Politika, Politológia | Európai Unió » Az Európai Unió szociálpoiltikája

NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan Az Európai Unió szociálpoiltikája TARTALOMJEGYZÉK 1. A KÖZÖSSÉGI ÉS A NEMZETI SZOCIÁLPOLITIKA FOGALMA. 2 2. A SZOCIÁLPOLITIKA AZ INTEGRÁCIÓ ELSŐ IDŐSZAKÁBAN 2 3. A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLPOLITIKA A 70-ES ÉS 80-AS ÉVEKBEN 3 4. SZOCIÁLIS JOGOK ÉS FOGLALKOZTATÁSPOLITIKA A 90-ES ÉVEKBEN 4 5. A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLPOLITIKA TERÜLETEI 5 5.1 SZEMÉLYEK SZABAD MOZGÁSA . 5 5.2 A SZOCIÁLIS BIZTONSÁGI RENDSZEREK KOORDINÁCIÓJA . 8 5.3 AZ ESÉLYEGYENLŐSÉG HELYE A KÖZÖSSÉG POLITIKÁI KÖZÖTT . 11 5.4 KÖZÖSSÉGI MUNKAJOG . 15 5.5 A SZOCIÁLIS PÁRBESZÉD SZEREPE A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLIS JOGBAN . 18 5.6 KÖZÖS FOGLALKOZTATÁSPOLITIKA . 22 6. FELHASZNÁLT IRODALOM: 24 Készítette: Józsa Ibolya 1 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan AZ EURÓPAI UNIÓ SZOCIÁLPOLITIKÁJA 1. A közösségi és a nemzeti szociálpolitika fogalma Az Unió szociálpolitikája a

kezdetekben meglehetősen ingatag jogi alapokon nyugodott. Az 1957-ben megszületett Római Szerződésben még csak másodlagos szerepet szántak a szociálpolitikának, mivel elsősorban a gazdasági célokra koncentráltak, emiatt fel sem merült egy egységes európai szociálpolitika megteremtésének, a nemzeti szociális ellátórendszerek egységesítésének gondolata. Ezért a tagállamokban ma sem azonos szabályok alapján, és különösen nem azonos összegű juttatásokat nyújtanak az állampolgároknak. Érthető okokból a német nyugdíjasok juttatásai sokkal magasabbak, mint egy hasonló helyzetű görög, vagy portugál nyugdíjasé. A szociális ellátások egységesítése ellenkezne mind az integráció neoliberális filozófiájával, mind pedig a gazdag tagállamok anyagi érdekeivel Ezért pusztán a munkaerőpiacra vonatkozó nemzeti szabályok koordinálására törekedtek, hogy ezzel megteremtsék a közösségen belül a munkaerő szabad áramlását,

illetve kiiktassák a versenyt korlátozó körülményeket. A fentiekben leírtak miatt az Európai Unióban a szociálpolitika nem a hagyományos értelemben vett szociális ellátásokat érinti, hanem sokkal inkább a munka világával kapcsolatos kérdéseket, így például a munkajogot, a női és férfi munkavállalók esélyegyenlőségét, illetve a munkahelyi egészség- és biztonságvédelmet. Ilyen értelemben az Európai Unió megközelítése szélesebb, mint a nemzeti szociálpolitika fogalma. Ugyanakkor az EU szociálpolitikája számos kérdésben, mindenekelőtt a szociális biztonsági rendszert, a klasszikus értelemben vett szociális ellátórendszert illetően szűkebb is, mint a nemzeti szociálpolitika, hiszen azokat egyáltalán nem érinti. 2. A szociálpolitika az integráció első időszakában A kezdeti szociálpolitika ingatag jogi alapját a Római Szerződés számos revíziót megélt szociális rendelkezései jelentik. A Római Szerződésből

rögtön kitűnik, hogy csak kiegészítő szerepet szántak a szociálpolitikának, és elsősorban a gazdasági törekvésekre koncentrált. Nagyon kevés szociálpolitikai rendelkezést találunk, amelyek még kevesebb konkrétumot tartalmaznak. Készítette: Józsa Ibolya 2 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan A Római Szerződés 136. és 137 cikkelyei arra kötelezik a tagállamokat, hogy szociális ellátórendszereik harmonizációján munkálkodjanak, és folyamatosan emeljék az életszínvonalat. Mivel ezen cikkelyek szövegezése túl általános, így nehezen értelmezhető, hogy a gyakorlatban milyen kötelezettséget rónak a tagállamokra. A pontatlanságok széleskörű jogi vitát gerjesztettek arról, hogy ezek a kitételek mennyiben szolgáltatnak alapot az egyes tagországok szociálpolitikáinak egységesítésére. A Római Szerződés bizonytalan megfogalmazásai ellenére az EK fennállásának első éveiben mégis ezek

képezték az előrelépés alapját. Komoly fejlődés következett be a szabad munkaerőáramlás, a migráns munkavállalók szociális biztonsági jogai, az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének gyakorlati megvalósítása terén. Az elmúlt harminc évben a Bizottság bizonyult a közösségi szociálpolitika irányítójának. Munkája során közösségi szintű szociális párbeszédre törekedett, amelynek csak Jacques Delors bizottsági elnök munkássága adott lendületet a 80-as években. Az 1958 és 1970 közötti időszak a munkaerő szabad áramlására vonatkozó jogszabályok megalkotása, és emellett a szakmai konzultációk, találkozók, tanulmányok jegyében telt, egyúttal megteremtette az 1974 után erőteljesebben fejlődő közösségi szociálpolitika elméleti alapját is. 3. A közösségi szociálpolitika a 70-es és 80-as években A 60-as évek végének társadalmi folyamatai és mozgalmai fontos következménnyel jártak a szociálpolitika

szempontjából, mind közösségi, mind nemzeti szinten. A feltartóztathatatlan társadalmi átalakulás komoly hatással volt a kormányok, munkáltatók és munkavállalók kapcsolatrendszerére. A 60-as évek végén, 70-es évek elején remek alkalom kínálkozott egy erőteljesebb, terjeszkedő szociálpolitikára. Ennek jegyében hangoztatták a tagállamok vezetői a Párizsi Találkozó (1972) Záró Nyilatkozatában, hogy a szociális terület ugyanolyan fontos, mint a gazdasági és pénzügyi unió, és ezért közös akcióprogram kidolgozására van szükség. A Szociális Akcióprogramot jóváhagyó határozat meghozatalára 1974.-ben került sor, amely lehetővé tette az EK számára egy, a Római Szerződés rendelkezéseinél kezdeményezőbb szociálpolitika megvalósítását. Egyfelől a tagállamok egyetértettek abban, hogy nem tűrhet halasztást a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ügye. A Tanács ennek érdekében később irányelvek sorát

fogadta el ezen a területen. A Bizottság hatásköre azonban erősen korlátozott: csak tanulmányok készítésére, kutatások és konzultációk szervezésére, valamint jogszabályelőkészítésre terjed ki. Készítette: Józsa Ibolya 3 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan Mindezek révén az 1973-77 közötti időszak a szociálpolitika szempontjából igen sikeresnek bizonyult, hiszen a Szociális Akcióprogram alapján rengeteg új, korábban nem létező szociális témájú irányelveket fogadtak el. Ekkor sikerült megoldani az abból adódó problémákat is, hogy az integráció kezdetén egyenlőségjelet tettek a munkaerő szabad áramlása és a közösségi szociálpolitika közé. A 70-es és 80-as években három területen harmonizálták a tagállamok jogát: a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód, a munkajog, és a munkavédelem terén. A viszonylagos sikerek ellenére az Egységes Európai Okmány elfogadásáig nem

sikerült alapvetően megváltoztatni a Római Szerződés neo-liberális szemléletét. Így a harmonizáció terén nemigen léptek előre a 70-es évekhez képest. A Római Szerződés létrehozói még úgy vélték, hogy a Közös Piac működése során a Szerződés szociális céljai automatikusan megvalósulnak. Manapság azonban a magas színvonalú szociális biztonság nem a gazdasági fejlődés automatikus következménye. Az Európai Unió több évtizedes története során a gazdasági növekedés nemcsak, hogy nem volt képes minden szociális probléma megoldására, de új szociális feszültségeket is eredményezett. A közös piac működése ugyanis fokozta a regionális különbségeket, és hozzájárult több társadalmi csoport – nők, pályakezdő munkanélküliek, fogyatékkal élők, bevándorlók – hátrányos helyzetének súlyosbodásához. 4. Szociális jogok és foglalkoztatáspolitika a 90-es években A 80-as évek stagnálása után a 90-es

években határozottabb fejlődés indult meg a szociális jogok megalkotása és törvénybe foglalása terén. Ekkor született a Közösség szociális joganyagának döntő hányada, kiemelve az egyenlő esélyekkel, a munkajoggal vagy a munkavédelemmel kapcsolatos rendelkezéseket. Az Unió mára rátalált egy bizonyos fokig önálló szociálpolitika kialakításának eszközeire. A 90-es évek végéhez közeledve egy a szociális értékek jelentőségét háttérbe szorító Unió esélyeinél a munkanélküliség kapcsán merülnek fel leginkább kételyek. Azzal még mindenki egyetért ugyan, hogy a mai 10 százalékot meghaladó munkanélküliség közösségi szintű beavatkozást igényel. Azt viszont már sokkal nehezebb elfogadtatni a gazdag tagállamokkal, vagy éppenséggel az eurobürokratákkal, hogy ennek árát az EU költségvetéséből kellene finanszírozni. A gazdag tagállamok már annak a többletköltségeit sem hajlandók vállalni, ami a Strukturális

Alapok támogatási rendszerének az új tagállamokra való kiterjesztéséből eredne. A közösségi szociálpolitika tehát mindvégig hátérbe volt szorítva, és le volt maradva a gazdasági integrációhoz képest. Újra és újra megkísérelték ledolgozni ezt a lemaradást, de ezek Készítette: Józsa Ibolya 4 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan a kísérletek a tagállamok támogatása nélkül nem járhattak sikerrel. A közösségi szociálpolitika ma még korántsem működő rendszer, hiszen annak csak körvonalai mutatkoznak. 5. A közösségi szociálpolitika területei A következőkben a közösségi szociálpolitikák kialakulásáról és szabályozásáról lesz szó az alábbi területeken: • személyek szabad áramlása, • szociális biztonsági rendszrek koordinációja, • nők és férfiak közötti esélyegyenlőség, • munkajog, • európai szociális párbeszéd, • foglalkoztatáspolitika. 5.1 Személyek szabad

mozgása A tagállamok közötti munkaerő-áramlás előmozdítása volt a Római Szerződés megalkotóinak egyik legfőbb célja. A személyek szabad mozgása az Európai Gazdasági Közösség “négy fő szabadságelvének” egyike, így a közösségi politikák között is kiemelt helyet kapott. A Római Szerződés 3. cikkének c pontja szerint a Közösség tennivalói közé tartozik “a tagállamok között a személyek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlását gátló akadályok megszüntetése”. Egy olyan gazdasági szerveződésben, mint a Közösség, mindennél fontosabb a rendelkezésre álló munkaerő lehető legjobb kihasználása. Így a személyek szabad mozgását azért kell biztosítani, hogy a közösségi munkavállalók eljuthassanak oda, ahol munkájukra a legnagyobb szükség van, s ezáltal hosszú távon kiegyenlítődjenek a versenyfeltételek. Amint arról már a korábbiakban szó volt, ennek az előfeltevésnek köszönhető, hogy a

Római Szerződésben egyáltalán megemlítették a szociális biztonsági rendszereket, hiszen a munkaerő szabad mozgása nélkül szóba sem került volna a nemzeti szociális biztonsági rendszerek koordinációja. A szociális biztonsági rendszerek koordinációja ugyanis a szabad mozgás érvényesülésének egyik legfontosabb előfeltétele. Bár a személyek szabad mozgását eredetileg tisztán gazdasági megfontolásból biztosították, a szabad mozgás elve túlmutat a gazdasági kérdések szabályozásán. Az alapítók által elgondolt egységes európai munkaerőpiac – ahol minden közösségi polgár egyenlő esélyekkel rendelkezik Készítette: Józsa Ibolya 5 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan – jelentős mértékben kihat a munkavállalók szociális helyzetére. Az alapítók politikai célja az volt, hogy a szabad mozgás elve egyúttal a tagállamok népeinek egyre szorosabb kapcsolatát is szolgálja. A személyek szabad

mozgásának elve szerint a tagországok állampolgárai munkát vállalhatnak, vagy vállalkozási tevékenységet folytathatnak a Közösségen belül bárhol, egyenlő bánásmódban részesülve minden más tagállam polgáraival és bármiféle, az állampolgárságon alapuló diszkriminációtól mentesen. A Római Szerződés a szabad mozgás elvéről a szociálpolitikai rendelkezésektől eltérően a Második rész III. címe alatt rendelkezik A Római Szerződés ugyanis a szociális vonatkozású rendelkezéseket “Szociálpolitika” cím alatt a 136– 151. cikkekben, míg a személyek szabad mozgásának elvét a 39–42 cikkekben “A személyek szabad mozgása, a szolgáltatások és a tőkemozgás szabadsága” cím alatt tartalmazza. A Római Szerződés 39. (3) cikk szerint a szabad mozgás magában foglalja azt a jogot, hogy a munkavállalók: a) a ténylegesen fennálló állásajánlatokra jelentkezhessenek; b) ebből a célból a tagállamok területére

szabadon belépjenek; c) valamely tagállam területén tartózkodjanak azért, hogy ott alkalmazottként munkát végezhessenek az adott tagállam állampolgárainak foglalkoztatására vonatkozó jogi előírásoknak megfelelően; d) a foglalkoztatás megszűnése után olyan feltételek mellett maradjanak a tagállam területén, melyeket a Bizottság rendeletben állapít meg. A Római Szerződést követő években a jogalkotás a szabad mozgást gátló adminisztratív akadályok (vízum, munkavállalási és tartózkodási engedély stb.) megszüntetésére koncentrált A 60-as évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy szélesebb mandátumú jogalkotás szükséges ezen a területen ahhoz, hogy a munkavállalók és családjaik ténylegesen integrálódjanak a befogadó társadalomba. Ebben az időszakban a migráns munkások lakáshelyzetének, gyermekeik megfelelő színvonalú oktatásának rendezésére születtek jogszabályok. A 70-es és 80-as években született

dokumentumokban – közöttük az Egységes Európai Okmány, valamint a Közösségi Charta a munkavállalók alapvető szociális jogairól – újra és újra megerősítést nyert a szabad mozgás alapelve. A 90-es évek elején a tartózkodás jogát kiterjesztették a nyugdíjasokra, a diákokra és a magukat önerőből eltartókra is. Rendelettel létrehoztak egy olyan igazgatási együttműködési rendszert, amely a betöltendő állásokra vonatkozó információáramlást biztosítja a tagállamok között: ez a SEDOC-rendszer. Készítette: Józsa Ibolya 6 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan A SEDOC-rendszer a megüresedett, meghirdetett állások nyilvántartásán alapult. A betöltetlen munkahelyekre és a jelentkezésekre vonatkozó információt az egyes tagállamokban létrehozott SEDOC-irodák juttatták el a többi tagállam SEDOC-irodáihoz. Az állásajánlatok és a munkahelyekre történő jelentkezések cseréjén túl a SEDOC

információt nyújtott azoknak, akik más országban akartak munkát vállalni, és azoknak a munkáltatóknak, akik országukban nem találták meg a kívánt munkaerőt. A betöltendő állások és a munkahelyekre történő jelentkezések száma közötti óriási eltérés, a magas munkanélküliség és a munkavállalók idegenkedése a más országban történő munkavállalástól egyaránt lehetetlenné tették a rendszer hatékony működését. Mindezen működési zavarok kiküszöbölése érdekében 1992-ben az EURES-rendszer váltotta fel az elavult SEDOC-rendszert, amelyben valamennyi tagállam “külön hivatala” nem csupán a társhivataloknak, hanem az Európai Koordinációs Irodának is megküldi a szakmák és területek alapján tagolt összeállításait az állásajánlatokról, munkát keresőkről stb. A szabad mozgás jogának gyakorlását a tagállamok korlátozhatják. A legszélesebb értelmű korlátozás az, hogy a szabad mozgás joga csak a

tagállamok polgárait illeti meg. Az a korlátozás, hogy ezen polgárok közül is csak a munkavállalókat, illetve az önfoglalkoztatókat illeti meg, a 90-es évek elejétől visszaszorulni látszik. Ugyanakkor a tagállamok még mindig idegenkednek egy mindenkit megillető, “generális jogosultság” bevezetésétől. Attól tartanak ugyanis, hogy önmaguk eltartására nem képes személyek tömegei áramlanak majd a Közösség szegény államaiból a gazdagabbakba a jobb ellátás és életszínvonal reményében, akiknek teljes körű egészségügyi és szociális ellátását a gazdag befogadó államok adófizetőinek pénzéből kell majd fedezni. A korlátlan szabad mozgás vagy a szociális ellátórendszerek harmonizációjával, vagy pedig a gazdasági különbségek jelentős csökkenésével együtt valósulhat meg. További korlátozást enged a Római Szerződés 39. [48] cikk (4) bekezdése, amely szerint a szabad mozgás alapelve nem vonatkozik a

közszolgálatokra. Ezzel a kivétellel az állami munkahelyek döntő többsége, így a pedagógusok, ápolók, önkormányzati előadók, tengerészek, kutatók stb. kívül esnek a 39 cikk (4) bekezdésének hatókörén Ezekben a munkakörökben tehát nem kell egyenlő bánásmódot biztosítani a többi tagállam polgárainak. Mivel a Közösség munkavállalóinak jelentős része a közszolgálatban dolgozik, ez jelentősen csökkenti a szabad mozgás jogát élvező munkavállalók körét. A külföldi állampolgárok mozgására és tartózkodására vonatkozó irányelv rendelkezik a kivételek újabb csoportjáról. Az irányelv alapján a személyek szabad mozgását csak a közrend, közbiztonság és közegészségügy által igazolt esetekben lehet korlátozni. A közrend, Készítette: Józsa Ibolya 7 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan közbiztonság és közegészségügy alapján hozott intézkedések nem szolgálhatnak gazdasági

célokat. Az egyes személyekre vonatkozó döntések csak és kizárólag “az illető egyén személyes magatartása” alapján hozhatók meg. Korábban hozott büntetőítéletek például önmagukban nem képezhetik ilyen intézkedések alapját. A kérdéskör komplexitását mutatja, hogy a kedvező szabályok ellenére az Európai Unión belül a munkaerő mozgása mégsem kiugró, azaz az utóbbi évtizedekben sem sikerült elérni a munkaerő tömeges mozgását. 5.2 A szociális biztonsági rendszerek koordinációja A nemzetközi szóhasználatban a “szociális biztonság” kifejezés a gazdasági tevékenységet folytató vagy korábban folytatott személyek meghatározott kockázatok elleni védelmét szolgáló ellátásokat jelenti. A szociális biztonsági ellátások meghatározó jellemzője, hogy a kereső tevékenységhez kapcsolódnak. A szociális biztonsági rendszer gyűjtőfogalom, amely alá az egyes országok besorolhatják egymástól erősen

különböző ellátásaikat. Ezek az ellátások közös vonása, hogy alapvetően járulék fizetésével megszerezhető jogosultságok. A nemzetközi szervezetek az alábbi kockázati tényezőket emelik ki: betegség, anyaság, rokkantság, munkahelyi baleset és foglalkozási betegség, öregség, a családfenntartó halála, munkanélküliség, gyermekekről történő gondoskodás. A szabad mozgás elve nem érvényesülhetne maradéktalanul a nemzeti szociális biztonsági rendszerek koordinációja nélkül. A személyek mobilitását nagymértékben akadályozná ugyanis, ha a más tagállamban történő munkavállalással elveszítenék állampolgárságukból fakadó szociális jogaikat. Ezért a Közösség szociális biztonsági rendszereket érintő jogalkotásának célja nem a tagállamok szociális jogának harmonizációja, hanem ezek koordinálása a Római Szerződés 42. cikkelyében kitűzött célok megvalósítása érdekében A közös cél a területi

korlátok eltörlése volt a különböző szociális biztonsági rendszerek alkalmazása terén. A különböző nemzeti szociális biztonsági rendszerek közötti óriási eltérések és a tagállamok között fennálló életszínvonalbeli különbségek eddig megoldhatatlan akadályt állítottak egy egységes feltételekkel működő szociális biztonsági rendszer megalkotása elé. A harmonizáció hívei elsődlegesen azzal érveltek, hogy a szociális biztonsági rendszerek egységesítése akadályozhatja csak meg a különböző tagállamokban működő piaci szereplők közötti verseny torzulását. Feltételezésük szerint a munkavállalók a magasabb színvonalú szociális ellátórendszerrel rendelkező államok felé áramlanak, ami nem kívánt “szociális turizmust” eredményez. Egy harmonizált páneurópai szociális biztonsági rendszer esetén csak tisztán gazdasági okok gerjesztik majd a munkaerő-áramlást. Készítette: Józsa Ibolya 8

NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan Azonban a tapasztalatok szerint a közösségi munkavállalók költözését csak csekély mértékben ösztönzik a magasabb összegű szociális juttatások. A bőkezű juttatásokat biztosító államban ugyanis általában magasabbak az elvonások, az adóterhek is és emiatt kevesebb marad a munkavállaló zsebében. A munkavállalókat pedig a tapasztalatok szerint sokkal inkább a magas fizetés vonzza, mint a színvonalas szociális ellátórendszer. A harmonizáció ellenzői viszont azt állították, hogy a harmonizáció a fejlettebb szociális védelmi rendszerek esetén a szociális biztonság színvonalának csökkenéséhez vezethet. Azt feltételezték ugyanis, hogy az egységesítés egyes tagállamokban azzal a hatással jár majd, hogy saját magas színvonalú ellátásaikat rontják le a többiek alacsonyabb ellátási színvonalára (“lefelé harmonizálás”). Az 1957 óta eltelt évtizedek

tapasztalatai viszont azt bizonyítják, hogy amely területeken megvalósult már a szociális jogok terén közösségi jogharmonizáció, ott mindig a legmagasabb színvonalú normát vették a harmonizáció alapjául. A Közösség számtalanszor deklarált célja ugyanis, hogy a már elért eredményeket tartsák fenn és fejlesszék tovább. A Közösség alapítói tudatában voltak a tagállamok szociális biztonsági rendszerei között fennálló jelentős különbségeknek, és annak, hogy ezek még hosszú távon fennmaradnak. Annak elérése volt tehát az elsődleges cél, hogy ezek az eltérések ne akadályozzák a munkaerő szabad áramlását. Ennek eszköze a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek koordinációja volt. Ezen a téren nagyon sikeres volt a közösségi jogalkotás A rendeletek gyakorlati megvalósulásáért a tagországok szociális biztonsági ügyekben illetékes hatóságai felelősek. Az eddig született rendeletek magas színvonalú

védelmet nyújtanak a Közösség azon állampolgárai számára, akik a Közösségen belül mozognak, ezen rendeletek az alábbi öt alapelvre épülnek:: • Össze kell adni minden olyan ledolgozott munkaidőt, mely az igényjogosultság megszerzése és megtartása, valamint a juttatások összegének meghatározása szempontjából fontos, s amelyeket a különböző tagállamok jogszabályai szerint figyelembe kell venni. • A juttatások exportálhatósága azt jelenti, hogy a pénzbeli juttatások a személyhez kötődnek, függetlenül attól, hová utazik, vagy hol vállal munkát. Azon az alapon, hogy a jogosult nem ugyanabban az államban rendelkezik állandó lakhellyel, melynek intézménye felelős a kifizetésért, nem kerülhet sor a juttatás csökkentésére, módosítására, felfüggesztésére, visszavonására vagy elkobzására. • Az állampolgárság alapján történő diszkrimináció tilalma a szociális biztonsági rendszerek koordinációjának

sarokköve, amely az EK általános jogelveiből (egyenlőség), Készítette: Józsa Ibolya 9 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan valamint a Római Szerződés szövegéből egyenesen következik, mely szerint “tilos a nemzeti hovatartozáson alapuló bármiféle megkülönböztetés”. • A juttatások átfedésének tilalma. A szociális biztonsági rendszerek koordinációjának célja, hogy a külföldi munkavállalók ne kerüljenek hátrányosabb helyzetbe a másik tagországban való munkavállalás eredményeként. Ahol azonban a szabályok alkalmazása kedvezőbb helyzetbe hozná a migráns munkavállalót a hazai munkavállalókkal szemben, a rendelkezések lehetőséget adnak a juttatások csökkentésére. Amennyiben egy munkavállaló két vagy több államban fizetett társadalombiztosítási hozzájárulást, két vagy több állam juttatására is jogosult lehet. A juttatások átfedésének tilalma ilyen esetekben megakadályozza a

juttatások megkettőzését, többszörözését. • Egyetlen ország jogának alkalmazása. A nemzeti szociális biztonsági jogalkotás területi elvén nyugszik: azon személyekre és eseményekre vonatkozik, amelyek egy adott állam területén tartózkodnak, illetve történnek. A szabad munkaerő-áramlás érdekében a közösségi jogban szükségesnek bizonyult ennek a területi elvnek az áttörése. A tagállamok határaitól független, szabad munkavállalás a gyakorlatban olyan helyzetekhez vezet, melyekben egy munkavállaló több államban válik biztosítottá (pozitív összeütközés), vagy rosszabb esetben sehol sem lesz biztosított (negatív összeütközés). A rendelet a pozitív vagy negatív összeütközést azzal a megoldással akadályozza meg, hogy egy munkavállalóra nézve csak egyetlenegy tagállam előírásai alkalmazhatók. A lex laboris elve értelmében általános szabályként annak az államnak a jogát kell alkalmazni, melyben a

munkavállaló dolgozik. A munkahely állama szerinti jog az egyedüli, mely megszabja a munkavállaló kötelességeit és jogait szociális biztonsági ügyekben. Tartózkodási helyének vagy az őt alkalmazó cég székhelyének joga lényegtelen. A rendelet nem vonatkozik általánosságban a tagállamok szociális biztonsági rendszereiben igénybe vehető valamennyi juttatásra, hanem csak az alábbiakra korlátozódik: a) betegségi és anyasági ellátás, b) rokkantsági járadék és nyugdíj, c) öregségi juttatások, d) özvegyi és árvaellátások, e) munkahelyi balesettel és foglalkozási megbetegedésekkel kapcsolatos ellátások, f) halálozási segély, g) munkanélküli ellátások, h) családi pótlék. Készítette: Józsa Ibolya 10 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan Bizonyos juttatásokat viszont kifejezetten kizártak a rendelet alkalmazási köréből. Így a rendelet hatálya nem terjed ki a szociális helyzettől, a

rászorultság mértékétől függő és nem járulékfizetésen alapuló szociális támogatásokra. Azonban a rendeletek nem határozzák meg pontosan a közösségi szabályozásból kizárt szociális ellátások körét, ami ismétlődően fejtörést okozott a Bíróság számára. A legtöbb probléma a szociális biztonsági ellátások és a szociális segély közötti különbségtételből ered. Az Európai Bíróság esetjoga ezért a különbségtételnél a következő tényezőket vizsgálja. A szociális biztonsági rendszerek hagyományosan a biztosítás elvén nyugszanak. Az adott személy szociális biztonsági hozzájárulást fizet, és ennek ellenében jogot nyer bizonyos juttatásokra, amelyek költségeit az illető személy és a munkáltató járulékai, valamint állami támogatás fedezi. Ezzel szemben a szociális segély olyan diszkrecionális juttatás, amelynek célja azon személyek segítése, akiknek nincs elegendő saját anyagi forrásuk arra,

hogy önmagukról gondoskodjanak. A szociális segély tehát rászorultsági alapon jár, általában nem a hozzájárulásokból, hanem a költségvetésből fedezik. A kettő közötti különbségtétel szokásos módja szerint a szociális biztonsági ellátás járulékokért viszonzásul kapott jogot jelent, míg a szociális segély diszkrecionális fizetési kiváltság azok számára, akik “önhibájukon kívül” nem tudnak saját magukról gondoskodni. 5.3 Az esélyegyenlőség helye a Közösség politikái között Az egyenlő esélyek biztosítása az Európai Unió egyik legfontosabb politikai célja, ezért, változó tartalommal ugyan, de az európai integráció kezdete óta a Közösség napirendjén szerepel. A közösségi munkajog és a munkahelyi egészség- és biztonságvédelem mellett a közösségi szociális jog azon területe, ahol a tagállamok szabályozásának harmonizációjára került sor. Az egyenlő esélyek politikája szempontjából a

Közösség története három szakaszra bontható: 1. 1957 és 1975 között a Közösség kizárólag az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének biztosítására törekedett, kevés sikerrel. 2. 1975 és a 80-as évek vége között fokozatosan a közösségi szociálpolitika legkidolgozottabb és legsikeresebb területévé vált az egyenlő bánásmód tagállami szabályainak harmonizálása, amely újabb és újabb területeken érezteti hatását. 3. A 80-as évek végétől napjainkig egyre markánsabban megjelen esélyegyenlőségi koncepció túllép az egyenlő bánásmód garantálásán, és pozitív programokkal, valamint pozitív diszkriminációval igyekszik valódi esélyegyenlőséget biztosítani a nők számára. Készítette: Józsa Ibolya 11 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan Az Európai Unió egyenlő esélyeket, gyakorlatilag a nők jogait védő, meglepően terjedelmes jogalkotása gazdasági és szociális megfontolásból eredt.

Az integráció alapítóinak már 1957-től folyamatos gazdasági célja az volt, hogy ne szenvedjenek a versenyben hátrányt azok a tagországok, amelyekben már akkor mindennapos gyakorlat volt a nemek közötti esélyegyenlőség, azon tagállamokkal szemben, ahol az csak az alkotmány szövegében létezett. Az egyenlő esélyekre vonatkozó nemzeti szabályok harmonizációját sürgetők abból indultak ki, hogy a befektetők általában azokat a tagállamokat részesítik előnyben, ahol a legolcsóbb a munkaerő. Az egyenlő esélyek biztosítása, de különösen az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének gyakorlati érvényesítése megdrágíthatja a női munkaerő alkalmazását. Ezért a fejlettebb tagállamok attól tartottak, hogy a tőkebefektetések azokba a tagországokba áramlanak majd hosszabb távon, ahol a mindennapokban semmibe veszik az egyenlő bánásmód alkotmányban mindenhol egyformán garantált jogát, és ezért itt jóval olcsóbb a női

munkaerő. Ez ellen pedig csak úgy lehet védekezni, ha a jogharmonizáció eszközével minden tagállamot azonos szint elérésére köteleznek. Az alapító atyák gazdasági szempontjai mellett, vagy még inkább azokkal szemben a 70-es években az esélyegyenlőség szociális vonatkozásai kerültek eltérbe. A szemléletváltás nyitányát az 1976-ban, a Defrenne II. esetben hozott ítélet jelentette, mely szerint a Közösség nem csupán gazdasági közösség, de ezzel együtt közös cselekvéssel kívánja biztosítani a szociális fejldést, az élet- és munkakörülmények javulását. Ennek a közös cselekvésnek az egyik legfontosabb eleme a nők és férfiak egyenlő esélyeinek biztosítására irányuló közösségi politika. Az esélyegyenlőség előtérbe kerülése azzal magyarázható, hogy újabb területekre igyekeztek kiterjeszteni a közösségi szociálpolitikát. Ezek közül az első, és mára talán az egyik legkidolgozottabb az egyenlő esélyek

politikája. A 70-es évek közepe óta tartó fejlődés megértéséhez előbb pontosan meg kell határozni az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség fogalmát. Az egyenlő bánásmód elve a diszkrimináció tilalmát, vagyis a hátrányos megkülönböztetéstől mentes élethez való jog garantálását jelenti. Az egyenlő bánásmód elvének alkalmazását a közösségi jog három tekintetben korlátozza: 1. Csak az EU tagállamok polgáraival szembeni megkülönböztetés tilos 2. A közösségi jog 1997-ig (Amszterdami Szerződés) csak a nemek közötti diszkriminációt tiltotta, ezzel szemben a faj, kor, vallás stb. szerinti megkülönböztetést nem Készítette: Józsa Ibolya 12 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan 3. A diszkrimináció tilalma nem általában tilos, hanem csak a közösségi irányelvekben meghatározott területeken és esetekben. Az egyenlő munkáért egyenlő bér elve tehát csak egy szelete az egyenlő

bánásmód elvének. Az egyenlő bánásmód elve tehát tilalmat megfogalmazó jogszabályokra, “negatív” megközelítésre épül. Ennek eszköze a nemzeti szabályozások harmonizációja, amely irányelvek eszközével valósult meg. Az egyenlő esélyek politikája nem azonos az egyenlő bánásmód biztosításával, annál többet foglal magában. Az esélyegyenlőség ugyanis mindazon jogi és nem jogi eszközök összességét jelenti, amelyek azt a végső célt szolgálják, hogy a nők a férfiakkal egyenlő eséllyel érvényesülhessenek az élet legkülönbözbb területein – oktatás, egészségügy, munkaerőpiac, szociális biztonság stb. –, de legalábbis csökkenjenek az őket érő hátrányok Itt tehát legalább annyira fontos szerepet kap a “pozitív” megközelítés, a közösségi programok, kötelező erővel nem rendelkező ún. “puha” jogszabályok, mint a kötelező erejű, diszkriminációt tiltó irányelvek. A 70-es években az

egyenlő bánásmód biztosítása egyre nagyobb szerepet kapott a Közösség jogalkotásában, s a meghozott irányelvek mind érezhetőbb hatást fejtettek ki a tagállamok gyakorlatára. Az egyenlő bánásmódra vonatkozó irányelvek első generációja a 70-es évek közepéig váratott magára. Ekkor sikerült túllépni azon az elavult koncepción, amely a Közösség politikáját a bérkülönbségekre szűkítette le. Ennek megfelelen lépésről lépésre dolgozták ki az egyenlő bánásmód tágabb koncepcióját, illetve az azt tükröző irányelveket. A jogfejlődés következménye volt nyolc irányelv megszületése, amelyek a munkaerőpiacon kívül az "állami" és a "foglalkozási" szociális biztonsági rendszerek, az önfoglalkoztatás, a gyermeknevelési szabadság, a terhes nők védelme terén, valamint a bizonyítási teherrel összefüggésben érvényesítik az egyenlő bánásmód elvét. A 80-as évek végétől az egyenlő

esélyeket célzó közösségi politika magában foglalja az egyenlő bánásmód biztosítására irányuló irányelveken túlmenően azokat a közösségi, valamint tagállami intézkedéseket és programokat is, amelyek az egyenlő esélyek gyakorlati érvényesülését szolgálják. A “közösségi normák” ma már a hátrányos megkülönböztetés tilalma mellett a mindennapi élet diszkrimináció-mentesítését, az egyenlő lehetőségek biztosítását jelentik, amelynek a jogalkotás elengedhetetlen, de korántsem kizárólagos eszköze. Készítette: Józsa Ibolya 13 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan A tagállamokban végbement jogharmonizáció mindmáig csak a látványosan, közvetlenül diszkriminatív jogszabályokat volt képes kiiktatni, de szinte érintetlenül hagyta a megkülönböztetés valamennyi közvetett, rejtett formáját. A közösségi jog az egyéni sérelmek orvoslása terén sikeresnek bizonyult, hiszen jelentősen

megkönnyítette a nemen alapuló megkülönböztetés sértettjének hatékony jogérvényesítését. Ugyanakkor a diszkrimináció kollektív munkaerőpiaci jelenség, amelyet nem lehet felszámolni az egyéni jogok szintjén. Az esélyegyenlőségnek a közösségi jogban elfoglalt helyét jelzi, hogy ez az egyetlen jog, amelyről külön szót ejt a Maastrichtban elfogadott Szociálpolitikai Megállapodás szövege, ráadásul külön cikkelyt szentelve ennek a kérdésnek, bár az Egyezmény ugyan egyetlen kivétellel megismétli a Római Szerződés idevonatkozó szövegét. Egyetlen új rendelkezést tartalmaz, mely utat kíván nyitni a nők esélyegyenlőségét segítő pozitív akcióknak, illetve pozitív diszkriminációnak. Az Amszterdami Szerződés teljesen átalakította, és jelentősen bővítette a Római Szerződés nemek közötti megkülönböztetéssel foglalkozó szabályait. Az emberi jogok felértékelése jegyében nyilvánvalóvá vált, hogy az egyenlő

bánásmód továbbra is, vagy talán még inkább a jogalkotás "első vonalában" lesz. Ezzel az esélyegyenlőségi jogalkotás új lendületet kaphat Nagyon lényeges, hogy "a nők és férfiak közötti egyenlőség" a Római Szerződés 2. cikkelyének új szövegébe, és ezáltal a Közösség céljai közé került. A Római Szerződés 3 cikkely (2) bekezdése szerint most már a Közösség valamennyi tevékenysége során "törekedni kell a nemek közötti egyenlőtlenség leküzdésére, és elő kell segíteni a nők és férfiak közötti esélyegyenlőséget". Ez a közösségi szakpolitikák befolyásolása, a magyar nyelvre nehezen lefordítható “mainstreaming”. A Szociálpolitikai Jegyzőkönyv szövegének Római Szerződésbe történt beemelésével "a nők és férfiak esélyegyenlősége a munkaerőpiaci esélyekkel és a munkával összefüggő bánásmód terén", bekerült a 118. cikkely azon területei közé,

amelyeket a Közösség támogat A nemek alapján történő megkülönböztetés szerepel a 6a. cikkely antidiszkriminációs klauzulájában. Ez azért fontos, mert e cikkely alapján, a Tanács egyhangú támogatásával ugyan, de már a közeljövőben megfelelő intézkedéseket hoz a diszkrimináció felszámolása érdekében. A fenti cikkelyek mindegyike azt hivatott kifejezni, hogy a következő évezred Európai Uniója az emberi jogok feltétlen tiszteletén alapul. Az alapító atyáknak a gazdasági hatékonyságot elsődleges célként elfogadó attitűdjét az emberi jogok feltétlen tisztelete váltotta fel. A 119. cikkely első mondatát úgy “korszerűsítették”, hogy végre az egyenlő érték munkáért egyenlő bér megfogalmazást használja. Ennek a változásnak inkább szimbolikus jelentősége Készítette: Józsa Ibolya 14 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan van, hiszen ezt a kérdést a másodlagos jog és az esetjog már

jóval korábban megnyugtatóan rendezte. Az új harmadik bekezdés felhatalmazza a Tanácsot, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amelyek alkalmasak "a nemek közötti egyenlő bánásmód és az egyenlő esélyek elvének érvényesítésére a foglalkoztatás és munkavállalás terén, beleértve az azonos vagy egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elvét". Ennél a módosításnál is azt látjuk, hogy egy gyakorlatilag már befejezett folyamatot szentesítettek az elsődleges jog módosításával. Mindenesetre továbbra sem definiálják az egyenlő bánásmód vagy az egyenlő esélyek pontos fogalmát. Ennek meg van az az előnye is, hogy elvileg bármilyen kérdés ide sorolható. Talán pontosan ez volt a jogalkotók szándéka. A 119. cikkely utolsó mondata már a pozitív programok politikájához ad felhatalmazást és bátorítást: "A munka világát érintő teljes nemek közötti egyenlőség érdekében nem ütközik az egyenlő bánásmód

elvébe az, ha a tagállamok olyan intézkedéseket tartanak fent, illetve hoznak, amelyek különleges előnyöket biztosítanak az alulreprezentált nemhez tartozóknak, hogy azok gyakorolhassák szakmájukat, valamint megelőzzék vagy kiegyenlítsék azok karrierrel kapcsolatos hátrányait." A 90-es évek végén a közösség egyenlő esélyekre vonatkozó politikájának kulcsszavai sokkal inkább a pozitív programok, pozitív diszkrimináció, munkaerőpiaci integráció, illetve a szakpolitikák befolyásolása (mainstreaming), mintsem az egyenlő bánásmód. 5.4 Közösségi munkajog Az Európai Unióban a szociális jog terminológia nem a szociális ellátórendszer elemeit jelenti, hanem sokkal inkább a munka világával kapcsolatos kérdéseket, közöttük a “munkajog” szabályozását. Ez abból ered, hogy a Római szerződés alapján a közösségi jogok alanya általában a munkavállaló, nem pedig maga a közösségi polgár. Az a tíz irányelv,

amelyet közösségi munkajognak neveznek, több évtizedes jogalkotás gyümölcse. A kezdetektől az 1960-as évek végéig fel sem merült a munkavégzés feltételeinek harmonizálása. Eleinte ugyanis a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek javítása kizárólag a nemzeti jogalkotástól és a kollektív szerződésektől függött. Ezek hatását az integráció szociális politikájának erősödésével egyidejűleg a közösségi szociális jogalkotás kezdte el egyre erőteljesebben kiegészíteni. Az 1970-es évek elején a szociálpolitikában születő új szemléletek változtatták meg a korábbi neoliberális beidegződéseket, így a munkavállalók Készítette: Józsa Ibolya 15 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan jogai az 1970-es évek közepétől a korábban tapasztaltakhoz képest jelentős mértékben bővülhettek az EU tagállamaiban. A Szociális Akcióprogram fogalmazott meg először konkrét célokat a munkavállalók

jogainak védelmében. Ennek eredménye a gazdasági válsághelyzetekre szabott három irányelv, amelyek a munkavállalók jogait védik csoportos létszámleépítés, vállalatátruházás, illetve a munkaadó fizetésképtelensége esetén. Ezen irányelvek általános jellemzője a védelmi jelleg: a munkavállaló érdekeit, igényeit védelmezik az állam eltérő mértékű beavatkozásával vagy garanciák biztosításával. A Párizsi Nyilatkozatot és a Szociális Akcióprogramot elfogadó politikusokat az 1970-es évek végére új generáció váltotta fel. Az 1979 után színre lépett politikai vezetők, meglehetősen ellenségesen viszonyultak a munkakörülmények további harmonizációjához. Egy teljes évtizednek kellett eltelni, hogy a közösség újra túllépjen a neoliberális ideológiák feltámadásán. Sok más szociális kérdéshez hasonlóan a munkajog terén is a Közösségi Chartának, a Szociális Megállapodásnak és az egységes piacra való

felkészülésnek köszönhető a közösségi jogszabályok új generációja. Az így született irányelvek azzal kapcsolatosak, hogy a munkaviszony legalapvetőbb kérdéseiben egységes minimumfeltételek alakuljanak ki. Az 1990-es évek közepétől újra az az elmélet kapott erőre, hogy a rugalmas munkaerőpiac megteremtése a leghatékonyabb eszköz az integráció gazdasági-szociális céljai, azaz a magasabb szintű foglalkoztatás és termelékenység eléréséhez. Az az ellentmondásos helyzet jellemzi ma az Uniót, hogy egyszerre vannak jelen a rugalmas munkaerőpiac elvét támogató és a munkakörülmények minél átfogóbb harmonizációját sürgető törekvések. Ennek az ellentmondásnak az eredményeként 1994 után olyan kérdésekben születtek irányelvek, mint a dolgozó fiatalok védelme, a munkaidő szervezése, vagy a részmunkaidő. A közösségi munkajogot a munkajog belső jogban szokásos tagolásához hasonlóan két részre lehet osztani,

individuális és kollektív munkajogra. Az individuális közösségi munkajog az alábbi nagyobb témákat foglalja magába: • a munkavállalók szabad mozgását, • a munkaszerződéseket érintő normákat, • a fiatal munkavállalók védelmét, • a nők és férfiak közötti egyenlő bánásmódot, • az anyaság munkajogi védelmét, • a munkaidő, pihenidő, éjszakai munka, rendkívüli munkaidő és a fizetett szabadság intézményét, Készítette: Józsa Ibolya 16 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan • a munkahelyi egészség és biztonság intézményrendszerét, • a munkavállaló részesedését a vállalkozás hasznából, • a vállalkozás krízishelyzeteiben való munkavállalói védelem intézményeit, a tömeges létszámleépítés, a vállalkozások átruházása, valamint a munkáltató fizetésképtelenségének szabályozását a munkavállalói védelem tükrében. Ezzel szemben a kollektív közösségi

munkajog a kollektív szerződéssel, illetve a munkavállalói részvétel intézményrendszerével foglalkozik és a szociális párbeszéd témakörét átfogó közösségi jogi normákban ölt testet. Az ide tartozó 10 irányelven kívül elvileg a munkajog részét képezik a munkahelyi egészség és biztonság védelme, a munkavállalók szabad mozgásának szabályozása, valamint a nemek közötti egyenlő bánásmódból következő jogintézmények. Ezeket a témákat azonban a Közösség külön politikái érintik Ezért az Európai Bizottság álláspontja alapján a következő 10 irányelvet nevezik közösségi munkajognak: 1. a Tanács 75/129/EGK irányelve a tömeges létszámleépítésre vonatkozó szabályok közelítéséről; 2. a Tanács 77/187/EGK irányelve a munkavállalók jogait a vállalkozás, üzlet vagy üzletrész átruházása esetén védő tagállami jogszabályok közelítéséről; 3. a Tanács 80/987/EGK irányelve a munkavállalókat a

munkáltatók fizetésképtelensége esetén védő tagállami jogszabályok közelítéséről; 4. a Tanács 91/533/EGK irányelve a munkáltatónak a munkavállalók felé fennálló tájékoztatási kötelezettségeiről, a munkaszerződésből vagy a munkajogviszonyból származó munkafeltételek tekintetében; 5. a Tanács 94/45/EK irányelve az Európai Üzemi Tanács, illetve egy, a közösségi szinten működő vállalkozások, vagy vállalkozás-csoportok munkavállalóinak informálására és a velük folytatott konzultáció biztosítására szolgáló eljárás létrehozásáról; 6. az Európai Parlament és a Tanács 96/71/EK irányelve a szolgáltatás nyújtás keretében kirendelt munkavállalókról; 7. a Tanács 97/81/EK irányelve az UNICE, a CEEP és az ETUC által a részmunkaidőről kötött keret-megállapodásról; 8. a Tanács 91/383/EGK irányelve a meghatározott időtartamra, illetve az ideiglenes jelleggel foglalkoztatott munkavállalók munkahelyi

biztonságának és egészségvédelmének javítására irányuló intézkedések kiegészítéséről; 9. a Tanács 93/104/EK irányelve a munkaidő megszervezésének bizonyos kérdéseiről; 10. a Tanács 94/33/EK irányelve a fiatalok munkahelyi védelméről Készítette: Józsa Ibolya 17 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan 5.5 A szociális párbeszéd szerepe a közösségi szociális jogban A közösségi szociálpolitika történetében és dokumentumaiban egyre gyakrabban találunk utalást a közösségi szintű szociális párbeszéd fontosságára. Ezért fontos tisztázni, hogy pontosan mit jelent ma a szociális párbeszéd az Európai Unióban, illetve hogyan alakult át ez a fogalom az utóbbi évtizedek során. Az Európai Gazdasági Közösség intézményei az integráció alapítása (1957) óta bevonják az európai szociális partnereket, azaz a munkavállalók és munkaadók képviselőit a Közösség munkájába. A közösségi

szintű szociális párbeszéd az általános szabály szerint alapvetően kétoldalú, azaz a szociális partnerek maguk döntik el, hogy milyen módon tárgyalnak egymással. Így tulajdonképpen elismerik egymást tárgyalófélként, illetve konzultációs partnerként. A szociális párbeszéd résztvevői általános szabály szerint abban különböznek az érdekérvényesítő, illetve nyomást gyakorló csoportoktól, hogy részt vesznek a kollektív megállapodások kötésében. Az általános szabály alól a Szociálpolitikai Megállapodás végrehajtása jelent kivételt. A Bizottság követelményei alapján a Szociálpolitikai Megállapodás végrehajtásában csak az alábbi szempontoknak megfelelő szociális partnerek vehetnek részt: - Az európai szociális partner ágazatközi képviseletét ellátó szervezet, vagy olyan szervezet, amely ugyan csak egy ágazatot képvisel, de európai szinten (lehetőleg valamennyi tagállamban) szervezett; - Az európai

szociális partner tagszervezetei egyrészt elismert tagjai az adott állam szociális párbeszédet folytató intézményes struktúrájának, és részesei az ott kötött megállapodásoknak, másrészt az európai szociális partner – amennyire lehetséges – valamennyi tagállamban rendelkezik tagszervezettel. - Az európai szociális partner megfelelő szervezeti struktúrával rendelkezik ahhoz, hogy hatékonyan részt tudjon venni a konzultációban. Amint arra már korábban is utaltunk, a Bizottság 1993 decemberében meg is nevezte azokat a szociális partnereket, akiket bevon az európai szinten szervezett szociális párbeszéd egyik formájába, a Szociálpolitikai Megállapodás szerinti konzultációba, azaz a Bizottság által kezdeményezett jogszabályi javaslatok véleményezésébe, a formálódó jogszabálytervezetek megvitatásába. Ezek hosszú listájában egyaránt megtaláljuk a három európai csúcsszervezetet: - Európai Szakszervezeti

Szövetség (European Trade Union Confederation – ETUC), Készítette: Józsa Ibolya 18 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA - Összehasonlító gazdaságtan Európai Gyáriparosok és Munkáltatók Szervezeteinek Szövetsége (Union of Industrial and Employers Confederations of Europe – UNICE), - Állami Vállalatok Európai Központja (European Centre of Enterprises with Public Participation – CEEP), valamint számos ágazati szintű európai szakszervezeti, illetve munkaadói szövetséget. A közösségi szintű szociális párbeszéd formája kezdetben kizárólag a konzultáció volt. A konzultáció azt jelentette, hogy a közösség intézményes lehetőségeket biztosított az európai szociális partnereknek, hogy elmondhassák véleményüket az éppen soros kérdésekkel kapcsolatban. A közösségi szintű konzultáció során tehát az Európai Bizottság képviselői ismertetik jogalkotási tervüket, intézkedési elképzeléseiket az érintett szociális

partnerekkel, akik arról véleményt nyilváníthatnak. A párbeszéd természetesen a másik irányba is működik, azaz a szociális partnerek információval látják el az adott kérdéssel kapcsolatban az Európai Bizottság illetékes tisztviselőit. A konzultáció terepét 1957 óta a különböző bizottságok jelentik. A tanácsadó bizottságok (Advisory Committees) tagjai a közösség képviselői mellett a munkáltatók és munkavállalók képviselői (tripartit bizottság). Ezek a fórumok tehát a közösségi intézmények politikaformáló, jogalkotó, jogalkalmazó munkáját segítik. Az ágazati közös bizottságok (Joint Committees) abban különböznek a tanácsadó bizottságoktól, hogy egyfelől nem tripartit, hanem bipartit (munkavállalók és munkaáltatók) felépítésűek, másfelől meghatározott ágazatok problémáival foglalkoznak. Ráadásul a közös bizottság célja a szociális partnerek véleményének meghallgatásán túl az is, hogy

elősegítsék a szociális partnerek közötti párbeszédet. A tanácsadó és közös bizottságokon kívül informális munkacsoportok is szerepet játszanak a közösségi szintű szociális párbeszédben. Azért nevezik őket “informális” munkacsoportnak, mert működésüket nem szabályozzák közösségi jogszabályok, dokumentumok. A Bizottság 1999. január 1-jétől ún Ágazati Párbeszéd Bizottságot hoz létre minden olyan ágazat tekintetében, amelyben ezt az európai szociális partnerek együttesen kérik. Az így létrejövő bizottságokban azok a szervezetek képviseltethetik magukat, amelyek kérték a testület létrehozását. Ezek az ágazaton belüli párbeszédet szolgáló bizottságok lépnek a korábbi közös bizottságok és az informális munkacsoportok helyébe. Készítette: Józsa Ibolya 19 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan A közösségi szintű konzultáció tehát – fokozatosan bővülő intézményi

struktúrával és tartalommal – a kezdetektől folyamatosan működik, és segíti a Közösség intézményeinek jogalkotó, jogalkalmazó munkáját. A Foglalkoztatási Állandó Bizottság 1970-ben történt létrehozása volt az első kísérlet a konzultációtól különböző jellegű szociális párbeszéd folytatására. A szociális partnerszervezetek évente kétszer találkoznak a Tanács és a Bizottság képviselővel, hogy megvitassák a közösségi foglalkoztatás- és gazdaságpolitika alakulását. A Foglalkoztatási Állandó Bizottság munkája meghaladja a konzultációt, hiszen hármas feladata van: folyamatos párbeszéd, közös akció és konzultáció (concertation). A “concertation” együttes politika formálást jelent: a foglalkoztatáspolitika céljainak közös meghatározását, valamint a módszerek és intézkedések együtt történő kidolgozását. A közösségi szintű szociális párbeszéd új korszakát Jacques Delors

bizottsági elnök munkássága eredményezte. Delors koncepciójának lényege az volt, hogy az Európai Közösség szociális dimenziója csak a szociális partnerek bevonásával, párbeszédével, valamint a közösségi jogalkotásba való bekapcsolásával lendíthető ki a holtpontról. A közösség korábbi jogalkotási gyakorlata azt mutatta, hogy a szociális kérdésekben szinte lehetetlen volt jogszabályt alkotni a tagállamok kompromisszumra való képtelensége, illetve ellenállása miatt. Delors azt remélte, hogy a merev kormányzatok kirekesztésével sokkal könnyebben lehet majd a Bizottságban már előkészített kérdéseket a szociális partnerek megállapodásaival rendezni. Ezt a várakozását még nem támasztotta alá ugyan az 1985 januárjában Val-Duchesse-ben rendezett találkozó. Tulajdonképpen ekkortól használták egyáltalán az európai szociális párbeszéd kifejezést. Az Egységes Európai Okmány által elfogadott új 118b. cikk

(hatályos számozás szerinti 139 cikk) azonban lehetővé tette, hogy a munkaadók és munkavállalók közötti szociális párbeszéd, “ha a felek kívánatosnak tartják, megállapodásos kapcsolatokat eredményezhet”. Az ezt követő időszakban közös állásfoglalások számos alkalommal születtek, megállapodások viszont egyetlen egyszer sem. Éppen ezért meg kell különböztetni a Jacques Delors által kezdeményezett autonóm szociális párbeszédet az egy évtizeddel későbbi Szociálpolitikai Megállapodástól. Az Európai Bizottság a kezdeti sikertelenség ellenére sem adta fel, hogy az európai szociális párbeszéd szerződéses megállapodásokat és ennek eredményeként közösségi jogszabályokat eredményezzen. Ezt a törekvést jelzik a Maastrichti Szerződésről szóló fejezetben részletesen elemzett Szociálpolitikai Megállapodás rendelkezései. Készítette: Józsa Ibolya 20 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan A

Szociálpolitikai Megállapodás 3. cikkének (1) bekezdése megerősíti, hogy a Bizottság köteles elősegíteni a szociális partnerek közösségi szintű konzultációját. A szociális partnerek közötti megállapodások konkrét eljárási szabályait a Szociálpolitikai Megállapodás 4. cikke tartalmazza A 4 cikk (1) bekezdése tulajdonképpen megismétli a 138 cikk szövegét, amikor kimondja, hogy a szociális partnerek közötti közösségi szintű párbeszéd, ha ezt kívánják, szerződéses kapcsolatokhoz vezethet, beleértve a megállapodásokat. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az európai szociális partnerek bejelentik: tárgyalásokat kezdenek valamely kérdésről megállapodás kötése érdekében. A Bizottság a bejelentéstől számított 9 hónapra felfüggesztheti a jogalkotási eljárást, megvárva a szociális partnerek tárgyalásainak eredményét. Az autonómia elvéből kiindulva a Bizottság nem szólhat bele, hogy kik vesznek részt ebben a

tárgyalásban, azt az európai szociális partnerek szabadon határozhatják meg. Ha a szociális partnerek megállapodásra jutnak, akkor két út nyílik annak végrehajtására. Egyfelől lehetőségük van arra, hogy nemzeti tagszervezeteik tagországonként megkötött megállapodásokkal, kollektív szerződésekkel tegyék kötelezővé és kikényszeríthetővé az egyes tagállamokban az európai szintű megállapodást. Másfelől kérhetik az Európai Bizottságtól, hogy javasolja a Tanácsnak a megállapodás szövegének irányelv formájában történő elfogadását. Ezen szempontok alapján a Tanács vagy változtatás nélkül elfogadja, vagy elutasítja az irányelvet, de közben érintetlenül hagyja a megállapodás eredeti szövegét. A megállapodás szövegét tehát nincs joga módosítani. A szociális partnerek ezen jogszabályt eredményező munkájára használják az “alku a jog árnyékában” kifejezést. Az európai szintű szociális párbeszéd

mára az európai szociális jogalkotás egyik elemévé vált. Az Európai Unió szintjén a szociális párbeszéd döntő mértékben bipartit jellegű. A szociális párbeszéd kiterjesztésére irányuló törekvéseket az Amszterdami Szerződés véglegesítette, amikor változatlan szöveggel emelte be a Római Szerződésbe a Szociálpolitikai Megállapodás szociális párbeszédre vonatkozó rendelkezéseit. Ettől a formálisnak tűnő módosítástól az várható, hogy a jövőben – az eddig meghozott két irányelv mellett – újabb irányelvek születnek majd az 1991-ben Maastrichtban megálmodott, de csak 1997-ben, Amszterdamban a Római Szerződés részévé vált eljárás alapján. Az Európai Bizottság még 1996-ban, az Amszterdami Szerződés elfogadása előtt konzultációt kezdeményezett a szociális párbeszéd jövőjéről. Ennek az eredménye a Bizottság állásfoglalása Készítette: Józsa Ibolya 21 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító

gazdaságtan a “közösségi szintű szociális párbeszéd módosításáról és továbbfejlesztéséről”, amely szerint az alábbi négy területen kívánatos előrelépni a szociális párbeszéd javítása érdekében. 1. az információáramlás és tájékoztatás javítása; 2. a konzultációs fórumok, vagyis a fentiekben leírt bizottságok munkájának javítása; 3. a partnerség erősítése a foglalkoztatás terén, azaz a Foglalkoztatási Állandó Bizottság működésének reformja; 4. érdemi tárgyalások és újabb megállapodások kötésének ösztönzése 5.6 Közös foglalkoztatáspolitika A foglalkoztatáspolitika a közösségi szociálpolitika viszonylag új, meglehetősen speciális területe. A 90-es évek elejéig a tagállamok gyakorlatilag teljes szuverenitást élveztek a foglalkoztatáspolitika terén a közösségi jogban. A 90-es évek elejétől a Közösség elsődleges feladatának tekinti a foglalkoztatás javítását, aminek

legfontosabb oka az Európa szerte növekvő, tartósan magas munkanélküliség. A különböző közösségi szintű foglalkoztatási kezdeményezések ellenére azonban mind a mai napig nem született kötelező érvényű közösségi joganyag. A közösségi foglalkoztatáspolitika alapját nem kötelező érvényű jogszabályok (rendelet, irányelv), hanem elsősorban politikai dokumentumok képezik. A 90-es évek végére a közösségi foglalkoztatáspolitika központi elemévé a koordinációs mechanizmus vált, amely csorbítatlanul hagyja a tagállamok hatáskörét a foglalkoztatáspolitika alakításában, miközben nem kötelező eszközökkel elősegíti a közösen meghatározott célok elérését. Fontos különbség van a nemzeti és a közösségi foglalkoztatáspolitika között A nemzeti foglalkoztatáspolitika mindazon eszközt, politikát, tevékenységet jelenti, amely a tagállami határokon belüli munkaerőpiac szabályozására, alakítására irányul. A

nemzeti foglalkoztatáspolitika tehát a munkavállalókat, munkáltatókat, munkanélkülieket közvetlenül érintő állami tevékenység. Ezzel szemben a közösségi foglalkoztatáspolitika nem érinti közvetlenül a munkaerőpiac szereplőit, hanem a nemzeti foglalkoztatáspolitikák alakulását kívánja a koordináció eszközével befolyásolni, egységes fejlődési pályán tartani. A közösségi foglalkoztatáspolitika alakulását az alábbi dokumentumok befolyásolták: • az EGK alapításáról szóló Római Szerződés (1957), • a Bizottság 1993. évi "Foglalkoztatás, növekedés, versenyképesség" című Fehér Könyve, Készítette: Józsa Ibolya 22 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan • az Európai Tanács 1994. évi esseni ülésén elfogadott Esseni Következtetések, • az 1997 júniusában elfogadott Amszterdami Szerződés, • az 1997 novemberében, a Luxemburgi Foglalkoztatási Csúcson elfogadott 1998.

évi foglalkoztatási irányvonalak, • az 1998 júniusában tartott Cardiffi Csúcson az 1998. évi foglalkoztatási irányvonalak alapján készített nemzeti foglalkoztatási akciótervek értékelése, • az Európai Tanács bécsi ülésén 1998. decemberében elfogadott 1999 évi foglalkoztatási irányvonalak, • a Kölni csúcson, 1999 júniusában “Növekedés, foglalkoztatás, versenyképesség és fenntartható fejlődés” cím alatt elfogadott Európai Foglalkoztatási Paktum. A felsorolt dokumentumok közül mindössze a Római Szerződés és az Amszterdami Szerződés tartozik a közösségi elsődleges jogba. A többi dokumentum - Európai Tanácsi állásfoglalás, Fehér Könyv – formai szempontból nem rendelkezik ugyan kötelező erővel, ám tartalmuk a gyakorlatban kötelezi a tagállamokat. A 90-es években bekövetkezett változásokat természetesen mindenki különbözően értékeli. A radikális kritikusok a problémák elodázásaként

értékelik a koordinációt, mások viszont igen fontos foglalkoztatáspolitikai fordulatnak tekintik a legújabb fejleményeket. A következő évek európai munkaerő-piaci folyamatai minősítik majd helyettünk a közösség foglalkoztatáspolitikáját. Készítette: Józsa Ibolya 23 NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Összehasonlító gazdaságtan 6. Felhasznált irodalom: - Kende Tamás-Szűcs Tamás: Az Európai Unió politikái, Osiris, Budapest 2000 - Szociális helyzet az Európai Unióban, Új mandátum, Budapest 2003 - ESÉLY, A szociális Európa, 1999. évi különszám - Farkas Orsolya: Az Európai Unió szociális joga és szociálpolitikája, JATEPress, Szeged 1998 - Gyulavári Tamás – Kardos Gábor (szerk.): Szociális jogok az Európai Unióban Az Európai Bíróság esetjoga, Aduprint, Budapest 1999 - Gyulavári Tamás – Könczei György: Európai szociális jog. Osiris, Budapest 1999 - Hárs Ágnes: A munka szabad áramlása és a magyar

munkapiac. Európa Fórum, 1994 december - Laky Teréz: A munka Európája, Európai Tükör, 1996. december - Lukács Éva: ‘Menni vagy nem menni’ - a magyar munkavállalók és vállalkozók esélyei az Európai Közösségek munkaerőpiacán. Magyar Jog, 46/3 1999 - Sipos Katalin: A "szociális Európa" az Amszterdami Szerződés tükrében. Acta Humana 1998/33. 25–35 o Készítette: Józsa Ibolya 24