Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Stekler Ágnes - A korporatív rendszerek

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar A korporatív rendszerek Stekler Ágnes Gazdálkodási szak II. Évfolyam Philippe Schmitter: "A korporatizmus olyan érdekképviseleti rendszerként definiálható, amelyben az azt alkotó egységek korlátozott számú, egységes, kötelező, nem versengő, hierarchizált és funkcionálisan megkülönböztetett kategóriákba szerveződnek, melyeket az állam elismer, illetve engedélyez (esetenként létre is hozhat), és amelyek képviseleti monopóliummal rendelkeznek saját kategóriájukban (.)” Thoma László: "Korporatív intézményről akkor beszélünk, ha az érdekképviseleti szervezetek között folyó egyeztetések, konfrontáció és kooperáció az állam részvételével folyamatossá és szisztematizáltan rendezetté válik, tehát intézményesül. Az állam részvétele és az egyeztetések intézményesülése egyaránt nélkülözhetetlen eleme ennek a

fogalomnak." Alan Siaroff: "A (liberális) korporatizmus a fejlett ipari társadalmon és demokratikus politikai rendszeren belül a nemzetgazdaság összehangolt, kooperatív és rendszerbe szervezett irányítása az állam, az egységes szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével (ezen utóbbi két fél közvetlenül az ágazatokban is együttműködik), mely együttműködés mindhárom szereplőnek a hasznára válik." 1 A korporatizmus genealógiája Európában Időszak Politikai Piacok Gazdaságpolitikai rendszer Középkor Tradicionális Feudális korporatizmus doktrína Helyi, Zárt céhes preindusztriális rensdszer Zárt Dirigizmus 2. generáció: 1920-as, 30-as Autoriter „auriter évek etatizmus 3 .generáció: II. világháború Nyugati Elsősorban Keynesi neo/liberális után, az demokratikus, nemzeti (növekedés- és korporatizmus Egységes Piac plurális orientáció foglalkoztatás-

korporatizmus” előtt 4. generáció: 1992 után orientált Fragmentált és Nemzetközi többszintű korpratív Neoliberális (versenyképességorientált) politikai közösségek A neokorporatizmus alapfogalmai A neokorporatizmus elmélete a hetvenes évek elején került a társadalomtudományi érdeklődés középpontjába. A mai elnevezésnek több változata is létezik: korporatizmus, neokorporatizmus, korporativizmus, neokorporativizmus. A "vi" képző beiktatása pusztán ízlés kérdése, a "neo" előtag azonban lényegi kérdés. A"korporatizmus", "korporatív rendszer" ugyanis a két világháború közötti fasiszta Olaszország gazdasági berendezkedésének elnevezésére is szolgál, így lényegesnek tartjuk a mai, demokratikus korporatizmus e rövid előtaggal történő megkülönböztetését. Ennek ellenére, a külföldi szakirodalomban gyakori a rövid és egyszerű corporatism kifejezés használata

a demokratikus korporatizmus elnevezésére. 2 A neokorporatizmus azt feltételezi, hogy a csoportérdek különbözik az egyénitől, sőt a szerveződés során a csoportérdek befolyásol(hat)ja, alakít(hat)ja is az egyének érdekeit. Ha például a szakszervezeteket tekintjük, annak bizonyos tagjai lehetnek kombattánsabbak, sztrájkra hajlamosabbak, ha a többség és a vezetőség különböző megfontolások alapján azonban a problémák békés rendezését tartják előnyösebbnek, akkor meggyőzik erről a tagság többi részét, s így válik a csoportérdek az egyéni érdek formálójává. A neokorporatizmus elméletében, a pluralizmus-elméletekhez hasonlóan, szintén alapfogalom a csoport. Ezen elmélet szerint a csoportot magát meghatározza az érdek, amelyet képvisel, illetve fordítva, az adott érdek is hat a csoport szerkezetére, méretére, tulajdonságaira. A csoportok között továbbá különbséget is kell tenni: bár ezek a legkülönbözőbb

érdekek köré szerveződnek, közülük a leginkább befolyásosabbak a gazdasági-társadalmi érdekeket képviselők. Ezen csoportok az állam különböző szerveivel kapcsolatban állnak, részt vesznek a szakpolitikák kialakításában, és esetenként megállapodást is köthetnek ezekkel, amely a kapcsolatoknak egy magasabb szintjét képviselik, megállapodás esetén ugyanis nemcsak az államot "kötelezik" az adott szó betartására ; a korporatív csoport vezetőségének biztosítania kell, hogy a tagság is a megállapodásnak megfelelően járjon el. Természetesen ezek a "korporatív" csoportok elsősorban a munka világában szerveződnek: a szakszervezetek és a munkaadói szervezetek. A csoportok közötti efféle megkülönböztetés azzal is jár, hogy a neokorporatizmus elmélete elismeri az ilyen, korporatív struktúrában is a plurális jellegű csoportok létezését. A társadalmi, gazdasági szférán kívül eső csoportok ugyanis, a

pluralizmus rendszeréhez hasonlóan, kompetitív, nem hierarchizált jellegűek, és ugyanúgy nem-szisztematizált lobbytevékenységet folytatnak, mint a plurális rendszerekben minden érdekcsoport. Kötelező, törvényerejű döntéseket természetesen ezek a kollektív megállapodások nem tartalmazhatnak, ez ugyanis a parlamentáris demokráciákban korlátozná a legitim törvényhozó. A hatalom tekintetében a neokorporatizmus elmélete a csoportok befolyása közötti különbséget emeli ki. Ez a különbség abból adódik, hogy a csoportok szervezettsége, illetve mobilizációs képessége különböző: a csoportok a szerveződés során arra törekednek, hogy képviseleti monopóliumhoz jussanak. A csoportok befolyása közötti különbség tehát ezen monopol helyzetből adódik. Ebből következik, hogy az ugyanazon érdek mentén egy esetlegesen időben később alakuló csoport természetes módon hátrányosabb helyzetben van, mint az, amelyik korábban

megszerezte a képviselet monopóliumát az adott kérdésben. Nem 3 minden érdek strukturálja azonban ilyen módon a csoportokat: általában az osztályérdek, a szakmai érdekek, illetve az üzleti érdekek ruházhatják fel ilyen kizárólagos hatalommal csoportjukat. A neokorporatizmus elmélete nem "nulla összegű játékként" kezeli a hatalom fogalmát, mint a pluralizmus. Az egyik csoport hatalmának növekedése nem vezet tehát automatikusan egy másik csoport hatalmának csökkenéséhez, hiszen adott esetben a másik csoport eltérő érdekterületen működhet, s ez nem befolyásolja a többi, más jellegű csoport hatalmát. Az állam fogalma, a neokorporatizmus esetében. Általában a kormányzat szinonimájaként használják, például abban az értelemben, hogy a makroszintű tripartit tárgyalások résztvevői a munkaadói és munkavállalói szervezetek, illetve az állam. A pluralizmustól eltérően azonban az állam nem pusztán reaktív

szereplője a folyamatoknak - felhasználja a csoportok speciális információit, erejét, illetve szervezettségét a különböző szakpolitikák kialakításában. Azonos területen működő érdekcsoportok között, amennyiben kijelöl közülük egyet vagy többet, és az(oka)t közhatalmi jogosítványokkal ruházza fel. Így bizonyos csoportok előnyösebb helyzetbe kerülhetnek. A neokorporatizmus tehát feltételezi a csoportok és az állam egymásrautaltságát, és implicit módon feltételezi a két szféra közötti kvázi erőegyensúlyt. A neokorporatív gazdaság történeti útja A korai vagy megkésett iparosítás különbsége nem határozza meg a neokorporatív modell kialakulását, viszont összefügg a modell alváltozatainak kiformálódásával. A korai iparosítás útját járó országok a liberális, a megkésve iparosító államok a szociális korporatizmus kategóriájába tartoznak. Katzenstein magyarázata szerint a demokratikus korporatizmus

modellje a harmincas-negyvenes évek válságának terméke. A 30-as évek válságára a nyugat-európai kis államok egy része – eltérően a nagyoktól – új, osztályokat összekötő társadalmi koalíciók kialakításával válaszolt. Az új kompromisszum politikai feltételei történetileg a vizsgált országokban kialakuló feudalizmus gyengeségével függtek össze. A feudalizmus gyengesége a földbirtokos arisztokrácia gyengeségében öltött testet, s ez a politikai konzervatív jobboldal gyengeségét és megosztottságát eredményezte. Ez a jobb- és a baloldal közötti politikai kompromisszumok egyik feltételévé vált. 4 A másik feltétel a kis országok gazdasági nyitottságán alapult. Az exportorientáció következményeként létrejövő, az agrártársadalmat is érintő iparosítás nyomán szorosabb szálak alakultak ki a gazdaság különböző szektorai, a társadalom különböző rétegei között, és megkönnyítették a neokorporatív

alkukat előfeltételező politikai konszenzus létrejöttét. E két tényező kölcsönhatása a kis országok fejlődésének sajátossága. Olyan sajátosság, amely magyarázza a kis államok történelmének törések nélküli evolutív fejlődését. E történelmi minta alól Ausztria és Németország a kivétel. Az osztrák fejlődést az erős feudalizmus, az erős földbirtokos arisztokrácia, a városi érdekek gyengesége, az egyes politikai jobboldal jellemezte. E jobboldallal szemben militáns munkásmozgalom alakult ki Az osztrák iparosítás védővámok falai között ment végbe, az osztrák történelem nélkülözi tehát a demokratikus korporatizmus kialakulásának másodikként említett feltételét is. Az 1930-as években Ausztriát nem az osztályok közötti együttműködés jellemzi, nem is a hatalom megosztása a válságos időszakokban, hanem a polgárháború, az elnyomás, a háborús vereség és az idegen megszállás. A II világháború után

kialakult demokratikus korporatizmus a szakítás és szembefordulás jegyében kialakított sajátos reakció az ország korábbi történelmére. Hasonló a helyzet Németország esetében. Németországban az erős feudalizmus rányomta a bélyegét az iparosítás folyamatára. Az I világháborúhoz vezető német fejlődést meghatározta a junkerek és a burzsoázia konzervatív koalíciója, a vas és rozs szövetsége. A két világháború közötti német történelem a weimari demokrácia veresége és a fasizmus uralma. A II világháborúban elszenvedett vereség radikális szakítást eredményez a német történelemben, s ez vezet a demokratikus korporatizmus jegyeit hordozó nyugatnémet gazdasági és politikai berendezkedéshez. Társadalmi partnerség Németországban Németország egyike azoknak a fejlett országoknak, ahol a társadalom- és gazdaságpolitika meghatározásában a munkáltatók és a munkavállalók szervezetei törvények által szabályozott

formában vesznek részt, és arra jelentős hatást gyakorolnak. Bizonyos kérdéseknél az állami beleszólás a törvénykezésre korlátozódik (pl. a bérezés, a munkakörülmények, egyes szociális juttatások kérdése), más területeken az adott szintű kormányzat egyenrangú félként vesz részt a tárgyalásokon (ez jellemző a szakképzéspolitikára). 5 A korporatizmusnak régi és erős hagyományai vannak Németországban. A szakszervezetek már 1890-ben létrehozták első országos szövetségüket, s az első világháborút megelőzően már 3 millió tagot számláltak. A munkaadók szervezeteinek első országos szövetsége 1913-ban alakult meg. Már a múlt század utolsó évtizedeiben is gyakori volt, hogy a bérek és munkafeltételek kérdésében a két oldaltárgyalásokon egyezett meg. A konfliktusos osztályharc helyett itt a tárgyalásos, kooperatív megoldások kerültek előtérbe, melyek nem kérdőjelezték meg a társadalmi rendet,

viszont a feltörekvő, gyors ütemben fejlődő Németországnak társadalmi stabilitást, a munkavállalók számára javuló életfeltételeket hoztak. Törvényi támogatást először 1916-ban kaptak a felek, mellyel egyezkedéseiknek a háborús gazdaság stabilizálásában való szerepét jutalmazták. Nem sokkal később, a forradalmi 1918-as esztendő utáni évben elfogadott (weimari) alkotmányban rögzítették a munkások és alkalmazottak jogát, hogy a munkaadókkal egyenlő joggal vehetnek részt a munkafeltételek meghatározásában. A rákövetkező évben törvényt hoztak az üzemi tanácsok kötelező megalakításáról minden 20-nál több főt foglalkoztató üzemben. 1920-ra tehát kialakult annak a 2 intézménynek - bértarifa-autonómiának és az üzemi tanácsnak - az őse, mely a jelenlegi német korporatista rend alappillére. A 40-es évek végétől, mintegy másfél évtizednyi kényszerű szünet után az ország nyugati felében folyamatosan

épültek ki a korporatista szabályozás szervezeti és törvényi feltételei. 1947-ben alakult meg a Német Szakszervezeti Szövetség a brit megszállási övezetben, majd 2 évvel később egyesülhetett a 3 nyugati zóna csúcsszervezete. Ezek már ún egységszakszervezetek, nem követték a korábbi világnézeti megosztottságot (az első világháború után szociáldemokrata, keresztény és liberális csúcsszervezetek alakultak). Másrészt uralkodóvá vált az egy üzem - egy szakszervezet elv, az iparági szerveződés a szakmaival szemben (azaz egy textilgyárban gépeket javító villanyszerelő és lakatos a fonónőkkel együtt egyaránt csak a textilipari szakszervezethez tartozhat). E két tényezőnek kulcsszerepe van abban, hogy a szakszervezetek stabil tárgyalópartnerek lehessenek. A háború utáni munkaadói egyesülési tilalmat követően 1949-ben jött létre a Német Munkaadók Szövetségi Egyesületének elődje, melyet a megszállók hatóságai

1950-ben ismertek el immár ezen a néven. Az 1949-es alkotmány tartalmazza a bértarifa-autonómiát, vagyis a gazdaság önkéntes alapon szerveződött szervezeteinek azt a jogát, hogy a bérekről és munkakörülményekről megállapodhassanak. Csupán a fennálló törvényi szabályozást kell 6 figyelembe venniük, az aktuális állami akaratot viszont figyelmen kívül hagyhatják. Az üzemi tanácsokról szóló törvényt 1952-ben hagyták jóvá, a szén- és acéliparra vonatkozót már 1951ben. A jogi szabályozást jelentősebb mértékben az 1969-től 13 éven keresztül szociállibrális többségű parlament változtatta meg az 1976-os együttdöntésről szóló törvénnyel. A tarifatárgyalások részvevői az ágazati szakszervezetek és az ágazati szerveződésű munkaadói szövetségek. Tárgyalásaik során 4 témát érintenek: a bérmegállapodásaik általában 12 hónapra szólnak, a többi szerződés általában 3-5 évig marad

hatályban. Ezek a bér- és jutalomképzés, anyagi ösztönzés elvére, a munkakörülményekre, és egyéb kérdésekre (a munkahelyi racionalizálás szabályozására, a szociális és adózással kapcsolatos kérdésekre, stb.) vonatkoznak A tárgyalások meghiúsulása esetére a törvény pontosan körülírja a nyomásgyakorlás és az önvédelem lehetséges eszközeit. Németországban évenként kb. 9000 kollektív szerződést kötnek, melyek közvetlenül vagy közvetve 30 millió munkavállalót érintenek. A szakszervezetek szervezettsége ugyan csak 40 százalék körüli, de tárgyalásaik során a nem szervezett dolgozók érdekeit is képviselik. A munkaadói oldal szervezettsége mindegy 80 százalékos A megkötött szerződésben foglalt jogok és kötelezettségek csak a szervezett dolgozókra illetve munkaadókra vonatkoznak. Mindazonáltal a kialkudott béreket praktikus okokból a szakszervezetekhez nem tartozó dolgozók is meg szokták kapni. A

bérkategóriák az egyes ágazatokon belül szakmákhoz, végzettségekhez, munkakörökhöz kötöttek, ezeken keresztül kapcsolódnak a szakképzési és továbbképzési utakhoz, jogokhoz, tartalmakhoz. A dolgozói részvétel intézményeinek, az üzemi tanácsoknak a története a 20-as évekre nyúlik vissza, majd a háború után az ötvenes évek elején hozott törvények kötelezővé tették megalakításukat minden 5 főnél nagyobb vállalatnál. A hetvenes és nyolcvanas évek törvénymódosításai jogosítványaikat tovább bővítették. Tagjaikat a nem vezető beosztású dolgozók titkosan választják maguk közül. A megbízatás ideje 3 év Az üzemi tanács dolgozói érdekképviseletet lát el, figyeli a törvények és a kollektív szerződések betartását a munkahelyen, javaslatokat tesz a dolgozók érdekeit szolgáló intézkedésekre. Tényleges szerepe, hogy a tulajdonosok, a menedzser réteg és a beosztott dolgozók ellentétes érdekinek békés

kiegyenlítéséhez, harmonikus együttműködéséhez hozzájáruljon, abban a harmadiknak felsorolt oldalt képviselve. Fontos elve a szabályozásnak, hogy valamennyi konfliktust, amelyet tárgyalás során nem sikerül feloldani, békés úton - paritásos alapon felálló testület közvetítése révén, esetleg munkaügyi bíróság igénybe vételével - oldjanak meg.A törvények 7 együttdöntési, tájékozódási, javaslattevő és döntést megelőző tanácskozási jogosítványokkal ruházzák fel az üzemi tanácsokat. Együttdöntési joggal rendelkeznek többek között személyi ügyekben (a dolgozók felvételét, áthelyezését, elbocsátását érintő döntések egy része), a munkarend és a munkakörülmények szabályozása terén (pl. a munkaidő beosztása, teljesítményértékelés), stratégiai jellegű gazdasági kérdésekben (pl. egy részleg megszüntetése, új technológiai rend meghonosítása), és mindenekelőtt a szociálpolitika

területén (munka- és egészségvédelem, bérfizetés rendje, vállalati jóléti intézmények és szolgáltatások). Együttdöntési joguk érvényesül szakképzési és továbbképzési ügyekben is Konzultációs és javaslattevő joguk van az üzemi tanácsoknak a személyügyi tervezésben, és egyes konkrét személyügyi döntéseknél, beruházási döntéseknél, a gazdasági stratégia meghatározásában. A tájékozódáshoz való jog rendkívül széles, a szigorúan titkos írásban nem is feltétlenül létező - stratégiai tervek kivételével szinte mindenre, gazdasági és személyi adatnyilvántartásba, jelentésekbe, osztályok közötti információáramlásba való betekintésre kiterjed. Az üzemi tanácsok jogilag teljesen függetlenek a szakszervezetektől, azok még az üzemi tanácsba beválasztott tagjaikat sem utasíthatják, annak összetételét általában nem befolyásolhatják. A valóságban azonban a szakszervezeteknek igen erős informális

befolyása érvényesül. Azon iparágakban, ahol a szakszervezeti szervezettség magas fokú, ott általában szakszervezeti tagok, funkcionáriusok kerülnek az üzemi tanácsokba is, tehát a befolyás a személyi átfedéseken keresztül is biztosítható. A tulajdonosok, valamint a munkaadói és munkavállalói oldal együttműködését a 2000 főnél nagyobb vállalatok esetén az 1976-os, együttdöntésről szóló törvény szabályozza. Ezen nagyvállalati szférában 12-20 tagú felügyelő tanácsot kell létrehozni, mely paritásos elven épül fel: a tagok fele a tulajdonosokat, másik fele a munkavállalókat képviseli. A munkavállalói oldalon ülők mintegy kétharmada a vállalat dolgozója kell legyen, fizikai, szellemi és vezető beosztású dolgozók egyaránt. Itt - ellentétben az üzemi tanácsokra vonatkozó szabállyal - a 6-10 munkavállalói képviselő kisebbik felét a szakszervezetnek áll jogában delegálni. A felügyelő tanács egy úgynevezett

munkaügyi igazgatót jogosult kinevezni az igazgatók tanácsába is, aki szociális és személyügyi kérdésekben illetékes. A munkavállalók így közvetlenül a vállalatvezetésben is részt vehetnek. 8 Láthatjuk, hogy a makro- és mikroszintű gazdaságpolitika alakításának intézményei úgy épültek fel az elmúlt fél évszázadban, hogy abban a tulajdonosok, a menedzser réteg, a munkavállalók, valamint esetenként a szövetségi és tartományi kormányok, esetleg alacsonyabb szintű hatóságok képviselete biztosított legyen. Ez a különböző érdekek megjelenítését és egyeztetését magas fokon garantálja. Ebben a rendben a szakszervezetek befolyása az idők során folyamatosan nőtt. Befolyásukat nem szervezettségi fokuknak köszönhetik (ez nem különösebben magas és csökkenő), hanem a békés, tárgyalásos érdekegyeztetést célul kitűző intézményrendszernek. Ezek a jellegzetességek az általunk vizsgált területre, a

szakképzésre, a szakképzés-politika alakítására is érvényesek. A neokorporatív gazdaság A tárgyalásos piacgazdaság modern tőkés változatában a gazdaságban kulcsszerepet játszó gazdasági szereplők érdekszervezetei között létrejött alkuk rendszere révén koordinálja a piac és az állam gazdaságot szabályozó folyamatait. A vegyes gazdaságnak e változata köztes helyet foglal el a piac által és az állam által vezérelt gazdaság között. Az, hogy az állam kívül marad a mikrogazdasági folyamatokon e modellben, nem jelenti azt, hogy ezeket kizárólag a piac határozza meg. Az, hogy a spontán, magára hagyott piac hatóköréből részlegesen kikerül a tőkefelhalmozás, az erőforrás-allokáció, még nem hajtja e folyamatokat az állam uralma alá. E modellben az állam beavatkozása a gazdasági folyamatok szabályozásába nem jelenti azt, hogy az állam mint a gazdaság autonóm szereplője vezérli a gazdaság strukturális

átalakulásának folyamatát. A neokorporatív gazdaság modelljében az állam nem autonóm szereplő, hanem a magángazdaság érdekcsoportjainak foglya. Az, hogy a piac osztja el az erőforrásokat a gazdaság szereplői között, nem jelenti azt, hogy a gazdaság szerkezeti átalakulásai kizárólagosan a piacra vannak bízva. A neokorporatív gazdaság modelljében az állami beavatkozás ellensúlyozza a piaci hatásokat a hátrányosan érintett iparágakban, vállalatoknál, megtartva e szereplőket az átfogó politikai konszenzus keretei között. Katzenstein (1985) a neokorporatív modellt demokratikus korporatizmusként határozza meg, megkülönböztetendő az autoritariánus (vagy fasiszta) korporatizmustól (Korporatizmus 9 – eredeti értelmében -: a fasiszta hivatásrendi szakmai szervezetek, az ún. korporációk rendszere. A fasiszta Olaszországban 1927-ben kezdték el a kiépítésüket A korporációt valamely szakma munkáltatóinak és

munkavállalóinak közös szervezeteként hozták létre, és a fasiszta párt ellenőrzése alá helyezték.) A demokratikus korporatizmus fő sajátosságai: 1.a szociális partnerség ideológiája; 2.a gazdasági érdekcsoportok centralizált és koncentrált rendszere; 3.a politikai szereplők közötti politikai alkuk A szociális partnerség ideológiájában ragadható meg az a politikai konszenzus, amely előfeltétele az ellenérdekelt felek – munkáltatók, munkavállalók, állam – közötti kompromisszumok megkötésének, a megegyezésnek. A konszenzus értelemszerűen nem jöhet létre közvetlenül a társadalmi partnerek között, hanem azokat érdekképviseletük csúcsszervezetei dolgozzák ki közösen. E konszenzus egyik mérőszáma a sztrájkok gyakorisága az adott országban. A gazdasági érdekcsoportok centralizáltsága, a csúcsszervezetek számára biztosított érdekképviseleti monopólium az alkukban kiformálódó kompromisszumos

politikai döntések megvalósításának a szervezeti feltétele. A tárgyalások során kialakított sikeres döntésekhez elengedhetetlen az, hogy kevés számú, de kompetens és megbízható szereplő vegyen részt az alkufolyamatokban. Az érdekcsoportok centralizáltsága a politikai döntések megvalósításának a szervezeti garanciája. Az egyes gazdasági szereplők – érdekcsoportok – egymással ütköző célkitűzéseinek önkéntes egyeztetése a politikai alkuk rendszerében valósul meg. Az alkuk a főbb gazdasági érdekcsoportok, az állami bürokrácia és a politikai pártok elitjei között folynak olyan átfogó kérdésekről, amelyek túlnyúlnak az egyes érdekcsoportok szűk, szektorokhoz kötődő érdekein. E döntések kiterjedhetnek a bérek, az árak, az adók, a foglalkoztatás, a társadalmi jólét, a gazdasági stabilitás és növekedés, az ipar modernizálásának kérdéseire. A tárgyalásos gazdaság prototípusát a nyitott gazdaságú

kis nyugat-európai államok alkotják: Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia és Svájc. A nagy államok közül Németország áll a legközelebb ehhez az altípushoz. Katzenstein érvelése szerint szoros kapcsolat áll fenn egy gazdaság méretei, világgazdasági nyitottsága és a demokratikus korporatizmus struktúrái között. A nyitott, kisméretű gazdaság erősen függ a világgazdaságtól, rákényszerül az állandó, rugalmas alkalmazkodásra. Az alkalmazkodás költségeit ezeknek az országoknak vállalniuk kell, e költségeket nem háríthatják át másokra. A nyugat-európai kis államok többsége a demokratikus korporatizmusban találta meg a 10 rugalmas alkalmazkodásnak és a társadalmi költségek kompenzálásának gazdasági és politikai mechanizmusát. A neokorporatista alkuk során mind az üzleti élet, mind a munkavállalók részt vállaltak a világpiaci alkalmazkodás költségeiből: a munkaadók elfogadták a

jóléti állammal járó terheket, a munkavállalók visszafogták a reálbér-növekedéssel kapcsolatos igényeiket. Ezek az országok a demokratikus korporatizmus két formáját alakították ki: Svájc, Belgium és Hollandia a liberális korporatizmus, Ausztria, Norvégia és Dánia a szociális korporatizmus útjára lépett. Svédország egyesítette e két forma sajátosságait A liberális és a szociális korporatizmus különbségeit a következő táblázat foglalja össze. (A nagy államok közül leginkább Németország közelíti a kis nyugat-európai országok korporatizmusát.) A demokratikus korporatizmus két vállfaja Liberális korporatizmus Szociális korporatizmus a) tőke (business) nemzetközi; erős nemzeti; gyenge centralizált; b) Szakszervezetek decentralizált; gyenge erős nemzeti alkalmazkodás c) Állam globális alkalmazkodás és és állami kompenzáció Társadalmi koalíció magánkompenzáció Politikai hálózat a) Intézményi

szerkezet kevésbé centralizált; stabil; jobban centralizált; stabil; b) Politikai folyamat; a effektív szélesebb, de kizárja effektív szűkebb, de korporatív alku a beruházás és a magában foglalja a beruházás kiterjedése foglalkoztatás kérdéseit és a foglalkoztatás kérdéseit c) Az alku módja Politikai következmény is kétoldalú; implicit háromoldalú; explicit engedmények engedmények szűkíti a szereplők közötti szűkíti a szereplők közötti politikai egyenlőtlenségeket politikai egyenlőtlenségeket 11 A neokorporatizmus fénykora, amelyet a centralizált érdekszervezetek közötti makroszintű ár-bér alkuk rendszere jellemzett, az ötvenes és nyolcvanas évek közé tehető. Napjainkra a neokorporatizmus rendszere átalakult vagy átalakulóban van. A makroszintű érdekegyeztetés rendszere a legtöbb országban átadta a helyét a mezo- vagy mikroszintű alkuk intézményének. E változásban szerepet játszottak

a technológiai változások éppen úgy, mint a tőkemozgások liberalizálódása, a nemzetközi gazdasági integráció új sajátosságai. A makroszintű neokorporatív érdekegyeztetetési rendszer működtetése feltételezi a nemzeti gazdaságpolitikák szuverenitását és a részt vevő érdekcsoportok érdekeltségét az alku megkötésében, illetve betartásában. A világgazdasági változás, az új rugalmas technológiák által kiváltott alkalmazkodási kényszerek aláásták a makroszintű érdekegyeztetési rendszer e feltételeit. A tárgyalásos (neokorporatív) gazdaság Modern tőkés változatában a gazdasági szereplők között létrejött alkuk rendszere révén koordinálja a piac és az államgazdaságot szabályozó folyamatait. Ez a változat köztes helyet foglal el az előző kettő között. Az állam kívül marad a mikroszférán, de ezt mégsem csak a piac határozza meg. Ebben a modellben az állam nem autonóm szereplő, hanem a

magángazdaság érdekcsoportjainak foglya. Katzensteln ezt a modellt demokratikus korporatizmusként határozta meg. Neokorporatív gazdaságokban az állam ellensúlyozza a piaci hatásokat a hátrányosan érintett területeken, politikai konszenzus keretei között. Demokratikus korporatizmus fő jellemzői: • Szociális partnerség ideológiája (politikai konszenzus) • Gazdasági érdekcsoportok centralizált és koncentrált rendszere (érdekképviseleti monopólium) • Politikai szereplők közötti politikai alkuk Az érdekcsoportok centralizáltsága fontos, mert így kevés szereplő vesz részt a tárgyalásokon. Alkuk résztvevői: • Gazdasági érdekcsoportok • Állami bürokrácia • Pártok vezetése 12 Főleg olyan országok tartoznak ide, amelyek nyitottak a világpiac irányába, ezért fontos számukra az alkalmazkodó képesség. A tárgyalásos gazdaság prototípusát a nyitott gazdaságú kis nyugat-európai államok alkotják:

Ausztria, Svédország, Norvégia, Dánia, Belgium, Hollandia és Svájc. A demokratikus korporatizmus két vállfaja: • Liberális korporatizmus • Szociális korporatizmus Liberális korporatívizmus: Svájc, Belgium, Hollandia Szociális korporatívizmus: Ausztria, Norvégia, Dánia A pluralizmus- és a korporatizmus- elméletek magyarázata a közösségi szintű szociális párbeszéd rendszerének kialakulására A pluralizmus- és a korporatizmus-elméletek az érdekegyeztetési rendszerek természetét, mechanizmusait és gyakorlatát elemzik. A második fejezetben részletesen elemeztük a két elméletcsoport kiindulópontjait, megállapításait, illetve az Európai Unió szociális párbeszéd rendszerére vonatkoztatható téziseit. Philippe Schmitter és Wolfgang Streeck 1994-ben megjelent tanulmányukban arra a következtetésre jutottak, hogy a tagállamokra (NagyBritannia kivételével) általánosan jellemzőnek tekinthető neokorporatív rendszerekkel

ellentétben az Európai Unió szintjén a "transznacionális pluralizmus" elemei fedezhetők fel. Miután áttekintették a közösségi szociális párbeszéd rendszerének, illetve a munka világában tevékenykedő európai szintű érdekcsoportok fejlődését. Megállapították, hogy az EU szintjén az érdekcsoportok nem hierarchizáltak, nem rendelkeznek képviseleti monopóliummal, szervezetileg fragmentáltak, a belső verseny erős, csúcsszervezeteik pedig alapvetően sokkal kevésbé autonóm tárgyalópartnerek, mint a tagállami csúcsszervek. Szerintük a központi egyeztetés a munkaadók és munkavállalók között a közösségi szinten teljes egészében hiányzik. A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a neokorporatizmus a közeljövőben nem lesz jellemző az Európai Unió döntéshozatali rendszerére. Ezekkel a megállapításokkal azonban vitatkoznunk kell Az Európai Bizottság a már többször említett 1993-ban kiadott közleményében

ugyanis kijelölte azon európai 13 szociális partnerszervezeteket, amelyeket be kíván vonni a tárgyalások és megállapodások rendszerébe, s ezzel, ha nem is a szó szoros értelmében hierarchizálta a munka világának európai szerveződéseit, de mindenesetre különbséget tett közöttük. Tárgyalási monopóliummal ugyan egyik szervezetet sem ruházta fel a dokumentum, de a közösségi szociális párbeszéd legmagasabb szintjén a gyakorlat eldöntötte, hogy a UNICE, a CEEP és az ETUC a legfőbb tárgyalófelek. A munkavállalói oldalon az ETUC az egyetlen partner, a munkaadók közül pedig a CEEP a UNICE pozícióját követi, tehát gyakorlatilag ezen utóbbi szervezet rendelkezik kvázi kizárólagos képviseleti joggal a munkáltatói oldalon. A neokorporatizmus további lényegi jellemzője az állam bizonyos fokú szerepvállalása (szabályozás, a tárgyalófelek "kijelölése", stb.) a kollektív érdekek megjelenítésében, míg a

pluralizmus esetében az állam deklaráltan távol tartja magát ettől a szférától. Az Európai Unió szociális párbeszéd rendszere esetében az állam szerepét maga az intézményrendszer, illetve leginkább az Európai Bizottság játssza. Bár a szakértők a mai napig vitatkoznak az Európai Unió államhoz való hasonlításáról, pro és kontra érveket egyaránt felhozva, számunkra ebből a jelen keretek között annyi tanulságot érdemes levonni, hogy a szociális párbeszéd rendszerében a közösségi szinten a szabályozást mindenképpen az intézményrendszer végzi el, s mint ilyen, ha nem is jogi, de funkcionális a szempontból államként viselkedik. Nem állítható tehát, hogy a jelen esetben államként működő intézményrendszer passzív szemlélőként figyelte volna a közösségi érdekegyeztetési rendszer kialakulását és működését - így ezen szempont esetében is levonhatjuk azt a következtetést, hogy a neokorporatív rendszerekre

jellemző állami szerepvállalás az EU szociális párbeszéd rendszere esetében is megfigyelhető. A Streeck - Schmitter tanulmány egyik érve a szociális partnerek belső, szervezeti megosztottsága, mely szerintük alkalmatlanná teszi őket a korporatív jellegű egyeztetésre, hiszen így az európai szintű szociális partnerszervezetek nem tudják elfogadtatni tagszervezeteikkel a tárgyalások eredményeit túl fragmentált szerkezetük következtében. A kilencvenes évek közepéig ez valóban így volt – sem az ETUC, sem pedig a UNICE nem volt több, mint ún. ernyőszervezet, ahol egyik tagszervezet akarata ellenére sem lehetett közös álláspontot elfogadni. Ezt az állítást alátámasztja az Európai Üzemi Tanácsokról szóló irányelv vitája is, mely esetben a szociális partnerek megállapodása - a csúcsszervezetek megegyezését követően - a UNICE brit tagszervezetének vétóján bukott meg. A kilencvenes évek közepén azonban változott a

helyzet. Mind a munkaadói, mind pedig a munkavállalói oldal vezető európai szövetségei jelentős szervezeti átalakítást hajtottak végre a kilencvenes évek közepén. Ezzel céljuk az volt, hogy felkészüljenek a közösségi szociális párbeszéd új, 14 tárgyalások és megállapodások rendszerére, s könnyebben - immár az összes tagszervezet többségi szavazatával - dönthessenek a képviselőik által kialkudott közösségi szintű keretmegállapodások elfogadásáról vagy elutasításáról. A UNICE és az ETUC szervezeti átalakítását értékelve megállapíthatjuk, hogy ezek az európai szövetségek közelítenek afelé, hogy belső szerkezetüket tekintve is alkalmassá váljanak a neokorporatív jellegű párbeszédben elvárt feladataik teljesítésére. Az Európai Unió szociális párbeszéd rendszeréről megállapíthatjuk tehát, hogy a közösségi szociálpolitika tekintetében a szociális partnerek között neokorporatív jellegű

egyeztetés zajlik. Leszögezhető továbbá, hogy a közösségi szociális párbeszéd rendszere a megalakuláskor jellemző plurális jellegtől mozdult el a neokorporatív berendezkedés felé a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek végére kitejesedett - legalábbis bizonyos ágazatokban – a neokorporatív jelleg. Ez a tendencia, illetve a szociális partnerek közösségi döntéshozatalba történő egyre fokozottabb bevonása az Európai Unió rendszerében az általános demokratizálódási folyamat részének tekinthető. A neokorporatizmus gyakorlata a kilencvenes évek Európájában A neokorporatizmus elméletének fénykora, az 1970-es évekre tehető. Philippe Schmitter, az elmélet egyik legjelentősebb szakértőjének számító svájci tudós szerint azonban ez az időszak csak a korporatizmus legismertebb "felbukkanása" - szerinte ugyanis a 19. század vége óta húsz-huszonöt évenként kerülnek előtérbe a korporatív

rendszerek. Egy 1989-ben írt tanulmányában részletesen kifejti ezt a gondolatmenetet, mely abból indul ki, hogy az 1891ben kiadott Rerum Novarum kezdetű pápai enciklika a korporatizmus első modern (ideológiai) megjelenése. A fogalom az első világháború után került ismét előtérbe Lényegesen gyakorlatiasabb és az állam által kezdeményezett formában a korporációs húszas éveket Mussolini fémjelezte. Olaszországában jöttek létre, illetve némileg módosított formában követőkre találtak Portugáliában, Spanyolországban, a Vichy Franciaországban. A második világháború után pedig a kontinentális Európában kialakultak az általunk neokorporatívnak nevezett szociális dialógus rendszerek, melynek iskolapéldáját Ausztria, a Német Szövetségi Köztársaság, illetve a skandináv államok adták, s melynek kialakulását - 15 mint már említettük - mindenképpen segítette a keynesi elméleti alapokon nyugvó gazdaságpolitika. A

nyolcvanas évekre azonban számos világgazdasági, gazdaságpolitikai (neoliberalizmus), illetve politikai változás eredőjeként a neokorporatizmus kimúlt. A kilencvenes években azonban, meglepő módon, számos európai országban megerősödtek a korporatív elemek a politikai rendszerekben, olyanokban is, amelyek korábban a tiszta pluralizmus kategóriájába voltak sorolhatók. Írországban például, a tiszta angolszász tradíciók ellenére 1987 és 1993 között bevezették a központi béralku rendszerét, s a szociális partnerek csúcsszervei, három központi megállapodást írtak alá ezen időszakban a gazdasági és a szociális viszonyok, illetve a foglalkoztatás helyzetének javítása érdekében, s a folyamat itt nem ért véget. Finnországban éltek a skandináv korporatizmus hagyományai, s a kilencvenes évek gazdasági katasztrófájából (a szovjet piac összeomlása) a neokorporatív rendszer megerősítésével próbáltak kilábalni.

Említhetnénk még továbbá Spanyolországot, Portugáliát, Belgiumot, Olaszországot azon Európai Uniós tagállamok közül, ahol a kilencvenes években felfedezhetők a neokorporatív elemek megerősödésének jelei. Lényegesebb azonban a bizonyítás szempontjából az újonnan demokratizálódó közép-kelet-európai országok példája, ahol a kilencvenes évek közepén gyakorlatilag nem volt olyan ország, ahol a makroszintű neokorporatizmus valamely eleme ne bukkant volna fel. Magyarországon a régióban elsőként, 1988-ban alakult meg az Országos Érdekegyeztető Tanács, mely 1990-ben Érdekegyeztető Tanács néven új formát öltött, s ezen keretek között a szociális partnereknek számos kérdésben információs, konzultációs, javaslattételi, illetve kvázi-döntési jogai voltak. Mai gondolkodás a korporatizmusról Minden lehetséges eszközzel el kell kerülni a korporatív állam kialakulását. A korporatív állami berendezkedés ugyanis egyes

érdek- képviseleti szervezetek számára közvetlenül vagy közvetve kormányzati hatalmat biztosít. E rendszerben az érdekképviseletek közjogi alapon, bebetonozott struktúrákban működik, ezzel nem csupán a parlamenti demokrácia egyik alapelvét, a népképviselet elvét üresítve ki, hanem az önkéntesen 16 szerveződő, a változó viszonyokhoz rugalmasan igazodó magánjogi érdek-képviseleti szervezetek lába alól is kihúzzák a talajt. A törekvés ma egy munkavállalói érdek- képviseleti szervezet részéről tapasztalható, partnert találva a parlamenti pártok közül. a gazdasági kamarákról szóló törvényjavaslat elkerüli a korporatizmus veszélyét. A gazdasági kamarákat ugyanis, mint közfeladatokat ellátó, köztestületi jogi személyeket élesen elkülöníti a gazdaság magánjogi érdek-képviseleti szerveitől, amelyek számára ugyanakkor biztosítja ma is meglévő véleményezési joguk tényleges gyakorlását. Az állam ma már

garantálja és érvényesíti a gazdasági szabadságjogokat, az iparűzés és kereskedés szabadságát, a gazdasági szabad költözködés jogát, a tulajdon, a szerződés és a verseny szabadságát. A gazdaságban ma már a piaci koordináció a meghatározó, ám ennek ki kell egészülnie a demokratikus koordinációval, egyrészt a piac zavarainak kiküszöbölésére, másrészt azért, mert a modern társadalmakban egyre jelentősebb a nem piaci javakhoz való hozzájutás jelentősége, az üzleti etika, az adómorál, az üzleti forgalom biztonsága. A stabil piacgazdaságokban kényszertagság vagy automatikus tagság alapján működnek a gazdasági kamarák, többek között Ausztriában, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban. E kamarák a gazdaság szervezésében és fejlesztésében, az infrastruktúra megteremtésében és javításában, a gazdasági döntéshozatalban és közigazgatásban jóval nagyobb

súllyal vesznek részt, mint a magánjogi alapon, önkéntesen szerveződő, érdemi jogosítványokkal csak kivételesen rendelkező kamarák, amelyekre Nagy- Britanniából, Írországból, Dániából, Belgiumból hozható példa. Egyes szakirodalmak szerint az egymással versenyző érdekcsoportok vagy elosztási koalíciók elszaporodása a nemzetek hanyatlásához is vezethet, számunkra főként a német és az osztrák gazdaságtörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy egy átalakulóban lévő gazdaság fejlődését a teljes reprezentativitást biztosító kötelező, avagy automatikus tagság alapján létrejövő kamarák szolgálhatják csak kellő hatékonysággal és eredményességgel. 17 Az Európai Unió és a neokorporatizmus Az Európai Közösségek, majd Unió keretein belül közösségi szintre emelkedett és (neo)korporatív jelleget öltött a szociális dialógus – a szociálpolitika témakörében. Streeck és Schmitter még 1991-ben íródott

tanulmányukban, plurálisnak nevezték az európai szintű szociális dialógus jellegét, s ezt azzal indokolták, hogy fő jellemzői a fragmentáltság, a csoportok közötti hierarchia hiánya, a csoportok közötti versengés, illetve az európai szintű csúcsszervek tagszervezeteik feletti ellenőrzésének hiánya, illetve a korporatizmus szempontjából elégtelen volta. A kilencvenes években azonban számos ágazati vizsgálat született, melyek közül néhány olyan következtetéssel végződik, hogy európai szinten az adott ágazatban (gyógyszergyártás, fogyasztói elektronika, stb.) neokorporatív jellegű dialógus zajlik az adott mezoszinten (ezen ágazatokban) a szociális partnerek között. Márpedig, amennyiben a rendszerben léteznek korporatív elemek, akkor a plurális elnevezés eleve megkérdőjeleződik. Európai Bizottság megfelelő szerveivel való rendszeres kapcsolattartását emelték ki az adott. korporatív csoportokat, tehát elismeri, hogy a

politikai rendszerben nem minden alrendszer (az EU esetében: szakpolitika) működik korporatív módon. A korporatív elemek megjelenésének legfőbb bizonyítéka az immár az acquis communautaire részévé emelt Maastricht-i Szociálpolitikai jegyzőkönyv, mely a szociálpolitika területén intézményesíti, a szerződésmódosítással kvázi az Unió "alkotmányában" rögzíti az európai szociális partnerek csúcsszerveinek tárgyalási lehetőségét a szociálpolitika témakörében. Ezzel a lépéssel a tagállamok nemcsak törvényerőre emelték a korporatív elemet az Unió döntéshozatali mechanizmusában, hanem egyszersmind - annak egy szektorban való bevezetésével - szentesítették azt a gyakorlatot, amely a különböző szakpolitikák esetében különböző jellegű dialógustípust eredményezett. A különböző szakpolitikákban a különböző dialógusrendszerek jelenléte új elméleti/empirikus megközelítési módszer megszületését

eredményezte. Az úgynevezett policy networks elemzés kiindulópontja az, hogy a gazdaság és a gazdaságirányítás mai fragmentált időszakában nem értelmezhetőek egy ország vagy egy politikai rendszer esetében a klasszikus pluralizmus/korporatizmus fogalmak. Kenis és Schneider hat pontban foglalja össze az új fogalom (policy network) használatát indokoló körülményeket: · a szervezett társadalom megjelenése, vagyis a szervezett csoportok megjelenése gazdaság és a társadalom legkülönbözőbb területén; · a szakpolitikákon belül a szektorizálódás trendjének megerősödése; 18 · az egyre sokrétűbb érdekek megjelenése egy adott szakpolitikán belül, amely a szakpolitika "túlzsúfoltságához" vezet; · az állami szakpolitikai irányítás hatáskörének kiterjedése; szektorban megjelenő neokorporatív elemeként, munkavállalói részvételről egyik esetben sincs szó. · az állam decentralizációja, illetve

fragmentálódása - az állami célokat egyre több szakpolitikai irányba kell lebontani; · a magán- és a közszféra közötti határok elmosódása, a közpolitikában egyre nagyobb szerepet játszanak az adott állami intézményre / hivatalra nyomást gyakorló érdekcsoportok. Ezért a módszer számos alapkategóriát állít fel, amelyek alapján ágazatonként empirikus vizsgálatot folytat (a szociális dialógus szereplői, funkciói, intézményesítettsége, az egyeztetés jellege, a csoportok közötti hatalommegosztás, a közigazgatással való kapcsolatuk, stb.), s az egy országban vagy rendszerben (pl EU) jelenlévő különböző ágazati politikák esetében felállított kategóriákat nem is törekszik egységes címkével ellátni. Mindezek ellenére nem arról van szó, hogy a klasszikus kategorizálást el kellene felejtenünk: az új megközelítés inkább az jelzi, hogy ágazati szinten kell vizsgálódnunk, mert a pluralizmus és a korporatizmus

fogalmai ott még értelmezhetőek. Ellentétben tehát a hetvenes években uralkodó nézetrendszerrel, amely egy teljes politikai rendszert átfogóan jellemzett a neokorporatizmus/pluralizmus dichotómiával, ma már ágazati szinten kell jellemeznünk a szociális érdekcsoportok közötti dialógust, az állam szerepét, illetve a két kategória további ismérveit. Ez a megközelítés különösen hasznosnak tekinthető az Európai Unió szociális párbeszéd rendszere tekintetében: véleményünk szerint ugyanis neokorporatív jellegű egyeztetés csak bizonyos szakpolitikai területeken van jelen, tehát az Európai Unió teljes politikai rendszere nem sorolható be egyik alapkategóriába sem, szakpolitikánként azonban értékelhető ezen szempontok szerint az ágazatra jellemző szociális párbeszéd gyakorlata. 19 Tartalomjegyzék Idézetek a korporatizmusról 1. A korporatizmus genealógiája Európában 2. A neokorporatizmus alapfogalmai 2. A

neokorporatív gazdaság történeti útja 4. Társadalmi partnerség Németországban 5. A neokorporatív gazdaság 9. A demokratikus korporatizmus két vállfaja 11. A tárgyalásos (neokorporatív) gazdaság 12. A pluralizmus- és a korporatizmus- elméletének magyarázata a közösségi szintű szociális párbeszéd rendszerének kialakulására 13. A nokorporatizmus gyakorlata a 90-es évek Európájában 15. Mai gondolkodás a korporatizmusról 16. Az Európai Unió és a neokorporatizmus 18. Tartalomjegyzék 20. Felhasznált irodalom 21. 20 Felhasznált irodalom PETHŐ Sándor: A korporációkról és a korporatív rendszerről ARATÓ Krisztina: Munkaerővándorlás Magyarországról az Európai Unió felé. BIHARI Mihály: A pluralizmus fogalma és elméletei. IN: BIHARI Mihály POKOL Béla: Politológia BRUSZT László: Érdekszervezetek a politikai rendszerben. Korporatizmus elméletek A rendszerváltástól az Európai Unióig. A

közép-kelet-európai korporatizmus 21