Építészet | Építészet-történet » Templomépítészet a XVII. századi Itáliában és Franciaországban

Templomépítészet a XVII. századi Itáliában és Franciaországban A XVII. század végén alakult ki a barokk építészet Itáliában, s onnan sugárzott szét Európa országaiba. Korai szakasza a XVI század nyolcvanas éveiben kezdődött és a XVII sz. első negyedével zárult Vezető építészei e kornak Giacomo della Porta és Carlo Maderno Formálásmódban a későreneszánsz szemlélethez kötődnek. A XVII sz utolsó negyedéig tartó fénykorban a stílus fejlődése két úton haladt. A hagyománytisztelő klasszikus irányzat mestere Lorenzo Bernini. Vele szemben Francesco Borromini, Guarino Guarini a szabad formálás elvét képviselték. Della Porta fiatal korában Michelangelo mellett dolgozott, majd Vignola volt rá nagy hatással. Legfontosabb alkotásai e két mesterhez kapcsolódnak Michelangelo terveit átalakítva ő fejezte be a S. Pietro kupoláját s Vignola Il Gesúja elé ő tervezte a homlokzatot A római Il Gesú templomhajója elé della Porta a

tér felépítését hűen tükröző homlokzatot állított. A háromszögű timpanonnal zárt emeletes rész a hajó szélességét fogja át A méretkülönbségből adódó negatív háromszöget ívben hajló voluták töltik ki. Uralkodó motívuma az aediculás keretbe foglalt kapu. Kétoldalról haladva sűrűsödik a tagozás, erősödik a plasztika. A következő két évszázadban számos homlokzat készült erre a mintára A legnagyobb munkákkal megbízott építész Carlo Maderno, aki a kor stílusának meghatározó egyénisége volt. Északon a gótika szelleme sohasem hunyt ki teljesen Maderno magával hozta a fokozottabb díszítőkedvet, a mozgalmasság, a festői hatás szeretetét. Maderno egyik nagy műve a római S. Pietro hosszháza és homlokzata A feladat jóval nehezebb volt Péter apostol székesegyházán. A kupola felépítése után elakadt a munka , noha a főhomlokzat még hiányzott. A homlokzat megkezdéséhez le kellett volna bontani a templomot,

ám ezt egyrészt érzelmi okokból, ami döntőbb, egyházpolitikai megfontolásból sokan ellenezték. Végül 1607-ben a székesegyház munkáit irányító kardinálisok testülete pályázatot írt ki az új tervek beszerzésére, amelyet a pápa kegyeltje Maderno nyert meg. Tervét többszöri módosítás után jóváhagyták, s annak alapján indult meg újra 1608-ban az építkezés. Maderno az Il Gesú rendszeréhez közelítő templomot tervezett Háromszakaszos hosszházzal toldta meg a centrális teret, s keletről a főhomlokzat mögött, egy széltében elnyúló, keresztény bazilikák narthexére emlékeztető előcsarnokot illesztett. A homlokzaton a párkányokat azonos szinten vezette tovább, megtartotta a magas attikát, s nagy oszloprenddel tagolta az egyenletes felületet. A szinteken belül a nyílások, a fülkék nagyságrendje is azonos Lorenzo Bernini a római barokk klasszicizáló irányzatának vezető mestere. A Quattro Fontane közepén álló Palazzo

Barberini három mester műve. Az alaprajzi rendszer, meghatározó tömegforma Madernoé. Bernini ehhez igazodva csak az interieurökön módosított s a bejárat felöl a homlokzat hétaxisos középső szakaszát tervezte át. A harmadik mester, Francesco Borromini munkarésze elhanyagolható. Az épület volumenjéhez mérten nem túl sok az sem ami Berninire jut: a főhomlokzat hét axisa. A felső szint álperspektívikus nyíláskeretezésétől eltekintve alig különbözik a Palazzo Farnese udvari homlokzatától. A Barberini palota homlokzatát nem a formái barokkosítják, hanem elsősorban a funkciója: az összhatásban vállalt szerepe, a biztonság, ahogy az oldalszárnyakat az uralma alá vonja. A római San Andrea al Quirinale aránylag kisméretű központos templom, a római Pantheon térrendszerének barokk szellemében átfogalmazott sajátos változata. A keresztirányban elnyúló, elliptikus kupolateret a magasság felében párkány osztja. Körben kápolnák

kapcsolódnak hozzá, úgy hogy a kereszttengelybe nyílás helyett a kápolnák közötti falpillér kerül. A főirányt a kápolnák közül kiemelkedő, külön kupolával fedett szentélyfülke hangsúlyozza. A homlokzat kulisszaszerű A faltestet korinthoszi pilaszterek szegik s háromszögű timpanon zárja le. Francesco Borromini a kifejező barokk legnagyobb mestere. Szenvedélyes egyénnisége nem tűrte a szabályok korlátait. Újszerűséggel alakította épületeit A római San Carlo alle Quattro Fontane a trinátusok kolostorához tartozó kis templom Borromini első önálló alkotása. Méreteire jellemző, hogy az egész épület kényelmesen elférne a S. Pietro egyetlen négyzeti pillérének a helyén Típusa szerint a görögkereszt alakú centrális terek barokk változata. A főtér alaprajza a tengely mentén elnyúló ellipszis Ahhoz csatlakozik négyoldalról keresztben egy-egy félelliptikus bővület. A térbővítő fülkéket elliptikus félkupola, a

központi teret csegelyeken nyugvó kazettázott kupola fedi. A belső díszítése mértéktartó. A homlokzat építésére csak évtizedekkel később került sor A földszint még a mester életében készült, az emeletet halála után fejezték be. Jellemzője, hogy a felület hullámvonalban áramló, plasztikus alakítása. A középső része domborodik, a két szélső szakasza ellentétes ívben visszahajlik. A homlokzat hatását oszlopok, szobordíszes fülkék, keretek gazdagítják. A Sant’Ivo della Sapienza (1642 – 50), a római egyetem temploma bonyolult formát mutat. Borromini az oldalfalak „vizszintes” irányú szoros kapcsolata mellett megvalósította a függőleges összetűzést is. A mozgás így az egész templomon végigáramlik az alaptól a lanternáig. A kupola is követi a bonyolult alapformát, mintha ugyanolyan hajlítható anyagból készült volna, mint a falazat. A templom alaprajzába mélyebb szimbolikus jelentés rejlik, s a

díszítőmotívum is jelképes utalásokat tartalmaz. A hétoszlops oltár, a pálmafa és a kerubfejes díszítmények Salamon templomát, a Bölcsesség házát idézték. Az ornamentika a templomot építettő pápák címeréből származik, és az építtetőre is utal. Így került X Ince címeréből a liliom és a galamb, utódának jelvényei közül a nyolcágú csillag, a tölgyfalevél és a toboz a kupola belső és külső felületére. Borromini legigazabb követője Guarino Guarini (1624 – 1683) volt. Guarini komoly matematikai, asztronómiai tanulmányokat folytatott, a bonyolult mértani formákkal az univerzum szerkezetét akarta kifejezni. A torinói Capella della Santissima Sindone, a királyi palota és a dóm szentélye közé beépített kör alaprajzú rotunda. A Krisztus szemfedőjeként tisztelt ereklyét őrzik benne, rendeltetése szerint halotti kápolna. Az alsó térszakaszt fekete márvány borítja, feljebb haladva a burkolat fokozatosan

világosodó szürke márvány. A tér háromas osztású Az alaprajz körébe írható egyenlő oldalú háromszög csúcsánál kétoszlopos portikuszok domborodnak. A portikuszok fölött induló csegelyekre tambur támaszkodik, az hordja a méhkasra emlékeztető kupolát. Franciaországban a barokk építészet a XVII. sz második negyedétől a XVIII sz közepéig tartott. Az itáliai barokktól eltérően, itt nem a belső terek szervezésmódjában alakultak ki, hanem főként a tömegformálásban, az épüet és a környezet kapcsolatát megteremtő kertművészetben és belső terekben – enteriőrművészetben. A korai szakaszban a stílus még erősen kötődött a reneszánsz hagyományaihoz. Virágzása XIV Lajos uralkodásának (1643 – 1715) idejére esik. A francia barokk fénykorának stílusát XIV Lajos stílusának nevezik. A XVIII sz második negyedében ezt rövid átmeneti korszak után a rokokó, a XV. Lajos stílus váltotta fel A francia rokokó az

enteriőrművészetben érvényesül A külső architektúrában ekkor már megjelent a szigorúbb formálás, amely a sz. közepétől az építészet minden területén uralkodóvá vált. A barokk fejlődésnek ezt a klasszicizáló szakaszát, XVI. Lajos stílusnak nevezik A francia barokkban a fejlődést a kastélyépítészet határozza meg, az egyházi építészetnek csak jelentéktelen szerep jutott. Az itáliai mintákhoz való igazodást Lemercier egyik fő műve, a párizsi Sorbonne temploma (1635 – 1642) mutatja. Alaprajzi formája szerint kilenc osztású térrendszer Központja tamburos kupolával fedett négyzet. Nyugat felöl dongaboltozatos hajó, keletről azonos méretű kórus csatlakozik, az észak – déli tengelyben pedig két rövid keresztszár. A nyújtott görögkereszt alakú főtér sarkait alacsonyabb, mellékhajóra emlékeztető kápolnák töltik ki. Lépcsőződéssel kiugró, kötegelt falpillérek tagozzák a tambur felületét A Sorbonne

temploma a centralizáló térrendszerhez illően kívülről is tengelykeresztre szervezett. Két fő nézete, két hangsúlyos homlokzata van. A hossztengelybe eső nyugati homlokzat Gesú típusú Középső szakaszát alul korinthoszi oszlopok, az emeleten korinthoszi pilaszterek tagozzák. Ezt a kiemelt, timpanonnal záródó középrészt kissé merev voluták kapcsolják a földszintes oldalszakaszhoz. Eredetibb hatású a Sorbonne egyik udvarára néző északi homlokzat, a főhomlokzat. A tagozás visszafogottabb, klasszikusabb hangvételű, mint a nyugati oldalon A kupola alatt a felületet portikusz gazdagítja. A francia építészet még ebben a „honosított” változatban sem fogadta el az Itáliából kölcsönzött barokkot. A párizsi Val-de-Grace temploma (1645 – 1665) az itáliai késő reneszánszban kialakult Gesú terek elrendezését követi. Az oldalkápolnák között húzódó hajó tamburral megemelt kupolatétrbe torkollik, amelyet kétoldalról és a

szentélynél keresztszárak, az átlók irányában elliptikus sarokkápolnák bővítenek. A kilencosztású tércsoporthoz balról egy nagyobb méretű kápolna, jobbról az apácák kórusa csatlakozik, szemben pedig, a főoltár mögött, a szentélykápolna. Az egész elrendezés megfelelt Mansart terveinek A megbízokkal támadt nehézségek miatt csak elkezdeni tudta az építést. Az ő vezetésével épült fel a hosszház és a négyzet a főpárkány magasságáig. A hajó boltozata, a kupola, a négyzeti térhez csatlakozó két kápolna, az apácák kórusa s részben a főhomlokzat is az eredeti tervtől eltérően készült, eleinte Lemercier, majd halála után Pierre Le Muet irányításával. A típusnál szokásos donga helyett, Mansart a hajó fölé kupolaszerű megemelt boltozatot tervezett. A párizsi Dome des Invalides a kilencosztású rendszerben tagolt centrális tértípus legjelentősebb XVII. sz-i emléke Kettős falazott kupolával fedett nyúlánk

négyzeti térhez a tengelykeresztben rövid és aránylag keskeny keresztszárak, a sarokban kör alaprajzú, kupolás kápolnák csatlakoznak. A bejárattal szemben a keresztszár elliptikus oltártérrel bővül A térforma pontosan követi a tér tagolását. Az alaprajz befogadó négyzetén vizszintes párkánnyal zárodó hasáb áll, azon helyezkedik el a tambur hengere és a laternával koronázott külső kuploa. A hasáb alakú tömb két oldalán a keresztszárakat enyhén kiugró, timpaninos rizalitok jelzik. A bejárat felöl, a főhomlokzaton a rizali erőteljesebb Kiülése lépcsőződik, s a falsík elé lépő oszloprend gazdagítja. Timpanonos középső része a francia kastélyok homlokzatainak jellegzetes középmotívumát idézi. A tömegforma felépítése egyszerű Barokkos dísz nem található rajta. A tagozás szinte kizárólag a klasszikus architektúra elemeire, az oszloprendekre szorítkozik