Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Pazár Tibor - Németország szerepe az elmúlt 10 évben az Európai Unióban

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN NÉMETORSZÁG SZEREPE AZ ELMÚLT 10 ÉVBEN AZ EURÓPAI UNIÓBAN Nyíregyháza, 2003. december 1 Készítette: Pazár Tibor nappali „”csoport Bevezetés Németország az Európai Közösség egyik alapító tagja. Az akkori NSZK gazdasági fejlettsége, az európai gazdasági térségben betöltött kiemelkedő nemzetközi szerepe révén jelentős erejévé vált a közösségnek. Ezzel együtt Németország fejlődése, mint ahogy minden nagyobb gazdasági súl yú tagországé, meghatározója lett a Közösség fejlődésének. Dolgozatomban arra próbálok választ kapni, hogy milyen hatással volt Németország a Közösségre az elmúlt tíz év során. Németország gazdasága, közösségi szerepe az elmúlt 10 évben Németország közösségi fejlődésében jelentős hatást gyakorolt a német újraegyesítés. Az NDK a k özép-kelet-európai

országokhoz hasonlóan „kommunista-szocialista” hagyományokat és gazdasági rendet örökölt. Kelet-Németország sorsa ennek ellenére sajátságosabban alakult, mint „szövetségeseié”. A berlini fal leomlása felvetette az ország újraegyesítésének lehetőségét Helmut Kohl kancellár ezt mielőbb elérendő célnak tekintette, míg főbb európai szövetségesei, Thatcher brit miniszterelnök és Mitterand francia elnök igyekeztek késleltetni vagy megakadályozni, tartva egy 80 milliós Németország gazdasági és katonai túlsúlyától. Kohl ezért 1989 novemberében csupán konföderációra tett javaslatot a két Németország között. 1990 márciusában a k eletnémet választásokon a ker eszténydemokrata párt győzött egyesítési programmal, miközben naponta több ezer keletnémet vándorolt át Nyugatra jólétet és szabadságot remélve. A menekültáradat komoly problémát jelentett a bonni hatóságoknak; Kohl ezért július 1-jei

hatállyal gazdasági, pénzügyi és szociális uniós szerződést kötött a keletnémet kormányzattal Ez a megállapodás közös fizetőeszközzé tette a német márkát, a keletnémet pénzt egy ez egy arányban váltották át nyugatnémet márkára, a határellenőrzés megszűnt a két ország között, előrevetítve gyakorlatilag az egyesülést. Közben lázas nemzetközi tárgyalások folytak Moszkvával és Washingtonnal. Gorbacsov végül elfogadta az egyesítést azzal a feltétellel, hogy a volt NDK-ba nem telepítenek NATO-erőket, s jelentős pénzügyi támogatás fejében hajlandó volt onnét kivonni a szovjet csapatokat Októberben jóváhagyták a „ német állam egységének helyreállítását”. Ezzel a volt NDK az Európai Közösségnek is része lett. Nem volt szükség csatlakozási szerződésre, egyszerűen Németország területe öt új tartománnyal gyarapodott A volt keletnémet országrészek, mint elmaradott területek, támogatáshoz

jutottak a közösségi strukturális alapból. Az NSZK számára az elkövetkező években így is óriási összegű, mintegy 3000 milliárd márkás terhet jelentett a volt keletnémet gazdaság piaci átalakítása, az álla mi vállalatok magánkézbe adása, a szociális és infrastrukturális gondok enyhítése. A partnereknek is g ondot jelentett a 80 milliós Németország: nem billenti-e fel az EK kényes belső egyensúlyait? Nem fordít-e egyszerűen hátat a Közösségnek? Kohl igyekezett megnyugtatni őket: „A közös német ház csakis európai tető alatt létezhet, célunk továbbra is az európai egyesülés” – hangoztatta. 1992 őszén valutaválság bontakozott ki az a k özösségben. Ennek kiváltó oka a n émet Bundesbank – a keletnémet átalakítás minden várakozást meghaladó költségeinek fedezésére – felemelte a kamatlábat, s ez odavonzotta a spekulációs tőkéket. Az árfolyamok védelmében mindenütt kamatot kellett emelni, de a

pénzdrágítás ellenére is leértékelés fenyegette a Közösség gyengébb pénzeit, az olasz lírát és az angol fontot. „Németország a partnereivel fizetteti meg az eg yesülés árát” – hangoztatták a nemet mondók. Szeptemberben 7 százalékkal leértékelték az olasz lírát, néhány nappal később újabb leértékelés következett a líra, a spanyol peseta és az angol font esetében, a lírát és az angol fontot ki kellett léptetni a pénzügyi rendszer árfolyam-egyeztető mechanizmusából, ahová a brit valuta csak 1990-ben lépett be. A Bundesbank nem támogatta a szerinte felülértékelt pénzek árfolyamát, noha a pénzügyi rendszer szabályai ezt előírták. Kohl kancellár azonban egyértelműen kiállt a francia frank korlátlan védelmében, amikor az került spekulációs nyomás alá. Nem ment simán az eruo bevezetésének elfogadása sem Németországban: a közvéleményt a gazdaság erejét megtestesítő Deutsche Mark távlati

feladása nyugtalanította. Elterjedt vélemény volt az is, hogy Németország „túl sokat fizet” a közös kasszába, az Európa-párti németeknek, pedig nem tetszett, hogy a francia kampányban „német hegemóniával” riogatnak az ellenzők. A német alaptörvény sem tette lehetővé másik tagországok állampolgárainak szavazását a hel yi választásokon, s üt között azzal a jeg ybanki hatáskör egy részének átengedése is a jövendő Európai Központi Bank számára A módosítások után a ratifikációt a Bundestag nagy többséggel hagyta jóvá decemberben, de az alkotmánybírósági kifogások miatt meg kellett várni a karlshru hei alkotmánybíróság – jóváhagyó – döntését is. E z csak 1993 o któberében született meg, addig húzva az uniós szerződés (maastricht) érvénybe lépését. 1993-ban újabb valutaválság söpört végig az unión. Az erős márka próbára tette a pénzügyi rendszer összetartását; januárban

leértékelték az ír fontot, májusban a spanyol pesetát és a po rtugál escudót, júliusban a spekulációs nyomás alá került a f rancia és a belga frank, a dán korona. Hiába támogatta korlátlanul a Bundesbank a francia frankot, az árfolyamegyeztető rendszer ismét széthullással fenyegetett. A helyzetet augusztus 2-ra virradó éjjel a pénzügyminiszterek brüsszeli ülésén huszárvágással oldották meg: a lebegtetési sávot 2,25%-ról időlegesen 15%-ra szélesítették, nem kellett a központi bankoknak beavatkozniuk tartalékaik felélésével az árfolyamok védelmében. A spekuláció ellen irányuló húzás sikeresnek bizonyult, a frank árfolyama beavatkozás nélkül megállt 3%-nál, és az év végére helyre állt a pénzügyi rendszer egyensúlya. Miután Németország elfogadta a Gazdas ági és Mone táris Unió (Economic and Monetary Union–EMU) megvalósításának tervét, számára az egyik legfontosabb stratégiai feladattá az vált, hogy

a nemzeti keretek között maradó fiskális politika számára szigorú feltételeket teremtsen az EMU létrejötte utáni időszakra is. Ezt a célt szolgálta az 1997-es amszterdami EU-csúcson elfogadott stabilitási és növekedési paktum. A paktum szabályozását kifejezetten annak a célna k alárendelve határozták meg, hogy – a monitoringrendszer és a büntetés erejével – megakadályozzák a túlzott költségvetési hiány kialakulását. Eredetileg az akkori német pénzügyminiszter (Theo Waigel) 1995-ben elkészítette az első javaslatot. Ebben azt a célt f ogalmazták meg, hogy a hibás pénzügy- politikai döntések elkerülésére középtávon el kell érni : normális gazdasági körülmények között a hiány ne ha ladja meg a GDP egy százalékát, kedvezőtlen gazdasági helyzetben a maastrichti szerződés három százalékos deficithatárát ne lépjék túl, és az államadóság nagyságát tartósan a 60 százalékos határ alatt lehessen

tartani. Az, ha a túlzott mértékű deficit kialakulására utaló veszél yt már a költségvetés tervezésekor vagy megvalósításakor tapasztalni lehet, auto matikusan szankcionáláshoz vezet. A szankcionálási eljárás akkor maradhat el, ha a résztvev ők minősített többsége egyetért azzal, hogy extrém helyzet alakult ki valamilyen természeti katasztrófa vagy gazdasági recesszió miatt. A gazdasá gi recessziót akkor l ehet figyelembe venni, ha négy egymást követő negyedévben a GDP csökkenése eléri a két százalékot. A szankció befizetésére először mint nem kamatozó betétre kerülne s or, amelynek nagysága minden megkezdett százalékpont után a GDP 0,25 százaléka. Ez az össze g automatikusan szankcióvá válna, ha az ado tt ország a deficithatárt megsértené anélkül, hogy a pénzügyminiszterek és jegybankárok tanácsa (Ecofin) dön- tene a határ átlépésé nek lehetőségéről. Automatikusan büntetéssé válna abban az

esetben is a betét, ha két év után a háromszázalékos deficithatárt továbbra is átlépnék Kétévi vitatkozás után egy kissé f elvizezett stabilitási és növekedési paktumot fogadtak el az amszterdami EU-csúcson. A cél megfogalmazását is homályosabbá tették, mert a GDP-ben mért egyszázalékos folyó deficit eltűnt a szövegből. Visszautaltak a maastrichti szerződés fiskális politikai konvergenciakritériumának a Gazdasági és Monetáris Unió létrejötte utáni megtartására (a folyó hiány a GDP három százalékát nem haladhatta meg), középtávon közel kieg yenlített költségvetés vagy egyenesen szufficit lett az előirányzat. Az egyes tagországi költségvetések stabilitási feltételeit költségvetési előírásokon keresztül javítják. Szankcionálási eljárás a túlzott deficit megállapítása után legkésőbb tíz hónapon belül, a költségvetési adatok közlése után indul. Kivételt olyan gazdasági helyzet jelent,

ahol a GDP visszaesése legalább két százalék, vagy ha kevesebb, mint két százalék, de minimálisan 0,75 százalék és további kedvez őtlen körülmények tételezhetők fel. A nem kamatozó betétként való befizetés összege a GDP 0,2 százaléka, és egytizede a h áromszázalékos kritériumhatárt túllépett összegnek, együttesen maximálisan a GDP 0,5 sz ázaléka. A betét befizetésére a Ta nács döntése alapján kerülhet sor, a utomatikusan nem A betétből sem válhat automatikusan büntetés, hanem erről az Euró pai Tanácsnak kell dönteni, ha két év után sem alakul ki a referenciaértékben meghatározott nagyságú folyó hiány. 2002 tavaszán az E U Bizottság kezdeményezésére éppen Németországot kellett volna figyelmeztetni a túlzott hián y kialakításának veszélyére. A német kormány a felkészülés időszakában mindvégig büszke volt stabilitási kultúrájára. Ez a kultúra olyan biztosítékot jelent, hogy valamely

ország nem egy vagy két évre tudja megteremteni a stab il költségvetést és az al acsony inflációt, hanem gazdaságpolitikájának mindenkori prioritása ez. A kilencvenes években, a felkészülési periódusban egyértelművé vált, ho gy a maastrichti szerződés konvergenciakritériumai közül az igazán nag y kihívást a leendő tagországok gazdaságpolitikái számára nem a monetáris feltételek teljesítése, hanem a fiskális kritériumok betartása jelentette. Forrás: Rácz Margit (2002) Különösen nagy probléma ez a legf ejlettebb EU-tagországokban, ott, ahol f ejlett volt a jóléti háló is. Ennek az volt az oka, hogy csak magas adó mellett lehetett a költ- ségvetési egyenleg rontása nélkül a drága jóléti rendszert finanszírozni. Ez az érzékeny egyensúly 1993–1998 között néhányszor már csaknem felborulni látszott. Egyrészt azért, mert ezekben a fejlett EU-tagországokban a korstruktúrát egyre idősebb népesség

jellemezte. Másrészt azért, mert a globalizációs folyamat előrehaladásával napirendre került az adórendszerek reformja, aminek céljául a cégek jelentős adóteher- csökkenését kellett kitűzni. Harmadrészt pedig azért, mert éppen Németországban a növekedé s kilátásai eg yre rosszabbakká váltak, így pedig a megfelelő költségvetési bevételek csak adóemeléssel érhetők el. A már említett időszakban egyre gyakoribbak lettek a rövid távú „tűzoltási” akciók Németországban, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy átfogó államháztartási reform nélkül nem lehet stabil költségvetési helyzetet kialakítani hosszabb időszakra. Ezeket a reformokat azonban a kilencvenes évekb en egyetlen kormány sem merte elkezdeni. Így maradtak a tűzoltó módszerek, amelyek tovább rontották a tel ephelyi versenyképességet. Ez pedig elvezetett oda, hogy Németország stabil nettó tőkekihelyezővé vált. Így viszont az adóbevételek nagysága

csak az adók emelésével érhető el Ezért Németország sajátos csapdahelyzetbe került. Miközben integrációs politikájában kőkeményen képviselte a fiskális politika szigorú szankcionálását a d eficithatár megsértése esetén, saját fiskális politikájában nem tudta kialakítani azokat a feltételeket, amelyek rosszabb gazdasági helyzet esetén sem vezetnek rövid távon súlyos költségvetési nehézségekhez. Így már a kilencvenes években f elmerült annak a veszél ye, hogy egyszer csak a z EU-n belüli stabilitási kultúra legfőbb őre maga nem lesz képes a saját m aga által diktált feltételeket teljesítésére. A kilen cvenes évek utolsó h armadában a világgazda sági feltételek kedveztek a szigorú költségvetési politika megvalósíthatóságának. Ennek volt köszönhető, hogy a hián y mértéke valamennyi leendő EMU-tagországban csökkent, és néhány tagországban szufficit is kialakult. 2000-ben a 12 EM U-tagország

közül négyben szufficites volt a költs égvetés. Ez Írország és Luxemburg esetében már hagyománynak számít, az évtized végére Hollandia is elindult ezen az úton, Belgiumban pedig először 2000-ben sikerült a szufficitessé tenni a költségvetést. Az időszak során a na gy EMU-tagországok egyikében sem volt szufficites a köl tségvetés, de évről évre csökkent a n émet, a francia és az ola sz folyó hiány mértéke. E három ország közül tradicionálisan Németországnak volt a legjobb mutatója. Így pusztán ezen adatok áttekintéséből az adott időszakban nem lehetett következtetni a német gazdaság kiélezett helyzetére. Ugyan nem gyorsan és nem is egyenletesen, de a hiány mértéke a vizsgált időszak utolsó két évében két százalék alá került. Ez a te ndencia optimizmusra adott okot mindazon próféciával szemben, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió létrej ötte után expanzív köl tségvetési politika pár osul majd

szigorú monetáris politikával. A tények a Gazdasági és Monetáris Unió első két évében és a felkészülés utolsó szakaszában éppen az ellenkezőjét mutatták. Forrás: Rácz Margit (2002) 2000-ben már látszott, hogy véget ér a kil encvenes évek szárnyaló amerikai k onjunktúrája. Ez pedig nemcsak a vilá gkereskedelem mérséklődéséhez, hanem az E Utagországok és különösen Németország gazdasági növekedésének mérséklődéséhez vezet. 2000-ben még az adatokban a fordulat nem tükröződött, de 2001-ben már klasszikus recesszió vette kezdetét az Eg yesült Államokból kiindulva Németországban is. Kiderült, hogy a német gazdaság legfontosabb növekedési faktora a kilencvenes évtized egészében az export volt. Ahogy az Egyesült Államokba történő kivitel dinamikája megállt, megállt a növekedés és a beruházások dinamikája is Németországban. Ennek pedig két következménye rövid idő alatt megmutatkozott: Egyfelől

a munkanélküliség növekedésében, másfelől a költségvetési deficit megemelkedésében lehetett tetten érni a kibontakozó recessziót. Figyelemre méltó, hogy az EMU-ban lezajlott recesszió 2001-ben kisebb volt, mint az Eg yesült Államokban. A Deutsche Bank prognózisa 2002 elejétől a recesszió megszűnésével számolt az Egyesült Államokban, az é v végére pedig 4 százalék körüli G DP-növekedést valószínűsített, ez euróz ónában pedig időben kicsit eltolva az előrejelzés szerint ez az időszak 2003 első negyedében következik be, de 2003 utolsó negyedében a növekedési trendek eltérő irányt vesznek: az Egyesült Államokban kisebb visszaesés után felgyorsul a növekedés, ezzel szemben az eurózónában újra mérséklődik az év folyamán. Németország már hoss zabb ideje Olaszors zággal felváltva az eurózóna legalacs onyabb növekedésű országa lett. Ezért az eur ózónát jellemző növekedési trend az ir ányát

tekintve Németországot is jellemzi, de mértékét tekintve a né met növekedés az EMU-trend alatt marad. 2001 Németországban a tízéves adóreform első éve volt. Így 2000-ben többen úgy vélték, hogy az akkor tapasztalt relatíve jó n övekedés az a dóreform megkezdésének köszönhetően folytatódni fog. A tényleges fejlemények alaposan megcáfoltak ezt. Egy a Deutsche Bank által k észített statisztika azt mutatja, hogy a költségvetés helyzete Forrás: Rácz Margit (2002) 2001-ben és még 2002-ben is meglehetősen feszített, hiszen a GDP százalékában a folyó hiány nagysága 2,7 százalék, ami a 2000. évi szinthez képest nemcsak a többletből hiányba fordulást hozta, hanem 3 százalékos deficithatár közeli nagyságú lett Egy prognózis szerint a hiány csökkenése is lassú lesz, hisz en 2003-ban már 3,1 százalékos GDP-növekedés várható és a f olyó költségvetési hiány még mindig 2 százalék. Igen optimista a növekedés

összetevőit illetően a prognózis: 2003-ra igen jelentős növekedést vár a beruházások területén Igaz, a bázis, amiről ez a növekedés bekövetkezik, viszont nagyon alacsony Forrás: Rácz Margit (2002) Ugyanez jellemző a 2003-ban dinamikus növekedést mutató személyi fogyasztásra is. Az exportnak és az importnak a növekedése elmarad a kilencvenes években, illetve a 2000-ben tapasztalttól. Összességében tehát a Deutsche Bank prognózisa szerint a 2003-ban kezdődő fellendülés belső faktorokra épül, nem pedig a külkereskedelemre. A munkanélküliségi ráta a prognózis szerint szinten marad. Ez azt a negatív üzenetet hordozza, hogy 2003 végéig nem enyhül a német munkaerőpiac merevsége. Az ipari term elés növekedése a recesszió utáni els ő évben a GDP növekedését meghaladó mértékű lesz. Ezekből az adatokból áttételesen egy olyan öszszefüggés vélhető, hogy a beruházások fellendülésével mintha nem az

importkereslet, hanem a hazai termelés kapna ösztönzést. A pénzügyi mutatók közül a költségvetési hiánnyal kapcsolatos helyzetről már volt szó. Itt igazán pozitív fejlemények a recesszió után közvetlenül nem látszanak Ezzel szemben az inflációs ráta alakulása igen pozi tív, hiszen a recesszió els ő évében megugrik az inf láció, de 2002 -ben már jelentősen csökken, és a f ellendülés első évében ehhez képest alig emelkedik. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy az utolsó jó gazdasági évhez (2000-hez) képest 2003-ban indult el egy új növekedési pálya. Ennek a növekedési pályának a külkereskedelmi érzékenysége kisebb, mint a korábbinak Persze ilyen típusú fellendülést már régóta várnak Né metországban is és az EU -ban is, mindmáig hiába. Talán a portugál EU -elnökség idején megfogalmazott és 2002 tava szán a span yol elnökség idején áttekintett és megerősített célkitűzés, nevezetesen, hogy tíz

év alatt a z EU utolérje az Egyesült Államokat, elsősorban az informatikai forradalom vívmányainak alkalmazásában, és így a világgazdaság legdinamikusabb övezetévé váljon, tükröződik vissza a Deutsche Bank 2003-as prognózisában. Ez a 2001–2002-ben lejátszódó minirecesszió jól mutatja az EU és benne Németország erős világgazdasági beágyazottságát. Ez az, ami együtt mozgatja a konjunktú raciklusokat az Egyesült Államokban és az EU-ban Minél inkább belső, elsősorban modernizációs növekedési faktorokra épül a fellendülés az EU-ban és Németországban is, annál inkább f ogja függetleníteni magát az EU és Né metország az Egyesült Államok fejlődésétől. (Erre példa volt, amikor 1987–1988-ban az egységes belső piac kiépítésekor a cégek – a verseny kiéleződésétől tartva – jelentős beruházásokat hajtottak végre, és ezzel az EU az éppen akkor zajló amerikai recessziót elkerülte.) Forrás: Rácz

Margit (2002) A recesszió ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy Németországban a globalizációs kihívások alapján egyre élesebbé vált bizonyos reformok elhalasztása, ami egyre sérülékenyebbé teszi a folyó költségvetés megfelelő egyenlegét. A kilencvenes években az alacson y ütemű, alapvetően az exportra építő növekedés már jól megmutatta, hogy időnként a politikai ígéretek ellenére adót kellett emelni. 2000-ben azonban a német parlament mindkét háza jóváhagyta azt a tízéves adóreformot, aminek a kezdő éve 2001 volt, és aminek a végére a cégeke t terhelő adók körülbelül megfeleződnek. Így 2001-ben az adó emelés eszközéhez nyúlni már korántsem volt olyan egyszerű feladat, mint a kilencvenes években. Márpedig, ha alacsony a növekedési ütem, akkor a cégek adóterheit csökkentő reform veszélybe sodorhatja a fiskális stabilitást. Ennek volt egyik iskolapéldája a 2001-es év. Összefoglalás

Németország kiemelkedő szerepet tölt be az Európai Unió tagjai között. A két másik fő tagország Anglia és Franciaország mellett erős gazdasági hatással van a közösségre. A német újraegyesítés jelentős terheket rótt az országra, és gazdasága sem mutatott tendenciózus fejlődést az elmúlt tíz év során. Az, hogy lehúzza-e Németország a közösséget, vagy hogy nemzeti politikájával a közösségi politika útjában állna számomra nem egyértelmű. Gazdasági mutatói nem rosszabbak a többi tagországénál, és lehetőség szerint tartja is magát a közösség által meghatározott együttműködési kötelezettségének, a konvergencia kritériumok teljesítéséhez Melléklet Irodalomjegyzék MAGYAR PÉTER: Az Európai Unió története PRESS PUBLICA RÁCZ MARGIT: A német gazdaság fiskális politikai kihívásairól Közgazdasági Szemle, XLIX. évf, 2002 május (396–413 o) F. BOUCHER – J ECHKENAZI: A 15-ök

Európájának kézikönyve CO-NEX Könyvkiadó Kft. Budapest, 1998