Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Oláh Edina - Szociális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Szociális korporatizmus Összehasonlító gazdaságtan házidolgozat Türei Sándor részére Készítette: Oláh Edina Gazdálkodási szak-levelező II. évfolyam, C csoport Készült: Budapest, 2003. november 23 A tárgyalásos (neokorporatív) gazdaság A korporatizmus fogalma: eredeti értelemben a fasiszta hivatásrendi szakmai szervezetek, az ún. korporációk rendszere A fasiszta Olaszországban 1927-ben kezdték el a kiépítésüket A korporációt valamely szakma munkáltatóinak és munkavállalóinak közös szervezeteként hozták létre, és a fasiszta párt ellenőrzése alá helyezték. A tárgyalásos (neokorporatív) gazdaság a vegyes gazdaság egyik modellje. A gazdaságnak ebben a modelljében az állam nem autonóm szereplő, hanem a magángazdaság érdekcsopotjainak foglya. Az állami beavatkozás ellensúlyozza a p iaci hatásokat a h átrányosan érintett iparágakban,

vállalatoknál, megtartva e szereplőket az átfogó politikai konszenzus keretei között. Katzenstein (1985) a neokorporatív modellt demokratikus korporatizmusként határozza meg, megkülönböztetendő az autoritariánus (vagy fasiszta) korporatizmustól. A demokratikus korporatizmus fő sajátosságai: 1. a szociális partnerség ideológiája, 2. a gazdasági érdekcsoportok centralizált és koncentrált rendszere, 3. a politikai szereplők közötti politikai alkuk A szociális partnerség ideológiájában ragadható meg az a politikai konszenzus, amely előfeltétele az ellenérdekei felek közötti kompromisszumok megkötésének, a megegyezésnek. A konszenzus értelemszerűen nem jöhet létre közvetlenül a társadalmi partnerek között, hanem azokat érdekképviseletük csúcsszervezetei dolgozzák ki közösen. A gazdasági érdekcsoportok centralizáltsága, a cs úcsszervezetek számára biztosított érdekképviseleti monopólium az alkuban

kiformálódó kompromisszumos politikai döntések megvalósításának a szervezeti feltétele. A tárgyalások során kialakított sikeres döntésekhez elengedhetetlen az, hogy kevés számú, de kompetens és megbízható szereplő vegyen részt az alkufolyamatokban. Az érdekcsoportok centralizáltsága a politikai döntések megvalósításának a szervezeti garanciája. Az egyes gazdasági szereplők egymással ütköző célkitűzéseinek önkéntes egyeztetése a politikai alkuk rendszerében valósul meg. Az alkuk a főbb gazdasági érdekcsoportok, az állami bürokrácia és a politikai pártok elitjei között folynak. A tárgyalásos gazdaság prototípusát a nyitott gazdaságú kis nyugat-európai államok alkotják: Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia és Svájc. Katzenstein érvelése szerint szoros kapcsolat áll fenn egy gazdaság méretei, világgazdasági nyitottsága és a demokratikus korporatizmus struktúrái között. A

neokorporatista alkuk során mind az üzleti, mind a munkavállalók részt vállaltak a világpiaci alkalmazkodás költségeiből. Ezek az országok a demokratikus korporatizmus két formáját alakították ki: Svájc, Belgium és Hollandia a liberális korporatizmus, Ausztria, Norvégia és Dánia a szociális korporatizmus útjára lépett. Svédország egyesítette e két forma sajátosságait A neokorporatizmus fénykora az ötvenes és nyolcvanas évek közé tehető. Napjainkra a neokorporatizmus rendszere átalakult, vagy átalakulóban van. Liberális korporatizmus Szociális korporatizmus Társadalmi koalíció a)Tőke b)Szakszervezetek c)Állam nemzetközi;erős decentralizált; gyenge globális alkalmazkodás és magán kompenzáció nemzeti;gyenge centralizált; erős nemzeti alaklamzkodás és állami kompenzáció Politikai hálózat a)Intézményi szerkezet b)Politikai folyamat, a korporatív alku kiterjedése c)Az alku módja kevésbé

centralizált;stabil;effektív szélesebb,de kizárja a beruházás és a foglalkoztatás kérdéseit kétoldalú;implicit engedmények jobban centralizált stabil; effektív szűkebb, de magába foglalja a beruházás és a foglalkoztatás kérdéseit is háromoldalú; explicit engedmények szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenséget szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenséget Politikai következmény A demokratikus korporatizmus két válfaja Néhány vélemény a korporatizmusról Bruszt László: A szakmai közvélemény a nyugat-európai korporatív rendszerek avatott szakértőjeként tartja számon, hiszen a nyolcvanas évek közepén több tanulmányt jelentetett meg a korporativizmuselméletekről s konkrétan az osztrák érdekegyeztetési rendszer működéséről. Mint ismeretes, a hetvenes-nyolcvanas évek nemzetközi politológiai irodalmának egyik fővonulata, az ún. „korporativizmusvita” éppen a jóléti államhoz

kapcsolódó politikai intézményrendszer körül bontakozott ki: vajon a jóléti állam válsága egyben a munkaadói és szakszervezeti érdekképviseletet magukba integráló hatalmi struktúrák végét jelenti-e, avagy azok inkább megújulásra-túlélésre képes, tartós politikai berendezkedésnek tekinthetők? Bruszt két tanulmányában az 1993-ban született Reformszövetségek: Munkások, menedzserek, és az állami bürokrácia Magyarország gazdasági átalakulásában és az 1994-es keletkezésű Az Antallkormány és a gazdasági érdekképviseletek a gazdasági reformlépések „társadalmasításának” eseményeit követi, azt elemzi, meddig jutott a magyar korporatizmus kiépülése a rendszerváltást követő négyéves ciklus alatt. Az eseménytörténetet felidézve kimutatja, hogy az Antall-kormány erős parlamenti felhatalmazása alapján szinte kizárólag magának tartotta fenn a jogot a gazdaságpolitika alakítására. Antall lényegében tehát

a nemzetközi irodalmi háttérrel bemutatott etatista és neoliberális irányzatok felfogásának megfelelően cselekedett. Erről a kormányról és parlamentjéről persze nem állítható, hogy nem foglalkozott eleget az érdekegyeztetéssel és annak szereplőivel. Ráadásul az MDF által hirdetett „szociális piacgazdaság” ideológiája is magába foglalta egyfajta korporativizmus igényét. Bruszt érvelését az teszi meggyőzővé, hogy elemzi az érdekegyeztetési intézményrendszert és a k ormányzat azon minuciózus igyekezetét, hogy neki tetsző szervezetek jöjjenek létre (beleértve ebbe a szakszervezeteket egymás ellen kijátszó manipulációkat is), valamint- főleg szakszervezeti oldalon- követi a résztvevők önmozgását. A kormány végül is nem törekedett arra, hogy valódi konszenzust alakítson ki az érdekképviseletekkel, a rendszer Bruszt szerint legfeljebb a korporativizmus perverz változatának nevezhető. „Valószínűleg a

legirracionálisabb politizálás, mely a demokratikus politikai technikákat kísérli meg felhasználni a társadalom politikai semlegesítésére, s a kormány politikai bázisának erodálását a gazdasági reform politikai szempontok által vezérelt manipulálásával próbálja meg korrigálni.” Az elemzés szerint tehát az Antall-kormány és a koalíciós pártok politikája egyfelől arra irányult, hogy izolálja a kormányzati döntéseket a parlamenti ellenzéktől és a parlamenten kívül fellépő érdekszervezetektől, másrészt nem éppen következetes lépéseivel visszaszorítsa a régi szakszervezeti bürokrácia befolyását, valamint „demobilizálja” azokat az új szakszervezeteket, munkástanácsokat, melyek szövetségesei voltak a rendszerváltás során. A tárgyalásos átalakulás szereplői- Bruszt értékei szerint- kívánatos megerősítésének tehát pontosan a fordítottja valósult meg. Mindehhez a felső szintű hatalmi politizáláshoz

járult a munkatörvények deregulációjának hatása, melyek vállalati-munkahelyi szinten is megfosztották a dolgozói érdekképviseletet a struktúraváltás folyamataiba (elsősorban a privatizációba) való érdemi beleszólás lehetőségétől. Az ígéretes munkás-menedzser-bürokrata hármas „reformszövetségéből” nem lett semmi, mert „az Antall-kormány tudatosan élt (vissza) a többségi demokrácia által kínált technikákkal kirekesztő reformstratégiája politikai feltételeinek megteremtésében.” Bruszt kénytelen megállapítani, hogy az érdekszervezeteket kirekesztő Antall-kormány gazdaságilag nem volt sikeres. Mert az állam autonómiájának megvédése-megerősítése után ugyan hozzálátott volna egy egységes reformprogram megvalósításához, de a r ecentralizáció inkább a gazdaság ismételt átpolitizálásába torkollott. Vagyis az állami vagyon egy részét a kormánykoalíció erősítésére használták fel,

klientúrát építettek ki. Emellett fennmaradt az erős érdekcsoportoknak tett engedmények (különalkuk) rendszere, amelyben a korábbi direkt szubvenciók helyett inkább adósságütemezésekkel, protekcionista piacszabályozással és más eszközökkel éltek, azaz a terheket a jövőre hárították. Dr. Götzinger István (MSZP) Egyik beszédében az érdekegyeztetésről beszélt: Az elmúlt évtizedekben Európában az együttműködést, a versenyt legjobban kifejező és megvalósító intézményévé vált az érdekegyeztetés. Az érdekegyeztetés intézményrendszere, amelyet gyakran korporatizmusnak vagy neokorporatizmusnak nevezünk, olyan jelentőssé vált, hogy a politikatudomány művelői gyakran korporatív kapitalizmusról, vagy korporatív évszázadról beszélnek. Az érdekegyeztetés kikerülhetetlen és szükséges tényezőjévé vált az európai lóléti államoknak. Bármilyen irányzatú kormányzás egyaránt épített és épít

korporációkra A gazdaság szereplőinek együttműködését tekintve legfontosabb kérdés az érdekegyeztetés rendszerének szabályozása. Az a kérdés, hogy csupán tudomásul vesszük, hogy van, hogy jólrosszul működik az érdekegyeztetés rendszere, vagy felismerjük és elismerjük, hogy az érdekegyeztetés, a piacgazdaság, a társadalom, a politika olyan fontos intézménye, amelyről az alkotmányban is szólni kell, és amelynek kiegyensúlyozott és kiegyensúlyozó működését az államnak elő kell segíteni. A korporatizmusnak nevezett érdekegyeztetés kétarcú jelenség. Megítélésénél egyszerre kell szólni azokról az alapvető funkciókról, amelyek a társadalmi stabilitáshoz nélkülözhetetlenek és azokról a diszfunkciókról, amelyek a korporatizmushoz kapcsolódnak. Az érdekegyeztetés intézményrendszerének kialakulása és kiteljesedése elválaszthatatlan attól a f olyamattól, amely a tőke és a munka közötti ellentétet a

tőke és a munka közötti együttműködéssel enyhítette, és nélkülözhetetlen szerepe volt a piacgazdaságban keletkező konfliktusok kezelésében. Elválaszthatatlan része a szociális piacgazdaságnak, a jóléti társadalom kialakulásának. Az érdekegyeztetés, a korproratizmus működése összefügg az éles osztályellentétek megszelídülésével, összefügg azzal, hogy a munkavállalók milliói a középosztály részévé váltak, hogy kialakult az ún. többségi társadalom A korporatizmust sokan az államot megbénító új Cleviatánként jellemzik, amely óriási gazdaságiérdekképviseleti bürokráciákat hoz létre. Formálissá teszi a parlament szerepét a gazdaságot érintő legfontosabb kérdésekben. A korporációk működéséből következik, hogy egyes befolyással bíró csoportok érdekeit túlhangsúlyozzák más érdekek rovására. Válságok idején gyakran szembeszegülnek a szükséges változásokkal, a

megújulással. Konzervatív, visszatartó erőként viselkednek. Általános a megítélés is, hogy a ’70-es évek végétől csökken a korporatizmus jelentősége Nyugat-Európában. Felhasznált irodalom: 1. Bara Zoltán- Szabó Katalin: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények Aula Kiadó 2000 2. Internetes források 2 db