbe, a melyek . mind oly intézkedéseket kívánnak, a mely szabadelvű, mind olyat, a mely az országgyűlésnek az 1848. XX-dik törvénycikkében tett ígéretével megegyezik” Nem tudjuk persze eldönteni, hogy Tisza ekkor mennyire gondolja komolyan indítványát; ő mindenesetre a „szent széki bíráskodás” azonnali „eltörlését” követeli. Továbbá, hogy ne következhessenek be zavarok, azt javasolja, az országgyűlés ne csupán arra „utasítsa a minisztériumot”, hogy a polgári házasságra törvény nyújtson be, hanem arra is, hogy azt még abban az ülésszakban tegye meg, s úgy, hogy azt az országgyűlés még azon ülésszakon el is fogadhassa. 4 (Lehetséges persze, hogy Tisza a p olgári házasság intézményének bevezetését könnyen megoldható feladatnak gondolta – bizonyosan könnyebbnek, amilyennek az végül is bizonyult. De azért jegyezzük meg azt is, hogy indítványának benyújtásakor a

képviselőház mandátumából már alig egy hónap volt hátra. Talán nem megalapozatlan a feltevésünk, hogy a javaslatot megfogalmazó Tisza jól tudta, egy ilyen törvénytervezetet a kormány – még ha akarná is – aligha terjeszthetne be az országgyűlésnek.) Az ellenzék mindenesetre kemény támadásba lendül, s a kormány, a kormánypárt gyávaságát, megalkuvását, liberális elkötelezettségének gyengeségét hangoztatja felszólalásaiban. Várady Gábor a b átorság hiánya miatt bírálja a kormányjavaslattal megegyező központi bizottsági indítványt, mondván: több helyes javaslat mellett „az egyházi bíróságok ügyétül már visszariad . azt már nem meri decretálni, hogy az e gyházi bíróságok is megszűntessenek”. Holott: „ a kivételes bíróságok fönntartását sem az előrehaladott jogi fogalmakkal, sem a szabadelvűség józan követelményeivel összeegyeztetni nem tudom, és mert folytonos megsértése úgy az 1 848. évi XX

törvénycikk rendeletének, mint az osztó igazságnak, de sőt még a politikai ildomnak is az, hogy p. o a Magyarországon lakó protestánsok és átalában az izraeliták a válóperekben más bíróságok alatt álljanak, mint a többi hitfelekezetek. Ne tatarozzanak tehát, t képviselők, hanem léptessék életbe a reformtervezet művét, gyökeresen és nem palliative” 5 A szélső balhoz tartózó Csanády Sándor is a liberális értékekre apellál. „ óhajtottam volna, hogy ez országgyűlés egy értelemmel mondotta volna ki az egyházi bíróságok végleges megszűntetését. Ezt kívánta volna tőlünk a nemzet reputátiója, ezt kívánta volna az osztó igazság, ezt kívánta volna a már kimondott és elfogadott jogegyenlőség magasztos elve; azt követelte volna azon alaptalan vádak, rágalmak megcáfolása, melyeket irányunkban elleneink szórni szoktak, azt mondván, hogy a magyar 4 Tisza Kálmán felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás

főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. X k 166 l 5 Várady Gábor felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. X k 169 l 5 nemzet a század kívánalmainak, az előrehaladás elveinek felfogására képtelen és a haladás nagy elveit egyáltalán intézményeiben érvényre emelni vonakodik.” 6 A többség véleményét Deák Ferenc fogalmazza meg; többnyire gyakorlatias érveket felhozva. De nem tér ki az elől a kérdés elől sem, hogy voltaképpen mi „a liberális szónak valódi értelme” „a jelen kérdésre vonatkozólag”. A probléma megoldását természetesen Deák is fontosnak és sürgetőnek tartotta. Ám ugyanakkor a m érsékelt liberalizmus eszközhasználatára mindig is jellemző

megfontolások miatt a konfliktus élezését kerülni kívánta, különösen egy olyan erős érzelmi töltettel bíró kérdésben, amelyről már külföldi tapasztalatok alapján is tudni lehetett, hogy igen könnyen a társadalom megosztásához vezethet. A politikusi gyakorlatiasság követelménye felszólalásának már első mondataiban jelen van. „Sehol a vitatkozásban annyi óvatosságra nincs szükség, mint azon tárgyaknál, melyek közvetve vagy közvetlenül vallási ügyekkel vannak kapcsolatban. e nagyfontosságú kérdést a perrendtartás megállapításánál, bővebb vitatás, kifejtés és minden tekintetek, minden érdekek megfontolása nélkül mintegy mellékesen eldönteni valóban idő előtti volna.” 7 Deákban van elég bátorság – és persze, elegendő tekintélye – ahhoz, hogy a bírálatoknak a „korszellemre”, a liberalizmusra való hivatkozásával szembeszálljon. De alighanem sértettséget is váltott ki belőle a liberális

elvekből történt kioktatás; a beszédéből kiérezhető ingerültség erre utal. „Egyik főérv, mely az egyházi ítélő székeknek most azonnal a perrendtartás szabályai közt kimondandó eltörlése mellett fölhozatott, az volt, hogy ezen eszme liberalis, hogy azt a jogegyenlőség megkívánja, hogy előre kell haladnunk, az eldöntés elhalasztása pedig hátralépés volna. Hosszú politikai pályámon tapasztaltam, hogy egyetlenegy szóval sem történik annyi visszaélés, min e szóval »liberalis«. Gyakran oly eszmékre ragasztatik e cím, melyek, ha mélyebben vizsgáljuk azokat, éppen nem liberalisak, s a gyakorlati életben államok intézkedéseinél is nem mindig a liberalismus utáni vágy, hanem az o rszág érdekei szoktak döntők lenni. Íme közelebb is azon korban, midőn itt Európában liberalis eszmének a szabad kereskedést tartja a v ilág, Észak-Amerika, melyet illiberalisnak nem szoktak nevezni, védvámokat állított fel, s azokat oly

magasságra emelte, hogy az európai védvámokét sok tekintetben meghaladja.” 8 „Taglaljuk hát a liberalis szónak valódi értelmét a j elen kérdésre vonatkozólag” – tér rá egyfelől a liberalizmus értelmének, másfelől a konkrét probléma helyes megoldásának taglalására; ami persze Deák számára ugyanazt jelenti. „Egyik fél azt mondja, hogy liberalis eszme különbség nélkül polgári bíróságokra bízni a h ázasságok érvényének megítélését, egy szóval minden a házasságra vonatkozó perlekedést és ennélfogva eltörölni e részben az egyházi bíróságokat, mert ezt kívánja a vallások jogegyenlősége, melyet az 1848-diki törvény is kimondott, az ellenkező pedig visszalépés volna s a jogegyenlőséget sértené. Ennek ellenében kijelentem én is, mit tartok e téren valódilag liberalisnak s a vallások jogegyenlőségéből szorosan következőnek. Szabad egyház szabad államban, ez az én jelszavam Ebből indulok ki, a mi

ezzel ellenkezik, azt sem liberalisnak, sem a vallások jogegyenlőségével megférőnek nem tartom. Absolutismus is behozhatja formákban az egyenlőséget s eltörölheti az egyházi törvényszékeket, de nem alapította meg a szabad államot és a szabad egyházat, pedig ez, úgy hiszem, a d olog lényege. A vallások egyenlőségét szent és sérthetetlen elvnek tartom én is, s ha azt az 1848-diki törvény ki nem mondotta volna, nem szűnném meg annak kimondását sürgetni. De a szabad egyház eszméje s a vallások egyenjogúsága azt kívánja, hogy a hon minden polgára, bármely hitfelekezethez tartozzék is, szabadon élhessen saját vallásának szabályai szerint, ha azok az állam céljaival nem ellenkeznek és 6 Csanády Sándor felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20.) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója X k 174 l 7 Deák Ferenc

felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 50-51 l 8 Deák Ferenc felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 51 l 6 mások hasonló jogait nem sértik.” S különösen tartózkodna attól – mondja, ellentétben néhány felszólalóval –, hogy az egyházi szabályok értelmét és helyességét vizsgálja. 9 [A mi kiemeléseink] Ezen elvet az adott tárgyra alkalmazva kétségtelen, hogy a liberális politika egyik nehezen feloldható dilemmájához jut el. „. ha vannak e h azában hitfelekezetek, melyek vallási szabályaik közé számítják azt is, hogy az ő házasságuk érvénye fölött a megállapított vallási elvek szerint egyházi bíróság ítéljen, helyes volna-e, ha a t örvény azt mondaná: »Te nem élhetsz vallásod ezen szabálya szerint, mert én a f

ormában egyenlőséget akarok s ennek amazt fel kell áldoznod«, holott az a s zabály sem az állam céljával nem ellenkezik, sem más felekezetűek hasonló jogait nem sérti? . Vajon célszerű volna-e mindezek nyugalmát, vallási meggyőződését szükség nélkül, nem a jogegyenlőségért, hanem a f orma egyenlőségéért felzavarni?” 10 [A mi kiemeléseink] Deáknak természetesen van megoldása. Egyfelől – amennyiben a jogegyenlőség elve valóban sérül – az állami beavatkozást helyesnek és jogszerűnek tartja. Másfelől viszont csak a jogállamiság elveinek megfelelő és az egyház szabadságát nem sértő intézkedéseket vél lehetségesnek; ami az adott kérdésben, a h ázassági ügyekben az állami és egyházi vonatkozások szétválasztásáról rendelkező törvény megalkotását jelenti. Miként mondja, a jogegyenlőség sérelmeként kezelné, ha valamely egyház saját vallásának szabályait más egyházak tagjaira rá akarná

kényszeríteni. A katolikus egyház ilyen gyakorlatát természetesen elítéli, s annak megakadályozását szükségesnek tekinti. „E jogtalanság ellen – folytatja – évek óta küzdöttem szakadatlanul s küzdeni fogok mindig, éppen azért, mert szabad egyháznak és a vallások jogegyenlőségének elvét szentnek, sérthetetlennek tartom. Egyik egyháznak a többiek fölötti jogi felsőbbségét bármi tekintetben fönntartani akarni, ez volna illiberális eszme; de hogy a valódi liberalismus azt kívánná, hogy mielőtt azon törvény és törvényes gyakorlat, mely szerint a házasságok minden hitfelekezetnél az egyház papja előtt kötendők, megváltoztattatnék; mielőtt a házasság kötésének polgári része az egyházitól törvény által elválasztatnék; mielőtt törvény által kimondatnék, hogy az állam a házassági szerződést az állammal szemben tisztán polgári szerződésnek tekinti, s ennek vallási részébe nem avatkozik, ugyanezért a

házasságokat, mint polgári szerződéseket, a polgári hatóságok előtt kötendőknek rendeli; hogy, mondom, mielőtt mindezek kimondatnának, az egyházi bíróságok a házasságok érvényére nézve minden hitfelekezetnél most a perrendtartásról szóló törvények közt rögtön eltöröltessenek: valóban nem értem, sőt erős meggyőződésem az, hogy éppen az ily módon idő előtt eszközlött eltörlés volna illiberalis, mert ellenkeznék a szabad egyház fogalmával és a vallások jogegyenlőségével.” 11 [A mi kiemelésünk] A használható megoldások keresése során nem utasítja el a külföldi példák tanulmányozását, de azt már igen, hogy a külföldet – ez esetben Ausztriát – a liberalizmusban való előrehaladás mércéjének tekintse. „Versenyzés a l iberalismusban nem egyedüli feladata a t örvényhozásnak. Minden törvényhozás saját hazája körülményei szerint intézkedik” – jelenti ki. 12 A vitában még egyszer

felszólal, reagálva Tisza Kálmán egy „félreértésére”. Tisza egyetért a D eák által kifejtettekkel, azokat a d iszkusszió „legszebb, legérdekesebb, legalaposabb” részének nevezi. Természetesen nagyra értékeli a kötelező polgári házasság bevezetéséről mondottakat is; annak „teljes szívéből örül”. Ugyanakkor – vagy akarva, vagy akaratlan – tényleg alaposan félreérti Deák szavait, amikor „egy igen sok bajt, igen sok nehézséget” eredményező „eszmét” vélt „beleszőve” azokba. 9 Deák Ferenc felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 52 l 10 Deák Ferenc felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 52 l 11 Deák Ferenc felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20)

in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 53 l 12 Deák Ferenc felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 56 l 7 „Ő ugyanis azt mondta, hogy a törvényhozás rendelkezései nem csak a dogmát nem illethetik – mert hisz ebben, gondolom, mindnyájan egyetértünk, mert a dogma a h it tárgya . mert a h it csupán lelkiismeret és Isten közötti dolog – de azt is mondta, hogy szabályaik vannak az egyházaknak, melyekkel kell, hogy az állam ellenkezőt ne határozzon.” Majd ezzel szemben fogalmazza meg ellenvéleményét: „Már, engedelmet kérek, ha azt felállítanók, hogy ha csak valamely szabály nem épen ellenkezik az állam fennállásával, érdekeivel, már akkor gátolhatja a törvényhozást abban, hogy az előrehaladás, s egyáltalában a civilisatio kérdéseit megadhassa, önmagunk építenénk akadályt magunk elé, mert ha egyik egyház hozott, hozhat a másik

is oly szabályt, mely gátul lehetne az államra nézve.” 13 Deák nem vitázik, csak helyreigazít: „Egy szóval sem mondtam azt, hogy az államnak nincs joga intézkedni, mihelyt valamely vallásnak szabályai azzal ellenkeznek . hanem azt mondtam, hogy nem tartom a liberalismus kívánalmának azt, hogy midőn az ország egy nem csekély részénél vallási szabálynak tekintetik a házasságok fölötti bíráskodás, mindaddig, míg az egyház előtt köttetnek, az eltöröltessék. Ezt nem tartom liberalis eszmének. Mert én liberalis eszmének azt tartom, hogy ki-ki a maga vallása szabályai szerint élhessen, a mennyiben ezek az állam céljaival és mások hasonló jogával nem ellenkeznek.” 14 Tisza elfogadja, hogy rosszul értette Deák szavait. Mi sem akarunk ellentétet belemagyarázni egy olyan vitába, amelyben nincs benne, bár némi különbséget a két felfogás között azért látni vélünk. Tisza mintha nagyobb teret nyitna az állami beavatkozásnak,

mivel az „előrehaladás”, a „civilizáció” érdekeit mintegy az egyházak „szabadsága” fölé emeli. Igaz, Deák szövege sem mond ellent azon elvnek, miszerint az „állam céljai” korlátot szabhatnak az egyházak autonómiájának, ám mégis, mintha az egyházak szabadsága nála hangsúlyosabb lenne. De – még ha valóban lenne is árnyalati különbség a liberalizmus „mértékében” a két politikus között – sem Tisza, sem Deák nem kívánt egymással szemben frontot nyitni a liberalizmus „helyes” értelmezésének kérdésében. Tisza megnyugtatja Deákot: „. engem sem a j elen kérdésnél, sem más kérdésnél egyes egyedül az, hogy mi tartatik átalában szabadelvűnek, nem vezetett s nem fog vezetni. Mert én ugyan minden intézkedésünk okvetlen kellékének tartom, hogy szabadelvű irányban haladjon; de azt, hogy ezen egyetlen szempont miatt a gyakorlatiasság és lehetőség szemügyön kívül hagyassék, és e miatt az egész

céltalan s a megsemmisítésnek kitéve legyen, nem akarom.” 15 A „mi a l iberalizmus” kérdésben – véljük – valóban nem volt lényegi a különbség a két pártvezér között, és nemcsak az egyházakhoz való viszonyt illetően. A következő fejezetben látni fogjuk, hogy a kormány – különösen Eötvös – komoly erőfeszítéseket tesz a „szabad egyház szabad államban” elvének érvényesítésére, vállalva az egyes egyházakkal való konfrontációt is. De látni fogjuk azt is, hogy a körülményekre, a kockázatokra, a következményekre tekintő „politikai okosság” korlátot állít a „liberalizmusban való versenyzésben” – azaz a nagy többség által osztott liberális elvek állami eszközökkel történő gyakorlati érvényesítésében. Az állam és az egyház viszonyának – ezen belül a polgári házasság kérdésének – rendezése még hosszú ideig várat magára; csak egy negyed század múltán, a kilencvenes évek

közepén születnek meg – heves politikai vitákat kiváltva – az un. egyházpolitikai törvények. Az „elvszerűség” és „célszerűség” dilemmájából fakadó „türelem” okait Deák nagyon plasztikusan fejti ki a sokak által politikai végrendeletének tekintett utolsó, 1873 n yarán elmondott országgyűlési beszédében. 13 Tisza Kálmán zárszava a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. X k 183 l 14 Deák Ferenc felszólalása a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 60 l 15 Tisza Kálmán zárszava a polgári törvénykezési rendtartás főbb irányelveinek vitájában (1868. október 20) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. X k 183 l 8 A beszéd

apropóját egy újabb „egyházpolitikai vita” adta: a k atolikus egyház egyik püspökének „engedetlensége”, aki – a kormány tiltása ellenére is – kihirdette a pápa nemrég kiadott, a pápai csalhatatlanságról szóló dogmáját. Az ügy a parlamentben is vihart kavart; egy interpellációban magának a k ultuszminiszternek a felelősségre vonását sürgetik, mondván: nem járt el a törvény szerint, és „nem eszközölt szigorúbb büntetést” a rozsnyói püspök ellen. Deák egyfelől megvédi a miniszter eljárását, mondván: „ nem eszközölte, mert nem lehetett eszközölnie” – hiszen nem áll rendelkezésre olyan törvény, amely alapján megtehette volna. „Ahol tehát a törvény sem azt, ami a bűntett konstatálására múlhatatlanul szükséges, nem definiálja, sem az eljárásról nem szól, sem a bíróságot ki nem jelöli, igen nehéz lett volna a miniszternek azon térre menni, ahol előre láthatta, hogy sikertelenül fog

működni. Én eszerint a miniszter eljárását nemcsak nem helytelenítem, hanem helyeslem. Ő élt azon figyelmeztetéssel, melyre jogosítva van bárki ellen, ki a t örvényt nem tartja meg, vagy a f ejedelem akaratától eltérőleg cselekszik; büntető joga sem a miniszternek, sem a fejedelemnek ez esetben nem volt.” Helyesli a miniszter javaslatát is, hogy az országgyűlés az állam és az egyház viszonyának szabályozásának kidolgozására egy törvényelőkészítő bizottságot küldjön ki. 16 Deák azonban nem elégszik meg a miniszter „megvédésével”, a jogi érveléssel, hanem kifejti meggyőződését az állam és az egyház viszonyát rendező törvény alapelveivel, ha tetszik filozófiájával kapcsolatban is. Egyfelől – mint ismeretes – kifejezésre juttatja az egyház és az állam legteljesebb szétválasztását jelentő amerikai modell iránt érzett rokonszenvét, mint ami az állam és az egyház teljes szétválasztásával a l

egteljesebben valósítja meg a „ szabad egyház szabad államban” liberális követelményét. Ám ugyanakkor – miként az előbbi példánál is láttuk – rögtön egy megszorítást fűz elvi nyilatkozatához. Érdemes hosszabban is idézni a teljes gondolatmenetét. „Én azt tartom, hogy a viszonyokat illetőleg a művelt világon két egymástól nevezetesen eltérő rendszer uralkodik: az egyik az amerikai, a másik az európai. Az észak-amerikai államok törvényhozása azon elvből indult ki, hogy az állam a kultuszok dolgába minél kevesebbet avatkozzék. ha azoknak tanai vagy eljárása a s tatusra veszélyek voltak, ez el len fölszólalt, föllépett, minden más egyebekben pedig szabad kezet engedett nekik. Ez ott könnyebb volt Azok az emberek, kiknek ősei hazájokat vallásuk üldöztetése miatt hagyták el, igenis érezték és tudták, mennyire káros következésű, ha a satus sokat avatkozik vallási ügyekbe. Az európai rendszer ettől tetemesen

eltér Európában a civilizációt a keresztyénség terjesztette. Ennél fogva a keresztyénségnek vagy a vallásnak érdekeit összeszőtték a status minden intézményével, és annak gyökerei minden intézménnyel összenőttek. Ennek bizonyságául nem kell egyebet említenem, minthogy a legújabb időkig majdnem minden államnak megvolt a maga államvallása Ez kezd szünedezni, de még sok helyen nem szűnt meg, mert ezt a rendszer egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen be vannak nőve az institutiókba, hogy azokat kitépni konvulziók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnák, gyökereik újra kihajtanának, mégpedig bujábban, mint annak előtte.” [A mi kiemelésünk] Mi akkor a megoldás? Deák gondolkodásmódjának, értékrendjének megfelelően javaslata természetesen az elvszerűség és a célszerűség szempontjainak együttes és egyidejű figyelembevételén alapul. „Az én

nézetem – a magam elvéről szólok – az, hogy a két rendszer közt jobbnak, ésszerűbbnek és célszerűbbnek tekintem az amerikait, amely rendszernek alapja az, hogy az á llam ne vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, azt a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, mely affelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, mely attól eltávolít.” [A mi kiemeléseink] 16 Deák Ferenc felszólalása Trefortnak egy interpellációra adott válaszának vitájában. (1873 június 28) Kónyi, VI. 411-412 l 9 Négy példát is hoz „nézetének” megvilágítására: a felsőház rendezését, a polgári házasságot, az egyházi javak, valamint a katolikus autonómia kérdését, olyanokat tehát, amelyek a korszak politikai diskurzusainak fontos elemeit alkották. Nézzük, mik is ezekben a

kérdésekben elvei. A felsőház rendezésével kapcsolatban úgy véli, az egyházak közötti jogegyenlőség megteremtésének nem az az útja, hogy azoknak az egyházaknak is megadják a részvétel jogát, amelyek azzal nem rendelkeznek, hanem az, hogy azoktól elveszik, amelyek a tradíciók alapján rendelkeznek vele. De hogyan történjen a megoldás? „Nem szólok arról, hogy jogos-e vagy nem jogos, így vagy úgy téve; hanem mi az, amit az óvatosság és józan ész parancsol. Nem tartanám célszerűnek holnap egy törvénycikket hozni, és azt kimondani, hogy sem katolikus, sem görögkeleti püspököknek nincs a főrendiházban helyök; a világért sem. Azt gondolnák, harcot üzenünk nekik, üldözzük őket; pedig nincs veszedelmesebb ember, mint a mártír. Előttünk áll a főrendiház rendezése, ott lesz alkalmunk kimondani, hogy senki nem vehet részt a törvényhozásban mint törvényhozó csupán hivatalánál fogva, nem püspök, nem főispán és a

többi”[A mi kiemeléseink] A polgári házasság ügyében is hasonló eljárást javasol: „A polgári házasság – nézetem szerint – abszolute nem vallási, hanem tisztán polgári kérdés. A két mód közül, melyet eddig követtek, az egyik az engedélyezett polgári házasság, a másik a kötelező. Nem tehetek róla, én az elsőt, a fakultatív polgári házasságot nem tartom logikai alapon nyugvónak, nem tartom helyesnek, és magára az egyházi rendre nézve is sértőbbnek tartom, mint a kötelezőt. Mert ha nyersebb nyelven mondanók ki a fakultatív polgári házasságról szóló törvényt, ez annyit tenne, hogy az állam azt mondja alattvalóinak: Fiaim, ha házasodni akartok, menjetek papjaitokhoz, adjanak ők össze benneteket; de ha össze nem ád titeket, akkor jöjjetek hozzám, majd összeadlak én. Ellenben a kötelező polgári házasság egészen más. Ott az ál lam azt mondja, hogy a h ázasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári

szerződés, éspedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak és a successiónak [öröklés] stb. én tehát mint állam megkívánom, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék; annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál. Ebben sem sértő, sem abszurd, sem helytelen nincs. Mindezeket fokonként meg kell tenni” Az egyházi javak szekularizálása kapcsán ekként fogalmaz: „Annyiszor említtetett már az egyházi javak elvétele; egy helyt elvették, nem adtak helyébe semmit, más helyt elvették, és a satus vállalta magára az egyház költségeit. Én ezt oly lépésnek tartom, mely nem vezet az én fő célom felé, hogy tudniillik a status csak annyiban avatkozzék az egyház dolgaiba, mennyire szükséges; ez olyan lépés, amely ettől visszafelé vezet. Azt hiszem tehát, nem azt kell kimondani, hogy az egyházi javak elvétetnek, hanem meg kell különböztetni, hogy mik az egyház valóságos tulajdonai, és mik a s tatus

tulajdonai a maga kulturális céljaira; és ha ez m eg lesz különböztetve, és a status a magáét megtartja, és használja a kultúrai célokra, a másiknak az elvételét azért is károsnak tartanám, mert a statusnak kellene födözni a kultusz költségeit, ami megint messze vezetne attól, amit én akarok, mégpedig visszafelé vezetne.” [A mi kiemeléseink] Utolsó példája kapcsán elmondott szavainak – mint a következő fejezetben látni fogjuk – különös aktualitása és igen nagy súlya volt. „Igen fontos továbbá a k atolikus autonómia kérdése. Sürgették ezt már a minisztériumnál, sürgették nálunk is. Én e tekintetben abban a véleményben vagyok, hogy a katolikus autonómia csak negative tartozik az országgyűlés elé. Nekünk nincs jogunk ez autonómiába akkép avatkozni, hogy így legyen, hanem jogunk van azt mondani, hogy így ne legyen. Például, ha valamely autonómiának eszébe jutna magának hívei irányában büntető jogot

arrogálni [illetéktelenül magának követelni], ezt a jogot az állam nem engedhetné meg; büntetni az ál lamban csak az ál lamnak van joga, olyan autonómiát az ál lam el nem tűrhetne.” „De sok efféle van – zárja le példázatainak sorát – amire nézve meggyőződésem az, hogy azt lassanként érlelni, kifejteni, tisztába hozni legfőbb feladatunk.” [A mi kiemeléseink] Láthatjuk, hogy abból a „meggyőződéséből”, hogy számára az amerikai modell a rokonszenvesebb, hogy azt tartja „jobbnak, ésszerűbbnek és célszerűbbnek”, a politikai gyakorlatot illetően levont következtetése korlátozott érvényű. Mondhatnánk, „csupán” ennyi: 10 „ ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig szem előtt tartom, és minden lépést, amely affelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít.” A Deák egyes passzusait kísérő közbeszólások, a „halljuk”, az „általános élénk

helyeslés” mutatja, hogy az országgyűlés sok tagja – talán többsége – egyetért a kifejtett elvekkel, és sokban osztozik a „haza bölcse” elveivel. Deák gondolkodásmódjának megfelelően a konkrét döntések meghozatalához azonban nemcsak a „kívánatos” meghatározása, hanem a „lehetséges” számbavétele is szükséges, amibe természetesen az érte fizetendő ár – tehát a következményekkel való kalkuláció – is beletartozik. Láttuk, e szempont ebben az esetben is a „helyzetre” irányítja a figyelmét. Ha tetszik, teoretikus okokból is: annak megértéséből, hogy az európai fejlődés következtében kialakult viszonyok az amerikai modell „egyszerre” történő bevezetését lehetetlenné teszik. De a p olitikai következmények számbavétele is óvatosságra inti az elvszerűség „túlzása”, a doktrinerséggel szemben. Idéztük megállapítását: Itt „ ezt a rendszert egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a

lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institúciókba, hogy azokat kitépni konvulsiók nélkül nem lenne lehetséges, és ha mégis kitépni akarnók, gyökereik újra kihajtanának, még pedig bujábban, mint annak előtte.” Láthatjuk, nemcsak a „ konvulsióval” szembeni érzelmi idegenkedése, hanem a n ehézségek racionális számbavétele is megtörténik. Ezért is kell a „legnagyobb, a leggondosabb óvatosság”, sőt – mint láttuk – egyenesen a „lassúság”. Indoka így szól: „Előttünk áll, de nemcsak mielőttünk, egész Európa előtt a változott viszonyoknál fogva tisztába hozása az ál lam és az e gyház közti viszonynak. És erre nekünk is, mint másoknak készeknek kell lennünk. Ha ezt nem ma tesszük, nem rögtön tesszük, két dolgot nyerünk; először érik az ügy, másodszor tanulunk, okulunk más országok példáján, akkor is, ha jól, akkor is, ha rosszul járnak el.” Ezért fogadja el

tehát a miniszter, Trefort Ágost ja vaslatát, aki – talán nem tévedünk, ha feltételezzük – a téma napirendről való levételének szándékával is – egy bizottság kiküldését javasolja az azonnali döntéshozatal helyett. De úgy hisszük, van egy másik, az iméntivel legalább azonos súlyú megfontolása is. Röviden szólva: egy esetleges vallásháborút nemcsak megnyerhetőnek nem, hanem ellenszenvesnek is tartja. Beszédét ekként fejezi be „Utoljára még csak azt mondom, szavaim bezárásául, mit már barátaim előtt is mondottam, hogy ezen dolgokban a l egnagyobb óvatosság szükséges. Az eréllyel és józan ésszel párosulnia kell a leggondosabb óvatosságnak, mert a kérdés könnyen elmérgesíthető. Nem kérdem aztán, ki kezdte meg, amint Lucanus mondja a Pompeius és Ceasar közti harcról: ’Quis justus induit arma, scire nefas’ [Nem lehet megállapítani, hogy ki ölt magára jogosabban fegyvert]; itt is fölösleges kérdés, ki

kezdte, ha a baj egyszer megvan. Az óvatosságot azért tartom nagyon szükségesnek, mert ezen ügy hordereje messzebb visz, ha elhibázzuk a lépéseket, mint amennyire az kezdetben látszik. sokszor igazolta a történelem, hogy kicsiny dolgokból a legerősebb szakadások támadtak, mert hozzájárult a magánérdek, az indulat, a szenvedély és, mint a német mondja, a ’Rechthaberei’ [akaratoskodás, bizonykodás]. Egyik a másikat tüzelte, és az olyan ember, ki vallási dolgokkal nem is törődött, a legdühösebb vallási háború harcosa lett. Azzal végzem beszédemet, hogy én minden nemét a vallási háborúnak a lehetőségig óhajtom kikerülni. Ha a vallási háború fanatizmusból ered, s fanatizmussal vitetik, káros, veszélyes De az o ly vallási háború – mert nemcsak fegyverrel lehet háborút viselni, igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek –, oly vallási háború, mely hit, vallási buzgóság nélkül,

magánérdek és politikai célokból vitetik, még veszélyesebb s emellett utálatos is. Ettől óhajtom megmenteni országunkat, jogaink, alkotmányos állásunk föláldozása nélkül, és hogy ezt tehessük, mindenekelőtt gondoskodnunk kell fegyverekről, melyeket az ilyen háború esetén használhassunk a magunk védelmére. Ez véleményem Én a miniszter úr álláspontját helyelem, nem rosszallom, s az általa 17 javasolt indítványt elfogadom.” 17 Deák Ferenc felszólalása Trefortnak egy interpellációra adott válaszának vitájában. (1873 június 28) Kónyi, VI. 412- 415l 11 „Általános helyeslés”, majd „hosszasan tartó élénk éljenzés” fogadta e s zavakat, mutatván, hogy az országgyűlés többsége egyetértett Deákkal, s azzal az óvatossággal is, amit a kormány tanúsított. 1873-ban azonban Deáknak mégis jó oka volt mind az állam és az egyház viszonyának rendezésére vonatkozó liberális elveinek, mind pedig az ajánlott

eljárási módokra vonatkozó nézeteinek kifejtésére. Ekkorra ugyanis – miként a következő fejezetben látni fogjuk – a magyar liberálisoknak már vannak tapasztalataik arra nézve, hogy valóban indokolt a „legnagyobb óvatosság”, mert hogy e kérdés valóban „könnyen elmérgesíthető”. A magyar kormány egyházpolitikai intézkedései – különösen a katolikus és az izraelita autonómia létrehozására tett kísérletek – súlyos feszültségekhez vezettek. És már – külföldi példák nyomán – az is látható volt, hogy a „Kulturkampf” inkább kárára, mint hasznára van a kormányzó, vagy kormányzati befolyásra törekvő liberálisoknak. * Ha a „mi a liberálisabb” kérdése fel is merült alkalmanként a liberális állam berendezkedését kísérő politikai vitákban, a pártmegoszlásnak a hatvanas-hetvenes években nem vált meghatározó vonásává. Az „egyházpolitikai” vitákat követő szavazásokat aligha

tekinthetjük tehát a liberalizmus „mértékéről”, még kevésbé a liberalizmus elfogadásáról vagy elutasításáról szóló állásfoglalásnak. Ekkor – és még jó ideig – nem a l iberalizmus és az antiliberalizmus, de még csak nem is a „liberalizmusban való versenyzés” választotta el egymástól a p ártokat. A közjogi kérdésben kialakult, a politikusokat kormánypártra és ellenzékre osztó törésvonal tükröződött vissza ebben a disputában csakúgy, mint többi témában kialakult vitában és szavazásban is. Részben a berendezkedő liberalizmus dilemmáinak kezelhetőségébe vetett hit ereje, részben a „kereskedői szellem” pragmatizmusa által diktálta konfliktus-kerülő politikai gyakorlat, és persze, a politizáló elit világnézetikulturális homogenitása miatt messze van még az az idő, amikor a „kultúrharcban” megjelenő problematika politikai törésvonal kialakulásához, pártképződéshez vezet Magyarországon is.

3.2 Egyéni vagy kollektív szabadság? – A liberalizmus problémamegoldó képességének határai A nemzetiségi törvény vitájában és az azt lezáró szavazásban viszont a liberalizmus problémamegoldó képességének határai fájóan és drámaian tudatosulnak. Ez esetben – hogy a liberalizmus szavaival éljünk – az egyéni és a nemzeti szabadság összeegyeztethetőségének problémája, azaz a liberalizmus egyik súlyos belső dilemmája mutatkozott meg nagy erővel, s úgy, hogy maga a liberális államberendezkedés működőképessége vált kérdésessé. E kérdést nem sikerült kivonni a politikai küzdelmekből, nem sikerült az ellentéteket feloldó, de legalábbis tompító „középutat” megtalálni. A nemzetiségi törvény vitájában felsorakozó politikai erők közötti választóvonalat az etnikai törésvonal jelölte ki; a dichotóm szerkezetet eredményező kérdésfeltevés politikai értelemben mintegy megsemmisítette az

„árnyalatokat”, érvénytelenítette a „ közép” megtalálására irányuló próbálkozásokat. A „magyar-párt” a „nemzetiségi-párttal” került szembe; a konszenzusnak, de még csak a kompromisszumnak az elvi lehetősége is eltűnt. A vitában többször elhangzik majd – hol kétségbeesett beletörődéssel, hol az élet-halál harcot profetizáló fenyegetésként –: az álláspontok olyannyira különböznek, hogy vita, a kölcsönös „kapacitáció” értelmetlen. Azt aligha állíthatnánk, hogy ne mutatkoztak volna eszmetörténeti szempontból igen figyelemreméltó kísérletek mindkét oldalon a probléma racionalizálására, a s zakadék áthidalására, valamiféle „harmadik utat” jelentő megoldás megtalálására. Igyekszünk majd jelezni azokat az erőfeszítéseket is, amelyek az egymás ellen forduló értékek kibékítésére 12 irányultak, bemutatva természetesen azon megfontolásokat is, amelyek hatásukat erőteljesen

korlátozták. Az bizonyosan nem vethető a résztvevők szemére, hogy kellő körültekintés nélkül, kapkodva, elhamarkodottan cselekedtek. A nemzetiség kérdés súlyát a m agyarországi politikusok 1848 óta ismerik, politikai tervezgetéseikben figyelembe veszik. Talán még azt is mondhatnánk, hogy a politikai gondolkodás mindent átfogó elemeként van jelen, amely iszonyatos erővel nehezedik rá a politikai élet minden szereplőjére. A vita egyik vezérszónoka, a szerb Miletics Szvetozár – tisztelettel adózva azon „mély gondolkodású magyar államférfiúnak”, akinek munkássága „fölöslegessé teszi”, hogy a nemzetiségi kérdés fontosságát „akár általában, akár különösen e haza és annak jövője szempontjából” hosszasan taglalja – joggal mondja: „Húsz év odyssei bolyongás után a szenvedések tengerén, több évi vitatkozás után az elmélet és publicistika terén jutottunk most el a gyakorlat terére, hogy a nemzetiségi

kérdést törvényhozásilag eldöntsük.” 18 A törvényt beterjesztő „mély gondolkodású magyar államférfiú” – természetesen Eötvös Józsefről van szó – valóban sokszor és igen mélyrehatóan foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Láttuk, a probléma boncolgatása fontos részét alkotta állambölcseleti munkájának, több politikai röpiratot, publicisztikát írt. Oroszlánrészt vállalt a törvényalkotás területén is; 1861 óta inspirátora és tevékeny részese a nemzetiségi törvényjavaslat elkészítésével megbízott bizottságoknak. És persze, e kérdés nemcsak Eötvös foglalkoztatta Hiszen – miként már többször is jeleztük – a nemzetiségi kérdés több mint két évtizede a magyarországi politikai gondolkodás, a politikai viták egyik legfontosabb témája volt. Így volt ez a kiegyezést létrehozó országgyűlés esetében is: alig-alig van olyan ülésnap a parlamentben, amelyen a n emzetiségi kérdés, vagy

valamely aspektusa szóba ne kerülne. Mileticsnek tehát igaza van: e k érdés megoldásának keresése a m agyarországi politikai életben legalább két évtizede jelen van. A próbálkozások hosszú sorát azonban vádként is megfogalmazzák. Hodosiu József – egy másik „nemzetiségi-párti” képviselő – a vitát közvetlenül megelőző eseményeket ekként ábrázolja: A történet – mondja – még 1866-ban kezdődött, amikor az országgyűlés egy 40 tagból álló bizottságot küldött ki a törvényjavaslat előkészítésére. „A 40-es bizottság, mert a dolgot nagyon sürgősnek találta, albizottságot küldött ki, hogy az a törvényjavaslatot készítse el. Ezen albizottság megint a dolog sürgősségénél fogva munkálkodott lassan, lassan és mindig lassabban, míg elvégre folyó évi június vagy július hóban a törvényjavaslatot a ház elé terjesztette. A ház azt természetesen a 40-es bizottságnak adta ki, mely, mert a dolog még mindig

sürgetős vala, folyó év október hó végén ült össze, az albizottság törvényjavaslatát tárgyalás alá veendő. Az albizottság törvényjavaslata elejtetik, és egy a 40-es bizottság két tagja által készített külön törvényjavaslatot vesznek tárgyalás alá. Ezt tárgyalják, kiigazítják, átreformálják és utóvégre mint a bizottság majoritási votumát a ház elé terjesztik, egyszersmind előterjesztvén egy minoritási votumot is, mely tudvalevőleg a román s szerb képviselők által készített törvényjavaslat. A ház azokat az o sztályoknak kiadta Elejtetett a bizottsági, az albizottsági s minden törvényjavaslat, s most szemben állunk egy oly törvényjavaslattal, mely sem az albizottságé, sem a bizottság majoritásáé, sem a bizottság minoritásáé, hanem , mint mondják, egy a 6ik osztályból kikerült törvényjavaslat, melyet a központi bizottság megint átdolgozott, átreformált, és még nem tudom mit tett vele. Mindezek

után kérdem, ha ily könnyedén lehetett egy törvényjavaslatot készíteni, mire vala szükség, hogy ezelőtt szinte három évvel bizottság küldessék ki s annyi időt vesztegessen. Az eszmék tisztázása végett, fogják felelni Szomorú felelet ily szomorú eredmény után.” 19 18 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 76 l 19 Hodosiu József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 71 l 13 Mondhatnák, az elkeseredett képviselő nem is mondta végig a történetet. A vitába elsőként felszólaló Deák Ferenc ugyanis a központi bizottság javaslatához módosító indítványt terjeszt be. Kétségtelen tehát, hogy Hodosiunak is igaza van: a hosszú elméleti

és politikai viták ellenére a benyújtott törvényjavaslat korántsem volt „kész”, különösen, ha ezen az „eszmék tisztázását” – azaz valamiféle megállapodás létrejöttét – értjük. Éppen ellenkezőleg Pontosan az vált világossá, hogy nincs olyan „eszme”, amely a megegyezés alapja lehet. A vitában részt vevő két „pártot” áthidalhatatlan távolságok választották el egymástól, de az eg yes „pártokon” belül is igen jelentős felfogásbeli különbségek rajzolódtak ki. A törvényjavaslat a benyújtástól az elfogadásig jelentősen módosult, s így talán még az is elmondható, hogy bizonyos részleteiben magán viselte az elmérgesedő vita indulatait és hangulatait tükröző rögtönzés jegyeit. A vita végeredménye felől nézve, a két alappozíció kezdettől fogva élesen elválik egymástól. A választóvonalat két egymásba fonódó válasz jelölte ki: egyfelől a nemzetiségi kérdés mibenlétére, másfelől

a magyar állam politikai berendezkedésére adott ellentétes válaszok. Önképük szerint egyik oldalon állt a „magyar-párt”, amely Magyarországot egyetlen „nemzet”, az állampolgári közösségként felfogott „politikai nemzet” egységes államaként gondolta el, amelyben a nyelvi csoportként értelmezett nemzetiségekhez tartozó személyek az állampolgári jogegyenlőség elvéből következően azonos nyelvhasználati jogokkal rendelkeznek. A másik oldalt a „nemzetiségi-párt” alkotta, amely az államot politikai entitásként (is) értelmezett nemzetiségek – tehát mint „kollektív személyiségek” – közös államaként képzelte el, amely – föderatív szerkezetet alkotva – felépítésében is visszatükrözi többnemzetiségű jellegét. Az ellentét ellenségképpé formálva viszont ekként jelent meg: egyfelől léteztek a nemzetiségeket elnyomni, beolvasztani, megsemmisíteni törekvő magyarok, a másfelől pedig a Magyarország

feldarabolására, megsemmisítésére törekvő nemzetiségi „izgatók”. Láthatjuk, eltérő ember- és társadalomkép, eltérő előfeltevések és értékválasztások állnak az egyes álláspontok mögött és ebből következően a jövőképek és értelemszerűen a politikai programok is diametriálisan különböznek. A vita olvastán kitűnik, hogy e két pozíció nem írható le a l iberalizmus/nacionalizmus ellentétpár mentén; az egyes álláspontokban a k ét világnézeti-ideológiai rendszer szétbogozhatatlanul összekeveredik. Igaz, mindkét politikai pozíciónak létezik egy „inkább” liberális és egy „inkább” nacionalista megfogalmazása, ám a „pártok” végül az etnikai törésvonal mentén különülnek el; többek őszinte elkeseredésére kizárva az etnikai törésvonalon „felülemelkedő”, politikai értelemben is alternatívát kínáló „harmadik út” kialakulásának lehetőségét. Lássuk tehát a „kudarc”

történetét, amely csupán az első, de korántsem az egyetlen volt a liberalizmus „berendezkedésének” folyamatában. 3.21 Elméleti konstrukciók Említettük már, hogy képviselőház elé két javaslat került: az egyik a nemzetiségi bizottság többségnek, a másik a kisebbségének véleményét tükröző, egymással mind az alapelvekben, mind a r észletekben élesen szembenálló törvényjavaslat volt. Az előbbi a megoldandó problémát nyelvhasználati kérdésként fogta fel, a m ásik – miközben erre vonatkozóan is tartalmazott előírásokat – az „országos nemzetek” elismertetését és politikai egyenjogúsítását célozta. A felfogásbeli különbség a javaslatok címéből és első mondataiból kitűnik. 14 A központi bizottság által benyújtott Törvényjavaslat a ne mzetiségi egyenjogúságról című szöveg preambuluma így hangzik: „Azon egyenjogúság, melyet Magyarország bármely nemzetiségű polgárai, politikai és

polgári jogok tekintetében, különbség nélkül élveznek, egyedül az országban divatozó nyelvek hivatalos használatára nézve és csak annyiban esik külön szabályok alá, amennyiben azt az ország egysége, a kormányzat és közigazgatás gyakorlati lehetősége és célszerűsége, úgyszintén az igazság gyors és pontos kiszolgáltatásának igényei szükségessé teszik.” 20 [A mi kiemeléseink] A Mocsonyi Sándor által saját indítványként benyújtott Törvényjavaslat az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországban leendő szabályozására és biztosítására című szöveg első és második paragrafusában viszont ez áll: 1.§ „Magyarországban a következő történeti országos népségek, u m a magyarok, románok, szerbek, szlovákok, oroszok és németek, egyenjogú országos nemzeteknek ismertetnek el, a melyek számára a nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúsága az állam területi épségének és politikai egységének

korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik. Minden nemzetnek joga van nemzeti zászlóját mint nemzetisége külső kifejezését használni; nyilvános politikai ünnepélyek alkalmával és nyilvános épületeken mindazonáltal a magyar korona zászlója mellett.” 2.§ Az egyes nemzetiségek képviselése s a nyelvek térkörének meghatározása és szabályozása céljából a népesség lélekszám szerinti többségének elve állítattik föl, s a vármegyék, illetőleg kerületek és azokban a választókerületeknek kikerekítése oly módon rendeltetik, hogy azok, ha nem tisztán, úgy legnagyobb, vagy nagyobb részben azonegy nemzetiségből álljanak. A kikerekítés gyakorlati kivitele külön törvény által fog szabályoztatni.” 21 [A mi kiemeléseink] A különbség e mondatokból jól látható. A többségi javaslat az egyes állampolgárok jogegyenlőségének elvi alapján állva csupán a hivatalos nyelvhasználat szabályozását tűzi ki, a

kisebbségi a nemzetiségieket „országos nemzetként”, azaz a nemzetiségi polgárok politikai közösségeként definiálja, amelynek az országgyűlésben képviselete, közigazgatási autonómiával rendelkező területe és önállóságát kifejező szimbóluma is van. Tovább olvasva a javaslatot, látjuk, hogy az „ önállás” további attribútumait is igényli: megfelelő képviseletet „az országgyűlés felsőházában, a központi hatóságoknál, a feltörvényszékeknél, a vármegyék, illetőleg kerületek élén, és egyáltalán azon méltóságokban és hivatalokban, a melyek betöltése a korona, illetőleg a végrehajtó hatalom kinevezésétől függ”; igényt tart arra, hogy a „nemzeti oktatást” állami feladatnak elismerve, a különböző nyelven oktató iskolákat az „állam vagyonából” „egyarányúan” segélyezzék; kimondja, hogy az „országos nemzeteknek” szabadságában áll „a népoktatás, nemzeti művelődés és

felvilágosodás céljából . szervesen egyesülni, nemzeti gyűlésben vagy nemzeti congressusban nemzeti egységének közegét megalakítani és szervezni, azon joggal, hogy . a congressusban képviseltekre pénzkivetéseket tehessen, nemzetisége, nemzeti művelődése és fejlődése érdekeit a korona, országgyűlés és államkormány előtt előterjesztések, sérelmek és javaslatok útján mozdítsa elő” stb. 22 [A mi kiemeléseink] Természetesen ebben az esetben sem tartjuk feladatunknak, hogy „igazságot tegyünk” a két javaslat között. Csupán konstatáljuk: a két elképzelés merőben más elvi alapokon áll, merőben más célokat tűz ki. Kompromisszumra tehát nincs lehetőség, mert közöttük nincs „közép”. Egymás kizáró alternatívák feszültek egymásnak Könnyen belátható, hogy ily esetekben csupán választani lehet. És ez akkor is súlyos következményű választás, ha az egyes megoldásokon belül van mozgástér, s elvileg nem

kizárt annak lehetősége, hogy mintegy megédesítsék a keserű pirulát, azaz bizonyos előnyök nyújtásával az ellenérdekelt fél számára könnyebbé tegyék az elfogadhatatlan elfogadását. Vagy ha ez az erős elkötelezettség 20 Törvényjavaslat a nemzetiségi egyenjogúságról. in: Eötvös József: Reform és hazafiság im III k 716 l Törvényjavaslat az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországban leendő szabályozására és biztosítására. in: Deák Ferenc beszédei VI k im 97 l 22 Törvényjavaslat az országos nemzetiségeknek és nyelveknek Magyarországban leendő szabályozására és biztosítására. in: Deák Ferenc beszédei VI k im 98-99 l 21 15 miatt mégsem történhet meg, legalább egy elfogadható alternatíva nyújtásával elvonják a tömegtámogatást az elvi megalapozottságú intranzigencia mögül. A vita azonban megmutatja a két tábor között húzódó szakadék mélységét, amit a törvényjavaslatokban

megmutatkozó politikusi óvatosság, számítás, okosság és illem, ha elrejteni nem volt is képes, de legalább a nyelvi eszközök megválasztásával elfedni törekedett. Már Deák módosító indítványa is a konfrontáció irányba történő elmozdulásnak tekinthető. Módosítása persze nem elvi jellegű: csak egy lépés mindannak világossá tételében, amit a törvényjavaslat szellemi atyja, Eötvös maga is vallott, ám mintegy elrejteni, tompítani kívánt. Deáknak igaza volt, amikor indoklásában azt mondja: nem új dolgot mond. A két elv, amire indítványát építi, valóban nem új, ő maga is, mások is többször kimondták, s a többség törvényjavaslata is azokon alapult. A két elv ugyanis így hangzik Deák megfogalmazásában Az egyik: „. Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes, oszthatatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja.” A másik: „ ezen

egyenjogúságot csak az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, s erre nézve is csak annyiban lehet külön szabályok alá vonni, a mennyiben ezt az o rszág egységes, a kormányzat lehetősége, célszerűsége s az igazság pontos kiszolgálása szükségessé teszi.” A preambulumra vonatkozó módosító indítvány voltaképpen egy kiegészítés; az elsőként említett elvnek szövegszerű megfogalmazását és betoldását jelenti. A kiegészített és részben átfogalmazott – és végül a törvénnyé váló – szöveg tehát hangzik: „Minthogy Magyarország összes honpolgára az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a h on minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogy továbbá ezen egyenjogúság egyedül az országban divatozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve és csak annyiban eshetik

külön szabályok alá, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzás és közigazgatás gyakorlati lehetősége, és a pontos igazság kiszolgáltatásának igényei szükségessé teszik: a honpolgárok teljes egyenjogúsága, minden egyéb viszonyokat illetőleg épségben maradván, a különféle nyelvek hivatalos használatára nézve a következő szabályok fognak zsinórmértékül szolgálni. 23 [A kiemelés a módosítást jelzi] Ismételten jelezzük, a módosítás nem elvi jelentőségű, hiszen a többség által előállított törvényjavaslat mindegyik variánsa az „egységes és oszthatatlan” „politikai nemzet” felfogására épült. Viszont az is igaz, hogy Eötvös 1861-ben a n emzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottmány jelentésében másként fogalmaz, amikor a két alapelvet ekként formulázza: a) „. Magyarországnak minden ajkú polgára politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő

egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik”. b) „ az országban lakó minden népnek, név szerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz stb. egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők; melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül, az egyéni és egyesülési szabadság alapján minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.” 24 [A mi kiemeléseink] Láthatjuk, a fogalmazás kímélni törekszik a nemzetiségi érzelmeket, amikor – hogy a korabeli szóhasználatot alkalmazzuk – a „politikai” és a „genetikai” nemzetet a magyarokra nézve is megkülönbözteti. A magyar nemzetet csupán történeti-politikai, a magyar nemzetiséget pedig – a többi „néphez” hasonlóan – „genetikai”, azaz nyelvi-kulturális közösségként definiálja. A megoldandó problémát magát azonban 1861-ben ugyanúgy látja, mint 1868-ban: a felsorolt „törvényjavaslati pontozatok” az

„egyesületek és testületek nemzetiségi jogait” 23 Deák Ferenc indítványa a nemzetiségi ügyben (1868. november 24) in: Deák Ferenc beszédei VI k im 101103 l 24 Jelentése a nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottmánynak (Pesti Napló, 1861, augusztus 14.) in: Eötvös József: Reform és hazafiság. im III k 492 l 16 nyelvhasználati jogként értelmezik. (És tegyük hozzá: nincs különbség abban sem, hogy a kisebbség ekkor is különvéleményt fogalmaz meg.) Nos, 1868 végére a szóhasználatban megmutatkozó „kímélet” ha el nem tűnik is, megcsappan a legelkötelezettebb liberálisoknál, így Eötvösnél és Deáknál is. Az 1865-68-as országgyűlés vitái számukra is megmutatták: maguk az alapelvek és nem a szavak képezik a vita tárgyát. Emlékezzünk vissza egy előbbi fejezetben bemutatott példára, az 1866 d ecemberében zajló, sorsdöntő válaszfelirati vitára, amelyben egy harmadik erő – a „nemzetiségi mumus”

– a maga testi mivoltában megjelent. Jeleztük azt is, hogy e k érdés napirenden maradt a kiegyezési törvények elfogadása után is. És nemcsak a parlamentben, hanem a sajtóban, a megyei gyűléseken, egyházi rendezvényeken s olykor az utcákon és tereken is. És különösen így lesz ez akkor, amikor a törvényjavaslat bizottsági vitái elkezdőnek és nyilvánosságot kapnak. Paul Bödy Eötvös-monográfiája több példát hoz a megyék egy jelentős részének tiltakozását kifejező petíció-hadjáratára. Zemplén megye például így ír fel az országgyűlésnek az albizottmány tervezetének közzététele után: „E törvény, mely e nagy politikai testet megfosztaná magyar jellegétől, létesíthetne egy polyglott államot, mely szabad lehetne egy ideig, esetleg virágzó, de nem lenne magyar állam, és szükségszerűen széthullana.” 25 A nemzetiségi kérdésben meglévő politikai feszültségek enyhítésére tett kísérlet kudarca Deák

beszédének egy passzusában is visszatükröződik: egy „óhajáról” – az anyanyelven történő „perlekedés” lehetőségének kiterjesztéséről – a következő megjegyzéssel mond le: „. mivel, ismerve a hangulatot, ezt most alig hiszem kivihetőnek, én pedig eredményt akarok, vagy pedig oly megállapodást, mely óhajtásom jövendő teljesítését legalább ne kockáztassa: a jelen körülmények között megnyugszom abban, hogy az eddigi gyakorlat addig is meghagyassék, míg a törvénykezésre nézve a szóbeliség s esküdtszéki eljárás behozva . nem lesznek” 26 (A mi kiemelésünk) Nos, a mindkét oldalon feltámadt „hangulat” még azokat a kísérleteket is megakasztotta, amelyek a k onfliktus elmérgesedésének megakadályozására irányultak. A törvényjavaslat parlamenti vitájának alakulása jól szemlélteti a pozíciók megmerevedését, a hangnem durvulását, a konfliktus kiéleződését, az óhajtott cél – a nemzetiségiek

közötti megbékélés – megvalósulásának elmaradását. De rögtön hozzátesszük: a vita nem pusztán hangulati-érzelmi elemek hatására vált eredménytelenné. A vitának volt egy intellektuálisan magas színvonalú, teoretikus igényességet, racionális érvelést felmutató rétege is, amely azonban éppúgy nem vezetett – az előfeltevések miatt nem is vezethetett – eredményre. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy néhány példa segítségével a diskurzus mindkét rétegének fontosabb jellegzetességeit bemutassuk. * A nemzetiségi törvény vitájában több mint félszáz képviselő szólalt meg, s közülük többen az elméleti megalapozásra is törekedtek. Mi a következőkben két olyan kísérletet mutatunk be, amelyek a problémát a liberalizmus értékrendjéhez illesztve kívánták megoldani. 25 idézi Bödy, Paul: Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary, 1840-1870. American Philosophical Society, Philadelphia, 1972. 112

l 26 Deák Ferenc indítványa a nemzetiségi ügyben (1868. november 24) in: Deák Ferenc beszédei VI k im 102103 l 17 3.211 A nemzet és a nemzetiség elválasztása – nemzetiségi egyenjogúsítás az egyéni szabadság elve alapján Láttuk: a többségi javaslat a nemzetiségi kérdést „nyelvkérdéssé” redukálta, abban a meggyőződésben, hogy a különböző nemzetiségekhez tartozó „honpolgárok teljes egyenjogúságának” érvényesítése csak ezen a t éren igényel törvényi beavatkozást: miként Eötvös mondja, „a polgároknak nyelvök használatára” vonatkozó szabadságának biztosítását. 27 A nemzetiségek létét természetesen a többségi vélemény mellett állók sem vonják kétségbe, ám éles különbséget tesznek a p olitikai közösségként értelmezett nemzet és a „ genetikus” – azaz vagy nyelvi, vagy faji, érzelmi, leszármazási – csoportnak tekintett nemzetiség között. Bár Eötvös – mint mondja – ez

esetben tudatosan tartózkodik a teoretikus fejtegetésektől, s a problémát szigorúan gyakorlati kérdésként kívánja kezelni, a nemzetiségi kérdés helyes megoldását szemléltető analógiája elárulja, hogy a nemzetiséget a nemzettől eltérő minőségű, nem politikailag értelmezett közösségnek látja; vagy pontosabban szólva, szeretné látni. A kisebbségi javaslatban megjelenő igényeket ugyanis a vallásháborúkhoz vezető törekvésekhez hasonlítja. „Azon korszakban – mondja –, midőn a reformáció által előidézett súrlódások, vagyis inkább küzdelmek az általános kifáradás következtében az első békéhez vezettek, a különböző felekezetek éppen ily rendszabályokban keresték biztosságukat, aminőket t. képviselőtársaim most indítványoznak Az, hogy az egyes kikerekített megyékben mindenütt egy nyelv legyen uralkodó, semmi más, mint a nemzetiségekre alkalmazása a híres elvnek: »Cuius regio, illius religio.«” S

Franciaország példájára utalva teszi fel a k érdést: „. mi volt e r endszabályoknak következése? Nem-e a legiszonyúbb testvérháború, mely egész Európát majdnem fél évszázadig vérrel fertőzte? Igaz, nem azért, mert azok, kik biztosságukat ily eszközökben keresték, ezt akarták, mert, ismétlem, igazságtalanság volna el nem ismerni a francia hugenották magasztos patriotizmusát; de azért, mert ha bizonyos rendszabályok egyszer felállíttatnak, ha bizonyos előzmények kimondatnak, amelyeknek csak bizonyos következményeik lehetnek, nem a jó szándéktól és jóakarattól függ, hogy mi lesz a vége. Kérdem, mi volt ezen rendszabályoknak következése magokra azon hitfelekezetekre nézve, melyeknek biztossága végett ezen szabályok felállítattak? vezetetett-e ez megnyugtatásukhoz? vezetett-e szabadságukhoz? Nem! Sőt a vallásfelekezetek közt való egyetértés, valamennyi vallásfelekezet szabadsága, a népeknek testvéri egyetértése

éppen azon perctől fogva kezdődik el, midőn a vallásfelekezetekre nézve ugyanazon elv állíttatott fel, melyet itt a bizottság többsége a nemzetiségekre nézve felállított.” 28 Azaz: az állam, az állampolgári közösség – egyszóval a politikai nemzet – és a nemzetiség szétválasztása, a nemzetiségek közötti viszony depolitizálása az egyéni szabadság elve alapján hozhatja meg ebben a kérdésben is a megoldást. Elismeri természetesen, hogy a vallás és nemzetiség között „roppant különbség van”, de ez véleménye szerint már csak azért sem mond ellent a közös következtetés levonásának, mert – véli, vagy csupán állítja – a vallási eszmék „sokkal mélyebb, sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb” hatást gyakorolnak a „nép kedélyére és jellemére”, mint a nemzetiségi kérdés. „Ha tehát ilyen, sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb okát a szétválásnak és nyugtalanságnak megszűntethette a szabadság: én

bátran várom a szabadságtól ugyanezen eredményt a szétválásnak egy kevésbé fontos és kevésbé mélyreható okára nézve.” 29 27 Eötvös József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Eötvös József: Reform és hazafiság. im III k 716 l 28 Eötvös József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Eötvös József: Reform és hazafiság. im III k 718-719 l 29 Eötvös József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Eötvös József: Reform és hazafiság. im III k 719 l 18 Az alapkoncepciót tekintve Eötvös nem rögtönzött. Az „uralkodó eszmék” egyikeként tárgyalt nemzetiségi eszme fontosságát két évtizeddel korábban is elismerte, de – mint láttuk – az államot akkor sem a nemzeti elvre, hanem az egyéni szabadság elvére tartotta helyesnek felépíteni. Ami természetesen nem a nemzeti elv figyelmen kívül

hagyását jelentette. Volt már szó róla, hogy ezen eszme érvényesülését nemcsak hogy szükségesnek, hanem a szabadság egyik garanciájának képzelte el, amennyiben a kulturális tartalmakban megjelenő nemzetiségi igények kielégítésére szerveződő, nem állami, nem politikai szervezetek és intézmények az állam túlterjeszkedésének – manapság ezt az életvilág gyarmatosításának is szokták nevezni Habermas nyomán – a legfontosabb korlátait jelentenék. Az államélet, a p olitika, a t örvényhozás szempontjából nézve az értékhierarchia csúcsára korábban is a szabadság-eszmét helyezte. Őszinteségét mutatja, hogy ezt e vitában sem rejti el. A meglehetősen fáradt hangú, a kisebbség javaslatot néhol kicsinyes érvekkel bíráló beszéd végén szövege himnikussá válik. „Egy aggodalmat fejezett ki több képviselőtársam, melyet én nagyon fontosnak tartok, annál fontosabbnak, mert ez aggodalmat magam is táplálom. Ez az,

hogyha az egyes nemzetiségek jövője nem biztosíttatik, azok el fognak enyészni, és fel fognak olvadni más nagyobb nemzetiségekbe. Én részemről, ha a világtörténetet tekintem, igen átlátom, hogy akinek nemzetisége szívén fekszik, az nem nézheti a civilizáció kifejlődését aggodalom nélkül . a civilizáció haladása kétségkívül fenyegető a nemzetiségekre nézve. E veszélynek ki vagyunk téve mi, magyarok, ki vannak téve horvát testvéreink, ki vannak téve a hazában lakó más nemzetiségek, szóval ki vannak téve minden kisebb nemzetiségek.” „De mi által ótalmazhatjuk magunkat e veszély ellen? – teszi fel a mindent eldöntőnek tekintett kérdést. – Azáltal-e, hogy az egyes nemzetiségeket, mint múmiákat, törvényekbe begöngyölgetve, a törvényhatóságok sírkamarájába rakjuk le? Századunkban ami nem él, annak nincs jövője. Ha a civilizáció emelkedő árjai ellen biztosítani akarjuk magunkat, állítsuk magunkat

magasra! A dagály mértföldnyi lapályt elborít; de az egyes szikla, mely magasabban áll, kiemelkedik, és ki fog emelkedni mindörökre. Kérdésem tehát, vajon, ha e hazában lakó különböző nemzetiségek biztosításáról van szó; ki gondoskodik jobban ezen biztosításról: azok-e, kik oly törvényeket indítványoznak, melyek által visszalépve a civilizáció ösvényéről, minden kifejlődés lehetetlenné válik? vagy azok, kik a szabadságot védve, olyasmit állítanak fel a nemzetiségiek számára, mi által minden egyes nemzetnek emelkedése és így fenntartása is csak saját magától függ?” „Nézetem szerint – zárja le beszédét – a nemzetiségi kérdés nem e h aza egyik vagy másik nemzetiségének kérdése, hanem mindnyájunk közös kérdése. Aki azt hiszi, hogy e hazának egysége, melytől fennállása függ, csak azoknak fekszik érdekében, kik e hazában magyarul beszélnek; vagy aki azt hiszi, hogy szerb, román, szláv

honfitársaink civilizációja és jóléte csak szerb, román vagy szláv kérdés: az e kérdést nem érti. Meggyőződésem szerint a nemzetiségi kérdés megoldása közös feladatunk, mely egyaránt érdekünkben áll. De éppen mert e feladatot meg kell oldanunk; és mert a világtörténet összes tanúsága minket arra tanít, hogy minden kérdésnek végleges megoldása csak annyiban lehetséges, amennyiben a mód, mely szerint e m egoldás történik, a s zázad eszméivel és elveivel ellentétben nem áll: nekünk e kérdést is a j elen század eszméi szerint kell megoldanunk; e század pedig, hála a Mindenhatónak, a szabadság százada! És nincs ékesszólás és nincs hatalom, mely minket arra bírjon, hogy a szabad versenynek, a szabadságnak teréről ismét a privilégiumok sáncai közé vonuljunk.” 30 Azt hisszük, megállapíthatjuk, hibátlanul liberális az érvelés. De tegyük rögtön hozzá, az ellenvéleményt is meg lehetett fogalmazni a

liberalizmus alapján. Elsősorban persze azért, mert a valóságban létező magyar állam, bár alapvető vonásaiban liberális volt, etnikai értelemben bizony nem volt semleges, s így mindenképpen különbözött attól az államtól, amelyet Eötvös koncepciója tételezett. 30 Eötvös József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Eötvös József: Reform és hazafiság. im III k 719-720 l 19 E különbségre a vita is figyelmeztetett. Egyfelől azáltal, hogy a „magyar párti” felszólalók zöme világossá tette, hogy a „magyar” jelző a „politikai nemzet”, illetve az „állam” szó mellett számukra etnikai tartalmat is hordoz, nem csupán az államegységnek a „ külföld irányába” történő deklarálását jelenti – miként Tisza Kálmán mondotta. „ Befelé” is érvényesnek és tartalmasnak gondolták, és ekként a jogosultságok mértékére kiterjedő, a „nemzetet” és a „

nemzetiséget” ebben az értelemben megkülönböztető jelentést tulajdonítottak. Makray László például így érvel: „A magyar nemzet, a magyar faj, nem csak nemzetiséget képvisel, hanem egyszersmind nemzetet is egyaránt. A magyar nyelvnek azért van megállani jogosultsága, mert megvan a n emzetnek, mely az államot alkotta . A magyar nyelv ekliptikája az ál lamnak, melynek rendszeres pályát futnia kell, a magyar nyelvet a magyar földnek bármely területéről leszorítani annyit tenne, mint a gondviselés által felállított rendszert megzavarni . Én is akarom, hogy a magyar államban a nemzetiségek nyelvöket műveljék, ápolják és sokban érvényesítsék is, de a magyar államhoz oly viszonylagosan, mint az égi testek körében az őket külön pályán, de mégis elválhatatlanul kísérő holdak.” 31 * Természetesen a nemzetiségi képviselők sem mulasztották el kihangsúlyozni, hogy a többségi javaslat nem semleges, hanem „magyar”

államot akar, tagadva a n emzetiségek egyenjogúságát, sőt azok megsemmisítésére, beolvasztására törekszik. A szász Rannicher Jenő – elfogadva az E ötvös által használt analógia érvényességét – más következtetéshez jut el. „Mit kíván mind a kettő? Mozoghatási teljes szabadságot, de nem csupán az egyén számára, javára. Nem volna-e nevetséges mai nap csak egyéni, vagy egyedi vallásszabadságot elismerni s adni akarni? Épp úgy egyes nemzetiségek sem elégszenek meg mai korunkban az egyéni szabadság és jogosultság csigaházaival. De, úgy szól az ellenvetés, lehetetlen külön-külön területet kiszakítani, lehetetlen engednünk, hogy az államterület Isten tudja hány nemzetiségi részföldekre földaraboltassék . Igen helyes Ezzel teljesen egyetérthetni De van-e az e gyháznak saját területe? és nem bír-e mint rendezett, tagolt közönség szerves élettel, céljának megfelelő alkotmánnyal? nem éppen ott és akkor, hol

tisztán csak magasztos hivatásának szolgál, erkölcsi hatvány, még erősebb és tartósb az állami intézményeknél minden hatalmi eszközzel együtt? Az egyház nem képezhet államot államban, de az államnak se legyen szabad egyháznak lennie vagy ezt főfelügyeleti jog címe alatt többé-kevésbé gyámsága vagy ellenőrködése alá venni: szintúgy nem lehet az egyes nemzetiségek számára állami jogokat elismerni; de az állam se akarja akár törvényhozás útján, akár más eszközök által az egyes nemzetiségek legkisebbikét is felszíni.” 32 [A mi kiemeléseink] Az érvelés nem ügyetlen. Az állam és egyház szétválasztásának elvét az állam és nemzetiség viszonyára átvíve az állam és a nemzetiség szétválasztásának elvéhez jut el, magába foglalva ugyanakkor mindegyik nemzetiség „egyházzá” – azaz „rendezett, tagolt közönség szerves élettel, céljának megfelelő alkotmánnyal” rendelkező testületté –

szerveződésének követelményét is. Ami ha nem is azonos az állam „többnemzetiségűvé” változtatásával, de a „kollektív személyiségek” megalkotásával mindenképp. A szerb Manojlovics Emil ugyancsak Eötvös analógiájának felhasználásával fogalmazza meg a „nemzetiségi szabadelvűség” követeléseit, mondván: ez nem koncessziók adását jelenti, hanem a nemzetiségek egyenjogúságát. „ a tisztelt cultusminiszter úrral abban egyetérteni szerencsés vagyok, hogy a privilégiumok ideje lejárt, és hogy ép úgy, mint nincs kiváltságos, dominans vallás, nem lehet kiváltságos, dominans nemzetiség sem többé.” 33 31 Makray László felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 53 l 32 Rannicher Jakab felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi

december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 102-103 l 33 Manojlovics Emil felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 28) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 140-141 l 20 A „nemzetiségi párti” képviselők tehát nem fogadják el, hogy a nemzetiségi kérdés az egyéni szabadság elvének alapján megoldható. A román Mocsonyi Sándor a többségi javaslatban nem is ezen elv, hanem egy másik, „a magyar nemzet törvényes szupremációjának” elvét látja érvényesülni. 34 A szerb Miletics Szvetozár pedig egyenesen „machiavellismust és jezsuitismust” lát abban, hogy a t öbbségi törvényjavaslat az egyéni szabadság elve alapján kívánja biztosítani a nyelvi jogokat. Úgy véli ugyanis, hogy a javaslat szerzői a „függönyök mögött” úgy gondolják: a nyelv szabad megválasztása zűrzavarhoz, s végül ahhoz

fog vezetni, hogy „mindenki az egy magyar nyelvet fogja használni, hogy ügyei gyorsabban, pontosabban, igazságosabban és talán jobbakaróan is elintéztessenek.” 35 Ők tehát más teoretikus alapokat kerestek. 3.212 A „genetikus” és a „politikai” nemzet összekapcsolása – a nemzetiségek egyenjogúsítása a nemzetiségek szabadságának elve alapján A „nemzetiségi párt” legtöbb szónoka nem utasította el Eötvösnek a szabadságról és a civilizációról elmondott szavait, s ha megtette is – mint például Román Sándor – fenntartásokkal tette. „Azt mondotta . cultusminiszter úr, hogy a civilisatitio fenyegeti a kisebb nemzetiségeket Én kétségbe merem ezt vonni, s azt mondom, hogy inkább vesszen az a ci vilisatio, mely életet olt; hanem én ellenkezőleg azt hiszem, hogy az életet ad mindenütt, a hova csak éltető sugarai behatnak.” A „nemzetiségek egyenjogúsítását” maga Román Sándor sem a liberalizmus és a

civilizáció ellenében kívánta megoldani, ám a két fogalomnak más jelentést tulajdonított, mint a kultuszminiszter. Éppen ezért „kockáztatott meg” néhány észrevételt a b eszédében foglalt „némely kitételekről”. „. igen t cultusminiszter úr a szabadság elvét állította fel, s a midőn azt deducálta, mint máskor és mindenkor, midőn őt hallom ily magasztos elvről beszélni, mindannyiszor azt hiszem, hogy a mennyekben vagyok; de midőn azok alkalmazására kerül a sor, akkor a rideg s hideg földön találom magam. Összehasonlította ugyanis az igen t cultusminiszter úr a nemzetiségi eszmét a vallás eszméjével. Én is azt hiszem, hogy e kettő nagyon hasonlít, s éppen azért volt a vallási küzdelem, mert azt is csak az egyéni szabadság alapján akarták megoldani, s addig nem volt béke, míg a confessio, a corporatio terén nem oldatott meg a vallási kérdés. Éppen így a nemzetiségi kérdést is az egyéni szabadság alapján

megoldani nem lehet.” 36 [A mi kiemelésünk] A felszólaló nemzetiségi képviselők többsége az adott kérdést ugyancsak a szabadság-elv alapján képzelte el megoldani, ám a „szabadságot” mindenekelőtt nemzeti szabadságként értelmezte. A szerb és román képviselők által kidolgozott kisebbségi javaslat koncepcionális védelmét elsősorban a román Mocsonyi Sándor és a szerb Miletics Szvetozár végezte el. Politikai következtetéseiket valóban igen alapos és teoretikus értelemben véve színvonalas érvekre alapozták a t erjedelmükben is igen tekintélyes – Mocsonyi felszólalása legalább egy, Mileticsé több mint két nyomdai ívet tesz ki – beszédeikben. 34 Mocsonyi Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 15 l 35 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában

(1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 85 l 36 Román Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 111 l 21 Mocsonyi már beszéde elején megállapítja, hogy a többségi és kisebbségi javaslat „alapra, irányra és végcélra tökéletesen eltér” egymástól. „A benne letett elvek oly ellentétesek, hogy én csak egy közeledési, egy érintkezési pontot találhatok bennök: a területi és politikai integritást.” 37 Mocsonyinak valóban igaza volt: az elvek és a kiindulópontok valóban diametriálisan ellentétesek voltak. A különbségek azonban nem írhatóak le a liberális/antiliberális törésvonal mentén; a kisebbségi logika éppúgy a liberális paradigmán belül tartva működött, miként az imént látott többségi

gondolkodás- és érvelési mód. Csak éppen – ellentétben a többségi javaslat koncepcionális alapfeltevésével – nem a nemzetet „kettőzte meg” a „politikai nemzet” és a „genetikus nemzetiség” szétválasztásával, hanem a szabadságot, az „egyéni” és a „nemzeti szabadság” megkülönböztetésével. Mocsonyi számára ugyanis csupán egyfajta nemzet létezik, ám az a t örténelem alapkategóriája. „A nemzetiségi érzület – kezdi történelemfilozófiai fejtegetéseit – oly régi, mint a nemzetiségek, s ezek alkalmasint oly régiek, mint az emberi nem maga; új csak a n emzetiségi eszme. Ha mi figyelemre méltatjuk azon háborúkat és forradalmakat, melyeknek színhelye világrészünk a j elen évszázad, különösen 3-dik tizede óta . akkor lehetetlen el nem ismerni, hogy mindezen mozgalmak nem egyebek, mint kifolyásai egy alapeszmének, nem egyebek, mint idő és helyi viszonyokhoz mért alkalmazásai ugyanazon egy alapelvnek,

nem egyebek, mint töredékei ugyanegy egésznek. Bármennyire eltérők legyenek is ezen általános átalakulási dráma egyes tüneményei egymástól, s bármennyire ellentétes legyen is alap, irány és cél, mely a mozgalom egyes phasisait jelzi, úgy, hogy a mindennapi tapasztalat mutatja, hogy Európa népei majd a historiai jogalapon, majd az észjog alapján, majd törvényes, majd forradalmi eszközökkel, majd az alkotmányosság neve alatt, majd egy absolut hatalom szövetségében, majd egyenjogúságra, majd függetlenségre, majd suprematiára törekedtek; de bármennyire ellentétes is az alap, irány és a cél: egy bennük az alapeszme, és ez a n emzeti egyéniség vagy individualitás létezésének s fejlődésének biztosítása. Ez alapeszméje minden nemzetiségi mozgalomnak, ez az alapeszme minden mozgalomnál, mely ma Európában mutatkozik. a t apasztalat mutatja, hogy a nemzetiségi eszme nem egyéb, mint azon törekvés, hogy a nemzeti egyéniség

létének s fejlődésének biztosítását megkísérelje.” [A mi kiemeléseink] Mi tehát a nemzet, mint ami a történelem legfőbb mozgatója, ha tetszik, alanya? Mocsonyi definíciója ekként hangzik: „A nemzet, mint oly embereknek összessége, kiket származás-, földrajzi-, történeti s ennélfogva nyelvi kötelékek is szorosan fűznek egymáshoz, miután az erkölcsi fejlődés magvát foglalja magában, s miután öntudattal bír: azért személyiség, vagyis jogi személy. Természetes, hogy ezen jogi személynél, mint minden más jogi személynél, az első s legszentebb természetes érdek nem lehet más, mint saját létének fenntartása. A nemzeti igényeknek alanya tehát első rendben soha sem lehet az egyik vagy másik egyén, mind összesen sem, hanem csak éppen a nemzet, mint ilyen.” 38 [A mi kiemeléseink] A 19. század uralkodó eszméjévé váló „nemzetiségi eszme” az ekként felfogott nemzet igényeinek kifejeződése, ami nem áll

ellentétben „az egész társadalmunkat, civilizációnkat átható elvekkel”, sőt, azoknak következménye. Így – állítja Mocsonyi – a nemzetiségi eszme magába foglalja a népszuverenitás és az egyenlőség elveit, másfelől a „művelődést terén tett nagyobb haladásnak”, illetve az „alkotmányosság demokratikus irányának” eredményeit. A „felvilágosodás” azáltal vált részévé a „nemzetiségi eszmének”, hogy a nemzeteknél is felébresztette és kifejlesztette az „öntudatot”, az „alkotmányosság demokratikus iránya” pedig annak révén, hogy az „egyének eredeti jogai, vagyis az egyéni szabadság” elvének kimondásával „a népnek befolyás engedtetett” a politikába. 37 Mocsonyi Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 10 l 38 Mocsonyi Sándor felszólalása a

nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 10 l 22 Mocsonyi szerint tehát nem kell a n emzeti eszme és a s zabadság, illetve a h aladás között választani. „A nemzetiségi eszme előtt . ha jogosultsága csakis általánosságában feküdnék, meghajolni nem tudnék; de nézetem szerint a nemzetiségi eszme létjogosultsága úgy az e gyéni szabadság, mint az emberi nem fejlődésének lehetőségében fekszik.” Éppen ellenkezőleg: a szabadságot és a haladást csakis a nemzeti eszme érvényesülése révén lehet biztosítani. „De hogyha a nemzetiségi eszme ezen egész társadalmunkat, civilizatiónkat átható elvek kifolyása, úgy nagyon természetes, hogy ezt megakadályoztatni csak úgy lehetne, hogyha képesek volnánk mindezen elveket is megakadályoztatni, mindezen elveket megváltoztatni.” 39 A nemzetiségi eszme tehát nemcsak,

hogy nem áll ellentétben a szabadsággal és a haladással. Éppen ellenkezőleg, érvényesülése ez utóbbiak előfeltétele. Mert „. a mint az egyéni szabadság és közvetve az egyéni fejlődés csak is demokratia alapján lehetséges, úgy más részről a demokratia előfeltétele éppen a nemzetiségi eszme.” Mivel e kijelentése „mozgást” váltott ki az ülésteremben, így folytatja: „Bocsánatot kérek, a d emokratia nem csak jótékony, de lehetséges is csak azon esetben, hogy ha nem csak egyesek, nem sokan, hanem az egész nép tömegesen van mívelve, és az egész nép tömegesen van képesítve arra, hogy a politikai jogokkal élhessen is. Most már, t. ház, ha míveltebb osztályokhoz tartozó egyesek más idegen nemzeti mívelődés által képezhetik is ki magokat, úgy nézetem szerint lehetetlenség, hogy tömeges mívelődés más, mint nemzeti lehessen, s így tehát a nemzeti fejlődés előfeltétele a demokratiának. Azt mondtam – tér rá

tétele másik felének igazolására –, hogy a nemzetiségi eszme jogosultságának másik ágát az emberi nem fejlődésének lehetőségében találom. Minden nemzetnek vannak sajátságos képességei és hajlamai, minden nemzet mintegy természetes szellemi orgánuma az emberi nemnek, melynek rendeltetése bizonyos, csak őt illető functiok véghezvitelében fekszik, s úgy mint az egyéni szabadság vagyis a természeti jogok legfőbb s legmagasabb célja nem más, mint az egyéni, s így közvetve az emberi nem minden oldalú lehető legnagyobb kifejlődése, legutolsó és legmélyebb alapja nem más, mint az egyének végtelen különbsége: úgy a nemzetiségi eszme, mely nem egyéb, mint alkalmazása ezen elméletnek az elévülhetetlen jogokról az egyes nemzetekre, utolsó s legmagasabb célja nem egyéb, mint a nemzetek s így közvetve az emberi nem lehető legnagyobb kifejlődése, utolsó és legmélyebb oka nem egyéb, mint a vég nélküli különbség, mely az

egyes nemzetek közt létezik. E tekintetben nézetem szerint minden nemzet kipótolhatatlan, minden nemzet providentialis; e tekintetben minden, a nemzetiségi eszme valósítására irányzott törekvés egyenesen erkölcsi kötelesség.” 40 [A mi kiemelésünk] A Ház „magyar-párti” része e mondatokat csendben hallgatta végig, feltehetően azért is, mert saját érveit hallhatta vissza, azokat, amelyeket a reformkortól kezdve, de egyes részleteiben azt megelőzően is alkalmazott, bizonyítva, hogy nyelv és nemzetiség, haza és haladás, nemzet és szabadság elválaszthatatlanok. Emlékeztetünk rá: a l iberális mozgalom gyors térhódításának és erejének egyik legfőbb magyarázata éppen e kategóriák összekapcsolódásában állt. A „zaj” majd akkor hangzik fel, amikor az elvekről a gyakorlatra, magára a törvényjavaslatra tér át. Az egyetértésnek e ponton vége szakad A „magyar” és a „nemzetiségi” pártok között húzódó

ellentétek a politikai következtetések levonásakor váltak – az elméleti megalapozást jelentő teoretikus előfeltevésekre is visszamenő hatállyal – nyilvánvalóvá. Mocsonyi így tér rá a diszkusszió valódi tárgyára: „. az első legfőbb nemzetiségi igény nem lehet más, mint a nemzeti egyéniség létének, fejlődésének biztosítása. És miután arról van szó, hogy a nemzetiségi igényeket törvényesen biztosítsuk, természetes, hogy első teendőnk nem lehet más, mint ha a nemzeti egyéniségek létének és fejlődésének a törvényes 39 Mocsonyi Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 10-11 l 40 Mocsonyi Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 11

l 23 biztosítékokat adjuk meg. Ez az, mi ellenindítványomban bennfoglalva van, ez az, mit a központi bizottság szövegében nem találhatok.” [A mi kiemeléseink] A legfőbb hiány: a nemzetek létének elismerése Magyarországon belül. A „politikai nemzet” kategóriája – ha belőle csak egy van – számára ugyanis jelentésnélküli, pontosabban tagadása annak, „. mi tényleg létezik, hogy több nemzet, genetikai értelemben véve – és ez a valódi értelme a nemzet fogalmának – az országban létezik.” 41 [A mi kiemelésünk] Az államnak a „politikai nemzet” kategóriájával való deetnicizálását képtelenségnek tartja. És megfordítva: a nemzetiség depolitizálását, deetatizálását is. Azt, amit Eötvös az állameszme és a nemzetiségi eszme összeegyeztetésének alapjának tekint, elfogadhatatlannak, ráadásul még a liberalizmus értékrendjével is szembenállónak ítéli. „Többször hallottam, hogy nem lehet az

államnak elismerni több ily össz-személyiséget, hanem megengedhető, hogy a szabad egyesülés alapján létesüljenek oly össz-személyiségek, melyekben minden egyénnek lehet részt venni, és így jóformán, ha nem is jogilag, de mégis mathematice össze fog esni az i ly testület a n emzetiséggel, és ha más úton is, de mégis ugyanazon célhoz fogunk érni. Én e nézetet teljesen nem pártolhatom, nem pártolhatom pedig azon lényeges különbség miatt, mely ily szabad egyesülés alapján létesült testületek és nemzet között létezik. Minden a szabad egyesülés alapján létező testület, úgy anyagi, mint erkölcsi létének alapját az állam akaratában találja, minden ilyen testület mindig csak egy kívüle fekvő célra eszköz, és éppen azért minden ilyen testület csak szerzett jogoknak lehet alanya, melyeket azon pillanatban, midőn az ily testület ellentétbe jön az állam alapeszméjével, az államnak nemcsak jogában, de kötelességében

is áll tőle elvonni. Ennek ellenében, nézetem szerint, a nemzetek lényegesen különbözőek, és éppen e tekintetben merem állítani, hogy jogi szempontból lehetetlen a nemzetektől megtagadni az elismerést. Megtagadni azért nem lehet az elismerést, nehogy az állam saját alapeszméjével jöjjön ellentétbe.” A nemzet ugyanis – folytatja – „. mint az örök természet-törvények productuma, úgy anyagi, mint szellemi létének alapját nem az állami hatalomban, hanem a dolgok magasabb rendjének uralkodó hatalmában találja. A nemzet úgy, mint az egyén, melynek célja nem más, mint önmagának kifejlődése, mert e cél nem kívüle, hanem benne fekszik, öncél, s ezért eredeti, vagyis alapjogok alanya. A nemzet eredeti jogait elismerni, a nemzet eredeti jogait óvni éppen az állam erkölcsi feladata. Így tehát semmi ürügy alatt és semmi okból az ál lam az eredeti jogok törvényes elismerését nem tagadhatja meg.” S mivel a többségi

javaslat a jogtalanság törvénnyé tételének szándékával éppen ezt teszi, „ a központi bizottság szabadelvűségének fényes emlékszobrot nem emel”. 42 [A mi kiemeléseink] Nem a n emzetiségeket kell az államhoz igazítani, hanem az államot a nemzetiségekhez – összegezhetnénk Mocsonyi mondanivalóját, s ellenindítványának lényegét. A problémához ugyancsak teoretikus igényességgel közelítő Miletics Szvetozár ezt ki is mondja, amikor az állam és a nemzetiség egymáshoz való viszonyáról elmélkedik. A két törvényjavaslatot természetesen ő is „lényegesen különbözőnek” nevezi. A többségi indítvány – amelytől Deák módosítása csak abban tér el, hogy a „a magyar nemzetnek politikai egységét explicite politikai dogmává emeli” – nem ismeri el a nemzetiség elvét, míg a kisebbségi javaslat igen. Mi tehát a „nemzetiség” Miletics szerint? Egy kézenfekvő oldalvágással kezdi: annak megjegyzésével, hogy a

fogalom fejtegetése „fölösleges” volna egy olyan országgyűlés előtt, „. melynek többsége azon nemzetből való, mely ezer nyolcszáz huszonöttől fogva valóságos parlamentalis és publicistikai harcot kezdett meg nemzetiségéért”. Majd így folytatja, jelezve, hogy ismeri az „elvharcok” természetét. „De történik, hogy emberek és nemzetek ugyanazon eszmének más értelmet adnak, midőn saját zászlajokra írják, és mást, midőn azt az ellenkező zászlóra látják írva, hogy tehát ugyanazon eszmének 41 Mocsonyi Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 12 l 42 Mocsonyi Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 12-13 l 24 kettős, gyakran

egymással ellentétben álló jelentőséget tulajdonítanak.” Példáját is szerencsésen választja meg, amikor a berendezkedő liberalizmus másik kellemetlen dilemmájára utal: „Ki nem tudja, hogy a mostan kornak a vallási ügyekben kifejezett azon magasztos elve is: »szabad egyház, szabad államban« más értelemmel bír Cavour követőinek ajkain és mással az ultramontanokén?” „Úgy vagyunk a nemzetiségégi kérdéssel is” – vonja le a következtetést a „magasztos elvek” és a p olitikaigyakorlati álláspontok összefüggéseiről. 43 Úgy véli, a többségi vélemény a többi nemzet törekvéseit nem ugyanazon mércén méri, mint a magyar nemzetét. Valójában a nemzetiséget „az utolsó balítéletnek”, az „emberi valóságos haladás, a valóságos emberiesség és a valódi tökélyesedés” akadályának tartja, amelyet „. a d espoták gondoltak ki és indítottak meg, hogy ezen eszmével keresztezzék az e mberi szabadságnak

utait, és mely az emberi művelődés és szabadság világa előtt éppen úgy fog eltűnni, a mint megdőltek más vallási és világi balítéletek is, a kasztok, az osztályok és a kiváltságok.” Ha némiképp túlzó is ez az összefoglalás, lényegét tekintve nem áll messze Eötvösnek – és a vitában felszólaló „magyar-párti” képviselőknek – a nemzetiségi törekvések ellen fordított, a szabadság- és a h aladáselvre támaszkodó érveitől. Miletics számára a nemzetiség elve természetesen nem „balítéletet”, nem olyas dolog, ami a szabadság és a haladás akadályát jelenti. „Dőltek és dőlni fognak a balítéletek, és a korlátok az egyes emberek és az összes emberiség közt a korlátolt individualitás és az emberiesség magasztos eszméje közt, de csak azok fognak megdőlni, melyek emberi intézményekre, az ész és az érzelmek tévedéseire, emberi erőhatalom és igazságtalanságra alapítvák; meg nem dőlhet azonban az

emberek azon különbsége, mely magára a természetre van alapítva, melyet maga az Isten a világ teremtésénél mint a művelődés és haladás magvát oltott az e mberekre, mely nem akadálya, hanem inkább legtermészetesebb és legerősebb rugója a közművelődés és műveltségnek, ezáltal pedig a közhaladás és közszabadságnak is, mely végre egyedül képes az embert az egoismus fölé emelni, és oly áldozatokra buzdítani, melyek az emberi haladásra szükségesek, melyeket a kosmopolitismus hideg eszméje soha sem képes úgy megindítani, mint az anya keblén szívott meleg érzelem: ezen érzelem pedig a n emzetiség érzelme, melynek lényeges alapja a nyelv, mely nemcsak szerv az emberek szellemi ereje fejlődésére, hanem azon egyedüli csatorna is, melyen keresztül a közműveltség az emberek tömegébe áthat; míg pedig a műveltség a tömegekbe át nem hat, mindaddig lesz nyomás, lesznek, habár nem törvényen alapuló, de tényleges kasztok, a k

özszabadság üres szó lesz . A természet nem kíván nyelvi egységet, hanem észbeli összhangot az e szmékben és erkölcsi összhangot a törekvésekben, melyek valóságos humanitáshoz vagyis az emberek szellemi rokonságához vezetnek. Valamint a physikai világ gazdagságát a t estek különféleségében, összhangját pedig a t ermészeti törvények egységében, vagy pedig összhangzásában mutatja: úgy az erkölcsi világ is a s zellem gazdagságát a n emzetek különféleségében, összhangját pedig a humanitás magasztos eszméjében tünteti elő, mely minden nemzeteket összeköt és egy cél felé vezet.” 44 [A mi kiemeléseink] Megfelel arra a vádra is, miszerint nemzetfelfogásuk az egyéni szabadság ellen irányul. „. az egyéniség, a polgári egyéni személyiség, noha forrása a jogoknak, még sem forrása minden jognak; vannak az er kölcsi világban, mely fölött a s zabadság uralkodik, erkölcsi vagy collectiv existenciák, melyek nem

származtatják minden jogukat az egyes egyéniségektől, sem az egyes emberek akaratának aggregatiójától, hanem némely lényeges jogokat magokban, saját természetökben és rendeltetésökben viselnek: ilyen exsistentiák, morális személyiségek az ál lam, az egyház. Ezeknek nem szabad az eg yéniséget, az eg yéni szabadságot és az e gyéni jogokat megsemmisíteniök, mert végre is a mai napi fölfogás szerint mind ezen existentiák az e mberek miatt vannak, és nem ezek azok miatt, mint az ó korban. Az egyéniségeknek szabad bizonyos államból vagy egyházból ki is lépniök; de míg azokban vannak, meg kell engedniök, hogy egyéni szabadságuk korlátoztassék azon mértékben, melyben azt a collectiv személyiség fönnállása és fejlődése kívánja. Így állunk a nemzetiséggel is, mint a nemzet morális személyiségével. A nemzetiség nem joga az egyes embernek . a nemzetiség az egynyelvű polgárok egy bizonyos politikailag nevezetes sokaságának

43 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 76 l 44 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 76-77 l 25 joga, kik valamely államban többé kevésbé együtt élnek. Az egyeseknek joguk van nemzetiségöket előmozdítani, azt az állami és más existentiákkal összhangba hozni, de nincs joguk azt megsemmisíteni, vagy attól elpártolni. Egyes ember még azon saját jogáról sem mondhat le, melyek alapjogok, melyek veleszületvék, melyek emberré és jogi személlyé teszik őt; a nemzetiség pedig legszemélyesebb és mindenek fölött alapjoga az embernek, és míg valaki magát azon nemzetiséghez vallja, míg attól el nem pártol, nincs joga arról

lemondani még a maga, annál kevésbé pedig választói tekintetében . Az egyéni személyiség és akarat felett áll e tekintetben a nemzet és a nemzetiség közös existentiája, és a nemzeti öntudatban kifejezett közakarat, mely öntudatban a nemzet érzülete, értelme és akarata összefoly.” 45 [A mi kiemeléseink] Mondhatnánk, a teória szintjén Miletics is megoldja a problémát, a nemzetiség eszméjének a liberalizmus értékeivel történő összhangba hozását. Megítélésünk szerint retorikailag magas színvonalon végzi el feladatát; bennünket legalábbis az idézett passzusok a magyar nemzeti liberálisok legszebb szövegeire emlékeztetnek. Talán ezért sem csodálkozhatunk azon, hogy a többségi javaslat védői rendre elhárítják maguktól a teoretikus vitát, mondván, a probléma nem a doktrínák, hanem a gyakorlat szintjén oldható meg. Ennyire eltérő előfeltevések, értékválasztások esetében azonban a politikai praxis hogyan

építhetné meg az ellentétes álláspontok között az aranyhidat? A gyakorlati – tehát politikai – következtetések ugyanis az elvekből (is) következnek. Mileticsnél ekként: „De abban, a mit mondtam, a nemzetiségnek talán csak culturküldetése, culturai igazolása feködnék; mi pedig igényeljük nemzetiségünknek politikai elismerését és méltánylását is, igényeljük, hogy nemzetiségünk a politikai élet alkotó eleme is legyen.” [A mi kiemeléseink] Az érvei ez esetben sem lehettek ismeretlenek a többség előtt. „A történet azonban mutatja, hogy a cultura a nemzetiség és a nemzeti nyelv jelentősége nélkül fenn nem állhat és soká nem tarthat. Ha valamely nemzet nyelve nem bír politikai jelentősséggel; ha nem hathat be minden, tehát a politikai nyilvános élet köreibe is; ha azon emberek, kik vivői a nemzeti öntudatnak és műveltségnek, mint ilyenek a politikai életben nem működhetnek; ha valamely nemzet magasabb és

szakirodalma a mívelődési concurrentia teréről azért van tényleg leszorítva, mivel e magasabb és szakigények más nemzetiségek és nyelvek irodalmából nemcsak kielégíthetők, hanem a praktikus politikai élet miatt abból szükségképp ki is elégítendők; ha valamely nemzetiség irodalma csak a nemzet tömegének primitív szükségleteire szoríttatik, a n emzet értelmiségének virága pedig, hogy képességeinek a nyilvános és politikai életben, sőt az irodalmi Pantheonban megfelelő jelentősséget szerezzen és biztosítson, nemzetétől való elpártolásra tényleg kényszeríttetik: akkor a nemzetiség, melynek nincs politikai jelentősége, minden másféle szabadság mellett növény fog maradni, melyet minden dér csapni fog, és nem lesz fasudárrá, mely a magasba nő és ágait büszkén terjeszti szét.” [A mi kiemelésünk] A képviselőház „magyar-párti” többsége némán hallgatja e s zavakat is; minden bizonnyal azért, mert tudja,

amit a szónok ki is mond: „Ha Bach vagy Schmerling a magyar nemzetnek az al kotmányt visszaadni és legszabadabb intézményeket biztosítani akarta volna azon feltétel alatt, hogy a magyar nyelvnek ne legyen jelentősége az állami és politikai életben, hanem a német vagy akármely más míveltebb nyelvnek, mely a nemzet értelmiségének hozzáférhető volna: a magyar nemzet kétségkívül visszavetette volna ezen ajánlatot.” 46 Ez bizonyosan így volt. Az ország „önállásáért” folytatott küzdelem egyik legfontosabb motívuma a liberálisok számára a nemzet „kifejlődéséhez” elengedhetetlenül szükségesnek tartott nemzeti állam megteremtésének igénye volt. Láttuk, Eötvös még azt is 45 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 81 l 46 Miletics Szvetozár felszólalása a

nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 77 l 26 megtapasztalhatta, hogy a magyar közvélemény a széleskörű autonómiát biztosító, liberalizált „reál-uniós” tervét mily hevesen utasította el. Nos, Miletics gyakorlati javaslata a „nemzetiség” politikai és közjogi elismertetésén, a nemzetiség és az állam összekapcsolásán alapul. Mert – miként mondja – „nincs másféle nemzet, csak genetikai”, 47 illetve „a nemzetiség szorosan véve legtermészetesebb alapja az állami organizmusnak”. 48 Természetesen Miletics tisztában van azzal, hogy a nemzet és az állam nem ugyanaz, s hogy egy többnemzetiségű államban a nemzetiség és az állam összekapcsolása nem automatikusan megoldható feladat. „De midőn azt mondom, hogy a nemzetiség egy állami és politikai képző tényező, nem gondolom az alatt, hogy az

egyedüli és kizárólagos tényező; a szabadság és a közjóllét nagy befolyással bírnak mai nap az állami szervezetre, és az egy nemzetiségű államok sem szervezhetik magokat a mai korban mint kizárólagos nemzeti államok, melyekben az idegeneket emberi jogaikban meg lehet rövidíteni, vagy melyekben a polgári és politikai kötelességek a nemzetiség szerint osztályoztatnának és méretnének. Azt sem gondolom, hogy a nemzetiség mindenütt egyforma mértékben volna állami és politikai tényező”. [A mi kiemeléseink] A nemzetiség és az állam „két eszméje” közötti viszony három lehetséges típusát különbözteti meg. „A hol az államban egy nemzetiség van akár eredetileg, akár assimilatio folytán, vagy a hol a többi nemzetiségek a fő nemzetiség irányában tünedeznek, és talán culturai jelentőséggel sem bírnak, ott a nemzetiség és állam két eszméje coincidál, és az állam egy nemzetiség typusát viseli magán; ahol egy

nagy nemzet, mely geo- és ethnografiailag és a míveltség, valamint a közjóllét más feltételezvényei is egy államot képezhetne, több államban fel felosztva, ott a nemzetiség elve feloldja a fennálló államokat, és újakat képez, mint Olasz- és Németországban; a h ol több nemzet, vagy nemzetek része létezik, melyek geographiailag, történetileg vagy más közös érdekekkel össze vannak fűzve, és melyek mennyiségöknél fogva csak kapcsolatosan vagy közösen állhatnának tovább is fenn, és csak így fejlődhetnek, ott nemzetiség nem bír feloldó, hanem bizonyos mértékben átalakító erővel, és pedig annyiban, a mennyiben azt a nemzetiségek érdekei kívánják, és a mennyiben az egyrészt az állam, más részről az alkotmányos szabadság érdekeivel összefér. A több nemzetiségű államnál kell, hogy az minden nemzetiség jellegét magán viselje, ha csak nem akarja, hogy a nemzetiségek elemeit feloldó elemekké tegye. Ezen jelleg két

módon nyerhet politikai kifejezést: az állami foederatióban, a hol csak a törvényhozás és legfőbb administratio állami joga lehet tárgya a nemzetiségek szerinti szervezésnek; vagy az állami szervezet azon rétegében, mely nem vonatkozik az ál lami centrumra, hanem annak peripheriájára, a p olitikai, törvénykezési és más hasonló oly administratióra, melynek közvetlenül a polgárokkal van dolga, melyre a polgárok közvetlenül befolynak, mely az ugynevezett önkormányzat körébe esik. Amott a nemzetiség államjogi, itt pedig szorosabb értelemben politikai kifejezést nyer” 49 [A mi kiemeléseink] Magyarországot Miletics természetesen a harmadik típusba sorolja. „Magyarország azon állam – vonja le történetfilozófiai és államelméleti fejtegetéseiből a politikai következtetést –, melyben kell, hogy mind a két jelleg kifejezést nyerjen, ha a nemzetiségeket ki akarja elégíteni: államjogi kifejezést azon országok irányában,

melyek mint olyanok a s zent koronához tartoznak, és szorosabb politikai kifejezést a szűkebb Magyarországban.” 50 A kisebbségi javaslat – mondja – ezek az elvi alapokon áll. 47 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 79 l 48 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 77 l 49 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 77-78 l 50 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 78 l 26.) in: Az 1865-dik 26.) in: Az 1865-dik

26.) in: Az 1865-dik 26.) in: Az 1865-dik 27 Példái azt is megmutatják, hogy mit is foglal magába az állam általa kívánt „bizonyos mértékű” átalakítása. Ami az államjogi „kifejeződést” illeti, ott a Magyarország történetéből vett példa Horvátország és az unió előtti Erdély közjogi állása, a külföldről vett példa a kantonokból álló Svájc. Ami pedig a politikai „kifejeződést” jelenti, a hazai példa a „municipális szervezet”, a külföldi pedig – az ismét megemlített Svájc mellett – Belgium, amely Miletics szerint a nyelvi jogok bizonyos tartományokban való megadásával a flamand „nemzet” elismerése felé tart. A föderáció és a de centralizáció – állítja Miletics – nem áll ellentétben az alkotmányos szabadsággal és az állam egységével, nem az ország „szétdarabolását” jelenti. Éppen ellenkezőleg; az által, hogy kielégíti a nemzetiségek igényeit, az állam felbomlásának

„ellenszere”. „. éppen akkor, midőn minden nemzetiség Magyarországban a municipiumokban megtalálja házikóját és erődjét, melyből nemzetiségét és az alkotmányos szabadságot védheti, éppen akkor fog szilárdulni a kötelék, mely őket a közös hazához köti, és ez inkább vonzerő lesz a határokon kívüli nemzetekre nézve, kik például ki vannak téve a nyugat vagy az éjszaknak, mint indok, hogy magok is a határokon kivüli veszély állkapcáiba rohanjanak. A svajci cantonok nem törekszenek arra, hogy mindegyik saját nemzetével egyesüljön, noha nagyobbak és jelentékenyebbek is ezen nemzetek; az alkotmányos szabadság erősebb kötelék köztök, mint a minő a nyelv egysége volna. Így lenne Magyarországban is.” 51 [A mi kiemeléseink] * Miletics tehát „respectálja” „az állam territoriális egységét”. Láttuk, Mocsonyi is talált az oly ellentétes javaslatok között egy „érintkezési pontot”: a „területi és

politikai integritást”. A „magyar pártiak” viszont e kijelentések őszinteségét kétségbe vonták. A „nemzetiségek egyenjogúsítását” a „ nemzeti szabadság elve” alapján megoldani kívánó törvényjavaslatban az ország területi és politikai integritásának felszámolását, Magyarország feldarabolását célzó törekvést láttak. A közvetlenül Miletics után felszólaló Kvassay László e „felismerésének” így ad hangot: „Midőn a kisebbségi törvényjavaslatot elolvastam, azt hittem, most nem a nemzetiségi kérdést kell tárgyalni, hanem általában eldönteni, fennálljon-e továbbra is Magyarország? vagyis, hogy Magyarország számos lakóinak érdeke úgy hozza-e magával, hogy rontsuk le ezeréves államunkat és más nemzetek szövetségében kísértsük szerencsénket? Mert ha a kisebbségi törvényjavaslat még most e céllal nem is áll elő, mindenesetre Magyarország feloszlásának csíráját foglalja magában, úgy, hogy

ha azt elfogadjuk, Magyarország felbomlása csak idő kérdésévé válnék”. 52 [A mi kiemelésünk] Justh József variánsa ekként hangzik: „Tökéletesen mindegy, akár magas, tudományos s a német tudósokhoz illő theóriákra alapítják okoskodásaikat; akár elavult régi törvények idézésével vagy történeti adatokkal támogatják . akár azok véleményét tekintjük, a kik régen elavult és megsemmisült privilegiált állásra akarják okoskodásaikat alapítani: in ultima analysi mindannyian találkoznak – és hol? Azon követelésnél, a m elyet sokszor egész naivsággal képesek kimondani: hogy ők nem követelnek semmit, csak azt, hogy az országban mindenki nemzetet alkothasson.” Justh szerint viszont ez „ nem egyéb, mint Magyarország szétdarabolása”. 53 51 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés

Képviselőházának Naplója. XI k 82 l 52 Kvassay László felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 89 l 53 Justh József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 101 l 28 Végezetül még egy példa a k isebbségi javaslat többségi értelmezésére. Madocsányi Pál a hasonló európai mozgalmak – köztük a határoknak a Tiszáig való kiterjesztését szorgalmazó romániai sajtókampányok – kontextusában vizsgálva a kisebbségi javaslatot, jut el az ironikus következtetéshez: „Elismerem ugyan, hogy a területi kikerekítésekből az Európa szerte napirenden levő bekebelezések a legkedvezőtlenebb viszonyok közt rémkép alakjában fel nem tünedezhetnek; de a jövő Isten kezében

van, s ki állhat nekünk jót arról, hogy ha majd annyi nemzetiségi különálló territoriumokra szakadna honunk, ha majd ránk nézve borús idők állnak be, nem kerekednék-e a bennünket környező államok valamelyikének kedve rosszabbra fordult helyzetünk kizsákmányolása mellett, a mi nálunk felmerült nemzetiségi kérdést európai színvonalra emelni, s azon ürügy alatt, hogy mi e területi kikebelezések által alkalmat ezen felfogásra máris szolgáltattunk, az Európa szerte annyira kedvelt bekebelezések által, azt megoldva, hazánk felbomlását előidézni?” 54 Nos, miként a „nemzetiségi-pártiak” nem hittek a „magyar-pártiak” szabadsághimnuszai jóhiszeműségében, akként a „magyar-pártiak” sem hittek a „nemzetiségi-pártiak” őszinteségében. Egyetlen olyan képviselő sem akadt közöttük, aki elfogadta volna, hogy a nemzetiségek szabadságának elve alapján az „állam territoriális és politikai egysége”

fenntartható. Mondhatnánk, a politikai törésvonal a félelmek mentén alakult ki, hozzátéve azonban, hogy e félelmek nem valamiféle eltorzult lelkületből, hisztérikus gondolkodásmódból származó rémképek voltak. A 19 század második fele ugyanis nemcsak a szabadság, hanem a nemzeti eszme, a nemzetállamok kialakulásának kora is volt. S amint nem volt indokolatlan az a kisebbségi feltételezés, hogy az „állam deetnicizálásának” programja voltaképpen a magyarok szupremációs, asszimilációs törekvésének a liberalizmus érték- és érvrendszeréhez való igazítása volt, a magyarok azon feltevése sem volt alapnélküli, hogy – Hunfalvy visszafogott szóhasználatát követve – vannak olyan nemzetiségiek, „kik talán egyik államban sem tudnának megnyugodni, mely nem az ő nemzetiségöké”. 55 Láttuk, a nemzeti mozgalmak ideológiájává „torzuló” „nemzeti eszme” természetét Eötvös már az Uralkodó Eszmékben ekként írta

le: „. a nemzetiség nevében majd előbb különvált néprészek eggyé olvasztása, majd idegen elemek kiküszöbölése vagy átidomítása, majd csak egyenjogúság, majd uralkodás követeltetik.” 56 A vita természetesen nem történetfilozófiai és nem államelméleti, hanem politikai vita volt. Tárgya pedig az államszervezet unitarista vagy az etnikai elvre alapozott föderalista felépítése lett. A vitából kitűnik, hogy a két politikai tábor mindegyike összeköti az államot a „genetikus nemzettel”; s így a kérdés valóban a vagy-vagy kérdésére egyszerűsödött le. Vagy unitárius állam – amelyben a magyarok dominálnak – vagy föderalista állam, amely a politikailag megszervezett „országos nemzetiségek” szövetségét jelenti. A magyar liberálisok eredeti célja – a nemzetiségek „megbékítése”, azaz a nemzetiségi mozgalmak depolitizálása – ilyen körülmények között nem sikerülhetett. Az egymással szembeforduló

„pártok” között nem volt „közép”. A vita negyedik napján a már idézett Justh József ki is mondta: „. meddőnek és fölöslegesnek tartom mindezen vitáinkat, mert mi egymást capacitálni nem fogjuk” 57 54 Madocsányi Pál felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 107 l 55 Hunfalvy Pál felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 71 l 56 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra im I k 74 l 57 Justh József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 100-101 l 29 A vitát lezáró szavazás a két koncepció

közötti választás volt. A kisebbségben maradt „nemzetiségi párt” le is vonta logikus következtetését: a törvény szövegét véglegesítő részletes vitában már nem vett részt. 3.22 A politikai álláspontok szétválása Láttuk, a nemzetiségi kérdés megoldására két elméleti konstrukció is létezett. Véleményünk szerint intellektuálisan magas színvonalúan alátámasztott volt mindkettő, s talán még azt is elmondhatjuk, hogy egy „jóhiszemű” olvasat alapján mindkettő megoldást kínált a problémára. Legalábbis megalkotóik meggyőzően érveltek álláspontjuk mellett, hihetővé téve, hogy a jóakarat, az előítéletekről való lemondás, az egymásrautaltság, a közös érdek felismerése, kölcsönös kompromisszumkészség lehetővé teheti a megbékélést, a „genetikus nemzetek” közötti konfliktusoknak a racionális diszkusszió eszközeivel történő kezelését. Ehhez egyfelől ugyebár „csupán” arra lett volna

szükség, hogy a nemzetiségi elvet ne vigyék át az államra, másfelől viszont „csupán” a nemzetiségek politikai egyenjogúságát kellett volna elismerni, elfogadva az államszervezet föderalista felépítését is. De láttuk, nem így történt: mindkét félre a vitapartner javaslatainak „rosszhiszemű” olvasata volt a jellemző. Nem gondoljuk persze, hogy „tévedés” történt volna, hogy a politikusok felkészületlenségük, netán ostobaságuk miatt nem találták meg a „helyes” megoldást. Sőt – az utókor számos értékelésének ellentmondva – még csak azt sem feltételezzük, hogy „rossz” döntést hoztak. A „rosszhiszemű” olvasatoknak ugyanis volt indokoltsága; a „pártok” politikai törekvései valóban széttartóak voltak. A „megbékélés” feltételeként kívánt „engedmény” a v alóságban egyáltalán nem számított csekélységnek; fontosnak gondolt érdekek és alapvetőnek tartott értékek feladását

jelentette volna. A már idézett, a m érsékeltebb „nemzetiségi pártiak” közé tartozó Rannicher Jakab – talán nem szándéktalan iróniával – a többségi javaslatban foglalt „alkotmányos patriotizmus” igényére válaszolva mondja: „Miként alig lehetséges, hogy valaki, legkevésbé pedig valódi magyar, világpolgár legyen, mert a ki mindenkié akar lenni, senkié: úgy nem volna könnyű, egy tiszta faj, nyelv és vallás saját neműségéből kivetkezett állampolgárság eszményi magaslatára felemelkedni, mint ezt a tapasztalás nálunk is eléggé bebizonyította. Volt idő, midőn mindenkitől követelék, hogy magát jó osztráknak érezni tanulja Hijába Az érzést nem lehet senkire sem ráparancsolni. Annak Magyarország fényes tanúságát adta; de éppen azért kétségkívül szabad lesz magunkat saját néptörzsünk hű fiainak érezni, annyival inkább, mivel igen is a benső ember csak ezen érzelem szent tüzén képes haza iránti

szeretetre melegülni, magyar állampolgárság tudatára szellemülni.” „Egy kitűnő államférfiú és magyar íróra” – természetesen Eötvös Józsefről van szó, akire rajta kívül is sok nemzetiségi hozzászóló hivatkozik – hivatkozva mondja: a n emzetiségi eszme „szellemi hatalmasság”, amely - valamint a hit – „az embernek legeredetibb, elidegeníthetetlen sajátja, oly benső hatalom, mely előtt minden külerőnek végre szégyent kell vallania.” Hát igen. Hogyan is lehetne „kivetkezni” „egy tiszta faj, nyelv és vallás saját neműségéből”, különösen a nacionalizmus évszázadában, amikor az államképződés Európa-szerte a nemzeti eszme jegyében zajlott Olaszországtól Németországon át Romániáig és Szerbiáig, igen keveset törődve a történeti vagy dinasztikus jogra alapozott államkeretekkel, és persze az egyén szabad identitás-választásának szabadságával is. A szász képviselő nem hagy kétséget az

iránt, hogy amikor teljes „mozoghatási szabadságot” kíván a nemzetiségiek számára, akkor azt nem csupán az egyén számára óhajtja. 30 A vallásszabadság analógiáját használva mondja: „Nem volna-e nevetséges mai nap csak egyéni, vagy egyedi vallásszabadságot elismerni s adni akarni? Épp úgy egyes nemzetiségek nem elégszenek meg mai korban az egyéni szabadság és jogosultság csigaházaival.” 58 Az ugyancsak a visszafogottabb hangvételű „magyar-pártiakhoz” tartozó Bartal György se kertel, amikor a többségi javaslatot védve elismeri, hogy „kiválóan magyar képviselőként” szólal fel, hozzátéve természetesen, hogy a „magyar állam összes érdekeit, tehát az abban lakó nem magyar ajkú nemzetiségiek érdekeit is képviselni” óhajtja. Ő – mint mondja – „kerülni fogja a doctrinair irányt”, s a „dolgot” gyakorlati kérdésként közelíti meg. Ám van véleménye azokról a teoretikus alapokról – szerinte

jelszavakról –, amelyekre a kisebbségi vélemény épül. „. mindenekelőtt fel kell említenem azt, hogy már önmagukban is kényes, de a társadalmi viszonyok rögtöni átalakulásainál hirtelen fölmerülő, s éppen ezért a megoldásnak nagyon is távol stádiumában lévő kérdésekre nézve egyhamar nem lehet valami kártékonyabb, mint oly jelszavak felállítása, melyek egyelőre a primitív jogérzet természetszerű kifolyásai gyanánt tűnnek fel, s mint ilyenek villanyszerű elterjedést nyernek, de a melyek valósításának gyakorlati nehézségei, a létező viszonyokba való ütközésök, s a kivihetetlenség szülte keserű csalódásnak súlyos következményei a kezdeményezők által még csak felületes megfontolás tárgyául se vétettek. Ily megkapó, de az egységes államban, sőt éppen az egységes állam által, mint kívántatik, egyátalában nem valósítható eszmének tartom én a nemzetiségek azon collectiv egyenjogúságát, melyet

Ausztria válságos perceiben, szomorú emlékű statusférfiainknak egyike az akkori mozgalmak leküzdése céljából zászlajára tűzött anélkül, hogy akár ő, akár az ő nyomdokait nagyon is híven taposó utódai, magát az oly könnyelműen megpendített nagy eszmét tisztázni s ez általuk felállíttatni szándékolt összállam szerkezetébe beilleszteni képesek lettek volna.” Bartal szerint e v égiggondolatlan, ám hatásosságánál fogva kártékony „jelszóra” alapozott „föderalista velleitás” nem megvalósítható, illetve, amennyiben mégis kísérlet történne érvényesítésére, az állam ellehetetlenülését jelentené. „. magának ezen eszmének szoros logikai menete folyamán az államnak, mint concret egésznek, sajátos rendeltetésével, a rendes közigazgatás, gyors igazságszolgáltatás, és, a mi nálunk felette fontos, az olcsó államháztartás kellékeivel merőben ellenkezik . ezen igényeknek, illetőleg vágyaknak csak

némileg is kielégítő megoldása okszerűen nem másképp, mint államszerkezetünk eddigi egységes állapotának teljes átalakítása, országunknak autonóm nemzetiségi kerületekre való felosztása, és hogy ezeket vajmi lazán összekötő szövetségi kapocsnak újból teremtése mellett volna eszközölhető.” 59 Rannicher és Bartal tehát „csupán” megvalósíthatatlannak ítéli az ellenfél javaslatát. A vitában felszólaló számos képviselő azonban ennél többet: az általa képviselt közösség elleni támadást, halálos fenyegetést olvas ki belőle. Lássunk e vélekedésekre és állításokra is néhány példát. A „nemzetiségi-párti” képviselők ilyenek mondanak: A többségi javaslat „a nem-magyar nemzetek szellemi halálát foglalja magába” 60; „.a t házban is folytonosan hangoztatott szabadság, egyenlőség s testvériség magasztos eszméi a nemzetiségi kérdés megoldásánál, miránk nézve most is csak a t engeri

kígyóról szóló mese maradtak, melyről sokat s mindig szeretnek beszélni, de valóságban látni nem lehet” 61; a többségi javaslat – szemben az 58 Rannicher Jakab felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 101-102 l 59 Bartal György felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 24) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 16-17 l 60 Dobrzánszky Adolf felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója XI k 50 l 61 Borlea Zsigmond felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 54 l

31 kisebbségével – nem elvre, hanem előítéletre épül, erkölcstelen és igazságtalan 62; a „nem-magyar nemzetiségek ellen irányzott elnemzetietlenítési politika”, „a magyar nemzetnek beolvasztás és elnemzetietlenítés általi szaporítását” célozza 63 stb. A minősítéshez, a szándéktulajdonításhoz gyakran alig burkolt, vagy éppen teljes nyíltsággal megfogalmazott fenyegetés is társul; olykor kiprovokáltan, olykor provokálóan. A „szerencsétől elkápráztatott” magyarok ne higgyék, hogy a „helyzet uraivá váltak”: „eshető viharok szerencsétlenségek beálltához” vezethetnek. 64 „Ha ezen dualismus nem a foederatióhoz vezető első lépés – fogalmaz Román Sándor –, akkor az minden bizonnyal az összes birodalom felbomlására vezető utolsó lépés: mert, uraim, nem tekintve a kettős centralisatio súlya alatt görnyedező elégületlen népek renitenctiájából következhető veszélyeket, már maga e kettős

centralisatio magában rejti az örökös küzdelem, egymás elleni versenygés és végföloszlás csiráját.” 65 „Hogyha Magyarország a viszálkodás miatti elvesztének következménye a mi nemzetiségünk elveszte is volna – válaszol például teoretikus fejtegetésit megszakítva Miletics Bartal György felszólalására - . akkor jobb lenne elsüllyedni valamely nagy nemzetben, melynek világtörténelmi missiója van, mint azon nemzetben, mely legfőbb állami elvnek a magyar nemzet nagyobbítását a magyarosítás által állítván fel, kénytelen a nem magyar nemzeteket és polgárokat szüntelenül kivételes állapotban tartani, és kormányának alkotmányellenes . lépéseit igazolni.” 66 A magyar képviselők közbekiabálása – „Aha, talán muszka! Halljuk! Halljuk! Ezt hallanunk kell!” – mutatja, hogy megértették a cél zást. Miként a két felszólaló által is használt fordulatot, amelyet mi Mocsonyi zárszavából idézünk:

„Összehasonlíttatott sokszor a nemzeti kérdés a gordiusi csomóval. Isten mentsen meg attól, hogy találkozzék egy második Sándor, ki azt kardjával vágná szét” – hangzik az utolsó mondat. 67 Jegyezzük meg, Oroszország cárja ekkor II Sándor volt Láttunk már példákat, hogy „magyar-párti” képviselők nem maradtak el sem az értelmezésében, sem a minősítésben és fenyegetésben nemzetiségi képviselőtársaiktól. De fogalmazhatunk úgy is: közvélekedés közöttük, hogy a kisebbségi javaslat végső soron az elszakadásra, Magyarország feldarabolására irányul. Az egyik képviselő a kisebbségi javaslat mögött egyenesen Oroszország mesterkedését véli felfedezni, azt ugyanis, hogy a románokat és a magyarokat „véres tusába” akarja vezetni, amikor a „románokat Erdélybe, tehát Magyarországba való betörésre ingerli”. 68 Mások nem is a n ép, csupán „hivatlan szóvivői” mesterkedésének tudják be a v itát, 69 s

akad olyan is, aki a kisebbségi javaslat szerzőit a „túlkövetelések apostolainak” tekinti, „kik közül többen éppen az ellenkező irányú elvek uralma – értsd: az abszolutizmus – alatt érezték magukat otthonosan” 70 – és így tovább. Az elhangzott fenyegetésekre fenyegetés volt a válasz, ami persze nem csupán az indulatok által kiváltott reflex, hanem mélyről fakadó és a magyar politikai gondolkodást már régóta jellemző félelmek kifejeződése is volt. Ha volnának olyanok a teremben – mondja az egyik felszólaló – aki a nemzetiségi kérdést „azon álmok létesítésére” kívánnák felhasználni, „melyeknek közlése által némely román lapok oly szánandóan 62 Hodosiu József felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 73 l 63 Medán Endre felszólalása a nemzetiségi

törvényjavaslat vitájában (1868. november 28) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 150 l 64 Borlea Zsigmond felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 55 l 65 Román Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 109 l 66 Miletics Szvetozár felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 87 l 67 Mocsonyi Sándor zárszava a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 168 l 68 Makray

László felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 53 l 69 Dapsy Vilmos felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 74 l 70 Madocsányi Pál felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 108 l 32 nevetségessé tették magukat”, azokat „figyelmeztetem”, hogy „Magyarország államiságának megsemmisítése annál kevésbé sikerülhet ma . midőn már a Lajtán túl is tapasztalják, hogy bizonyos tendentiák pártolása gyorsan megbosszulja magát, . hogy az ö nmagára támaszkodó Magyarország érdeke azonos a dynastia érdekével”. 71 Tisza Kálmán

kevésbé optimista, de nem kevésbé elszánt. Miután reményét fejezi ki, hogy „az e hazában levő különböző nemzetiségek mindegyikét ki fogja elégíteni oly javaslat, mely megadja azon teljes szabadságot, mely a haza veszélyeztetése nélkül megadható”, beszédét így fejezi be: „De ha ezen hitem és meggyőződésem dacára bármikor is elérkeznék rám nézve azon szomorú perc, melyben meg kellene győződnöm arról, hogy e haza nemzetiségei közől vannak olyanok, melyek semmivel, a mi e hazának jóllétét nem veszélyezteti, kielégíteni nem lehet, őszintén bevallom, hogy az nem lenne indok reám nézve arra, hogy én azt, a mi által a haza veszélyeztetik, megadjam, és vérző szívvel, nehéz kebellel bár, de azt mondanám: lássuk tehát, ha így kell lenni, e s zegény, annyit szenvedett haza megbírja-e még egyszer saját hálátlan fiainak küzdelmét? És ha kellene, a l egrosszabb esetben kész volnék meghalni e haza romjain, de azt,

hogy azért, hogy ezt más ne tehesse, én magam romboljam le hazámat, ezt tenni nem fogom soha.” 72 Ez nem a racionális diszkusszió, hanem a hitvallás hangja. Ugyanaz, amit egy nemzetiségi hozzászóló egy nappal korábban az ismeretes Luther-idézettel fejezett ki: „Nem tanácsos valamit a lelkiismeret ellen tenni; itt állok, nem tehetek másképp.” 73 Az értékek közötti választás kényszerének tragikumát persze többen is átélték, hiszen a terem két felében tapasztalt politikusok, s közöttük igen sok liberális politikus ült. Többen nem is tudták elnyomni magukban rosszérzéseiket. A balközép vezérkarához tartozó, szerb nemzetiségű Nicolics Sándor például felszólalásában annak kinyilvánításával tér ki a választás elől, hogy kijelenti: egyéni nézeteinek „a tárgyalás alatt álló törvényjavaslatoknak egyike sem felel meg”. „A központi bizottságé és igen tiszt. Deák Ferenc képviselőé nem, mert, bár sok üdvös

határozatot tartalmaznak, nem érik el, de meg sem közelítik azon határt, melyet elérni a nemzetiségek megnyugtatására okvetlen szükséges. A kisebbségé szintén nem, mert ez szerintem az állami kapcsot nagyon is meglazíthatná, most, midőn a külföldről fenyegető veszélyek ellenében egész erőnk összpontosítása szükséges.” 74 Az önmagát saját nemzete szószólójaként identifikáló Sztratimirovics, ha nem is döntésképtelenségének, de bizonytalanságának hangot ad, amikor egy kompromisszumos megoldás lehetőségeit kutatja. Ám csupán az elvek leszögezéséig jut el: „. e kérdés csak a mindkét részről való több bizalom és jóakarat utján oldható meg sikeresen Ha önök erős meggyőződéssel és bizalommal viseltetnek ez ország azon providentiális művelődési missiója irányában, mely bennünket testvéri szövetkezésre, szoros egyességre utal nyugat és kelet irányában; ha az állam s a vele azonos nemzetiség több

bizalmat táplál a népeket összekapcsoló szabadelvű intézmények iránt, s nem lát legkisebb nemzeti mozgalmunkban s törekvésünkben ellenséges irányzatot; ha mi részünkről szintén oly bizalommal viseltetünk a korszellem ellenállhatatlan ereje irányában, mely lehetetlenné tesz minden netáni immorális elnemzetesítési kísérletet; ha mi némely, netán bennünket sértő törvényrendeletben nem annyira a nem magyar nemzetiségek elleni törekvést, mint inkább egy elszigetelt népnek saját létele fenntartásáért való gondoskodást látunk, s ebbeli aggodalmat barátilag oszlathatnók el: röviden, ha önök kevésbé kötik magokat a történeti joghoz, mi 71 Tury Gergely felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 41 l 72 Tisza Kálmán felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 28)

in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 139 l 73 Rannicher Jakab felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 27) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 102 l 74 Nicolics Sándor felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 37 l 33 pedig inkább emelkedünk fel a faji eszmétől az állam eszméjéhez: csak ekkor és ekként lehetséges a nemzetiségi kérdésnek sikeres megoldása.” 75 A vitában tehát nemcsak militáns hangok jelennek meg, és felfedezhetjük a közvetítés, a „közepet” jelentő „harmadik út” keresésének szándékát is. Azonban e szándékokat törvényszöveggé formáló javaslat nem született meg. Minden bizonnyal azért sem, mert a probléma

megoldására nem volt minta. Hunfalvy Pál – a jeles nyelvész és etnográfus –, áttekintve azoknak az országoknak a gyakorlatát is, melyre „mint példa-adóra szeretünk és szoktunk hivatkozni”, mondja: „Nem találhatván tehát sehol példát, a melyet követhetnénk . magunknak kell azon vezéreszméket felkeresnünk, melyek bennünket e kérdésben kalauzoljanak.” 76 E „vezéreszmék” azonban – miként ezt láttuk – éppen lényegüket tekintve voltak különbözők, sőt, korabeli értelmezésükben egymást kizáróan ellentétesek. A vita mintegy igazolta Kemény Zsigmondnak a még 1843 táján megfogalmazott, korábban már idézett sejtését, hogy ugyanis a kettős elkötelezettség két eleme, a liberalizmus és a nemzeti eszme két olyan „hitrebízottság” – azaz értékrend – melynek „érdekei olykor meghasonlanak, útjai keresztül vágják egymást, irányai különszakadnak”. 77 Nos, e vitában világossá vált, hogy nincs olyan

megoldás, amely az adott helyzetben a l iberalizmus és a n emzeti eszme „meghasonlását” áthidalhatta volna. Tetszett, nem tetszett a kialakult álláspontok között választani kellett Az általános vita befejezésekor a két „párt” közötti távolság, ha nem nőtt is, de áthidalhatatlanabbá vált. Az ellentétek mélyebbé, gyanakvással, sértettséggel telítettekké váltak. Mintha Eötvös is elkedvetlenedett volna A vitában csupán egyszer szólal meg – a népoktatási törvény vitájában például tízszer – és a z árszó jogával sem él. Csupán annyit jelent ki, hogy elfogadja Deák módosításait. Zárszóként Deák is egyetlen mondatot mond: „A tanácskozások régen folynak és, fájdalom, sok olyan mondatott e tárgy fölött, mit igen óhajtanék, hogy ne mondatott volna.” 78 A névszerinti szavazás során a kisebbségi javaslatot 24:267 arányban, 113 képviselő távollétében elutasították. A „nemzetiségi párti”

képviselők – tiltakozásukat nyomatékosítva – a részletes vitát bojkottálták. A magyar képviselők – és a „magyar-párthoz” csatlakozó nemzetiségi képviselők – közötti pártmegoszlás nem jelenik meg sem a vitában, sem a szavazásban. A „nemzetiségi párttal” szemben kialakult egység átível a pártokon; együtt szavaz a j obboldal, a b alközép és a s zélbal minden magyar tagja. Azt persze nem tudjuk megmondani, hogy van e valami „üzenete” annak, hogy a szélbal máskor oly harcos képviselői az általános vitában nem szólalnak fel. A „nemzeti egységet” mindenesetre semmi nem törte meg. Kossuth konföderációs tervezetéről a „Kossuth-pártiak” is hallgatnak; ha bárki megoldásnak gondolta is valaha, 1868 végére letett róla. Eötvös a részletes vitában nem vett részt, noha az általa inspirált és nagyrészt általa készített javaslatot a magukra maradt „magyar-pártiak” néhány ponton módosították;

többnyire a nemzetiségi állampolgárok számára némiképp kedvezőtlenebbé változtatták. Feltűnő passzivitása alighanem a kudarc beismerését jelzi, annak tudomásulvételét, hogy valóságos 75 Sztratimirovics György felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 25) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 37 l 76 Hunfalvy Pál felszólalása a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 26) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k 70 l 77 Kemény Zsigmond: Korteskedés és ellenszerei. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre (szerk Tóth Gyula) Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1982 56 l 78 Deák Ferenc záróbeszéde a nemzetiségi törvényjavaslat vitájában (1868. november 28) in: Deák Ferenc beszédei. VI k im 110 l 34 célját, a nemzetiségi kérdés depolitizálását, azaz a

politikai ellentéteket, politikai mozgalmat gerjesztő „kérdésnek” a nyelvi-kulturális szférába való „visszavezetését” nem sikerült elérni. Feltehetően ez magyarázza, hogy miközben a hazai és a nemzetközi történeti irodalom a nemzetiségi törvényt „a szabadelvű individuális jogalkotás legértékesebb alkotásai közé”79 tartozónak, vagy „az egyik legfelvilágosodottabb intézkedésnek” minősíti, amit e kérdésben „valaha alkottak” 80, s hogy majd néhány év múltán a nemzetiségi politikusok is e törvényre hivatkoznak a magyar nacionalizmus ellenében, Eötvös – miközben sikereit sorolja fiának, illetve francia barátjának, Montalembertnek írt leveleiben – a néhány nappal korábban elfogadott nemzetiségi törvényről említést sem tesz. 81 Talán azért nem, mert megértette: a liberális és a n acionalista „hitre-bízottság” – legalábbis az adott helyzetben, az adott szereplőkkel – nem volt

összeegyeztethető; a politikai mozgalommá vált nemzetiségi mozgalmakat „a szabadelvű individuális jogalkotás” eszközeivel nem lehetett semlegesíteni. * Természetesen nem azt állítjuk, hogy a nemzetiségi törvény elhibázott, így az utókor pozitív megítélése helytelen volna. A törvénybe foglalt, a n yelvhasználatra vonatkozó garanciák alighanem valóban megközelítették az „unitarista” liberalizmus végső határait, s ha „óvni” nem voltak is képesek az egyes nemzetiségek fennmaradását és érvényesülését, mégis határokat állítottak a (magyar) nemzetállam asszimilációs törekvései elé. Bizonyítékként – a „nemzetiségi pártok” későbbi hivatkozásai mellett – utalhatunk a „magyar párt” már ekkor megkezdődő, és a későbbiekben erősödő kritikájára is. Ők érzékelték a nemzetiségi törvény államot korlátozó hatását, és – mint egy későbbi fejezetben látni fogjuk – egyre hangosabban

kérték, követelték eme önkorlátozásra kényszerítő törvények gyengítését, sőt, eltörlését is. A liberálisok vezető személyiségeinek zöme azonban ekkor, és még néhány évig azonban őszintén ragaszkodott az egyéni szabadságjogként felfogott nemzetiségi egyenjogúság elvéhez. Deák Ferenc például 1872-ben ekként érvel az újvidéki, „kiválólag szerb gimnázium felállítása” érdekében: „Ami a nemzetiségi kérdést illeti, arra nézve rég kimondtam véleményemet, mit értek én a nemzetiségek jogosultsága alatt Azon jogosultsága minden nemzetiségnek, ha nem politikai nemzetiség is, mindenesetre megvan, hogy mód nyújtassék neki gyermekei nevelésére, kiműveltségére. Legyen bár az országban 300 gimnázium, legyen bár annyi, hogy minden hatodik mérföldnyire találtassék egy, ha valamely vidéki gimnázium nem azon nyelven vagy legalább nem kiválóan azon a nyelven tanít, mely azon vidék népének nyelve, akkor

kétségkívül bajos lesz a kiművelés elővitele. Emlékezzünk csak vissza, mennyit küzködtünk gyermekkorunkban azzal, hogy egy idegen, egy holt nyelvet kellett tanulnunk, és nézzük, mennyire van most ifjainknak megkönnyítve a tanulás azáltal, hogy magyar nyelven oktattatnak. Ugyanez áll minden más nemzetiség nyelvére nézve Ha őket arra kényszerítenőnk, hogy gyermekeik, kik a magyar nyelvben vagy éppen nem, vagy kevésbé jártasak, mert hisz a népiskolában főképp a magok nemzeti nyelvén taníttattak, mindenütt és mindenben magyarul oktattassanak, úgy azon gimnáziumokban lehetetlen volna az ifjak előrehaladása, a szülők hiába költenék a pénzt, a gyermekek hiába töltenék el idejöket.” Deák azonban ez esetben sem csak az igazságosságra, a méltányosságra, a „ jogosultságra”, hanem a józan ész szabályaira is hivatkozik, ugyanúgy, ahogy azt a törvény elfogadásakor is tette. Okosnak sem tartja tehát a n emzetiségek

zaklatását, még ha az a m agyarosítás 79 lásd Fábián Ernő: Az ember szabad lehet. Kolozsvár-Napoca, 1980 Arthur I. May véleményét idézi Paul Bödy: Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary im 111l 81 lásd: Eötvös József levele Eötvös Lorándnak (1868. december 7), illetve Charles de Montalembert grófnak (1868. december 15) in: Eötvös József: Levelek im 571-574 l 80 35 érdekében történnék is. Azért sem, mert számára nem léteznek, s ha léteznének, számára nem lennének elfogadhatók egy effajta cél eléréséhez szükséges eszközök. A „liberális gátlás” – ha szabad így nevezni a liberális elvekből következő, az eszközhasználatra és eljárási módokra vonatkozó szabályokat – szoros korlátokat jelöl ki, megszabva a célszerűség formáit is. Egyáltalában, ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat

megkedveltessük. Mert kettő tisztán áll előttem: kiirtani akarni őket istentelen barbárság volna még akkor is, ha nem volnának oly számosan, minélfogva őket megsemmisíteni lehetetlen. Ellenségeinkké tenni őket nem fekszik érdekünkben Hasonló helyzetben vannak ők is. Ha ők elszakadhatnának, és egy nagy nemzetet képezhetnének, érteném a netalán erre irányzott törekvést, de az e urópai politikai viszonyok között ez lehetetlen. Mindkét félnek tehát arra kell törekednie, hogy együtt és egymás mellett minél jobb egyetértésben megéljenek. Így fogván föl föladatunkat, helyeslem a minisztérium indítványát, hogy egy új, kiválólag szerb gimnázium állíttassék föl.” 82 [A mi kiemeléseink] Megismételjük iménti utalásunkat: a későbbi fejezetekben látni fogjuk, hogy a deáki felfogáshoz képest bekövetkeznek majd elmozdulások egy kevésbé méltányos, egy kevésbé józan, ha tetszik, egy igazságtalanabb és ostobább

nemzetiségi politika felé. De – azt hiszem – előrebocsáthatjuk azt is, hogy a nemzetiségi törvényben kifejezésre jutó „liberális gátlások” mégiscsak működtek továbbra is. A nemzetiségi törvénynek volt tehát hatása a későbbi magyar kormányok politikájára. Más kérdés, hogy – ezen fejezetben voltaképpen erről volt szó – az eredeti, a „legmélyebb” cél, a nemzetiségi problematika depolitizálása nem valósult meg. A „megoldás” ugyanis – akár az erőszakos asszimilációra, akár az unitarista állam föderalista állammá történő átszervezése – kívül állt a kor abeli, a kor mányzó liberalizmus keretein. 3.3 Hogyan liberális a kormányzó liberalizmus? - különös tekintettel a magyar liberális államra (Vázlat) Belátjuk, az alcímbe foglalt kérdés már-már értelmetlen, és ha mégsem az, akkor viszont magyarázatra szorul. A problémát ez esetben is az a j elenség okozza, amit A politikai gondolkodás

története Magyarországon c. könyvünk Bevezetőjében – Szűcs Jenő nyomán – a „szavak zsarnokságának” neveztünk. A liberális paradigma jellemzésekor is kitértünk a „mi a liberalizmus” kérdésére adott válaszadás nehézségeire, jelezve egyszersmind a m egoldás irányát, a liberalizmus-típusok megalkotását. Akkor a Lothar Gall által megalkotta történeti típusokra hivatkoztunk, megkülönböztetve a liberalizmusnak, mint a politikai gondolkodás paradigmájának három történeti alakzatát: a „mozgalmi”, a „berendezkedő” („kormányzó”), illetve a második világháború után „újjászülető” liberalizmust. 83 Többször jeleztük azt is, hogy e történeti típusok jelentős mértékben különböznek egymástól, s hogy komoly félreértésekhez vezet, ha a l iberalizmus jellegzetességeit kortól és helytől függetlenül alkalmazzuk, netán kérjük számon egy-egy intézményen, párton, politikai programon,

megnyilatkozáson. Ha tehát a „ liberális” szót a történelemben tapasztalt jelenségek leírásra kívánjuk használni, akkor nagy óvatossággal kell eljárni. Természetesen nem vitatjuk, hogy e szó megkülönböztetésre is alkalmas, hiszen egy olyan szemléletmód, értékrend, intézmény- és normarendszer, politikai gyakorlat meghatározására szolgál, amely különbözik, mondjuk a 82 Deák Ferenc képviselőházi felszólalása az újvidéki gimnázium segélyezéséről. in: Deák Ferenc: Válogatott politikai írások és beszédek. II kötet (szerk Deák Ágnes) Osiris Kiadó, Bp 2001 598-599 l 83 Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon. Rejtjel Könyvkiadó, Bp 2004 I k 357358 l 36 konzervativizmustól vagy a szocializmustól. Ha különbözik, akkor természetesen a leírás megköveteli a megkülönböztetést, s ekként valamiféle „mérceként” történő használatát. Ugyanakkor viszont korántsem mindegy, hogy e

„mércét” hogyan és miből alkotjuk meg. Ha például a liberalizmus karakterisztikumát az egyik történeti típus, netán egyik történeti típus konkrét – adott helyen és időben létező – változata alapján határozzuk meg, könnyen kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy liberálisnak csak az adott változatot tekintjük, és más formációkat valami másnak – pl. konzervatívnak –, vagy valamiféle „torzult”, „csökött” liberalizmusnak fogjuk tekinteni, és akként fogjuk szemlélni. E nézőpont viszont könnyen a vizsgált jelenség önkényes, „torz” ábrázolásához, illetve – a tisztázatlan előfeltevések és értékelési szempontok alkalmazása következtében – lezárhatatlan értelmezési vitákhoz vezethet. Úgy véljük tehát, hogy magát a kérdést kell helyesen feltenni Ami ez esetben azt jelenti, hogy nem a „ mennyire liberális”, hanem a „ hogyan liberális” a liberális magyar állam kérdését kell megfogalmazni.

Sőt, még az utóbbi kérdést egy időbeli korláttal is meg kell szorítani, igazolva természetesen, hogy azok a s ajátosságok, amelyek a kiegyezés eredményeként létrejött „magyar” liberális államot jellemzik, a liberalizmuson belül értelmezhető jellegzetességek, és nem mondanak ellent azoknak a specifikumoknak, amelyek a l iberalizmus paradigmáját – pontosabban szólva a liberalizmus egyik történeti alakváltozatát – más paradigmáktól – illetve azok egyik-másik történeti alakváltozatától – megkülönböztetik. Elsőként tehát a „mi a liberalizmus az adott korszakban” kérdésére kell válaszolnunk. E kérdés megválaszolása során két csapdát kell elkerülnünk. El kell szakadni azoktól az értelmezésektől, amelyekkel • korabeli ellenfeleik határozzák meg a liberalizmust (pl. manchesterizmus, individualizmus, radikalizmus, kozmopolitizmus, merkantilizmus, a szegények kizsákmányolása, uzsora, idegenség, zsidóság,

kapitalizmus, stb.) • illetve ahogy ma értelmezzük (emberi jogok akárhány generációja, politikai korrektség, másság tisztelete, jóléti társadalom, etnocentrizmus elvetése, kisebbségi jogok, stb.) Nyilvánvalónak látszik, hogy „jelzős” liberalizmus-definíciót kell alkotnunk, merthogy a korszakban szerepet játszó politikai aktoroknak azon csoportja, akik magukat liberálisnak tartották (és akiket mások liberálisnak tartottak) a liberalizmusnak egy sajátos típusát testesítették meg. Sajátost, mert a szó tág, mondjuk így: politikai filozófiai értelemben vett „liberálison” belül különbségeket mutatnak fel • a történeti típusok szerint  tehát a berendezkedő, a kormányzó liberalizmus és nem a mozgalmi, nem a közössé vált liberális minimumban megjelenő liberalizmust • korszak-specifikus problémákra adott válaszokban ölt testet, jelenik meg a politikai gondolkodásban és a politikai cselekvésben a

liberalizmusuk. És az egészen nyilvánvalónak látszik, hogy ennek is hatása van • mert a problémák is meghatározzák a válaszokat, nemcsak az értékek • mert az alternatív (antiliberális vagy nem liberális) válaszok konkrét formái is hatással vannak a liberálisok reakcióira, hiszen a politikai gondolkodás dokumentumai (miként a politikai reakciók mindegyike) egy meghatározott politikai térben, egy diszkurzív mezőben jelenik meg A mi (volt akkor) a liberális kérdésére aligha adhatunk tehát olyan választ, ami tértől és időtől független, hiszen politikai ellenfeleik sem a liberalizmusra, hanem a liberalizmus jelen lévő, tehát az adott korszakban politikai léttel és politikai relevanciával bíró, politikailag artikulált 37 változatára reagáltak, még akkor is, amikor azt démonizálták és fantomizálták, esetleg értelmezték. A magyar történeti irodalomban igen sokszor jelenik meg a „liberális” „laza” kezelése,

amely mögött nagyon sokszor egy sajátos liberalizmus-felfogás áll, amit azonban többnyire nemcsak hogy nem definiálnak, de nem is teszik explicitté – feltehetően azért, mert köztudottnak, magyarázatra nem szorulóan nyilvánvalónak gondolják. Pl a liberalizmus 1875-ben véget ért, mert hogy a Tiszák már nem voltak liberálisok, mert hogy etatisták, protekcionalisták, korruptak voltak, nem oldották meg a nemzetiségi kérdést, elnyomták a p arasztokat, elutasították az általános választójogot stb. E felfogás szerint az utolsó liberálisok az „első nemzedékhez” tartozók, Eötvös, Deák stb. voltak, akiknek kiábrándulása, kritikája a bizonyíték arra, hogy utódaik elfordultak a liberalizmustól. Egy másik értelmezés szerint a magyar liberalizmus „csökött” volt, mert rányomta a b élyegét a nemesség, a feudális eredetű nagybirtok, mert nem a polgárság hordozta, mert a dzsentri meghatározó szerepet játszott stb. E felfogások

szerint tehát a politika világában, politikai erőként, sőt kormányzó erőként is létezik „igazi”, „teljes értékű” liberalizmus. Azonban – talán nem véletlenül – nem igen szoktak konkrét példákra utalni; arra ugyanis, hogy hol regnált az „igazi”, a „teljes értékű” liberalizmus. A magyar liberalizmus kritikájából – a kritikai alapjául szolgáló, többnyire rejtve maradt előfeltevésekből – összeállítható „igazi” liberalizmus ugyanis véleményem szerint sehol nem létezett, és különösen nem a 19. sz utolsó harmadában és a 20 század első felében Milyen volt tehát a dualizmuskori liberalizmus, a Magyarországon berendezkedő liberalizmus? „Etatista” – ha ezen azt értjük, hogy az államnak civilizációs szerepet tulajdonít. A „minimális állam” ebben az összefüggésben annyit tesz: csak ott avatkozik be, ahol szükséges, ahol elkerülhetetlen. De tudnunk kell: ebbe belefér, hogy legyen állami

oktatás, hogy az állam magára vállal infrastruktúrafejlesztést, ipartámogatást; olyan vám- és adórendszert alkalmaz, amely kedvez az i parnak; városfejlesztésbe fog, de legalábbis támogatja az u rbanizációs törekvéseket (merthogy civilizációs feladatnak tartja); van kultúrpolitikája, van közegészségügyi programja, majd lesznek munkavédelmi és munkafelügyeleti intézkedései, törvényei stb. Az „etatizmusnak” bírálói is vannak; kezdetben az (ellenzékben lévő) liberálisok, valamint éppen a konzervatívok, akik szerint túl sok az ad ó, túl sok a b eavatkozás (pl. beavatkozik a munkaadó és a munkavállaló közötti „magánszerződésbe” azáltal, hogy a törvényi szabályzás eszközével él stb). Később viszont olyan politikai csoportok is megjelennek, amelyek éppen keveslik a beavatkozás (pl. Jászi bírálata: miért nem államosították teljesebben a közigazgatást, az oktatást, miért nem szabályozzák szigorúbban az

egyházak tevékenységét stb.; az újkonzervatív bírálat az ingó tőke mozgásának szabályozatlanságát, az erőteljesebb szociálpolitikát, a földbirtok hathatósabb támogatását stb. hiányolja. De – ismeretem szerint – a „kevesebb szabályzás” követelése egyre kisebb mértékben jelenik meg; ha igen, akkor sem általában, hanem egyes csoportok szabályzási törekvéseivel szemben fogalmazódik meg. „Elitista” – ha ezen azt értjük, hogy klauzúrákhoz köti a politikai részvételt, hogy intézményi, törvényi akadályokat épít be a néphangulat, a szenvedélyek, a teljesíthetetlennek gondolt vágyak politikai tényezővé válása ellen. Kétségtelen tehát, hogy a demokrácia követelményeinek csak korlátozottan felel meg. Választójogi cenzus, sajtótörvény (?), az egyesülési jog szabályozása, a rendőrség „államosítása” a politikai természetű ügyekben, a virilizmus intézményének megteremtése stb. De ne felejtsük

el: e tendencia nem 1875 után kezdődik el. Láttuk: a demokrata körök betiltása az „igazi” liberálisok „bűne” Az általános választójog bevezetésével szembeni ellenérzések a kezdettől fogva léteznek, amit a tapasztalatok újra és újra megerősítenek, kezdve az 1848 utáni francia fejleményektől, a német példán át, az 1907-es osztrák tapasztalatokig. (Egy példa a demokrácia „veszélyeire”: Az általános választójog bevezetése után a Monarchia másik fele Birodalmi Tanácsának összetétele 1907-ben így alakult: 96 keresztényszocialista és kereszténykonzervatív; 87 szociáldemokrata; 31 német néppárti, 21 német parasztpárti; 17 német haladó; 12 német 38 radikális („wolfiánus”); 3 össznémet („schöneriánus”); 28 cseh parasztpárti, 18 ifjú cseh, 17 cseh konzervatív, 7 ócseh, 2 cseh haladó, 1 „vad” cseh, 9 cseh nemzeti szocialista; 25 lengyel nemzeti demokrata, 17 lengyel néppárti, 16 lengyel

konzervatív, 12 lengyel centrumpárti; 4 cionista és 1 zsidó demokrata; 10 olasz konzervatív, 4 olasz liberális; 18 szlovén konzervatív, 5 szlovén liberális; 25 rutén nemzeti demokrata és 4 órutén; 12 horvát, 5 román, 2 szerb, 1 radikális orosz; 1 szabad szocialista, 1 „független szocialista”, 1 „szociálpolitikus”, 2 pártonkívüli, 2 hely üres. Az általános választójog bevezetését követően tehát a keresztényszocialista párt 25-ről 66-ra, a szociáldemokraták 14-ről 87-re emelték mandátumaik számát. A következmény pedig: „A harminc párt és csoportosulás közül egyik sem rendelkezett kormányzóképes többséggel A kormányt a lengyelek, a románok, az olaszok és a különböző német pártok támogatták. Az ellenzéket a szociáldemokraták, a csehek, a szlovének, az össznémetek és mások alkották. Tekintettel a belpolitikai bizonytalanságra, a császár által kinevezett és a parlamenttől függő miniszterelnökök

legtöbbje csak az ál lamügyek intézésére – vagy ahogy a bécsiek mondták, »elvacakolására« szorítkozott. Egyébként sem volt semmilyen esélyük rá, hogy saját politikai programot valósíthassanak meg.” [160-161] „Bizonyára nem volt még a történelemben parlament, amelyben olyan ádáz veszekedés lett volna, mint a cs. kir Birodalmi Tanácsban az 1907 nyara és 1914 márciusa közötti rövid időben 1914 márciusában a Házat működésképtelenség miatt bezárták A parlamenti ügyrend nem enyhítette a nemzetiségi harcokat, sőt hiányosságai révén még ki is élezte. Elsősorban is megoldatlan volt, hogy milyen nyelvet használjanak az üléseken. Mivel nem volt államnyelv, a parlamentnek sem volt egységes nyelve Minden képviselőnek jogában állt a saját anyanyelvén beszélni. Tíz nyelvet engedélyeztek Tolmács azonban nem volt. Mivel a helyzet ilyen bonyolult volt, napokig lehetett vitatkozni a parlament ügyrendi eljárásán, és már

ez megbénította a parlament munkáját nem korlátozták a felszólalások idejét sem. A határozat, mely szerint a sürgős előterjesztéseket mindig napirenden kívül kell tárgyalni, még a legkisebb frakciónak is kedvező lehetőséget nyújtott arra, hogy mellékes, a végtelenségig elnyújtott indítványokkal napokra és hetekre megbénítsa a parlament munkáját A tíz nyelv bábeli zűrzavarában nap mint nap folytatott viták és veszekedések nemzetközi látványossággá tették a cs. kir Birodalmi Tanácsot.” (Hamman, Brigitte: Bécs és Hitler Egy diktátor tanulóévei Európa K 2000 16164) „Protekcionalista” – ha ezen azt értjük, hogy közpénzekből (vagy adó- vámintézkedésekkel, törvényi szabályzással vagy nem szabályzással) támogat bizonyos magán- vagy csoporttörekvéseket, ám az állam hosszú ideig megtartóztatja magát attól, hogy akár a súlyossá vált szociális feszültségek ellenére beavatkozzon akár a városi, akár

a falusi szegénység problémáinak kezelésébe. A liberális állam kezdettől fogva preferálja az iparfejlesztést, a tőkepiac fejlesztését  azaz „merkantilista”. Ezzel a kezdetektől fogva kiváltja a nem kedvezményezettek kritikáját (pl kisipar, kiskereskedelem, agrárszféra) (Néhány példa: az egyik főispán arra panaszkodik az alföldi munkásmozgalmakról írt könyvében, hogy az államilag szubvencionált vasút építések, folyószabályozások által teremtett kereslet felverte a kubikusok bérét, megnövelte igényeiket, ez is oka a mezőgazdasági munkások elégedetlenségének. Kisiparosi panaszok: őket a munkavédelmi szabályzás teszi tönkre, emiatt is válnak versenyképtelenné. No meg amiatt, hogy az ál lami megrendelések, szubvenciók a gyáripart támogatják.) De azt hiszem, ebben az ö sszefüggésben tárgyalhatunk olyan problémákat is, amelyek társadalmi csoportok más típusú preferálását jelentik. Pl a virilizmus (amelyet az

„igazi” liberálisok vernek keresztül, azzal a kinyilvánított céllal, hogy olyan érdekcsoportokat segítsenek a politikai képviselethez a helyhatóságokban, amelyek esetleg – a nemesség hatalmi monopóliuma miatt – kimaradnának. Az adó, a szorzók nem a földbirtoknak és különösen nem a dzsentrinek kedveznek. Ugyanígy az „értelmi” cenzus.) „Unitárius” – ha ezen azt értjük, hogy nemzetiségi, etnikai autonómiáról hallani sem akar. Itt csak annyit: a korabeli Európában egyszerűen nincs példa arra, hogy a liberális állam nem unitarista. A liberális – az állampolgárok közösségeként elképzelt – állam egyszerűen összeegyeztethetetlen az államok etnikai alapú megszervezésével. „Nemzeti” – ha ezen azt értjük, hogy egyfelől az állam legfontosabb feladatának a nemzeti érdek képviseletét, szolgálatát tartja, hogy innen származtatja tevékenységének morális 39 alapját, másfelől pedig – és ez fontos –

arra a feltevésre építi fel „nemzet-stratégiáját –, hogy a nemzetállam „normális” állapota az, ha a ”p olitikai” nemzet és a n yelvi-kulturális-érzelmi közösségként felfogott „kultúrnemzettel” azonos. Éppen ezért: „nemzeti” kultúrpolitika, amelynek bevallott célja az asszimiláció. Az állam által működtetett kulturális intézmények ezért „nemzeti” intézmények, noha – pl. Deák – érzékeli, hogy itt csorba esik a jogegyenlőségen. Az asszimiláció, mint program a liberálisok között tudomásom szerint sehol nem talál elutasításra. Aki az asszimilációt elutasítja, az n em liberális a k orszakban, hanem nacionalista, partikularista, államellenes vagy forradalmi szocialista. Vita a módszerekben van: hol húz határt a liberalizmus az állami beavatkozásban, az eszközhasználatban. Alaposan meg kell nézni a „nacionalizmus-kritikákat”, illetve a „nemzetiség-barát” megnyilvánulásokat. Lehetséges ugyanis

ebben a körben olyan megnyilvánulás, amely elsősorban nem „antinacionalista”, hanem szövetségest keres a nemzetiségiekben valamiféle társadalom-átalakító tervéhez. (48 előtt ilyenek voltak a konzervatívok; 49 után a neoabszolutizmus „föderalista” csoportja, 1910 körül Ferenc Ferdinánd köre, az „ausztro-marxisták” föderációs programjai, s talán Jászi változatos javaslatai is ide illeszkednek.) Az „idegenek”, a zsidók elleni érvelés viszont nem ide tartozik. Pontosabban megfordítva tartozik ide: azok liberalizmus-kritikák egyszersmind. Azok – legalábbis a d ualizmus korában – nem a nemzetiség problémát tematizálják, hanem társadalom-politikai elképzeléseiknek adnak keretet a nemzeti kultúra, a nemzeti érdek védelmére hivatkozó érveléssel. „Szociáldarwinista” – ha ezen azt értjük, hogy – szemben az előző korszakban uralkodó romantikus történetfilozófiával és szemben a mostanság uralkodó

természetjogi megalapozással – érvelésébe befogad olyan elemeket, amelyek a vesztesekkel szembeni absztinenciát hangsúlyozzák. A verseny hasznos, mert szelektál, mert erőfeszítésre sarkall. Vagy: aki veszít, értéktelensége miatt veszít. A haladás motorja a természetes kiválasztás stb (Pl Berzeviczy dzsentri-cikke, viták a munkásvédő törvényekről, állami szociálpolitikáról, „államszocializmus” stb.) „Militarista”, „imperialista” – ha ezen azt értjük, hogy – szemben az „örök béke” koncepciókkal, miszerint a háború, a terjeszkedés csak a zsarnokok, a monarchák, a feudálisok természetéből következik, és a szabad népek között a testvériség érvényesül – az államok közötti viszonyokat is versenyként, konkurencia-harcként fogja fel, harc a befolyásért, a világ felosztásért, hatalmi egyensúlyért stb. ennek minden következményével  fegyverkezés, hadsereg, hatalmi logika stb. „Reakciós”,

„konzervatív” – ha ezen azt értjük, hogy szemben áll a „progresszióval”, amely vagy a szociális egyenlőtlenségek, igazságtalanságok felszámolásának, akár a „tradíciók”, az „ósdiság” (premodern) ellenébe állított modernitás, akár a „fekete vagy fehér reakció” hatalmi súlyának csökkentéséből, akár a demokrácia kiterjesztésének igénye – hogy úgy mondjam: doktrínája – által vezérelve ütközik bele a liberális állam mérték-elvűségébe, stabilitás, a rend, a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a jogállamiság stb. utáni vágyába A kormányzó, a berendezkedő liberalizmus tényleg nem vállal minden konfliktust, vagy ha vállalja is, nem élezi ki azokat egy mértéken túl (pl. nem, vagy nem teljes mértékben államosítja az egyházat, nem vonja el tőle anyagi alapjait, nem zárja ki az oktatásból stb. csak korlátozza a klérus politikai és kulturális befolyását, amennyire az szükséges – pl.

egyházpolitikai küzdelmek; a feudális eredetű nagybirtokot vagy éppen a rendi korszakban megszerzett politikai és kulturális tőkét nem semmisíti meg, hanem felajánlja az alkalmazkodás révén történő „átmentés” lehetőségét stb. De főleg: az általa is óhajtott változásokat nem állami erőszak alkalmazásával, nem mérték nélkül, nem a „ sötétbe ugrás” radikális módszereivel akarja elérni. E lfogadja a pluralitást, jobban szereti a társadalmi automatizmusok által végbement változásokat (szerves, kiegyenlített fejlődés stb.), a törvényes, intézményes, szabályozott 40 folyamatokat, kalkulálja a társadalmi költségeket, jobban szereti a „józan észt”, mint a teóriát és a szenvedélyt stb. És persze: „Individualista” – ha ezen azt értjük, hogy egyén-központú, hogy az emberi cselekvés motívumait az egyénből származtatja, hogy az egyén szabadságát (negatív szabadságok értelmében) vallja, az egyén

felelősségét hangsúlyozza saját sorsáért, hogy az egyéni önzést a haladás fontos faktorának tartja, és a „legnemesebb” emberi értékeket is ebből származtatja, de ugyanakkor – szemben a korabeli liberalizmuskritikákkal – nem ismeretlenek számára az egyén törekvéseit kordában tartó szabályok, ismeri a szolidaritás fogalmát („testvériség”), a „közjót”, a közösséghez tartozásból fakadó kötelességeket (pl. nemzeti egység, érdekegyesítés, nemzeti szolidaritás stb.) „Versenyelvű” – ha ezen azt értjük, hogy a versenyt a haladás motorjának gondolja, hogy tehát antimonopolista, a verseny kiiktatását a h aladás akadályának tekinti, hogy az egyenlőtlenségek kialakulását a versenyből származtatja és erkölcsi igazolását innen nyeri (a versenyben derül ki, hogy ki milyen képességekkel rendelkezik), de – a korabeli liberalizmuskritikákkal szemben – nem vonja kétségben, hogy a versenynek szabályai vannak

(törvények, erkölcs, illem), hogy nemcsak verseny, de összefogás, érdekegyeztetés, egymásrautaltság, érdekazonosság is van. Egy példa: a „kaszárnyaszocializmus” (amire Pulszky szerint a s zocialisták és az ál lamszocializmus munkásvédelme törekszik) liberális alternatívája: „ s társadalmi szerkezet egészséges működésének egyik legfontosabb körülménye a fokozatok és átmenetek lehetősége hogy szinte észrevehetetlen, egymásba átsikló fokozatokon keresztül nyitva álljon az ú t, amelyen a r endesnél csak valamivel nagyobb megeröltetés árán, az át lagosnál csak valamivel nagyobb ügyességgel, csupán némi takarékosság mellett, számosan ha nem is rögtönös és tetemes javítását érjék el saját állásuknak Erre pedig nélkülözhetetlen a verseny folytonos ösztönzése, a szabadságnak nagy mértéke a munkásosztály részére sem szabad az o ltalom rendszerét nagyobb mértékben igénybe venni, mint aminőben az,

kiválóbb tagjai előrehaladásának feltételeivel összefér”. (Pulszky Ágost: A munkáskérdés 1890. 17-18 l) A „manchesterizmus”, majd a szociáldarwinista megalapozottságú liberalizmus kivétel, ám – vélem – e felfogás soha nem kerül monopolhelyzetbe a korabeli liberalizmuson belül, noha kétségtelen, hogy egyes kérdésekben hangsúlyozottan jelenik meg. Pl a kezdeti tiltakozás az ál lami munkásvédelem, iparszabályozás, kényszerszervezetek (kötelező ipartestület) ellen. „Kapitalista” – ha ezen azt értjük, hogy nagyipart, a gyáripart, a nagytőkét szükségesnek tartja a nemzet fejlődése szempontjából, hogy tiltakozik ezen jelenségek kialakulását gátló intézkedések ellen, de nem fogadja el, hogy igaz lenne a liberalizmuskritikák azon állítása, hogy e fejlődés a nemzeti értéket, a rendezett társadalmi létet, a társadalmi béke fennmaradását, modern rabszolgaságot, a tőke egyeduralmát stb. jelentené Pl. Pulszky:

„ a munkáskérdés megoldásának előzménye magának a munkáskérdés feltételeinek megteremtésében áll: a capitalistikus nagytermelésnek meghonosításában Míg nagyiparunk nincsen a n ép szaporulatát nem vagyunk képesek az o rszág vérkeringésébe felvenni, magyarrá áthasonítani, sajátunkul megóvni.” (uo 4-5 l) „ a megoldással a Nyugatnak elébe vágni akarni, azt feltételeinek természetes alakulásán túl siettetni; végzetes politikai ballépésnek bizonyulna nemzetközi megegyezés alapján kötött útirány elfogadása nem jelent egyebet, mint az előrehaladottabb államok iparának állandó túlsúlyát a gyengébbek felett.”(86 l) „Haladáselvű” – ha ezen azt értjük, hogy a fejlődést („modernizációt”) értéknek tekinti, hogy a viszonyok, emberek javulását várja tőle, hogy megakadályozását sem helyesnek, sem lehetségesnek nem tartja, de ugyanakkor e korszakban már nagyon egyértelműen és világosan a

„természetes”, az „organikus” fejlődés híve, és a radikalizmust, a fejlődés politikai eszközökkel történő siettetést, de különösen az „észjogra” vagy az emberi jogokra hivatkozó, „kívülről” történő társadalom átalakítási törekvéseket hevesen elutasítja. E liberalizmus 41 számára – és ez így van 1849 óta – a mérték alapvető érték, a társadalommal való bármilyen irányú kísérletezést – jöjjön az jobbról vagy balról – megveti és elutasítja, benne vagy a régi rend reakciós, vagy pedig fantaszták és ideológok, a szellemi proletárok utópiáit vagy éppen erkölcsi eltévelyedését látja. „Szabadgondolkodó” – ha ezen azt értjük, hogy elutasítja a d ogmákat, az egyház(ak) világnézeti monopóliumát, híve a gondolatszabadságnak (a tudományos kutatás, a sajtó, a vélemények, művészetek stb. szabadságának), elismeri a kétkedés jogát, de – ellentétben a konzervatívok

liberalizmus-kritikájával – nem nihilista, nem tagadja az erkölcsi normák magatartás-formáló szerepét, nem támadja az „alapintézményeket” (nemzet, család) nem gondolja, hogy „mindent szabad”, de az ész ítélőszéke elé vonja a hagyományokat stb. De nem antiklerikális és különösen nem vallásellenes akkor, amikor az egyház közjogi-hatalmi igényét, a lelkek felett gyakorolt intellektuális-morális hatalom monopóliumának igényét elutasítja, a felekezetek egyenjogúsításának híve – azaz minden egyházat kizár a közhatalom birtoklásának köréből, mindegyiktől elveszi az állami – közjogi természetű jogokat (polgári házasság, állami oktatás, mint az egyházi iskola alternatívája) és kifejezetten ellenzi a p olitika felekezetesítését. Ugyanakkor viszont a „civil” intézményként felfogott egyházakat kifejezetten stabilizáló tényezőnek tekinti, esze ágában nincs visszaszorítani, nem tiltakozik társadalmi

szerepvállalása (oktatás, karitász) ellen. A „szabad egyház szabad államban” jelszó egyszerre jelenti tehát, hogy az államot vallási tekintetben semlegesnek, a felekezeti szempontoktól mentesnek – „szabadnak” – gondolja el, ám másfelől az egyházat – mint a civil szféra, a t ársadalom intézményét – ugyancsak „szabadnak” gondolja el az ál lamtól, esze ágában nincs tevékenységét korlátozni, visszaszorítani, autonómiáját megsérteni. Nem úgy antiklerikális tehát mint a „szabadgondolkodók”; nem akar állami, hatalmi eszközöket alkalmazni az egyházak ellen, nem akarja kitiltani az iskolából, a magánéletből, nem hiszi, hogy az egyházak és a vallások a haladás legfőbb akadályai Példák: a Somló-ügy – a miniszter a t anítás szabadságának jegyében megvédi Somlót a k atolikus egyház támadásaival szemben; a cs alhatatlansági bulla kihirdetését – mint a v éleményszabadság sérelmét – megtiltja, a

közügynek tekintett kérdésekben állami eszközöket vet be az e gyház hatalmi törekvéseivel szemben (polgári házasság, zsidók egyenjogúsítása). De miközben támogatja az egyházak megújulását, modernizálását, nem élezi a k onfliktusokat, ritkán kezd kultúrharcba, kompromisszum-kész, de a kompromisszumnak vannak határai (hogy hol, ez persze vitatott a liberális politikusok körében, de korántsem biztos, hogy elvi, és nem pragmatista alapon). A polgári házasság ügyében nemcsak a katolikus egyházzal, de a királlyal és a felső házzal is vállalja az ütközést, felveszi a kesztyűt társadalmi téren is, sőt, mintha itt is igaz lenne, amit Lothar Gall állít: a liberális egység megbomlásakor veti be a „kulturkampfot”, mint a liberális egység helyreállításának eszközét Egyszóval: Ez bizony egy „bűnbe esett” liberalizmus, akár a m ozgalmi korszak, akár az emberjogi korszak felől nézzük. * Az ezen sajátosságokkal

rendelkező liberalizmus sokban emlékeztet J.B Müller által megalkotott liberalizmus-tipológia egyik típusára, amit ő elitista-piacos liberalizmusnak nevez a Liberalismus und Demokratie c. könyvében A szerző könyvében arra tett kísérletet, hogy két dimenzió alapján megalkossa a liberalizmus „reáltípusait. A két dimenzió (intervenciós-piacos, illetve elitista-demokratikus) által megalkotott koordinátarendszer ugyebár négy ilyen típust jelöl ki: intervenciós-elitista, intervenciós-demokratikus, piacos-demokratikus, piacos-elitista. Müller úgy véli, hogy e koordináta rendszerben elhelyezhetők a „kormányzó liberalizmus” egyes konkrét példái. Nos, ha elfogadjuk ezt a tipológiát, akkor kétségtelenül megszabadulunk olyan „gumi-fogalmak” használatától, mint pl. konzervatív liberalizmus, nemesi liberalizmus, vagy éppen „csökött”, „nem igazi”, „korlátozott”, „nem teljes” stb. A későbbiekben azonban még

visszatérünk e problémára