Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Novák Erika - A Japán csoda

NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA GAZDASÁGI- ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KAR GAZDÁLKODÁSI SZAK VÁLLALATGAZDASÁGTAN TANSZÉK A JAPÁN CSODA Nyíregyháza, 2003. november 15 II. évfolyam E csoport nappali tagozat Készítette: Novák Erika TARTALOMJEGYZÉK Tartalomjegyzék . 2 oldal Bevezetés . 3 oldal Japán története . 5 oldal Befejezés . 19 oldal Források . 20 oldal 2 Bevezetés AZ ORSZÁG ÚJJÁÉPÍTÉSE Az amerikaiak a m aguk érdemének tekintik Japán háború utáni átalakítását, és az amerikai megszállási politika valóban igen eredményes volt ebben a tekintetben- de más tényezők még a megszállásnál is fontosabb szerepet játszottak mindabban, ami történt. A japán nép szívós munkabírása és együttműködése, általános írni- olvasni tudása, különleges szervezőkézsége és magas szintű ipari szaktudása nélkül, valamint a rendkívül hatékony közigazgatás, továbbá a választásokhoz és a parlamentáris kormányzáshoz

kapcsolódó demokratikus intézmények működését illető komoly tapasztalatok nélkül az amerikai reformok valószínűleg csak káoszt idéztek volna elő. És ha maguk a japánok nem fordítottak volna hátat nagyon is határozottan a militarizmusnak és az autoritárius (=önkényeskedő) kormányzásnak, akkor az amerikai reformpróbálkozások alighanem teljes kudarccal végződtek volna. A megszállás természetesen elzárta Japánt bizonyos lehetőségek elől, más lehetőségeket viszont megnyitott számára. Egy amerikai- szovjet kettős fennhatóság, vagy a bosszúállásra korlátozódó, netán tisztázatlan célokkal megvalósított és végrehajtásban következetlen megszállási politika sokkal gyengébb eredményeket tudott volna csak produkálni. MacArthur rendíthetetlen magabiztossága és külső erőtényezőktől származó, már-már korlátlan teljhatalma felgyorsította a reformokat, amelyek jóval több időt igényeltek volna, vagy tán soha el sem

kezdődtek volna, ha maguknak a japánoknak kell belekezdeniük a háború utáni idők zűrzavaros viszonyai közepette. Az amerikai megszállás így segített megszabni a reformok irányát és végrehajtásuk sebességét. Ugyanakkor e reformok sikerének alapvető oka abban rejlik, hogy a Japán jövőjével kapcsolatos amerikai elképzelések egybeestek a j apánok kívánságaival, valamint abban, hogy a japánok rendelkeztek e célok eléréséhez szükséges képességekkel. A megszállás által hozott eredmények nagy része hosszú távon valószínűleg így is, úgy is bekövetkezett volna, csak nyilván lassabban és kevésbé határozottan. A japán társadalom tökéletes romlottságáról alkotott amerikai tévképzetek kellő lendületet, sőt radikalizmust kölcsönöztek a megszállási intézkedéseknek, ám 3 ezek sikere végső soron a japán társadalom erényeinek volt köszönhető, valamint a demokrácia és liberalizmus azon komoly alapjainak,

amelyeket még maguk a j apánok fektettek le. Az amerikaiak sajnos kizárólag a maguk érdemének tekintették mindazt, amit elértek. Így aztán megpróbálták ugyanezt végigcsinálni a világ más pontjain is- ám e próbálkozások nem egyszer katasztrofális következményekkel jártak, ha az amerikaiak az adott helyszínen nem rendelkeztek ugyanolyan hatalommal, mint annak idején Japánban, vagy ha az ottani lakosságból hiányoztak a japánok kívánságai, tapasztalatai vagy képességei. Amikor 1945 a ugusztusában egyszer csak vége szakadt a háborúnak, a japánok ott álltak kimerülten, leverten és teljesen megzavarodva; fatalista módon elfogadták, amit rájuk mért a végzet, és elhatározván, hogy újjáépítik az országot, makacs hittel vetették bele magukat a kemény munkába. Már ősidők óta hozzá voltak szokva, hogy tájfunokon vagy földrengések után elölről kell kezdeni mindent, így aztán most is elszántan és energikusan láttak hozzá az

ember által előidézett, háborús pusztítás nyomainak eltakarításához. A lerombolt városrészekben először nyomorúságos viskórengeteg épült a romokon, aztán lassanként a viskókat egyre szilárdabb épületek váltották föl. A tönkrement gépeket és egyéb ipari berendezéseket sebtében barkácsolt ideiglenes megoldásokkal pótolták, nyersanyagként használva a háborús roncsokat. A japán farmgazdaságok a műtrágya és az új berendezések hiánya ellenére is jobb állapotban vészelték át a nehéz időket, mint az üzemek, de addig még sok időnek kellett eltelnie, míg a hazai mezőgazdaság még a legjobb körülmények közepette is, élelmezni tudta az ország gyorsan növekvő népességét. Természetesen a városlakók szenvedtek a legtöbbet A napi kalóriabevitel 1500 kalóriára csökkent, ami nem sokkal volt magasabb az éhhalálszintnél. A kinek az otthona nem pusztult el, az kimerítő vidéki "túrákra" kényszerült, hogy

megmaradt családi értéktárgyait élelemre cserélje. A japánok keserű humorral "lehagymázásnak" nevezték, ahogy egyre több bőrt nyúztak így le róluk, és lassanként kiforgatták őket a mindenükből. Mások úgy igyekeztek valami ehetőhöz jutni, hogy nyomorúságos ágyásokat alakítottak ki minden tenyérnyi szabad földterületen- akár egy nem használt útszakaszon vagy leégett házuk helyén. Az elszabadult infláció csak tovább súlyosbította a bérből és fizetésből élők terheit. A legtöbb japánnak minden idejét a puszta életben maradásért való küszködés foglalta le. Ezek az állapotok drasztikusan fejre állították a falusiak és a városiak gazdasági helyzete közötti korábbi viszonyokat. Vidéken a parasztoknak még most is megvolt a házuk, és bőségesen 4 termelhettek maguknak élelmiszert. De a városlakók nagyrészt kibombázottként tengődtek, létfenntartási eszközeik pedig megsemmisültek. Sokakat csak az

amerikai segélyszállítmányok tartottak életben, amelyek gyakran ismeretlen, sőt gusztustalanok voltak rizshez szokott japánok számára. A háború utáni fellendülés Japán az ötvenes évek közepén még mindig a politikai zűrzavar és a gazdasági labilitás állapotában volt. A külföldi katonai kormányzásról és a győztesek által diktált alkotmányról sejteni lehetett, hogy idővel szinte biztosan kivált majd valamilyen indulatteli ellenreakciót. A felszín alatt azonban mégiscsak mélyreható és konstruktív változások mentek végbe. Megszilárdult egy működőképes demokratikus politikai rendszer, a társadalom lassanként szépen belerázódott az új formázókeretekbe, és az ország ténylegesen elindult a jólét felé vezető úton. A japánok szigorú munkaerkölcse, magas szintű iskolázottsága, és szakképzettsége, speciális együttműködési és szervezőkézsége, valamint általánosan jellemző belső késztetése a ( még) magasabb

iskolai végzettség megszerzésére, olyan előnyt jelentett számukra a gazdasági és intézményi fejlődés szempontjából, amelyet sok, akár elmaradott, akár iparosodott országban bizony hiába keresnénk. A megszállási politikában bekövetkezett változás, majd az 1950-ben kitört koreai háború "beindította" a gazdaságot, amely aztán egyre nagyobb sebességre kapcsolt. Az ötvenes évek közepén túljutott a háború előtti, két évtizeddel korábban felállított rekordszinteken, és az elkövetkező másfél évtizedre stabilizálta az évi átlagban tízszázalékos növekedési rátát- méghozzá reálértékben, tehát az inflációt leszámítva. Ilyen ütemű gazdasági növekedést azelőtt egyetlen nagyobb ország sem produkált. Az ötvenes évek közepe táján a japánok tréfásan "Dzsimmu-boom"- ként kezdték emlegetni a jelenséget, amivel arra akartak utalni, hogy a mitológiában Dzsimmu császár nevéhez fűződő és Kr.

e 66-ra tett országalapítás óta ekkora gazdasági fellendülést ezek a s zigetek még nem láttak. A dologra hamarosan felfigyelt a nagyvilág is felfigyelt, és elkeresztelte a " japán csodának". Csodáról persze nem érdemes beszélni. Az történt, hogy a kedvező körülmények hatására ismét belendült a háború sújtotta, ám iparilag fejlett ország- és ez semmiképpen sem hasonlítható például egy fejletlen ország első iparosítási lépéseihez. Sok tekintetben hasonló fejleményeket figyelhetünk meg Németországban 5 A japánok csupán tovább haladtak az ipari fejlődésnek azon az útján, amelyen bátortalanul még az 1860- as években indultak el; e fejlődés sikerének első jelei az 1880-as években mutatkoztak, tempója azóta fokozatosan gyorsult, most pedig a háborús visszaesés ellenhatásaként is még nagyobb sebességgel tört előre. Az Egyesült Államokkal kialakult sajátos viszony és néhány szokatlan körülmény

szintén meggyorsította Japán talpraállását. Japán katonai terheinek nagy részét például az Egyesült Államok viselte. Ezek a terhek még az Önvédelmi Erők létrehozása után is alig egy százalékát emésztették föl a j apán nemzeti összterméknek - szemben a legtöbb nagy ország négy- öt százalékával vagy egyesek tíz- húsz százalékéval. Az Egyesült Államok ezenkívül megnyitotta saját, óriási piacát Japán előtt, és ugyanerre a lépésre biztatta szövetségeseit és barátait is. Így hát Japán igazi haszonélvezője lehetett azoknak a háború utáni amerikai erőfeszítéseknek, amelyek egy békés és kereskedelmi korlátozásoktól mentes világ megteremtésére irányultak. Fontos tényező volt az is, hogy Amerika a helyreállítás előmozdítása érdekében hajlandó volt Japán rendelkezésére bocsátani technikáját és pénzügyi erőforrásait. Az elpusztult vagy elhasználódott japán gépparkot fokozatosan a legújabb

berendezésekkel pótolták, és az amerikai és japán cégek közötti szabadalmi és affiliációs megállapodások révén elkezdett áramlani az országba mindaz az új technológia, amit Nyugaton 1937 óta kifejlesztettek- Japánt akkor vágta el a háború a külvilágbeli ipari- technikai haladástól. Mindezt a know-how-t ma már nevetségesen alacsonynak számító áron kínálták Japánnak az Egyesült Államok és a nyugati országok, mert akkor még egyikük fejében sem fordult meg, hogy Japánból ismét kőkemény ipari vetélytárs lesz. A japánok így megspórolhatták az óriási kutatási és fejlesztési költségeket, bár ők maguk gyakran tökéletesítették is az ilyen alkalmi áron beszerzett technológiát, olyan, viszonylag olcsó, de szellemes módosításokkal, amelyek eredeti, nyugati modelljeiknél vonzóbbá tették a japán termékeke. A tőkeszegény Japánnak nyújtott komoly amerikai hitelek szintén óriási segítséget jelentettek. S a

japánok nagyon bölcsen még arra is ügyeltek, hogy ez a fajta segítség főként bankkölcsönök formáját öltse, és a külföldiek ne vásárolják föl az ő éppen csak újjászületett, még nagyon is gyengécske iparukat. A japán ipari újjáépítését az energiaforrásokat érintő különös forradalom is jelentősen megkönnyítette. A nagyrészt a P erzsa-öbölből származó és a japán óriástankerek által egyre alacsonyabb tarifával szállított olcsó kőolaj mind jobban háttérbe szorította az egyébként is véges 6 mennyiségű vízi energiát és a viszonylag drága japán szenet, és a k ifogyhatatlan, olcsó energia ígéretével kecsegtetett. Az új japán üzemeket a t engerpartra telepítették, hogy jobban ki tudják használni ezt az olcsó kőolajat, s hogy csökkentsék a szállítási költségeket az importált egyéb áruk és az exportálandó késztermékek esetében is. Ezek a " tengerszinten" épült és a l egújabb

gépekkel és technológiával felszerelt üzemek aztán félelmetes vetélytársai lettek az időseb, kevésbé előnyös helyre telepített vagy akár ugyanolyan jól felszerelt nyugati üzemeknek. A japán ipari újjáépítésben komoly szerepelt játszik a g azdaságnak az a h athatós állami ellenőrzése is, amelyet még a MacArthur- féle megszállás hagyott örökül az országra. Annak ellenére, hogy a m aga a m egszállás a " gazdasági dekoncentrációt" szorgalmazta a magánszektorban, mégis a legkeményebb kezű és leghatékonyabb központi kormányzatként működött, amilyen valaha is előfordult a japán történelemben. A háború utáni tragikus gazdasági körülmények közepette ez a kormányzat a központi gazdasági tervezésre helyezte a fő hangsúlyt, és így sokkal nagyobb befolyása volt az iparfejlesztésre, mint a legtöbb ország kormányának bármikor is- ideértve azoka is, amelyek teljes körű tervgazdasággal kérkedtek. A japán

kormány adókedvezményekkel, megfontolt hitelkihelyezéssel, a technológiaimport irányításával és a vállalati fúziók és kartellek bátorításával a l eginkább ígéretes szférák felé terelgette az ipart, illetve távol tartotta azt a hanyatló ágazatoktól. Az ötvenes években az olyan alapvető ágazatokat fejlesztették a l egnagyobb ütemben, mint az acélipar, az áramtermelés, a h ajógyártás és a vegyipar. És ezek mind olyan szférák voltak, amelyekben Japán a húszas és harmincas években már szép eredményeket ért el. A kereskedők szigorú ellenőrzése a Tokugava-korszakban, majd a Meidzsi-vezetők gyorsított tempójú iparfejlesztése hozzászoktatta a j apán üzletembereket az állami irányításhoz, amely gyakran egyszerű tanácsadást vagy "adminisztratív útmutatást" jelentett csupán, s nem speciális törvényeket. E gazdaságirányítás kulcsintézménye a külkereskedelmi és ipari minisztérium, amely egy ideig

óriási befolyással rendelkezett, és szinte mágikus hírnévre tett szert a külföldi üzletemberek körében, Ez a minisztérium gondoskodott arról, hogy a legfejlettebb technológiát a legkedvezőbb feltétellel megszerezhessék azok, akik a leghatékonyabban tudnak vele bánni, ugyanakkor odafigyelt arra is, hogy minden területen két vagy több, egymással rivalizáló magáncég működjék, hogy így érjék el azt a hatékonyságot, amelyet csak a konkurencia tud kikényszeríteni. Így aztán Japán abba a kedvező helyzetbe került, hogy makrogazdaságában a 7 szakszerű állami tervezés érvényesült, mikrogazdasági szinten pedig a nagy magáncégek élénk versengése gondoskodott a hatékonyság fenntartásáról. Egyik legsikeresebb ötvözete volt ez az egyébként homlokegyenest ellentétes elméleteknek- a kommunista szisztéma átfogó tervgazdaságának és a klasszikus kapitalizmus teljesen szabad piacgazdaságának. A japán gazdasági

növekedésben nem elhanyagolható tényező volt az a hallgatólagos össznépi konszenzus, hogy a gazdaság újjáépítése a legfontosabb feladat. Ez a gyakorlatban úgy jelentkezett, hogy a j apánok a m egtakarítás és az újrabefektetés kedvéért képesek voltak lemondani a f ogyasztásról. A porig rombolt Japánnak természetesen külföldi tőkére volt szüksége, de saját gazdaságából is meglepő mennyiségű beruháztató tőkét tudott kitermelni. A japánok több mint egy évszázadon át a világ legkitartóbb takarékoskodói voltak, teljesen függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai vagy társadalmi rendszerben éltek. Még a háború utáni viszonylagos szegénységben is jövedelmük nagyobb hányadát tudták félretenni, majd a növekedésbe ismét beruházni, mint bármelyik más modern ország polgárai. A háború utáni japán ipar szerkezete szintén kedvezett a fejlődésnek. A dzaibacu családok és a hatalmas magánvagyonok eltűnésével

a régi nagyvállalatok a szakértő menedzserek kezébe kerültek, akik a vállalatokat alapvetően banktőkével működtették, amely állami hitelből és a lakossági megtakarításokból képződött. Más szóval, a menedzsereknek nem a negyedévi profitot számonkérő tulajdonos kívánságait kellett szem előtt tartaniuk, hanem kialakíthatták saját hosszú távú fejlesztési stratégiájukat. Bizonyos értelemben Japán akaratlanul is átlépett az államosított iparfejlesztés egy posztkapitalista stádiumába. A nyugtalan idők nagy lehetőségeket nyitottak egy sor újító szellemű vállalkozó előtt is, akik, szintén japán módra, inkább az általuk beindított üzlet gyors felfuttatására koncentráltak, nem pedig a veszélyes fogyasztásra. A dolgozók és a vállalatvezetőség közötti politikai harcok ellenére az iparvállalatokat belsőleg úgy szervezték meg, hogy az is előmozdítsa a fejlesztést. A vállalkozók már a 20 század elején

felismerték, hogy a jól képzett munkás nagy kincs- ezért elkezdtek kidolgozni egy egész rendszert az ilyen dolgozók megtartására; a rendszer főbb elemei voltak az életre szólóan garantált foglalkoztatás, a sokféle, borítékon kívüli juttatás, az általános boldogulásukkal való atyai törekvés, s ami talán a legfontosabb, a szolgálati idő mértékében növekvő fizetés. Ez, az egyébként a vállalati vezetőknél is alkalmazott szisztéma a háború után általánosan elterjedt a nagy ipari cégeknél, és nagyban hozzájárult a munkaadójához hűségesen ragaszkodó és minőségi 8 munkát végző alkalmazotti gárda kiépítéséhez. E szisztéma egyes mozzanatai kétségtelenül emlékeztetnek a régebbi idők japán interperszonális viszonyaira, különösen azokra, amelyek a Tokugava-korszak nagybirtokain a s zigorú alá-fölé rendeltségben élő, de feltétlen hűségű alattvalók között uralkodtak. Kétségtelen viszont az is, hogy e

szisztéma tulajdonképpen kreatív japán válasz volt a modern ipari társadalom által felvetett kihívásokra. Az iparvállalatoknak ez a belső szervezettsége nem azt jelenti, hogy a szakszervezetek elhanyagolható tényezők lettek volna. Azok ugyanis léteztek, és keményen küzdöttek a vállalatvezetőségek ellenében a dolgozók béréért és jogaikért. Csakhogy ezek a tömörülések ún vállalati szakszervezetek voltak, az adott cég összes alkalmazottját magukba foglalták, és mi sem állt tőlük távolabb, mint hogy veszélyeztessék saját cégük versenyképességét, amelytől tagjaik anyagi jóléte is függött. A sztrájkoknak így tulajdonképpen csak szimbolikus jelentőségük volt, a szakszervezetek potenciális ütőképességét demonstrálják, de a vállalatok érdekeit nem keresztezték. A dolgozók azonosultak a vállalatukkal, és nagyon büszkék voltak annak hírnevére és termékeire. A "csapat" tagjainak érezték magukat, és

egyeltalán nem kellett külső minőségellenőröket a hátuk mögé állítani. Ezek az attitűdök magyarázzák a magánszektorban tevékenykedő Domei- szakszervezetek viszonylag konzervatív beállítottságát- szemben a Szóhjószakszervezetek "keménységével", amelyeknek nem kellett aggódniuk munkaadóik piaci versenyképessége miatt, ugyanis tagságuk nagyobbrészt állami alkalmazottakból állt. A magánszektorban a dolgozók tehát hűségesen ragaszkodtak cégükhöz, és személyes gondjuknak is tekintették a cég jövőjének alakulását. Mindez, a háború utáni Japán magas iskolázottsági szintjével kombinálva, a világ alighanem leghatékonyabb és legkeményebb dolgozó ipari munkásságát teremtette meg ebben az országban. Ahogy talpra állt a japán ipar, rögtön elkezdte visszahódítani régi piacait, aztán újakat is keresni melléjük, de ez nem ment könnyen. Az ázsiai szomszédok még mindig mély gyűlölettel tekintettek

Japánra, és féltek gazdasági túlerejétől is, Európa pedig diszkriminatív korlátozásokkal sújtotta a japán importot. Az ázsiai ajtókat aztán furcsa módon éppen a jóvátételi megállapodások nyitották meg, a kiváló minőségű és olcsó japán áruk pedig lassanként mindenütt meghódították a piacokat. Az első nagy külkereskedelmi sikereket a textiláruk és egyéb könnyűipari cikkek hozták, amelyek gyártásában a japánok már jóval a háború előtt is mesterek voltak; a "hódítás" aztán kiterjedt a fejlettebb és bonyolultabb új szférákra is, és elkezdtek 9 Japánból özönleni a fényképezőgépek, a motorkerékpárok, a hajók és az elektronikai berendezések. Mindezek előállítása nagy mennyiségű, magasan képzett munkaerőt igényelt, és a japánok a kitűnő szakképzettségükkel és viszonylag alacsony munkabérükkel előnyben voltak a mind a gyengébben képzett, mind pedig a jobban fizetett versenytársakkal

szemben. Lassanként megváltozott a világban Japánról kialakított kép is: az országot már nem az olcsó bóvli, hanem a minőségi iparcikkek előállítójának kezdték tekinteni. Méltán váltak világhírűvé az olyan márkanevek, mint a Nikon, a Canon, a Sony, a Panasonic, a Hitachi, a H onda, a K awasaki, a Yahama, a Toyota vagy a Datsun. A leggyorsabb növekedési ütemet az ipar produkálta, de nem nagyon maradt el tőle a mezőgazdaság termelékenységének növekedése sem. Ebben nem játszott közre a megművelt földterület bővítése- minthogy erre egyszerűen nem volt lehetőség. Nem volt szó földreformról sem, hiszen a háború előtti gazdálkodók, a bérlők is, és a saját földdel rendelkezők is, már rég a maximális munkateljesítményt nyújtották. Ami föllendítette ezt az egész szektort, az nem más volt, mint az óriási mennyiségben beáramló új technika és új beruházások. A világban volt egy évtizednyi tudományos fejlődés,

amiről a japán földművesek lemaradtak. Aztán jöttek az új rovarirtók és tökéletesített műtrágyák, amelyeket a japánok elkezdtek két kézzel "szórni", és megjelentek a korábban sosem látott gépi berendezések is, például a kis, motoros cséplőgép. Idővel általánossá váltak a speciálisan az apró parcellákra tervezett miniatűr erőgépek, amelyeket a japánok rögtön el is kereszteltek "babszemtraktornak". A japán parasztok ráadásul viszonylag jó anyagi helyzetben is voltak a háború utáni években, így volt miből beruházniuk az ilyen fejlesztésekbe. Mindennek eredményeképpen aztán az ötvenes évek közepére már szinte megszokottá vált az újabb és újabb rekordtermés, és a japánok ráébredtek, hogy ezt nem az évről évre ismétlődő, szokatlanul kedvező időjárásnak köszönhetik, hanem a mezőgazdasági termelés időközben elért, egészen új színvonalának. Több évtized óta először Japán

öneláttó lett rizsből. Ez azonban részben azért is alakulhatott így, mert csökkent az egy főre jutó rizsfogyasztás, ahogy a japánok elkezdtek egyre több búzát, húst, tejterméket és egyéb fehérjetartalmú élelmiszert fogyasztani. Ez is világos jele volt az egyre növekvő jólétnek. A bőségesebb táplálkozásnak és a földön kuporgást egyre inkább felváltó széken ülésnek volt aztán egy igazán furcsa "fizikai" mellékhatása is: feltűnően magasabb és testesebbek lettek a gyermekek. A fiatalok és szüleik, s főként a nagyszüleik közötti 10 testméretkülönbségek már komikussá váltak. Kövér fiút vagy leányt azelőtt szinte nem is lehetett látni- most meg az ilyen, jó húsban lévő fiatalok igazán nem számítottak ritkaságnak. A gazdasági növekedésnek volt azonban árnyoldalai is. Eleinte a "többlet" jó részéből gombamód szaporodó, olcsó-hitvány, csiricsáré szórakozóhelyek,

pacsinkó-szalonok és más, hasonló intézmények létesültek. Fönnállt annak a veszélye is, hogy "túlpörgeti" magát a túl gyors gazdasági növekedés, és jön megint a fizetési mérleg óriási hiánya és az infláció. Ez történt 1953ban, 1957-ben és 1961-ben is A kormány minden esetben arra kényszerült, hogy szigorítson a hitelfeltételeken, s hogy egyéb intézkedésekkel is lassítsa a gazdasági előretörést. Az ipar nagyszerű teljesítménye pedig a kettős gazdasági struktúra régi problémáinak újjáéledéséhez vezetett. A parasztok a korábbinál termelékenyebbek lettek, de még így is messze elmaradtak az újabb iparágak munkásaitól. Az átlag egyhektáros gazdaságokon most sem lehetett meggazdagodni. A parasztok relatív gazdasági státusát csak úgy lehetett fenntartani, hogy az adóbevételek aránytalanul nagy hányadát áramoltatták vissza a falvakba, és abnormálisan magas ártámogatásban részesítették a rizst. Ez

komoly érvágás volt a gazdaság más szféráinak számára, de a liberáldemokrata politikusok nagylelkűen gondoskodtak a szisztéma fennmaradásáról, ugyanis felismerték, hogy szavazóik többsége vidéki lakos. A szolgáltatásban, a régi kézműves szakmában vagy a kevésbé gépesített iparágakban foglalkoztatottak, akik politikailag elég gyatrán voltak megszervezve, még jobban lemaradtak. A összes ipari fejlődés által a gazdaságban előidézett legsúlyosabb probléma az az aránytalanság volt, amely nagyszerű új ipartelepek és a hiányos infrastruktúra és szolgáltatási szféra között mutatkozott. A társadalombiztosítással nem sokat törődtek, az ezzel kapcsolatos feladatok megoldását az egyénre, a családra és a munkaadó vállalatra hagyták, és szinte alig voltak közösségi létesítmények, például középületek vagy parkok. Az ipari modernizálás viszonylag rövid időszaka a rettenetes háborús együtt nemcsak pénzügyi

értelemben, hanem az általános fejlesztés tekintetében is tőkeszegény Japánt hagyott maga után. Az iskolák, a kórházak és az egyéb közintézmények távolról sem voltak méltók egy olyan ország rangjához, mint Japán. Szinte egyeltalán nem létezett például csatornázás és egyéb, modern civilizációs közmű. Az úthálózat is elég primitív állapotban volt még A hagyományos faépületek, amelyek ebben az erdős és földrengéses országban sokkal ésszerűbb megoldásnak tűntek a kőépületeknél, pillanatok alatt a tűzvész martalékává válhattak békében is, és háborúban is- így aztán a korábbi századokból Japánnak sokkal kevesebb építészeti emléke maradt fönn, 11 mint Európának és a világ sok más régiójának. S ami a legrosszabb volt az egészben: a háború által lerombolt városokban elképesztő méreteket öltött a lakáshiány. A probléma részben persze abból is fakadt, hogy egyszerűen nem volt elég hely

ebben a borzasztóan túlnépesedett országban. S ahogy fejlődött az ipar, a helyzet úgy súlyosbodott A japán városok nyomasztóan túlzsúfoltak lettek; a levegő és a víz szennyezettsége veszélyes méreteket öltött; Tokió vízellátása időnként a már veszedelmesen alacsony szint alá süllyedt; a nyomorúságos autóutakon a világ legtehetetlenebb közlekedési dugói alakultak ki; az utcai és közúti balesetekben ijesztően sokan haltak meg; az egyébként nagyszerű vasúthálózatban és a kierjedt városi tömegközlekedésben pedig egyszerűen abszurd zsúfoltsági állapotok uralkodtak. A lakótér hihetetlenül összezsugorodott az apró családi házakban és a nagyvárosokat egy idő után tömegével körülvevő, négy-hat emeletes beton szalagházak, a dancsik még kisebb lakásaiban. A dolgozók milliói voltak arra kárhoztatva, hogy minden nap hosszú órákat bumlizzanak vonaton, buszon és metrón a munkahelyükre, és aztán a munkaidő végén

haza. Az oda vagy vissza csupán egy óra menetidő rövidnek számított, és még az egy irányban két órán sem csodálkozott senki. A japán gazdaság ötvenes és hatvanas évekbeli óriási fejlődése természetesen gyökeres társadalmi változásokat hozott, és megváltoztatta az emberek szemléletét és viselkedését is. Ha a népesség növekedése szinkronban maradt volna a gazdasági növekedéssel, akkor talán kevésbé látványos változások következnek be, ám a gazdaság nagyon előreszaladt, s amikor "lecsengett" a háború utáni nagy baby-boom, a népességnövekedés beállt a világon az egyik legalacsonyabb, évi kb. egyszázalékos szintre. Ez a végrehajtásukban korlátok közé szorított, de egyébként igen liberális abortusztörvényeknek is volt köszönhető, valamint a vallási vagy társadalmi tiltásokkal nem nagyon nehezített születésszabályozás lelkes fogadtatásának. A születésszabályozást élénken támogatták az

iparvállalatok és a kormány is, de a legfőbb motiváló tényező nyilván az volt, hogy a szülők többsége szerette volna minél magasabb iskoláztatásban részesíteni a gyermekét, hogy az így minél sikeresebb legyen az életben. S ez persze könnyebben ment két vagy maximum három gyerekkel, mint a t radicionális nagycsalád valóságos gyerekseregével. Az egy százalék körüli népességnövekedési ráta aztán igazán nem sokat vitt el a tíz százalék körüli gazdasági növekedésből, maradt hát bőven az általános jólét növelésére. A háborús pusztítás és megszállás zűrzavara már önmagában is épp elég nagy szociológiai változásokat idézett elő, amelyeket azonban még fel is gyorsított a nyaktörő sebességű gazdasági 12 fejlődés és az általa produkált, korábban sosem tapasztalt jólét. A katasztrofális háborús vereség minden régi tekintélyt és értéket diszkreditált. A népességnek az imperialista

hódítás, majd a bombázások és a háború utáni első évek rettenetes nyomora által okozott szétszóródása szintén bomlasztotta a családi élet tradicionális formáit. az újjáépítés aztán tömeges méretű urbanizációt hozott, a hazai szén helyére lépő importált kőolajával elsorvasztotta a bányavidékeket, megváltoztatta az emberek interperszonális viszonyait, és felgyorsította az egész életet, ahogy a felvirágzás kísérőjelenségeként egy intenzív, már-már eszeveszett új tevékenységritmus vált uralkodóvá. Most visszatekintve azonban talán az a meglepő, hogy mégis mennyire szilárd maradt a japán család, s hogy milyen sok új társadalmi mintáról derülhetett ki, hogy az lényegében nem más, mint a húszas években meghonosodott és megszilárdult formák közvetlen továbbélése és folytatódása. A "Taisó-demokrácia" társadalomliberalizálási tendenciái, immár megszabadulva a harmincas évek és a háborús

idők reakciós represszióitól, felfokozott erővel éledtek újjá. A megszállási reformok és az új körülmények megszilárdították azt, a már háború előtt kialakult helyzetet, amelyben a régi tipikuscsalád házaspárból és még nem felnőtt gyermekből álló nukleáris családdá kezdett lebomlani, és nagyobb lett a nők és a fiatalabb családtagok szabadsága is a korábban feltétlen tekintéllyel rendelkező családfővel szemben. Az oktatásban pedig valóságos robbanásnak lehettünk szemtanúi, ahogy a legtöbb gyerek a kötelező kilenc év után felső középiskolában és gyakran egyetemen tanult tovább, s ahogy a legjobb iskoláztatásra törekvő, gondos szülők a még több tudást megszerzése érdekében tömegével íratták gyermekeiket a dzsukunak nevezett speciális előkészítő iskolákba és tanfolyamokra, vagy fogadtak házi korrepetitorokat. A dolog vége az lett, hogy a gyerekek jóval több mint kilencven százaléka

felsőközépiskolában tanult tovább, több mint egyharmaduk pedig valamilyen felsőfokú képzésben részesült. Az egyetemek szegénysége és zsúfoltsága bőven hagyott ugyan kívánnivalókat maga után, a középiskolával befejeződő tizenkét osztályos képzés elméleti-közismereti színvonal semmiben sem maradt el a v ilág bármely más oktatási rendszerének színvonalától, s végül is a japán a világ alighanem legiskolázottabb népe. Az állam és a cs alád hatalmának és tekintélyének hanyatlása nagyon fontos információforrássá tette a tömegtájékoztatást. A japán már régen is olvasó nemzet volt, de most ebben a hirtelen jött jólétben nagyon megugrott a kiadott könyvek és folyóiratok száma. Tekintélyes havi folyóiratok 13 már évtizedek óta léteztek, de most egymás után jöttek ki az egyre újabb hetilapok, a napilapok meg valóságos óriásokká nőtték ki magukat. Az egész országban terjesztett három legnagyobb, az

Aszahi, a M ainicsi és a J omiuri reggeli kiadásának példányszáma négy-hat millióra nőtt, s ettől nem sokkal maradt el az esti kiadás sem. A közepes, országos vagy regionális lapok meghaladták az egymilliós példányszámot. Egészében véve az újságok nagyon színvonalasak voltak, és óriási befolyással is rendelkeztek, valószínűleg nagyobbal, mint más országok sajtója. Az ötvenes és hatvanas években jelentőségben felnőtt hozzájuk a Japánban terebinek elnevezett televízió is. Ennek kezdetben két állami csatornája volt, az egyik tisztán ismeretterjesztő, és működött még vagy öt privát hálózat is, és az ezek közötti konkurencia sokszínűséget eredményezett, és legalább olyan jó egyensúlyt teremtett a szórakoztatás és az ismeretterjesztés között, mint bármelyik más országban. Az ötvenes-hatvanas évek legszembetűnőbb jelensége a rohamos urbanizáció volt. A túlnyomórészt vidéki népességű prefektúrák

mindegyikében csökkent a lélekszám, a nagyvárosok viszont gyorsan t erebélyesedtek, méghozzá minél nagyobbak voltak, annál nagyobb tempóban. Tokió lakossága a h atvanas években átlépte a n yolcmilliós határt, s ezzel a v ilág legnépesebb fővárosa lett. Yokohama és egy sor egyéb nagyváros és peremváros szintén több milliósra duzzadt. Az összes nagyvárosban, s ott is főként a központban, az üzleti negyedben gombamód nőttek ki a földből a vasbeton magasházak. Tokió esetében a legfőbb vasúti csomópontok körül négy vagy öt "alvárosközpont" is kifejlődött, mindegyik a maga felhőkarcolóival, bevásárlóközpontjaival és szórakoztatónegyedeivel. A gigantikus nagyáruházak már a háború előtt is léteztek, de most árukkal és vásárlókkal zsúfolt mesés palotákká fejlődtek, amelyek sok egyéb mellett művészeti kiállításokkal, és a legkülönfélébb jellegű éttermekkel, a tetőn pedig a gyermekeknek

kialakított szórakoztatóparkokkal csábították a közönséget. Az ötvenes években és a következő évtized elején Japán kitermelte a saját tömegtársadalmát, amely még nem élt ugyanolyan jólétben, mint a nyugati tömegtársadalmak, de talán éppen ezért több volt benne az életkedv és az energia. A Nyugat utoléréséért folytatott, és a háborús sorscsapás után újult erővel indult évszázados versenyfutás most mégiscsak beért a finisbe. Japán elkezdett fölzárkózni a világ vezető országaihoz, másokat pedig messze a háta mögött hagyott. Ez a verseny egyértelműen óriási japán sikert hozott. A japán városokból a vitalitás, a derű és a fesztelen életöröm hangulata áradt. Szinte túláradva virágzott ki a h azai és a n yugati kultúra is 14 Csupán Tokiónak öt profi szimfonikus nagyzenekara volt. Kávéházakból végtelenül sokféle létesült, s mindegyikben volt valami zenei specialitás, s nem létezett a világon

olyan étterem, amelynek párját itt meg ne lehetett volna találni. A szellemi élet sokkal virágzóbb és termékenyebb volt, mint azelőtt bármikor. Egymás után születtek a jelentős irodalmi és filmművészeti alkotások. Tokió szórakoztatónegyedei pedig a maguk night-clubjaival, kabaréival, bárjaival, kávéházaival és káprázatos neonkompozícióival- ebben a műfajban -alighanem a világ legnagyobb és leglátványosabb városrészei voltak. Szinte minden, akár vidéki, akár városi otthonba beköltözött a színes tévé. Gyakorlatilag mindenkinek volt egy jó minőségű fényképezőgépe. Általánosan elterjedt a mosógép és az elektromos hűtőszekrény. A háziasszonyok életét elektromos rizsfőzők és egyéb háztartási cikkek könnyítették meg, sok házban és lakásban pedig légkondicionáló berendezés üzemelt. Sőt, megjelent a cs aládi autó is, a k özutak gyalázatos állapotából elkerülhetetlenül fakadó következményekkel

együtt. A szabadidő, szabadság, lazítás stb jelentésű angol leisure szó közkeletűvé vált, s ebben az értelemben lezserré vált az egész japán társadalom. A baseballmeccseket, a síterepeket, a nyáron a tengeri strandokat valósággal elárasztotta a nép. A háború utáni első évek nyomott hangulata nagyrészt feloldódott, és a kb. "nagyszerű", "csodás" jelentésű akarui lett az "élet", a "társadalom" és egyeltalán minden olyan jelenség jelzője, amelyre ezt a szót így vagy úgy még alkalmazni lehetett. Még a japán vidéken is új élet kezdődött A tévéképernyőkön "bejött" a város a tanyaházakba is, és a motorbiciklik, a kisteherautók, a családi autók és a helyi mezőgazdasági szövetkezet által működtetett telefonhálózatok mélyreható változásokat hoztak a falusi emberek életébe. A falu és a város közötti különbség, amelyet oly élessé tett a modernizáció első

szakasza, most egyre jobban kezdett eltűnni. E változások nagy részének megvoltak persze az árnyoldalai is, akárcsak az ezeket előidéző nagy gazdasági növekedésnek. Kiéleződtek a generációs ellentétek, ahogy a háború utáni új nemzedéknek a s aját szüleitől idegen attitűdjei kezdtek kialakulni, és a szülők nem győzték szapulni a fiatalok nemtörődömségét, tékozló életmódját és fegyelmezetlenségét. Egyre érezhetőbbé váltak a legfejlettebb, urbanizált társadalmak betegségei. Mind szélesebb rétegeken uralkodott el az elidegenedés és a dezorientáltság érzése a m odern nagyváros embertömegének arctalan áradatában. A feltétlen engedelmességhez és szoros családi kötelékekhez szokott emberek körében nagy riadalmat keltettek az elszaporodó bűncselekmények, és főként a fiatalkori 15 bűnözés. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezeknek a problémáknak a megoldása sokkal kisebb erőfeszítéseket igényelt, mint az

észak-amerikai és az európai nagyvárosi-ipari társadalmak hasonló problémáinak megoldása. Ebben az összehasonlításban Japán rendkívül békés, rendes, a bűnözéstől és az erőszaktól feltűnően mentes ország képét mutatja, és mind a mai napig jellemző rá a szigorú keretek között megszervezett élet, az iskolákban a fiatalokra nehezedő óriási teljesítménykényszer, a n agyvállalatoknál az életre szólóan biztosított munkahely, valamint az, hogy az emberek húzódoznak az állásváltoztatástól és a szabadabb, egyénibb életstílustól. A májusi és a júniusi zavargások idején úgy látszott, hogy Japán és a japán demokrácia a szakadék szélén táncol, és hamarosan káoszba süllyed. Ám ahogy június 19-én automatikusan életbe lépett a szerződés ratifikációja, a tömegzavargásokat mintha csak "elvágták volna". Ezek, úgy látszik, egyfajta feszültséglevezetésként szolgáltak a frusztrált progresszívek és

az elégedetlenkedő városlakók számára, ám a nép egésze ellenezte az erőszakot, és a legtöbb japánt teljesen hidegen hagyták az események. Még a s ajtó is elkezdett kissé más hangokat pengetni azokkal a megmozdulásokkal kapcsolatban, amelyek kirobbantásához pedig ő maga is jócskán hozzájárult. A sajtó megszületése, vagyis az 1870-es évek óta a mindenkori, teljhatalmú kormány kívülálló kritikusának tekintette magát, de most elkezdte felismerni, hogy a közvélemény egyik formálójaként legalább akkora befolyással rendelkezik, mint a k ormány, s ahogy ezt a h atalmát felelőséggel kell használnia. Nagyobb jelentőségű volt azonban még ennél is az a körülmény, hogy az ötvenes évek nagy gazdasági fellendülése és a társadalom általános stabilizálódása valahogy eleve anakronisztikussá tette az 1960-as felfordulást, és soha többé nem is fordult elő semmi ehhez hasonló. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy Kisinek

mennie kell; helyére július 19-én Ikeda Hajatót, a nagy hatalmú pénzügyminisztérium volt tisztviselőjét választották meg, aki egy frakció vezetője volt, és Kisinél kevésbé jobboldali. Ikeda bejelentette, hogy a belpolitikában "önmérsékletet" fog tanúsítani, és a vitás kérdésekben minden lehetőséget megad az ellenzéknek álláspontja kifejtésére. A legtipikusabb japán stratégia volt az övé: inkább a teknősbéka, s nem a nyúl harcmodorát követte. Hogy a múlt politikai konfliktusairól a jelen gazdasági teljesítményére terelje a figyelmet, nem minden szerénytelenség nélkül meghirdette a "jövedelemduplázás" tíz évre szóló, senki által nem kifogásolt tervét. Ez persze inkább prófécia volt, semmint terv; és ha 16 szigorúan vesszük, tulajdonképpen nem is találkozott a realitással: a japánok tudniillik már hét év leforgása alatt megduplázták jövedelmüket. Ikeda, hogy bebizonyítsa

kormányának társadalmi támogatottságát, 1960. november 20-ára általános választásokat írt ki. Ezek azt mutatták, hogy a tavaszi zavargások nem sokat ártottak az LDP-nek. A szavazatok 57,5%-át szerezte meg, majdnem ugyanannyit, mint 1958-ban, képviselői mandátumát pedig még egy kicsit növelte is az elnyert 296 hellyel. A japán politika szilárdan konzervatív mélybeli áramlata ismét megmutatta, hogy sodrása mit sem vesztett erejéből. Ikeda hivatali ideje a korábban sosem látott stabilitás és nyugalom korszaka volt, amely azután is folytatódott, hogy Ikeda 1964. november 9-én, nem sokkal a rákbetegség okozta halála előtt visszavonult. E nyugalom természetesen és elsősorban Ikeda politikájának és személyiségének volt köszönhető, de hozzájárult az is, hogy 1961 januárjában John Kennedy, akárcsak a világ más országaiban, Japánban is roppant népszerű lett, különösen a fiatalok és a progresszívek körében, akik pedig

egyébként a leginkább hajlottak volna az Amerika-ellenességre; így hát szépen meggyöngült az amerikai kapcsolatokat ellenzők tábora. És az Egyesült Államok is tudatosan igyekezett változtatni a megszállás korszakából örökölt japán kapcsolaton, és valóban törekedett az egyenlő partneri viszony kialakítására. 1961 novemberétől például évi rendszerességgel találkoztak a két kormány bizonyos tagjai, és most már sokkal jobban odafigyeltek a japánok érzékenységére. 1964 áprilisában az Egyesült Államok követelésére Japánt fölvették az OECDbe, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetbe, a legfejlettebb nyugati országok e fontos csoportjának első nem atlanti tagjaként. Robert Kennedy, az elnök öccse szenzációsan sikeres látogatásokat tett Japánban- először 1962 januárjában, majd két évre rá, nem sokkal az elnök meggyilkolása után ismét-, és ezek az utazások szintén sokat javítottak a japánok

Amerikaképén. Az Ikeda-évek nyugalmának legfőbb oka azonban mégiscsak az volt, hogy végre maguk a japánok ráébredtek, hogy országukat teljesen újjáépítették, s hogy sokkal jobban élnek, mint ezelőtt bármikor. A gazdaság még mindig szédületes tempóban fejlődött, japánokat és nem japánokat egyaránt elkápráztatva, és ez az újonnan jött nagy jólét egyre fokozta a japánok önbecsülését és elégedettségét. A GNP továbbra is hihetetlen ütemben, évi átlagban tíz százalékkal nőtt, de akadt éppenséggel tizennégy százalékos esztendő is. Az évtized még nem zárult le, de Japán már a világ harmadik legnagyobb gazdaságává nőtt, megelőzte Nyugat- 17 Németországot, és már csak a két, ún. szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió volt előtte. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem jóval ezer dollár fölé emelkedett Japán, a korábban külkereskedelmi deficittel küszködő ország most külkereskedelmi

többletet produkált. Termelőkapacitása majdnem négyszer akkora volt, mint egész Afrikáé, kétszer akkora, mint Latin-Amerikáé, és majdnem akkora, mint a többi ázsiai országé együttvéve. A pénzértékben mért életszínvonal viszont még mindig csak körülbelül a fele volt az északnyugat-európainak és negyed az amerikainak- de már messze elhagyta a dél- és a k elet-európai szinteket, és gyorsan közeledett a legfejlettebb országok színvonalához. A fellendülés nagyrészt az óriási ipari fejlődésnek volt az eredménye. Voltak esztendők, amikor Japán állította elő a világ hajóűrtartalmának több, mint a felét, harmadik helyen állt az acéltermelésben és a gépjárművek előállításában, és a második helyen az elektronikában. A legnagyobb mértékben a nehézipar, a vegyipar, az elektronika és a finommechanika fejlődött. A textiliparnak és más könnyűipari ágazatoknak már nehezebb volt a dolguk, ugyanis új ázsiai

konkurensek törtek be ezekre a területekre- pont úgy, ahogy Japán is betört ide több, mint ötven évvel korábban. A japán üzletemberek pedig elkezdték a munkaigényes, de műszakilag nem bonyolult gyártási folyamatokat kihelyezni olyan leányvállalatokhoz, amelyeket azokban az országokban létesítettek, ahol a bérszínvonal alacsonyabb, de a munkaerő megfelelően képzett és hatékony volt; ezek közé tartozott Korea, Tajvan, Hongkong és Szingapúr- mellesleg ezek mind olyan országok, amelyekben ugyanazzal az alapvető kelet-ázsiai munkaerkölccsel és képzésorientáltsággal találkozhatunk, mint Japánban. Bizonyos értelemben előnyt jelentett még Japán nyersanyagszegénysége is. Az acélipar például, amelynek nem voltak hazai vasérc- vagy kokszolható szénkészletei, nyugodtan támaszkodhatott a világ legolcsóbb lelőhelyeire, és neki kedveztek a csökkenő fuvarozási költségek is, ahogy a teherhajók egyre nagyobbak lettek. Így aztán a

japán acélipar ausztrál vagy indiai vasércből amerikai koksszal olyan acélt tudott előállítani, amelyet az elavult vagy földrajzilag kevésbé kedvező helyre telepített amerikai acélgyártás termékeivel konkurálva az Egyesült Államokban adhatott el. Az ipari munkásság szintén részesült a gazdasági fejlődés eredményeiből, és az iparosítás korábbi stádiumaival ellentétben most munkaerőhiány lépett fel. Az óriási vidéki népességfölösleg, amely egykor még hátráltatta az igazi városi ipari munkaerő kialakulását, most szépen lassan elapadt. A gyárak és a s zolgáltatóipari cégek még mindig több élőmunkát használtak, mint az Egyesült 18 Államokban, és a viszonylag alacsony nyugdíjkorhatár a munkaerőpiac pangásáról árulkodott. Ám a fiatal, új munkaerő pótlása elkezdett akadozni. A japán munkaadók valósággal versengtek a főiskolai és egyetemi diplomásokért, egymást túlszárnyaló ajánlatokkal halmozták

el, és már jóval a diploma megszerzése előtt leszerződtették őket. Japán a munkaerőgondok megoldására, a nyugat-európai országoktól eltérően, nem importált külföldi "vendégmunkásokat". Talán mint szigetlakók, ösztönösen és kicsinyesen féltek az esetleg nagy tömegben beáramló idegenektől- de az kétségtelen, hogy e megoldás kizárásával megmenekültek a belőle fakadó súlyos problémáktól. A munkaerőhiány még kedvezett is a szolgáltatásban és a kevésbé hatékony üzemekben dolgozóknak, minthogy ezeken a t erületeken csak magasabb bérekkel lehetett megtartani a munkásokat. Így aztán kezdett eltűnni a gazdaság kettős struktúrája Különösen a parasztgazdák jártak jól a v idéki népesség drasztikus csökkenése, a mezőgazdasági gépek ezt lehetővé tevő széles körű használata, valamint a gazdák szavazataival a parlamentbe bejutott LDP-képviselők által kiharcolt nagylelkű ártámogatások

következtében. A vidéki fiatalok az iskola befejeztével tömegesen fordítottak hátat a falunak, nem tudván ellenállni a nagyvárosi fényeknek és szórakozási lehetőségeknek, s főként a szántóföldinél sokkal kevésbé gyötrelmes gyári munkának. Voltak vidékek, ahonnan a végzős diákok kilencven százaléka "ballagott el" nagyvárosokba, és a családi birtok örököseként otthon maradó idősebb fiúk sokszor bizony nem is találtak feleséget maguknak. Sok paraszt vállalt munkát a közeli városok jobban fizető gyáraiba, akik pedig távoli vidékeken laktak, azok idénymunkára szegődtek el a városokba. A földdel, ahogy a japánok mondták, egyre inkább "csak a mama, a nagypapa meg a nagymama" foglalkozott. S a mezőgazdaság, amely még a II világháború után is a munkaerőnek csaknem a felét foglalkoztatta, most annak kevesebb, mint egytizedére tartott igényt. A megmaradó japán parasztgazdák igen jómódúak lettek,

legalábbis ázsiai mércével mérve. Sokan autót vettek, és sokan még a helyi szövetkezetek által szervezett külföldi utazásokat is megengedhették maguknak, például Hongkongba, Hawaiira, sőt Európába is. A vidéki jólétből azonban problémák is fakadtak. Egyes vidékeken csak a mezőgazdasági munkák szezonjában tértek haza a férfiak, egyébként nemigen volt férfi a faluban, s ez különféle társadalmi bajokat okozott, a férjek tartós távolléte és a városi hölgyekkel való vigasztalódása pedig elég sok házasság felbomlásához vezetett. A csak hosszabb távon érezhető problémák még súlyosabbak voltak. A kicsiny méretei miatt nagyrészt eleve nem megfelelő mezőgazdasági 19 rendszert örökké nem lehetett fönntartani a városlakók rovására folyton emelkedő rizsárakkal. Az alig egy hektáros gazdaságok, a távoli völgyekben található kicsiny parcellák vagy a m eredek hegyoldalak teraszos rizsföldjei nem igazán feleltek

már meg annak a g azdaságnak, amelyet Japán időközben kifejlesztett. Az ország ásványkincsekben szegény, csupán Honsú, Hokkaidó és Kjúsu medencéinek harmadkori széntelepei, valamint a vulkánizmushoz kapcsolódó kén és szinesérc-lelőhelyek vannak. Összefoglalás „ A fejlődés az 1868-as Meidzsi-restaurációval kezdődött, amikor külföldről a legkorszerűbb ipari berendezéseket és műszaki eljárásokat vásároltak. A gyors ütemű fejlődés egyik alapja az oktatási reform volt. A második világháborút követő gazdasági fejlődés tükröződött a népesedési folyamatokban is. Japán a világ egyik legvárosiasodottabb társadalmává vált, a lakosság több mint 70 %-a ma már városokban él. Átalakult a foglalkoztatási szerkezet is, csökkent a mezőgazdasági foglalkoztatottak száma, és a kereső lakosság kétharmada ma márszolgáltatási szektorban (kereskedelem, vendéglátás, bankszféra) dolgozik. Ipari szerkezetének sajátos

vonása a nagyfokú együttműködés az óriásvállalatok és a közép- és kisüzemek ezrei, illetve a kisüzemek és a bedolgozók milliói között. A japán ipar legfontosabb ágazata a gépgyártás. Az elektrotechnikában, informatikában, ipari robotok készítésében világhatalomnak számít. Japán számára nélkülözhetetlen a külkereskedelem magas szinten tartása. Energiahordozók, ipari nyersanyagok behozatala, és iparcikkek kivitele. Japán mezőgazdaságának 50 %-át rizstermelés adja Megtalálható még a búza, árpa, szója, édesburgonya és zöldségfélék termelése is. A legelők hiányában az állattenyésztés nem számottevő, a lakosság fehérjeellátása a tengeri halászatra hárul.” Források Edwin O. Reischauer: Japán története (Maecenas történelem könyvek, 2000) 20 Guczi Segment: A Japán csoda (Athenaeum Nyomda, Budapest, 1993) Török Péter: Japán turizmusa (Bulletin, Budapest, 2002) 21