Biológia | Ízeltlábúak » A poloskák jellemzése

ordo ZORAPTERA – pillásszárnyú tetvek rendje Jellemzés: • 1.5-3 mm-es testnagyság • lapított test • gyöngyfüzér- vagy fonálszerű csáp • rágó szájszerv • szemek: szárnyas alak – normálisan fejlett összetett szem + 3 pontszem szárnyatlan alak – csökevényes összetett szem, nincs pontszem • egyszerűsödött szárnyerezet, a szárnylemezek felszíne, valamint a szárnyak szegélye finoman szőrözött • járólábak (a hátsó combok megvastagodtak és erős tüskéket viselnek), 2 lábfejíz • zömmel trópusiak, de előfordulnak Észak-Amerika déli részén, illetve Tibetben és Kína délkeleti vidékein is • fénykerülők, a nagy relatív légnedvesség tartalmú élőhelyeket kedvelik • kolóniákban élnek (erőteljes társas hajlam): sajátosságuk, hogy esetükben mindkét ivarnak van imágó állapotban szárnyas- és szárnyatlan formája (egy kolónián belül is) • gombákkal, elpusztult, apró testű rovarokkal (atkákkal)

táplálkoznak • alig több, mint 30 faj ⇒ 1 genusba sorolva ordo PSOCOPTERA – fatetű alkatúak rendje Jellemzés: • sok fosszíliájuk ismert (a legősibbek az alsó permből származnak) • ált. 1-3 mm-es (max 1 cm) testnagyság • fonálszerű csáp • rágó szájszerv (feladata: a táplálék megragadása és aprítása, illetve a felső nyálmirigyek – fonómirigyek – váladékának fonállá fonása: a fonalak védőszövedékként szolgálnak pl. leesés, túlzott átnedvesedés vagy éppen a kiszáradás ellen, a peték számára szintén védelmet biztosít, de bizonyos fajok lárvái is ilyen szövedéktető alatt élnek, a szövedékben a táplálékul szolgáló alacsonyabbrendű növények kiválóan tenyésznek) • oldalsó helyzetű, nagy, kidülledő összetett szemek (el is csökevényesedhetnek) szárnyas fajok – 3 pontszem szárnyatlan fajok – a pontszemek általában hiányzanak • ált. 2 pár normálisan fejlett hártyás szárny,

melyeket nyugalmi helyzetben háztetőszerűen összezárva tartanak potrohuk felett, meglehetősen redukált és jellegzetes szárnyerezet, az erek és a szárnyak szegélye a fajok nagy részénél többékevésbé szőrözött (repüléskor az összeakasztott két pár szárny egységes szárnypárként működik) ↓ fontos taxonómiai bélyeg • járólábak (a fajok egy részénél a csípők egy halló- és feltételezetten hangadó szervet viselnek), 2 vagy 3 lábfejíz (nympháknál 2) • 9 potrohszelvény • szárazföldiek, de általában kedvelik a magas relatív páratartalmú élőhelyeket: fák levelein, kéregrepedésekben, kövek alatt, avarban, barlangokban, madárfészkekben és emberi építményekben fordulnak elő • főleg algákkal és gombafonalakkal táplálkoznak, de fogyasztanak növényi és állati eredetű szerves törmeléket is 1 • • • • hemimetabolia, időleges parthenogenezis vagy állandóan egyivaros szaporodás magtárakban

higiéniai problémát jelenthetnek, esetenként herbáriumokat, rovargyűjteményeket károsíthatnak, egyesek allergiás tüneteket okozhatnak (csak a helyiségek szárazon tartásával lehet védekezni ellenük) jellegzetesen fürge mozgású rovarok=fürgetetvek (kevésbé elterjedt magyar név) kb. 3500 faj – Magyarországon: 67 faj Trogium pulsatorium – portetű vagy gyakori zugtetű Leggyakrabban lakások vizes helyiségeinek falán találhatók meg. Új, még eléggé ki nem szárított lakások tapétái mögött is meghúzódnak és az ott keletkezett penészgombákkal táplálkoznak. Évente egy generációjuk van, nympha alakban telelnek át (Érdekesség: 1701ben megjelent cikk a „halál órájáról” – a nőstény portetű valamilyen gyengén rázkódó tárgyra ülve ketyegő-kopogó hangot hallat azáltal, hogy potrohának csúcsával másodpercenként 5-6szor az aljzatra üt valószínűleg a hím odacsalogatására szolgál.) ordo PHTHIRAPTERA –

tetűalakúak rendje Jellemzés: • ált. 1-4 mm-es (max 10 mm) testnagyság • lapított test • szárnyatlanok • kizárólag állati paraziták (sok fajuk erősen gazdaspecifikus – fejlődési ciklusuk egyetlen stádiumában sem hagyják el a gazdaegyedet, ezért általában közvetlen testi érintkezéssel fertőznek) • ált. ivaros szaporodás (néhány faj parthenogenezissel) • epimorphosis (tojások=serkék) Alrendek: Sorszám Alrend (latin) Alrend (magyar) Össznév I. Amblycera bunkóscsápú tetű-alkatúak II. Ischnocera fonalascsápú tetű-alkatúak „Mallophaga” (rágótetvek) (v. szőr- és tolltetvek) III. Anoplura szívótetű-alkatúak szívótetvek IV. Rhyncophthirina elefánttetű-alkatúak ☺ subordo Amblycera Jellemzés: • 4 ízű, bunkós végű csáp, amely a fej egy mélyedésébe visszahúzható • állkapcsi tapogató (a szájszervek módosult függeléke – a csápokéhoz hasonló funkcióval) • rágó szájszerv •

ált. madarak bőrfelszínén fordulnak elő (a bőr felületén futva menekülnek a tollászkodó madár csőre elől) • részben hámtörmelékkel táplálkoznak, de rágó szájszerveikkel a tollkezdeményeket megrágva sok faj közvetlenül vért is fogyaszt 2 • tevékenységük révén csupasz foltok keletkezhetnek a tollruhában subordo Ischnocera Jellemzés: • 3- vagy 5 ízű fonalas csáp, amely nem húzható vissza • állkapcsi tapogató nincs • rágó szájszerv • madarak tollazatán vagy emlősök szőrzetén élnek (erős rágóikkal rögzítik magukat a tollak felületén illetve a szőrszálakon) • a tollon valamint a szőrön való mászásra specializált lábak • hámtörmelékkel, bőrmirigyek váladékával táplálkoznak • rágóikkal kullancslégyfélék (Hippoboscidae) potrohsörtéin rögzítik magukat és így szállítódnak subordo Anoplura Jellemzés: • szívó szájszerv • kizárólag emlősökön élnek • vérszívók (a vérrel

teleszívott tetvek akár 1 kg terhelést is képesek elviselni minden károsodás nélkül, csak ha a terhelést növeljük, akkor pattan szét a kitinpáncéljuk, csattanó hang kíséretében) subordo Rhyncophthirina Jellemzés: • ormányszerűen megnyúlt fej • elefántokon, varacskosdisznókon élnek • vérrel táplálkoznak: ormányuk végén levő szájszerveikkel rágják át a gazda vastag bőrét és abban a kapillárisokat roncsolva jutnak vérhez Phtirus pubis – lapostetű Emberen élősködik. A testszőrzetben, főleg a hónalj- és szeméremszőrzetben telepszik meg (esetenként a szakállban, a szemöldökön és a szempillákon). Szúrása kellemetlen viszketést, szőrtüszőgyulladást, valamint a bőrön szürkéskék elszíneződést eredményezhet. Lárvakori fejlődése 15-17 napig tart. Az imágó élete mintegy 17 napra szorítkozik, miközben egy állat max. 25 petét rak le (vagyis egy nemzedék élete 35 hét alatt lezajlik) Pediculus humanus capitis

– hajtetű Világszerte elterjedtek, emberen és majmokon (Hylobatidae - gibbonfélék, Cebidae csuklyásmajomfélék) élnek. Petéiket haj- illetve szőrszálakra ragasztják Pediculus humanus humanus – ruhatetű A hajtetűnek az emberré válás során kialakult új ökológiai változata, amely a ruházat belső felületén való rejtőzködésre specializálódott. A ruhanemű szövetei közé petézik A tífusz kórokozóját terjeszti ( Rickettsiák, amelyeket vérszíváskor vesznek fel a beteg emberből, majd azok gyomorsejtjeikben elszaporodnak, aminek következtében a gyomorsejtek szétpukkadnak, így kiszabadulva az ürülékkel a szabadba kerülnek és vakarózáskor a fertőzött ürülék a sebbe bekerülve fertőzést okoz). Elülső lábával megkapaszkodva egy teljes percig 3 képes testénél 2000-szer nagyobb súlyt megtartani. 8-15 perc alatt lakik jól Az ivarérett nőstények létfontosságú anyagokat termelő szimbiontái a gyomorkorongot (a

bélcsatorna egyik szakasza) elhagyva a petesejtbe nyomulnak, ezzel biztosítva az utódok számára a megfelelő baktériumflórát. A pete és a lárva fejlődésével egyidejűleg a baktériumok is szaporodásnak indulnak, és először az embrió belébe, majd később a számukra kialakult szervbe, a gyomorkorongba vándorolnak. A nőstény 25-40 napos élettartama alatt 150-300 petét rak, amelyekből már hat nap múlva kikelnek a kis lárvák. A lárvák kétszer vedlenek, fejlődésük 10-14 napig tart. Mind a lárvák, mind az imágók naponta többször is szívnak vért Szúrásuk alkalmával nyálat bocsátanak a sebbe, ami kellemetlen viszketést okoz. Vérszívás után árnyékos vagy sötét helyet keresnek, az éhes állatok a fényen tartózkodnak. 0 C˚ alatt megdermednek, de csak hosszabb ideig tartó hideg hatására pusztulnak el. Az éhezést 2530C˚-on két napig bírják ordo THYSANOPTERA – hólyagoslábúak vagy rojtosszárnyúak rendje Jellemzés: •

ált. 1-5 mm-es testnagyság • dorzoventrálisan lapított test, erőteljesen szklerotizált kültakaró • a homlok és a fejpajzs összeolvadt ⇒ homlokpajzs (frontoclypeus) • összetett szemek + 3 pontszem a szárnyas alakoknál • szúró-szívó szájszerv, amely asszimmetrikus, 3 szúrósertét tartalmaz • ált. 2 pár szárny (de lehetnek csökevényes szárnyúak vagy szárnyatlanok is), a szárnyerezet erősen redukálódott, a szárnyszegélyről sűrűn egymás mellett álló hosszú szőrök indulnak ki (ez a repülőfelületet jelentősen növeli) • járólábak, 2 karom (a karmok közül egy speciális izom segítségével egy nagy lapos hólyag – aurolium – türemkedhet ki ez segíti a tapadást a növények felszínén + a lábszár végén levő mirigy ragacsos váladéka) allergiás tüneteket okozhatnak • 11 potrohszelvény • leggyakrabban növényeken (sokszor virágokon) találhatók, de előfordulnak korhadó fákon, gombákon és talajban is

• táplálkozás: ált. növényevők (megszúrják a lágyabb növényi részek sejtjeit és kiszívják azok tartalmát) a növényevő hólyagoslábúakat tripszeknek is nevezik ragadozók (levéltetvek) kannibalizmus korhadékevők mikroszkópikus gombákkal táplálkozók • neometabolia: megtermékenyített ♀ tojások (növények felületére v. szöveteibe egyesével) L1 L2 félig nyugvó előnympha egy v. két teljesen nyugvó nympha ⇒ a nymphák nem táplálkoznak, több hónapig nyugalomban vannak (ált. talajban, többen így telelnek át), az izomrendszer és a szájszerv mindeközben átalakul • parthenogenezis vagy fakultatív parthenogenezis is előfordulhat • vírusok, baktériumok vektorai • sok faj haszonnövényeink legkomolyabb kártevői közé tartozik • jelentősek az apró virágú növények beporzásában • a trópusi fajok között vannak gubacsképzők • zivatarlegyeknek is nevezik őket, mert főleg a kora nyári tikkasztó

napokon igen felélénkülnek, nagy rajokban röpködnek, jelezve a közelgő zivatart • kb. 5000 faj – Magyarországon: 180 faj 4 Thrips tabaci – dohánytripsz Kozmopolita, polifág faj. Főleg a dohányt (dohánylevelek fonákán telepszik meg), a hagymát, az uborkát és egyes dísznövényeket károsítja. ordo HETEROPTERA – poloskák rendje Jellemzés: • rendkívül változatos rovarrend • a hazai fajok többsége 1 cm alatti (akár 12 cm is) • csáptípusok: csápostorra emlékeztető elvékonyodó, esetleg hosszú csáp azonos vastagságú ízekből álló csáp bunkós csáp ⇒ a legtöbb csoportban a fej elején, felülről láthatóan erednek (de pl. Nepomorpha – fej alsó részén) ⇒ egyes csápízek között néha rövid, erősebben szklerotizált gyűrű (nem tekinthető csápíznek) • közepesen fejlett szemek a fej két oldalán, pontszemek a fejtetőn (vagy hiányzanak) • szájszerv: szipóka ⇒ ez a fej elején eredő, az alsó ajakból

alakult 3 vagy 4 ízű csőből (rostrum) és a benne futó szúrósertékből áll, mely utóbbiak a mandibulákból és maxillákból alakultak ki ⇒ a két középső (maxillákból kialakult) serte belső felülete összetapad és két-két hosszanti barázda összeeséséből két csatorna képződik - az egyiken a nyál folyik a táplálék felé (nyálcsatorna) „poloskaszóró” (szívónyomó pumpa) segítségével nyomul a nyál a sebbe - a másikon szívja a poloska a táplálékból a nedveket (táplálékcsatorna) a nyállal kevert folyékony táplálék a garatpumpa segítségével szívódik fel ⇒ a rovar a megfelelő szúráshelyet a rostrum végén levő érzőszőrökkel keresi meg • a növényi nedvekkel táplálkozók szipókájukat szívás közben úgy tartják, hogy az a test hossztengelyével 90˚-os szöget zár be, míg a ragadozó vagy a vérszívó poloskák csaknem teljesen előre tudják azt nyújtani • a tort az előhát lemeze fedi, amely egy

trapéz vagy négyzet alakú pajzsot alkot, emögött a középháthoz tartozó pajzs látható, alóla a pajzsocska (scutellum) nyúlik ki • a közép- és utótor között a tor oldalán nyílik az imágók utótori bűzmirigyének (bőrmirigy) nyílása, amely lehet: egyszerű nyílás a váladék irányított lövellésére alkalmas csatorna ⇒ sokszor jellegzetes alakú, méretű és felszínű párologtató felület veszi körül, amely apró kitinkidudorodásokból áll, és megakadályozza, hogy a mirigy idegmérget és detergenst is tartalmazó váladéka a saját testfelületen szétterjedjen és a légzőnyílásokba kerülve kárt okozzon • a lárvák bűzmirigyei a potroh hátoldalán helyezkednek el • az elülső szárny számos csoportban félfedővé (hemielythra) alakult: tövi részei, a fedő (corium) és a pászta (clavus) bőrneműek, a csúcsi rész, a hártya (membran) vékony ⇒ a fedő csúcsán számos esetben rövid varrattal illetve törésvonallal

elkülönülő függelék (cuneus) ismerhető fel 5 • • • • • • • • ⇒ az elülső szárny erezete erősen visszafejlődött ⇒ a hátulsó szárny hártyás, nem túl sűrű erezettel (teljesen behúzható az elülső szárnyak alá) ⇒ a szárnyakat nyugalmi helyzetben egymásra fektetik ⇒ a szárny fejlettségének szempontjából különböző alakok fordulnak elő: - macropter: teljes szárnyú – az elülső és hátulsó szárny fejlett, a szárny rendszerint eléri vagy túlhaladja a potroh végét - stenopter: keskeny szárnyú – az elülső szárny tövi része elkeskenyedik, a fedő vége és/vagy a hártya azonban ismét kiszélesedik - brachypter: rövid szárnyú – a fedő rendszerint megvan, de a hártya hiányzik, a hátulsó szárny visszafejlődhet, de meg is maradhat - micropter: csonka szárnyú – a fedő is jelentősen megrövidül, például nem hosszabb, mint az előhátnál jelentősen rövidebb pajzsocska, a hátulsó szárny

hiányzik - apter: szárnyatlan – mindkét szárny hiányzik, a tor és a potroh hátlemezei sajátságosan összenőve nagyobb lemezeket alkotnak ivari dimorfizmus és polimorfizmus a szárnyhosszat illetően ált. járólábak (egyes fajok vagy genusok esetében a hátulsó láb ugróláb, több családban alakul ki bicskaszerűen behajlítható fogóláb), 2 vagy 3 lábfejíz hangadás: testük valamilyen szilárdan álló, rovátkolt vagy fogazott részén lábszáraikat vagy szipókájuk csúcsát, esetleg más mozgatható testrészüket húzogatják végig hallószervek: fejlett, dobhártyás hallószervek – vízipoloskák, Johnston-féle szerv, chordotonális szervek 10 potrohszelvény (a potroh oldalsó szegélyén néha perem alakul ki az egymáshoz közel fekvő háti és hasi oldallemezekből) ♂: ált. 8 szelvényből kialakuló tokban van a párzókészülék, amely áll: - egy pár fogóból (paramer) - csőszerű, kiölthető párzószervből ♀: a tojócső a

potrohba visszahúzható paurometabolia (5 lárvaállapot, báb állapot nincs) mintegy 40.000 leírt faj – Magyarországon: 800 faj Alrendek: Sorszám Alrend (latin) Alrend (magyar) I. Nepomorpha vízipoloskák II. Gerromorpha kétéltűpoloskák III. Enicocephalomorpha furcsapoloska-alkatúak IV. Dipsocoromorpha fenyérpoloska-alkatúak V. Leptopodomorpha kövipoloska-alkatúak VI. Cimicomorpha vérszívópoloska-alkatúak 6 VII. Pentatomomorpha címerespoloska-alkatúak Nepa cinerea – víziskorpió Növényzetben gazdag, sekély vizekben gyakori. Árkokban, kiöntésekben, tavacskákban az iszapban vagy a vizet övező parti növényzetben élnek. Onnan leselkednek zsákmányukra, amely vízirovarokból, ebihalakból és kisebb rovarokból áll (elülső pár lábuk a zsákmány megragadására szolgáló fogólábbá módosult). Hosszú légzőcsővel (sypho: a 8 potrohszelvény két hosszú és vékony nyúlványban végződik, amelyeket serték

kapcsolnak össze) rendelkeznek, melyet levegővételkor a víz színe felé emelnek. Légzőcsövükkel nem tudnak szúrni, annál inkább szúrnak a szipókájukkal. Amikor a vízből kimásznak és más vizekbe repülnek, akkor a torukon levő légzőnyílásokkal lélegeznek. A levegőt a szárnyak között tárolják. Felszínközeli vízinövényekbe petéznek A lárváknak nincs szárnya és légzőcsövük rövidebb. A szárazföldön telelnek át imágó alakban Ranatra linearis – vízi botpoloska Hazánkban mindenfelé gyakori, különösen halakban gazdag vizekben. Leginkább a vízinövényzet szövedékében fordul elő nagy gyakorisággal. Vízirovarokat, lárvákat, rákokat, ebihalakat, halivadékokat eszik (az elülső pár láb szintén fogólábbá módosult). A petéket puha növényi anyagba rakja. Tavasszal a vizet elhagyva repülve változtatja a helyét Notonecta glauca – tarka hanyattúszó poloska A növényzettel gazdagon benőtt, sekély vizű

élőhelyeken gyakoriak. Nyugalmi állapotban hassal felfelé lebegnek a víz felszínén, hanyatt fekve úsznak illetve így merülnek alá. Két merülés között a hasoldalon végighúzódó két hosszanti barázdában elhelyezkedő, szorosan álló szőrsorok között raktározzák a levegőt. Ezek a mell illetve a szárnyak légtartóival állnak összeköttetésben. Ha levegőtartalékát meg akarja újítani, akkor az állat szétterpesztett elülső és középső, illetve hátranyújtott hátulsó lábbakkal a víz felszínére emelkedik, potrohának csúcsát kidugja és légtartályaiba levegőt szippant. Valószínűleg a hasoldali légtartályok felhajtó ereje teszi lehetővé, hogy az állat hasoldalával felfelé tartózkodjon a vízben. Nem tudnak a vízből egyenesen felszállni, hanem előbb mindig a szárazra mennek megszárítani a szárnyaikat (egyébként jó repülők). Falánk ragadozók, minden élőlényt megragadnak, amit le tudnak gyűrni (így

vízipókokat, ászkákat, mindenféle rovarokat és azok lárváit, ebihalakat, halivadékokat). Tömeges elszaporodásuk esetén halastavakban károsak lehetnek Szipókájukkal fájdalmas sebet tudnak ejteni (innen ered népies nevük: víziméhek). Ha nagy tömegben találhatók meg a vízben, akkor előfordul, hogy a marhák itatásakor bekerülnek azok orrnyílásaiba és szúrásukkal kínos fájdalmat okoznak nekik. Petéiket növények szárába rakják. Imágóként telelnek át Gerris lacustris – tavi molnárpoloska Kisebb csapatokban fordulnak elő folyók és állóvizek csendesebb, hullámzásmentes öbleiben. A víz felületi hártyáján futkározva szerzik meg vízi- vagy vízbe hullott szárazföldi rovarokból álló táplálékukat. A középső lábak lökésével haladnak előre, a hátulsó pár lábak a test megtámasztására szolgálnak. Csak nyugodt vízfelületen képesek mozogni (szeles, esős időben a parti növények között húzódnak meg). Télen a

dermedt adultakat az avarban, szerveshulladék-kupacokban, mohapárnákban, laza kéreg alatt vagy más alkalmas szűk búvóhelyeken találhatjuk meg. Tavasszal az állatok visszatérnek a víz felszínére Corixa punctata – nagy búvárpoloska Megtalálhatók szinte minden állóvízben, még az állandó vizű sekély pocsolyákban is. Lapított, serteszerű úszószőrökkel borított hátsó lábaikkal jól úsznak. Ha úszómozgásukat 7 összhangba hozzák légtartályaik felhajtó erejével, akkor már a vízfelszín alatt olyan sebességet tudnak elérni, hogy a felületi hártyát áttörve nyomban repülésbe csapnak át. A levegőben éppolyan urak, mint a vízben. A nedves közegbe való visszatérésükkor egyszerűen rácsapnak valahol a nedves vízfelületre. Általában a vízfenéken tartózkodnak, ahol középső lábaik különösen hosszú karmaival a növényeken vagy más alkalmas tárgyakon horgonyoznak le. Erre azért van szükségük, mert testük

fajsúlya kisebb, mint a vízé, ezért ha karmaikat kiakasztják, akkor nyomban a vízfelszínre emelkednek. A testüket körülvevő légburok hajtja fel őket, amelyeket lélegzés céljából visznek le magukkal. A levegő megakad a test szőrei között, de levegőt rejtenek szárnyaik alá és mindenekelőtt a nagy előhát oldalsó kamráiba. Légzőnyílásaik ebbe a kamrába torkollanak, ezért az állat bizonyos ideig a víz alatt is nyugodtan lélegzik tovább. Időnként azonban felmegy a felszínre és a feje és tora közé friss levegőt szippant be. Algákkal táplálkoznak, amelyeket a kiszélesedő első lábpárral kaparnak le az aljzatról és azután kiszívják vagy egészben lenyelik. Petéiket víz alatti tárgyakra és vízinövényekre ragasztják. Évente két nemzedékük van Csoportosan élnek, gyakran figyelhetők meg nagy rajokban. „Zenélni” is tudnak: ilyenkor az elülső combjuk belső oldalán levő, kiterjedt cirpelőmezőjüket a felső ajak

rovátkolt külső szegélyéhez dörzsölik. Hangjukat nászidőszakban, főleg este hallatják, ezért bizonyosra vehető, hogy ciripelésük ivari életükkel kapcsolatos. Reduvius personatus – szemetes zugpoloska A testét borító szőrökre tapadt por, törmelék következtében (amelyet időnként ösztönösen szór magára) a környezetébe alig észrevehetően képes beolvadni. A szabadban virágokon élő rovarokkal táplálkozik, a lakásokban meghúzódva kaszáspókokat, kétszárnyúakat fogyaszt. Rhinocoris iracundus – gyilkospoloska Melegkedvelő faj. Előfordulása inkább Dél-Európára korlátozódik, de nálunk ritkás erdőkben, bokros helyeken gyakori. Rovarokkal táplálkozik Lárva alakban telel át Szúrása az emberre nézve is nagyon fájdalmas. Cimex lectularius – ágyi poloska Őshazája a Földközi-tenger vidékére esik, ma már azonban mindenütt előforduló, kozmopolita faj. Fénykerülő, tömegszállásokon, lakásokban, istállókban fordul

elő (de csak az elhanyagolt, piszkos lakásokban marad meg huzamosabb ideig). Éjjel jár táplálék után: elsősorban az ember, alkalmilag madarak vérét szívja. Csak időlegesen, táplálkozás céljából tartózkodik a gazdán. Napközben a gazda környezetében valamilyen rejtett, szűk, sötét repedésben bújik meg. Egyszeri étkezéssel igen sokáig bírja (fél évig vagy még annál is tovább képes éhezni), a vér uis. konzerválódik a belében és csak a szükségletnek megfelelően használódik fel a szervezetében. Szúrása nyomán a bőr égetően viszket, és hólyagosan feldagad. Súlyos betegségeket terjeszt (tífusz, lepra) Bűzmirigyeit nem tudja elzárni, azok váladéka állandóan szivárog, így jellegzetes szagáról is felismerhető jelenléte. Hátulsó szárnyai teljesen csökevényesek, a félfedők maradványai viszont kis pikkelyek alakjában megvannak. A párzás sajátos módon történik: a hím párzótagját az ún Ribaga-féle szervbe

vezeti, ami a test jobb oldalán, a 4. és 5 haslemez között fekvő vékony falú zseb Ez párzás alkalmával átszakad, így az ondófolyadéknak legalább egy része közvetlenül a testüregbe kerül. A hímivarsejtek azután onnan vándorolnak a petefészekbe A spermiumok egy részét a nőstény szervezetében levő, amőbaszerű sejtek felfalják és táplálékként értékesítik, így a fölös mennyiségű sperma is felhasználódik. Lerakott petéikben már fejlett embriók vannak (ovoviviparia). 8 Adelphocoris lineolatus – lucernapoloska Sok pillangós növényt károsít. A legveszélyesebb lucernamag-kártevő A tojás telel át tarlómaradványokban. A lárva 4-5 hét után, június elején alakul át imágóvá Évente 2-3 nemzedéke fejlődik. Graphosoma lineatum – csíkos pajzspoloska Hazánkban mindenütt közönséges. Melegkedvelő faj, főleg ernyősvirágzatú növényeken (pl murok, kapor stb.) gyakori Növényi nedvekkel táplálkozik, de más,

bogyókat szívogató poloskákat is szívesen megtámad, így átveszi azok kellemetlen szagát. Petéit csoportokban, szorosan egymás mellé, levelekre helyezi. A lárvák egy ideig együtt, csoportokban élnek, táplálkozási közösséget alkotnak. Dolycoris baccarum – bogyómászó poloska Kertekben, mezőkön, erdőszegélyek mentén igen elterjedt faj. Szedert, ribiszkét, szamócát vagy egyéb bogyós gyümölcsöket szívogat. Bűzmirigyének váladékától a gyümölcs jellegzetesen poloskaszagú lesz. Pentatoma rufipes – vöröslábú címerespoloska Széles körben elterjedt, helyenként nagyon gyakori. Lombos fákon él, ahol tavasszal a lombosodás előtt a kérgen, később pedig a leveleken, fiatal hajtásokon és gyümölcsökön szívogat. Gyümölcsös kertekben néha kárt okoz, amennyiben szívása helyén az almafélék „elkövesednek” és elnyomorodnak, a csonthéjas gyümölcsök pedig összetöpörödnek. Növényi tápláléka mellett néha

rovarlárvákat vagy lágy testű rovarokat is kiszív. A lárva telel át. Aelia acuminata – közönséges szipolypoloska Hazánkban mindenütt előfordulnak, különösen az Alföldön gyakoriak. Elsősorban a legelőkkel, rétekkel határos gabonaföldeken károsítanak (őszi búza, rozs). A lárvák és az imágók fűféléket és gabonamagvakat szívogatnak, a kifejlett poloskák a száraz fűcsomók alatt elbújva telelnek át. A nőstények fűlevelekre rakják petéiket Az imágók tavasszal elhagyva téli rejtekhelyüket (a száraz, meleg avart) eleinte pázsitfűfélékkkel táplálkoznak, és csak később mennek át a gabonákra, elsősorban a búzára. Coreus (Mesocerus) marginatus – közönséges karimáspoloska A nedvesebb területeket részesíti előnyben. Fás, bokros, füves helyeken él Növényevő, leggyakrabban keserűfűfélékkel táplálkozik (pl. lósóska, gilisztaűző varádics, füzikék) Pyrrhocoris apterus – verőköltő bodobács (népies neve:

suszterbogár) Sajátos nevét onnan kapta, hogy egyike a legelső rovaroknak, amelyek már a kora tavaszi gyenge napfényben tömegesen mutatkoznak, tehát mintegy a tavasz, a „verőfény” hírnöke. Az egyes egyedek szárnyai különböző módon lehetnek kifejlődve – polimorfizmus: egyeseknek mindkét szárnya normálisan fejlett, másoknak a hátulsó szárnya csökevényes, emellett sokuknak még a félfedő hártyája is hiányzik. Késő őszig a nedvesebb helyek kivételével mindenütt közönséges. Kisebb-nagyobb csoportokban a fák törzsén és a talajon mozog Tápnövénye a hárs és a mályvafélék, melyeknek a nedveit és magvait szívogatja. Alkalmanként gyümölcsöt, elhullott rovarokat, csigákat fogyaszt. A hímek a nőstények nemi csalogató anyaga alapján ismerik fel azokat. Saját maguk által ásott üregekbe illetve lehullott levelek közé petéznek. 9 Lygaeus equestris – lovagbodobács vagy vörösfoltos bodobács Rendszerint a talajon

tartózkodnak növényi hulladék, mohapárnák vagy kövek alatt, valamint növényeken (elsősorban méreggyilok). Olykor nagyobb csapatokban szívogatnak A talajban telelnek át. ordo COLEORRHYNCHA Jellemzés: • apró rovarok • rövid csápjukat a széles fej takarja • a szipóka mögött rövid torok (gula) található • mintegy 20 faj ⇒ egyetlen családba (Peloriidae) sorolva (a déli féltekén fordulnak elő – az alsó jurában Európában is elterjedtek voltak) ordo AUCHENORRHYNCHA – színkabócák rendje Jellemzés: • néhány mm – több cm-es testnagyság • rövid, kétízű csápok (a 2. ízről vékony, hosszú fonal – végostor − indul ki) • összetett szemeik nem nagyok, általában 2 vagy 3 pontszem • szúró-szívó szájszerv (poloskákéhoz hasonló felépítés), amely a fej alsó oldalán ered és hátrafelé irányul • 2 pár szárny, az elülső pár hártyás, ritkábban bőrszerű, a hátulsó pár hártyás ⇒ egyszerű

szárnyerezet (kivéve Fulgoroidea) ⇒ a szárnyak tetőszerűen fedik a potrohot, repüléskor összekapcsolódnak • lábtípusok: egyes csoportokban nem különösebben erős járólábak máskor a 3. pár láb hosszú, karcsú, izmos ugróláb + 3 lábfejíz • kizárólag növényevők • jellegzetes bélcsatorna: a nyelőcső után, a gyomor kezdeténél egy kanyargós csőrendszerből álló, Malphigi-edényekkel körülvett „szűrőkamra” található, a középbél hátulsó szakasza hurokszerűen visszahajlik a fej felé, és a gyakran spirálisan csavart végével szorosan ráfekszik a nyelőcső hátulsó vagy a középbél elülső szakaszára, ezek az utóbbi bélrészek hólyagszerűen duzzadtak és dúsan redőzöttek, és a középbél említett visszahajló ágával együtt az ún. szűrőkamrát alkotják, a csőrendszer az utóbélbe torkollik, így a középbél kikerülésével a táplálék közvetlenül az utóbélbe juthat, ez a felépítés lehetővé

teszi, hogy a vízben és cukorban gazdag, ámde nitrogénben szegény táplálék gyorsan áramolhasson át a bélcsatornán és a nitrogén felszívása mégis hatékony legyen, nagy mennyiségben ürítenek folyékony ürüléket (fáról lehulló finom permet) • epimorphosis (a ♀-ek tojócsővel rendelkeznek, tojásaikat általában növények szöveteibe rakják, de helyezhetik a talajba vagy növények, levelek felszínére is) • hangadás (másodlagos ivari bélyegnek is tekinthető, hiszen csak a hímek sajátja: „A kabóca vígan él, felesége nem beszél” – Xenarkhoszkivéve: Dél-amerikai énekes kabóca alcsalád, amely esetében mindkét ivarnak vannak hangadó szervei) és hallás: ♂: hangot adnak, potrohban általában megtalálható páros hanghólyagok – hangerősítés ♀: némák 10 ⇒ mindkét nem rendelkezik hallószervvel • nagy tömegben kártevők phloem vagy xylem nedveit szívják mesophyllum-sejteket károsítják vektorok

(vírusok) • több 10.000 faj – Magyarországon: 800 faj Tibicina haematodes – óriás énekeskabóca Melegkedvelő, délies kitettségű, napsütötte területeken (pl. Tihanyi-félsziget, a Keszthelyihegység Balatonra néző lejtői stb) fordul elő Fejlődése szőlőhöz kötött, lárvája a talajban fejlődik, a gyökerek nedveit szívogatja (nagyobb tömegben a szőlő kártevője lehet). Forró nyári napokon a déli időszakban hallatja „ollóköszörülésre” emlékeztető hangját. Cicada orni – mannakabóca Az elülső pár szárny erei mentén barna foltok láthatók. Hazánkban főleg az ország déli területein él. Gyümölcsfák (pl alma, körte, szilva stb), valamint a tölgy és a kőris nedveivel táplálkozik. Szúrása nyomán a kőrisfából magas cukortartalmú nedv szivárog ki, amelyet mannának is hívnak. Védett faj Hangja négyrészes kvakkogás vagy kereplés, amely egy percen belül majdnem 200-szor ismétlődik. Cercopis sanguinolenta –

vérpettyes kabóca Nedves réteken, vízpartok mentén, legelőkön, cserjéken, alacsonyabb fákon közönséges, de inkább a hegyvidéki területeket kedveli. Lárvái a föld alatt élnek, nyálukkal a lágyszárú növények gyökereit veszik körül, azokat szívogatják. Az imágók szívásukkal a gyümölcsösökben (alma, körte, szőlő) a fiatal hajtásokon kisebb kárt idézhetnek elő. Philaenus spumarius – változó tajtékoskabóca Főleg réteken élnek. Kaszálás után átrepülnek lucernára, fűztelepekre, szamócára, sőt dísznövényekre is. Az állatok folyékony ürüléküket nem spriccelik szét, hanem potrohuk alá, majd fölé engedik, illetve rákenik egész testükre. Légcsatornájuk a hasoldalon helyezkedik el (ide torkollanak a potrohon levő légzőnyílások). A habból a lárva légvételkor csak potroha végét dugja ki. A levegőt végbelükön keresztül folyamatosan pumpálják ki, így a kilélegzett gázok felhabosítják a folyékony

ürüléket. Az ürülék akkor keveredik viasszal, amikor a 7 és 8. potrohszelvényen levő viaszmirigyek felett átfolyik, így szappanhabszerű nyálka képződik, ami tartósan megmarad. A habban („kakukknyál”) helyezkednek el a lárvák, amely védi őket a kiszáradástól, valamint elrejti ellenségeitől is. Az imágó elhagyja a nyálat és a szabadban tartózkodik, ahol ugyanúgy növények szívásával szerzi táplálékát, mint tette lárvakorában. Ha rámegy a kultúr- vagy takarmánynövényekre, akkor szívásával gyakran komoly károkat okoz. Ezenkívül betegségokozó vírusokat terjeszt. Cicadella viridis – méregzöld kabóca Főleg nedves réteken, legelőkön fordul elő. A pete telel át A lárvákat különböző vízinövényeken lehet megtalálni (pl. Scripus, Juncus) Centrotus cornutus – szarvas kabóca Erdőszegélyek, tisztások, nagyobb ligetek lakója. Alacsonyabb bokrokon, mogyorón, málnán, szedren él, ritkán szőlőn is megtelepszik.

A fiatal hajtásokat szívogatja A felszívott növényi nedvekből rendszerint csak a nitrogént hasznosítja, ezért ürüléke cukrokban gazdag, amit a hangyák emiatt nagyon kedvelnek. Ezek hátulról közelednek a lárvákhoz vagy az imágókhoz, és addig tapogatják őket csápjaikkal, amíg azok kis ürülékcseppet bocsájtanak ki, amit azután 11 a hangyák elfogyasztanak. A nőstény a petéit vékonyabb ágak kérgébe, a tojócsövével vájt résekbe rakja. A pete telel át ordo STERNORRHYNCHA – növénytetvek rendje Jellemzés: • kis testméret (max. 8 mm) • szúró-szívó szájszerv (a fej hasoldalán az elülső lábak csípői közül indul ki és hátrafelé irányul) • egyes családokban gyakoriak az időlegesen vagy véglegesen szárnyatlan ♂-ek, illetve – ritkábban – a szárnyatlan ♀-ek • majdnem kivétel nélkül növényi nedveket (elsősorban a phloem nedveit) szívnak • ürülékük: „mézharmat” (egyszerű cukrokban gazdag) –

hangyák táplálékául szolgálhat • jellemző rájuk a nemzedékváltakozás és a gazdacsere • egyes csoportokban az állatok viasz port vagy viasz fonalakat termelnek • nagy egyedsűrűség esetén mezőgazdasági károkat okoznak (szívogatásukkal növényi torzulásokat, levelek bepödrődését, gubacsokat idézhetnek elő) • mintegy 8000 faj – Magyarországon: 70 faj Alrendek: Sorszám Alrend (latin) Alrend (magyar) I. Psyllina levélbolhák II. Aleyrodina liszteskék III. Aphidina levéltetvek IV. Coccinea pajzstetvek Psylla mali – almafa-levélbolha Lárvái az almafa fiatal hajtásain, virágain, később a levelek fonákán szívogatnak, mellyel mezőgazdasági károkat okoznak. Csak az imágókat találjuk olykor körtefán, galagonyán, esetleg más növényen. A nőstény szaglása segítségével találja meg a megfelelő gazdanövényt, amelyre a petéit lerakja: erre a célra nagyon fiatal hajtások repedéseit, hasadékait keresi meg,

ezekben telelnek át a peték. A következő év áprilisától kezdve bújnak ki a kis lárvák, amelyek a pete burkát egy erre a célra szolgáló tüskés lemezkével pattintják szét. Öt lárvaállapotuk van, de csak az első alakok mászkálnak szabadon, az idősebb lárvák alig-alig változtatják tartózkodási helyüket. A frissen kikelt kis lárvák nyomban megkeresik az almafa nyíló bimbóit, és ott a virágok és levelek kezdeményeit szívogatják. Az idősebb lárvák már a fiatal hajtásokon vagy a levelek fonákán tartózkodnak és a szállítóedényekből szívják a nedveket. A lárvák igen nagy mennyiségű nedvet szívnak el a növényből és bőségesen ürítik folyékony, cukortartalmú bélsarukat. A levélbolhák által ellepett fák alatt az állandóan permetező ürülék szemmel láthatóan átnedvesíti a talajt. Trialeurodes vaporariorum – üvegházi liszteske Az egész Földön elterjedt, polifág faj. Dísznövényeink és üvegházi

termesztésű zöldségnövényeink kártevője, nyáron a szabadföldi növényeket (uborka, paradicsom) is károsítja. Tömeges elszaporodásakor mézharmat termelése révén jelentős károkat okozhat A 12 ragacsossá tett dísznövények és gyümölcsök elvesztik kereskedelmi értéküket. A leveleket korompenész lepi el és hátrányosan befolyásolja a növény anyagcseréjét. Petéit gyűrű alakú sorokba rendezi, mégpedig úgy, hogy a levélfonákba beszúrt szipókája mint központ körül minden pete lehelyezése után kissé elfordul. A lárvák pupáriumban (=bölcső: viasztartalmú képződmény) fejlődnek és telelnek át. Viteus vitifolii – filoxéra Észak-Amerika keleti területeiről hurcolták be Európába 1860 körül (szőlővenyigékkel). Már néhány év múlva elszaporodott Angliában és Franciaországban, 20 év elteltével pedig annyira megszállta a franciaországi szőlőket, hogy a venyigék ötöde a filoxéra áldozatául esett. A

továbbiakban gyorsan szétterjedt egész Európában. A kevésbé veszélyeztetett amerikai alanyokra oltva sikerült szőlőinket a filoxérával szemben ellenállóbbá tenni és ezáltal a teljes kipusztulástól megmenteni. Mezőgazdasági és kertészeti szempontból az egyik legjelentősebb kártevő. Gyökér- és levéllakó alakjai ismertek A kétivaros nemzedék által lerakott petékből kikelt szűz ősanyák (fundatrix) a szőlőlevélen gubacsképzést okoznak. Petéikből lárvák fejlődnek, amelyek részben az ősanyához hasonló életmódot folytatnak, részben a talajba vándorolnak és a gyökereket szívogatják (gyökértetvek). Hatásukra a gyökereken torzulások, duzzanatok keletkeznek. Petéikből olyan lárvák is fejlődnek, amelyek kibújva a talajból szárnyas nősténnyé válnak, ezek petéiből kétivaros szárnyatlan nemzedék alakul ki. Ezután a ciklus kezdődik előlről. Homokos területeken kártétele kisebb mértékű, ugyanis itt a

gyökérlakó alak számára a talajviszonyok kedvezőtlenek, járatai beomlanak. Aphis fabae – fekete répalevéltetű Kozmopolita elterjedésű, a répa legveszedelmesebb kártevője. Ősszel a nőstény petéit jázmin, kecskerágó, kányabangita vagy haszonnövények rügyeire rakja. A tavasszal kialakuló lárvákból szárnyatlan, szűznemző nőstények (fundatrix=ősanya) fejlődnek, melyekből ismét szárnyatlan, később szárnyas ősnemző nőstények, az ősanya leánynemzedékei (fundatrogenia=másodlagos ősanyák) jönnek létre. Ezektől szárnyas és szárnyatlan alakok egyaránt származhatnak. A szárnyas alakokat vándorlóknak (migrantes) nevezik Ezek a téli tápnövényt elhagyva a nyári tápnövényeken (répa, bab, mák) telepednek meg, ahol egymás után szűznemzéssel több szárnyas és szárnyatlan generációt hoznak létre (szűznemző alakok=virginogenia), melyekből ősszel megjelennek az anyanemzők (gynoparák). Ezek ismételten a téli

gazdanövényre települnek át, miután a gazdanövényen rögzítik magukat. Szűznemzéssel nőstény jellegű lárvákat hoznak létre, amelyek azután ivaros alakokká (sexuales) fejlődnek. A nyári gazdanövényen élő szűznemzőknek szárnyas hím utódaik is vannak, amelyek megtermékenyítik a téli gazdanövényen élő nőstényeket, amelyek általában öt nagy tartós petét tojnak – ezek mentik át a fajt a következő tenyészidőszakra, egyébként a tél folyamán valamennyi kifejlett egyed elpusztul. Természetes ellenségeik: fátyolkák, katicabogarak lárvái, pókok, madarak. Eriosoma lanigerum – vértetű Vörösesbarna színű, körte alakú, 2-3 mm-es nagyságú. Ha szétnyomjuk, akkor szétfröccsen vérvörös testnedve, amiről a nevét kapta. Észak-Amerikából terjedt át Európába és vált az alma egyik fontos kártevőjévé. A vékonyabb ágakon vagy a növény behegedt sebein szívogatnak. Nyáluk károsan hat a növény osztódó szöveteire

és megakadályozza a fejlődő sejtek differenciálódását. A szövetek szivacsos állományúvá válnak, felpuffadnak, majd összevissza repedezve szétpukkadnak és a vértetűráknak nevezett sebeket hozzák létre A fa elgyengül és növekedésében silány marad. Az almafa törzsén, ágain és gallyain fehér vattabevonatokat (a potrohmirigyek által kiválasztott viaszképletek) képeznek. Hazánkba az 1920-as évek táján Jeszenszky Árpád sikeresen betelepítette a vértetű-fémfürkészt, s e 13 biológiai védekezéssel a kártevőket sikerült erősen visszaszorítani. Teljes szaporodásforgójukat csak eredeti hazájukban futják be, Közép-Európában leegyszerűsödött szaporodásforgója van. Az itt élő állatok mind szűznemzéssel szaporodó, elevenszülő nőstények, főleg szűznemzők (virginogenia), amelyek között szárnyas és szárnyatlan alakok egyaránt vannak. A nyári szárnyas egyedek feladata a faj elterjesztése Quadraspidiotus

perniciosus – kaliforniai pajzstetű Őshazája Kína, innen hurcolták be Kaliforniába, majd a világ szinte minden tájára (a facsemeték és gyümölcsök szétszállítása révén). A legjelentősebb kártételű pajzstetű, mintegy 150 gazdanövénye ismert. Gyümölcsfákon, cserjéken megtelepedve a növény összes földfeletti részét megtámadja. A megtámadott fák rosszul fejlődnek, csúcsszáradás lép fel Szívásának nyoma piros, gyűrűszerű foltokban ismerhető fel: sötétvörös foltok közepén fekszenek a nőstények kerekded, gyengén domborodó pajzsai, a közöttük levő kisebb (kb. fele akkora) ovális képletek a fiatal hímek pajzsai. Erős invázió esetén az állatok hamuszürke bevonatot alkotnak a gyümölcsfák ágain, és a szúrási sebbe bocsátott nyáluk mérgével gazdanövényüket nemritkán teljesen elpusztítják. Az áttelelést az első lárvaállapotban levő fiatalok végzik. 14