Politika, Politológia | Biztonság- és külpolitika » Benkes Mihály - Túl a hidegháborún, a transzatlantizmus szerepe napjainkban

Alapadatok

Év, oldalszám:2008, 7 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:46

Feltöltve:2009. február 14.

Méret:67 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Benkes Mihály Túl a hidegháborún – A transzatlantizmus szerepe napjainkban* A második világháború utáni világ alapvetően különbözik a korábbitól. Megszűnt az addigi európai fölény, s megkezdődött egy élesen elkülönülő új korszak, amelyet két szembenálló szuperhatalmi képességekkel rendelkező csúcshatalom törekvései és fejlődése, beavatkozásai határoztak meg. S bár Európa szerepe gyengült, mégis a hidegháborús korszak neuralgikus térségeként továbbra is hatása volt a nemzetközi rendre. Európában Stettintől a Baltikumig és az adriai Triesztig “vasfüggöny” ereszkedett le, az antifasiszta szövetségesek szétváltak, megkezdődött a keleti és nyugati blokkosodás (l. az 1947 márc 12-i Truman-nyilatkozatot; Marshall amerikai külügyminiszter gazdasági segélyprogramját, valamint annak fogadtatását, továbbá a szovjetizálás alá vont kelet-közép-európai kis államok elszigetelését célzó Zsdanovnyilatkozatot

a Kominform nevében).(1) A politikai Nyugat közvetlen fenyegetésként élte meg a szovjetterjeszkedést. A Szovjetunió által ún. béketáborban összevont államok hasonlóan olyan ellenségképet alkottak meg, amely a kollektív fenyegetettséget igazolta a tőkés nyugati államok imperializmusára utalva. Nyugat-Európa újjáépítése, a polgári értékrend átmentése és megszilárdítása, s ezzel együtt a plurális – többpárti – parlamentarista demokratikus viszonyok stabilizálása az Amerikai Egyesült Államok hathatós politikai, katonai és gazdasági segélyeivel és támogatásával valósulhatott meg. Az USA vezetése a Nyugattal szembeni közvetlen fenyegetés kivédésére az egyedüli helyes lépésnek azt tartotta, ha Európa mélyreható integráció révén megalapozza és növeli gazdasági és katonai erejét. Ez a világstratégiai elgondolás a kétpólusúvá lett világrend keretében az atlanti világ két része – USA és Európa –

közötti partnerséget tételezett, amelyben a nyugati felek az egyenlőség, a kölcsönös haszon és függőség alapján szövetkeznek egymással, a kommunista mozgalommal szemben. Ezt az alapvető követelményt fogalmazta meg John F. Kennedy elnök 1962 július 4-én, kijelentve, hogy “ az Egyesült Államok kész egy kölcsönös függőségről szóló nyilatkozat megtételére"(2), mintegy jelezve egy "új egység" igényét és szükségességét. Tudott dolog, hogy egyes nyugat-európai államok, illetve politikai szereplők az amerikaiak megjelenését az öreg kontinensen – minden elismerésük mellett, amit a náci Németország leveréséért tettek – tartózkodóan, olykor, mint a hivatalos Franciaország esetében is, erős kritikai megnyilatkozásokkal fogadták. Ám az 1947 és 1949 között kirobbanó súlyos események (l. Norvégia, Görögország, Törökország és más nyugat-európai országok szuverenitásának veszélyeztetettségét; a

csehszlovákiai államcsínyt, a törvényellenes blokád kezdetét Berlin esetében) arra sarkallták öt nyugati állam vezetését (Belgium, Franciaország, Luxemburg, Hollandia, Egyesült Királyság), hogy biztonságukat újjászervezzék egy szerződéses viszony keretében. Így jött létre a Brüsszeli Szerződés, valamint annak szervezete 1948-ban. Ez az elhatározás nyitott utat az Észak-atlanti Szerződéshez, majd a NATO (North Atlantic Treaty Organization) felállításához (1949: Washingtoni Szerződés). A NATO tagállamok köre eleinte 12 ország partneri viszonyára korlátozódott, majd az 1950-es évek első felében Görögország, Törökország és az NSZK is részévé vált a közös védelmi rendszernek. (1982-ben új tagként Spanyolország is belépett a Szervezetbe.) A szovjetizált blokk összeomlásáig a NATO fő feladata a tagországok közvetlen védelmének biztosítása, és biztonságuk őrzése volt. A tagországok osztoztak a kollektív

biztonságból fakadó kötelezettségekben és kockázatokban, ezen kívül kölcsönösen biztosították egymást, hogy a szerződéssel ellentétes nemzetközi kötelezettségeket nem vállalnak magukra.(3) Az ún. kommunista fenyegetettség mára megszűnt, pontosabban a kétpólusosság, a KeletNyugat szembenállás rendszere az 1990-es évek elejére lebomlott Megkezdődött a poszt bipoláris korszakra való átmenet, amelyben az addig is létező, de a szocializmus-kapitalizmus ellentét miatt háttérbe szorult ellentétek kerültek előtérbe (l. a vallástól, fanatizmustól, a halmozott elmaradottságtól vezérelt ellenállási és agresszív, terrorista cselekedetek terjedését). Az államok közti konfliktusokhoz nem állami szereplők erőszakos akciói társultak, amelyek ugrásszerűen megnövelték a válságkeltő cselekedeteket a világban. A New York-beli Világkereskedelmi Központ (WTC – World Trade Center) elleni 2001. szept. 11-i sikeres terrortámadás

és több más megtervezett erőszakos akció jelezte, hogy az új keletű fenyegetések kezelését csak hatékonyabb, sokoldalú együttműködéssel, s a megelőző, béketeremtő és békefenntartó műveletekhez szükséges erőkoncentrációval lehet megvalósítani. Tény azonban, hogy a “vasfüggöny” felszámolását követő átmeneti szakaszban, a transzatlanti szövetségben belső feszültségeket kiváltó fejlemények következtek be: • • • Európa a hidegháborúból mintegy gazdasági szuperhatalomként emelkedett ki (l. az Európai Unió gazdasági potenciálját, közös pénznemét); A rendszerváltó kelet-közép-európai – volt szovjetizált – államok nagy részét az EU magába “olvasztotta”, s a keleti bővítéssel egyidejűleg intézményi reformokat indított (l. mélyítési folyamat) Az “új Európában” a polgári demokratikus értékrend, a piacgazdaság a belső és külső kohéziós tényezőket felerősítette, az

európaizációs folyamat a globalizáció dinamikus alkotó részeként az átfogó stabilitás helyreállításának és fenntartásának számottevő forrásává vált. A tágabb Európában felmerült az a kérdés: miért is kellene valamiféle “másodszerepet” játszania az Egyesült Államok mögött? Ezt a magabiztosságot azonban egyidejűleg az euro szkepticizmus övezte, sőt a kételkedést a felmerülő fejlesztési gondok következtében olyan elemzésekkel egészítették ki egyes szereplők, amelyek az integráció kifulladására utaltak (l. az “euro szklerózis” hangadóinak megjelenését). Az egyesülő Európa mellett, az Atlanti part másik oldalán az USA a világ egyedüli szuperhatalmaként lépett be a hidegháború utáni átmeneti szakaszba, amelyben hirtelen megsokasodtak a két- és többoldalú konfliktusok, új ún. törésvonalak mutatkoztak (l gazdag– szegény ellentét, Észak–Dél, Dél–Dél konfliktualitás; vallási és

civilizációs konfrontációk; környezeti ártalmak és fenyegetettség stb.) Az USA részéről napjainkban is érzékelhető, hogy e váltás során vonakodott “kiengedni kezéből” a vezetést. A “létező szocializmus” megszűnte után éveken át tisztázatlan maradt, hogyan, milyen formációban lesz képes a fejlett ipari országok köre (ezek jó része az atlanti világban helyezkedik el) az újabb világrendszert úgy megalkotni, hogy kétségbevonhatatlanul biztosítsák dominanciájukat, s hogy egyúttal ne váltsák ki – vagy ne mélyítsék – a velük érdekellentétben álló erők és szereplők folytonos radikalizálódását. A transzatlanti kapcsolatokban néhány fontos területen viták keletkeztek, főként az Egyesült Államok vezetésének “beidegzett” hatalmi politikája folytán. • • • • Az USA figyelmen kívül hagyta a széndioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló európai törekvéseket, nem ratifikálta a

vonatkozó Kyotói egyezményt. A Clintonadminisztráció még aláírta azt, de a Bush vezette Egyesült Államok az amerikai vállalatok világszintű versenyképességének védelme jegyében megtagadta a ratifikációt.(4) Vélelmezhető, hogy a republikánus Bush-kormányzat reagálásában szerepet játszott az a meggondolás is, hogy a Kyotói egyezmény keretében Európa kísérletet tett az USA gazdasági korlátozására. Egyéb kereskedelmi jellegű konfliktusok is tarkították a kapcsolatokat (az USA dömping-ellenes intézkedései zavarták az EU importokat; vita alakult ki a génmanipulált termények, valamint a WTO által hozott több ítélet kapcsán, amelyek az USA eljárásait marasztalták el az exporttámogatások és a dömpingellenes lépések miatt.(5) A Bush-adminisztráció az egyre erősebb európai nyomás ellenére sem ratifikálta a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság (ICC) törvényét, mivel a balkáni háborúk alatti bűntettek felderítését

és szankcionálását nehezítő szabályozásnak minősítette azt. Súlyosan sértette a transzatlanti szereplők egymás közti bizalmi, baráti, szövetségesi viszonyát, hogy az USA egyoldalúan felmondta a rakétaelhárító fegyverekről kötött ABM-szerződést. Vélelmezhető volt, hogy az egykori amerikai-szovjet megállapodás megszűnte új fegyverkezési szakaszt nyit meg, immár az USA és Oroszország között. Az USA saját nemzetbiztonsága érdekében hozta ezt a döntést, hogy fejleszthesse rakétaelhárító védelmi képességét, sőt szabaddá tegye azok bevetését az ún. haramia államok részéről érzékelt rakétafenyegetések esetére. (Időközben vélhetően átmeneti jelleggel az USA és Oroszország kétoldalú tárgyalásokon enyhítette az ABM-kérdés ilyetén módon való kezelése kapcsán kialakult feszültséget.) Külön vizsgálat tárgya lehet az egyes EU tagállamok külpolitikai, diplomáciai tevékenysége a transzatlanti

problémakörben. E keretek közt elég néhány jelzés értékű reagálásra utalnunk Az ICC-törvény ügyében Tony Blair felesége 2003. novemberében a washingtoni Georgetown Egyetemen mondott kritikát az USA tartózkodásáról, ellenkezéséről. Az iraki háború ellen tüntetések zajlottak az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Spanyolországban, miközben a kormányok határozottan kiálltak a háború mellett. Franciaország és Németország vezetése eleinte az ENSZ BT-ben együttesen kereste annak módját, hogy Irak amerikai megszállását elkerülhessék. A német ellenkezés értékét azonban módosítja, hogy Schröder kancellár a gazdasági recesszió idején az aktuális választási kampány témái közé emelte a kérdést. 2002 szeptemberében ez a számítása igazolódott, a német baloldaltól megkapta a szükséges támogatást, ugyanakkor az USA-hoz fűződő szoros és következetes szövetségesi viszony sérült. Még 1998-ban született

döntés arról, hogy az egyesített Németország a jövőben nem tartózkodik a katonai tevékenységtől. Az indokokat a balkáni háborúk kirobbanásában, valamint az új aszimmetrikus veszélyek (ember-, fegyverés drogkereskedelem felerősödése, globális terrorizmus) megjelenésében találjuk meg. Németország a változó NATO-szerep folytán minden téren integrálódott a szabadságért és demokráciáért síkra szálló NATO-közösségbe. (Németország financiális és katonai téren komoly erőfeszítésekkel vesz részt mind a NATO-ban, mind az EU-ban folyó programok sikeressé tételében. Kelet-Közép-Európa tekintetében pedig mindkét szervezet kibővítése mellett érvelt.)(6) Ekként a Mediterránrumban hagyományosan érdekelt Franciaország hathatós partneri támogatásra talált Németországban. (Chirac elnök a francia–német tengely megszilárdítását több okból is időszerű, kölcsönös európai érdeknek tartotta.) Mára az is

nyilvánvalóvá vált – 15 évvel az előző világrend szétesését követően –, hogy a transzatlanti szövetségen belüli, és az EU-n belüli dinamika szempontjából rendkívül kockázatos, ha a nemzetközi krízis túlterjed az elfogadhatóság és “kezelhetőség" határán. Az USA, a maga vezető szerepének ellátása során (ez a szerep több vonatkozásban a megváltozott viszonyok közepette kényszerű vállalás is) az unilaterális megoldások mellett döntött. Ennek az egyedüli akciózásnak kézenfekvő indítéka s egyben magyarázata is, hogy az USA-n kívül egyelőre nincs olyan globális képességekkel rendelkező szereplő a nemzetközi társadalomban, amely a humanitárius kötelezettségek, valamint a fennálló gazdasági világrend fenntarthatósága védelmében képes lenne cselekedni. Európa konszolidációja bekövetkezett – az európaizáció konfliktustranszformáló ereje és képessége ugyan nem 100%-os, de eleddig hatásosnak

bizonyult -, de történeti fejlődése, hagyományai valamint a hidegháború idején kimunkált kultúrája, értékrendje inkább a törvényen alapuló, tárgyalásos úton alkotható nemzetközi rend óhaját, semmint az erő alkalmazásának metodikáját támasztja alá. Az USA a maga “csúcsszerepében” érthetően a realizmus jegyében jár el, amikor cselekvési szabadságának megőrzését helyezi előtérbe, bármiféle nemzetközi jogi korlátozás mellőzésével, minthogy az átmeneti szakaszban a mindinkább megosztó hatalmi különbség is erre az útra, az atlantista küldetésre kötelezi. E folyamatban nem könnyű az eligazodás. Az USA jelenlegi világstratégiájának fő vonása az erő alkalmazása, amit a nyugati világra irányuló veszélyes fenyegetések, fejlemények fokozódása tartósít. E stratégia kivitelezésében azonban több elmozdulást tapasztalhatunk: így a multilaterális fellépés tekintetében (l. az afganisztáni ún kreatív

beavatkozásból való visszahúzódást, illetve a NATO tagállamok belépését a maga oldalán; továbbá a 2. iraki háború menetében követett újabb keletű politikai, katonai, vezetési megfontolásokat). A transzatlanti kapcsolatok alakulására vonatkozóan napvilágot látnak olyan elemzések is, amelyek egyenesen azt tételezik, hogy Európa és az USA szembekerülnek, szembekerültek egymással a legutóbbi két évtizedben. Egy ilyen vélekedés alapja az lehet, hogy Európa a hidegháború folyamán megtalálni vélte nyugalmát, a tartós béke titkát, sőt azt egyre szándékoltabban exportálni is óhajtotta, új küldetéstudatának függvényében.(7) A stratégiai és válságkutatók és elemzők körében eléggé elfogadott, hogy az iraki háború alapjaiban bontotta meg az USA-t és Európát összekötő kulturális alapot és hagyományos közösséget.(8) Alaposabb elemzésnek alávetve a jelenkori ún. “posztmodern” fejlődési szakaszt, láthatóvá

válik, hogy Európa az USA vezető szerepgyakorlása nélkül nem érhette el ezeket a fentebb idézett pozíciókat és küldetéstudati szintet. Az USA biztosította “ernyő” teremtett lehetőséget erre a fejlődésre. Az viszont erősen vitatható, hogy az USA a globális biztonság fenntartásának meg tudna felelni a továbbiakban is Európa részvétele nélkül is. Sokkal inkább valószínű az, hogy a nyugati világ, az atlanti civilizáció és követői (szövetségesei) többszólamú együttest alkothatnak, amelyben egyidejűleg jelen vannak és működnek különféle vélekedések, irányultságok és érdekeltségek. A transzatlanti közegben egyik póluson sem mutatható ki valamiféle megcsontosodott, örök időre szóló nézetrendszer. Ma a neoliberálisok és neorealisták – az előbbi az egyén szabadságának, az utóbbi az állam különös szerepének igényével számol – Európában és az USA-ban egyidejűleg hatással vannak, jóllehet az

USA, kiemelt szerepénél fogva, s főként a Bush-adminisztráció gyakorlatában az erő pártján áll. Persze nem árt figyelembe vennünk, hogy 2003-ban az amerikai közvélemény számottevő része (cc. 40%) kifejezésre juttatta, hogy nem támogatna olyan külpolitikát, amely az ENSZ megkerülésével oldaná meg a felmerülő biztonsági és humanitárius válságokat. De maga a Bush-adminisztráció is felismerte, hogy a transzatlanti kapcsolatok tétje nem valami gazdasági-befektetési együttműködés, miként a kezdeteknél sem az volt.(9) A transzatlanti kapcsolat képezte az 1945 utáni világrend sarokpontját Ma az a kérdés, hogy a poszt bipoláris korszak születőben lévő rendjében milyen helyet foglalhatnak el a transzatlantizmus szereplői. (Ezek köre a G7-eken tesztelhető) Figyelembe véve, hogy az ENSZ-rendszer viszonylagosan jól szolgálta a világ békéjét, még ha az idők folyamán “amortizálódott” is, a rendszert fenntartó államok

köréből megerősödve kikerülő államok – köztük az atlanti magállamok – joggal tűzik maguk elé azt a célt, hogy a jelenlegi drámai fejlődési és növekedési szakaszban is elláthassák ezt a világépítő és szervező feladatot. Ez a célmeghatározás magában hordozza egy ún. transzatlanti komplementaritás, vagyis egyfajta EU és USA, valamint a NATO közötti munkamegosztáson alapuló vezetési rendszer megalkotását. A komplementáris transzatlanti szövetség mibenlétére a CSIS egyik állásfoglalása tett utalást, amikor azt rögzítette, hogy “Sem a NATO, sem az EU nem egy teljes körű szolgáltatást nyújtó intézmény; egyik sem elegendő önmagában, mivel mindkettőre szükség van [] egy háború megnyeréséhez, egy háború lezárásához, valamint az utóhatások kezeléséhez [].” Ebből az is következik, hogy a transzatlanti kapcsolatok újragondolásának központi eleme: hogyan érhető el a két pólus – USA, Európa –

együttmunkálkodása úgy, hogy a szövetséges felek saját erősségeiket és képességeiket nyújtva járuljanak hozzá globális prioritásaik biztosításához, nem feladva önnön globális érdekeiket. Sajátos helyzet alakult ki napjainkra az euro atlanti kapcsolatokban. Európa, az EU az általa képviselt nemzetközi polgárság modellje jegyében (a nemzetközi jog reprezentációjával) legitimálhatja az USA politikáját, amennyiben jóváhagyólag fogadja azt. Az USA az erő és képességek birtokában az Európával kialakított komplementáris – egymást kiegészítő – partnerségben, “baráti szövetségben” képes biztosítani az együttes célokat és meghiúsítani konkrét fenyegetéseket és cselekményeket, legalábbis teoretikusan. A komplementaritás eddig is megnyilvánult már tettekben is. • • • Bosznia – A srebrenicai vérengzés kiváltotta az USA és európai szövetségeseinek hatásosabb fellépését. Az USA vezetése meggyőzte

szövetségeseit, hogy csak katonai stratégiával lehet a szerb vezetőket tárgyalásokra kényszeríteni. 1995 augusztus 30-án NATO légicsapás sorozatot indítottak szerb katonai állások ellen. 1995 november 21re megszületett a daytoni béke (Igaz, hogy a békefenntartó műveletek kezdetben zűrzavarosak voltak.) Koszovó – Az USA és NATO szövetségesei között szintén egyetértés jött létre az erő alkalmazásáról, annak ellenére, hogy az ENSZ nem rendelte el egyértelműen a beavatkozást. 1999 március 24-én a NATO intenzíven bombázni kezdte a koszovói szerb katonai célpontokat. Júniusban pedig felvonultatta a KFOR békefenntartó egységeket, immár az ENSZ BT 1244-es határozata értelmében. Közel-keleti válság – A Négyek (USA, EU, Oroszország és az ENSZ) 2003. április 30-án életbe léptették a közel-keleti road map tervet. Az EU-nak szerepe volt a terv • • megfogalmazásában is, sőt a nem katonai segítség terén a legtöbb

segítséget az EU nyújtotta a megvalósításhoz. A cél egy független palesztin állam megalapításának előmozdítása volt. A road map kudarcát elemzők szerint a mindkét oldalon megjelent fokozott erőszak váltotta ki. Az USA és az EU komplementáris működésének fontossága azonban a közel-keleti ügyekben változatlanul jelentős és szükséges elem az igen összetett válsághelyzetben. Irak – Az USA (32 állam részvételével) széleskörű nemzetközi koalíciót alakított ki az első öbölháborúban. Kuvait felszabadításában francia és brit katonai alakulatokat is bevetettek az amerikai haderő oldalán. 2003 áprilisában azonban az iraki kérdés veszélyeztette az EU és a NATO kohézióját. Az USA támadását követően néhány EU-tagállam (Franciaország, Németország, Belgium és Luxemburg) egy önálló EU katonai központ felállításának szándékáról kezdtek tárgyalásokat. Ez a tervureni javaslat késztette a feleket arra, hogy a

NATO 2003. november 21-én felállítsa az új Reagáló Erőt (ESDP – NRF), amelyben, multilaterális formában francia, spanyol, török, német és amerikai csapatrészek működtek együtt, s ezzel ismét megerősödött a “NATO elsőbbsége” felfogás az atlantista szövetségben. Mindezek után vessük fel azt a kérdést, amit az általunk vizsgált poszt bipoláris szakaszban Henry Kissinger (10) fogalmazott meg: ”Kell-e Amerikának külpolitika?” Kissinger arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy önálló EU haderő nem bontja meg a transzatlanti kapcsolatokat, hanem egy ilyen erő (ESDP) bevetése a NATO és az USA oldalán inkább fokozza az EU egyenlőbb partneri viszonyra irányuló törekvését. A komplementaritáshoz ezen a területen a NATO adott késztetést.(11) A mai NATO ekként – a "kapunyitás" óta – olyan transzatlanti intézmény, amely biztosítani képes a komplementaritás elmélyítését mind interperszonális téren, mind az

erő és törvény harmonizációjában, illetve hatékony eszközül szolgál az egymást kiegészítő, feladat megosztásos gyakorlat kivitelezésében.(12) Összegzés gyanánt érdemes áttekinteni a még nyitott problémakör főbb elemeit. • • • • • • • • Az USA rendkívüli képességeket tudhat magáénak gazdasági, katonai, hatalmi, külpolitikai vonatkozásban. Az USA-nak ebben a helyzetében is szövetségesekre van szüksége a világban. Előnyös lenne, ha növelni tudná a hasonló érdekű regionális partnerekkel való együttműködését (l. regionális szövetségesek globális hálózata) Európának növelnie kell képességét, hogy nagyobb szerepet vállaljon a "közös védelemben". A transzatlanti komplementaritásnak nincs alternatívája a nyugati értékrend és érdekeltségek stabilizációja, védelme tekintetében. Az államok egy része a status quo, így a jelenlegi világrend fenntartásában érdekelt (l. Japán,

Ausztrália, India, ASEAN-államok). A transzatlanti kapcsolatok megszilárdítása kihívásként jelenik meg más, illetve ellenérdekeltségű államok és nem állami szereplők számára. A transzatlanti partnerség körében az USA–EU kapcsolat, valamint a NATO és az EBESZ dinamikája felértékelődik nemcsak az európai egyesítés, hanem az atlanti határokon kívül a globális biztonság vonatkozásában is.(13) Jegyzetek (*) A dolgozatban az euro atlanti kapcsolatok kifejezést felváltva használjuk a transzatlantizmus vagy egyszerűbben az atlantizmus fogalmakkal. vissza (1) V.ö a szerző Szuperhatalmak kora 1945-1992 c művének (Abiprint, 2007) vonatkozó részeivel. vissza (2) L. J F Kennedy 1962 júl 4-i beszédét: Address at Independence Hall, Philadelphia July 4th, 1962 http://www.presidencyucsbedu/ws/indexphp?pid=8756 vissza (3) L. ehhez: NATO kézikönyv-jubileumi kiadás Brüsszel, NATO Információs és Sajtóiroda, 1999 vissza (4) Global Warming

Dispute; PBS-riport, 2001. június 14 vissza (5) What Future for the World Trade Organization?, US. Navy Center for Contemporary Conflict, 2003. okt 1 vissza (6) L. a nizzai fordulón történteket, Benkes Mihály, Egyesülő Európa Budapest, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2002; v.ö még: Ständige Vertretung der BRD bei der Nordatlantikpakt-Organisation http://www.natoint/germany/homehtml vissza (7) L. Robert Kagan, Power and Weakness, Policy Review, 2002 (nyári szám) vissza (8) L. A German Marshall Fund közvélemény kutatási eredményeit (2003 júniusa) vissza (9) Ezek a volumenek óriásiak. Lásd az EU http://europa.euint/comm/trade/issues/bilateral/countries/usa/itemshtm vissza weboldalát: (10) Henry Kissinger, Does America need a foreign policy? : towards a diplomacy for the 21st century. New York : Simon & Schuster, 2001 vissza (11) L. A volt amerikai NATO-nagykövet Robert Hunter beszédét a Tufts Egyetemen 2003 okt. 7 vissza (12) Ronald D. Asmus, A NATO

kapunyitása Budapest, Zrínyi Kiadó, 2003 vissza (13) A fenti problémakör történeti hátterének megismeréséhez ajánljuk a szerző új kötetét: Benkes Mihály, Szuperhatalmak kora 1945-1992. Budapest, Abiprint, 2007; valamint Biztonságpolitikai kézikönyv (szerk. Deák Péter) Budapest, Osiris, 2007 vissza A cikk a Magyar Történelmi Társulat Tanári Tagozata NATO-tanfolyamának 2007. évi nyári programja keretében Tardon és Hajdúszoboszlón elhangzott előadás rövid változata.