Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Sipos Ágnes - Japán gazdasága a II. világháború előtt és után

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskolai Kar Gazdálkodási szak Japán gazdasága a második világháború előtt és után Összehasonlító gazdaságtan házi dolgozat Készítette: Nyíregyháza, 2004. január 19 SIPOS ÁGNES Gazdálkodási Szak II. évfolyam F csoport Az 1930-as évek militarizmusa Az 1930-as években az egyértelmű politika hiánya ellenére Mandzsúriában a japánok lassanként megindultak dél felé. 1933-ban Japán kilépett a Népszövetségből, hogy így fejezze ki elégedetlenségét a testület Lytton-bizottságának döntéseivel szemben, majd ugyanabban az évben független államként ismerte el „Mandzsukót". A harmincas évek első bábállamát „Henry" Pu Ji, az utolsó mandzsu uralkodó irányította, mellette a kuantungi hadsereg főparancsnoka állt nagyköveti minőségben. A legmagasabb posztokat madzsuk és kínaiak kapták, többségükben idősebb férfiak, akik a Meiji kori Japánban

végezték tanulmányaikat. A valódi irányítás azonban azoknak a japán tisztviselőknek a kezében volt, akiket egyfajta pozitív irányú „Numerus clausus" alapján neveztek ki a minisztériumokba. Japán tekintélyes összegeket fektetett bábállama fejlesztésébe, komoly előkészületeket tett a nehézipar kiépítésére, veresége azonban hamarabb következett be, mintsem e beruházások hasznát élvezhette volna. A térség hegemóniájának megszerzésére irányuló önkényes katonai lépések a nemzetközi közvéleményben elszigetelték Japánt. A tokyoi kormányok, érzékelve, hogy a Mandzsúriában és Észak-Kínában történtek miatt a hangulat az ország ellen fordul, kedvezőbb időkre vártak, hogy megpróbáljanak fordítani ezen az ellenszenven. A hadseregben továbbra is fellelhető volt a függelemsértés és az intrika. A háború utáni megszállás és elszigeteltség 1945 szeptemberétől az 1952-es San Franciscó-i békeegyezmény

aláírásáig Japánt megszállva tartották a Douglas A. MacArthur által irányított szövetségi erők A Szövetséges Hatalmak Főparancsnoksága (SzHF) MacArthurral az élen a washingtoni hadügyminisztérium alá volt rendelve, s Japán gyakorlatilag amerikai megszállás alatt élt. Washingtonban ezzel kapcsolatban létrehoztak egy távol-keleti Bizottságot, s Tokyoban ott székelt a Brit Nemzetközösség, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína képviselőiből összeállított Szövetségi Tanács, a gyakorlatban azonban a Bizottságot általában az események megtörténte után értesítették, a Tanáccsal pedig nem törődtek. MacArthur főhadiszállása azoknak az irány- elveknek megfelelően működött, amelyeket közvetlenül a japánok 2 megadása után egy közös külügyi, hadügyi, tengerészeti bizottság dolgozott ki Washingtonban. Mivel azonban az amerikaiakat és az európaiakat elsősorban saját országos és egyéni problémáik

foglalkoztatták, MacArthur a gyakorlatban széles mozgásteret kapott. Személyes, helyismereti és nyelvi tényezők szükségessé tették, hogy munkáját a japán kormányon keresztül végezze. Az SzHF határozatai a japán hivatali szervezeten szűrődtek át, s az idők előrehaladtával e szervezet mind fontosabb szerepet töltött be. A kezdeti időkben még csak elképedésüknek adtak hangot a SzHF széles körű elvárásai láttán, s kizáró1ag konkrét utasításoknak engedelmeskedtek. Az amerikai hadsereg demokratizálása Japán volt az az ország, amely a szó szoros értelemben, porban hevert a második világháború után. A nemzeti vagyonnak 25,64 százaléka pusztult el, az emberveszteség a hadicselekmények következtében meghaladta a 3 milliót, majd 3 millió lakás pusztult el, az ipari berendezések 34,2 százaléka ment tönkre, s ami a tengeri szállításoktól döntő mértékben függő szigetországot különösen súlyosan érintette az, hogy a

közel négy és fél millió tonnányi kereskedelmi hajótérből mindössze másfél tonnányi sem maradt meg. A fegyverszüneti egyezmény értelmében Japán az antifasiszta koalícióban részt vett államok katonai megszállás alá került, gyakorlatilag azonban a megszállásban az Egyesült Államok hadseregén kívül csupán jelképes létszámú angol, ausztráliai és új-zélandi csapatok vettek részt. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai között helyet foglalt a Szovjetunió képviselője is, a bizottság vezetője azonban az amerikai megszálló csapatok parancsnoka, MacArthur tábornok lett. Japánnak ki kellett vonulnia minden erőszakkal meghódított területről. Japán lemond az orosz-japán háborúban szerzett hódításokról és jogokról, visszaszolgáltatja Szahalin déli felét és a Kurill-szigeteket a Szovjetuniónak. Egyszer s mindenkorra kirekesztik a japán társadalmi, politikai és gazdasági mindazokat az erőket, amelyek felelős

szerepet játszottak Japán háborús kalandjaiban. A háborús bűnösöket elítélik és feltámasztják a demokráciát A demokratizálási rendelet értelmében biztosítani kellett a sajtószabadságot, hatálytalanítani a közrend biztosításáról szóló reakciós törvényt, azonnali hatállyal szabadon kellett bocsátani a politikai foglyokat, fel kellett oszlatni a politikai rendőrséget, engedélyezni kellett a császári rendszer bírálatát. A rendelet biztosítani kívánta a nők egyenjogúságát, a 3 munkások szervezkedési jogát, a nevelés és a gazdasági élet demokratizálását, a militarista irányzat kiiktatását a nevelésből és az állam különválasztását a sintoista vallástól. A demokratizálási intézkedések csak papíron voltak ennyire következetesek, mert végrehajtásukat az amerikai megszállók a japán hatóságokra bízták. Így például a háborús bűnösök felelősségre vonása során szóba sem került a legfőbb

háborús bűnös, a császár személye. Még elképzelésként sem volt szó az amerikai „demokratizálók” körében a valóságos demokratizálás fő akadályának, a császárság intézményének megszüntetéséről. A gazdasági életnek az amerikaiak szája íze szerinti demokratizálását két lényeges törvény, „a magánmonopóliumok betiltásáról és az igazságos, becsületes ügyletek biztosításáról” szóló 1947 áprilisi és „a gazdasági erők túlzott összpontosításának felszámolásáról” szóló 1948 februári törvény kívánta elősegíteni. A törvény megtiltotta speciális irányító társaságok alapítását, előírta, hogy pénz- és hitelintézetek nem vásárolhatnak részvényeket ipari vállalatokban, és egyetlen vállalat sem veheti meg más vállalat részvényeinek több mint 25 százalékát. A két törvény célja tehát a hivatalosan feloszlatott dzaibacuk újjáéledésének megakadályozása volt. Japán

belpolitikája Az új körülmények között Japán belpolitikai élete viharosan alakult. 1945 októberében lemondott a császár rokona, Higasikuni vezette átmeneti kormány, és Sidehara alakított új kormányt. Csak ekkor, október 10-én kerültek szabadlábra 18 évi fogság után a Japán Kommunista Párt vezetői és vált hivatalosan legálissá a párt. Tíz nappal később már meg is jelent a párt hivatalos lapja, a „Szekki". A Szocialista Párt újjáalakulására november 2-án került sor, az első polgári párt, a Liberális Párt egy héttel, a második, a Haladó Párt két héttel később alakult meg. Fokozatosan talpra álltak és megerősödtek a szakszervezetek is Ezek taglétszáma 1946-ig elérte a 4,23 milliót, 1949-ig pedig a 7 milliót. A munkásmozgalom fejlődése azonban nem volt töretlen. A mozgalom különböző osztagai között az egységet nemcsak szervezeti vonatkozásban, hanem az akcióegység formájában sem sikerült

megteremteni. A szakszervezeti tagok száma a háború előtti maximumhoz képest több mint tízszeresére emelkedett, a munkáspártok szavazóinak tábora az 1946-os, de különösen az 1947-es választásokon példátlan arányokban növekedett (l946 - Kommunista Párt 5, 4 Szocialista Párt 98; 1947 -Kommunista Párt 4, Szocialista Párt 143 mandátum!). Az addig politikailag elmaradott és közömbös parasztság két és félmilliós taglétszámú szövetséget hozott létre. Az 1947. évi választásokból a Szocialista Párt került ki győztesként, és mint a parlament legnagyobb pártja, kormányalakítási megbízást is kapott. Katajama Tecu, a jobboldali szocialisták vezére lett a miniszterelnök. Régi kommunistaellenes felfogásának megfelelően, a kormányalakítást a "nyitás jobbra" jelszóval oldotta meg, és koalíciós kormányába bevette a Demokrata Párt monopolistáit és a Népi Szövetkezeti Párt kispolgárait. A súlyos gazdasági

helyzettől elgyötört és elkeseredett tömegeknek a választás előtt szocialista politikát ígért, de miniszterelnökként első beszédében már csak a nadrágszíj megszorítására tudta felhívni választóit. A dolgozók helyzete közben tovább romlott. Az infláció megfékezésére már a Katajama-kormány is igyekezett intézkedéseket tenni, amennyiben az árakat az 1936-os árak 67-szeresében maximálta, de ez is a bérből és fizetésből élők helyzetét rontotta, mert a bérek átlagosan csak 27-szeresükre emelkedtek. A munkaerőpiac feszültsége 1947-1948-ra érte el tetőpontját, ekkorra fejeződött be ugyanis a hadiipari üzemek leszerelése és az ott dolgozók elbocsátása, másrészt erre az időre már visszaérkeztek az ázsiai szárazföldről a japán telepesek milliói. 1948-ra a japán ipar a háború előtti termelési kapacitásának mindössze 54,6 százalékát érte el, s a munkanélküliek száma meghaladta a 13 milliót. A tömegek

aktivitása nőttön-nőtt, és ez a sztrájkmozgalmak erősödésében is kifejeződött. Ebben a helyzetben a kormány nyíltan antidemokratikus módszerekhez nyúlt. Előbb csak a sztrájkjogot vonta meg az állami alkalmazottaktól, majd arra is kísérletet tett, hogy a szervezkedési jogot is elvitassa tőlük. A vasutasok azonban nem voltak hajlandók beletörődni jogaik korlátozásába, és ellenállásuknak erőteljes sztrájkakciókkal adtak kifejezést. Az 1949 év nagy világpolitikai fordulata a Kuomintang katonai és politikai veresége Kínában, majd később a Kínai Népköztársaság megalakulása döntő hatással volt Japán egész további fejlődésére. Az Egyesült Államok egész távolkeleti politikájának kínos átértékelésére kényszerült. A kínai szárazföld elveszett az USA kommunistaellenes szövetségi rendszere számára, tehát sürgősen új szovjetellenes támaszpont után kellett nézni. Ez a támaszpont és szövetséges nem lehetett

más, mint az amúgy is amerikai katonai megszállás alatt álló Japán. Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy föl kellett hagyni a japán konkurrens tartós kiiktatására irányuló politikával, halaszthatatlanul talpra kellett állítani a tegnapi háborús ellenséget. Az amerikai imperializmusnak ebben a politikában szüksége volt a japán ipari 5 potenciálra is. Ahhoz viszont, hogy ez a talpra állítás a lehető leggyorsabban végbemenjen, meg kellett hozzá teremteni Japánban a gazdasági és a politikai feltételeket. A japán reakció idejekorán fölismerte a világpolitikai fordulat jelentőségét és szolgálatainak megkérte az árát. Bármilyen furcsa is, hogy egy katonailag megszállt, gazdaságilag kiszolgáltatott ország diktálja a talpra állításához neki nyújtott segítség feltételeit, gyakorlatilag mégis az történt, hogy Japán elfogadta ugyan az amerikai gazdasági segítséget, a kölcsönöket és a segélyeket, de ennek fejében

nem volt hajlandó korlátlan utat nyitni az amerikai tőkebehatolásnak. A japán ipar amerikai pénzzel, de japán jelleggel és a japán tulajdonjogok teljes fenntartása mellett éledt újjá. Igaz, hogy a gazdasági stabilizáció előkészítő intézkedéseit Dodge amerikai követ írta elő, s e rendezés keretében a jen árfolyamát a dolláréhoz képest az amerikaiak szája íze szerint szabták meg (egy dollár = háromszázhatvan jen), de az államháztartás egyensúlya helyreállításának terheit a japán tőkések maradéktalanul a dolgozókra hárították át. Az adóprés megszorítása csupán a dolgozókat érintette (elsősorban a fogyasztási adókulcsot emelték), a jövedelmi adónál semmiféle progresszivitást nem alkalmaztak, a társulati adókat pedig még le is szállították. A japán tőkések jóval a jen stabilizációja előtt kivívták a hajóépítésre vonatkozó tilalmak feloldását, s a hajóépítést monopolizáló nagyvállalatok

tevékenységük megindításához az államtól tizenöt éves hitelt kaptak évi 6,5 százalékos kamattal. Az infláció évi aránya az ezt megelőző években meghaladta a 40 százalékot, és azóta is rendszeresen 12-15 százalék között mozog, ezért teljesen világos, hogy a dzaibacuk tulajdonképpen nemzeti ajándékot kaptak a dolgozók zsebéből. Japán gazdasága a háború után Az önellátás a japán gazdaságpolitika formálói számára az exportképesség megteremtésével, s az importfüggőség lehetőség szerinti csökkenésével volt azonos. A gazdasági demokrácia megvalósítása csaknem két évtizedet vett igénybe. A japán politikai rendszer az amerikai megszállás (1945-1952) időszakában " demokratizálódott", s ennek eredményeképp a politikai rendszer egésze a gazdaság kiszolgálója, s egyúttal haszonélvezője. Az alkotmányos, törvényi szabályozás ellentmondásai miatt a törvényszegők megbüntetésére kevés példa van

az elmúlt fél évszázad Japánjában. Emiatt a Japán politikai rendszer az egyik leginkább korrumpálódott " szektor" a gazdaságban. 6 A japán társadalom életében a politikai szervezetek elsősorban gazdasági formákban jelennek meg; a politikai rendszer egésze ettől a tényezőtől elszakítva szinte közömbös. A politikai rendszer és a társadalom különböző csoportjai közötti legfontosabb integráló csatornák mindegyike gazdasági intézmény. Ennek egyik legfontosabb következménye a gazdaság látszólagos függetlensége a mindenkori kormányzati pártstruktúrától, valamint a politikai pártok mindegyikének függése a bürokratikus szakapparátus tevékenységtől. Gazdasági és társadalmi reformok A gazdasági reformok, az SzHF programjának legszembeszökőbb eredménye, hogy a földbérlők tulajdonosokká váltak. A földreform semmivel sem tört kevesebbre, mint a Meijikor föld- és adóreformja, mivel a küszködő vidéki

lakosságot olyan dinamikus társadalmi osztállyá alakította, amely képes volt egyre több élelmet termelni, s egyre hangosabban igényelte a japán ipar termékeit. A háborús kormány, bizonyos mértékig a fejlemények elébe vágva, a bérlők és a földbirtokosok közé mezőgazdasági i szövetségeket iktatott; a falusiak életszínvonala i emelkedett, mivel a katonák hazaküldözgették zsoldjukat, s ugyanakkor a feldúlt városoknak nagy szükségük volt a mezőgazdaság terményeire. 1946-ban az SzHF utasítására tulajdonosi, földesúri és bérlői képviselettel földbizottságok alakultak, amelyek kiválasztották a megvásárlás szempontjából számba vehető földeket, s hogy ezek megvásárlására i mely bérlők jöhetnek számításba. A föld adásvétele az inflációs idők előtti árakon zajlott, s ez olyan kedvező volt a vásárlók számára, hogy legtöbbjük négy éven belül törlesztette adósságát. Japán gazdasága ma Japán, a

világgazdaság egyik vezető hatalma az ezredfordulón, nemzetközi politikai súlyát, elismertségét tekintve korántsem élvez olyan presztízst, mint gazdasági pozíció révén. Ennek egyik jele a Japán által évek óta tett diplomáciai erőfeszítés az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagságának elnyerése érdekében, mindeddig eredmény nélkül. Más jelei is vannak azonban, hogy a japán gazdasági sikerek nem elegendőek Japán nemzetközi politikai súlyának növeléséhez. 7 Az 1931-1945 között Japán és a többi ázsiai ország között történtek sajátos " átfogalmazása" a japán múltat illetően, újra és újra konfliktusveszéllyel az ázsiai országok s Japán között, és ezen az sem változtat, hogy japán kormány minden alkalommal, amikor a konfliktus már elkerülhetetlen, "békés" eszközökkel közömbösíti a konfliktust előidéző okot: levált egy minisztert, s kinevez egy másikat. A japán politikai

vezetés egészének a háborús időszakhoz való viszonya máig ambivalens. A japán társadalom élő tanúi, akik legalább tíz százalékát jelenti a népességnek (10-12 millió ember) némán cipelik magukkal mindazt, ami történt. A legyőzött - Japán - s a győztesek egyike, az Amerikai Egyesült Államok viszonya nem kevesebb ellentmondást hordoz ma, mint a kapituláció után, s ezen ellentmondások azonban ma a szövetséges viszony ellentmondásai. A múlt teljes lezárása, legalábbis Japán politikai vezetés kezdeményezésére, szinte utópiának tűnik. Az utópiák azonban olykor, egy-egy történelmi időszakban valósággal válhatnak, az persze bizonytalan, hogy mikor s hogyan. Mi lehet a legjobb megoldás a háború után? A második világháború elvesztése Japán számára a gazdasági összeomlással volt azonos, amelyet súlyosbított az ázsiai elfoglalt területek (gyarmatok), azaz a nyersanyagforrások elvesztése is. Az amerikai megszállás sok

tekintetben revelációként hatott a japán társadalomra, s valóban a nyolc éve tartó militáns japán rendszer, egészének végét ígérte. A demokrácia ebben az időszakban, vagyis 1945-48 között a legszebb kifejezés volt Japánban (minsu sugi). A demokrácia megteremtésének azonban első és legfontosabb feltétele a gazdaság újjáépítése volt. „A tisztességes és szabad verseny önmagában nem megoldás. Végül is, Japán demokratizálása csak a pénzügyi intézmények és alapvető iparágak államosításával, valamint a gazdaság egészének szigorú állami kontrolljával valósítható meg. Ehhez természetesen egy demokratikusan választott kormány s egy korszerű államapparátus kell”- írta Laura E. Hein a Fueling Growth című könyvében. 8 A fenti idézet 1946-ban, az akkori „informális” szakértői tanács reformanyagából származik. Ennél azonban sokkal világosabban fogalmazott az IKM Ipari Racionalizálás nevű bizottság

1949 őszén: „A jelenlegi, tőkés rendszerek által gyakorolt vállalati racionalizálás, vagyis – bércsökkenés – költségcsökkenés – profitnövelés – nálunk nem valósítható meg Ehelyett garantált reálbér – termelésnövelés – magasabb profit a megoldás. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a jelenlegi gazdasági demokrácia saját hatalmunkat korlátozza. Ezt tudomásul kell vennünk.” A második világháború utáni japán gazdaságtörténet egyik alapkérdése a fenti két idézet ismeretében egyértelmű; milyen módszerekkel lehet megvalósítani egy nyersanyagszegény, azaz importra utalt ország modernizációját, ha ehhez belföldi vagy külföldi tőkeforrás nem áll rendelkezésre, a konvertibilis valuta (vagyis az USD) szűkös, az ipari termékek önköltsége magas, így a japán export nem versenyképes. A megoldás Japán gazdasági önellátó képességének megteremtése volt. A császár az Isten Ha a második világháború

előtti japán berendezkedését vesszük szemügyre, akkor a császár Isten, s a japán nemzet, mely égi eredetű, természetesen a sintó vallás szerinti isteni parancsot követi. Mivel az állam azonos a nemzettel, a modern japánnemzet állam megteremtése úgy zajlott le, hogy a politikai intézményrendszer egésze nem semleges intézményrendszerként funkcionált, hanem a nemzeti, azaz állami akarat megvalósítójaként. Ez a császár-állam-nemzet közvetlen kapcsolat mindaddig belügy maradhatott, ami Japán a múlt század végén nem kezdett agresszív, gyarmatosító háborúkba, először Oroszország, majd Korea területeinek megszerzéséért. A nagy gyarmatosító A két világháború közötti militáns belpolitikai fordulat a korábbiaknál totálisabb célokat tűzött ki: a japán területi terjeszkedés jelentős módon segített a nagy világgazdasági válság hatásainak ellensúlyozásában. Japán 1931 és 1945 között nem tett mást, mint

kiterjesztette a japán nemzet ázsiai „életterét”; kétségtelen viszont, hogy mindezt az ország 9 tette a kínaiakkal, koreaiakkal, majd később Kelet-Ázsia nagy részével, amely a harmincas években már teljes, minden részletre kiterjedő tervvel rendelkezett a „nagy kelet-ázsiai élettér” kivitelezéséről. Ennek ideológiai alapja szinte logikai tételként fogalmazódott meg: „A nem egyenlőkre úgy tekinteni, mintha egyenlőek lennének, eleve helytelen szemlélet. Az egyenlőtlenek nekik megfelelő helyet teremti meg a valódi egyenlőséget.” Japán a nagy ázsiai élettér megvalósításában nem faji ideológiát alkalmazott, s ez nem puszta fikció. Az ázsiai nemzetek között a japán nép mindenek feletti szupremáciája, s ennek realizálása már ismert, Európa és Amerika által „kivitelezett”, a „fehér” civilizáció ázsiai és afrikai gyarmatosításának analógiájára történt. Japán terve ugyanez volt, csak japán

elképzelések szerint. A vér, a származás emlegetése ugyanis ez esetben nem a genocídummal, hanem a japán gazdasági és politikai hatalom kiterjesztésével volt megoldható. Az amerikai megszállás Mivel Japán a megszállás után a felelősségrevonásnak csak névleges tárgya volt, hiszen ezt ugyanaz az Amerikai Egyesült Államok végezte, mint amely néhány héttel korábban az atombomba bevetése mellett döntött, az ázsiai országok kárpótlása, jóvátétele vagy akár nyilvános megkövetése hiányos, részleges, s afféle formálisan végrehajtott kötelezettség volt. Japán az amerikai-japán egyezmény szerint az 1951-es San Francisco-i megállapodással véglegesen rendezte „számláját” némely ázsiai országgal, amelyből az egyik Indonézia, alá sem írta a japán javaslatot. Kína a mai napig semmiféle egyösszegű kártérítést nem kapott, s a többi országok is csak kölcsönök s áruszállítás formájában kapott némi

kompenzálást. Az 1951 évi egyezmény szerint Japán akkori gazdasági helyzete nem tett lehetővé nagyobb összegű kártérítést. Az amerikai atombomba ledobása mintegy megpecsételte a „jó cél – rossz eszköz árán is” cinkosságát, így vált a japán társadalomáldozattá, Hihoritó császár szent kapitulálóvá; s a szenvedésekért ma is felelős élők hallgatása kerekké teszi a logikát. Az Egyesült Államoknak, mint megszálló hatalomnak elengedhetetlen érdeke volt a megszállás és stabilizálás békés módja, de a hidegháború előszele is hozzájárult ahhoz, hogy a háborús bűnösök tokiói perének ugyan 28 vádlottja volt, de a per második fordulóját már elhalasztották, s számos már akkor is ismert tény nem került be a vádokiratba. 10 A társadalom egésze katarzis helyzetben lévén, reális volt az az amerikai kormányzati félelem, hogy Japán könnyen a kommunista rendszerek valamelyikének „áldozata lesz”; vagy a

Szovjetunióé, vagy ami sokkal valószínűbb volt: Kínáé. A császár 1945-ös felelősségrevonása elképzelhetetlen volt, s az ma is, egyszerűen amiatt, mert az radikalizálhatta volna Japánt. S a legfontosabb legitimációs köteléket tépte volna el A mitizált konfliktuskerülés, valamint harmóniára törekvés mögött jól körülírható hatalmi érdekek léteznek, nemcsak a japán elit körében, de a még élő amerikai döntéshozókban is, akik Japán kapitulációját követően a tokiói háborús bűnösök perét, illetve az azt követő „békés” átmenetet irányították. A Yaszukuni-szentély Az ázsiai probléma azonban nem a pénzbeni kártérítés nagysága, hanem az, amit az európai történészek társadalmi katarzisnak neveznek, s amely szerintük minden társadalom etikai igénye: a társadalom szembenézése saját múltjával. Japánban ez a folyamat még el sem kezdődött, s néhány baloldali japán történész attól tart, hogy nem is

kezdődik el soha. Regények, kicsiny kiállítótermek közönsége, egy-egy napilap merész kezdeményezése időnként megmozgat néhány ezer embert. Az ország vezető politikusai, köztük miniszterek évente egyszer meglátogatják a Yaszukuni-szentélyt, ahol leróják tiszteletüket a japán háborúban elesettek emlékműve előtt. Ez évről-évre kiváltja a kínai, koreai diplomáciai hivatalos tiltakozást, majd a következő évben ugyanaz a kormány, vagy egy másik, újra ellátogat a Yaszukuni-szentélybe. A háborúban mérhetetlen szenvedést átélő országok számára a yaszukuni megemlékezés – éppen a japán kormány háborús tetteket tagadó (vagy agyonhallgató) magatartás miatt azonos az egykor elkövetettek hivatalos helyeslésével. Kishi Nobusuke, az Ipari Mozgósító miniszter 1945-ben az Amerikai Egyesült Államoknak döntő szerep volt abban, hogy Japán a háborúban elkövetett rémtettekért nem felelt, sőt Kishi Nobusuke, aki A

kategóriájú háborús bűnös volt, 1957-től japán megválasztott miniszterelnöke lett. Kishi Nobusuke a háború 11 időszakában az Ipari Mozgósító miniszter volt, s felelt többek között csaknem félmillió ázsiai ember kényszermunkára hurcolásáért, akik többsége japán cégnél dolgozott, munkabér, minimális élelmiszer és ruházat nélkül Japánban. Ázsián belül hozzávetőleg hárommillió embert mozgósított a japán hadivezetés, akik egyrésze soha sem került vissza saját hazájába, mások hazakerültek, emlékeikkel együtt. A kínai és a koreai munkások egy része kényszermunkán volt Japánban, s a háború után kártérítési pert indított a japán cégek és a kormány ellen. Nem kaptak sem morális, sem pénzbeni kártérítést, helyette a japán kormány a japán nagyvállalatoknak folyósított kártérítést a háborúba szenvedett veszteségekért. Kínában Mandzsúria japán elfoglalása után több mint egymillió japán

állampolgár élt. Életük minden tekintetben a háború kimenetelétől függött. Amikor a szovjet csapatok már átlépték a kínai határt, a japán szülők több ezer kisgyermeket kínai családnál hagytak. Ezek a gyerekek, akik ma már felnőttek, minden évben Tokióba utaznak, hogy megtalálják a szüleiket. Néhány évvel ezelőtt a látogatások intézményesültek Japán ugyan homogén nemzet, kisebbségek nincsenek, de a XX. Század többszöri, Korea elfoglalását célzó akciói következtében a mai Japánban hozzávetőleg félmillió koreai, valamint 200 ezer kínai származású él. Japán háborús szerepe Japán a világon az egyetlen ország, amely félévszázaddal a második világháború után sem vallja hivatalosan, hogy ami 1931 és 1945 között történt, az a japán gyarmatosító, háborús törekvések agresszív megvalósítása volt. Ehelyett Japán ma is Hirosima és Nagaszaki áldozata, vagyis a világ első atombombatámadása révén

puszta áldozata a második világháborúnak. Ugyan évek óta indulnak civil kezdeményezések az atombombatámadás áldozatainak gyászünnepségein, hogy az áldozatok névsora bővüljön ki azokkal a kínai, koreai, fülöp-szigeti lakosokéval, akik a Japán Császári Hadsereg fegyvereitől pusztultak el, de a kezdeményezésekből eddig még soha nem valósult meg semmi. Japán háborús szerepe Ázsián belül korántsem élvez akkora publicitást Európában vagy az Amerikai Egyesült Államokban, mint például a náci Németország rémtettei. Japán a harmincas évek második felétől gyarmatosította Kelet-Ázsia, számára fontos stratégiai területeit, létrehozta Kínában bábállamát, Mandzsúriát, gyarmatosította Koreát, a mai Tajvant, 12 kiépítette az elfoglalt kínai területeken a később hírhedtté vált, retteget U-731 fedőnevű „halálgyárait”, ahol bakteriológiai fegyvereket, valamint élő emberkísérleteket folytattak a japán

katonai orvosok. A külföldön publikál monográfiák mellett japán nyelven, elsősorban szépirodalmi alkotások révén vált ismertté a japán hadsereg mandzsúriai és dél-kelet ázsiai tevékenysége. A japán hadvezetés utasítására kényelmi hölgyhálózat követte a japán hadsereg előrenyomulását: az elfoglalt területeken a katonák hormonális megkönnyebbülésére egy-egy gyereklány napi 10-40 japán katonát szolgált ki. A hadvezetés írásos utasításában benne volt a japán katonák harcképességének megőrzését szolgáló hölgyszolgálat kiépítése. A japán kormány 1991-ben egy koreai csoport határozott, dokumentált fellépésére először volt kénytelen elismerni, hogy létezett ilyen hálózat. Ennek ellenére ma is csak magánalapítványból hajlandó kártérítést adni azoknak a ma már nagyon idős nőnek, akik élete, épp a háborús szexuális szolgálat miatt, tönkrement. Kínában ma is „élnek” a japán

csapatok által a háborúban földbe ásott kémiai robbanófejek, számuk 10 és 20 ezer között van, mérgezve a talajt, s a generációk óta élelmiszereken keresztül nyomorítva a megszületett gyerekeket. A japán kormány 1998-ban küldött másodszor delegációt a fegyverek semlegesítésére, de a gyakorlati lépések még messze vannak. Mind a Kínában „felejtett” kémiai fegyverek, mind a többi háborús elfelejtett esemény súlyos terhet jelent a mai Japánnak, éppen a szelektív történelmi emlékezet miatt. Az okok nem az 1951-es San Francisco-i egyezményben leírt japán gazdasági nehézségekre vezethető vissza. Az is világos az emberiség története szempontjából, hogy egyetlen ember halála sem minősíthető hierarchikus szemlélet alapján. Vagyis az 1945-ös tokiói szőnyegbombázás áldozatai ugyanolyan áldozatai a háborúnak, mint drezdai bombázások alatt elpusztultak. Így Okinava „végső” csatájának 120 ezer polgári áldozata

ugyanúgy a háború áldozata, mint a kényelmi hölgyhálózat gyermekei, vagy a Kínában elpusztultak milliói. 13 A japán kapituláció okmánya Mi, a japán császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében, ezennel elfogadjuk az Egyesült Államok, Kína és Nagy-Britannia kormányfői által 1946. július 26-án Potsdamban kibocsátott nyilatkozatban foglalt rendelkezéseket, amelyekhez később a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége is csatlakozott; a négy hatalmat a továbbiakban Szövetséges Hatalmaknak nevezzük. Mi ezennel megparancsoljuk az összes japán erőknek, bárhol tartózkodjanak is, valamint a japán népnek, hogy azonnal szüntessék meg az ellenségeskedéseket, tartsák épségben és óvják meg minden károsodástól az összes hadihajókat, repülőgépeket, katonai és polgári vagyontárgyakat és tegyenek eleget mindazoknak a követeléseknek, amelyeket a Szövetséges Hatalmak

főparancsnoka vagy a japán kormány szervei ebben a vonatkozásban előírnak. Mi ezennel megparancsoljuk a japán császári főhadiszállásnak, hogy azonnal adja ki a parancsot az összes japán erők parancsnokainak és az összes parancsnokság alatt álló erőknek, bárhol tartózkodjanak is, hogy ők maguk és a parancsnokságuk alatt álló erők feltétel nélkül kapituláljanak. Mi ezennel megparancsoljuk az összes polgári, katonai és haditengerészeti hatóságoknak, hogy engedelmeskedjenek a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka által vagy az ő nevében kiadott, a kapituláció hatályossá tételére alkalmasnak tartott összes proklamációknak, rendeleteknek és utasításoknak, és hajtsák végre azokat, úgyszintén utasítjuk ezen hatóságok összes tisztviselőit, hogy maradjanak helyükön és továbbra is teljesítsék nem katonai kötelezettségeiket, kivéve ha a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka vagy annak alárendeltje kifejezetten elmozdította

őket hivatalukból. Mi, a császár, a japán kormány és utódaik nevében, ezennel kötelezzük magunkat, hogy jóhiszeműen végrehajtjuk a Potsdami Nyilatkozat rendelkezéseit és kiadjuk mindazon rendeleteket és megtesszük mindazon intézkedéseket, amelyeket a Szövetséges Hatalmak főparancsnoka vagy a Szövetséges Hatalmak bármely más képviselője megkövetel abból a célból, hogy e nyilatkozatot hatályossá tegye. 14 Mi ezennel megparancsoljuk a japán kormánynak és japán császári főhadiszállásnak, hogy azonnal bocsássa szabadon az összes, jelenleg japán őrizet alatt álló szövetséges hadifoglyokat és polgári internáltakat, gondoskodjék védelmükről, gondozásukról, ellátásukról és meghatározandó helyekre történő haladéktalan elszállításukról. A császárnak és a japán kormánynak az állam vezetésével kapcsolatos hatalmát ezennel alárendelik a Szövetséges Hatalmak főparancsnokának, aki megteszi mindazokat

az intézkedéseket, melyeket a fenti kapitulációs feltételek hatályossá tételére alkalmasnak tart. Aláírták a Tokiói-öbölben, Japánban, 1945. szeptember második napján, reggel 9 04-kor Mamoru Sigemicu Joskijiro Umezu Külügyminiszter Tábornok a japán császár és kormány a japán császári főhadiszállás megbízásából és nevében megbízásából és nevében Elfogadta a Tokiói-öbölben, Japánban, 1954. szeptember második napján, reggel 8-kor az Egyesült Államok, a Kínai Köztársaság, az Egyesült Királyság és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége részéről, valamint a Japánnal hadban álló többi Egyesült Nemzetek nevében. 15 A háborúban résztvevő fontosabb személyiségek MacARTHUR, Douglas (1880-1964) Amerikai tábornok. Harcolt az első világháborúban, majd West Pointban tanított 1930 és 1935 között a hadsereg vezérkari főnöke volt, 1935-tõl 1937-es nyugalomba vonulásáig a

Fülöp-szigeteken irányította a hadsereg megszervezését. Az USA hadbalépése előtt nem sokkal visszahívták. 1941-42-ben a távol-keleti amerikai erők főparancsnoka volt Ebben az időszakban a Fülöp-szigeteken mesteri visszavonulásával jelentősen hátráltatta a támadó japán túlerő előretörését. 1942 márciusától a Csendes-óceán délnyugati térségében állomásozó szövetséges erők parancsnoka. Ambiciózus terveinek nem kedvezett az az elv, miszerint az USA Németországot tekintette elsődleges ellenfelének. Nagyban kellett támaszkodnia a King és Nimizt által irányított haditengerészetre. 1942-43-ban több fontos támaszpontot sikerült visszafoglalniuk. 1944-45-ben MacArthur irányította a Fülöp-szigetek visszahódítását. 1945 szeptember 2-án a Missouri csatahajó fedélzetén ő fogadta el a szövetségesek nevében Japán kapitulációját. 1945 és 1950 között a Japánban állomásozó amerikai erők parancsnoka volt. 1950-ben a

Koreában harcoló ENSZ csapatokat irányította, de 1951 áprilisában Truman elnök menesztette. Kiváló katona volt, de lobbanékony viselkedésével sok ellenséget szerzett magának. NIMITZ, Chester William (1885-1966) Amerikai tengernagy. Az első világháborúban a tengeralattjárós fegyvernem vezérkari főnöke volt. A Pearl Harbor elleni támadás 1941-45 között a csendes-ócenáni amerikai flotta főparancsnoka. Első feladata a romokban heverő bázis védelmének megerõsítése és a szárazfölddel való kommunikáció helyreállítása volt. Később döntő szerepet játszott az amerikai tengerészet moráljának helyreállításában. Kiváló stratégaként és tehetséges vezetőként ő koordinálta az amerikai flotta tevékenységét, mely fordulópontot jelentett a 16 Japán elleni háborúban. Ezt követően a híres „békaugrás"- hadviselést folytatta, melynek során mielőtt megtámadta volna a fontos ellenséges bázisokat, előbb elvágta

azokat az utánpótlástól. MacArthur tábornokkal ellentétben úgy vélte, hogy a csendes-óceáni hadszíntéren a haditengerészetnek nagyobb szerepet kell kapnia, mint a szárazföldi haderőnek. A harcok utolsó fázisában a két ellentétes érvet hangoztató stratégia együttműködve harcolt, és tervezte a Japán elleni inváziót. 1945 szeptember 2-án amerikai részről mindketten aláírói voltak a japán kapitulációs okmányának. Leclerc, Philippe Francois Marie (1902-1947) (Eredetileg Philippe de Hauteclocque.) Franciaország marsallja 1940-ben kétszer is fogságba esett, de mindkétszer megszökött. Franciaország összeomlása után Angliában csatlakozott de Gaulle-hoz, és hogy német megszállás alatt élő családját megóvja, felvette a Leclerc nevet. 1943-ban csapatai élén részt vett az észak-afrikai harcokban 1944-ben a partraszálláskor a 2. francia páncélos hadtest parancsnoka Az ő egységei vonulnak be először Párizsba. 1945-ben francia

részről ő írja alá a japán kapitulációt A háború után Indokínában szervezte újra a francia haderőt. 1947-ben repülőszerencsétlenség áldozata lett Halálát követően 1952-ben megkapta a marsalli címet. 17 Japán utóélete Amikor Japán az 1960-as évek végére a fehér világgazdaság egyenrangú tagja lett, s lassan a nagyhatalmi dimenzió is elérhet lehetőséggé vált a szigetország számára, a Nyugat megkezdte Japán tudományos elemzését, s egyúttal mitizálását. Egymás után jelentek meg a fejlett országok japanizálását sürgető munkák, s eközben a japán fejlődés különlegessége, egyedisége mintegy megkérdőjelezhetetlen kiindulássá vált. Akkor, a hetvenes években jött létre néhány axióma, mely ma is elevenen él a japán gazdaság minden leírásában. Ezek legfontosabbjai:  a japán gazdasági fejlődés egyik kulcsa a világ legjobb oktatási rendszere;  a társadalom vagyoni és jövedelmi különbségei

minimálisak;  a politikai és társadalmi rendszer konszenzuson alapul, munkanélküliség szinte nincs, sztrájkok, munkabeszüntetések alig vannak; a bűnözés a világ egyik legalacsonyabbja;  a gazdaság működésének alapvető jegyei nem különböznek a G- 7 többi tagjaiétól;  Japán magasan fejlett piacgazdaság, s jelenleg az Amerikai Egyesült Államok után a második legfejlettebb a világon;  az állam gazdaságirányítási, gazdaságpolitikai szerepe némileg különbözik a nyugati gazdaságokban megismerttől, ez azonban a lényeget nem érintő „helyi sajátosság". A fenti lista sok-sok elemmel bővíthető, mindegyik elem kiinduló feltételezése azonban ugyanaz: a japán szisztéma ugyanolyan, mint a többi fejlett országé, mégis más a kulturális különbségek miatt. A „kulturális" magyarázat azonban meglehetősen kérdéses magyarázat, egyszerűen amiatt, mert a nemzeti karakterek egyelőre sehol a világon nem adnak

semmire tudományos magyarázatot. Japánban mégis mintha kedvelnék ezt a műfajt, amelynek érve körülbelül ez: „Valóban, mi japánok nemcsak különlegesek, de egyszerűen mások is vagyunk, kulturálisan, tradicionálisan, s egyáltalán." A Japánban leggyorsabban fogyó kiadványok között mindig van néhány, a fenti megfontolást erősítő pamflet. (Például: A japán orr sajátosságai vagy „a japán agy".) A japánság tudomány az egyik legnépszerűbb hazájában: a szenzációt (vagyis gyors eladhatóságot) kereső pamfletektől az egészen komoly, monografikus igényű agykutatás eredményének népszerűsítéséig, ízlés és érdeklődés szerint, mindenki megtalálhatja a kedvére való „miben vagyunk Mi mások?" kérdésére a feleletet. 18 A modern nemzetté válás folyamatában a szigetország sajátosan egyedi ideológiával védekezett hagyományai, (kultúrája, valamint a mindenkori uralkodó elit vezető szerepének

megőrzése érdekében. A kulturális nacionalizmus, amely a társadalom mindennapi érintkezési formáiban is aktív, s tudományos vagy éppen féltudományos ideológiája is felbukkan, nem más, mint a nemzeti összetartás, valamint a ma is bonyolult, de merev hierarchiák semlegesítésére megőrzött származás-ideológia. A japánság egyik (vagy inkább egyetlen) kritériuma a köznapi gondolkodásban ma is a vérségi kapcsolatok megléte vagy hiánya. Születhet bárki Japánban, nem japán, ha szülei és nagyszülei nem japánok voltak. A vérségi vagy származási kapcsolatok meglétére vagy hiányára hivatkozó „homogén nemzet" érvelés egyrészt kissé elavult magyarázat, másrészt a meglehetősen ellentmondásosan kiépített nemzeti identitástudat erősítését kívánná ezzel a magyarázattal (is) szolgálni, így maga igényli az ideológia állandó újratermelését. A Nyugat képe az elmúlt évtizedekben nem segített sokat a

reális Japán-kép kialakításában. ( A modern japán állam megteremtéséért folytatott küzdelem párhuzamosan folyt a japán eredet, valamint nemzethez való tartozás ideológiájának kiépítésével. A Meidzsikorszak viszonylag gyors társadalmi és gazdasági sikerei a többi európai ország korabeli modernizációjával összevetve azért is lehettek látványosabbak, mert Japán, tanulva az európai országok eredményeiből, saját nemzeti kohéziójának erősítésére használta fel a tanultakat. A sajátos japán adaptáció, a külföldről importált különböző elemek (korabeli angol, francia, német) vegyítése Japán funkcionális igényeinek megfelelően, minden ma létező jelenség és fogalom értelmezését könnyen elrejti. Ezt a japán szakemberek tudják a legjobban, s gyakran mondják: az írott szabály vagy éppen a fogalom ez meg ez, valójában azonban a tartalom teljesen más. Így például az alkotmány (amely 1945 után, amerikai

segítséggel született, eltörölve a Meidzsi-időszak alkotmányát) nem sokat segít a japán jogrendszer gyakorlati működésének megértésében (ez éppen ellenkezőleg van például az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya esetében). Japán modern nemzetállam - ideológiája, mely a múlt században érte el kifejlett formáját, s marad „kohéziós" ereje a japán nemzetgazdaságnak és állami intézményrendszernek az 1945-ös kapitulációig, részben a konfuciánus kínai alapfilozófiából, részben pedig az akkor korszerű szociáldarwinizmusból vegyítette alaptéziseit. 19 Felhasznált irodalom Szekeres József: A japán csoda közelről; Kossuth Kiadó Bp. 1970 Collcult-Jansen-Kumakura: A Japán világ atlasza; Helikon-Magyar Könyvklub Bp, 1997 Ferber Katalin: A siker ára; BKE Bp. 1998 Ferber Katalin: Összehasonlító gazdaságtan; Japán gazdasági rendszere; BKE Bp. 1995 Móczár J. : Gazdaságirányítás és tervezés japán

módra; KJK Bp 1997 Reischauer E. : Japán története; 1995 20 Tartalomjegyzék Az 1930-as évek militarizmusa . 2 A háború utáni megszállás és elszigeteltség. 2 Az amerikai hadsereg demokratizálása . 3 Japán belpolitikája . 4 Japán gazdasága a háború után. 6 Gazdasági és társadalmi reformok . 7 Japán gazdasága ma. 7 Mi lehet a legjobb megoldás a háború után . 8 A császár az Isten . 9 Nagy gyarmatosító . 9 Az amerikai megszállás . 10 A Yaszukuni szantély . 11 Kishi Nobuske, az Ipari Mozgósító miniszter . 11 Japán háborús szerepe . 12 A japán kapituláció okmánya . 14 A háborúban résztvevő fontosabb személyiségek . 16 Japán utóélete . 18 Felhasznált irodalom . 20 21