Történelem | Középiskola » Szent István törvényalkotó tevékenysége

Szent István törvényalkotó tevékenysége (Kis Anna) I. 1 István, a fejedelem (997-1000) 2. A koronázás 3. A patrimoniális királyság államszervezete II. 1 Az államalapítás a, Egyházszervezés b, A királyi vármegyerendszer kiépülése c, Az udvari szervezet 2. A gazdaság átszerveződése a, A földtulajdon kialakulása b, Pénzügyek 3. Törvényei 4. Külpolitikája III. 1 A trónutódlás kérdése 2. A XI század uralkodói István 975 körül született Esztergomban, a Vajk nevet adták neki, ami a török eredetű és gazdát jelent. Apja, Géza dinasztikus kapcsolatokat épít ki Legidősebb lányát, Juditot Vitéz Boleszláv lengyel uralkodóhoz; második lányát a bolgár trónörököshöz; harmadik lányát, Ilonát a velencei dózséhoz, III. Orseolo Ottóhoz adta feleségül (Az ő gyermekük Orseolo Péter); és István II. Henrik lányát, Bajor Gizellát vette feleségül István Szent Adalbert és Radla püspökök hatására mélyen keresztény

személyiség lett. 997-ben Géza meghalt Így István legfontosabb célja az volt, hogy fejedelemmé avassák. Lehetséges utódok: a szeniorátus alapján Koppány; a primogenitúra alapján fia, István. Istvánt 997-ben, Esztergomban fejedelemmé választották. Koppány a levirátus jogát kívánta először érvényesíteni, ezért Sarolt (István anyja) birtokához tartozó Veszprém várát kezdte ostromolni. István német lovagok segítségével (Hont, Pázmány, Héder és Vecelin álltak a seregek élén) Veszprém és Várpalota között legyőzte Koppány katonáit. Koppányt pogány szokás szerint felnégyelték, testét Veszprém, Esztergom és Győr kapujára szögezték fel, a negyediket az erdélyi gyulának küldték el. Büntetésének oka, inkább a levirátussal elkövetett paráznaság lehetett, mintsem a lázadás. Az ezredforduló idején mind a nemzetközi helyzet, mind a hazai viszonyok lehetővé tették István számára, hogy elődei munkáját

beteljesítve, megalapítsa a Magyar Királyságot. István nem a német-római császártól, hanem a római pápától, II. Szilvesztertől kért koronát Ennek jelentősége az volt, hogy kifejezze, hogy az ország független a Német Császárságtól és a Bizánci Császárságtól is. A koronázáshoz szükséges királyi felségjeleket (korona, kard, pálca, gyűrű, jogar) Asztrik (Anasztáz) apát, egy Magyarországon élő hittérítő hozta a pápától. A koronázás 1000 karácsonyán (dec25), vagy 1001 január 1-jén történhetett Esztergomban. Az ország független állammá vált, és megkapta az invesztitúra jogot A koronázás egyházi rituálé. Lényege, hogy a király Isten kiválasztottja, küldötte Hivatása népének vezetése, a keresztény hit útján. Ehhez kapja Istentől a hatalmat A koronázási szertartás Karoling mintára történt. A szertartás fontosabb részei: 1 a közfelkiáltás (szimbolikus választás); 2. fogadalomtétel (a hit

megtartása, az egyház megvédése, az ország védelme és bölcs kormányzása); 3. olajjal való megkenés; 4 a koronázási jelvények átadása (korona, kard, pálca, gyűrű, jogar). A ma is látható Szent Korona és koronázási jelvények István koronázásakor még nem voltak meg. Koppány legyőzése után István 1003-ban meghódította Erdélyt, így véget vetett Gyula hatalmának, majd 1008-ban a görög rítusú kereszténységet követő Ajtony legyőzésével az ország délkeleti részét is magáénak tudhatta. A területegyesítés befejezésével az ország földjének döntő többsége az Árpád-ház birtokába került. Az ilyen típusú államot nevezzük patrimoniális királyságnak. Az egyházszervezés nyomban a koronázás után megkezdődött. A pápa megalapította az esztergomi érsekséget és Istvánnak szabad kezet adott püspökségek szervezésére. Az érsek volt az ország első főpapja, vagyis prímása. Különleges előjogai közül

talán a király koronázásának joga volt a legfontosabb. István összesen 10 e gyházmegyét szervezet (2 érsekség, 8 püspökség). Az érsekségek: veszprémi, győri, pécsi, egri, váci, csanádi, bihari és erdélyi. Az érsekségek az esztergomi és kalocsai volt Gondoskodott az egyházmegyék fenntartásáról is. A tized jövedelme mellett a hatalmas földadományok jelentették az egyház gazdasági hátterét. Az egyházszervezettel párhuzamosan sokasodtak a kolostorok is A leghíresebb a pannonhalmai apátság volt, amit már Géza idejében építeni kezdtek, de alapítólevelét csak 1002-ben állították ki. A korai alapítások közé tartozott még Pécsvárad és Zalavár apátsága is. Magyarországon ebben az időben a bencés irányzat volt a legelterjedtebb, de István Veszprémvölgyben alapított egyet a görög apácák részére. Kolostorokat nemcsak az Árpád-háziak alapítottak, hanem a későbbiekben egyre több magánalapítással is

találkozhatunk. Az államszervezésben természetesen nélkülözhetetlen volt a p olitikai szervezet létrehozása. Ez annyit jelentett, hogy olyan központokat kellett kialakítani, amelyek biztosították a király hatalmát. Magyarországon ezt a v árak jelentették István német minta alapján szervezte a megyéket. A várak a XI század elején, sőt még sokáig nem kő-, hanem földvárak voltak Minden várhoz tartozott várbirtok és megfelelő számú szolgálónép, ez biztosította a vár ellátását. A földbirtokok nagy része a vár környékén feküdt, de voltak távolabb is, elszórtan elhelyezkedő földekről volt szó. A várak élén a várispán állt, neki voltak alárendelve a várjobbágyok, akik a katonaság tisztjeit adták. Feladatuk volt a vár védelme és a várhoz tartozó népek irányítása. Közülük kerültek ki a vezető tisztviselők (százados, hadnagy, várnagy). A várnépek tagjai ugyan jogilag szabadok voltak, de a várhoz kötöttek A

várispánságok száma valószínűleg több volt, mint a vármegyék száma. A várispánságokra ráépülve jöttek létre a v ármegyék, melyek feladata elsősorban közigazgatási és nem katonai volt. A vármegye tehát, szemben a szórtan fekvő várispánsággal (várföldek), kezdettől fogva összefüggő terület volt. Azoknak a váraknak, melyekhez megye is tartozott, a megyésispán állt az élén. (Ilyenkor a várispán és megyésispán ugyanaz a személy volt) Ezt a tisztséget a király adta. A megyésispán volt a fennhatósága alá tartozó terület legfőbb bírája, és ő szedte be az adókat is. A jövedelmek 2/3 része a királyt illette, a maradék pedig az ispánnál maradt A vármegyeszervezet mellett István király egységes udvarház-szervezetet is kiépített, amely az egész országot behálózta, és független volt a vármegyeszervezettől. Feladata a királyi „udvar” ellátása volt. Egy vármegyéhez több udvarház is tartozhatott A

várakhoz hasonlóan ezeket is szolgálónépek látták el. Minden kápolnához tartozott egy-két kápolna, ahol a káplánok tevékenykedtek. Ezek vezetője általában az érsek volt, s testületükből alakult a királyi kápolna szervezete. Ez nemcsak az egyházi feladatokat látta el, hanem a k irály „irodáját” is jelentette, ugyanis mint jegyzők tevékenykedtek. Bár az uralkodó állandóan vándorolt kíséretével, természetesen volt királyi székely is. A központ Esztergom volt, a jeruzsálemi zarándokút megnyitása után (1019) lett az új székhely Székesfehérvárra. Itt építette fel a királyi bazilikát, ami az akkori Magyarország legnagyobb épülete volt. A későbbiekben itt tartották az éves „törvénynapot” is. A világi és egyházi kormányzás intézményrendszerének kiépítése mellett ugyanilyen fontos volt Istvánnak az is, hogy kialakuljon a földesúri birtok és jogok rendje. Megszüntette a korábbi nagycsaládi birtoklást

és meghonosította a földmagántulajdont. Az ő birtokrendezése vált az Árpád-kori földbirtoklás alapjává. A nemzetségi birtokok örökölhetőek voltak A későbbi adománybirtokok csak egyenes ágon voltak örökíthetőek, amennyiben ez nem volt lehetséges, visszaszállt a királyra. A földbirtokoknak három típusát különböztethetjük meg Az egyházi birtokok jelentősen hozzájárultak a földmagántulajdon rendszerének kialakításához. Az egyházi birtokok mellett kialakultak a világi birtokok is A harmadik birtoktípust a királyi birtokok adták. A gazdasági ügyekkel a kincstár (camara vagy fiscus) foglalkozott. Minden jövedelmet idehordtak, ami a királyság fenntartását szolgálta. Az adókat legnagyobb részét természetben fizették. Másfajta jövedelmei is voltak az uralkodónak: vámok (folyami-, rév-, vásár-, híd-, határvámok), áruk kivitele (só, ló, ökör, ezüst), sómonopólium, pénzverés, ezüstbányászat és bírságok.

Emellett volt állami adó is, melyet vagy füstpénznek neveztek, vagy „szabad dénárok”-nak. A pénzforgalomhoz természetesen szükséges volt a pénzverés István már koronázására veretett pénzt. Rendszeres pénzverés 1020 után kezdődött Mindkét oldalán kereszt volt, Stephanus Rex (István király), illetve Regia Civitas (királyi város) feliratokkal. A pénz finom ezüstből készült. A magyar király pénzverőhelye kezdettől fogva Esztergom volt Magyarország átalakulása az ezredik esztendő végén a hagyományok szerint már megtörtént s ebben az évben István is elnyerte a királyi koronát s a magyar királyság első apostoli fejévé lőn. A nagy átalakító munka megszilárdítására természetesen állandó törvények kellettek, melyek az alattvalók életmódját és az egyházhoz, valamint a k irálysághoz való viszonyát megszabják. Így jöttek létre valószínűleg a koronázás idejében és az egyházi szervezkedéssel kapcsolatban

István királynak azon törvényei, melyeknek erejére az új társadalmi rend alapítva volt. „Mivel mindenik nemzet saját törvényeivel él - olvassuk a törvények elé írott bevezetésben - azért mi is, istennek intésére kormányozva monarchiánkat, követve a régi és mostani császárokat, törvényes megfontolással állapítottuk meg nemzetünk részére, miképp éljen becsületes és ártatlan életet, hogy, amint isteni törvényekkel gazdagodtak, úgy a világiakat is megtartsák." A király szándéka nyilvánvaló Az egyházi tanok által megszelídített és új eszmekörbe helyezett népet a világi törvények által is korlátolni akarja s evégből mindama kinövések ellen, melyek az új társadalom létére veszélyesekké válhatnának, szigorú törvényeket alkot. Szent István törvényei az egyházi vagyon rendezésével és védelmével kezdődnek. Az egyház igazgatása püspökségekre van bízva, melyek külön javadalmakat élveznek.

Ezeknek javait bántalmazni, akár megrövidíteni, szigorúan tilos A második törvényfejezet a püspökök hatalmáról szól az egyházi vagyon fölött, a harmadik azt fejtegeti, hogy akik egyházi személyek ellen, akár mint tanuk, akár mint vádlók lépnek fel, minő kvalifikáció képesíti őket erre. A feleletet megtaláljuk a törvényben, mely azt mondja, hogy csakis becsületes, jó keresztény és családos emberek léphetnek fel törvényesen a papok ellen. Az egyháznak és a papoknak adott rendkívüli kedvezmények első pillanatra feltűnnek István király törvényeiben. A pap kiváltságos személy éppen azért, mert az új társadalmi rend az ő munkájára van alapítva. A király szándékainak ők a végrehajtói, a kereszténységnek ők a képviselői s a térítésben, oktatásban, kormányzásban egyformán elől járnak. A X század kezdetleges társadalmában a p ap az, aki a h aladást képviseli. István király tehát a papságot nemcsak hogy az

első országos rendek sorába emeli, hanem a legnagyobb védelemmel látja el, hogy tekintélyüket megszilárdítsa. Gondoskodik a papság megélhetéséről is, midőn behozza a p api tizedet, miáltal a n épet arra kötelezi, hogy termésének egy tizedét a p ap díjazására fordítsa. Kötelessége emellett minden tíz falunak egy templomot fenntartani s ennek javadalmazására két telket, két szolgát, két lovat, hat ökröt, két tehenet, harminc aprómarhát adni. A vasárnap megszentelt ünnep lévén, aki ezen a napon dolgozik, szigorú büntetés alá kerül. Ha például valaki ökörrel vagy lóval dolgozik, akkor az ökrét vagy a lovát veszik el bírságul, esetleg más állatát, szerszámát, amivel a munkát végezte. Vasárnap kötelessége mindenkinek a templomot látogatni, mert ellenkező esetben büntetéssel sújtja a törvény. De nem mindegy az sem, hogy a templomban ki, miként viseli magát. A rendzavarók, illetlenkedők, hangosan beszélők,

akár az előkelő, akár a közrendhez tartoznak, minden ilyen esetben megkapják büntetésüket, mely leginkább megcsúfolásból állott. Az előkelőket ugyanis megdorgálták és kiűzték a templomból, a köznép tagjait ellenben az előcsarnok ajtajában kikötötték, megkorbácsolták, és hajukat csúfságul levágták. A böjtök, a pénteki nap megtartása és a gyónás ellen vétők szintén büntetésben részesülnek. Ezeket a büntetéseket azonban az egyházi bíróság szabja ki s csak abban az esetben avatkozik a királyi bíróság az ilyen bűnösök ügyeibe, ha hétszeri figyelmeztetésnek sem lett semmi foganatja. A boszorkányokról, kiknek létezésében ekkor általánosan hittek, szintén megemlékeznek István király törvényei. Ha valahol boszorkányt fogtak el, aki természetesen alig lehetett más, mint valami idősebb asszony, a papnak kellett átadniuk, aki szent munkáját azzal kezdte, hogy a boszorkánysággal gyanúsított asszonyt

megböjtöltette, szentelt vízzel meghintette, és vallásos oktatásban részesítette. A böjt elvégzése után a boszorkányt újból a templomba vitték, hol a pap a templom kulcsával homlokára, vállára és mellére keresztforma bélyeget tett. Ha a boszorkány harmadszor is bűnbe esett, akkor a királyi bíróság ítélt felette, mely legtöbbször halállal sújtotta. A magántulajdon birtoklására és öröklésére István törvényei ezeket határozzák: „Mindenki élethossziglan ura legyen tulajdonának és egyúttal a királyi adományoknak és halála után fiai hasonló joggal örököljenek." A püspökségi vagy várispánsági birtokok, miután ezek nem magánjellegűek, természetesen ki voltak véve az örökség alól. A magántulajdont védte a törvény az elkobzás ellen is, csak abban az esetben tett kivételt, ha valaki a király ellen merényletet akart elkövetni, az országot akarta elárulni vagy külföldre szökött. Utódai azonban tovább

örökölték a vagyont, ha az ily bűnben vétkes halállal bűnhődött is. Nem kevésbé tanulságos István király törvényeinek büntetőjogi része. Lássuk például az emberölésre vonatkozó büntetéseket. Ha valaki szándékosan embert ölt, tartozott száztíz aranypénzt fizetni, melyből ötven a királyi kincstárt, ötven a rokonokat, tíz a bírákat és a közbenjárókat illette. Ráadásul kötelessége volt az előírt böjtöket betartani Ha ellenben az emberölés nem szándékosan, hanem véletlenségből történt, a váltságdíj akkor mindössze tíz arany. Ez az intézkedés azonban csak a kiváltságos rendbe tartozó egyénekre vonatkozott, mert a szolgák megölésénél egészen más az eljárás és sokkal kisebb a váltságdíj. A szolgákra nézve a törvény a következő megkülönböztetéseket teszi. Amennyiben az emberölést nemes ember követte el valamely szolgán, elégséges, ha a szolga helyett az illető tulajdonosnak egy más szolgát

ad, vagy pedig a szolga árát megfizeti. Ha azonban egyik nemes embernek a szolgája öli meg a másik nemes ember szolgáját, ebben az esetben a gyilkos a meggyilkolt gazdájának tulajdonába kerül, vagy megfelelő áron kell kiváltani. Ha valaki a f eleségét ölte meg, a b üntetést váltságdíj, vagy ahogyan a törvény mondja, vérdíj fizetése által rótták le. Ha ispán volt az, aki feleségét megölte, ötven tinót tartozott fizetni a nő szülőinek és az egyház által reámért böjtbüntetésnek kellett magát alávetnie. A vitéz vagy jobb módú ember megölt feleségéért tíz tinót fizetett, a közember pedig ötöt. Úgy a nők, mint a szolgák megölésére vonatkozó büntetések igen enyhéknek látszanak és nincsenek arányban a többi törvények szigorúságával. De itt, úgy látszik, az erkölcsök durva és vad állapotai voltak irányadók a büntetés szigorúságának kiszabásánál. Az olyan harcos népnél, mint amilyen a m agyar is

volt, az emberélet nem sok beccsel bírt s az emberölés nem tartózhatott a ritkaságok közé. Hogy ennek a féktelen elvadulásnak és barbárizmusnak véget vessenek, volt szükség azokra a szigorú törvényekre, melyeket a fegyver által okozott emberölés ellen hoztak. A törvény különben megmondja világosan, hogy a „béke" sértetlen fenntartása érdekében sújtja halálbüntetéssel azokat, akik fegyverrel ölik meg társaikat. És pedig, ki milyen fegyverrel ölt, olyannal végezték ki Ebben a tekintetben István törvényei nem tesznek kivételt az előkelőkkel sem, sőt azokat még szigorúbban büntetik, mert a törvény úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha például valamelyik ispán betör valamely házba, és a gazdát megöli, halállal büntettessék. De ha a gazda védi magát és védelme közben támadóját megöli, nem lakol semmiféle büntetéssel. Ha a támadás olyanformán történt, hogy a támadó maga helyett az embereit

küldte, és ezek követték el a gyilkosságot, a vérdíj ára száz tinó, vitézeknél tíz tinó, közrendűeknél öt. Az eskü megszegésének büntetési módozatai ezek. Főrendű ember keze levágatásával büntetetik, vagy ötven tinó váltsággal. Közember tizenkét tinóval válthatja meg a büntetést A gyújtogatók kötelezve vannak az okozott kár megtérítésére és tizenhat tinó fizetésére, leányrablók a leány visszaadására és tíz tinóra, közembernek büntetése ilyen esetben öt tinó. A tolvajoknál különbséget tesz törvény nemes emberek és szolgák között. Mikor nemes emberek követik el a lopást, büntetésük első esetben a lopott értékek megfelelő váltságdíj, aki azonban nem tudja magát megváltani, szolgának adatik el és további visszaesés esetében a szolgákra vonatkozó törvény által büntettetik. A szolgák büntetése meglehetős szigorú, mert csonkítással van, súlyosbítva. Amely szolga ugyanis először lop,

megválthatja magát öt tinóval, de ha ezt tenni nem képes, akkor az orra levágatik. Visszaesés esetében, vagyis a m egcsonkított orrú szolga másodszori lopáskor füleinek a levágatásával fizet, ha azonban van öt tinója, még ekkor is megválthatja magát, csupán a harmadik visszaesésnél nincs kegyelem. Ekkor már halál jár a lopásért A női tolvajokról külön törvény szól, mely akképp rendelkezik, hogy első két esetben a házas nőt férje megválthatja, de a harmadik esetben a nő szolgasággal bűnhődik. A hízelkedők, ravaszok, árulkodók, csalók büntetése szintén igen szigorú volt. Ha bebizonyosodott, hogy bűnükkel kárt okoztak, nyelvük kivágatására ítéltettek. A pletykahordók és rágalmazók ellenben halállal bűnhődtek, amennyiben rágalmaik a király személyére vonatkoztak. A törvény e része így szól. „Ha valaki álnok módon egy ispánnak vagy más hű emberének azt mondja - hallottam, hogy a király vesztedre

beszélt -- és erre rájönnek: haljon meg." Nagyjában ezek István király törvényei. Ezeket a törvényeket, melyek a magyar alkotmány első alapvetésének eredményei, Szent István nagy ünnepségek között hirdette ki az ország tanácsában. A törvényeken keresztül megismerhetjük a t izedik század végének magyar társadalmát és az akkori nemzedék kultúráját. A törvények soraiban megtaláljuk körülbelül azt az embertípust, melyre ezek a törvények vonatkoztak. És ebből a megismerésből semmi különösebb hátrány nem származik a tizedik század emberére. A büntetés módjainak megállapításában látjuk ugyan, hogy durva erkölcsű, műveletlen, barbár hajlandóságú emberekre vonatkozik a törvények rendelkezése, de többet aztán nincs okuk és nincs joguk keresni bennük. Ezer év előtti kulturális állapotnak visszatükrözői ezek a törvények és nézzük meg a törvénykönyvünket ezer év után, mikor iskolák, templomok,

egyetemek, rendőri hatóságok igyekeznek a bűnöket megakadályozni, az embereket jobbakká tenni. Azt fogjuk találni, hogy az ember gyarlóságai, bűnei és önzéséből eredő fogyatkozásai nemhogy csökkentek volna, hanem csodálatosan szaporodtak. Az ezer év előtti törvénytárat össze lehetett foglalni néhány íven, holott az ezer év utáni egész könyvtárat tesz már ki, és mindarról szól, hogy mi a büntetése ennek vagy annak a bűnnek, melyet a mai bonyolódott és sokoldalú életviszonyok között az ember elkövet. Ezer év alatt nagyot haladtunk Vannak vasútjaink, gőzhajóink, repülőgépeink, villamosságunk. Vannak ezerféle kulturális intézményeink, de ugyanekkor azt tapasztaljuk, hogy az iskoláknál jóval nagyobb a bíróságok és a törvényszékek száma s hogy a fegyházak és börtönök olyan nagy sokaságát rejtik magukban a t örvényes útról félrelépett szerencsétlen embereknek, hogy egész vármegyéket lehetne belőlük

benépesíteni. A történetírók nagy része azonban hajlandó abba az érzelgősségbe esni az ezer év előtti állapotok elbeszélésénél, hogy az ezer év utáni állapotok egészen más természetűek és haladásunk minden tekintetben bámulatos. István király országlása alatt kiegyensúlyozott külkapcsolatokra törekedett, békepolitikát folytatott. A Német-Római Császársággal kezdetben jó volt a viszony (II Henrik István sógora), II. Konrád azonban 1030-ban betört az országba A támadást István visszaverte, majd 1031-ben békét kötött Konráddal. A Bizánci Birodalommal kezdetben feszült volt a viszony, majd 1018 után Magyarország szövetségese lett. (Imre herceg bizánci hercegnőt vett feleségül.) István békepolitikájának legnagyobb eredménye az 1019-ben megnyíló új zarándokút Jeruzsálembe. Ez az út bekapcsolta hazánkat a n emzetközi kereskedelmi és kulturális vérkeringésbe. Istvánnak két fia érte meg a felnőttkort,

azonban előbb Ottó, majd Imre is meghalt. Imrét trónörökösnek nevelték, nevelője az európai látókörű tudós szerzetes, Szent Gellért volt. Imre életének egy tragikus vadászbaleset vetett véget. A szeniorátus szerint Vazul örökölte volna a trónt, de pogány volt István alkalmatlanná tette az uralkodásra: megvakíttatta és fülébe ólmot öntetett. Vazul fiai András, Béla és Levente Lengyelországba menekültek Szent István nővérének és a velencei dózsénak a fiát, Orseolo Pétert vette maga mellé, és jelölte a trónra. Államalapító királyunk 1038. augusztus 15-én hunyt el Halála előtt a legenda szerint Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot. Ez a mai napig élő hagyomány mélyen beépült a magyarság kultúrájába. 1083-ban avatták szentté, Vazul dédunokájának, I Lászlónak a szorgalmazására. A Szent István és Szent László uralma közötti időszak politikáját alapvetően három kérdés határozta meg, melyek

összefüggtek egymással. A legelső a trónutódlás volt, vagyis az, hogy milyen elv szerint öröklődjön a hatalom. A szeniorátus és a primogenitúra elve harcolt egymással, természetesen megosztva az ország főurait, akik többször külföldi segítséget is igénybe vettek a küzdelmekben. Ez elvezet a második problémához, vagyis a nyugatról induló beavatkozási kísérletekhez. A német császárság folyamatosan hangoztatta a század folyamán hűbéri igényét a magyar trónra. Emiatt a behívott idegenek (lovagok, papok) helyzete is nehezebb volt, hiszen sokszor ellenségként kezelték őket a nyugati gondolkodásmódhoz nehezen alkalmazkodó magyarok. A harmadik kérdést a keresztény eszmék és az új birtok- és tulajdonviszonyok elterjesztése és megszilárdítása jelentette, mely szintén nem ment könnyen. Lázadások, felkelések: a 1044-es ménföldi csata és a 1045-46-os Vata-féle pogány lázadás. A folyamatos küzdelmeket jelzi az, hogy a t

rón a s zázad folyamán kilencszer cserélt gazdát, s megszerzése és elvesztése sokszor fegyveres összetűzéssel történt. A zűrzavaros állapotoknak a század végén I. (Szent) László hatalomra kerülése vetett véget A kor uralkodói: Orseolo Péter (1038-41, 1044-46), Aba Sámuel (1041-44), I. András (104660), I Béla (1060-63), Salamon (1063-74), I Géza (1074-77) Mellékletek Szent István törvényei: Két törvénykönyve maradt ránk. Az első egy büntető törvénykönyv, a második az elsőnek a kiegészítése. A törvénykönyvek eredetisége (csak másolatban maradtak ránk) és keletkezésük ideje máig vitatéma. A törvénykönyvek tartalma: - „Ki-ki ura legyen az ő tulajdonának” - Élet és tulajdon védelme - Függőségi viszonyok szabályozása - Öröklési rend - Vasárnapi munkaszünet, misehallgatási kötelezettség (kivéve a betegek és a tűz őrzői) - Vallási ünnepek és a böjt megtartása - Keresztény házasodási és

családi szokások - Templomépítés (minden 10 falu köteles egy templomot építeni) - Az egyház és a papság helyzetét szabályozó törvények - Pogány rítusok és hagyományok üldözése és kiírtása A várak társadalmi szerkezete: Ispán ↓ Várjobbágyság (A várkatonaság gerince, tiszti rétege. Tisztségek: százados, hadnagy, várnagy) ↓ Szolgálónép (várnép) (Tagjai az elszórtan fekvő várbirtokokon gazdálkodtak. A várnép is fel volt osztva tízes és százas szervezetekre /száz háztartás/) A várakon kívül behálózták az ország területét a k irályi udvarházak uradalmai is. Fő feladatuk a szálláshelyét váltogató király és kíséretének ellátása volt. Határvédelem: Az ország tényleges határait a gyepűk alkották. Az átjárók védelmét külön erre a célra szervezett katonai haderő látta el. A magyarokon kívül e feladatokat látták el a székelyek és a besenyők is. A határvédelem emlékét őrzi az Őrség és

Kapuvár, valamint a ma Ausztriához tartozó Alsó- és Felsőőr neve is. A szolgák illetve szabadok közti megkülönböztetés természetesen nem tűnt el. István korában nem a foglalkozás, hanem a származás határozta meg a társadalmi jogállást. Fogalmak: Szeniorátus elve: az elhunyt uralkodót a tágabb család, vagyis a nemzettség legidősebb, még nemzőképes tagja követi. Primogenitura elve: elsőszülöttségi jog, az uralkodót legidősebb fia követi Levirátus elve: a szeniorátus szokásához szorosan hozzá tartozott a levirátus gyakorlata. Eszerint a s zeniornak feleségül kell fogadni az elhunyt fejedelem özvegyét, és át kell venni birtokainak – javainak igazgatását. Invesztitúra joga: a püspök kinevezésének és beiktatásának joga Rituálé: szertartás, ünnepélyes szentségi cselekmény Gyepű: természetes vagy mesterséges védőrendszerek, az áthatolhatatlan – vagy azzá tett – erdők, elmocsarasított, járhatatlan területek