Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Rauscher Tünde - Az Európai Unió és a volt szocialista államok

Az Európai Unió és a volt szocialista államok Rauscher Tünde Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási szak Levelező tagozat II. évfolyam D csoport 1 Tartalomjegyzék 1. Az Európai Unió és bővítése 2. oldal 2. A kelet-európai, vagy pravoszláv civilizáció 5. oldal 3. A balkáni népek civilizációja 5. oldal 4. Európa keleti felének felzárkózási esélyei 6. oldal 5. Magyarország geopolitikai régiója, gazdasági lemaradásának mélyebb okai. Mindennek a szocializmus az oka?! 8. oldal 6. A szocialista gazdaság nem a demokrácia hiánya miatt bukott meg, hanem azért, mert nem volt piacgazdaság. 10. oldal 7. Kelet-Közép-Európa fokozatos csatlakozása az Új Európai Növekedési Övezethez 11. oldal 8. Az Új Európai Növekedési Övezet fejlődési modellje 11. oldal 9. A területi egyenlőtlenségek gátolják a gazdasági a felzárkózást 12. oldal 10. Közép- és Kelet-Európa 13. oldal 11. A bővítés fontossága 14. oldal

12. Magyarország kapcsolatai az Európai Unióval 16. oldal 13. A társulási szerződés 18. oldal 14. Gazdasági lépések 20. oldal 15. Politikai közeledés 20. oldal 16. Keleti nyitás 21. oldal 17. Pár szó a csatlakozni kívánó Csehországról és Szlovákiáról 22. oldal 18. Az EU keleti kibővülésének sajátosságaiból adódó feszültségek 24. oldal 19. Irodalomjegyzék 27.oldal 1 1. Az Európai Unió és bővítése Az európai idea a filozófusok és a látnokok kivételével mindaddig nem létezett, míg politikai koncepcióként formát nem öltött, s az Európai Közösség tagállamainak hosszú távú céljává nem vált. Az Európai Egyesült Államok gondolata egy humanista-pacifista álom része volt, amelyet az európai kontinensnek oly sok pusztítást okozó konfliktusok a század első felében meghiúsítottak. Altiero Spinelli, olasz föderalista és Jean Monnet - aki annak a Schuman-tervnek adott ösztönzést, mely az Európai

Szén- és Acélközösség megteremtéséhez vezetett 1951-ben - két fontos irányvonalat képviseltek, a föderalistát és a funkcionalistát. Mindkettő az európai integráció megvalósítását tűzte ki célul. A föderalista megközelítés lényege, hogy a helyi, regionális, nemzeti és európai hatóságoknak együtt kell működniük, és ki kell egymást egészíteniük. A funkcionalista megközelítés ezzel szemben a szuverenitásnak a nemzetitől a közösségi szintre való fokozatos átadását támogatja. Mára a két irányvonal egy meggyőződéssé vált, mely szerint a nemzeti és a regionális hatóságok mellett szükség van független, demokratikus, európai intézményekre azokon a területeken, ahol a közös fellépések hatékonyabbak, mint az egyes államok lépései. (Pl: az egységes piac, a monetáris politika, a gazdasági és társadalmi összefogás, kül- és biztonsági politika, foglalkoztatási politika, környezetvédelem, kül- és védelmi

politika, a szabadság és igazságosság területének a megteremtése.) A Nizzai Szerződés aláírásával befejeződött a 2000. február 14-én kezdődött Kormányközi Konferencia. A konferencia célja az volt, hogy az európai intézmények működését alkalmassá tegye arra, hogy az Európai Unió új tagállamokat fogadhasson be. Az új Szerződés megnyitja az utat az Unió eddigi legnagyobb bővítéséhez, amely tartós békét, stabilitást és jólétet ígér minden demokratikus európai állam számára. A Nizzai Szerződés egy új szakasz kezdetét jelenti az Európai Unió bővítésére való felkészülésében, amelynek célja a közép- és kelet-európai, mediterrán és balti államok befogadása. Ez, a korábbi Alapszerződéseket módosító szerződés akkor lépett életbe, amikor minden tagállam parlamenti szavazás vagy népszavazás útján ratifikálta. Az 2 Európai Unió intézményi rendszerét egyszerre jellemzi a kormányköziség

(második és harmadik pillér: közös kül- és biztonságpolitika, bel- és igazságügyi együttműködés) és az egyre erősödő szupranacionalitás (első pillér: Európai Közösségek). A helsinki EU csúcs, és az ott meghozott határozatok óta némileg áthelyeződött a hangsúly az első emlékezetes, a határozat alapján csatlakozási az első kör bővítési favoritjairól. kör Mint országaival: Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovénia, Észtország, Ciprus megkezdett tárgyalásokhoz egy újabb „hatos fogat” csatlakozott: Szlovákia, Litvánia, Lettország, Bulgária, Románia, Málta. Mindezen országok gazdasága az átalakulás után stabil növekedési szakaszba ért. Ez a legfontosabb jele annak, hogy egyenrangú partnerként kérhetik felvételüket az EU-ba. Mindennek hátterében a stabil 4-5 százalékos gazdasági növekedés és az a tény áll, hogy ezen országok gazdasága az oroszországi krízist ugyan nem

teljesen sértetlenül, de nagyobb összeomlások nélkül vészelte át. Az egyedüli kivételt az utódállam Észtország jelenti, ahol a gazdasági teljesítmény 1,4 százalékkal csökkent. Szlovénia az egy főre eső GDP tekintetében vásárlóerő-paritáson már az EU-átlag 73 százalékát teljesíti, vagyis megelőzi Portugáliát és Görögországot. Csehország és Magyarország a maguk 62 illetve 53 százalékával ettől egyértelműen le vannak maradva. A volt szocialista országok közül egyedül a volt NDK csatlakozott már eddig az Európai Unióhoz Németország részeként. A berlini fal leomlása után ugyanis az NSZK nagyban segítette és kiegészítette a gazdaságilag lemaradt NDK-t. A Német Szövetségi Köztársaság - az USA és Japán után -napjainkban a világ harmadik vezető gazdasága. Lakosainak száma 82 milló Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék értéke 47 200 (1999.) német márka A gazdasági növekedést és stabilitást a

gazdaság globális orientációja, a nemzetközi munkamegosztás nyújtotta előnyök hasznosítása biztosítja. Az ország GDP-je 2000-ben +3,1%-kal haladta meg az előző évit. A foglalkoztatottság alakulása jelentős eltérést mutat a volt "keleti" és "nyugati" tartományok esetében. A munkanélküliek aránya az előző esetben 9% körüli, az utóbbiban 7%. A német vállalkozások teljesítményét és versenyképességét a nemzetközi piacokon megszerzett pozícióik fémjelzik. Németország - az USA után - a világ második számú exportőre. Közel 18%-os részesedésével a csúcstechnológiai termékek 3 világkereskedelmében is kimagasló helyet foglal el. Németországban minden negyedik munkahely közvetlenül vagy közvetetten exportfüggő. A világkereskedelem 2/3-át lebonyolító 28 ország közül 15 számára Németország az első számú beszerzési forrás. Ugyanakkor a német piac a külföldi kereskedelmi és

kooperációs partnerek számára is jó lehetőségeket kínál. Németország meghatározó szerepet játszik a magyar külkereskedelemben is. Kivitelünk 40%-a ezen a piacon talál vevőre - ennek fele Dél-Németországban (egyharmad részben Bajorországban, egyötöd részben Baden- Württembergben). Németország nem tekinthető "egységes" piacnak A tartományok eltérnek egymástól a termelő ágazatok súlypontjai, valamint a külgazdasági nyitottság, exportfüggőség tekintetében. Az ipari vállalatok forgalmában a külkereskedelmi forgalom aránya (külgazdaság-függőség) Németország átlagában 33,1%. A legmagasabb a 16 tartomány közül beleértve a három "városállam" adatait is - Brémában (47,8%), Rajna-Pfalzban (40,9%), Bajorországban (37,3%) stb. Legalacsonyabb Szász-Anhaltban (13,5%), Brandenburgban (14,6%), Mecklenburg-Előpomerániában (14,9%) stb. Ez a tény általában utal a tartomány vállalatainak külkapcsolati

nyitottságára, annak gyakorlatára és törekvéseire. Különböznek az egyes tartományok Magyarországgal való áruforgalmi kapcsolataik hagyományaiban, a növekedés dinamikájában, az áruforgalom áruszerkezeti összetételében is. (Forrás:Szilágyi Péter) Érdekes az összevetés a keleti bővítés kapcsán, hogy az EU korábbi déli bővítésénél milyen fejlettségi szinten álltak a tagjelöltek. Amikor 1981-ben Görögország az unió tagja lett, az ország egy főre eső GDP-je az EU akkori átlagának alig 62 százalékát tette ki. Az 1986-os csatlakozáskor Spanyolország 68, Portugália pedig csak 52 százalékot tudott felmutatni. Ezen kívül Spanyolország a csatlakozást megelőző 10 évben egyébként egyértelműen csökkenő tendenciát mutatott. Természetesen a csatlakozásuk óta ezek az országok meggyőző felzárkózási folyamaton mentek keresztül. Csehország lemaradását az indokolja, hogy a nem sikerült kuponos privatizáció kevéssé

hatékony tulajdonosi struktúrák kialakulásához vezetett. Hasonló a helyzet Szlovákiában, ahol a holtpontról való elmozdulást ezen felül sokáig a Meciar néven emlegetett politikai malomkő akadályozta. Románia és Bulgária ezzel 4 szemben még mindig az átalakulás-visszaesés időszakában vannak, és messze lemaradva követik a többieket. 2. A kelet-európai, vagy pravoszláv civilizáció A kelet-európai, vagy pravoszláv civilizáció fedi le Európa keleti felét. Gazdasági tekintetben ugyan alig áll jobban a fejlett Nyugathoz viszonyítva, mint állt a század elején, de a világ kétharmadához viszonyított helyzete javul. Különös figyelmet érdemel az a tény, hogy Kelet-Európa katonai tekintetben erősebb, mint valaha, aminek szinte felmérhetetlen világpolitikai jelentősége van. A gazdasági felzárkózás tekintetében azonban még a lépéstartás esélyei is nagyon korlátozottak. A kelet-európai népek civilizációs karaktere nem

nagyon kedvező az utolérési erőfeszítések szempontjából. Sem az igényesség, sem a fegyelmezettség, sem a takarékosság, kezdeményezőkészségük és a vállalkozási szellem nem erős. A felzárkózás esélyei mégis jobbak, mint a világ latin-amerikai, dél-ázsiai, vagy éppen afrikai népeinél, mert sokkal jobb az induló szellemi tőkéjük (különösképpen képzettségük), homogénebb és mobilabb a társadalmuk az egyéni képességek kifejlesztésére. Továbbá nem bénítja őket a nagyon gyors népszaporulat, nem rákosodott el az urbanizációjuk, nem utolsó sorban pedig erős a szociális érzékenységük. 3. A balkáni népek civilizációja Aki úgy keresi a felzárkózás útját, hogy nem veszi figyelembe az alapvető civilizációs tulajdonságokat, vagy abban bízik, hogy ezeket akár évtizedek alatt is meg lehet változtatni, aligha találhatja meg a kivezető utat. A civilizációs karakterek évezredek alatt alakultak ki, az elmúlt

századok nagy változásai ugyan sokszor mélyen érintették, de alapjában alig változtattak karakterükön. A szovjet rendszer hét évtizede alatt a balti népek nem lettek pravoszlávok, és nem lettek azok a kaukázusi népek sem, megmaradtak a kelet-németek németeknek, a csehek cseheknek. Jugoszlávia sem ért el eredményeket abban a tekintetben, hogy a horvátok és a szerbek jobban hasonultak volna egymáshoz. Erre a hasonulásra azonban nemcsak a szocializmusok voltak alkalmatlanok, de a polgári demokráciák is. A csehek és a szlovákok 5 közeledése sem a két háború közötti demokráciában és kapitalizmusban, sem a szocializmusban nem járt sikerrel. 4. Európa keleti felének felzárkózási esélyei Az európai szocializmusok összeomlását általában azzal magyarázzák, hogy a szocializmusuk volt életképtelen, de ez a sommás ítélet csak kis részben igaz. Igaz lehet a csehek és a kelet-németek esetében, e két nép NyugatEurópának szerves

része lenne, ha Jaltában nem ítélik oda őket Sztálinnak Ettől keletre azonban a lemaradást már nem lehet a szocialista rendszerrel magyarázni, és minél keletebbre megyünk, annál kevésbé! A Szovjetunióban elsősorban azért omlott össze a szocialista rendszer, mert imperialista volt akkor, amikor az már sokszorta többe került, mint amennyit hozott. Amíg a múlt században azok gazdagodtak meg, akik mások felett uralkodhattak, e században már egyre nagyobb költséggel jár mások elnyomása és kizsákmányolása. Az első leegyszerűsítő vélemény, amelyet a tények tanulsága alapján meg kell változtatni, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, mert szocialista, hanem azért, mert imperialista volt. Amíg a szocializmus az elmaradottabb kelet-európai, ezen belül a balti népek kivételével a Szovjetunió népei számára járható út volt, megreformálható volt, javítható volt, az imperializmus elviselhetetlenül drágának bizonyult.

A Szovjetunió keretei között élt népek életszínvonala még évtizedek múlva sem fogja elérni azt az életszínvonalat, amire képes lett volna akkor (legalább a mai kínai mértékben, teret adva mind belföldön, mind a KGST-n belül a piacnak), ha nem hoz olyan iszonyú áldozatokat a hadsereg fejlesztése és a csatlós államok megtartása érdekében. A szovjet hadikiadások évi 150-200 milliárd dollárral kerültek többe, mint amire békés viszonyok mellett szükséges lett volna (nemzeti jövedelmüknek mintegy 25%-át fordították katonai célokra, a nyugateurópai országok legfeljebb 5%-át, ez a különbség teszi ki a fenti összeget). Ráadásul a csatlós államokkal folytatott külkereskedelem világpiaci árakon évente mintegy 30 milliárd dolláros szovjet veszteséggel járt. A fenti két összeg sokszorosa annak, amekkora külföldi segítségre a már demokratizálódott 6 utódállamok valaha is számíthatnak, viszont ekkora nemzetközi

segélyezés mellett sokkal könnyebb volna a piacgazdaságra való átmenet. Az európai csatlós országokban az utóbbi két évtizedben a Nyugathoz képest valóban felgyorsult a lemaradás. Ha szembe akarunk nézni a lemaradás minden eredőjével, akkor számolnunk kell azzal, hogy ez szinte minden bizonnyal nemcsak, de nem is elsősorban a szocialista rendszer következménye, hanem ennél sokkal mélyebb okai vannak. Nem lehet mérlegelés nélkül elvetni ugyanis azt a felvetést, hogy a legtöbb európai csatlós állam akkor is lemaradt volna a Nyugathoz képest, ha ott demokrácia és piacgazdaság van. Ennek az igazolódása egyre erősebb a rendszerváltás óta Ma a legtöbb volt szocialista országban lényegesen alacsonyabb az életszínvonal, rosszabb a lakosság szociális helyzete, mint amilyen a szocializmus utolsó éveiben volt. A felzárkózás eddig Európában legfeljebb néhány tízmilliós népességű területen valósult meg. A század második

felében kontinensünkön az igazán utolérő csak Finnország volt. Európa keleti felének gazdasági lemaradása már a századforduló óta tart, ez az általános tendencia az egyes országok társadalmi rendszereitől független mértékű volt és maradt. A múlt század mások fele e térség minden országában egyaránt sikerként jelentkezett. Mértéke csak a nyugati civilizációhoz való rokonság mértékétől, mindenekelőtt a polgári tradíciók erejétől függött, a tényleges politikai rendszerektől függetlennek mutatkozott. A vasút térhódítását követő időben mindenütt gazdasági fellendülés volt tapasztalható, függetlenül attól, hogy az érintett országban polgári demokrácia, feudalizmus vagy éppen bizantikus diktatúra volt. Ezekre az évtizedekre a térség minden népe joggal úgy emlékezik, mint az utolsó sikerélményeire. E korban a térség népei között virágzó nacionalizmus nem engedte meg, hogy felismerjék (de ha mégis

felismerték, kimondják), hogy a siker nem annyira az ő nemzeti sikerük, mint inkább a térség minden népe számára a világgazdasági körülmények adta lehetőségek spontán kihasználása. A fasiszta és a szocialista rendszerek számára egyaránt kellemetlen volt annak a bevallása, hogy előttük, nélkülük is volt a népük számára gazdasági siker. 7 5. Magyarország geopolitikai régiója, gazdasági lemaradásának mélyebb okai. Mindennek a szocializmus az oka?! A második világháborút követő negyven év után a térség gazdasági lemaradására egyszerű magyarázat kínálkozott: mindennek az eleve életképtelen szocialista rendszer az oka. Az összeomlás után ezért várta mindenki, mint a sült galambot, a gyors gazdasági sikereket. Mikor végre megszűnt a Nyugat - elsősorban az USA - számára is sok előnnyel járó szovjet szuperhatalmi befolyás, mert belső okokból szétesett az imperialista Szovjetunió, nyugati

sugalmazásra általánossá vált az a felfogás, hogy az európai volt szocialista országokban csupán technikai kérdés a demokráciára és a piacgazdaságra való áttérés. A tények azonban egyre inkább mást igazoltak, azt, hogy az érintett országok többsége számára a demokrácia és a piacgazdaság nyugati formája még mindig járhatatlan. Max Weber mutatott rá arra, hogy a polgári demokrácia és a fejlett tőkés iparosítás csak ott valósítható meg, ahol a polgári hagyományoknak évszázados múltja van, ahol előzőleg a nyugat-európai puritanizmus volt a jellemző. Tétele azon alapult, hogy az élet egyértelműen ezt bizonyította. A század második felében azután még két civilizációnak sikerült a világ gazdasági élvonalába juttatnia a népüket, a távolkeleti puritán és a közép-európai individualista civilizációnak. Az utóbbi szorul rövid magyarázatra. Az általános szóhasználat szerint Közép-Európa a Nyugatés

Kelet-Európa közötti térség Civilizációs szempontból azonban sokkal fontosabb volna egy másik Közép-Európáról beszélni, mely az észak-nyugati puritán és a mediterrán civilizációs térségek között helyezkedik el. Területe a Pireneusok, az Alpok és az északi-Kárpátok két oldala közötti térség. Az itt élő népek civilizációja jelentősen más, mint a nyugat-európai puritánoké és más, mint a mediterrán népeké. Ezen a területen mindig az individualizmus volt a jellemző. Itt aratta diadalait a reneszánsz, a felvilágosodás, itt volt a legerősebb minden szellemi mozgalom, itt született nagy része a kulturális, művészeti és tudományos eredményeknek, az egyén szabadságára épült reformoknak. A közép-európai térségben élő népek voltak a század második felének igazi európai sikernépei. A baszkok és a katalánok soha nem voltak olyan gazdagok a spanyolokhoz viszonyítva, mint jelenleg. Ez áll a délnémet svábokra, 8

bajorokra és osztrákokra északi testvéreikkel szemben. S ez mindennél élesebben igazolódott az északi és a déli olaszok között. A ma gazdag tiroliak még ötven éve is a legszegényebb európai népek közé tartoztak. Még a kommunista diktatúrákon belül is egyértelműen jelentkezett az individualisták előretörése, Jugoszláviában pl. a politikailag csak a kistestvér szerepére kárhoztatott szlovének lettek a gazdagok. Mára tehát két európai civilizáció népei váltak a felzárkózásra alkalmasakká. A puritánok és az individualisták. Európában azonban még másik két nagy civilizáció is van. A mediterránról már tettem említést, ez a térség hiába került az Európai Unió keretei közé, nem sikerült felzárkóznia, sőt, gazdasági lemaradása gyorsabb, mint kétezer éve bármikor. A mediterránok hiába demokratikus államban élnek, hiába tagjai a nyugat-európai integrációnak, egyelőre gyorsuló ütemben maradnak le.A

kelet-európai térségben a negyedik európai, a pravoszláv civilizáció uralkodik, melyről eddig azt hihették a nyugatiak, hogy azért maradt le, mert a szocialista utat választotta. A térség elmaradottsága azonban évezredes. Eddig minden felzárkózási kísérlete kudarcot vallott. Az még nem derült ki, hogy sikerrel választhatja-e a közeljövőben (azaz pár évtizeden belül) a demokratikus társadalmi és a gazdasági utat. Meggyőződésem szerint még most sem választhatja, vagyis azután sem, hogy a kommunizmus hetven éve alatt a régit úgy összetörték, olyan módszerekkel, amelyeken megbotránkozott a nyugati világ. Még mindig sokkal nagyobb a pravoszláv, bizánci diktatúra és a nacionalizmus restaurációs veszélye, mint a kívülállók azt gondolják. Az ötödik európai, a balkáni civilizáció esetében éppen a közelmúlt és a jelen eseményei bizonyítják, hogy külön civilizáció a balkáni térségben élő népeké. Ők ugyanis mind

a mediterrán, mind a pravoszláv civilizációból örököltek elemeket, mégsem sorolhatók egyikhez sem. Ezen öt civilizáció határai nem egyértelműek, számos nép hordozza magában ezek keverékét. A volt szocialista országok között mind az öt említett civilizációnak vannak képviselői. 9 A kelet-németek, a csehek és a balti népek a puritán civilizációhoz tartoznak. A szlovéneket és a magyarokat alapvetően az individualista civilizáció jellemzi. Az oroszok és az ukránok pravoszlávok. A szerbek, bolgárok, albánok egyértelműen a balkáni civilizációhoz tartoznak. A nem említettek pedig legalább kettő vagy három keveredését képviselik. A volt szocialista táboron belül egyre nyilvánvalóbbá vált az a tény, hogy a különböző civilizációjú és gazdasági szintről induló népek eredményei vagy kudarcai a rájuk kényszerített azonos rendszeren belül is nagyon eltérőek. A kelet-németek és a csehek éltek a

legjobban, az oroszok, az ukránok, a románok és a bolgárok szegények maradtak. A relatív eredmények azonban ezzel éppen ellentétesek voltak. A relatív eredmény, vagyis a század elejihez vagy a háború előttihez viszonyított, keletről nyugatra haladva volt egyre rosszabb. Kelet-Németország egy lakosra vetítve közel százszor akkora támogatásban részesült, mint ami a többi európai volt szocialista országban a támogatások és tőkeimportok átlaga. Pedig azok mindegyike sokkal alacsonyabb gazdasági szintről és sokkal kevesebb polgári tradícióval indul. Ezért kellene látni, hogy az utolérés csak a belső forrásokra épülhet. Minden olyan elképzelés, amely a külföldi tőke beáramlásától várja a megoldást naiv ábrándozás vagy tudatos menekülés a reális megoldással járó nehézségek elől. A külső segítség csak rövid távú, ideiglenes könnyebbséget hozhat, elodázza az elkerülhetetlen feladatok vállalását, s azzal

sokszor több kárt okoz, mint a nehézségekkel megküzdés saját erőből. Történelmi tapasztalat, hogy minden idegen segítség konzervatív viselkedést szül, a tennivalók halogatását hozza magával. Ez pedig sokkal többe kerül, mint amennyi külső segítségre egyáltalán számítani lehet. (Forrás: Kopátsy Sándor) 6. A szocialista gazdaság nem a demokrácia hiánya miatt bukott meg, hanem azért, mert nem volt piacgazdaság. Nem azért van egyes országokban gazdasági válsághelyzet, mert rosszak a lehetőségek, hanem mert a lakosság elvesztette a jövőbe vetett bizalmát, optimizmusát Az 1990-es évtized végére Magyarország integrált piacgazdasággá vált, amelyben a gazdaság fejlődését már nem az állam, 10 hanem az üzleti szektor és a régiók alakítják. Ennek ellenére az állam még egy integrált piacgazdaságban sem vonulhat ki teljesen a gazdaság fejlesztéséből. Feladata az, hogy felvállalja azokat a prioritásokat,

amelyek a gazdaság egészének a fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségűek. A Nemzeti Fejlesztési Terv ezeket a súlypontokat fogalmazza meg, ezekhez kéri társként a hazai és a globális üzleti szektor szereplőit, valamint a régiókat. Társként kéri arra a vállalkozásra, hogy Magyarországon - az 1990-es évtized második felében megindult és tartósnak mutatkozó - gazdasági növekedés egyúttal széles társadalmi rétegek felemelkedésével párosuljon. Az ezredfordulóra Magyarországon még csak az Európai Unióhoz való csatlakozás, a gazdasági felzárkózás, valamint a széles társadalmi rétegek felé is szétáradó gazdagodás és jólét előkészítése történt meg. 7. Kelet-Közép-Európa fokozatos csatlakozása az Új Európai Növekedési Övezethez Az Új Európai Növekedési Övezet fejlődése közben az 1990-es évtized második felében az új európai peremhez szinte észrevétlenül újabb felzárkózó gazdaságok

csatlakoztak: Lengyelország, Észtország, Magyarország és Szlovénia. Ebben a négy kelet-közép-európai országban a bruttó nemzeti termék növekedési üteme az évtized végén már kétszerese volt az Európai Unió átlagos növekedésének. A Balti-tengertől az Adriáig kialakulóban van tehát egy új, gyorsan fejlődő európai gazdasági zóna, amely megkezdte integrálódását az 1990-es években megerősödő új európai növekedési övezethez. 8. Az Új Európai Növekedési Övezet fejlődési modellje Azokat a térségeket, amelyek napjainkban alkotják az Új Európai Növekedési Övezetet, döntően a globális tőkebeáramlás modernizálja, ahogy ez talán a leggyorsabban Írországban történt. Hasonló folyamatok játszódnak le azonban a négy felzárkózó kelet-közép-európai országban is, noha a tőkebeáramlás mértéke és modernizáló hatása országonként eltérő. A növekedést Magyarországon kíséri a legnagyobb arányú

külföldi tőkebeáramlás, míg a tőkebeáramlás és a modernizáció között kapcsolat Szlovéniában a legkisebb. 11 Az országonkénti eltérések ellenére azonban az Európai Unió földrajzi peremén működő gazdaságoknak fontos tudatosítaniuk az alapvető összefüggést: Európában is kialakult egy olyan gyorsan fejlődő övezet, mint amilyen a Csendes-óceáni térség (Pacific Rim). Főként azért fontos ezt az összefüggést tudatosítaniuk, mert ezzel tovább erősíthetik tőkevonzó képességüket. Magyarország felzárkózásának kulcsa a nemzetközi versenyképessége és az ezt ösztönző társadalmi és gazdasági feltételek kialakítása. A társadalom életminősége döntő mértékben függ a nemzeti jövedelem alakulásától, a gazdaság teljesítményétől. A 21 század fordulójának modern gazdasága a tudáson alapul. Csak azok a szereplők sikeresek, melyek magas színvonalú innovációra, új és nagy szellemi hozzájárulást

megtestesítő termékek piaci bevezetésére képesek. A cél a társadalmi, gazdasági és környezeti szempontból fenntartható fejlődés elősegítése, a versenyképesség erősítése, a lakosság életminőségének javítása, a tudás-intenzív, nagy hozzáadott értéket előállító, jól fizetett munkahelyek teremtése, a regionális fejlettségbeli különbségek kiegyenlítése. 9. A területi egyenlőtlenségek gátolják a gazdasági a felzárkózást Magyarországon a piacgazdasági átalakulás során - hasonlóan, mint a többi kelet-közép-európai országban - újraéledtek a régi, hagyományos, többnyire nagytérségi területi egyenlőtlenségek. Az ország regionális fejlődésében mindez két alapvető jelenséghez, - a centrum-periféria struktúrák újbóli megerősödéséhez, ami mindenek előtt Budapest erős „primate-city" szerepében követhető nyomon, valamint a nyugat-keleti egyenlőtlenség, fejlődési lejtő ismételt

megjelenéséhez - vezetett. Ez a két alapvető tendencia Magyarország 1990 utáni regionális fejlődésében szinte minden lényeges területen megfigyelhető, így többek között a gazdasági teljesítményben, a munkanélküliségben és a külföldi tőkebeáramlásban. A centrum-periféria egyenlőtlenséget jelzi többek között, hogy az egy főre jutó bruttó hazai termék értéke Budapesten 1,7-szerese a legfejlettebb megyében, Győr-Moson-Sopron megyében mért értéknek. Ugyancsak erre az egyenlőtlenségre utal, hogy Budapesten ezer főre számítva 2,3-szor több külföldi működő tőkebefektetés jutott, mint Győr-Moson-Sopronban. Ennél is élesebb azonban a nyugat-keleti fejlődési lejtő. A legfejlettebb nyugati megyében, Győr-Moson-Sopronban az 12 egy főre jutó bruttó hazai termék értéke 1,8-szer magasabb, mint a legkeletibb magyar megyében, Szabolcs-Szatmár-Beregben. Az ezer főre jutó külföldi tőkebefektetés terén pedig ennél is

nagyobb, tízszeres a különbség. Ezek a területi egyenlőtlenségek - azon kívül, hogy társadalmi szempontból súlyos gondok és feszültségek forrásai - jelentősen gátolják az ország természeti és humán erőforrásainak a gazdaságos kihasználását. (Forrás: Kopátsy Sándor) 10. Közép- és Kelet-Európa Közép- és Kelet-Európa - világméretű összehasonlításban - homogénnek tűnik: volt szocialista országok átalakuló gazdasággal, növekvő különbségekkel az egyes társadalmi rétegek között, viszonylag magas munkanélküliségi és inflációs rátával, a fenntartható fejlődés oldaláról nézve azonban jelentős különbségek fedezhetők fel köztük. Legalább három országcsoport különböztethető meg a társadalmi-gazdasági fejlődés, háborúk és belső konfliktusok, kisebbségi problémák, illetve az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalások szempontjából. Az első az ún. "Rió utáni csoport"

(azaz a riói elvek érvényesítésében valamelyest előrébb járó csoport), amely országok már előrehaladott csatlakozási tárgyalásokat folytatnak az EU-val, a fenntartható fejlődés szélesebb körben ismert, fontos szerepet kap az integráció, az együttműködés, a tudatosság és az oktatás. Ezekben az országokban a fenntartható fejlődést már nem szűkítik le a környezetvédelemre. (Az elemzések szerint hazánk ebbe a csoportba tartozik.) A második csoportot "Rió csoportnak" lehetne nevezni. Ezekben az országokban a fenntartható fejlődés alatt inkább a szűken értelmezett környezetvédelmet értik és főleg környezetvédelmi egyezményekre és stratégiákra koncentrálnak. Ebben a szub-régióban a fenntartható fejlődés olyan ügyként jelentkezik, amivel a kormánynak foglalkoznia kell, de nincs lényegi hatása a kormányzati politikára. A harmadik a "Rió előtti csoport" azon országokat tartalmazza,

amelyekben éppen csak megkezdődtek a tervezési és fejlesztési tevékenységek az elmúlt évtized háborúi után. Itt most kezdődnek az alapvető gazdasági és intézményi fejlesztések és nincs elegendő intézményi, emberi és egyéb kapacitás a fenntartható fejlődés elveinek alkalmazására. 13 A legnagyobb talán a "Rió csoport", ami azt jelenti, hogy nem történt túl sok változás nemzeti vagy kormányzati szinten a fenntartható fejlődés felfogása tekintetében. Nagyobb fejlődés volt tapasztalható a helyi Agenda 21 kialakítása területén, számos helyi önkormányzat és civil csoport kezdett munkálkodni ebben az irányban. A "Visegrádi országcsoport" országaiban a nemzeti fenntartható fejlődési stratégia elkészítése a következőképpen alakult: Lengyelország 2000-ben a 2025-ig terjedő időszakra vonatkozó hosszú távú stratégiát fogadott el, és számos település készített helyi fenntartható

fejlődési programot. Szlovákia nemrégiben készítette el nemzeti stratégiáját, Csehország a johannesburgi Világkonferenciára tervezi elkészíteni a sajátját. (Forrás: Riótól Johannesburgig) 11. A bővítés fontossága A tizenöt tagország elismerte a bõvítés fontosságát, több okból is. Sok ország nagyobb erõt és hatalmat jelent a világpolitikában, a csatlakozó országok pedig növelik a belsõ felvevõpiacot, azonkívül pedig plusz munkaerõt biztosítanak. Ráadásul a demokrácia alapfeltétel, és a fiatal demokratikus államokban az ilyenfajta államrend megszilárdulását is elõsegítené a csatlakozás. A felvétellel csak egy gond van - a tagállamok egyáltalán nem akarják, hogy az új országok e sok jó mellett a rosszat is behozzák; szerintük azokat mindenkinek magának kell kezelni, õket hagyják ki a konfliktusokból. Ezért 1995-ben létrehozták a Fehér Könyvet, ami arról rendelkezett, hogy a bõvülés érdekében indítsanak

egy konferenciasorozatot; ennek elsõ állomását 1994. május 26-án Párizsban tartották. Nem sok sikerrel, ami elég baj, mert úgy látszik, hogy a tagállamok ezeknek a konferenciáknak a sikerétõl is függõvé teszik a csatlakozást. Kelet felé tehát még nem nagyon barátkoztak, 1995-ben viszont felvették a politikailag el nem kötelezett Svédországot, Finnországot, valamint a semleges Ausztriát - ez utóbbi semleges státuszát megtartva lett az Unió tagja. Velük persze egyáltalán nem volt gond, mivel gazdaságilag már régen készek voltak a csatlakozásra. Ekkoriban elég sok problémát okozott az, hogy az Unióban hiába volt közösségi a döntés, az vagy nem megfelelő intézmények bevonásával született, vagy hiányzott a megfelelő mértékű demokratikus ellenőrzés. Más szóval ez annyit jelent, hogy az integráció mélyülésével mindenképpen alapvető reformokra volt szükség főleg azért, mert a nehézkes 14 döntéshozatali

eljárás és a hatalmas bürokrácia rendkívül bonyolulttá és átláthatatlanná tette a folyamatokat; ezenkívül pedig a keleti bővítéssel a jövőben még tovább növekvő tagállamszámmal már elképzelhetetlen fenntartani az eddigi döntéshozatali eljárási folyamatokat - az intézményi reform sürgetése egyre nagyobb lett. Ezt már korábban is látták; már a Maastrichti Szerződésben rendelkeztek arról, hogy egy új konferencián kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, az Unió három pillérével, valamint azzal, hogy a Schengeni egyezményt végre mindenki teljesítse (Britannia és Írország ez utóbbi területen külön elbánásban részesült). Az 1997 október 2-án aláírt Amszterdami Szerződés lényegében tárgyalta ezeket a témákat, viszont a legégetőbb dolgot, az intézményi reformot egyszerűen elhalasztotta. Az Unió a bővüléssel kapcsolatosan sem foglalt állás egyértelműen, már ami a konkrét dátumokat illeti - 1998.

március 30-án tizenegy állammal indított meg bővítési tárgyalásokat, ezt a számot pedig szinte rögtön hatra csökkentette (Szlovénia, Csehország, Magyarország, Ciprus, Lengyelország és Észtország), 1998. március végén pedig az öt kelet-európai állammal kezdett a csatlakozás konkrétumairól tárgyalni. Az Európai Unió létrehozta a regionális alapokat, az Európai Szociális Alapot, az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciális Alapot, valamint az Európai Beruházási Bankot, amelyek mind jelentős összegeket folyósítanak a lemaradottaknak. Ezeknek az alapoknak a szerepe főként a déli bővítés után lett jelentős, hiszen ez után a Közösség nemzeti termékének már negyven százaléka elmaradott területekről származott (előtte ez a szám tizenhárom volt); a szakadék is mélyült: az egy főre jutó jövedelem a legfejlettebb régióban tízszer akkora, mint a legelmaradottabbak. Görögország, Korzika, DélOlaszország és

Szardínia, Portugália, Franciaország tengerentúli tartományai, Spanyolország nagy része, Írország, Észak-Írország, valamint a volt NDK nagy része van a legrosszabb helyzetben; a lemaradás oka főként a munkanélküliség, a rossz infrastruktúra, a földrajzi adottságok, a kedvezőtlen gazdasági szerkezet, az alacsony szakképzés és a tőkeszegénység. Ráadásul még ezek között a területek között is vannak olyanok, akik a legkevesebb eséllyel indulnak (például Szicília) - itt ugyanis még az sem jellemző, hogy 15 kelet-németországhoz hasonlóan az elmúlt gazdasági jólét emlékének visszaállítása motiváljon. 12. Magyarország kapcsolatai az Európai Unióval A kapcsolatok kiépülésének története: Az EU tagországai a kelet-nyugati szembenállás miatt hosszú évekig szinte teljesen elzárkóztak attól, hogy egyáltalán elismerjék a Közösségeknek még csak a létezését is; mindamellett már a hatvanas évek

végén születtek olyan egyezmények, amelyek a teljes különállás megszüntetésére irányultak. Technikai, majd pedig szektorális megállapodásokat kötöttek a felek először a mezőgazdaság területén, majd pedig az acéliparban - Magyarország az előbbi területen ígéretet tett arra, hogy nem visz be az Unióba egy bizonyos mennyiség feletti termékmennyiséget. Cserébe a Közösség nem számította fel ezekre a termékekre a pótlefölözést. Hasonlóan önkorlátozó szerződés aláírására került sor 1978-ban a textil- és textilruházati áruk esetében, valamint a juhszállítás és az acélkereskedelem területén is. Ezek főként azt jelentették, hogy Magyarország megmondta, hogy maximálisan mennyit fog kivinni az EU-ba a szóban forgó termékekből, erre pedig a Közösség kikötötte, hogy akkor nem fogja alkalmazni mennyiségi korlátozási technikáit. Ezzel gyakorlatilag normalizálódtak a viszonyok, viszont a szabad kereskedelem

tekintetében nyilvánvalóan ezek a szerződések semmit sem jelentettek, csak jogilag szabályoztak. A Közösség azért sietett őket megkötni, mert a magyar kivitel az Unió számára érzékeny termékeket, textilés textilruházati, acél- és mezőgazdasági árukat tartalmazott nagyobb mennyiségben. A legelső kereskedelmi és gazdasági együttműködési szerződés a Római Szerződés alapján jött létre (Magyarország volt az első KGST-be tartozó ország, akivel hasonló kapcsolatot alakított ki a Közösség) 1988-ban. Itt is voltak olyan termékek, amelyeket tudatosan nem érintett a szabályzás. Ide tartoznak a már említett stratégiai fontosságú mezőgazdasági termékek, textiltermékek (a Nemzetközi Textilegyezmény miatt Magyarország korlátozta az effajta árukkal való kereskedelmét), valamint az ESZAKszerződés körébe tartalmazó termékek. Ez utóbbi területen már korábban megállapodás született arról, hogy az ESZAK

keretében 1991-ben együttműködési szerződést fognak kötni; kis késéssel ez a társulási tárgyalások 16 végén történt csak meg - alapvetően pedig a mennyiségi korlátozások eltörlését célozta meg (a magyar önkorlátozás részleges megtartásával). Amikor Magyarország csatlakozott a GATT-hoz, akkor vállalta azt, hogy fokozatosan leépíti diszkriminatív korlátozásait - az Unió ugyanezt csak 1995-ös határidővel vállalta. Emellett a szerződés védzáradéka szerint abban az esetben, ha egy behozott termékmennyiség nagyon megnövekszik, akkor megengedetté válik védintézkedés érvénybe léptetése; ráadásul az Uniónak 1998-ig az a lehetősége is megvolt, hogy egyes területeken visszatérjen a régi korlátok alkalmazásához. A liberalizálás során elhatározták, hogy foglalkozni fognak olyan lehetőségekkel, amelyek mindkét ország fejlődését segítik, például koncessziók nyújtásával vagy kölcsönös

vámcsökkentésekkel, esetleg az együttműködés előremozdításával a műszaki-tudományos, energetikai, ipari és mezőgazdasági területeken. A probléma az volt, hogy bár a megalakított vegyes bizottságok által hozott döntések sok esetben megfelelőnek bizonyultak, mégis Magyarországot alapvetően diszkriminálták a szabad kereskedelem területén, állandó önkorlátozásra kötelezték - ezen a területen könnyítés csak a rendszerváltással történt. Ez után ugyanis megszűnt a kereskedelem állami monopóliuma, ezért a Közösség számos korlátozást szüntetett meg, valamint először Magyarország és Lengyelország (később a többi reformszocialista ország) esetében alkalmazta az Általános Vámpreferenciális Rendszert (GSP, General System of Preference). Ezt a rendszert eredetileg a fejlődő országok miatt találták ki, ugyanis ennek keretében azok vámkedvezménnyel exportálhattak az Unióba. Emellett textil- és acéltermékek

tekintetében is megemelte a maximálisan behozható termékmennyiséget; sőt, kifejezetten Magyarországra és Lengyelországra vonatkozó, a gazdasági és politikai átalakulást ösztönző segélyprogramot, a PHARE-t (Lengyelország- Magyarország: Segítség a Gazdasági Újjáépítéshez) is elindították, amit a többi reformországára is kiterjesztettek a későbbiekben. A rendszerváltást "jutalmazandó" liberalizációs döntések azért is nagy jelentőségűek, mert a KGST összeomlása után a keleti piac is gyakorlatilag a semmivé lett; ez azt eredményezte, hogy a nyolcvanas évek végére a Közösség exportunkból és importunkból egyaránt 25%-os részesedésre tett szert, amivel õ lett a legfontosabb partnerünk. Ez az arány a behozatalnál 41%-ra, a kivitelnél pedig 44%-ra emelkedett 1991-ben. Láthatjuk tehát, hogy piacnövelési tekintetben 17 mindenképpen előnyösek voltak a liberalizációs lépések. Mindamellett

jövedelemnövelő hatása nem volt egyértelmű, ezt nagyban befolyásolta a partnerek alkupozíciója; nem volt kedvező az sem, hogy mindig év elején határozták meg a konkrét kereskedelmi feltételeket, amiket a Közösség bármikor változtathatott, megvonhatta a kedvezményeket, rengeteg feltételt kellett teljesítenünk - a bizonytalanság pedig nem a legjobb alap az együttműködésre. Egy nagyobb volumenű megállapodás mindenképpen célravezetőbb volt - nem véletlen, hogy a társulási magállapodás gondolata (ami először 1990 áprilisában, a dublini csúcsértekezleten merült fel) meleg fogadtatásra talált Magyarországon. A tárgyalások 1990 decemberében Brüsszelben kezdődtek el, majd a szövegtervezetet 1990. november 22-re alkották meg; aláírása Lengyelországgal és Csehországgal egyidőben történt meg. (Forrás: eurohu) 13. A társulási szerződés A társulási megállapodásban a szerződő felek: a Magyar Köztársaság, az Európai

Gazdasági Közösség, az Európai Szén és Acél Közössége és az Európai Atomenergia Közösség, valamint ezek tagállamai. Mivel egyaránt vannak benne közösségi és tagállami szintű kötelezettségvállalások (vegyes szerződés), ezért az Európai Parlament és a tizenkét tag parlamentjének aláírása mindenképpen szükséges volt a hatálybalépéshez. Társulási szerződéseket már régebben is kötött a Közösség: a hatvanas években Görögországgal és Törökországgal, majd a hetvenes években Máltával és Ciprussal (őket a későbbi csatlakozás motiválta), emellett a volt gyarmatokkal kötött, majd tovább bővülő Loméi Konvenció kerete is társulási szerződés volt. Ugyanilyen elvek alapján globális együttműködési megállapodások jöttek létre a mediterrán országokkal, valamint az EFTA államokkal. Mindebből azt kell leszűrnünk, hogy társulás címszó alatt egészen másfajta összekapcsolódások is

születhettek. A társulási szerződés, mint állomás, mást jelentett Magyarországnak és mást az Európai Közösségnek. Ez utóbbi egyszerűen csak keretbe akarta rendezni a különböző gazdaságikereskedelmi kedvezményeket és a korábbi megállapodásokat szerette volna továbbfejleszteni; mindezt nem politikai együttműködéssel, hanem csakis párbeszéddel akarta elérni. Úgy gondolta 18 ugyanis, hogy a szabad kereskedelem, mint cél még nagyon távoli; a volt szocialista országok átalakulási folyamatai még bizonytalanok voltak, csak ezeknek a befejezésével akart érdemben foglalkozni a nagyobb fokú liberalizálás gondolatával. Addig is a különleges és érzékeny termékeit (textil, acél, mezõgazdaság) mindenképpen meg akarta védeni, és semmiképpen sem készült semmilyen mélyebb integrációs lépés megtételére; a "tagság" kifejezés említése sem jöhetett szóba. Ezzel szemben Magyarország egészen máshogy

közelítette meg a kérdést. Miután rájött, hogy a közösségi csatlakozáson kívül nem igazán van más lehetõsége, a tagságot elsõdleges célként tûzte maga elé, aminek elsõ lépcsõfoka volt a társulási szerzõdés. Ez mindenképpen minõségi különbséget jelentett; elsõdlegesnek tartotta olyan ipari intézkedések meghozatalát, mint például az aszimmetrikus szabad kereskedelem és az ezt kísérõ intézkedések (dömpingeljárások, védzáradékok) mielõbbi bevezetése. Lényeges elemként foglalkoztunk az áruk mellett a munkaerõ, a tõke és a szolgáltatások szabad áramlásának szükségességével, megteremtésével, valamint a a kapcsolat pénzügyi, intézményes gazdasági és kereteinek kulturális együttműködéssel. Végül érvelésekkel és megfeszített munkával sikerült a magyar elképzeléseket érvényre juttatni; a Közösség elismerte, hogy országunkban hamarosan befejeződik a rendszerváltás, így pedig a

csatlakozás kérdésében is némileg új álláspontra helyezkedett. 1993 június 21-22-én Koppenhágában az Európai Tanács kijelentette, hogy abban az esetben, hogyha a követelményeket teljesítik, akkor az Unió kész csatlakozási megállapodást kötni a társulással már rendelkező vagy a jövőben társulási szerződést kötő kelet-európai országokkal. Persze ennek érdekében egyéb külpolitikai, kereskedelmi, gazdasági és biztonságpolitikai intézkedéseket is érvénybe léptettek. Mindamellett a szerződés tele van kompromisszumokkal; a mezőgazdaság és a munkaerő áramlásának területén még vannak megoldásra való kérdések. Látnunk kell, hogy azért is fontos a társulási szerződés minősége, mert az a magyar piac megnyitásának alapját képezte az EFTA országokkal, de Lengyelországgal és a Cseh és Szlovák Köztársasággal is (ezekkel az államokkal bonyolódik kereskedelmünk hetven százaléka). 19 14. Gazdasági

lépések A Magyarország és a többi, volt szocialista ország felé nyitás a társulási szerződés alapján tehát leginkább a gazdaság területén valósult meg. Ipari termékek esetében ez azt jelenti, hogy a tagállamok és Magyarország között 2000. december 31-ig meg fog valósulni a teljes szabad kereskedelem (ez textil- és acéltermékekre is vonatkozik). Kicsit problematikusabb a helyzet a mezőgazdasági termékeknél. Ez a terület még a tagállamok közötti kereskedelemben sem teljesen megoldott; itt nem is a szabaddá tétel a cél, hanem kölcsönös koncessziók megszerzése. A társulásig az EU erősen diszkriminált Magyarországgal szemben, aki hagyományosan agrárexportőr állam (ez vámok, és lefölözések alkalmazását jelentette), a helyzet pedig csak kicsit enyhült a GSP bevezetésével. Mindamellett itt is érvényesül az aszimmetria: ötszörösen nagyobb termékmennyiségre kaptunk valamilyen kedvezményt, mint amire mi adtunk. A

kedvezmény nyújtásának fő előírása az, hogy a vámkedvezményt három éven át tíz százalékkal csökkenteni kell (vagy a mindenkor alkalmazott, vagy a szerződés hatályba lépésekor érvényben lévő vámszintből), egyes termékeknél pedig Magyarországnak mindenkori vámból 15-20%-os csökkentést kell végrehajtania 1995 és 1997 között. Természetesen lényegesek a különböző szabályozó és kísérő intézkedések is, ilyenek a származási szabályok (mikor magyar és mikor közösségi eredetű egy termék), a védzáradékok, a születő iparágak vagy szerkezeti átalakítás alatt álló szektorok védelmében hozott határozatok, a piaczavarási szándékok megállapításának feltételei (ez a GATT-al harmonizál), a fizetési mérleg hiányával kapcsolatos védzáradék, valamint a dömping elleni fellépés. 15. Politikai közeledés Mint már szó volt róla, a Közösség szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a politika

területén semmiféle elkötelezettséget ne kelljen vállalnia. Valójában ugyanis még nem bízott a magyar (szocialista) átalakulási folyamat kedvező végeredményében, így nem is vállalhatta az esetleges negatív eseményekből adódó konfrontációkat. Megjegyeztük, hogy a társulási szerződés mindazonáltal ezt kevésbé vette figyelembe - a Magyarországgal, Lengyelországgal és Csehországgal kötött társulási szerződés volt az első olyan megállapodás, ahol 20 a politikai rész a gazdasági résszel egyenrangú; ez az Unió kapcsolatait tekintve egyedülálló. A kelet-európai országok azonban nem igazán ilyen módszerekkel valósítják meg a tárgyalásokat; sajátos módon a Közösség nem kétoldalú eszmecserét folytat velünk, hanem ezt a "visegrádi országok" (Lengyelország, a Cseh és Szlovák Köztársaság és Magyarország) képviselőivel együttesen teszi. Ez egyrészt azért ilyen formában valósult meg, mert

stratégiai és taktikai okokból a tömb-tárgyalás hatékonyabbnak látszott, másrészt nem is lenne meg a szükséges apparátus ahhoz, hogy az Unió minden országgal külön-külön tárgyaljon. Egy olyan előnye is van ennek a megoldásnak, hogy erősíti a visegrádi országok összetartását, hiszen már előre egyeztetett állásponttal célszerű a közösségi tárgyalásokon fellépni. A másik sajátosság az, hogy ez a párbeszéd már jóval a társulás előtt megindul, úgyhogy gyakorlatilag szerződés nélkül is hatékonyan működik. 16. Keleti nyitás Bár a térség országai közül az elsõk között Magyarország közeledett az Unióhoz, világosság vált, hogy a Közösség a párbeszédet az összes társult és a jövõben társuló országgal kapcsolatban meg akarja valósítani. Ezt nem valami jól fogadták a visegrádi országok, hiszen attól féltek, hogy ez késleltetheti az õ felvételüket, hogy helyzetük már nem lesz más, mint a

többieké. Erre az Unió rögtön kijelentette, hogy ez egyáltalán nem történhet meg, mivel õk az érettség alapján döntenek, így a visegrádiaknak nincs mitõl tartaniuk. Mindazonáltal a társult országokkal való kapcsolattartását erõsítette meg a koppenhágai döntés; ez félévenkénti találkozót rendszeresített a külügyminiszterek és a politikai igazgatók között, valamint elrendelte az Európai Politikai Együttműködés (EPC) munkacsoportjai közötti szakértői üléseken való kapcsolatfelvételeket a társult országokkal. Ez utóbbi a legjobb lehetőség az integráció előkészítésére. 21 17. Pár szó a csatlakozni kívánó Csehországról és Szlovákiáról Csehországban 1991 júniusában a Magyarországinál radikálisabb átmenet kezdődött. Vaclav Klaus programja magában foglalta a részleges árliberalizációt, az árfolyam leértékelését, a valuta belső konvertibilitásának bevezetését és az árfolyam

rögzítését. 1991 októberében elkezdődött a voucher privatizáció: voucher-eket, vagyonjegyeket osztottak szét az emberek között - ideológiai alapon. Ez távol tartotta a külföldi tőkét, és gátolta az igazi tulajdonosi réteg létrejöttét. Végül a vagyonjegyek befektetési alapok tulajdonába kerültek és lelassították a fejlődést. 1991 decemberében aláírták a társulási megállapodást az EU-val. 1993 januárjában Csehország és Szlovákia szétvált. Külön pénzt vezettek be, vámunió jött létre köztük. A két ország között máig erős a dezintegráció (Csehszlovákiában a cseh gazdaság volt a fejlettebb, a csehek támogatták a szlovák részt.) 1995 júniusában Vaclav Klaus bejelentette az USA-ban, hogy befejeződött a piacgazdaságra való áttérés. 1995-ben - a volt szocialista országok közül elsőként - Csehország csatlakozott az OECD-hez. 1996-97-ben az országban válság, ikerdeficit volt. 1997 tavaszán a növekvő

költségvetési mérleghiány miatt a kormány csökkentette a kiadásokat, a központi bank elhagyta a kötött árfolyamrendszert. A korona több, mint 10%-ot vesztett értékéből a dollárral szemben. A következmény recesszió lett A recesszió okai: 1991-97 között nem történt árfolyam-módosítás. A felértékelt valuta negatív hatással volt a külkereskedelmi- és folyó fizetési mérlegre. A voucher privatizáció nem vonzott tőkét az országba, és nem alakított ki igazi tulajdonosi réteget. Elmaradt a bankok privatizációja is A csődtörvény puha volt, a munkanélküliségi ráta alacsony, a bérek jobban nőttek, mint a termelékenység. 1997 novemberében Vaclav Klaus lemondott. Átmenetileg Josep Tosovsky, a jegybank korábbi elnöke lett a miniszterelnök. 1998 augusztusában a Cseh Szociáldemokrata Párt Milos Zeman vezetésével alakított kisebbségi kormányt. A Polgári Demokrata Párt ellenzékből támogatta őket. Megszorító

intézkedéseket hoztak, felgyorsították a privatizációt, erősen piacorientált gazdaságpolitikát folytattak. 2000-ben a gazdaság újra nőni kezdett, külföldi tőke jött be. A növekvő munkanélküliség társadalmi feszültségeket okozott, de a vállalati modernizáció következtében nőtt az export. Csehország GDP-je 1994- 22 96 között nőtt, 97-98-ban csökkent, aztán megint növekedésnek indult. A munkanélküliségi ráta eleinte alacsony volt, később a piacorientáltabb politika hatásaként megnőtt: jelenleg 8,9%.Noha ez magasabb a magyarországinál, a foglalkoztatási ráta Csehországban magasabb. Mostanában a csökkent az exportjuk, lassult a gazdaság. Az FDI és a belső kereslet erős, az infláció alacsony, a cégek ára és az életszínvonal magasabb a magyarországinál. A parlamenti választások után nagy változás nem várható. Szlovákiában 1992 júniusában a HIZDS Meciar vezetésével kormányt alakított. 1993 januárjában

önálló lett Kiválásáról nem volt népszavazás, az elit döntött. A szlovák gazdaság a csehnél fejletlenebb volt (máig az), a termelékenysége kb. annak 1/3-a volt A munkanélküliségi rátája magas volt 10-14% körüli, jelentős volt a szovjet típusú nehézipar aránya A kiválást elsősorban a nemzeti függetlenség vágya motiválta. 1994 márciusában Vladimir Meciar kormánya bizalmatlansági szavazás miatt elbukott. 1994 decemberében Meciar új választást nyert. Szélsőséges pártokkal kötöttek szövetséget (Meciar kormányai populista, nacionalista kormányok voltak. A gazdaságot központilag fejlesztették, a kormány a klientúrának adott, a kormány és a média kapcsolata durva volt.) 1997 júniusában a NATO nem hívta meg Szlovákiát a csatlakozó országok első csoportjába. 1998-ban a demokratikus ellenzék megnyerte a választást. A koaliciójuk túl széles volt, a Meciar-ellenesség tartotta össze, az időszak végére szétesett.

1998-99 során megszorító intézkedéseket hoztak. 1999 májusában Rudolf Schuster megnyerte az elnökválasztást Meciar-ral szemben. 1999 decemberében az EU meghívta Szlovákiát a csatlakozási tárgyalásokra. 20002001-ben felgyorsult a privatizáció és a tőke-beáramlás 2001-ben Szlovákiát felvették az OECD-be. Jó esély számára a 2002-es prágai NATO-csúcs a NATO-tagságra pályázni. Szlovákia gazdaságának növekedése Meciar alatt mesterségesen magas volt, később lelassult. A munkanélküliségi ráta is magas, 18%. (Forrás: Réti Tamás) 23 18. Az EU keleti kibővülésének sajátosságaiból adódó feszültségek Ami az EU keleti kibővülésének jelzett tehertételét illeti, legalább három jellemzőjére fel kell hívni a figyelmet. • Korábban nem álltak olyan tagországok, illetve tagjelöltek az EU-tagság előtt, mint a jelenlegiek, tapasztalataikat, alig amelyek konszolidált piacgazdasági vállalkozói

“érettségüket”, közösségüket és egyénenkénti, illetve kollektív önállóságukat tekintve meglehetősen sebezhetőek. A jelenlegi az első alkalom az európai intézményes-állami szintű integrációs folyamatban, amikor alig három-öt éves átlagos vállalkozói, még rövidebb piacgazdasági múlttal és tapasztalattal rendelkező gazdaságok törekednek beépülni a fél évszázad óta fokozatosan kibontakozott, sok évszázados folyamatos piacgazdasági múltra és intézményi, valamint vállalkozói múltra támaszkodó integrációs folyamatba és annak kifinomult rendszereibe, intézményeibe, és igyekeznek annak teljes értékű részesévé válni. Ennek a ténynek – a legenyhébb piacgazdaság-konform kifejezéssel is – komoly kockázatai vannak. Egyrészt: az új tagok hogyan és mennyi időn belül lesznek képesek reálgazdasági-vállalkozói szinten is beépülni az “európai nagypiacba” (legalábbis az a meghatározó, kritikus

tömegük, amelyet a csatlakozás közvetlenül és elkerülhetetlenül érinteni fog.) Másrészt azért, mert egyelőre alig megjósolható, hogy amikor formálisan bekerülnek a közösségi döntéshozatalba is, vajon élni is tudnak-e majd ennek a lehetőségével, vagy továbbra is csupán annak passzív alkalmazóivá, rosszabb esetben (el)szenvedő alanyaivá válnak. Ahhoz, hogy valóban teljes értékű taggá váljanak, még nyilvánvalóan komoly tanulási és felkészülési szakaszra, és nem utolsó sorban többszintű szervezésre és intézkedésekre van szükség. Korábban nem közeledett az EU-tagsághoz egyetlen tagjelölt sem ilyen távolságból: ami különösen a gazdasági fejlettséget, a gazdaságszervezés hatékonyságát, a vállalkozói felkészültséget és a vállalkozói önszervezést illeti. A gazdasági fejlettségbeli különbségek közismertek és nyilvánvalóak, még ha 24 figyelembe vesszük is, hogy ezt csupán

leegyszerűsítve fejezi ki az egy főre számítható GDP a Közösségben, szemben az ennek 40%-át sem elérő tagjelöltekkel. A gazdaságszervezés hatékonysága nem mennyiségileg kifejezhető ismérv ugyan, de szintén nem igényel részletes elemzést. Ehhez elég arra utalni, hogy a posztszocialista gazdaságok egyrészt nem rendelkeztek (és még ma sem rendelkeznek) a mikroszféra szervezésére irányuló és annak szolgálatában álló intézmények, szervezetek, eljárások, mechanizmusok és illetékesség megosztások számos olyan attribútumával, amely nélkül többékevésbé kiegyensúlyozottan működő piacgazdaság gyakorlatilag elképzelhetetlen. Másrészt éppen a piacgazdaságba való átmenet során a társadalomban olyan prioritások működnek, amelyek – különösen a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások miatt – messzemenően két irányba: egyfelől a hatalom és szervezetei felé, másfelől a parciális

magánérdekeltségek felé terelik a posszibilis erőket és tényezőket. Eközben a két szféra kapcsolatát, együttműködését katalizáló és közvetítő “középen” csak a maradék-elv alapján rendeződnek (pontosabban: maradnak vissza) bizonyos, helyüket, szerepüket, létjogosultságukat és elismertségüket kereső szervezetek – holott a plurális társadalomban ezek is az egészséges társadalmi élet olyan kulcsfontosságú tényezőit képezik, amelyek hiányában a gazdaságszervezés elkerülhetetlenül alacsony hatásfokú, túlpolitizált és/vagy túlcentralizált marad, vagy egyszerűen atomizált, fragmentált módon működik. E három tényező együttvéve a legkomolyabb gyakorlati problémáink közé sorolható abban, hogy a rendkívül részletesen szabályozott és tagol EUintegráció intézményes és teljes értékű partnerévé, résztvevőjévé váljunk. Az EU egyetlen korábbi kibővülésekor sem volt az európai integrációs

közösség ennyire részletesen, és ennyire kiterjedten szabályozott, és a felvétellel kapcsolatban nem voltak olyan pontosak és igényesek a követelmények, mint a jelenlegi keleti kibővülés esetében. Ráadásul ezek a követelmények a várható tényleges csatlakozás időpontjára még több területre terjednek ki. Ez a tény magát az EU-t és döntéshozóit, de az állampolgárait is sokszorosan elgondolkoztatja: bizonyítják ezt azok a halogatások, új és új “felvételi kritériumok”, a formális csatlakozási eljárásokat megelőző belső egyeztetések és ellentmondások a tagországok között, amelyeknek évek óta immár magunk is közvetlen szemtanúi vagyunk, és várhatóan leszünk is még több évig. Az EU 25 eddigi fejlődése során a tagországok és a résztvevők által saját maguk számára is sokszor kínnal-keservvel és emiatt számtalan kompromisszummal kihordott, felépített belső rendszerek jelentős része technikailag

és/vagy éppen emiatt az adott helyzetekben kialkudott történelmi evolúciója miatt nem alkalmas, vagy nem képes abszorbálni a most jelentkező tagjelölteket. Ezt aztán a vitathatatlan erőhelyzetből úgy fejezik ki, hogy az új tagok fogadják el az ő rendszereiket – és kétségtelen, hogy ennek megvan a logikája. Ugyanakkor az a következménye is, hogy éppen a legkevésbé érett, legkevésbé felkészült tagjelöltek kényszerülnek az eddigi legbonyolultabb alkalmazkodásra és a legmagasabb akadályok leküzdésére, ráadásul nemcsak viszonylagosan (saját helyzetükhöz és adottságaikhoz képest), hanem abszolút értelemben is. Csakhogy ez az egyre inkább nyilvánvaló “csatlakozás-előkészítési modell” nem a legszerencsésebb görcsoldó a tagjelöltek számára. Sem az államipolitikai szinten, s még kevésbé a vállalkozói szférában: az utóbbi alig képes áttekinteni a bonyolult integrációs és közösségi folyamatokat,

alkukat, érdekeket, erőviszonyokat és ennélfogva a kilátásokat. A beígért EU-tagság ebben a szférában máris fényét és vonzását vesztette, ami egyfelől hasznos azért, mert elporladnak a megalapozatlan illúziók, másfelől viszont, ebből az “alulnézetből”, az üzleti szemléletben ténylegesen elvész a valamikori tagság, mint motiváló és húzóerő. A szervezett felkészülés és alkalmazkodás az EU-belitől lényegesen elmaradt piacgazdaságokban, a posztszocialista országokban pedig még ezekhez a példákhoz képest is szélsőséges érvénnyel nagymértékben azon múlik, hogy a csatlakozó ország belföldi gazdasági környezetében megkezdődnek-e azok a változások és kibontakoznak-e olyan intézmények, amelyek egyrészt lefordítják a makrogazdasági elképzeléseket és törekvéseket a mikroszféra nyelvére, másrészt legalábbis elemeiben fokozatosan előkészítik az intézményi környezet EU-konform működésének a

szimulációját. Ily módon a vállalatokat mintegy menetrendszerűen kondicionálják e működés egyre több jellegzetességéhez, követelményéhez való alkalmazkodásra. 26 Felhasznált forrás irodalom: • Kopátsy Sándor : A gazdasági siker feltételei - Magyarország geopolitikai régiója, gazdasági lemaradásának mélyebb okai • A civilizációs determinizmusok szerepe Szilágyi Péter : A Magyar gazdaság és az Európai Unió / A támogatási és piacszabályozási intézmények az EU-ban - Publikáció 1998. október • Riótól Johannesburgig – elektronikus konferencia beszámolója, SEI Tallin, 2001 • Réti Tamás: Csehország és Szlovákia gazdasága – Publikáció • Világháló: eucsatlakozas.laphu / eurohu/ EU világ /Magyarország és az EU • EURÓPA 2002 Szerkesztőbizottság elnöke: dr. Inotai András professzor Az Európai Tanulmányok (Európa 2002) Alapítvány és az Euro Info Service negyedévente megjelenő

folyóirata 27