Történelem | Felsőoktatás » Az ókori Róma, tételek, 2005

Az ókori Róma, tételek - 2005 1. Az italicusok bevándorlása, az etruszkok A Kr.e II és I évezred fordulóján érkeztek az Appennini-félszigetre azok az indoeurópai törzsek, amelyeket összefoglalva italicusoknak nevezünk A latinok alkották a latinfaliscusok többségét, s az általuk megszállt vidék lett a vetus Latiumnak nevezett terület (a Tiberis alsó folyásától az Albai- és Sabin-hegyekig). Itt alakultak ki jelentős városaik: pl Róma, Praenestre, Alba Longa, Tusculum. A faliscusok a Tiberistől északra foglaltak földet, de nem játszottak különösebben jelentős szerepet Itália történetében. Az oscus-umber dialektust beszélők jóval nagyobb területet szálltak meg Közép- és Dél-Itáliában Umbriától Bruttiumig és Lucaniáig. Legjelentősebb törzsük a samnisoké volt, de sabinok, hernicusok, aequusok és marsusok is kiemelt szerepet játszottak. E két különböző dialektust beszélő italicus nép valószínűleg különböző

időpontokban érkezett Itáliába. Valószínűleg közvetlenül utánuk érkeztek a félsziget déli vidékeire az illyrek, akik összeolvadtak az őslakossággal, az északkeleti részekre a venetek vándoroltak be. Az őshonos népekről (pl ligurok, szárdok, korzikaiak) kevés nyom árulkodik. A kialakuló „latiumi” civilizáció a Kr.e 10-6 század között állt fenn, általában négy periódusra tagolják 1. korszak: Villanova-kultúra kezdeti korszaka 2. korszak: Kre 8 század a Villanova-kultúra felvirágzása (kb Róma alapítása) etruszk jelleg terjedése és Fossa-kultúra. 3. korszak: Kre 8 század második felétől a Villanova-kultúra virágzása, s a görög gyarmatvárosok érezhető hatása 4. korszak: Kre 8-7 század fordulója táján terjedő orientalizáló kultúra, kialakuló kereskedelem, föníciai, egyiptomi és ciprusi tárgyak, nyersanyagok behozatalával Az etruszkok eredete homályos. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából érkeztek; Halikarnassosi

Dionysios őshonosoknak tartja őket Itáliában. Egyes nézetek szerint északról érkezett indoeurópai nép lehetett, újabban inkább a keleti eredet teóriája terjed A legújabb nézet szerint valószínűleg a Villanova-kultúra népének egy része és egy keletről érkezett etnikum összeolvadása hozta létre az etruszk népet és kultúrát a Kre 8 század közepe táján Az egységes köznyelv fontos szerepet játszott nemzeti összetartozásukban, akárcsak az írás Ábécéjük a Kre 700 táján honosodott meg, s a nyugatgörög ábécékhez tartozott. A nép kialakulásával egyidejűleg létrejöttek városaik (városállamaik) is a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében is a mai Toscana és Emilia tartományok területén A legrégibb és legjelentősebb ezek közül Tarquinii volt, de Caere, Vulci, Veii, Volsinii, Clusium és Perusia is nagy jelentőségre tett szert. Vallásuk keleti, görög és mediterrán elemeket olvasztott össze:

természetfölötti lények sokaságában hittek, melyek egyetlen isteni lényeg különböző alakjai voltak (Voltumna, Turan). A Kre 6 századra valószínűleg görög hatásra az istenek antropomorfizálódnak, s azonosíthatóakká válnak a görög és római istenekkel. Fontos volt a béljóslás és a villámok magyarázata (disciplina Etrusca). Felemelkedésük elsődleges forrása a vasérc feltárása és feldolgozása volt Így ők adták át a fejlett keleti civilizációt a velük kapcsolatba kerülő itáliai népeknek. Fontos kapcsolatot tartottak a görögökkel (kerámia, írás, festészet) Városállamaikban kialakulóban volt az osztálytársadalom Vezető rétegük a nemzetségi nemesség (princeps) volt, hozzájuk nagyszámú clientela (teljes függés) kapcsolódott. Valószínűleg a római plebsnek megfelelő, nem nemes szabadok is léteztek. A városállam élén királynak megfelelő funkciójú egyén állt: korlátlan hatalma és jelvényei (imperium,

fasces) Rómában is meghonosodtak. A városállamok viszonyát a 12 állam szövetsége jelzi, de ezen belül elképzelhetőek voltak az ellentétek. Az etruszkok a Kre 7 század végén észak (Pó delta) és dél (Campania, Capua, Pompei) felé is terjeszkedni kezdtek. Rómát és Latiumot is ebben az időben foglalták el. 2. Róma alapítása és a királyság kora A város alapítási éve tekintetében több vélemény is van. A leginkább elfogadott nézet (M Terentius Varro) szerint ez a 754/753. év volt, ugyanez a nézet a királyság végét 510/509-re teszi A királyság korát a fennmaradt források és a régészet eredményei világíthatják meg legjobban. Róma városának kedvező volt a fekvése, de eleinte több különálló telep létezett egymás mellett, amelyek közül a Palatínus-hegyi tekinthető a legrégibb Rómának. Ezt az Alba Longából érkezett latinok lakták A monda szerint a Romulus vezette latinok egyesülése Titus Tatius sabinjaival

jelentette a város alapítását. A régészek ezt nem tekintik történetileg bizonyítottnak, több nézet ütközik (Kr.e 7 század; vagy éppen 575.) A királyság kora két, egymástól élesen elváló korszakra osztható. Az első a (Kre 753?-tól 616?-ig) Róma fölötti etruszk uralomig tartó patriarchális korszak volt. A lakosság főként állattenyésztéssel, földműveléssel és vadászattal foglalkozott, társadalma pedig törzsi, nemzetségi szervezetben élt. A második korszak (Kr.e 616?-tól 510?-ig) az etruszk uralom időszaka Továbbra is fontos marad a földművelés és állattenyésztés, de az ipar és a kereskedelem is jelentős szerephez jut már. Róma ekkoriban válik etruszk mintájú városállammá és számos intézményt vesz át tőlük Kérdéses, hogy mely etruszk városok terjesztik ki ekkor rá a befolyásukat, de Tarquinii, Vulci, Veii és Clusium biztosan. A római hagyomány hét királyról tud. A két első király, Romulus és Numa

Pompilius személyiségét teljességgel legendák szövik át. E szerint Romulustól ered a város ősi társadalmi és politikai intézménye, de a vallásiak közül csak néhány Ekkor a polgárság 3 tribusra, 30 curiára és 300 gensre volt felosztva és ő hívta életre a senatust (vének tanácsa) is A népgyűlések (comitia curiata) nemzetségek szerint szerveződtek. Numa Pompiliust a hagyomány vallási intézmények megalapítójának tekinti. Előneve etruszk eredetű Tullus Hostilius már kevésbé látszik legendás alaknak. A hagyomány harciasságát emeli ki, s nevéhez háborúkat és ehhez kapcsolódó intézmények létrehozását köti. Elpusztítja Alba Longát s lakóit Rómába telepíti Ő vezeti be a királyi jelvényeket Ancus Marcius a hagyomány szerint a legyőzött latin városok lakóit letelepíti az Aventinus-hegyen. A mondák világából igazán az etruszk királyok kora vezeti ki Róma történetét. A Tarquiniusok uralkodása történeti tény,

amit régészeti adatok is igazolni látszanak A Kre 6 század vége előtt az etruszk uralom még nem szűnt meg Rómában, az is biztos, hogy más etruszk államok is kiterjesztették uralmukat a városra, így Clusium királya, Porsenna is. Az első etruszk király Tarquinius Priscus volt, az ő idejére alakult ki a Forum és az ehhez csatlakozó etruszk negyed. Servius Tullius személyét szociális reformernek tartják, aki a centuriális (arisztokrata) alkotmánnyal szemben a timokráciát juttatta hatalomra. Az utolsó etruszk király Tarquinius Suberbus volt Erre az időre a nemzetségi társadalom már bomlóban volt. A nemzetségi arisztokrácia (patríciusok) jutott politikai hatalomhoz, melyet érvényesíteni kívánt a tőlük függő közrendűek (cliensek), alávetettek és a királyokkal szemben. A patríciusokon és clienseiken (populus Romanus) kívül a polgárjoggal nem rendelkező plebejusok éltek nagy számban a város területén. A patríciusokkal szembeni

harcukban a királyok egyre inkább rájuk támaszkodtak Ám végül az etruszk városállamok gyengülésével egy időben, a hagyomány szerint Kr.e 509-ben elűzték az utolsó etruszk királyt Rómából 3. A köztársaság: plebeiusok és patríciusok küzdelme, a Gracchusok A plebeiusok politikai küzdelmének céljai a következőkben foglalhatóak össze: 1., a populus Romanus teljes jogú tagjává válás; 2., részesedés az ager publicusból; 3, a társadalom minden csoportjára egyformán érvényes törvények írásba foglalása; 4, az adósrabszolgaság megszüntetése Fontos, hogy e küzdelem nem volt osztályharc, hiszen mind a patríciusok, mind a plebejusok más-más jogállású rétegekből tevődtek össze. A szeparatisztikus szakasz Kr.e 451-450-ig tartott Ebben az időszakban a plebejusok a saját politikai érdekképviseletük kialakítására törekedtek, s az első állomás a hagyomány szerint Kre 494-hez (vagy 470-hez) kötődik. Ekkor a plebejusok

megtagadva a katonáskodást méltánytalan helyzetük orvoslását követelték (kivonulás a Szent Hegyre) és elérték, hogy maguk közül néptribunusokat választhattak, akik jogkörüknél fogva védelmet nyújthattak számukra A néptribunus személye szent és sérthetetlen volt, évenként választották őket, eleinte 2, majd 10 főt. Később vétójogot is kaptak amelylyel a senatus és a népgyűlés határozatainak mondhattak ellen A következő sikert Kre 451-450-ben érték el, amikor írásba foglalták a XII táblás törvényeket, amelyek egyaránt érvényesek voltak a patríciusokra és a plebejusokra is. Ezekben nagyrész a tallio-elv érvényesült, de különbséget tettek férfi és nő, szabad és rabszolga, vagyonos és vagyontalan között, mindig az utóbbiak kárára. Az integrálódási szakasz Kr.e 451-450-től Kre287-ig tartott Első állomása Kre 445 volt, amikor törvényileg engedélyezték a plebejusok és patríciusok közötti házasságot, s

ezzel megkezdődhetett a két fél elitjének nobilitassá (nemességgé) alakulása. Ekkor még megbukott az a javaslat, hogy a consulok egyike plebejus legyen, ezért hosszú ideig (Kr.e 444-367) consulok helyett katonai tribunusok irányították az államot (2 majd 6, plebejusok is voltak köztük). Nagyjából ekkor kerül felállításra a comitia centuriata, a vagyoni besorolású népgyűlés, ahol az első classisba sorolt polgárok nagyobb súllyal dönthettek, mint a többi négy classis polgárai. Itt döntöttek háborúról és békéről, itt választották a tisztviselőket és itt hozták a törvényeket. A sorozatos háborúk súlya ráébresztette az elitet arra, hogy szorgalmazni kell a társadalmi közmegegyezést, hogy a plebejus közrendűek is érdekeltté váljanak a katonáskodásban. Kre 367-ben Licinius Stolo és Sextius Lateranus törvényei lehetővé tették, hogy az egyik consul plebejus legyen, maximálták az ager publicusból birtokolható föld

nagyságát (500 jugerum = kb. 1,25 km²), s az így fölszabaduló területeket a legszegényebb plebejusok között osztották szét. Az ezután következő háborúk során (samnisok ellen, Latiumban) a legszegényebb rétegek oly mértékben megerősödtek, hogy Kre 326-ban megszüntették az adósrabszolgaság feleslegessé vált intézményét. Kre 312-től a senatus plebejus tagokkal bővült, majd Kre 287-ben a lakóhely szerint összehívott népgyűlés a comitia tributa kapta a törvények meghozatalának jogát. Ezzel az aktussal kialakult az arisztokratikus köztársaság, itt a plebs már a cliensek és plebejus közrendűek egységét jelentette. E köztársaság egységét a Kr.e 3 századtól kezdve szinte folyamatosan zajló háborúk bontották meg A háborúk terhét nagyrészt viselő és katonáskodó kisbirtokos réteg gazdaságilag tönkrement a harcok alatt, ellenben a lovagi réteg mérhetetlenül meggazdagodott. A tönkrement parasztok a városi nincstelenek

tömegét növelték, s elnyomorodásukkal a hadsereg is veszített erejéből (vagyoni helyzethez kötött katonáskodás). E helyzetre keresett megoldást a Kre 133 év egyik néptribunusa, Tiberius Sempronius Gracchus. Földreformtervezetével – mely szerint a családfőnkénti 500 jugerum, vagy családonkénti 1000 jugerum fölötti földrészek visszavételével – kívánta földhöz juttatni a földjüket vesztett kisbirtokosokat. Politikai ellenfelei (lovagok, arisztokraták) azonban a kirobbanó összetűzések során megölték. Caius Gracchus Kre 123-122 között volt néptribunus, s megpróbált szélesebb támogatottságot szerezni a földreformnak A városi plebsnek olcsó gabonát osztatott, a lovagoknak Asia provincia évi adójának lovagi társaságok általi behajtását ígérte. Ám intézkedései miatt a senatusi arisztokrácia haragja zúdult a fejére. Végül, mikor polgárjogot követelt az itáliai szövetségeseknek, elfordult tőle a közvélemény, s az

újra kitörő zavargások során ő is életét vesztette. Ez időre tehető a néppárt és az optimaták politikai küzdelmeinek kialakulása, a köztársasági rend válsága, s a későbbi polgárháborúk gyökere. 4. Itália meghódítása, a samnis háborúk, a Pyrrhos elleni háború Róma fennállásának első évszázadaiban szinte folyamatos harcot vívott itáliai szomszédaival. Hol fennmaradásáért kellett küzdeni, hol ő indított harcot a vezető szerep megszerzéséért. Legádázabb ellenfeleik ekkoriban az etruszkok és a samnisok voltak. A Kre 5 századra az etruszkok ereje hanyatlóban volt, s ezt kihasználva a század vége felé a rómaiak lassan kiterjesztették uralmukat környező városaikra. Kre 424-420 között Capua elfoglalásáért vívtak háborút, majd Veii következett Kre 406-396 között. A gallok észak felől bekövetkező támadásai megkönnyítették a latin szövetség felújítását és megszilárdítását Diplomáciájuk is

aktívvá válik (I Dionysios és Karthago felé) Kre 387-ben a dél-itáliai Rhegion kikötőjét ellenőrzi, majd az etruszk Caere kerül sorra. A század második felére sikerül végképp elhárítani a gallok jelentette veszélyt, s ezzel megnyílik a lehetőség a déli expanzió előtt. Ez viszont a samnis törzsek érdekeit sértette és Kre 343-341 között kitört az első samnis háború Campania északi részének birtokáért, ezután a latin szövetség tagjai követeltek maguknak több jogot (senatusi tagságot, s az egyik consulságot). Az ezért kitörő latin háború Kre 340-338 között zajlott le, s Róma győzelmével ért véget. Ezután Róma újra a samnisokkal került összetűzésbe terjeszkedése során (Neapolis elfoglalása) Kre 328/326-304 között zajlott le a második samnis háború, melynek első szakaszában inkább a samnisok és szövetségeseik, Kr.e 314-től pedig a rómaiak és szövetségeseik voltak fölényben Ekkor (Kre 312) épült meg

a Via Appia Róma és Capua között Kre 304-ben a háború a rómaiak győzelmével zárult, s ezzel Közép-Itália nagyrészt a kezükre került. A harmadik samnis háború Kr.e 298-290 között zajlott le Kiváltó oka egy kelta támadás volt, melyet a samnisok és az etruszkok a maguk hasznára próbáltak fordítani. Kre 296-ban zajlott le Sentinum mellett az a csata, amely hosszú távon meghatározta Itália népeinek sorsát, s Róma győzelmével zárult. A samnis területek megszállása lassan haladt, s csak Kre 290-re fejeződött be Ezután Picenum elfoglalása majd a gallok északról való kiszorítása következett, mely Kr.e 283-ban a Lacus Vadimonius melletti csatában fejeződött nagyjából be. Erre az időre a Pó völgye és a dél-itáliai görög gyarmatainak kivételével Róma uralta a félszigetet. Kr.e 285-ben Thuiroi városa kérte Róma támogatását a lucanus törzsek ellenében, a rómaiak el is űzték őket, ám egyben meg is szállták a várost.

Ez sértette Tarentum és dél-itáliai szövetségesei érdekeit, s flottájuk elűzte a római csapatokat Thuiroiból A háború kitörése elkerülhetetlen volt, s érdekei védelmére Tarentum az épeiroszi királyt, Pyrrhost kérte fel. Ő Kre 280-ban szállt partra seregével Itáliában s le is győzte a rómaiakat Hérakleiánál. A felajánlott békét a senatus elutasította, de Kre 279-ben Asculumnál Róma újabb vereséget szenvedett. Az első győzelmet Kre 275-ben Manius Curius Dentatus aratta Beneventumnál, mely után Pyrrhos elhagyta Itáliát. Kre 272-ben a rómaiak megszállták magát Tarentumot, s ezzel Dél-Itália is uralmuk alá került. A behódolt városok a tengeri szövetséges jogot nyerték el Rómától, amit majd a punokkal vívott háborúkban kamatoztathattak. 5. Közigazgatás Itália meghódítása után A hódítások során az itáliai községek, városok egy része megkapta a teljes vagy szavazati jog nélküli római polgárjogot

(municípiumok). Mások csak latin jogot nyertek, zömükben pedig szövetségesek (socii, foederati) lettek, egymástól eltérő szövetségi feltételekkel. Lakóik egy-egy falusi tribusba nyertek besorolást; adót fizettek a római kincstárba, katonáskodni tartoztak Önálló közigazgatással, pénzverési joggal rendelkeztek, katonailag és külpolitikailag viszont Rómától függtek Ennek a szövetségi rendszernek a neve Itáliai Föderáció volt. Az első város amely szavazati jogú municípium lett, Tusculum volt (Kr.e 381), az első e nélküli az etruszk Caere (Kr.e 353) A tengerparti görög városok lakói a római hajóhadban teljesítettek szolgálatot (socii navales) A hajók kiállításáról is jórészt ők gondoskodtak Nagy katonai jelentőségük volt a meghódított itáliai népek területén, a határvidékeken létesített latin, illetőleg római jogú coloniáknak. A latin coloniák fokozott autonómiával rendelkeztek, senatusuk tagjai elnyerhették

a római polgárjogot. A rómaiak rangja természetesen magasabb, önállóságuk fokozottabb volt Kialakuló önkormányzatuk élén a duumvirek és a decuriotanács állt Területi elrendezésük a római haditábor alaprajzának felelt meg E coloniák szolgálták a szegényebb római polgárok földdel való ellátását és erősítették a kisbirtokos réteget is. 6. A Földközi-tenger medencéjének meghódítása: Pun háborúk, háborúk a hellén államokkal. Ahogyan Róma a Kr.e 280-as években kiterjesztette uralmát Dél-Itália fölé, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy hamarosan konfliktusba keveredik majd a térség másik hatalmával, a pun/föníciai kereskedőállammal, Karthágóval A kiváltó okot Szicília szolgáltatta, ahol a Kre 260-as évek elején itáliai zsoldosok (mamertinusok) fosztogatták északi központjukból a szigetet. A Syrakusai városa és a zsoldosok közötti viszályba mindkét nagyhatalom beavatkozott Az első pun háború Kre

264-241-ig tartott. Eleinte Róma csupán a punok terjeszkedését kívánták megakadályozni, ám végül az elhúzódó háború már Szicília birtokáért folyt. Végül a rómaiak szárazföldön és tengeren is győzelmet arattak Karthágó fölött, melyet belső ellentét is gyengített, köszönhetően a 300 tagú nagytanács megosztottságának Hanno és Hamilkár között. Az ellentét kapcsán kitörő zsoldosfelkelést csak Kre 238-ra tudták leverni, ám addigra Róma Korzikát és Szardíniát is birtokba vette, s a meghódított területeket provinciákká szervezte. Hogy veszteségeit ellensúlyozza Karthágó Hamilkár, majd fia, Hannibál révén hispániai hódításba kezdett. Ez vezetett el a második pun háború (Kre 218-201) kitöréséhez Itt, az Ebro folyó körül ütközött a két hatalom érdekszférája, s amikor Kr.e 219-ben Hannibal ostromolni kezdte Saguntum városát, a rómaiak hadat üzentek Karthágónak. Róma Itálián kívül kívánta

megvívni a háborút, Hannibál viszont Itália területén, s végül az ő elképzelései valósultak meg A háború első időszakában gallokkal kiegészült serege súlyos vereségek sorát mérte a rómaiakra, amelyek közül a legsúlyosabbak a Kr.e 217-ben a Trasimenus-tónál és 216-ban Cannaenál elszenvedettek voltak A kudarcok ellenére az Itáliai föderáció egysége kitartott. Ez a körülmény és az utánpótlás hiánya lassan megfordította a háború menetét A Kre 215-205-ig tartó első makedón háború sem vont el nagy erőket az itáliai frontról, hiszen azt az aitól szövetség és Pergamón vívta meg V. Philipposz ellen Róma helyett Kre 211-ben Szicíliát birtokba vették a rómaiak, s Hispániában is jelentős sikereket értek el Cornelius Scipio révén. Őt consullá választották, s áttéve a harcok színterét Észak-Afrikába (204), visszakényszerítette Hannibált oda. Kre 202-ben Zámánál döntő győzelemmel zárult a háború

Karthágó hatalma szinte csak a városra terjedt ki. A hellenisztikus világ felbomló politikai egyensúlya ugyancsak veszélyeztette a római érdekeket, ezért a Kr.e 200-197 közötti második makedón háborúban Makedóniát, majd Kre 192-188 között a szíriai háborúban a Szeleukida Birodalmat fosztották meg nagyhatalmi státusától. Az így megteremtett egyensúlyt az utolsó makedón király, Perszeusz igyekezett megbontani, ezért Kre 171-167 között a harmadik makedón háborúban végképp legyőzve a makedónokat, Róma először részekre szabdalta, majd Kr.e 148-ban provinciává szervezte az egykori ellenfél területét Kre 149-146 között a harmadik pun háborúban Róma végleg leszámolt Karthágó kereskedővárosával. 7. Rabszolgaháborúk és más összeesküvések A második pun háború után megnövekedett a rabszolgák száma és gazdasági jelentősége. Nagy tömegben főként a földeken dolgoztatták őket, s kíméletlenül bántak velük A Kre

2 század első évtizedeiben jelentkeztek az első jelek, összeesküvések és felkelések formájában (Praeneste, Etruria, Apulia). A legtöbb rabszolga Szicília szigetén dolgozott, s talán itt volt a legrosszabb a helyzetük is Az áldatlan állapotok miatt Henna központtal tört ki az I. szicíliai rabszolgafelkelés (Kre 135-132), melynek vezetője egy Eunus nevű, jósként tisztelt rabszolga lett. Őt később királynak választották, s erejét mutatja, hogy az Agrigentumban Kleon vezetésével felkelt rabszolgák elismerték elsőségét és csatlakoztak hozzá. Eunus valóságos államot hozott létre és pénzt is veretett Kre 134-ben Caius Fulvius Flaccus kelt át sereggel Szicíliába, de sikert csak a következő évben ért el. A végső győzelmet 132-ben csupán hosszadalmas és véres harcok árán sikerült kivívni. Eunust a Tauromenion melletti csatában a rómaiak elfogták. A Kr.e 133-ban elhunyt pergamoni király, III Attalos a római népre hagyta

királyságát A hírre Pergamonban felkelés tört ki (Kre 133-129), melynek élére II Eumenés király (Kre 192-159) törvénytelen fia, Aristonikos állt Fegyverbe szólította a szegényeket és szabadságot ígért a rabszolgáknak, híveit héliopolitáknak nevezte. Eleinte a harcias hegyi törzsekkel kiegészült serege jelentős sikereket ért el, mivel Róma nem tudott megfelelő erőt szembeállítani vele. Ám miután Kre 131-ben mind Hispániában, mind Szicíliában felszabadultak csapatai Licinius Crassus vezetésével átkeltek KisÁzsiába. Ő eredménytelen maradt, sőt 130-ban Leukainál súlyos vereséget szenvedett A felkelésnek csak súlyos harcok árán tudtak véget vetni, Aristonikost Perperna consul fogta el, akit Rómába vittek és kivégeztek. Kr.e 104-101 között tört ki a II szicíliai rabszolgafelkelés, kihasználva a hispániai, balkáni és a germánok elleni harcok lekötöttségét. A közvetlen kiváltó ok a jogtalanul rabszolgának eladottak

felszabadításának leállítása volt Keleten Salvius vezette a felkelést, akit később Tryphon néven királlyá választottak, nyugaton Athénion volt a vezér. A rómaiak csupán Kre 101-ben Manius Aquilius vezetésével tudták felszámolni a rabszolgaállamot Kr.e 74/73-71 között tört ki a Spartacus-féle rabszolgafelkelés Ezt gladiátorok robbantották ki Capua városában és környékén, kilátástalan sorsuk miatti elkeseredésükben Spartacus 70 társával szökött meg a Vezúv hegység erdeibe, s miután legyőzte az ellene küldött (Glabrio, Varinius) római csapatokat, özönlöttek hozzá a rabszolgák Kre 72-ben már consuli seregek voltak kénytelenek ellenük vonulni, ezek közül az egyik szétverte a Krixos által vezetett rabszolgasereget, Spartacus azonban újra győzedelmeskedett és északnak vonult. Ekkor azonban váratlanul visszafordult, Picenumban újabb győzelmet aratott, s dél felé vonult. Ekkor a senatus Licinius Crassust rendkívüli

teljhatalommal ruházta fel, s hazarendelte Pompeiust Hispániából Spartacus Szicíliába kívánta vezetni seregét, de kilikiai kalózok végül nem szállították át őket a szigetre. Kre 71-ben végül Crassus Apuliában csatára kényszerítette a rabszolgasereget és legyőzte őket. A felkelést kegyetlen megtorlás követte E felkelések is hozzájárultak ahhoz, hogy a római rabszolgatartó társadalom elindult a katonai diktatúrák felé vezető úton. 8. Polgárháborúk kora: Marius – Sulla, Pompeius – Caesar A polgárháborúk korát ajánlatos a Gracchusok korától számolni. Erre az időre egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a városállami méretekre kitalált köztársasági államforma, a megnövekedett területek és igények hatására válságba jutott. Caius Marius Kre 107-ben lett először consul, felfigyelt a városokban élő nincstelen tömegekre, s megkezdte besorozásukat a hadseregbe Ennek nyomán alakult ki a népfelkelő hadsereg helyett

fokozatosan a hivatásos zsoldossereg, mely a későbbiekben gyakran vált a politikusok kezében magánhadsereggé. Marius, akárcsak későbbi nagy ellenfele, Lucius Cornelius Sulla, a Jugurtha elleni háborúban (Kr.e 111-104) hívta fel magára a figyelmet Kre 102-ben Aquae Sextiaenél Marius szétverte a kimberek és a teutonok seregét. A Kr.e 80-as években Marius és Sulla között már mély ellentétek húzódtak meg A Kre 90-88 közötti szövetséges háborúban még együtt harcoltak, ám a VI Mithridatész elleni harcok (Kre 89-85) során nyílt kenyértörésre került sor közöttük A vita a hadvezéri kinevezés körül robbant ki, a senatus Sullát küldte keletre, ám a néppárti oldal ezt visszavonatta, és Mariusra ruházta a hadvezéri címet. Sulla azonban nem engedelmeskedett a parancsnak, csapataival elfoglalta Rómát. Marius és hívei Afrikába menekültek, majd miután Sulla Görögországba vonult, ismét Marius hívei kerekedtek felül, Cinna

vezetésével. Miután Marius is visszatért, napokon át tartó mészárlás kezdődött a városban Sulla eközben szívós hadvezetéssel legyőzte VI. Mithridatészt, s miután enyhe békét kötött vele, megkezdte a felkészülést Itáliába való visszatérésére. Kr.e 83-ban szállt partra Brundisimnál, majd több csatában legyőzve ellenfeleit, Kre 82 november 1-jén Róma falainál döntő győzelmet aratott. Ezekben a harcokban tűnt fel mellette Pompeius A köztársasági formák bomlásnak megindulásával magyarázható, hogy Kre 82-79 között Sulla dictator lehetett. Törekvései a senatus megerősítését célozták, 600-ra emelte a létszámukat, a bíróságok élén is senatorok álltak, a quaestori posztot is senatorok töltötték be. Proscriptio útján is leszámolt ellenfeleivel, e jegyzékek alapján kb 40 senatort és 1500 lovagot öltek meg Sulla Kre 79-ben visszavonult a magánéletbe, ennek oka rejtély. Halála után rendelkezéseit fokozatosan

visszavonták Caius Julius Caesar a Kr.e 60-as években kezdte előkészíteni egyeduralomra vezető tervét Felismerte, hogy ha elnyeri a néppárt bizalmát, megfelelő támogatottságot tudhat maga mögött Kre 65ben aedilisként olyan ünnepségeket rendezett, amelyek tovább növelték népszerűségét A Catilina összeesküvésbe bár belekeveredett, mégis sértetlenül úszta meg a leszámolást (Kr.e 63) Felismerte a dúsgazdag, ám félreállított Licinius Crassus személyében rejlő lehetőségeket, s miután visszatért hispániai helytartóságából Kr.e 60-ban, összehangolta a saját, Crassus és a mellőzött Cnaeus Pompeius Magnus politikai tevékenységét Ezzel maga mögött tudhatta Crassus pénzét, illetve a Pompeius mögött álló katonai erőt. Pompeius, aki az eltelt évek során számos katonai sikert könyvelhetett el (VI Mithridatész elleni háborúk lezárása, a kalózok megtörése) kapva kapott az alkalmon. E szövetséget nevezik az első

triumvirátusnak. Kre 59-ben Caesar először lett consul, s a mögötte álló néppárt, illetve triumvirek hatalmával tulajdonképpen egyedül kormányzott. Consuli éve letelte után Gallia provinciába vonult s egészen Kr.e 50-ig ott tartózkodva növelte vagyonát és katonai erejét, meghódítva Galliát, leverve a betörő germánokat, s rendezve a provincia helyzetét Crassus parthiai halála után azonban lassan változni kezdett a helyzet Rómában, s Kr.e 49 január 10-én Caesar seregei átlépték Itália határát. E lépés annyira meglepte a senatus oldalára állt Pompeiust, hogy elhagyva Rómát a Balkánra menekült, s ott kezdte meg a szervezkedést Miután Caesar Rómában rendezte a helyzetet, Pom- peius hispániai híveit is legyőzve partra szállt seregeivel Épeirosnál, majd a túlerőben lévő Pompeius hadait Pharsalos városa mellett legyőzve (Kr.e 48 augusztus 9) tulajdonképpen lezárta a polgárháborút Pompeius Egyiptomba menekült, ahol az

ifjú Ptolemaios megölette őt Caesar ezután Kleopátrát emelte hatalomra öccse helyett. 9. Caesar dictaturája, halála, a principatus kialakulása Caesar fő támasza a harcedzett, vezéréhez ragaszkodó hadsereg volt, ráadásul rendkívül széles körű teljhatalommal rendelkezett nagyszabású terveinek megvalósításához. A pharsalosi győzelem után meghatározatlan időre kapta meg a teljhatalmat, Thapsos után 10 évre. Helyettesei Antonius, majd Lepidus voltak. Kre 48-tól élethosszig megkapta a néptribunusi hatalmat, 44-ben ugyanígy a dictatori hatalmat. Így rendelkezett az államkincstárral, dönthetett háború és béke kérdéséről és ajánlási joga volt a tisztségekre Első feladata a helyzet konszolidálása lett, megakadályozta a rabszolgák politikai szerephez jutását. Ügyelt a szabad római polgárság erejének összefogására, a vezetőréteg regenerálására. Ellenfeleivel nagylelkűen bánt, s általános amnesztiát bocsátott ki

számukra Átszervezte a tartományok adózását is Kiiktatta a publicanusokat az adószedésből, elősegítette a lakosság romanizációját is (coloniák, polgárjogok). Egységes pénzt és naptárrendszert vezetett be a birodalom területén, kodifikáltatta a római jogot. 80 000 embert (veteránokat, proletárokat) telepített le különböző coloniákba, csökkentve ezzel az ingyen gabonában részesülők számát Ám alábecsülte republikánus ellenfeleinek erejét, őket irritálta, a senatus 900 főre való kibővítése s a köztársasági hagyományok semmibevétele is. Az intő példák ellenére Caesar elhanyagolta személyes biztonságát Ezt kihasználva egy kisebb csoport senator összeesküvést szőtt ellene, s Kr.e 44-ben Brutus és Cassius vezetésével meggyilkolták. Caesar halála után pártjának pillanatnyi megosztottságát kihasználva úgy tűnt, hogy a gyilkosok büntetlenül megússzák a merényletet. Ám Kre 43-ban Octavianus, Caesar örökbe

fogadott fia és örököse összefogott Antoniusszal és Lepidusszal Létrejött a második triumvirátus Céljuk a gyilkosok megbüntetése, majd a birodalom fölötti főhatalom megszerzése volt. Miután Rómában véres tisztogatást tartottak ellenfeleik sorában, Kre 42-ben Philippinél legyőzték Cassius és Brutus seregét Ezután felosztották egymás között a birodalmat, de Lepidust hamarosan kiszorították a hatalomból. Octavianus a nyugat, Antonius a keleti részeken uralkodott Végül Octavianus, ügyesen kihasználva a Rómában támadt ellenérzéseket Antonius Kleopátrával folytatott szerelmi viszonya miatt, a haza ellenségévé nyilvánította őt Kre 31-ben Actiumnál csaptak össze, ahol Octavianus csapatai győzedelmeskedtek, ezután Kre 30-ban Alexandriát támadta meg Antonius, majd Kleopátra is öngyilkosságot követett el, s így az egész birodalom fölötti hatalom Octavianus kezébe jutott 14. Augustus és intézkedései Kr.e 29-ben Octavianus

visszatért Rómába, ekkor már mint consul, s hamarosan megszerezte a censori tisztet is, amely Kr.e 23-tól végképp az övé és utódaié lett Ez tette lehetővé, hogy a senatus tagjait maga választhassa meg, s híveiből engedelmes testületté szervezze. Kre 27-ben lemondott a ráruházott rendkívüli hatalomról – valószínűleg előre megtervezett koreográfia szerint –, s a senatus „hálából” sorban ruházta fel azokkal a hatalmi jogokkal és tisztségekkel, amelyekkel már nemcsak ideiglenes jelleggel, hanem végleg magához ragadta a hatalmat. Mindezt a köztársasági rend visszaállításának jelszavával tette Miután megkapta az Augustus jelzőt, ő lett a princeps senatus, s kezdetét vette a principatus korszaka. Hatalmának alapvető támasza a hadsereg volt, hiszen ő rendelkezett azon provinciákkal (imperium proconsulare), ahol a hadsereg zöme tartózkodott. Kre 23-ban már a Róma fölötti politikai teljhatalom is az övé lett, ekkor kapta meg

örökletesen a néptribunusi jogokat. E jog birtokában fordulhatott a népgyűléshez, adhatott be törvényjavaslatokat, vádiratokat, hiúsíthatott meg minden akaratával ellentétes törekvést, s védhetett meg bárkit, ezzel beavatkozva a döntési folyamatokba. Személye átokkal védett sérthetetlenséget élvezett Külpolitikájában a birodalom békéjének (pax Romana) megőrzése volt a célja. Ezt főképp a kirobbanó felkelések (Hispánia, Pannonia, Germánia) fenyegették Ezek leverése megkívánta a Duna-AlpokRajna határvonal stabilizálását Keleten kiegyezett a parthusokkal, az itt lévő szomszédos monarchiák laza függésbe kerültek Rómával. Társadalompolitikájában az egyensúly megőrzésére törekedett Igye- kezett megszilárdítani a senatori- és lovagrendet (házasság- és családvédelem), a hatalom két legfőbb bázisát. Szabályozta a rabszolga-felszabadítást és a velük való bánásmódot is Az új rend megszilárdítása

érdekében fontos volt az utódlás kérdése is. A jogi problémát Augustus úgy oldotta meg, hogy a kiszemelt örökössel megosztotta az elnyert tisztségeket és felhatalmazásokat. Nehezebb volt az örököst megtalálni, hiszen a császárnak nem volt fiúgyermeke. Először leánya férjére, Marcellusra gondolt, majd annak halála után régi munkatársa és hadvezére, Agrippa került előtérbe Az ő, és fiai halála után Augustus harmadik feleségének, Liviának első házasságából született fia, Tiberius lett az örökös, aki örökbefogadás révén került a Iulius-nemzetségbe. Kru 14-ben, Augustus halála után el is nyerte a princeps, tehát a császári címet. 10. A Iulius-Claudius dinasztia Tiberius uralkodásáról (Kr.u14-37) a történetíróknak köszönhetően, sötét kép él az utókorban Ötvenöt éves volt, amikor hatalomra jutott, s addigra a többszöri mellőzöttségtől, a dinasztikus okokból felbontatott házasságától, s az utána

megköttetett rossztól megkeseredett emberré vált. Talán ezek az okok vezettek arra, hogy korlátlan hatalmát nem mindig használta fel jól. Az ő uralma alatt fokozatosan előtűnt a monarchia katonai jellege Ő telepítette Róma környékére a praetorianusok testőrgárdáját, s ettől kezdve ez az alakulat politikai eszközzé vált Lehetett a császártól függő, vagy tőle független hatalom, s beleszólhatott a császárválasztásba is Első parancsnokuk Aelius Seianus volt, aki kihasználta Tiberius Capri szigetére történt visszavonulását és igazi rémuralmat vezetett be. Tiberius csak sok idő múlva ismerte fel az igazságot, s állt bosszút, ám az ő haragja ugyanolyan pusztító volt, mint Seianus tevékenysége. Utódja Caius Caligula (Kru 37-41) lett, akihez nagy reményeket fűztek Rómában, melyben eleinte nem is csalatkoztak. Általános amnesztiát hirdetett az előző időszak áldozatainak, és együttműködött a senatusszal Ám idővel

hellenisztikus uralkodói szokásokat vett fel, pl. együtt élt a saját húgával, Drusillával Önkénye és zsarnoksága végül merénylethez vezetett, és testőrségének egy tisztje, Cassius Chaerea ölte meg. Utóda, a testőrség által császárrá kiáltott Claudius (41-54) lett. Túlélését testi gyengeségének és vélt gyengeelméjűségének köszönhette. Pedig művelt és éles elméjű ember volt, csupán kiegyensúlyozatlansága jelentett problémát Az ő nevéhez fűződött a császári bürokrácia továbbfejlesztése Szakképzett, felszabadított rabszolgák vezetése alatt kancelláriákat (scriniumok) állított fel, melyek a császár személyes ügyintézését segítették A senatus és a különböző magistratusok (pl consul) a köztársasági formát őrizték Az elöljárók pedig (praefectusok) császári felügyelet alatt állva, állami megbízásokat hajtottak végre Ez a jól tagolt hivatalszervezet külpolitikai sikereket hozott (Britannia,

Mauretania és egyéb hódítások). Hatalma hanyatlása akkor kezdődött, mikor felesége Messalina, illetve a vele összejátszó szabadosok befolyást szereztek felette Claudius előbb kivégeztette hűtlen feleségét, majd saját unokahúgát Agrippinát vette el Az új feleség, miután a császár saját fia mellőzésével, elismerte örökösének fiát, Nerót, megmérgeztette Claudiust. Nerót (54-68) ugyancsak a testőrgárda kiáltotta ki uralkodónak. Amíg oktatója, Seneca és testőrparancsnoka, Burrus álltak a háta mögött, addig uralma elfogadható volt (a senatusszal való együttműködés, külpolitikai sikerek), ám már ekkor is látszott, hogy Nero inkább a kedvteléseinek él A hatalomvágyó Agrippina azonban Claudius fiát, Britannicust kezdte támogatni, ám Nero előbb a fiút, majd 59-ben Agrippinát mérgeztette meg. Seneca és Burrus halála után, felesége Poppea és az új testőrparancsnok Tigellinus vették át felette az irányítást Nero

népszerűsége rohamosan romlott, őt vádolták a 64-ben vádolt hatalmas római tűzvész miatt, de a vádat a keresztényekre hárította s tömegesen végeztette ki őket. Nem foglalkozott a 66-ban kitört júdeai felkeléssel sem, inkább az olümpiai játékokon vett részt. Ráadásul Róma komoly pénzügyi gondokkal is küzdött 68-ban végül fellázadt a hadsereg és a testőrgárda egy része, Nero öngyilkosságot követett el. Vele kihalt a Iulius-Claudius dinasztia 12. Flaviusok Ezután a hispán és galliai légiók Galbát kiáltották császárrá, ám ő józan takarékosságával kivívta ellenszenvüket, és megölték (69 január). A gyilkosságban részt vevő Salvius Othó a dunai-, keleti- és testőrcsapatokra támaszkodott, azonban Aulus Vitellius, akit a germán, gall és britanniai légiók támogattak, Bedriacum mellett (69 április) legyőzte őt. Ekkor a júdeai felkelés leverésében részt vevő keleti légiók Flavius Vespasianust kiáltották

ki császárukká. Vitelliust a saját katonái gyilkolták meg, így Vespasianus lett a császár (69-79). Az császár igyekezett helyreállítani a szenatusszal való kapcsolatot, így a senatusszal közösen jogilag rendezték a mindenkori uralkodó rendkívüli hatalmát (imperium) és hatáskörét. Ezzel véglegessé vált a köztársasági államrenddel való szakítás Következetesen rendezte a pénzügyi gondokat is, olyannyira, hogy elkezdhette építeni a Colosseumot, s más nagy beruházások is megindultak. Törekedett az arisztokrácia és a polgárság támogatására, szélesebb körben adományozott polgárjogot (pl. Hispánia – latin jog) E romanizálódó lakosság jelentős szerephez jutott a hadseregben is A császári birtokokon a rabszolgák helyett kezdtek jelentős szerephez jutni a colonusok (szabad bérlők). Vespasianust idősebbik fia, Titus (79-81) követte az uralkodásban, aki folytatta apja békepolitikáját. Ezután kisebbik fia, Domitianus

(81-96) következett, aki zsarnoki hajlamaival vívta ki maga ellen az ellenszenvet. Mellőzte a senatust és döntéseiben egy szűk császári tanácsra (consilium principis) támaszkodott Gazdaságpolitikájában nem ért el különösebb eredményeket, bár igyekezett megoldani az itáliai borkivitel gondjait, s valószínűleg ő kezdte el kiépíteni az alimentatio (ellátási díj) rendszerét, melynek bevételét az árvák ellátására fordították. Külső és belső gondok egyaránt fenyegették hatalmát, évenkénti adó fizetésére szorult a dákokkal szemben, s váltakozó harcokat vívott a roxolánokkal, szarmatákkal és markomannokkal. Sikertelen uralmának egy 96-ban szerveződött összeesküvés vetett véget. 13. A jó császárok kora, a 2 század Domitianus meggyilkolása után a senatus a 66 éves Marcus Cocceius Nerva (96-98) személyében választott császárt. Ezzel veszi kezdetét az Antoninus császárok kora, mely egy előkelő arisztokrata

családról kapta a nevét Az öröklés ebben az időben az utód adoptálásával rendeződött Nerva helyreállította a birodalom rendjét, a társadalmi csoportok közötti összhangot A szegények között földet osztatott, tovább vitte az alimentatio elterjesztését. A hadsereg hűségét azzal biztosította, hogy adoptálta a népszerű Marcus Ulpius Traianust Traianus (98-117) uralkodása igen sikeres volt, bölcs önmérséklet, átgondoltság és sikeres külpolitika jellemezte. Megszilárdította Róma és Itália gazdaságát és kivándorlási tilalmat vezetett be, a senatoroknak vagyonuk egyharmadát a félszigeten kellett befektetniük. Folytatta a romanizáció politikáját, és nagy középítkezések folytak (Ostia-Tiberis csatorna, árucsarnok). Traianus 101-102-ben, majd 105-106-ban vezetett hadjárat a megerősödött és terjeszkedő politikát folytató dák királyság ellen A második hadjárat során elfoglalta Dacia egész területét és provinciává

szervezte, Decebalus király öngyilkos lett 113 után keleten is hódításokba kezdett és ekkor érte el a Római Birodalom fennállása alatt a legnagyobb kiterjedést (Armenia, Mezopotámia, Arabia). Traianust Hadrianus (117-138) követte a trónon, ő korábban Alsó-Pannónia helytartója volt. Külpolitikáját óvatosság jellemezte, lemondott a nehezen és drágán védelmezhető területekről (pl. Armenia, Mezopotámia), nagy súlyt fektetett a határok védelmére, a hadsereg helyzetére A császári tanács munkáját jogászok segítették, a bírói jogkörrel felruházott praetorok csak a császár által jóváhagyott jogszabályok szerint ítélkezhettek. Új törvények a senatus által elfogadott császári előterjesztések, vagy a princeps törvényerejű rendelete (edictum) nyomán Hadrianust adoptált fia, Antoninus Pius (138-161) követte, akinek uralkodása alatt jelentősebb konfliktus se kívülről, se belülről nem zavarta meg a birodalmat. Az ugyancsak

adoptált Marcus Aurelius (161-180) a keleti területekre társuralkodóként vette maga mellé fivérét, Lucius Verust. Az ekkoriban kirobbant háborúk igazolták a döntés jogosságát Verus 162-166 között visszaszorította a parthusokat, ám a hazatérő sereg behurcolta a pestist. Itália lakosságának nagyjából az egyötöde pusztult el a járványban A 167-ben betörő markomannok és kvádok ellen, maga Marcus Aurelius viselt hadat, majd a Dacia területére betörő jazigok okoztak gondot, s csak 175-ben lehetett befejezni a hadjáratot. A hadifoglyokat colonusként telepítették le a pestis által elnéptelenített vidékeken. Az időközben keletre kinevezett Avidius Cassius 172-ben leverte az egyiptomi pásztorok (bukolosok) lázadását 177- ben ismét a germánok ellen kellett hadat viselnie Marcus Aureliusnak, s e hadjárat során érte a halál a dunai hadszíntéren. A császárt természetes fia, Commodus (180-192) követte a trónon. Uralkodása alatt az

alávetett népek felkelései rázták meg a birodalmat Politikájában szakított a senatusszal, ragaszkodott ahhoz, hogy személye isteni tiszteletben részesüljön Sorsában végül a hozzá hasonló elképzelésű császárokkal osztozott. Az Antoninus-kor társadalma három jól elkülönülő csoportra oszlott. 1 (Honestiores) Arisztokrácia: senatori rend, lovagi rend, megfelelő nagyságú földbirtokkal 2 (Humiliores) római köznép, kézművesek, kereskedők, szabad parasztok, kisbérlők (colonusok). 3 Rabszolgák, létszámuk folyamatosan csökkenőben van. Jogi helyzetük folyamatosan javult, a fontos állami megbízásokat ellátó rabszolgák akár a senatori rendig is emelkedhettek felszabadulásuk után. 14. Katonai anarchia kora Commodus meggyilkolása után hosszú polgárháborús időszak következett. 193 január 1-én Pertinax lett a császár, ám három hónap után meggyilkolták. Ezután a légiók és a testőrcsapatok négy különböző császárt

választottak Hosszú harc után ezek közül Lucius Septimius Severus (193-211), Felső-Pannónia legátusa került ki győztesen. Hatalmát a hadseregre építette, megemelte a katonák zsoldját, engedélyezte a szolgálat alatti házasságkötést, és segítette a közéleti felemelkedésüket. Ezáltal a hadsereg szinte a társadalom fölé, azon kívül került Az ehhez szükséges hatalmas összegeket vagyonelkobzásból, pénzrontásból teremtette elő. Az adminisztrációban a lovagok kerültek előnybe. Keleti hódításokba fogott (Mezopotámia, Oshroene provincia), végül 211-ben a britanniai hadszíntéren halt meg. Hatalmát fiai, Caracalla és Geta örökölték. Caracalla (211-217) megölette testvérét, és a hadsereg erejére támaszkodva uralkodott 212-ben adta ki edictumát (Constitutio Antoniniana) amelyben kevés kivétellel a birodalom minden szabad lakójának megadta a római polgárjogot. Egyes vélemények szerint azért, hogy a római polgárok

kötelező adóterheit kiterjessze, s ezzel pluszbevételhez jusson. 217-ben a parthusok elleni hadjárat közben testőrparancsnoka gyilkolta meg. Ezek a gyilkosságok mutatják, milyen gyenge lábakon állt a társadalmi bázisra nem támaszkodó katonacsászárok hatalma. A gyilkos Macrinus hamarosan ugyancsak gyilkosság áldozata lett Utána Bassianus (218-222) lett a császár, aki vallási rajongásával tűnt ki társai közül Nevét is (Heliogabalus v. Elagabal) e napkultuszról kapta Testőrei gyilkolták meg 222-235 között Alexander Severus az unokatestvére uralkodott. Édesanyja, nagyanyja és egy híres jogász, Ulpianus befolyásával a senatusszal való egyetértésre törekedett. Az iparosok jogi helyzetét is igyekezett rendezni (a collegiumok állami ellenőrzése), a parasztokat kölcsönökkel segítette. A hadsereg féltve kiváltságos helyzetét fellázadt és meggyilkolták a császárt A 235-284 közötti időszak a belső anarchia és a külső támadások

zűrzavarának korszaka. A központi hatalom széteséséhez hozzájárult, hogy Itália elveszítette vezető szerepét, s nyugaton Gallia, keleten Kis-Ázsia vált vezető területté. Más tartományok stratégiai szerepük miatt váltak jelentőssé (pl. Pannónia) A külső támadások (frankok-Hispánia, gótok-Balkán) is tovább gyöngítették a központi hatalmat Keleten megszilárdult a Szasszanida birodalom, mely az Akhaimenidák államát kívánta visszaállítani. A császárok és ellencsászárok közötti háborúságok is csak súlyosbították a helyzetet A korszak uralkodói közül Gallienus (253-268) és Aurelianus (270-275) emelkedtek ki. Az utóbbi állította helyre a birodalom egységét A birodalom hagyományosan vezető szerepet betöltő csoportjai fokozatosan hanyatlásnak indultak Nyilvánvalóvá vált, hogy a principatus köztársasági formákat is őrző rendszere már nem alkalmas a birodalom irányítására. 15. A dominatus kora A

katonacsászárok korát Caius Aurelius Valerius Diocles fellépése zárta le, aki Carus és Numerianus császárok gárdaparancsnoka volt, s valószínűleg halálukat is neki köszönhették. Diocletianus (284-305) néven lett császár, s a birodalom épségének megőrzésének a lehetőségét, az erők átcsoportosításában és a hatalom megosztásában látta. Ezért 286-ban barátját, a pannóniai Maximianust tette társcsászárrá a nyugati területeken. Diocletianus vezető szerepe megmaradt A tetrarchia (293) azon a felismerésen alapult, hogy további uralommegosztásra van szükség, hiszen keleten és nyugaton is újabb ellenségek tűntek fel (perzsák, szaracénok, frankok, szászok, szarmaták) Ezért mindkét császár a saját gárdaparancsnokát tette társává. Keleten Galerius, nyugaton Constantius Új közigazgatási rendszer került bevezetésre, 100 kisebb tartományt hoztak létre (élükön senatori consularesek, vagy lovagrendi praesidesek –

kormányzók álltak). Ezeket 12 kerületbe szervezték, melyek élére lovagrendi vicariusszok kerültek. Felduzzasztották a hadsereget, összesen 60 légiónyi erővel rendelkezhetett a négy uralkodó. Ezeket úgy osztották el, hogy bizonyos egységeik a határ (limes) egy meghatározott körzetében állomásoztak, a többi pedig a birodalom belsejéből vonult fel a veszélyeztetett részekre (comitatenses). A megnövekedett költségeket adóreformmal igyekeztek előteremteni. Városokban fejadó, terményadó a föld nagysága és minősége alapján. Róma adómentes város maradt 301-ben ármaximálási rendelet. Ebben az időben alakult ki az új államrend, a dominatus. A senatus tekintélye szinte megszűnt, az uralkodó már nem első polgárként, hanem a társadalom felett álló korlátlan úrként jelent meg. Az egységesítésre való törekvést jelzi az ősi vallás feltámasztásának kísérlete is Jupiter megújított kultusza lett az államvallás, ám a

megerősödött kereszténység már nem adta könnyen pozícióit. 303 február 23-án keresztényellenes rendelet, melynek nyomán főképp keleten indult kegyetlen keresztényüldözés. Diocletianus 305-ben saját elhatározásából mondott le a hatalomról gyenge egészségi állapota miatt, s ezt tette Maximianus is. 16. A tetrarchia Diocletianus leköszönése után és a Constantinus dinasztia Diocletianus és Maximinus visszavonulása után a helyükre addigi társuralkodóik léptek, majd Constantius halála után, annak társa, Severus lett az uralkodó keleten. Severus Constantius fiát, Constantinust vette maga mellé. Nyugaton Galerius és Maximinus Daia uralkodott Ám Diocletianus visszatartó ereje nélkül a tetrarchia államformája nem működött. Mind az Augustusok, mind a Caesarok saját hatalmukat igyekeztek érvényesíteni Az elkövetkező idők a katonacsászárok sötét korszakát idézték. E küzdelemből 312-ben, egy Róma melletti csatában

Constantinus (306-337) került ki győztesen. A küzdelem során fontossá vált, hogy a kereszténység erejét felhasználhassák, ezért 311-ben Galerius megengedett vallássá nyilvánította 313-ra már csak Constantinus és Licinius (Severus utóda) maradtak hatalomban, s ők közösen nyilvánították ki (Milánói edictum), hogy a kereszténység megkezdheti kiépíteni egyházszervezetét, s ez a közösség szervező erő lett a későbbiekben a császár uralmának fő támasza. E célt szolgálta a 325-ben megtartott Nikaia zsinat, mely az ifjú egyház ügyeit volt hivatott rendezni. Ekkor már Constantinus volt az egyedüli uralkodó, hiszen 324-ben megölette Liciniust. A korábban megalkotott 12 kerület fölé 4 praefecturát szervezett, amelyeket praefectus praetoriók kormányoztak. Sikeres hadjáratokban győzte le a szarmatákat és a gótokat, majd 332 után vandálokat és szarmatákat telepített le a birodalomban 316 és 325 között rendezte a városi

rétegek terheit, s ezek örökletes voltát, megfosztotta a colonusokat a szabad költözködés jogától. Így próbálták a lakosságot helyhez kötni, s a társadalmi helyzetet örökletessé tenni 330-ban avatta új fővárossá Constantinopolist (Konstantinápolyt) 337-ben bekövetkezett halála után három fia osztozott a hatalmon. Az egymással való vetélkedésen kívül a galliai hadsereg lázadása és az afrikai szegény földműves rétegek mozgalma okozott nekik gondot. Constans előbb II Constantinust ölette meg, majd a gall hadszíntéren ő maga is meghalt. Ezt a lázadást 351-ben a harmadik fiú, II Constantius (351-361) verte le A megszokott barbár betörések miatt társuralkodót vett maga mellé, Flavius Claudius Julianust. Őt galliai sikerei nyomán császárrá választották (361-363). Enyhítette az adóterheket, bizonyos mértékig helyreállította a városok önkormányzatát Az ősi vallási hagyományok feltámasztására törekedett Perzsiai

hadjárata során érte a halál A hadsereg ekkor Flavius Iovianust kiáltotta császárrá, de ő egy év múlva tisztázatlan körülmények között meghalt, miután kiürítette a Diocletianus által meghódított területeket. Így 364-ben a hadsereg a pannóniai származású Flavius Valentinianust emelte trónra 17. A Valentinianus dinasztiától a Nyugat-római Birodalom bukásáig Valentinianus (364-375) nyugaton Mediolanum székhellyel uralkodott, míg öccse, Valens a keleti területeket kapta, Konstantinápoly központtal. Mindkét császár keresztény volt, uralmukat igyekeztek demokratikus színben feltüntetni Megerősítették a defensor plebis (köznép oltalmazója intézményét) a hatalmasságok visszaéléseivel szemben. Felléptek a patrocínium (védelem) gyakorlata ellen is, hiszen így nagy tömegek kerültek személyes függésbe, a kormányzat oedig adóbevételektől esett el. Valentinianus kemény harcokat vívott a barbárok ellen, igyekezett

megerődíteni a limes vonalat, alemannok telepített a Pó-síkságon 375-ben a kvádokkal folytatott tárgyalások közben halt meg Brigetióban (Szőny). Utódai fiai lettek, Gratianus és II. Valentinianus Ekkor tűntek a hunok a Volgánál. Ez előlük elvonuló vizigótok betelepülését Valens úgy engedélyezte, hogy zsoldosként szolgálják a rómaiakat A tisztviselők korruptsága miatt, az elviselhetetlen körülmények hatására a helyiekkel együtt felkelés robbant ki 378-ban Hadrianapolisnál ütköztek meg a rómaiakkal, akik katasztrofális vereséget szenvedtek. Gratianus (375-383), mivel öccse még gyermek volt, a nagy tapasztalatú moesiai helytartót, Theodosiust emelte Augustusszá (379-395) a keleti területekre. Ő a gótokat szövetségesének ismerte el, letelepítette őket Trákiában, adómentességet és zsoldemelést is kaptak. A kormányzat elengedte a barbárok által dúlt területek adóját, így a városokét kellett felemelni A colonusok

alávetettsége is véglegessé vált. 383-ban Gratianust Magnus Maximus britanniai és galliai légiókkal támadta meg és megölette. 392-ben II Valentinianus lett összeesküvés áldozata Theodosius csak 394-re tudott rendet teremteni, s személyében ismét egyetlen császár irányította a birodalmat. A birodalmat két fia, Arcadius és Honorius között osztotta fel (a megosztás véglegesen érvényesül immár). Honorius (395-423) mellett nyugaton a vandál Stilicho gyakorolta a tényleges uralmat. Keleten Rufinus képviselte Arcadius érdekeit A két fél közötti ellentétet elsősorban az illyricumi határvonal kérdése okozta. Rufinust meggyilkolták, a vitatott területen Alarich vezetésével, Stilicho jóváhagyásával a vizigótok telepedtek le. 405-406-ban germán törzsek törtek Galliára és az alpesi tartományokra, a rajnai határvédelem teljesen összeomlott. Gallia és Hispánia a germánok kezére jutott, elveszett Britannia és Pannónia megnyílt a

hunok előtt. Stilichót tették felelőssé és kivégezték A gótok Itáliában követeltek földet, s mivel nem kaptak, hát Rómára támadtak és 410-ben elfoglalták, kirabolták a várost Ezután 412-ben Hispániában és Dél-Galliában Athaulf vezetésével megalakult a vizigót királyság. III. Valentinianus (424-455) uralma alatt tovább bomlott a birodalom Hadvezére Flavius Aëtius volt, aki Afrika helytartójával, Bonifatiusszal került ellentétbe. Ekkor kelnek át a vandálok Geiserich király vezetésével Észak-Afrikába, mely ugyancsak elszakad a nyugati területektől Keleten sikerült elkerülni azt, hogy a birodalom több részegységre hulljon szét, nem engedtek barbár népeket betelepülni a határok mögé. 412-ben Konstantinápolyt bevehetetlen erősséggé építették ki. II Theodosius (408-450) ekkoriban adta ki a Codex Theodosianus néven ismert törvénygyűjteményt. 430-tól adót fizettek a hunoknak, akik miatt kiürítették az Al-Dunától

délre fekvő területeket. A hun birodalom élén Attila (445-453) állt egyeduralkodóként 451ben Galliában a catalaunumi síkon döntetlennek nyilvánítható csatát vívott Aëtius seregével, melyet vizigótok és burgundok támogattak. 452-ben sarcot vetett ki Rómára 453-as halálával a hun birodalom széthullott. A hun veszély elmúltával III. Valentinianus meg kívánta szilárdítani a hatalmát, ezért megölette Aëtiust, de annak katonái 455-ben a császárt ölték meg bosszúból A kialakuló zűrzavart a vandál Geiserich használta ki, és a 455 június 2-án elfoglalt Rómát teljesen kifosztotta, Korzikát és Szardíniát saját területnek nyilvánította A vizigótok is kikiáltották saját államukat, a burgundok Gallia keleti részén Burgundiát. Dalmácia is elszakadt a „birodalomtól” 473-ban a pannóniai származású Orestes próbált a kormányzat élére kerülni és 475-ben saját kiskorú fiát (Romulus Augustulus) császárrá kiáltotta

ki, ám őt megölték az Odoaker vezette zsoldosok, fiát pedig megfosztották címétől, a császári hatalom jelképeit Odoaker Konstantinápolyba küldte. Ez 476-ban történt