Politika, Politológia | Szociáldemokrácia » A Magyarországi Szociáldemokrata Párt története a Monarchia korában

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt története a Monarchia korában Az MSZDP megalakítása A 19. század végén tartós apályperiódust követően Európa-szerte megélénkült a szocialista munkásmozgalom. Tömegpárttá szélesedtek a szociáldemokrata pártok 1889 július 14-én Párizsban - a Bastille lerombolásának 100. évfordulóján - megalakult a II Internacionálé, amely közvetlen támogatást is adott a magyarországi párt újjászervezéséhez. Egy év alatt a magyarországi munkásmozgalom sokat fejlődött. 1890-ben megérett a helyzet egy forradalmi elhivatottságú és nemzetközi szolidaritást vállaló munkáspártra. 1890. december 7-én és 8-án tartották a Magyarországi Szociáldemokrata Párt első kongresszusát. Az Elvi Nyilatkozat - lényegében az új program - rámutatott, hogy a "munkásnép" jogfosztottságának és nyomorának oka a társadalmi rendszerben rejlik. A szociáldemokrácia végső célját ekként a tőkés

társadalmi rend megszüntetésében látta. Célul tűzte ki, hogy a szervezett munkásságot felkészítik "világtörténelmi hivatásának" teljesítésére, nem zárva ki a forradalmi módszerek alkalmazását. A program szembeszállt a nacionalizmussal, követelte az egyesülési és gyülekezési jogot, a sajtószabadságot és az általános választási jogot, anélkül, hogy "a parlamentarizmus értéke felett csalódásba ejtené magát". Mélyrehatóbb munkásvédő törvényhozást, szabad szakszervezkedést, ingyenes népoktatást és az állandó hadsereg eltörlését követelte. Erényei mellett az új politikai programot hiányosságok is jellemezték. Nem foglalkozott a különös magyarországi viszonyokból következő feladatokkal, a nemzeti és agrárügyekkel. Ezt a "deficitet" részben az opportunizmus, részben az akkori elméleti fejletlenség idézte elő. Mindkét kérdéskörben a soknemzetiségű Ausztria-Magyarországon

többre volt szükség. Ahogy az osztrák szociáldemokraták, úgy az MSZDP vezetése is az újjászervezett mozgalom adott helyzetében a párt egységét és a proletariátus osztályérdekeiért folyó küzdelmet minden más feladat elé sorolta, így a nemzeti program megvitatását elhalasztotta. Az MSZDP ekkor az ország függetlenségének kivívását még nem tűzte zászlajára, nem tartotta programszerűen követendő időszerű szocialista feladatnak. Hasonlóan "elnapolták" az agrárkérdés megoldása szocialista koncepciójának kimunkálását, bár ez nem jelentett érzéketlenséget. A kongresszuson jelen voltak az agrárproletárok küldöttei és megvitatták a mezőgazdaságban dolgozó munkások helyzetét, a felmerülő követelések kérdéskörét. A kongresszus ugyanakkor határozatot hozott arról, hogy induljon tömegakció a kormány szociálpolitikájának kibővítése, hatékony munkásvédelmi törvények meghozatalára. Egészében az MSZDP

az osztályharcos irányzat vezérelvét követve a korszaknak megfelelő magasszintű szociáldemokrata politika alapját vetette meg. Ennek bizonysága, hogy az 1890es évek elején a szervezkedés és az osztályharc erősödött, terebélyesedett A fővárosban területi szervezeteket alapítottak, főként a gyári körzetekben: a Váci úton, Pesterzsébeten, Óbudán. Létrejöttek a főbb szakmák országos szervezetei, amelyek biztosították a párt befolyását a szervezett munkásság soraiban. A harcos érdekvédő szakszervezeteknek nagy szerepük volt a sűrűsödő sztrájkokban Szakegyleti lapok jelentek meg - Typographia, A Kőfaragó, A Cipész, Asztalosok Lapja -, és ezáltal erősödött a politikai agitáció és ismeretterjesztés. (Az összefonódás hátrányai a századfordulót követően jelentkeztek.) Igazolódott, hogy a szocializmus ideája kiválóan alkalmas volt a 19. század felvilágosult, de még sok vonatkozásban ösztönösséggel teli

munkástömegeinek megnyerésére és mozgalmuk, érdekharcaik eszmei összekovácsolására. A mozgalmi szimbolikában sikeresen jelenítették meg a marxi absztrakciókat. Közérthető kulcsfogalmakkal új értelmezést adtak az egyenlőségtörekvéseknek: a tőke-bérmunka, a kizsákmányolás-igazságos jövedelem; a szolgaság-szabadság és más ellentétpárokkal hatásosan tudatosították a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság elleni emberi küzdelem folytonosságát, az igazságkeresés természetes jogszerűségét. Jelvényül szolgált a kalapács, a kasza, a munkáskéz, a szolidaritást jelző, egymással összefogó, s egyben a hasznosságot kifejező ökölbe szorított kéz. A mozgalom kedvelt jelszavait a francia polgári forradalomban született eszmeiség hívószavaiból kölcsönözték (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség), ezeket gyakran alkalmazták feliratul akcióik során. A közösségtudatot kifejező szimbolikát erősítette az 1873

óta használt "elvtárs" megszólítás is. Mindemellett kialakultak a ceremoniális ismétlődő mozgalmi rítusok is, így például különös alkalmakkor esküt is tettek. ("Esküszünk, hogy hűen fogunk kitartani") A magyarországi szociáldemokrácia új közösségtudatot formáló tevékenysége rövid időn belül saját történeti "örökséget", értékrendet alakított ki, amelynek során a forradalmi népi hagyomány alakjait állították előtérbe: Petőfit, Dózsát mint a szocializmus előfutárait, forradalmárokként tisztelték. Az MSZDP megalakulását követően csakhamar elérte, hogy kialakult egy erős érzelmi töltésű, racionális, demokratikus értékrendet megbecsülő közösségtudat, amely követőket toborzott a munkásság körén kívül is, különösen a falusi, alföldi szegénynép tömegeiben. Lojális szociáldemokrata tömegpárt A századvég agrárszocialista mozgalma az attitüdök, a radikális

egalitárius tudat alapján utópikus jelleget öltött, s mind az akciók taktikai szintjén, mind az eszmei motiváltság terén ellentétbe került a szociáldemokráciával. Majd a szociáldemokrácia is válaszút elé került A párt életében háttérbe szorították az osztályharcos irányzatot, elutasították a radikálisegalitárius kísérleteket, és a legális tömegpárti politika megerősítése felé fordították figyelmüket. 1898 elején, miután már több retorzióval sújtották a pártot és vezetőinek egy részét a hatalom oldaláról. Új vezetőket hívtak, köztük Garami Ernő műszerészt, aki Németországból hazajőve a német illetve osztrák típusú szociáldemokrata politizálás idolja volt. Megkezdődött a szakszervezeti mozgalom újjászervezése. Hangsúlyossá tették az általános, titkos választójog parlamenti támogatásának ügyét. Ezeket az értékeket tették meg a más politikai szereplőkkel való együttműködés

feltételéül. A párt politikai irányvonalának kiigazítása idején következett be a Bánffy-kormány terrorja, célul tűzve ki, hogy a magántulajdont megtámadó szociáldemokratikus törekvéseket letörik. A párt dokumentumai nagy veszteségekről tanúskodnak. 1897 nyarától 1999 tavaszáig 51 munkás halálát, 114 sebesülését és 274 kitoloncolását, közel 300 munkás őrizetbe vételét (közülük 178 bebörtönzését) regisztrálták a csendőri és katonai erőszak alkalmazása következtében. Az egyletek és szervezetek közel 1/3-át feloszlatta a kormány, gyűlések százait tiltották be, házkutatásokat folytattak. 1898-ban a párt szokásos évi kongresszusának megtartását nem engedélyezték. A falusi körzetekben hasonló üldözésnek voltak kitéve a politikai és gazdasági küzdelmek résztvevői, vezetői. A Bánffy-kabinet mögött felsorakoztak a különféle politikai erők, különösen a nagybirtokos és nagytőkés csoportok. Az

"erős kéz" politika bevezetése a kormányzat részéről viszont egyértelműen bizonyította, hogy a párt a századfordulóra megkerülhetetlen erővé vált az országos politikában. Magában a dualista monarchia politikai rendszerében is komoly működési zavarok keletkeztek. Mindkét birodalomrészben egyidejűleg akuttá vált belpolitikai válság az ellenzékiséggel szemben folytatott politika megváltoztatását igényelte: a menesztett Bánffy-kormányt követő Széll-kormány 1899. januártól az ellenzékiekkel való megegyezést hirdette meg "jog, törvény, igazság" jelszavaival, s ez hatással volt a párt tevékenységére is. A magyarországi szociáldemokrácia fő társadalmi bázisát jelentő bánya- és ipari ágazat helyzete a századvégen és a 20. század elején a szerves iparosodás nehézségei ellenére sor került a nagyipari fejlődés kibontakozására, bár ellentmondásosan, de hatottak a monarchián belüli gazdasági

közösség ösztönzői. Az iparosodás súlypontja a századfordulón áttevődött a beruházási javak előállítására. Erős nehézipari ágak léteztek, s a hozzájuk kapcsolódó infrastrukturális építkezések, valamint a növekvő kereslet dominálta a gazdasági viszonyokat. Ily módon nőtt a kvalifikált ipari munkásság száma, a folyamat regionális eloszlása tükrében Budapest, a Duna-Tisza köze, Dunántúl, az Észak-Nyugati Felvidék fejlődése kiugró képet mutatott. Az iparstruktúrában lejátszódó változás (az élelmiszeripari termelés hátrább sorolódott) erős belső el- és odavándorlási mozgásokat indított el, ami párosult a ki- és bevándorlás jelenségével is. E migrációs jelenség indokai közt nemcsak az iparosodás intenzitása, hanem a mégis létező lappangó munkanélküliség, az alacsony életszínvonal, nagyrészt a föld és munkaalkalom híján lévő szegényparaszti tömegek nyomora, a regionális szintkülönbségek,

a nemzetiségek ügyének negoldatlansága volt. Ugyanakkor az ipari munkásság tagozódását különféle szempontok szerint vizsgálva kimutatható volt, hogy az iparfejlődés olyan munkásságot formált, amelynek törzsét a megbecsültebb szakmunkásság alkotta (a nagyipariak 1913-ban már az összmunkásság 60%-át alkották, ezek 1/3-a Budapesten és környékén összpontosult). A gazdaságban lejátszódó folyamatok a századelőn bekövetkezett gazdasági válsággal lelassultak, munkások tízezrei váltak munkanélkülivé és ez nem kedvezett a gazdasági tömegharcnak. A munkások kevés helyen tudtak szervezetten fellépni Viszont a válság enyhülésével országosan feltört a gazdasági harc a főváros mellett több vidéki körzetben is. A munkásosztály szolidaritásának és harckészségének növekedése nem maradt hatástalan az MSZDP működésére sem. A pártmozgalomban a századfordulón jelentkező nemzeti elkülönülési aktusok elcsitultak,

helyreállt a "proletár érdekközösség", a súlyos bérharcokban új közösségi élmények születtek. A századelőn ismét megszilárdult a szocialista mozgalom az országban. A mozgalom kiszélesedett, nem utolsósorban az 1899 évi szakszervezeti kongresszust követő szervezeti-szervezettségi előrelépés következtében. Az MSZDP az 1903ban tartott X Kongresszuson maga is átalakította szervezeti felépítését, szorosabb és szabatosabb feltételeket szabott a párttagság vonatkozásában. Eszerint:"A szociáldemokrácia párthoz tartozik: aki a párt alapelveit és programját magáénak vallja, azt erejéhez képest terjeszti és a pártot anyagilag és szellemileg állandóan támogatja" írták. Lényeges volt, hogy pontosították a párt és a szakszervezetek viszonyát, valamint a szervezeti egységek jellegét és rendszerét. Az 1903-as megújított pártprogram kiigazította, kibővítette az 1890-es Elvi Nyilatkozat elnagyolt pontjait.

Új társadalmi rend megteremtését hirdette meg, ami a kizsákmányolás és elnyomás megszüntetésének egyedüli módját a kapitalizmus megdöntésében jelölte meg. Ezt mint végcélt kezelte. A közvetlen célok sorában első helyen állt az általános egyenlő és titkos választójog. Ezt követően sorolták a további követeléseket: a főrendi ház és az állandó hadsereg eltörlését, a nép felfegyverzését, az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúsítását és az egyéb polgári szabadságjogokat. Jelentős volt az államrezon, az igazgatási és intézményi működési területekre vonatkozó állásfoglalásuk. (Egyebek közt a kötött birtok intézményeinek megszüntetése, a közlekedési eszközök, bányák, erdők, egyházi birtokok köztulajdonba vétele, a progresszív adózás, teljes önkormányzat, öröklött hivatalok eltörlése stb.) Megállapítható azonban, hogy az érlelődő demokratikus forradalom kérdéskörében a II.

Internacionálé általános dogmatikus elveinek alárendelten nyilatkoztak meg. Így például ekkor nem mérték fel a földosztás jelentőségét, merő illúziókeltésként értékelték, holott már akadt példa a kisparasztság szocialista jellegű szervezésére (l. az olasz és belga paraszti szövetkezeti formációkat). A másik feszítő kérdés, a nemzeti problematika vonatkozásában a párt bátran hirdette, hogy a felszított nemzeti szenvedélyek megszüntetésére az internacionalizmus eszméje adhat megoldást. Figyelmen kívül hagyták a kelet-közép-európai térség vegyes nemzetiségi, soknemzetiségi viszonyait, amelyben a nacionalizmus retrográd és progresszív tényezői egyidejűleg, összefonódva jelentek meg. E kérdés árnyalt megközelítése is elmaradt az MSZDP politikájában, hasonlóan más - így az ausztriai - szociáldemokrata mozgalmakéhoz. (Nem tekinthető véletlennek, hogy a nemzeti szocializmus eszmeileg és programszerűen is az

Osztrák-Magyar Monarchiában született meg, mint különálló irányzat, amelynek áthatásait a szociáldemokrácia is elszenvedte a későbbiekben. ) Tény az is, hogy a pártpropaganda folyamatosan foglalkozott a hazafiság szocialista értelmezésével: a nemzetet a dolgozó néppel, a hazát az egyenjogú nép otthonával azonosították erősen leegyszerűsítve a kérdést. Azt sem lehet állítani, hogy a párt vezetőit nem foglalkoztatta ez a dilemma és a felmerülő társadalomlélektani, érzelmi konfliktusosság. A "teljes önkormányzat" formula, valamint a jogállamiság követelése szolgált számukra önigazolásul. Bokányi Dezső értelmezésében ezek megvalósulása a nemzetiségek megyei szintű autonómiáját is magába foglalta. Ki nem mondva a köztársasági berendezkedésben látták a nemzeti kérdés rendezésének megnyugtató megoldási formáját (l. a minden öröklött rang és kiváltság eltörlésének pontját, amely

államforma-változást sürgetett). Az alaphangot a tőkés kizsákmányolással szembeni együttes fellépés és harc szükségessége uralta, eszerint a munkásságnak, "nemzeti különbségek nélkül" kell megvalósítania a bármilyen nemzetiségű tőkések elleni küzdelmét. A párt 1903-tól fokozottan a választójogi harcba fektette energiáit, így próbálta ellensúlyozni a nacionalista elemek tömegbefolyását. A mozgalomból kilépők, kivált irányzatok (Várkonyi István vezette agrárszocialisták, a Mezőfi Vilmos által alakított Újjászervezett Szociáldemokrata Párt megjelenése a századfordulón azonban konkrétan jelezte, a párt egyoldalú és korlátozott politikai stratégiája komoly károkat okozhat soraiban. A magyarországi szociáldemokrácia történeti fejlődése meghatározó jelentőséggel bírt egyfelől az 1904 utolsó szakaszában kibontakozó belpolitikai választási küzdelem, másfelől az oroszországi forradalom hatása.

A választási hadjáratban a szociáldemokrata párt kis számú jelöltet állított. Lényegében szabad kezet adott választójoggal rendelkező tagjainak, hogy liberális ellenzékiekre szavazzanak. Az 1905 januári választásokon a kormánypárt vereséget szenvedett (159 mandátum), mivel az egész ellenzék mandátumszáma jóval felülmúlta a kormánypártiakét (254), ettől az ellenzéki koalíció pártjaira jutott 235. A koalíció balszárnyán két szocialista programmal szereplő jelölt is "befutott": Mezőfi Vilmos és Áchim L. András A cárizmus megdöntése nagy hatást gyakorolt az aktuális politikai küzdelmekre. Az uralkodó körök Oroszország meggyengülését örvendetes eseményként könyvelték el. Az ellenzékiek nyomós érvekre tettek szert politikájuk hitelesítéséhez. Középpontba került a birodalom sorsának és a magyarországi válság kezelésének ügye. A választásokat követő hónapokban a rend felbomlott, napról napra

nőtt a feszültség. Kora tavasszal kiszélesedett a sztrájkmozgalom. "nincsen talán egyetlen ország sem, Oroszországon kívül, amelyben annyira megindult volna a föld" - adta hírül a Népszava 1905. április 5-i száma Május végén kezdődött el a korszak legnagyobb munkásmegmozdulása, a fővárosi vasutassztrájk, amely hat héten át folytatódott. Általános, országos kiterjedésű sztrájkra mégsem került sor, mivel a szakszervezeti vezetők, a szociáldemokrata párt vezetői a kisebb engedmények elérése jegyében leszerelték a nagy megmozdulást. (A két hónapig tartó pécsi bányászsztrájk viszont jelezte, a kitartóan végigvitt küzdelemhez is volt értelme, bér- és munkakörülményeik jelentősen javultak a sztrájk következtében.) Külön fejezetet képez az MSZDP történetében a Fejérváry-kormány periódusa. A párt a "demokratikus tábort" erősítette. Szervezkedése kiterjedt Fejérváry kinevezésekor olyan

helyzet állt elő - rövid időre -, amelyben a szocialista mozgalom akár a "mérleg nyelve" lehetett volna, ha a pártvezetés taktikája az önálló kezdeményezés vállalását irányozta volna elő. Ehelyett a választójogi alkupolitikát folytatták Az 1905 április végi kongresszusukon ezért a deffenzív, óvatos politikáért sokoldalú bírálatot kapott a pártvezetés. Szabó Ervin kritikája rávilágított arra, hogy az új szervezeti szabályzat a pártvezetés befolyásának növelését volt hivatott szolgálni, mivel a centralizmus fellazulását, a párttagság követelményeinek felpuhítását mozdította elő a korábbi szervezeti elvvel szemben. A kongresszus a kritikai nyomás alatt kinyilvánította, hogy az általános választójog érdekében "a legmesszebbmenő áldozatokat követelő harctól sem riad vissza". E retorikai teljesítményt azonban a taktikáról szóló határozat szinte annulálta, kimondva, hogy az utólagos

taktikai irányvonalat az ellenfelek magatartása határozza meg. A pártvezetésnek az a reménye, hogy a koalíció demokratikus szellemben összefog velük és kormányt alakíthat, hamarosan szertefoszlott. A koalíció a demokratikus népjogoktól való félelmében " a kétfejű sas abszolutizmusának" ernyője alá helyezkedett. Jött a darabont-kormány, a parlament nélküli kormányzás, annak minden veszélyével, a kormányzati válság elhúzódásának rémképével. Ekkor Kristóffy belügyminiszter felvetette a "demokratikus reform" ügyét, mint a válság levezetésének s a dualista rendszer fenntartásának eszközét. A koncepció - reform, általános választójog - ismert volt, de ekkor a kormány oldaláról vezették be. A belügyminiszter informálisan felvette a kapcsolatot a szocialistákkal, köztük Garami Ernővel és Goldner Adolffal is. Hivatalosan 1905 július 27-én ismerhette meg a párt ötven tagú küldöttsége a kormányzati

reformtervet, amely mögött a már elkészített Kristóffy-Garami paktum állott. A párt e megállapodásban a rendőri felügyelet feloldása, nagyobb akciószabadság, a földmunkás-szövetség engedélyezése és mindenekelőtt az általános választójog ígérete fejében felajánlotta a kormány számára a szervezett munkásság támogatását. A Garami és Kristóffy-féle megállapodást máig nem szűnő vita és polemizálás követte. A pártvezetésnek ezt a döntését csak a korabeli körülmények alapos mérlegelése alapján szabad megítélni. Visszatekintve kétségtelen, hogy a szociáldemokrata párt nem szövetkezhet az agrárius földbirtokosok, konzervatív 67-esek és a platformjukat feladó 48-as politikusok koalíciójával. Egykoron az sem volt kizárható, hogy tartósan erős tömegnyomás, esetleg parlamenti bázis esetén a dinasztia hozzájárult volna a kormány oldaláról érkező választójogi reformhoz. Ez Ausztriában 1905 és 1907 között

megtörtént, amit a birodalmi reform keretébe illesztett taktikai manőverként könyvelhet el az utókor. A gyakorlatban a vezérkari főnökség a birodalmi egység fenntartásának ellenalternatíváján dolgozott, azaz a katonai megoldást készítette elő az ingatag, bizonytalan helyzetben. A szociáldemokrata párt az addigit felülmúló tömegtüntetést szervezett 1905. szeptember 15-re, s ezen a "vörös pénteken" százezer munkás gyűlt össze az Országház térre. Garami benyújtotta a munkásság kérvényét Justh Gyula elnök s ezt követően a küldöttség a kinti gyülekezetet arról tájékoztatta, hogy sikerrel jártak. A tüntetést békésen befejezettnek nyilvánították A birodalom mindkét pontján - Bécsben és Pesten - elnapolták a konfrontáció továbbvitelét. A párt 1905 és 1909 között megkísérelte kiaknázni az osztrák és magyar uralkodó osztályok ellentétét a választójogi reform megvalósítására, de részéről a

küzdelem fő formája a kompromisszumok kötése volt. Ez a "meddőség" újabb ellenzéki fellépéseket váltott ki az MSZDP-ben. Alpári Gyula csoportja elutasította ugyan a paktum-politikát, de nem tudott hiteles alternatív utat megjelölni a szociáldemokrácia számára. 1909 és 1910 fordulóján a Tisza István által fémjelzett kormányzati politikával szemben felsorakozott ellenzékhez csatlakozott az MSZDP, s a következő évben már formális szövetséget is kötött a Függetlenségi Párt balszárnyából kiváló Károlyi Mihály és Justh Gyula vezette párttal. Ebben a szövetségben az MSZDP jelentette a tömegerőt A kormány háborús előkészületi politikája hozta közös platformra ezeket a politikai erőket. A munkásság ismétlődő utcai tüntetései tették valódi politikai harccá a parlamenti küzdelmet. Az 1912. május 23-i demonstráció már-már forradalomba nőtt át, viszont a párt megalkuvó taktikája következtében

súlyos hibát vétettek, amikor az új szövetségeshez messzemenően alkalmazkodott az MSZDP. A Justh-párt erősen nacionalista irányultságú volt a nemzeti kérdésben, s ennek árnyéka rávetítődött az MSZDP-re is. A párt és az általa reprezentált munkástömegek 1913 márciusában újabb nagy politikai megmozdulást terveztek, ám a párt legális politikai támasz nélkül - a kormány katonai fenyegetése nyomán a parlamenti ellenzék visszavonult - nem vállalta a mozgósítást, az utolsó órában visszavonta az általános sztrájkra vonatkozó döntését. 1912 és 1913 között az egész Európát érintő gazdasági válság csak növelte a gondokat. A polgári partnerekhez igazodó választójogi harc meddősége és a gazdasági válság súlyos hatásai, továbbá az állam és a tőkés körök ellenintézkedései együttesen a mozgalom visszaeséséhez vezettek. Az első világháborút követő események 1919. március 21 Budapesten kikiáltották a

Tanácsköztársaságot A politikai fordulat közvetlen kiváltó oka, a kormány bukását eredményező esemény a Vix-jegyzék átadása volt (1919. febr 26), amely az új magyar-román demarkációs vonalról és a két hadsereg közötti semlegességi zóna kialakításáról szólt. A jegyzék szerint a román kézre került területeken az antant nevében eljáró román közigazgatást írtak elő. Ez a súlyos diktátum a korabeli magyar társadalom által elviselhető küszöböt messze túllépte. Magyarország katonai vészhelyzetbe került. A Forradalmi Kormányzótanács és a Budapesti Munkástanács a kialakult drámai helyzetben a várható nehézségek ellenére az ellenállás mellett döntött. Benkes Mihály