Filozófia | Tanulmányok, esszék » Szókratész

F I LO Z Ó F I A 1 Szókratész (i.e 469 – ie 399) A demokrácia uralomra jutása, bármilyen sok eredményt hozott is – az első pillantásra furcsa módon – nem könnyebbé, hanem éppenséggel nehezebbé tette az emberek számára egyén és világ, egyén és társadalom viszonyának megértését. A patriarchális hagyományok által kormányozott társadalomban az egyéni sors még nem vált filozófiai problémává. A patriarchális rendszer hagyományainak megtörésével azonban elveszett a társadalmi mozgások az emberi törekvések, az erkölcsi kérdések megítélésének addigi, látszólag objektív (az egyes emberek véleményétől független) mércéje. Ám, ha csakugyan mindennek az ember a mértéke, s minden, ami látszólag magától értetődő, kétségbe vonható, akkor honnan vegye az ember a mércét magának, hogy eldönthesse, mi igaz és mi jó? A pénzgazdálkodás uralomra jutása a hagyományos arisztokráciának nemcsak politikai

hatalmát, hanem vallási és erkölcsi eszményeit is lerombolta. Ha viszont minden ember maga dönt az „igaz „ és a „jó” kérdéseiben, akkor az lesz igaz és jó, ami az egyes ember számára hasznos? A hagyományos társadalomban mindenkinek megvolt a maga természetesnek látszó helye, s megvolt az eme hely által kijelölt, értelmesnek, a közösség javát szolgálónak látszó munkája. A demokratikus pénzgazdálkodás rendszerében azonban úgy tűnt föl, hogy a munka csak pénzszerzésre való, s ha ez megvan, az embernek már nem kell dolgoznia: a legfőbb érték a pénz, a munka pedig a rabszolgáknak való. A szegényebb, de teljes politikai jogokkal rendelkező szabad rétegek rövidesen az államtól, meghódított tartományok zsákmányából és adójából követelték anyagi igényeik kielégítését. Így váltak azután a demagógok eszközévé. A demagógok ugyanis ingyenkenyeret és –szórakozást ígérve a népnek (ezt nevezték később

Rómában a „Panem et circenses!”, a „Kenyeret és cirkuszt!” politikájának), már nem annyira „a nép vezetői”, mint inkább félrevezetői voltak. Az athéni nagyhatalom és a demokrácia virágkorában, Periklész idejében ezek a torzulások még alig-alig jutottak felszínre; az elveszített peloponnészoszi háború s a vele járó társadalmi zűrzavarok, ellenforradalmak és forradalmak után 403-ban helyreállított ellentmondások sokasága jellemezte. demokráciát azonban a társadalmi 2 Ez a rendszer végeztette ki a fönnálló viszonyok kemény bírálóját, a görög filozófia fejlődésének új fordulatot adó Szókratészt. Szókratész (kb 470-499) a szofisták kortársa, gondolataik folytatója és bírálója volt. Meglepő, hogy a természet megismerését nem tartotta fontosnak, ugyanakkor érthető is, hiszen ez abból adódik, hogy szakítani akart elődei gyakorlatával, akik egyáltalán nem törődtek az emberek

gondolkodásával. Talán még hatékonyabban rombolta le az emberek megszokott, beidegződött elképzeléseit, mint azok. Az athéni főtéren, a társadalmi és politikai élet színhelyén állította meg az ott fecsegő polgárokat, s szólította föl őket, hogy magyarázzák meg pontosan, mit is beszélnek, adjanak kielégítő meghatározásokat a fogalmakról, melyekkel dobálóznak, mondják meg mit is értenek azon, hogy „jó”, „erény”, „igazság” stb. Amikor a delphoi szent jóshely egy ízben úgy nyilatkozott, hogy Athénban Szókratész a legbölcsebb ember, ezt úgy magyarázta, hogy ő legalább már tudja, hogy semmit sem tud. „Ismerd meg önmagadat” – ismételte meg Szókratész a jósda jelmondatát. Szókratész kiinduló módszere, melyet iróniának nevezett, voltaképpen a nem tudás tettetése volt; ebből a fogalmak tisztázásának kanyargós útján, azaz újabb és újabb kérdések föltevésével, a beszélgetőtárs válaszainak

megszületésében való „bábáskodás” révén jutunk el a helyes fogalmakhoz. Az irónia – mellyel Szókratész rengeteg csodálót és még több ellenséget szerzett magának – tehát nem öncélú: az ember akkor igazán ember, vélte Szólratész, ha világos és egyértelmű különbséget képes tenni igaz és hamis, jó és rossz között. De mikor lehetséges ez? Csakis akkor, ha a dolgokról biztos tudásunk van, ehhez pedig pontos meghatározásokra van szükségünk. Tapasztalatunk tárgyai megváltozhatnak, ebben igazuk van a szofistáknak; a pontosan meghatározott fogalom azonban mindig azonos lesz önmagával. Szebb vagy kevésbé szép dolgokról beszélünk például, s akkor ez azt jelzi, hogy van valami, a Szép, ami mércéje megítélésünknek. Még magában a mércében is tévedhetünk; abban azonban nem, hogy van ilyen mérce. Fogalmi és tapasztalati 3 világ eme különbözőségét jól mutatják például a matematika tárgyai:

szabályosan kör alakú tárgyak nyilván nincsenek, de a köralakúság fogalmát a megfelelő meghatározás egészen pontosan megadja. A pontos fogalmi meghatározásokkal, definíciókkal, biztos kapaszkodókra találhatunk a vélemények és ellenvélemények zűrzavarában, s ez szintén nem öncélú valami: mert, ha tudjuk, mi a Jó, akkor a jót is fogjuk cselekedni. Nem téved-e azonban itt Szókratész? Hiszen hányszor fordul elő, hogy tudjuk, mi a jó, és mégsem azt cselekedjük?! Szókratész azonban „tudás”-on igazi, személyes, szenvedélyes meggyőződést értett; olyan mély, belső hitet, mely az egyén egész életét annyira áthatja, hogy képtelen ez ellen cselekedni, mert helyesnek vallott magatartása egyenlő lesz számára a boldogsággal. A bennünk lakó „daimonion” a lelkiismeret szelleme sohasem téved: ez az igazi tudás, s ez mindenkinek megtanítható, még ha most tévelyeg is. Sőt, a tanítás, tudásunk átadása, kötelességünk is.

Szókratész megvetette a szofistákat, mert hitvány pénzért tanítottak; amikor viszont perbe fogták, úgy vélte, hogy az államnak inkább meg kellene jutalmaznia őt, hiszen a közjóért tevékenykedett. Az ún szókratészi fordulat lényege tehát közvetlenül ismeretfilozófiai, közvetve azonban etikai jellegű: egy olyan világban, melyben az egyén (az antik poliszlogár) szabaddá vált a hagyományos külső kötöttségektől, Szókratész új, belső kötöttséget követelt tőle, hogy ne pusztán egyén, hanem társadalmi ember is legyen. Most már értjük, miért kellett Szókratésznak meghalnia. Azzal vádolták meg, hogy nem az állam által elismert isteneke tiszteli, s hogy tanaival - úgymond – megrontja az ifjúságot. A demokrata demagógoknak túlságosan konzervatív volt, a reakciós arisztokratáknak túlságosan forradalmár. Rá akartak ijeszteni, mint korábban Anaxagoraszra és Prótagoraszra; azt hitték, majd Szókratész is önkéntes

száműzetésbe vonul. Amit azonban Anaxagorasz és Prótagorasz egy korábbi helyzetben megtehetett, az Szókratész újszerű elveivel összeférhetetlen lett volna. Szókratész a méregpohár kiürítésével polgártársait mélyen megdöbbentő tanúságot tett elveiről, mintegy fölszólított azok elfogadására, a helyes életre. Szókratész halála "() E gondolat fáklyavilágánál tekintsünk most Szókratészre: s az első férfiúnak látjuk őt a földön, aki a tudomány ez ösztönétől vezettetve nemcsak élni, de - ami ennél jóval több - meghalni is tudott; s a halni készülő Szókratész képe, azé az 4 emberé, akit a tudás és a logika a halálfélelemtől felszabadított, ezért mindenkit a tudomány hivatására intő címerpajzs lesz a tudomány kapuján, mely hivatás abból áll, hogy az életet érthetőnek, s ezzel igazoltnak tüntesse fel: amihez persze, ha fogytán a tudomány, végezetül a mítoszt is elő kell venni, amit az imént a

tudomány szükségszerű folyományának, mi több, egyenest céljának mondottam." "Szókratész alakjában mintegy kiterítve látjuk magunk előtt a tudat ama folyamatát, melyből később kifejlődtek a teoretikus ember ösztönei. Hogy valaki inkább halni szeretne, semhogy öreg és szellemben gyenge legyen." Szókratész, a bölcs férfiú élete és tanai a ma emberének is sok tanulsággal szolgálhatnak. Módszere, a kérdezve rávezetés ma is sok ember „bölcsességéről” rántaná le a leplet. Mára – sajnos – eljutottunk oda, hogy a „Senki sem vétkezik készakarva” kijelentést kissé máshogy ítéljük meg, mint elődeink kb. 2400 évvel ezelőtt. Ma már kevésbé vagyunk naivak és hiszékenyek, mint az ókori emberek, és bizony sokszor joggal feltételezhetjük, hogy van, aki készakarva vétkezik. De ez semmit nem von le Szókratész jelentőségéből a ma embere számára. 5 Irodalomjegyzék: Lendvai L. Ferenc: A gondolkodás

története (Móra könyvkiadó, 1989) M. Rozental (szerk): Filozófiai lexikon (Szikra Kiadó, 1955) Friedrich Nietzsche: Filozófiai etűdök a végességre (Veszprém, 2001)