Politika, Politológia | Biztonság- és külpolitika » Benkes Mihály - Régi-új szindróma, államok kudarca és összeomlása

Benkes Mihály Régi-új szindróma: államok kudarca és összeomlása Az államok összeomlása történelmileg kimutatható jelenség, amely a hidegháború korszakának utolsó szakaszában és azt követően intenzifikálódott. A jelenleg tapasztalható összeomlás nem kötődik civilizációs hanyatláshoz, amint az a múlt nagy civilizációs felbomlásakor bekövetkezett. A mai összeomlások jellegzetes anomáliákat hordoznak az érintett régiókban és esetekben (l. a “harmadik világban”, Kelet-Európában, illetve a Szovjetunióban lejátszódó eseményeket). Az összeomlás jelensége Afrika kontinensen a leggyakoribb, ahol több hullámban következett be az államok működésképtelensége. A politikai afrikanisztika feltárta és rögzítette, hogy az államok képlékenysége és összeomlása nem pusztán poszt koloniális jelenség – bár a kolonializmus káros hatásai áthúzódtak a függetlenségi korszakra is – hanem egy másodvagy későbbi

generációs rezsim megjelenését illetve kormányzási gyengeségeit is feltételezi. Afrika esetében az entrópia tünetei már az új államok születésekor megmutatkoztak. A politikai-jogi függetlenné válással több esetben nem jött létre egy működő establishment. Az afrikanizáció jegyében induló államszerveződés súlyos hiányokat mutatott, a fiatal állam nem látta el az alapfunkciókat (nem tartották fent a rendet, nem erősítették a társadalmi kohéziót, akadozva vagy egyáltalán nem hozták meg a szükséges törvényeket stb.) Az állam legfontosabb funkcióinak (szuverén autoritás, intézményesülés, a belső és külső biztonság, az identitás szimbóluma és letéteményese) részleges vagy teljes körű gyengeségei akut válsághelyzetet, halmozott válságfolyamatokat teremtettek. Az összeomlás azt jelentette, hogy az állam, mint döntéshozó kormányzati központ lebénult, másként szólva, mint autoritatív politikai intézmény

elvesztette legitimitását. E képtelenséghez társult, hogy az általa reprezentált társadalom nem rendelkezett azzal a képességgel, hogy megfelelő támogatást adjon. (E jelenség prototípusát a volt Belga-Kongóban 1960 őszétől lezajlott, intervencióval súlyosbított elnyúló polgárháború jelenti.) Afrikában az összeomlásnak ez a két tényezője – egyrészt a jó kormányzás, a jog és a rend összeomlása, másrészt a társadalmi kohézió megszűnése, hiánya – kiterjedten először a függetlenség utáni második évtized végén mutatkozott meg, amikor az új nacionalista generáció által kialakított rezsimeket megdöntötték (l. az ugandai polgárháborút 1979–1981ben, a ghánai harmadik köztársaságban bekövetkezett erőszakhullámot, a csádi állam összeomlását 1980–1981-ben). Ezekben az esetekben és másutt is az egymással küzdő erők és szereplők egyike-másika szervezettebben lépett fel, mint az állam, s a kormányzás

helyébe az erőszak, a fegyveres kényszerítés, valamint a korrupció lépett. A félreállított, rosszul működő rezsimeket felváltó katonai rezsimek, bár erővel elhódították és központosították a hatalmat, szintén képtelenek voltak hatékony és legitim módon kormányozni. A második összeomlási hullámig csupán egy évtized tellett el, amely már egybeesett a fennálló bipoláris világrendszer átfogó entrópiájával, s ekként átnyúlott az 1990-es évek elejére. Az újabb szakaszban megismétlődtek a már ismert események, de új elemként hatott, hogy a politikai Nyugat befolyásos hatalmai a hidegháború lezárulásával új politikát hirdettek, melynek következtében fokozatosan megvonták az általuk addig nyíltan vagy hallgatólagosan fenntartott rezsimektől a támogatást. (L Szomália 1990 utáni helyzetét, Libéria, Etiópia, Angola, Mozambik belső konfliktusait.) Ezekben az esetekben a központi kormányok hatékonysága,

legitimitása erősen korlátozottá vált. A hidegháború utáni átmeneti periódus elején az általános destabilizálódás előtérbe állította azt a felelősséget, amit a nemzetközi társadalom fejlett, széleskörű képességekkel rendelkező, domináns szereplői (államok/hatalmak, nem állami aktorok) viseltek. Az összeomlás és újraszerveződés processzusára különös példát nyújt a mobutizmus bukása Kongóban, valamint a dél-afrikai apartheid rezsim felszámolása. Dél-Afrikában nem várt módon az állam összeomlásának fenyegetettsége okán a rendszerváltás tárgyalásos útjára tértek a szembenálló erők. A rassz– ellenrassz, a fehér–fekete antagonizmus politikai megállapodásos formában oldódott meg, szűkebb körű, lokális erőszakosságoktól eltekintve. A szovjetizált blokkhoz tartozó államok esetében az összeomlás problematikája különféleképpen jelentkezett. Kétségtelenül tapasztalható volt, hogy az államot

és a társadalmat összekötő mechanizmusok hosszabb-rövidebb időtartamra megbénultak, a kohéziós szálak elszakadtak. Több esetben az új akaratnyilvánítások és az azokra vonatkozó válaszok elsilányosodtak vagy elmaradtak, s ezzel kritikus helyzetek alakultak ki, amelyek magukban hordták egy kiterjedt nemzetközi válság kibontakozásának kockázatát. A rendszerváltás egyes esetekben időlegesen periférikussá tette a központ szerepét (l. a Szovjetunió utódállamokra bomlását), a normál politika cselekvési lehetőségeinek alternatívái beszűkültek, s ezzel párhuzamosan az ún. népi legitimációért indított politikai folyamatok minősége drasztikusan romlott. A kelet-közép-európai térségben érzékelhető összeomlásszindróma nem esik egybe az afrikaival, mégis a két területet összevetve – elvonatkoztatva a válságból való kimeneti jegyektől, annak kezelési módozataitól – megállapítható, hogy az 1990-es évek elején

történtek alátámasztják azt a hipotézist, hogy az államok meggyengülésének, összeomlásának kiváltó oka, minden más motívumot felülmúlva az autoritarianizmus, amely különféle szociotörténeti környezetben egyaránt oda vezet, hogy ellehetetleníti, szétroncsolja saját diktatórikus államát. Az ún kemény állam destrukciója az összeomlás különös válfaja. A szélsőségesen, totálisan, és nem annyira nyilvánvalóan lejátszódó összeomlás-típusok nem állnak olyan távol egymástól. Ami összehasonlíthatóvá teszi a két kategóriát, az paradox módon az állam hatékonysági indexe az összeomlást megelőzően (a repressziók; szelektív, hibás elosztás, elidegenedettség, a társadalmi részvétel hiánya stb.) Az államok összeomlása, az államkudarc, mint a bipoláris korszakból való kilépés és egy új világrendre átvezető periódusjellemző vonása hosszú távú degeneratív betegség. Az összeomlás kezelése

lehetséges, de a különös történeti, geopolitikai, kulturális tényezők figyelembevétele mellett a rendszerszintű megújulást feltételezi. A kelet-közép-európai államok esetében a degeneratív tünetek gyógyítására több esélyt jelent az, hogy a kormányzati szuperstruktúra és a társadalmi infrastruktúra entrópiája ugyan bekövetkezett, de emellett a civilizációs mélystruktúrák és standardok – az európai identitás forrásai és energiái – megelevenedéséhez és az európai értékrendhez, a nyugat-európai vagy euro atlanti berendezkedési viszonyokhoz való visszacsatoláshoz bizonyos fokú, bár változó erejű társadalmi igény és támogatottság járult. Elkerülhetetlenné vált az európaizációs folyamat felerősítése, az európai egyesítés, az Európai Unió kibővítése és reformja, ami a 21. századra való átmenet éveiben be is következett. A “szuperhatalmak korának” befejező szakaszában az összeomlás

szindrómára nem, mint lázadásra, vagy puccsra kell tekintenünk (az erre utaló egyes politikai körök és civil szervezkedések anakronisztikusak), hanem olyan korszakos helyzetre, amelyben a legitim hatalom, az autoritás, a jog és politikai rend, a fennálló struktúra teret veszítettek, s ezáltal napirendre került ezek rendszerszintű újraalkotása. 2007. március 17