Gazdasági Ismeretek | Globalizáció » Berna Gáborné - A multinacionális vállalatok és a nemzetek viszonya

NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI TANSZÉK GAZDÁLKODÁSI SZAK A multinacionális vállalatok és a nemzetek viszonya /ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN/ Debrecen, 2003-11-14 Berna Gáborné Gazdálkodási szakos hallgató II. évfolyam 2003/2004 tanév I. félév TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés 3 A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban 3 Globalizáció és multinacionális vállalatok a világgazdaságban 4 Tendenciaváltozások a közvetlen beruházások nemzetközi gyakorlatában 4 Multinacionális vállalatok Kelet - Közép - Európában 5 Multinacionális vállalatok Magyarországon 6 Az állam szerepe és annak megváltozása 7 A Transznacionális vállatok szerepe és összeütközésük a nemzetállammal 10 A gazdaság interdependencia növekedése 12 Az állam és a transznacionális vállalat közös jövője 13 A további liberalizáció szükségessége 15 Regionális különbségek 19 Irodalomjegyzék 22

2 Bevezetés A világgazdaságban megjelenő közvetlen külföldi tőkeberuházások nem csupán tőkebeáramlást jelentenek. A transz- és multinacionális vállalatok átalakítják azon gazdasági rendszereket, amelyekben működnek a technológia-transzfer, az új és hatékony menedzsment módszerek, a kialakult disztribúciós hálózatuk, illetve a kiélezett verseny által. A külföldi tőkebefektetések ilyen nagy aránya arra késztette a nemzeti kormányokat, hogy újraértékeljék hozzáállásukat a külföldi tőke és a globális vállalatok iránt. Különösen a fejlődő világ gazdaságaiban fogadták erős gyanakvással a transz- és multinacionális vállalatokat, azzal vádolva őket hogy kizsákmányolják ezen gazdaságokat a vad profitszerzési vágyuk miatt és eközben az adott gazdasági rendszer egészségtelenül függővé válik a külföldi tőkétől. Ezek a tőkehiánnyal küszködő gazdaságok olyan előnyökhöz jutnak a közvetlen

külföldi tőkeberuházások (FDI) által beáramlott tőke révén, amelyekről egyetlen gazdasági rendszer sem mondhat le. Erre példa az is, hogy a közép-kelet-európai kormányok azon versenyeznek, hogy ki tud nagyobb kedvezményekkel (pl. adókedvezmények) „kedveskedni” a külföldi tőkének. Ezeket a lehetőségeket a befektetők maximálisan ki is használják Mindazonáltal, az FDI révén nagy mennyiségű tőke áramlik a gazdaságba, ez növeli a gazdasági teljesítményt, a hatékonyságot, a GDP-t, és az életszínvonalat. Természetesen a regionális különbségek számottevőek. Mivel az államok mérete, fejlettségük színvonala és erőforrás-ellátottságuk igen eltérő, a TNC-k és az államok viszonya szintén meglehetősen különböző. A multinacionális cégek szerepe a világgazdaságban A multinacionális vállalatok világgazdasági térhódítása Keleten és Nyugaton is megosztja a közvéleményt, a politikusokat és esetenként a

szakértőket is. Ugyanakkor az előítéletmentes elemzések azt mutatják, hogy az utóbbi évtizedekben azok az országok tudtak felzárkózni, váltak gazdaságilag sikeressé, amelyek jelentős tőkebefogadók voltak, majd – gyakran a náluk létesített multinacionális leányvállalatokon keresztül – maguk is tőkeexportőrré váltak. Kelet – Közép – Európa lakói a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején találkoztak először külföldi beruházókkal, s közülük is a legnagyobbakkal, a multinacionális vállalatokkal. A külföldi működőtőke napjainkig különböző jelentőségre tett szert a régió államaiban. 3 A vállalatspecifikus jellemzők és a telepítési megfontolások akkor vezetnek multinacionális vállalatok kialakulásához, ha a piaci mechanizmus működtetésével szemben a vállalaton belüli tranzakciók pótlólagos előnyök forrásai. Azaz, ha a vállalat egy konkrét termék, vagy szolgáltatás nemzetközi

hasznosításában elért egyedi előnyeit az országok közötti telepítési előnyöket is kihasználva, vállalaton belül nagyobb haszonnal tudja érvényesíteni, mintha a piacokon keresztül értékesítené azokat. Globalizáció és multinacionális vállalatok a világgazdaságban A hatvanas évek közepétől/végétől a világgazdaságban jelentős változások kezdődtek. Felbomlott a gyarmati rendszer, a fejlődő országok fokozatosan integrálódtak a világgazdaságba. Rohamos műszaki-technológiai fejlődés vette kezdetét elsősorban a közlekedés, a távközlés, az adatátvitel területén. A nemzetközi pénzügyi rendszer bizonytalanságai, a piaci verseny erősödése pedig arra kényszerítették a jelentős tőkeerővel rendelkező cégeket, hogy leányvállalatok külföldi alapításával a tőke megtérülése szempontjából a legkedvezőbb feltételeket kínáló régióba, országba telepítsék tevékenységüket. A folyamat erőteljesen

növekvő nemzetközi tőkeáramlást indukált Elsősorban ennek az erősen emelkedő tőkeáramlásnak tulajdonítható a világgazdaság globalizációja, amely a multinacionális vállalatok növekvő szerepvállalására vezethető vissza. A kilencvenes évek közepén a száz legnagyobb multinacionális cég közül 88 származott az Egyesült Államokból, az Európai Unióból és Japánból. Ez az arány az elmúlt években állandónak mutatkozott. Változott azonban a belső szerkezet: az amerikai vállalatok jelenléte állandósult, a japánoké nőtt, míg az Európai Unió-belieké csökkent. A tőkebefektetések elsődleges célpontja: Ázsia, Latin-Amerika, majd Kelet-Közép-Európa, s csak ezután következik Nyugat-Európa és Észak-Amerika. A tőkeáramlás további regionális átrendeződése várható. Ami bizonyosnak látszik: a transznacionális vállalatok tovább növekvő aránya a világtermelésben és világkereskedelemben.

Tendenciaváltozások a közvetlen beruházások nemzetközi gyakorlatában Az USA vállalatai a nyolcvanas évekig a közvetlen beruházásokat részesítették előnyben, míg a brit tőkekihelyezést az első világháborúig, az európait pedig még a nyolcvanas években is a portfólió - beruházások jellemezték. A II világháború óta a közvetlen beruházások 4 legdinamikusabb területét a több iparágat integráló, több országot behálózó, hatalmas multinacionális cégek vállalat-alapítási és felvásárlási tevékenysége jelentette. A multinacionális vállalatokon belüli forgalom a nyolcvanas évek elejére a világ össztermelésének közel 1/5-ét, és a világkereskedelem ¼-ét érte el. A multinacionális cégek dinamikus terjeszkedése a hatvanas és hetvenes években elsősorban a feldolgozóiparban ment végbe, míg korábban elsősorban a természeti források (bánya, mezőgazdaság, olaj) kiaknázása volt a fő cél. A nyolcvanas

évekre a fő változást az jelentette, hogy a termelés nemzetközivé válásával, a multinacionális vállalatok szerepének kiterjedésével, a termékdifferenciálás nemzetközi szintűvé válásával és a fejlett országok közötti ágazaton belüli kereskedelem meghatározóvá válásával, a termelési tényezők nemzetközi áramlása rendkívüli mértékben felgyorsult, gyökeresen megváltoztatva ezzel a hagyományos nemzeti védekező eszközök hatásait, hatékonyságát, a nemzeti gazdaságpolitikák mozgásterét. E változások motorjai a fejlett tőkés országok voltak (főként multinacionális vállalatai). A hagyományos nagy multinacionális vállalatok befektetéseinek szektorális jellemzői mára olyan mértékben változtak, hogy míg korábban nagy valószínűséggel meghatározható volt, hogy melyek azok a tevékenységek, amelyek a multinacionális cégeket vonzzák, és melyek azok, amelyek jellemzően nemzeti vállalatok kezében maradnak,

addig erre ma már nincs mód. Az egyre több országra kiterjedt liberalizációs hullám következtében a „multik”, ha hagyományos tevékenységi területükön a kereslet visszaesik, nem más ágazatba, hanem külföldön, egyre több ország és tevékenység között válogatva fektetnek be. Multinacionális vállalatok Kelet-Közép-Európában A kelet-közép-európai régió a második világháborút követő 40-45 évben kiszakadt a világgazdaság fejlődésének fő áramából. A nemzeköziesedés, a globalizáció nélkülük kezdődött, működőtőke - befektetések szinte egyáltalán nem történtek, a multinacionális cégek nem jelentek meg a térségben. A térség világgazdasági reintegrálódása a nyolcvanaskilencvenes évtizedfordulón kezdődhetett, s Kelet-Közép-Európa ekkor nyílt meg a külföldi beruházók előtt. A régió súlyos gazdasági válsággal, tőkehiánnyal küzdött, s nyilvánvaló volt, hogy belső források hiányában

modernizáció csak külföldi befektetések segítségével képzelhető el. A multinacionális vállalatok már Kelet-Közép-Európa világgazdasági nyitásának kezdetén befektetési szándékkal jelentkeztek. Magyarországon már az 1988/89-ben 5 tárgyalt pld.: a General Motors, a Generál Electric, a Suzuki s a nagy francia olajcég, az Elf gyógyszeripari leányvállalata, a Sanofi. A General Motors végül Magyarországot választotta a környező országok közül, s ez a döntés kedvező hatással volt a későbbi tőkebeáramlásra, a befektetések ugyanis egymást húzták. Magyarországra például a General Motors vonzotta a másik három nagy autógyárat, majd a kilencvenes évek közepétől az alkatrészgyárakat, a Suzuki a többi japán és távol-keleti befektetőket, az IBM a Nokiát. A transznacionális vállalatok elsősorban az átalakulásban élen járó három országban Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon vetették meg a lábukat.

Multinacionális vállalatok Magyarországon Magyarországon a kilencvenes évek közepétől a kizárólag vagy részben külföldi tőkével működő vállalatok határozzák meg a gazdasági fejlődést, s döntő befolyásuk van a foglalkoztatásra, a társadalmi viszonyokra, politika és gazdaság viszonyára. Az ország jelentős tőkevonzóképességét több, egymással is összefüggő tényező magyarázza. A régióban Magyarország nyitott legkorábban a külföldi tőkebefektetők felé, viszonylag áttekinthető és stabil jogi kereteket, liberális engedélyezési rendszert nyújtott számukra. Az 1989-től kínált, a régióban kiemelkedően attraktív feltételek Magyarországra vonzottak néhány nagy multinacionális vállalatot (General Motors, Suzuki, Ford, Audi, IBM, Philips, Nokia, Sony, Henkel, Nestlé, stb.) 1996 végéig a külföldi működőtőke több mint 60 %-át a feldolgozóiparba fektették, s itt a legszembetűnőbb a külföldi cégek átlagost

meghaladó gazdasági teljesítménye is. A külföldi beruházásoknak döntő szerepük volt abban a jelentős struktúraváltásban, amely Magyarországon a kilencvenes években lezajlott, s amely kiterjed a tulajdonosi, az ágazati és a termékszerkezetre egyaránt. A kilencvenes évek második felének Magyarországán a külföldi tőke, a multinacionális vállalatok hatása átszövi nemcsak a legfontosabb gazdasági jelenségeket, hanem a társadalmi, politikai, kulturális viszonyokat is. Magyarországon napjainkra jelentősen csökkent a politika gazdaságot befolyásoló szerepe. A multik saját szempontjaik szerint döntenek, s a politikától csak a biztonságos befektetési környezet, a szabad tőkemozgás biztosítását várják. 6 Az állam szerepe és annak megváltozása Susan Strange rámutat, hogy a nemzetállamok részlegesen feladják szuverenitásukat. A nemzetállamok közötti versengés természete a második világháborút követően alapvetően

megváltozott. Ma már nem a területért és az erőforrásokért folyik köztük a harc, hanem a világpiaci részesedésért. Ennek alapvető oka a tudományos-technikai forradalom [Strange (1995) 55-72]. Az egyre gyorsuló technológiai fejlődésben a termékek életciklusa csökken, hiszen egyre hamarabb fognak kifejleszteni egy nála magasabb technológiai színvonalú terméket. Az ilyen típusú termékek előállításához több tőke is szükséges. A növekvő tőkeigény és a termék életciklus-csökkenése miatt a termék költsége nem térül meg csupán a belső piacon történő értékesítésből, ezért feltétlenül nemzetközi piacot is kell számukra találni. Emiatt, mint ahogyan Susan Strange is érvel, nem a tranzakciós költségek csökkentése a globalizáció legfontosabb oka. A kormányok egymás riválisaként versengenek a külföldi cégek kegyeiért, hiszen ezek magasabb technológiát, nagyobb piaci részesedést, munkahelyteremtő-képességet,

tőkeképességet és erős elosztási rendszert jelentenek. Persze a nemzeti cégek a protekcionizmus pártján állnak és ezért lobbyznak, azonban a globalizációból nyerhető gazdasági előnyök ezt részben ma már meggátolják. A kormányok belátták, hogy gazdaságuk prosperálása a területükön működő vállalatok nemzetközi piaci részesedésétől függ, így a klasszikus értelemben vett háború már elképzelhetetlen közöttük. Az államok egymás iránt tanúsított viselkedése is alapvetően megváltozott. Az egyes államok inkább gazdasági, mintsem katonai szövetségeseket keresnek, s a gazdasági és kereskedelmi politika primátusa érvényesül a biztonság- és külpolitikával szemben. Ez tulajdonképpen nem jelent mást, mint az integrációk felerősödését, melyek aztán aláássák az államok kizárólagos hatalmát és legitimitását. Az államhatalom egyre inkább áttevődik a nemzetközi intézményekhez, a magán és kereskedelmi

szervezetekhez, illetve a helyi önkormányzatokhoz [Strange (1995) 63-71.o] Hiszen vannak olyan feladatok, amelyeket a territorialitás elvén működő nemzetállam nem tud felvállalni. Más szóval az állam a gazdaság és a társadalom fölött gyakorolt hatalma eltolódik felfelé a nemzetközi szervezetekhez, oldalirányba a multinacionális vállalatokhoz, illetve lefelé a helyi önkormányzatokhoz. Habár folyamatosan több hatalom kerül át a multinacionális vállalatok kezébe, ezen vállalatok egyre kevésbé kötődnek az államhoz, globális stratégiájuk van, így a társadalmi érdekek képviselete gyengül. Vivian A Schmidt meglehetősen pesszimista szemlélete szerint 7 [Schmidt (1995) 98-102.o] a nemzetállamoknak a következő problémákkal kell szembenézniük: 1. A pénzügyi piacok globalizálódása, a globál-tőke hatalomra törése 2. Az „államtalan” multinacionális gazdaság növekvő ereje és koncentrációja 3. A nemzeti szociális,

foglalkoztatási és környezetvédelmi politika veszélybe kerülése 4. Végső soron a nemzetállam felborulása A nemzetállamok az egyre erősödő integráció mellett kezelni próbálják a gazdaság globalizálódásából eredő nyomásokat. A világgazdaság államtalanná válik, globális hálót alkot és ezáltal a helyi szociális érzékenységét elveszti. Szereplőinek törekvése az adókedvezmények kijátszása. A multinacionális vállalatok vezető elitjének nagy hatalma van a nemzetállamon belül, ugyanakkor jogosultsága is arra, hogy elkerülje az állami kontrollt. A nemzetek felett álló szervezetek megerősödéséből eredő nyomás politikai problémákat szül, melyek az állami szuverenitás és a kormányok autonómiájának csökkenéséből adódnak. A nemzeti normák kompromittálódnak, ezek védelmét protekcionistának tartják, és egy integráción belül, mint ahogy ez jól megfigyelhető az Európai Unióban, egyes szektorok és értékek

standardizálódnak. Sok esetben a nemzetközi kereskedelem növekedése tehát gazdasági és társadalmi problémákat szít egy államon belül. A nemzeti gazdasági autonómia visszaesésének egyik következménye a demokrácia hatáskörének visszaesése az adott államban. David Held [Held (1991) 196-235 o] öt csoportba sorolja azon nehézségeket, amelyekkel a modern államoknak szembe kell nézniük: 1. A globalizáció előretörésével a kormányoknak egyre kevesebb lehetőségük van hatékony szabályozást életbe léptetni. 2. A kormányok az állampolgárokra gyakorolt befolyása csökkent 3. A hagyományos állami feladatokat egyre inkább nemzetközi kooperáció révén kell teljesíteni. 4. Az államok közötti integráció intenzitása megnövekedett 5. A nemzetközi szervezetek és intézmények számának is folytonosan növekszik A II. világháború utáni időszak talán egyik legszembetűnőbb jelensége a transznacionális vállalatok (TNC) számának

és tevékenységük intenzitásának eddig példa nélküli növekedése. 8 A TNC-k tevékenységének köszönhetően a nemzetgazdaságok egyre jobban összefonódnak már olyan szinten, hogy kialakulóban van egy nemzetközi termelési rendszer, amely a TNCkre alapul. Ugyanakkor a vállalati célok és stratégiák előtérbe helyezésével nagyon kevés vállalat szerzett olyan mértékű ellenőrzést a globális erőforrások fölött és ezáltal befolyást a világpiac fölött, hogy a nemzetállam, mint politikai egység életképességét megkérdőjelezné. A TNC-knek nincs szuverén hatalmuk. Más szóval az ő döntéseiket nemzeti kormányok megakadályozhatják, meghiúsíthatják. A vállalatok arra sem képesek, hogy a nemzetállam szuverenitásának gyakorlását lehetetlenné tegyék. Mindössze annyit tehetnek, hogy az állami tevékenységet megzavarják, azt költségesebbé tehetik. A kereskedelmi összeütközések részben abból követekznek, hogy a

világgazdaság egyre inkább interdependessé válik, főként az FDI miatt. A kormányok számára kulcskérdéssé vált, hogy hogyan realizáljanak ebből minél nagyobb hasznot. Hogyan tudja a nemzeti gazdaságpolitika arra késztetni mind a hazai mind a külföldi vállalatokat, hogy befektetéseket eszközöljenek és ezáltal növeljék a nemzeti vagyont? Hasonló problémák foglalkoztatják a fejlődő országokat is, amelyek nyomán egyre liberálisabb gazdaságpolitikával nyitják meg határaikat a külföldi cégek előtt. Emellett azonban a nemzeti kormányok hozzáállása ehhez a kérdéshez ellentmondásos. Az FDI-ből nyerhető hasznukat maximalizálni akarják és ezért hajlandóak beavatkozni a gazdaságba, ugyanakkor tartanak ennek következményeitől és a nemzeti szuverenitásuk csökkenésétől. A globalizáció és a kölcsönös függőség komplex formáinak felerősödése nyomást gyakorol az egyes államokra, hogy fejlesszék és intenzívebbé tegyék

kereskedelmi kapcsolataikat. A kölcsönös függőség növekedésével, a nemzeti piacok összekapcsolódásával a nemzeti szabályozás lehetőségei csökkennek és a kormányok játéktere is leszűkül. Minél intenzívebb ez a folyamat, annál inkább veszít az állam a szuverenitásából a monetáris politika, az adópolitika, az üzleti vállalkozások szabályozása, az újraelosztási programok és a kereskedelem politika terén is. Richard Cooper [Cooper (1986) 1-22. o] kategorizálása szerint a nemzetállam reakciója a fenti folyamatokra öt csoportba sorolható: 1. Passzív, amikor az állam lemond a független makropolitika alkalmazásáról 2. Hasznot húzó, amikor a kormányok megpróbálnak minél nagyobb előnyökhöz jutni a növekvő nemzetközi függőségből. 9 3. Védekező álláspont, amikor is a kormányok vissza akarják állítani a piacok elkülönülését és nemzeti voltát. 4. Agresszív, amikor a kormány nemzeti ellenőrzés és

szabályozás alá akarja vonni a mobil gazdasági tényezőket. 5. Konstruktív módon azok az államok reagálnak, amelyek kooperálnak más államokkal, elismerve a kölcsönös függőség létezését. A TNC-k szerepe és összeütközésük a nemzetállammal A nemzeti és nemzetközi gazdaság kérdésköréből nem lehet kizárni a TNC-ket, mivel azok jelentős gazdasági, társadalmi és politikai változásokat is előidézhetnek. A globalizációról és a kölcsönös függőségről folyó vitában fontos szerepet játszanak a nem állami szereplők. Sokak szerint a TNC-k, mint nem állami szereplők a főszereplői ezeknek a folyamatoknak. Azok a cégek, amelyek át tudják lépni az államhatárokat üzleti tevékenységükben, nem szorulnak rá bizonyos nemzetgazdaságok beszállítóira. Ez nagy fokú függetlenedést jelent számukra. A modern technológia és a globalizáció lehetővé tette pénzügyi intézményeknek, hogy pénzeszközeiket globálisan terítsék.

Vannak akik egyenesen azt állítják, hogy a nemzetközi pénzügyi integráció olyan szintet ért el, hogy átalakította a nemzetközi politikai gazdaságtant és a nemzeti gazdasági önállóság megszűnéséhez vezet. Az 1960-as évek óta a nemzetközi közösség nagy problémája, hogy hogyan oldja fel a nézeteltéréseket a globális hasznukat maximalizálni akaró TNC-k és a nemzeti kötelességeiket teljesítő államok között. Ez a probléma nem merült volna fel, ha minden vállalat egy nemzethez tartozna, hiszen akkor az államon belül a kormány segítségével meg lehetne oldani azokat. A TNC-k és kormányok közötti nézeteltérés fő oka a felelősségi körök különbözőségéből adódik. Mivel az államok mérete, fejlettségük színvonala és erőforrásellátottságuk igen eltérő, a TNC-k és az államok viszonya ezért szintén meglehetősen különböző. A növekvő interdependencia nem azt jelenti, hogy hasonló helyzet hasonló eredménnyel

jár. Ez arra készteti a vállalatvezetőket, hogy megértsék és tiszteletben tartsák a regionális és a nemzeti sajátságokat. Hogyan is lehetne megmondani, hogy egy nemzetközi vállalat melyik országból származik, hiszen tevékenységük országhatárokon keresztül ível. Ez azonban nem is fontos, hiszen általános jellemzőjük ezen vállalatoknak, hogy fokozatosan elvesztik a származási 10 országukból fakadó identitásukat, amint stratégiájuk globálissá válik. Amikor egy vállalat a termékét a regionális ízléshez igazítja, sokkal nagyobb rugalmasságról tesz tanúbizonyságot, mint azok a politikusok akik a nemzetállamok kereteiben tudnak csak gondolkodni. Mivel a multik közel állnak a vásárlókhoz, rugalmasságuk a nemzeti igények iránt az adott kultúra elfogadásához és függetlenségéhez vezet (Rugman, p. 86) Sok TNC-ben felmerül az igény, hogy érzékenységet mutasson az adott ország kultúrája és társadalmi problémái

iránt. Ezt nehezíti azonban, hogy a külföldről érkező vállaltvezetők a saját kultúrájukat és szokásaikat nem tudják és nem akarják feladni. Kevésbé fejlett és fejlődő országokban nagy problémát jelent a duális gazdaság kialakulása. A TNC-kel üzleti kapcsolatban állók magasabb fizetésre és privilégiumokra számíthatnak, mint a nemzetgazdaság más szektoraiban dolgozók. Ez a különbség szociális megosztottsághoz és elégedetlenséghez vezethet. Általánosan megállapítható azonban, hogy TNC-k feladata, hogy megőrizzék és növeljék eszközeik értékét és a befektetőknek, tulajdonosoknak megfelelő profitot realizáljanak. Így azon országok nemzeti érdeke, amelyben az adott leányvállalat működik, csak másodlagos, hiszen a menedzsment feladata a profit és nem az adott állam jólétének maximalizálása. Mi több, ha egy TNC a nemzeti érdeket figyelembe venné, korlátozná saját képességét, hogy a kitűzött

céljait elérje. Klasszikusan három csoprtba sorolhatók azok az erők, amelyek a cégeket a növekedés és a terjeszkedés irányába hajtják (WIR 1998, p.91): 1. Piacnövelő motivációk, hogy az erőforrások megtérülése nagyobb legyen 2. Az erőforrásokért folytatott harc, hogy más országok természeti, technikai és emberi erőforrásait megszerezhessék. 3. A hatékonyság növelés igénye, amely a három közül a leggyorsabban fejlődik Ennek során a cégek arra törekednek, hogy a korábban elkülönölő tevékenységeiket összekapcsolják és ezáltal csökkentsék a teljes rendszer költségeit. Céljuk, hogy képesek legyenek a világ bármely táján felemrülő igényeket kielégíteni. A II. világháború után különböző politikai berendezkedésű államok egyaránt feladatuknak tekintették bizonyos gazdasági célok elérését, úgy mint a teljes foglalkoztatottság, megfelelő növekedési ütem, árstabilitás, külkereskedelmi mérleg

kiegyensúlyozottsága és a jövedelmek igazságos elosztása. Különböző makroökonómiai eszközökkel érték el ezeket a célokat, mint például a fiskális politika biztosította a teljes 11 foglalkoztatottság elérését, az iparpolitika a gazdasági növekedést, a monetáris és jövedelempolitika az inflációt tartotta kordában, a kereskedelem és árfolyam politika a külkereskedelmi egyensúlyt biztosította, az adó és társadalompolitika pedig a jövedelmek igazságos elosztását szolgálta. A TNC-k szerepének és befolyásának növekedése a modern gazdaság szinte minden szektorában egyre inkább megnehezíti a nemzeti kormányok számára, hogy a fent említett makroökonómiai eszközökkel hatékonyan éljenek, és ezáltal a választók elvárásainak, melyek az elmúlt 50 évben nem igen változtak, megfeleljenek. Ennek oka az lehet, hogy a TNC-k jelenléte jelentősen hozzájárul a makrogazdasági bizonytalanságokhoz. Az állami adóbevételek

csökkenése, a gazdasági szabályozás gyengülése, melyeket az államoknak el kell szenvedniük a TNC-k működése következtében a nemzetközi politikai fragmentáció jelei. A TNC-k hasznukat globálisan optimalizálva termelésüket más-más gazdasági rendszerbe helyezik, és ezzel hozzájárulnak a globalizáció előretöréséhez és a nemzetközi versenyhelyzetet teremtenek a nemzeti gazdaságok számára. A TNC-k befektetéseinek azonnali hatása azonban nem a technológiai újítások elterjesztése a világgazdaság minden régiójában. Fontos motiváló tényező a külföldi tőke számára a különböző feltétel-rendszerbeli előnyök kiaknázása (pl az alacsony bérszínvonal kihasználása egy viszonylag fejletlen technológia mellett, amely az ország technológiai elmaradottságát és a munkaintenzív technológiák alkalmazását konzerválja). A kormányok ugyanakkor arra törekszenek, hogy megőrizzék gazdaságuk versenyképességét és

elősegítsék az innovációt. A gazdasági interdependencia növekedése Mint már korábban bemutattuk, az FDI mértéke a 80-as és 90-es években négyszer gyorsabban növekedett, mint a világkereskedelem volumene. A vezető gazdasági hatalmak között szoros kölcsönös függőség alakult ki, ennek következtében a világgazdaság szerkezete átalakul. A TNC-k tevékenységének, ebben a vonatkozásban, négy figyelemre métó jellemzője van: 1. A TNC-k által termelt javak mennyiségi növekedése A WIR 1998-as jelentése szerint a mintegy 37 ezer TNC közül 420 termeli az összes megtermelt javak felét. A kormányok számára ennek következménye igen fontos, hiszen 12 sokkal nehezebb ellenőrizni a külföldi tőkét az országon belül, mint az országhatáron keresztül folyó import-export tevékenységet. 2. A TNC-k exportból való részesedése egyre növekszik A feldolgozott termékek kereskedelmének hozzávetőleg 75%-át a TNC-k végzik. Például az

USA-ban bejegyzett, de külföldön működő cégek export-tevékenysége több mint a duplája az USA teljes kivitelének. 3. A TNC-k fontosságának harmadik jellemzője a technológiai fejlettség A nem államilag finanszírozott K+F tevékenység elsődlegesen a TNC-ken belül megy végbe, és az erre elköltött évi több mint 30 milliárd dollár nagy részét is ők fizetik ki. 4. A stratégiai szövetségek számának növekedése és a vállalati hálózatok kialakulása A szövetségek és együttműködések megváltoztatják a verseny struktúrját és arra késztetik a nemzeti és regionális versenyszabályozást, hogy az a megváltozott helyezethez alkalmazkodjon. Ugyanakkor, a szövetségen belüli állandó alkudozások aláássák az erőforrásokért vívott verseny dinamizmusát. A helyi cégekkel való együttműködések számának növekedése a technológia és más erőforrások transzferében változásokat okozhat. Például a GM együttműködése

értelmében több száz amerikai mérnönek kellett hosszabbrövidebb ideig Braziliában élnie, s ennek költsége meghaladta az ő hasznosságuk mértékét. Más szóval a TNC-k elterjedését mutató hivatalos adatok a valós értéknél kevesebbet mutatnak hiszen nem veszik figyelembe a növekvő és mélyülő gazdasági függőség rejtett aspektusait. (WIR 1998) Az állam és a transznacionális vállalat közös jövője A kormányok és a TNC-k között egy magasabb fokú összefogás képzelhető el, feltéve hogy mindkét fél megérti a másik igényeit. A kapcsolatukat ugyan nem egy nulla összegű játékkal modellezhetjük, gyakran mégsem sikerül a két félnek optimális megoldásra jutnia, s így nem tudják hasznukat maximalizálni. Az 1970-es években a legtöbb kormány ellenségesen viszonyult a TNC-khez. Azóta sok minden megváltozott, s mindkét fél egyre inkább rájön arra, hogy sokat tud nyújtani és kapni a másiktól és hogy kölcsönös

érdekeiket leginkább egy kooperatív magatartás tudná elősegíteni. Az 1990-es évekkel kezdődően mindkét szereplő egy integrált, rendszerezett startégiával 13 próbálja fejleszteni az erőforrások felhasználását, megteremtését és ezáltal fenntartani a hosszútávú versenyképességet. Mivel a gazdasági és a politikai élet elitjeiben gyökeret vert az a meggyőződés, hogy az FDI az egyik alapvető feltétele a gazdasági növekedésnek, a kormányok megpróbálnak minél több külföldi tőkét a nemzetgazdaságba bevonni. Nem meglepő ezek után, hogy a nemzeti kormányok nagyobb része azon versenyez, hogy hogyan is csábítsák oda a külföldi működő tőkét. Általánosan fogalmazva, a befektetési politika széles körű liberalizációja folyt és folyik, melynek üteme egyre gyorsul. A kommunikációs szektor és a pénzügyi piacok deregulációja és privatizációja szintén hozzájárult a tényezők nagyobb mobilitásához. A

befektetési politika liebrealizásálának ugyanakkor két oldala van. Egyrészről a növekedést segítheti elő és hiányzó készségeket és erőforrásokat biztosíthat. Másrészről azonban a növekedést lassíthatja is, hiszen sok külföldi-tulajdonú cég sokkal többet importál, mint a hazai cégek, ezzel rontva az állam külkereskedelmi mérlegét. A beáramló működő tőke sokak szerint stratégiai sérülékenységet is előidézhet, amit jól mutat az európai vita arról, hogy az elektronikai szektorban milyen mértékű lehet a külföldi tőke szerepe. Megállapítják, hogy a külföldi vállalatokkal kötött szövetségek száma itt is gyarapodik, ami nem feltétlenül kívánatos. Az Olivetti cég egyik vezetője a Financial Times 1990 május 29-i számában ezt így fogalmazta meg: „ Az 1990-es évektől a verseny már nem egyes cégek között fog folyni, hanem új, komplex vállalatcsoprtok között. Egy cég versenyhelyzete többé nem az ő belső

képességeitől fog függeni, hanem hogy milyen kapcsolatot tudott kialakítani más cégekkel egy létrejövő vállalati hálózatban.” A természeti erőforrások és a teremtett termelési tényezők közötti fontosság egyre inkább eltolódik az utóbbi javára. Az előállított tényezők elsősorban humán tőke formájában jelennek meg, úgy mint tudás-tőke, techológiai és szervezeti kapacitás, infrastruktúra, és szabályozás. A természeti tényezők, elsősorban a föld, ásványkincsek és a munka továbbra is meglehetősen immobil és fontosságuk egyre csökken (WIR 1998). Természeti erőforrásokban gazdag országok, úgy mint Oroszország vagy Zaire, nagy eséllyel szegény marad, ha nem fejleszeti humán tőkéjét olyan ütemben, mint versenytársai. Ebből következik az is, hogy a befektetők már nem az alcsonyan képzett de gazdag természeti erőforásokkal rendelkező országokba fektetnek be. Sokkal inkább azokat a piacokat kedvelik, ahol

rendelkezésre áll a magasan képzett munkaerő, mégha a rövidtávú költségei magasabbak is lesznek. Egyre növekvő mértékben függ a nemzetek versenyképessége a munkaerő és a cégek innovációs 14 képességétől, vagyis az állami oktatáspolitikától és az infrastruktúrától. Az innovációshajlandóság fontos szerepet játszik a termetett tényezők között Az innováció eredményei azonban a cégek tulajdonába tartoznak, ezért a cégek joga és nem az államé, hogy kihasználják ezeket a tényezőket ahol és amikor akarják. A piacok globalizálódása nem azt jelenti, hogy az államok teljes mértékben elvesztik kontrolljukat a gazdaság fölött. De ahhoz, hogy azt részben megtarthassák, újra kell értékelniük az állami szabályozás módszertanát és annak a módját, hogy hogyan hajthatnak hasznot az új innovatív tényezőkből. Sarkallatos kérdés az állami koordináció mértéke Sok akadályt kell elhárítani mielőtt optimális

gazdaságplitikát tud az állam kialakítani. A kormányoknak meg kell érteni a globalizáció dinamikáját, és azt, hogy az állami szabályozás milyen hatással van bizonyos iparágakra, hiszen egy adott szabályozási mechanizmus más hatással jár egyik vagy másik iparágban. Másfelől a rövid távú gondolkodás megakadályozza a stratégiai politika kialakítását. Dunning (1992) érvelése szerint egy állam versenyképessége kettő dologtól függ. Egyrészt attól, hogy a vállalatok hogyan tudják hasznosítani saját erőforrásaikat, másrészt attól, hogy a kormány maximálisan tiszta versenyt tudjon biztosítani a piacokon. A további liberalizáció szükségessége A fent leírt tendenciák ellenére még mindig vannak jószerivel olyan nemzeti gazdaságpolitikai szabályozások, amelyek átalakításra szorulnak, hiszen túlzottan protekcionisták. Ezeknek tükrözniük kell azt a liberális irányzatot, amely a világgazdaságban mind általánosabban

érvényesül a közvetlen külföldi tőkeberuházásokkal szemben. Liberalizálni kell minden olyan restriktív és protekcionista-ízű szabályozást, mely a hetvenes éveket és a nyolcvanas évek elejét idézi. A nemzetközi tőkeáramlás és technológia transzfer globális haszna akkor maximalizálható, ha a megszorítások minél kisebbek, azaz minél liberálisabb a szabályozás. Habár a fenti tendencia megmutatkozik, mindig jó számmal maradtak olyan törvények és jogszabályok, melyek akadályozzák a nemzetközi tőkeáramlást és technológia-transzfert, illetve ezeken keresztül a világkereskedelem aktivitását. Az így elveszett output további költségeket ró a világgazdaságra. Az egyes nemzeti kormányok és a globális konszernek közötti harc szintén eltéríti a termelést az optimumától (Levitt, 98-99.o) A gazdasági törvénykezés további liberalizálása szükséges, melyet a következő négy érv támaszt alá: 1. A globalizáció egyre

intenzívebbé válik 15 2. A globális cégeknek sok szempontból akadályt jelent a nemzeti szabályozás 3. A kormányok közötti, illetve a kormányok és a transz- és multinacionális vállalatok közötti konfliktus elkerülhetetlen. 4. Mind a nemzetállam, mind pedig a globális vállalat céljai legitimek 1., A vállalati működés és érdekeltség szempontjából egyre több cég válik mindinkább globálissá. A gazdaság internacionalizálódása nem egy új jelenség, de az FDI ilyen óriási mértékű növekedése az elmúlt 10-15 évre jellemző. Ennek eredményeképpen a vállalati tevékenység kiterjed a világgazdaság mind nagyobb részére és megváltoztatja annak arculatát. Milyen mértékű ez a globalizálódás? A World Investment Report szerint míg 1980-ban az összes FDI volumene 503 milliárd USD volt, addig ez az adat 1990-re 1700 milliárd USDre, 1993-ra 2140 milliárd USD-re, 1997-re pedig 3456 milliárd USD-re emelkedett. (World Investment

Report, 1998). Ez a tendencia azóta is folytatódik A befektetett tőke mértéke gazdaságról gazdaságra, régióról régióra változó. Míg az 1980-as években az FDI döntő többsége a fejlett gazdaságok között bonyolódott, a kilencvenes években egyre fontosabb célponttá a fejlődő gazdaságok váltak, úgy mint Kelet-Ázsia és Közép-Kelet-Európa. Két dolgot azonban meg kell jegyezni a fentiekkel kapcsolatban. A világgazdaságban befektetett közvetlen külföldi tőkeberuházások legnagyobb hányada a világ legnagyobb és technológiailag legdinamikusabb vállalataitól származik. Másodsorban pedig a fent említett vállalatok összes tőkebefektetéseinek csak egy része az FDI, hiszen az anyaországukban is jelentős mennyiségű tőkét fektetnek be - más szóval az egyes cégek FDI-re vonatkozó adatai a valóságosnál kisebbnek mutatják az adott vállalat szerepét a globális állótőke részesedésénél (World Investment Report 1997). 2.,

Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtized során a gazdasági globalizáció egyre intenzívebbé vált, a transz- és multinacionális vállalatok egy tökéletlenül integrált világgazdaság és olyan politikai rendszerek keretei között működnek, amelyekben a nemzetállamok, saját nemzeti és politikai érdekeiket követve, a deregulációs elvárásoknak nem tesznek eleget és túlzott restriktív szerepet vállalnak a gazdasági szabályozásban. Ez a következőket jelenti:  a nemzeti valuták (ezáltal az árfolyamok és a kereskedelmi egyensúly) védelme, 16  a globális értelemben immobil termelési tényezők védelme (úm.: képzetlen munkaerő vagy a föld),  a nemzeti biztonság szavatolása,  a nemzeti ipar nemzetközi versenyképességének javítása. A nemzetállam és a transz- és multinacionális vállalatok érdekei és céljai gyakran ellentétesek. Következésképpen vita tárgyát képezi, hogy a gazdasági szabályozásnak milyen

mértékben szabad az állami célok elfogadására „kényszerítenie” a vállalatokat. Ennek megítélésekor azonban felmerül egy probléma. A maximális haszon, melyet egy nemzetgazdaság nyer a vállalati működés egyoldalú szabályozása révén, nem egyenlő a globális szempontból optimalizált vállalati működéssel. Más szóval az ilyen szabályozás során az egyik nemzetgazdaság előnyhöz jut a másik kárára. Ugyanezt a logikát követve, ha az összes szereplő hasonló módon szabályozza a gazdasági tevékenységet, az erőforrások nem optimális allokációja a világgazdasági hatékonyság és a jólét nettó csökkenéséhez vezet. Végül pedig, az állami szabályozás gyakran nem optimális a transz- és multinacionális vállalatok azon törekvéséhez, hogy a globális tevékenységüket racionalizálják (Yip, 1989). A fentiekből az következik, hogy a nemzetállamoknak törekedniük kell a gazdasági szabályozás liberalizálására, mint

ahogy azt elviekben elfogadták és rögzítették a WTO szabályzatában. Ezzel ugyanis minden nemzetgazdaság, a globális haszonmaximalizálás révén, további előnyökhöz juthat. 3., Az egyes kormányok illetve a vállalatok és a kormányok között a konfliktus elkerülhetetlen; ezek a konfliktusok a hatékonyság csökkenéséhez és/vagy az erőforrások rossz allokációjához vezetnek, amely csökkenti a globális és a nemzeti jólétet. A fent említett konfliktusok nem korlátozódnak a nemzetállamok és a területükön működő transz- és multinacionális vállalatok közti nézeteltérésekre, hanem a saját nemzeti cégeket is érintik. Az állami restriktív szabályozás visszaszorítása nagyon magas haszonnal járhatna. Az alábbi három érv is azt mutatja, hogy a liberálisabb gazdaságpolitikák haszna tetemes lenne(Nazli, 1991): 1., Számos kormány védi a hazai cégeket a nemzetközi versenytől és korlátozza a külföldi cégek belépését a hazai

piacra. Ennek eredménye általában monopólium vagy oligopol verseny a belföldi piacon, amely a tökéletlen verseny plusz költségeit hozza magával (a 17 monopóliumok árképzése és a termelés és elosztás nem hatékony volta magasabb költségeket jelent a fogyasztónak). Ez a protekcionizmus általában az erősen szabályozott piacokra jellemző. Eredetileg az erős állami szabályozásnak az volt a célja, hogy megvédje a fogyasztókat a monopóliumok túlkapásaitól az olyan piacokon, amelyeket természetes monopóliumoknak tekintettek. Azok a feltételek, amelyek természetes monopóliumok kialakulásához vezettek mára eltűntek, azonban az állami szabályozás tovább él. Ennek következményeképp a restriktív gazdasági szabályozás sokkal inkább a termelőket, mintsem a fogyasztókat védi. Az ilyen piacok nyitottabbá tétele a nemzetközi verseny előtt növelné a hatékonyságot és csökkentené a fogyasztói árakat. Meg kell jegyezni azonban,

hogy a kilencvenes évek második felében megindult számos ilyen piac liberalizálása, úm. például a telekommunikációs szektorban 2., Konfliktusok léphetnek fel olyan kormányok között, amelyek erősen szabályozzák a gazdasági tevékenységet. Ezek többletköltségekhez vezetnek a kiesett vagy nem hatékony termelési-szint miatt. Például tegyük fel, hogy két kormány is előírja, hogy egy adott multinacionális vállalat az ő területén állítson elő egy bizonyos terméket vagy szolgáltatást mert csak így tevékenykedhet az ország területén. Ezzel a megszorítással a multi termelési költségei jóval magasabbak lesznek, mintha csak egy országban állítaná elő az adott terméket vagy szolgáltatást. 3., Egy nagy termelő cég leányvállalatot akart nyitni egy fejlődő országban, de ehhez engedélyt kellett beszereznie a kormányzattól. Az engedélyt azzal a feltétellel kapta meg, hogy a leányvállalat a termelés bizonyos százalékát

exportálni fogja. A cég nem választotta volna ezt az országot export-termelésre, hiszen a gazdasági elemzés kimutatta, hogy amíg a helyi értékesítésre történő termelés gazdaságos, addig, az export nem az. Ennek ellenére a cég számára nagyobb volt a haszna az engedély megszerzésének, mint az export-termelésből származó negatív haszon. Az ehhez hasonló kikényszerített export-termelés eltorzítja a világkereskedelmet és ezáltal plusz költség hárul a világgazdaságra. Az ilyen típusú előírások ma már meg vannak tiltva (WTO), ennek ellenére más típusú, úgynevezett teljesítmény követelmények még megengedettek, habár ezeknek is hasonló torzító hatásuk lehet. 18 4., Mind a nemzetállam, mind pedig a globális vállalat céljai és prioritásai legitimek Ez a megállapítás alapvetően eltér a hetvenes évek kritikáitól, amelyek csak a kormányok érdekeit tekintették legitimnek. Ezen kritikák képviselői gyakran csak a

multinacionális vállalatok monopolisztikus törekvéseit hangsúlyozták és azt, hogy ezek a cégek keresztül gázolnak a nemzeti érdekeken (James, 1990). A vonatkozó modern irodalom sokkal pozitívabban ítéli meg a transz- és multinacionális vállalatokat és többek között azt hangsúlyozza, hogy erős verseny folyik ezen cégek között és ez a versengés gyorsabb fejlődéshez és az új technológiák elterjedéséhez vezet. Annak érdekében, hogy egy nemzeti vállalat versenyképessé váljon nemzetközi szinten is, ki kell azt tenni a külföldi tulajdonú cégek versenyének és saját magának kell felépítenie leányvállalatainak és szövetségeseinek nemzetközi hálózatát. Meg kell oldani az erősödő gazdasági globalizáció teremtette új kihívásokat is. Regionális különbségek Mivel az államok mérete, fejlettségük színvonala és erőforrás-ellátottságuk igen eltérő, a TNC-k és az államok viszonya szintén meglehetősen

különböző. A növekvő interdependencia nem azt jelenti, hogy hasonló helyzet hasonló eredménnyel jár. Ez arra készteti a vállalatvezetőket, hogy megértsék és tiszteletben tartsák a regionális és a nemzeti sajátságokat. A II. világháború után a nemzetállam és a TNC-k kapcsolatrendszere széles skálán mozgott, kezdve a laissez-faire neoliberális hozzáállástól egészen a tervgazdaságok rendszeréig. A jelenlegi TNC-barát légkör az 1980-as évek vége óta jellemző és együtt járt a globalizáció kiszélesedésével. Ugyanakkor a globalizáció nem ugyanolyan módon és mértékben hatott az összes országra és régióra, különösképpen nem a fejlődő országokra, amelyek közül csak kevés húzott hasznot ezekből a tendenciákból. Ez az eltérés eredményezte azt a növekedő rést, amely a gazdagabb iparosodott országok és a szegényebb fejlődő országok között alakul ki. Grey (1996) érvelése szerint a globalizáció, mialatt a

gazdag és közepesen gazdag országok számára sok hasznot hajtott, kimondottan kevés gazdasági haszonnal járt a kevésbé fejlett országok számára, úgy mint Közép-Afrika országainak. Ezek a folyamatok átalakították az államok és a TNC-k kapcsolatrendszerét, minekutána mindkét fél az új globális kihívásokhoz próbál alkalmazkodni. S miután egyre több fejlődő ország alklamazza az FDI-n nyugvó fejlesztési stratégiát, hogy így fejlessze erőforrásait és hazai iparát, kevesen voltak képesek megismételni a délkelet–ázsiai országok sikereit. 19 Ezen szegény országok alapvetően egy ördögi körben forognak, amely abból adódóik, hogy képtelenek fejleszteni emberi erőforrásaikat és technológiai infrastruktúrájukat, a makrogazdasági politikát és az intézményi kereteket. Ezt az ördögi kört tovább mélyíti , hogy egyre erősődik a verseny az FDI-ért, amely által a nemzetgazdaság által realizálható potenciális haszon

egy részéről az államok lemondanak. A növekvő kooperáció és gazdasági pragmatizmus ellenére a globalizáció nem ugyanolyan mértékben jelent meg minden országban és minden iparágban. Úgy tűnik, hogy a globalizáció hatásai nyomán az államokat három kategóriába sorolhatjauk: 1. Az elsőbe tartoznak azok a gazdag, iparosodott országok, amelyek az elmúlt pár évtized alatt a jövedelmi szintek, a fogyasztási szokások és a technológiai képességek terén is felzárkóztak egymáshoz. 2. A második kategóriába azok az újonnan iparosodott országok tartoznak, amelyeknek jó esélyük van arra, hogy utolérjék az első kategóriába tartozó országok színvonalát. 3. A harmadik csoport azon nagyszámú fejlődő országot foglalja magában, amelyek nagyon messze vannak attól, hogy utolérjék az előzőeket, sőt inkább távolodnak tőlük. A globalizáció eredményeként bemutatott folyamat, a piacok egységesülése, tehát sokkal inkább

regionális, mintsem globális szinten ment végbe. Minél nagyobb a szakadék az első és a harmadik kategória országai között, és minél nagyobb a teremtett tényezők száma amelyet a fejlődő ország megszerezhet, annál nagyobb az esélye a gazdasági növekedésre. A fejlettségi rés egyre inkább növekedik annak ellenére, hogy az új technológiák és a TNC-k elterjedése és a piacok és az információs technológia integrálódása egyre erősebb. Ezeknek, legalábbis elmélteben, a lemaradott országok felzárkózását segíteniük kellene. A közép és magas jövedelmű országok közötti konveregencia piacaik és fogyasztási szokásaik homogenitásához, egységesüléséhez és egy de facto integrációhoz vezetett a Triád országain belül. A kevéssé fejlettt országok nem tudnak felzárkózni és kilépni az ördögi körből, mivel nincsenek meg azok a feltételek, amelyek az első két kategória országai számára adottak. Nevezetesen, a

technológiai spillover elősegíti a termelékenység növekedését az iparosodott országokban. A szegényebb gazdaságok viszont nem képesek kihasználni ezt a hatást, vagy azért mert nem férnek hozzá, vagy azért mert nem rendelkeznek megfelelő társadalmi-intézményi rendszerrel és a szükséges technológiai és szervezeti képességekkel. Mindazonáltal, a termelékenység-növekedés lemaradása csak az ipari szektorra igaz, a mezőgazdaságban a szegényebb országok felzárkóztak a fejlettekhez. Így olyan magyarázat is 20 lézetik, amely szerint a nem iparosodott országok azért képtelenek felzárkózni, mert a gazdasági szerkezetváltás nem történt meg a mezőgazdaságiról az ipari szerkezet irányába. A TNC-k tevékenysége a határokon átnyúlik és intenzitása az elmúlt 15 év alatt nagyobb volt mint a világkereskedelem vagy a globál GDP növekedése. Az adatok alapján megállapítható (WIR, 1998), hogy Kínát nem számítva aTNC-k

tevékenysége a közepes és magas jövedelmű országok között koncentrálódott. Ezzel kapcsolatosan az alábbi megállapításokat lehet tenni: 1. A befektetett és a fogadott FDI összege a GDP százalékában kifejezve jelentősen növekedett szinte minden állam esetében. 2. Az FDI-t befektető országok leginkább a fejlett ipari országok 1980-1990 között az FDI 95%-át ők eszközölték és ez az arány csak kevéssé változott meg azóta is. 3. Az összes befektetett FDI mértéke növekszik 1970 és 1980 között a fejlődő országok az össz FDI mindössze 0,3%-át eszközölték, 1990-94 között ez az érték 10,1 %-ra nőtt. 4. A Triád országaiból származó FDI több mint 70%-a másik Triád-beli országokba folyik 5. A fejlődő országok , amelyek tőkét fektetnek be külföldön, azt leginkább egy fejlett és nem egy másik fejletlen országban teszik. (Dunning 1996) 6. Az olajexportáló országokat kivéve, Ázsia az egyetlen kontinens, ahol a

befektetett tőke százalékos aránya növekszik. 7. A befektetett FDI/GDP arány szignifikánsan növekedett a nem olajexportáló országok körében, ez az arány 1980-ban 5,24% volt, s 1993-ban 12,25%-ra nőtt. Hasonló tendencia figyelhető meg Afrikában és Latin-Amerikában is. 8. Befektetett tőke több mint 50%-a a harmadik szektorba áramlik 9. A stratégiai szövetségek növekedése leginkább az iparosodott országokban jelen levő TNC-k között zajlik. A megnövekedett világgazdasági jelentőséggel párhuzamosan nő a multinacionális vállalatok politikai befolyásolása is. E cégeknek elsősorban a biztonságos befektetési környezet, a szabad működés, a tőke megtérülése szempontjából kedvező szabályozók a fontosak. Paradox módon a transznacionális vállalatok egyszerre korlátozzák a versenyt és járulnak hozzá a világgazdaság liberalizációjához, globalizálódásához. 21 Irodalomjegyzék Antalóczy Katalin: A külföldi

tőkebeáramlás szerepe Magyarországon Antalóczy Katalin – Ludányi Arnold – Salgó István – Sass Magdolna: Kelet-Európa és Magyarország tőkevonzási képessége Sass Magdolna: Közvetlen külföldi tőkebefektetések motivációinak változása és az EUtagság. Szanyi Miklós: Elmélet, empíria és gyakorlat a nemzetközi működőtőke-áramlások vizsgálatában Hamar Judit: A multinacionális vállalatok Magyarországon és az EU-hoz való csatlakozás várható hatásai Antalóczy Katalin – Gáspár Pál – Mohácsi Kálmán – Várhegyi Éva : A tőkebeáramlások kezelése Cooper, Richard N.(1986) Economic Policy in an Independent World MIT Press, Cambridge, Mass. Dunning, John H. és mtsai (1996) Explaining the New Wave of Outward FDI from Developing Countries. MERIT Working Paper Series No 96-013 Grey, H. P (1996) Globalisation and Economic Development Rutgers University, Newark Held, David (1991). „Democracy and the Global System” In: David Held (ed)

Political Theory Today. Cambridge Polity Press, (pp 196-235) James, B. (1990) „Reducing the Risks of Globalization” In: Long Range Planning (1990:1) Pergamon Press Ltd. Levitt, T. (1983) „The Globalization of Markets” In: Harvard Business Review (May-June 1983) (pp. 92-102) Nazli, C. (1991) „The Global Environment and Multinational Corporations” In: Technology Review (1991). Rugman, Alan M. (1986) „New Theories of the Multinational Enterprise” In: Bulletin of Economic Research, 38, (pp. 101-118) Schmidt, V.A (1995) „The New World Order, Incorporated: The Rise of Business and the Decline of the Nation-State.” In: Daedalus, Spring 1995 (pp 75-106) Strange, S. (1995) „The Defective State” In: Daedalus, Spring 1995 (pp 55-74) Thurow, L. (1992) Head to Head William Morrow, NY 22 World Investment Report 1997,. United Nations, New York, 1997 World Investment Report 1998,. United Nations, New York, 1998 Yip, G.S (1989) „Global Strategy In a World of Nations?”

In: Sloan Management Review Fall 1989 (pp. 29-41) 23