Filozófia | Tanulmányok, esszék » A kartezianizmus

1 A KARTEZIANIZMUS Főszöveg: René Descartes: Értekezés a módszerről (Szemere Samu fordítását átdolgozta, a kötetet szerkesztette és a jegyzeteket összeállította: Boros Gábor). Bp, IKON KIADÓ, 1992. Tartalom: 1. A mű keletkezéstörténete 2. A gondolkodás elvei 3. A bizonyosságkeresés szigorúsága 4. Az empirizmus kritikája 5. A cogito ergo sum tétel értelmezése 2 1. A mű keletkezéstörténete Az Értekezés a módszerről a filozófiatörténet több szempontból is sajátos írása. Egyrészt azért, mert Descartes nem az Értekezést tartotta főművének (levelei is erről tanúskodnak i), másrészt az 1637-ben megjelent művét hosszú vajúdás előzte meg. A fentebb említett okok miatt a látszólag egymáshoz lazán kapcsolódó fejezeteket egy, a mélyben meghúzódó rendezőelv tartja össze: az analízisnek nevezett „bizonyítási elv”. Descartes az egyetemes tudomány módszerét vélte ebben magtalálni már az 1628ban

íródott Szabályok az értelem vezetésére című, befejezetlen írásában is Bár ezen írása csonka, mégis műve tartalmazza többek között a módszertani szabályok első megfogalmazását, a metafizikai alaptételeit és ismeretelméletét. Az Értekezés keletkezéstörténete szempontjából jelentősek azok a természettudományos írásai, melyek 1636-37-ben keletkeztek (Dioptrika, Égi jelenségek és Geometria), hiszen ezen tanulmányait illeszti be az Értekezésbe. Így válik világossá egyszerre Descartes célja és a mű felépítése: „.művem címe Értekezés (Discours) a módszerről.Ez arra utal, hogy célom nem a módszer tanítása, hanem kizárólag az, hogy beszéljek róla. Mivela módszer nem annyira valamiféle elmélet, hanem inkább gyakorlat.Azok a tanulmányok pedig, amelyek az Értekezést követik e módszer alapján végzett kísérleteknek nevezem.” ii 1. A gondolkodás elvei 3 Descartes gondolkodásának alapja már az első

részben megjelenik. A „józan ész” fogalma ugyanis módszerének fundamentuma, amennyiben a helyes ítélés képességét foglalja magában vagy ahogyan maga fogalmaz: „az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól.” iii Descartes célja egy olyan egyetemes módszert találni, amely a „józan észnek” megfelelve alkalmas lehet valóban megbízható ismeretek megszerzésére. Sorra veszi a tudományokat, s arra a következtetésre jut, hogy bizonyosságuk hiánya miatt alkalmatlanok egy szilárd módszer megalapozására. Descartes bár számos kapaszkodót talált módszerének kidolgozásához a logikában, a geometriában és algebrában, ugyanakkor e tudományok hiányosságai mégis arra késztették, hogy egy új módszert keressen. Gondolkodásának (módszerének) elvei a következők: az első – talán laegfontosabb – elve a kétely, mely szerint semmit sem szabad igaznak elfogadni mindaddig, amíg azt

kétségbe lehet vonni. Ez egyrészt kapcsolódik a „józan ész” fogalmához, másrészt pedig elvi kiindulópontját adja empírizmuskritikájának, hiszen az érzékek éppen a helyes ítélőképességet veszélyeztetik. A második elvében a analízis szabályát fogalmazza meg, amely által szigorúan a korábban ismert bizonyos ismeretekből lehet újabb vagy más ismereteket levezetni. A harmadik leve kiegészíti, részben a második elvet: a szintézis szabálya ugyanis a későbbi ismeretek felől halad a korábbiak felé, melynek során definíciókat, axiómákat és teorémákat alkalmaz. Tehát Descartes módszerében ötvöződik az analízis és szintézis – melyekre módszertani lépésekként tekint -, mégpedig úgy, hogy a bonyolult, homályos, nem evidens tételeket visszavezetjük egyszerűbbekre, majd ezekből próbáljuk megismerni szigorúan következetes módon az összetett, bonyolult tételeket. 4 Az utolsó elv szerint teljes áttekintésre kell

törekedni, nem utolsó sorban a bizonyosság alapkövetelménye miatt. Ezen szabály megfogalmazását két körülmény is indokolhatja: egyfelől az, hogy Descartes egyetemes módszert akart kidolgozni, másfelől a rendszeralkotás igénye jelenik meg, amit meg is indokol. iv 2. A bizonyosságkeresés szigorúsága Miért kardinális jelntőségű Descartes szemében a bizonyosság keresése és megtalálása? Az Értekezés belső logikájából megtudható, hogy mind módszere mind pedig ideiglenes erkölcstana erre épül, hiszen a bizonyosság képes csak arra, hogy megszabadítsa az embert a dolgokban levő tévedésektől és előítéletektől. (többek között a filozófiát és más tudományokat is azért bírálja, mert nem képesek bizonyosságot adni) Descartes bizonyosságkeresése összekapcsolódik a szkepticizmus bírálatával - az önmagáért való kételkedéssel – és annak kimondásával, hogy az általa választott módszer nem a szkepszis szülötte. A

bizonyosságkeresés célját és a módszertani alapelvekkel való kapcsolatát egy hasonlattal teszi érthetőbbé: „.minden szándékom csak a bizonyosságra irányult, hogy eltakarítva a laza földet és homokot, sziklára vagy agyagföldre bukkanjak.” v A bizonyosság kifejezés jelentéstartalma Descartesnél összetett. A bizonyosságkeresés egy sajátos mentális technikát igényel: a kételyt. A kétely segítségével juthatunk el a dolog valódi igazságához, amely mentes az előítélettől, érzelmektől, tévedéstől (Descartes szerint minden dologról csak egy igazság van). A bizonyosságnak (evidencia) több szintje van: a morális bizonyosság és az abszolút rendíthetetlen alapot képező „metafizikai bizonyosság”. Míg az első csak erkölcseink szabályozására elég, hiszen kételkedhetünk benne, addig az utóbbi pedig Isten 5 létezésén alapul és ezért abszolút. Az Értekezésben a bizonyosság fogalma kapcsán a „világosan

és elkülönítetten” kifejezést használja Descartes, ami nem más mint az önmagában megmutatkozó dolog. A bizonyosság fogalma után azt kell értelmeznünk, hogy milyen fajta szigorúságra kell törekedni? Descartes többsször hangot ad annak, hogy egy-egy tétel igazságát csakis szigorúan betartott módszerteni elvek (pl. analízis vagy csak azt fogadjuk el emi evidencia) mentén lehet megtalálni. Amódszer így mindig konkrét eset függvénye, nintsen csupán elméleti tézis (maga is több tudományágra alkalmazta módszerét). Ebben az értelemben tehát a módszertani szigorúság egy alapelv, melyet minden esetben alkalmazni kell. 3. az empírizmus kritikája Descartes szerint érzékeink csak zavaros, bizonytalan ismereteket nyújtanak. Ezen véleményét egyrészt antológiai istenérve, másrészt a test és lélek dualista felfogása alapozza meg, bár mindkettő szorosan rendszert alkot , kapcsolódik egymáshoz az Értekezésben. Descartes

istenbizonyítékai a metafizikában használt reductio ad absurdum (ellentmondásra való visszavezetés) módszertani fogásán alapulnak. Lényege, hogy feltesszük a bizonyítani kívánt tétel ellentetjét s megpróbáljuk kimutatni, hogy ez ellentmondáshoz vezet (ezen alapul a Cogito ergo sum télele is). A kiindulópont is már az empírizmussal való szembenállást hangsúlyozza: „.mivel érzékeink némelykor megcsalnak bennünket, fel akartam tenni, hogy semmi sem olyan, amilyennek érzékeink mutatják.” vi Innen jut el aztán Descartes a „Cogito, ergo sum” tételéhez- amelyet következő fejezetünkben vizsgálunk-, majd Isten létezéséhez. 6 Descartes felteszi a kérdést: honnan származhat egy tökéletesebb lény gondolata, ha nem az ember kevésbé tökéletes bensőjéből? Csak Isten helyezhette ezt az emberbe, mint „velünkszületett eszmét” (ideae innatae), ezért Istennek is léteznie kell. Így lesz Descartesnál Isten eszméje

létezésének bizonyítéka is, hiszen,.az idea olyképpen foglalja magába a létezést, mint ahogyan a háromszög képzete magába foglalja azt, hogy három szöge egyenlő két derékszöggel” vii Az istenbizonyítékát több módon próbálja alátámasztani Descartes. Egyfelől a fenti hasonlattal és a levezetés módszerével a geometriai bizonyítások evidenciájára emlei, másfelől az értelem kizárólagosságára hivatkozik. Ez utóbbit ugyanakkor összeköti az empíria bírálatával. Véleménye szerint akik elméjüket nem használják, sohasem lesznek képesek az érzékelhető valóságon felülemelkedni, így Istent sem ismerhetik meg. Elveti azon skolasztikus tanítást is, mely szerint minden az érzékeken keresztül kerül az értelembe. Descartes azonban kettéválasztja a megismerést: míg az érzéki dolgok felfogására szolgáló érzéki tapasztalás, képzelet az állatokkal rokonítja az ember, addig az „eszes lélek”, az értelmi gondolkodás

éppen az ember sajátja. Az értelmet tehát abszolút rangra emeli, amikor azt mondja, hogy „. látás érzéke éppannyira biztosít bennünket tárgyainak igazságáról, mint a szaglásé vagy hallásé; ellenben sem képzeletünk, sem érzékeink nem tudnának bennünket bármiről is bebiztosítani, ha nem jönne segítségünkre az értelmünk” viii Az empírizmustól való éles elrugaszkodást azonban jól jelzi a test és lélek éles elválasztása egymástól. Descartesnál három igazi valóság létezik: Isten, a lélek és a test az utóbbi kettő Isten által teremtett szubsztancia. A lélek lényegi tulajdonsága a gondolkodás, a testé pedig a térbeli kiterjedés. a testek csakannyiban különböznek, amennyiben más geometriai és mechanikai tulajdonságokkal jellemezhetőek, így az emberi test is alig tér el az állatok vagy növények testétől. Ezzel szemben az „eszes lélek2 olyan önálló 7 szubsztancia, amelyet Isten csak az embernek adott

meg. Descartes ugyanakkor – tompítandó az éles szétválasztást - bizonyos kapcsolatot próbál meg teremteni test és lélek között, amikor a tobozmirigyet tartva a lélek helyének, az „életszellemeket” teszi meg a test és lélek közvetítő kapcsának. 4. A cogito ergo sum tétel értelemzése Descartes számára a cél, hogy egész tudásunkat végső alapelvekből vezessük le. Módszere a kételkedés, mely szerint el kell vetni mindent, amiben a legkisebb mértékben is kételkedni lehet. Egy olyan szilárd talaj kell tehát, amely kétségbevonhatatlan, s ezt találja meg Descartes a „Gondolkodom, tehát vagyok” tételében: a helyes módszer szerint ugyanis mindenben kételkednek kell, azonban a kételkedés közben gondolkodom is, hiszen a kételkedés gondolkodás. E tétel értelemzése körül számos vita zajlott és zajlik ma is. A cogito, ergo sum Descartesnál egy olyan végső alap, amelynek igazságához nem férhet kétség, hiszen nincs felette

más tétel. A tételben a gondolkodás és a létezés szoros egységet alkot, maga Descartes is megfogalmazza ezt: „Észrevettem, hogy ebben a tételben: gondolkodom, tehát vagyok, csak egy dolog az, ami meggyőz e tétel igazságáról, tudniillik az, hogy nagyon világosan balátom: ahhoz, hogy gondolkodjunk, léteznünk kell” ix A descartes-i érvelés megértéséhez visz közelebb annak felelevenítése, hogy test és lélek élesen különválik, márpedig Descartes az „eszes lelket” tartja az ember fő tulajdonságának. Ennek több következménye is lesz. Elsőként az, hogy tételében a „gondolkodom” képes egymagában megállni, hiszen a testtől elválva önálló lesz. Másrészt – adódóan a fentiből – Descartes így már könnyen felismerheti, hogy „olyan szubsztancia vagyok, amelynek egyész lényege vagy természete nem egyéb, mint gondolkodás.” x 8 A „cogito, ergo sum” ugyanakkor egy metafizikai bizonyosságot is hordoz, amelyre

csak a gondolkodás képes. Feltehetnénk ugyanis a kérdést: nem ad-e ilyen feltétlen bizonyosságot például az, hogy „látok, tehát vagyok” kijelentés? Descartes szerint nem, hiszen az érzékelés nem képes metafizikai bizonyosságra, sőt gyakran magcsalhat bennünket (pl álom). A cogito-érv egy szillogizmusra is emlékeztet, hiszen az „ergo” szó egyfajta következtetésre utal. Descartes azonban ezt cáfolja: nem tagadja ugyanis, hogy a tétel megértéséhez bizonyos ismeretekkel rendelkeznünk kell (pl. mi a létezés, mi a gondolkodás). Az előzetes ismeret pedig azt biztosítja, hogy nem kell felvennie premisszaként azt, hogy mindaz ami gondolkodik, van. 9 IDÉZETEK JEGYZÉKE i René Descartes: Értekezés a módszerről. Bp, IKON KIADÓ, 1992 10 oldal ii i.m: 9 oldal iii i.m: 15 oldal iv Az Értekezés második részében egy hasonlattal próbál érvelni egy önálló rendszer gondolata mellett. Mint írja: „a több darabból összetett

és különböző mesterek által készített művek gyakran nem olyan tökéletesek, mint az olyanok, amelyeken egyetlen egy ember dolgozott” I.m: 24 oldal v i.m: 40 oldal vi i.m: 42 oldal vii i.m: 47 oldal viii i.m 49 oldal ix i.m 43 oldal x i.m:43 oldal