Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » EU és Világgazdaságtan tételek I

EU és Világgazdaságtan tételek I 1. Milyen szakaszokra bonthatjuk a világgazdaság fejlődését? A világgazdaság a nemzetgazdaságok szerves, önálló mozgástörvényekkel rendelkező egysége. Kialakulása időrendileg nem az önálló nemzetállamok kialakulása utánra tehető, hanem velük párhuzamos. A belső és külső integrálódási folyamat egymást erősítve hozta létre a modern világgazdaságot, mely nem azonosítható sem a résztvevő nemzetgazdaságok összességével, sem pedig a köztük kialakult külgazdasági kapcsolatokkal. A világgazdaság eddigi fejlődéstörténetét 5 szakaszra bonthatjuk. a) „A merkantilizmus és a korai gyarmatosítás kora" / XV. század végétől - XVI század végéig/ A korszak világgazdasági folyamatait vitathatatlanul a kereskedelmi tőke uralja. A nemzetközi kereskedelem áruszerkezeti és regionális változása elősegítette a belgazdasági fejlődést is. A távolsági kereskedelem luxuscikkeit és

fűszertermékeit felváltotta a manufaktúrákban előállított tömegáru. A mediterrán térségét, mint fő kereskedelmi útvonalat az atlanti térség váltotta fel. A „nemzetközi munkaerőmozgás" az élénk rabszolgakereskedelemben ölt testet. A merkantilista gazdaságpolitikák a nemesfém felhalmozását központi kérdéssé emelték. A gyarmatok nemesfémkészletének kifosztása az árnövekedésen keresztül - lendületet adott az ipari fejlődésnek. b) „A gyarmati típusú nemzetközi munkamegosztás kora" /XVII. századtól - 1870-es évekig/ Az országok egymás közötti gazdasági kapcsolatát egyre inkább a szervezett külkereskedelmi és pénzforgalmi folyamatok dominanciája jellemzi. A gyarmatbirodalmakon belül kialakult „hagyományos" munkamegosztás - a gyarmatok természeti kincsei és mezőgazdasági nyersanyagai ellentételezik az anyaország ipari készáru-exportját - már nemcsak a gyarmat és anyaország kapcsolatra jellemző.

Az ipari forradalom által lehetővé tett technikai fejlődésben lemaradt, jogi értelemben azonban szabad országok is perifériális szerepkör betöltésére kényszerülnek. c) „A monopolizáció és a gyarmati tőkekivitel időszaka" /1870-es évektől - 1944-ig/ A korszakot az új ipari nagyhatalmak megjelenésével, a tőkekoncentráció és centralizáció hatására kialakult óriásvállalatok egymás közötti igen éles nemzetközi versenyével és az aranystandarddal, mint nemzeti és nemzetközi pénzügyi rendszerrel jellemezhetjük. A nemzetgazdaságok kapcsolódási formáit tekintve a külkereskedelem és a nemzetközi pénzforgalom mellett egyre jelentősebbé váltak a direkt tőkekapcsolatok, a működőtöké nemzetközi áramlása. Az I. világháború és az 1929-33-as gazdasági világválság után egyértelművé vált mind a nemzetgazdasági, mind a világgazdasági működési mechanizmus tarthatatlansága. Az állam erőteljes gazdasági

szerepvállalása új világgazda- sági korszak nyitánya. d) „A Bretton Woods-i rendszer működésének és a gyarmati típusú munkamegosztás hanyatlásának korszaka" /1944-1973/ A világgazdaság aranykoraként emlegetett 25-30 évét a korábbi tanulmányainkból már jól ismert - keynesi gazdaságpolitika és az aranydeviza rendszer, mint új nemzetközi pénzügyi rendszer jellemzi. Létrejöttek a világgazdaság működésének alapvető szerződései és nemzetközi intézményei (GATT, IMF, IBRD) és kialakultak működési alapelvei. A tudományos-technikai forradalom kibontakozása, nemzetközi vállalatbirodalmak kialakulása, regionális integrációs törekvések kibontakozása, technika-technológia transzfer folyamatainak felerősödése, a munkaerő nemzetközi áramlása, valamint a nemzetgazdaságok közötti kapcsolódási formák közül a kölcsöntőke mozgások felerősödése szintén e korszak meghatározó jelenségei. Az

„egycentrumú" amerikai hegemóniával jellemezhető világgazdasági korszakot a 70-es évek közepének eseményei gyökeresen átalakították. e)"Az elvetélt nemzetközi reformkísérletek, növekvő egyensúlytalanságok, pénzügyi zavarok korszaka" /1973- napjainkig / A nemzetközi pénzügyi rendszer összeomlása (1971), a nyersanyagválság kirobbanása (1973), az ökológiai probléma kiéleződése felerősítette a nemzetgazdaságok differenciálódási folyamatát. A strukturális átalakulási folyamatban az új világgazdasági korszakhoz való alkalmazkodásban az egyes nemzetgazdaságok eltérő eredményeket értek el. Egyre jelentősebb nemzetközi kapcsolódási formává vált az információáramlás. Az államok újraértékelték gazdasági szerepüket. Az igazságosság, hatékonyság és stabilitás érdekében más beavatkozási technikákhoz nyúltak A gazdaságpolitikák központi eleme a monetarizmus, a 80-as évektől a privatizáció

és a dereguláció lett. A transznacionális és multinacionális vállalatok hatalmának növekedése, valamint számos ország adósságcsapdában vergődése szintén e korszak terméke. Felbomlott a világ egyharmadára kiterjedő szocialista blokk, megindult a gazdasági és politikai transzformáció. 2. Jellemezze a XX Sz Utolso szakaszaban megvalosult globalizacio hajtoeroit A nemzetköziesedést és a globalizációs folyamatot tényezők ösztönözték a XX. század utolsó harmadában: a következő főbb 1. Az 1960-as évek óta kibontakozó új tudományos és technikai átalakulás jellegét és következményeit illetően minden korábbi technikai átalakulásnál nagyobb mértékben globális jellegű, átfogó és univerzáló hatású. A technikai átalakulás a nemzetközi versenyben jelentős előnyökhöz juttatott egyes országokat és vállalatokat a katonai és a polgári termelésben, s minden korábbinál jobb lehetőséget nyitott számukra a

globális expanzióhoz. A technikai fejlődés hatására számottevően megnövekedett és lényegesen olcsóbbá vált az áruk, a tőke, a tudás, a technika és az információk nemzetközi mobilitása. A sugárhajtású repülőgépek, a konténerszállító hajók, a szupertartályhajók, a szállítás, a közlekedés és a távközlés technikai fejlődése, s különösen a műholdakon sugárzott TV-adások összezsugorították a Földet. Az új kommunikációs technika a tranzakciókhoz szükséges idő és költségek csökkentésével, az információáramlás gyorsaságának és megbízhatóságának növelésével radikális változásokat tett lehetővé a pénz- és tőkepiacok működésében s a nemzetközi menedzsmentben. 2. A hidegháború a vezető ipari országok politikai hatalmi elitjét közelebb hozta egymáshoz, elsősorban a közös ellenféllel szembeni stratégiai érdekek alapján. Sajátos tömbfegyelem alakult ki^amelyik korlátozta a hatalmi

versengést a tömbök keretei között. Emellett a fejlett ipari országokban, az államközi viszonyok formálásában olyan erők kerültek túlsúlyba, amelyeknek alapvető érdekeik fűződnek a piaci korlátok é a mobilitást akadályozó tényezők lebontásához. A vezető ipari országok többségében a döntésekben meghatározó szerepet játszó gazdasági és a politikai hatalmi elitek liberalizációs törekvéseiket érvényesíteni tudták a multilaterális rendszerben is. A globalizációban különlegesen fontos szerepet játszott az amerikai hegemónia. Az USA sajátos globális struktúraformáló hatalommá vált, amelyik nagymértékben képes volt meghatározni a világgazdaság technikai és gazdasági szerkezeti átalakulásának irányát, és a II. világháborút követő évtizedekben a liberalizálódás és a dereguláció legfőbb ereje volt a multilaterális rendszerben. (Megjegyzendő, hogy fennmaradtak, s időről időre megerősödtek ezzel szemben

álló erők is az USA-ban s más államokban is.) A deregulációs intézkedések közül különösen fontossá vált a tökemozgás szabadságát akadályozó pénzpiaci korlátok lebontása, a nemzetközi tőke és pénzpiacok működéséhez és gyors bővüléséhez elengedhetetlenül szükséges konvertibilitás megteremtése, a piacra kerülés szabadságát és a gyakran nagy haszonnal kecsegtető szektorok megszerzését gátló állami tulajdon privatizálása. 3. Az I. világháborút követő, néhány évtizedes visszaesés után folytatódott a nagy nemzetközi társaságok bővülésének folyamata, amelyek számára egyidejűleg növekedett meg a globális expanzió lehetősége és szükségessége. Ilyen társaságok már a XX század utolsó szakaszában is léteztek, ezek azonban egy nemzeti központból kiindulva működtek s az államok komparatív előnyei alapján határozták meg vállalkozásaik bővítését. A jelenlegi transznacionális társaságok

többsége globálisan integrált vállalati rendszerként működik. Döntéseik a termelési folyamat meghatározott részének nemzetközi telepítésére sok esetben meghatározó szerepet játszanak az államok szakosodásában a nemzetközi munkamegosztásban 2000ben több mint 60 000 globális döntési centrum működött a világgazdaságban, több mint 800 000 vállalkozással a világ 176 országában E társaságok hálózatai átfogják és összekapcsolják a világgazdaságot, illetve annak egyes térségeit. A termelés, a fogyasztás és az erőforrások felhasználásának transznacionalizálódása a globalizáció egyik döntő tényezője Különösen fontos szerepet játszik a verseny globalizálódásában és az új gyártmányok valamint termelési technológiák nemzetközi terjedésében. 4. A fogyasztási szokások globalizálódásában nagy szerepet játszott a tömegkommunikáció. Ezen keresztül a fejlett ipari országok fogyasztásának demonstrációs

hatása gyorsabbá és szervezettebbé vált, mint a múltban. Jelentősen meggyorsult, tömegméretűvé és globálissá vált a nemzetközi információáramlás is. Az életstílus, a fogyasztási szokások közeledtek azokhoz a nemzetközi formákhoz, amelyeket a tömegkommunikáció és a nemzetköziesedő kiskereskedelmi, szuper- és hipermarkethálózatok köjzvetítenek. Ezek korábban először a lakosság magasabb jövedelmű rétegeihez jutottak el. E rétegek életstílusa és fogyasztási szokásai hasonultak legnagyobb mértékben A globalizálódott tömegkommunikáció révén azonban igen széles rétegek fogyasztási szokásait lehet befolyásolni a fejlett ipari országok tömegkultúrájának olcsó termékei, a globális hirdetési kampányok és az internet segítségével. 5. A nemzetköziesedés folyamatainak rendkívül kedvezett a világtermelés és fogyasztás gyors és viszonylag széles körű növekedése. A XX század végére a világgazdaság hatalmas

komplex rendszerré fejlődött, amelynek három fő centrumára a verseny és az együttműködés egyidejűleg jellemző. A világ bruttó hazai terméke 2000-ben reálértékben számítva több mint ötszöröse volt az 1950. évinek A világgazdaságban mélyreható szerkezeti változások történtek. Ezek között különösen fontos a pénzügyi szektor rendkívül jelentős és gyors bővülése és globális integrálódása Az egyes országok pénzügyei különböző irányból nemzetköziesednek, a rendszer továbbra is rendkívül differenciált, s az eltérések az államok piacai és intézményei között sokkal nagyobbak, mint ahogy ez a köztudatban él. Közös vonás azonban mindenekelőtt az, hogy a világgazdaság fejlődése és számos ország gazdasági növekedésének fenntarthatósága minden korábbinál nagyobb mértékben függ a nemzetközi pénzügyi szektortól, az államok, a pénz- és tőkepiacok, a nemzeti és nemzetközi pénzintézetek, a

regionális és globális együttműködési rendszerek és az államközi pénzügyi szervezetek összefonódott hálózatától. A foglalkoztatottság és a jövedelmek viszonylag gyors növekedésének feltételei mellett az államok könnyebben liberalizálták nemzetközi kereskedelmüket, pénz- és tőkeforgalmukat. A külkereskedelem és a tőkeáramlás bővülése előmozdította sok ország gazdasági növekedését is, s a kedvező globális konjunktúra lehetőséget adott a nemzetközi piacokra épülő fejlesztési stratégiák sikeres végrehajtásához. Az is világossá vált ugyanakkor, s a történelmi tapasztalatok is erre utalnak, hogy a nemzetköziesedés, a globalizálódás nem visszafordíthatatlan folyamatok. Előrehaladásuk a jövőben is attól függ, hogy a vezető ipari államok mennyire találják meg számításaikat a liberalizációban s a dereguláció folytatásában. Kedvezőtlen feltételek esetén jelentős visszaesések sem zárhatók ki. 6.

Igen jelentős szerepet játszottak és játszanak a globalizáció folyamatában a nemzetközi, államközi multilaterális szervezetek. A multilateralizmus olyan intézményesített, szervezett együttműködési forma, amelyik az egyoldalú nyomással, kényszerrel (unilaterálisan) vagy kétoldalú (bilaterális) megállapodásokkal szemben három vagy ennél több ország kapcsolatait hangolja össze általánosan elfogadott elvek és szabályok alapján. A multilaterális együttműködési szervezetekben részt vevő államok kapcsolataik meghatározott területét a kölcsönösség alapjait, azonos módon kezelik és ezek menedzselését az egyes államok^ helyett közösen fenntartott intézményekre bízzák. Az államok számának szaporodása és kölcsönhatásaik erősödése, valamint az államok együttélésének biztosíthatósága miatt számos területen rendkívül fontossá vált a multilaterális nemzetközi szabályozás. A multilateralizmus bővülése

sokoldalúan befolyásolja a nemzetközi jogrendszert és az államok mint intézmények feladatait. A nemzetközi szervezetek hatása a globalizációs folyamatokra többirányú. Igyekeznek a globalizáció folyamatait áttekinthetőbbé, szervezettebbé tenni, nemzetközi megállapodások, közösen kialakított magatartási szabályok, szabványok és normák segítségével tisztázni az alapvetően kaotikus folyamatokat. A versengő együttműködés menedzselésének feladata magában foglalja olyan mechanizmusok kialakítását, amelyek segítségével enyhíthetik a növekvő egyenlőtlenségek következményeit, valamelyest erősíthetik bolygónk gazdasági biztonságát, előmozdíthatják a globális problémák (környezet, népesedés, szegénység stb.) közös kezelését, s javíthatják a szegény országok lehetőségeit. A közös gondok közös menedzsmentjének fogalmára az angol nyelv a global governance kifejezést használja, amit a világ

„igazgatása" vagy közös menedzseléseként lehetne magyarra fordítani. (A kormányzás erre túl erős kifejezés lenne.) A nemzetközi multilaterális szervezetek egy része globális. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az „ENSZ-család", amely a világszervezet központi szerveit és szakosított intézményeit jelenti, olyanokat, mint az ENSZ-hez kapcsolódó Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, valamint az ENSZ keretein kívül működő Kereskedelmi Világszervezet. A nemzetközi szervezetek többsége regionális jellegű. Ezek között a legjelentősebb az Európai Unió. A nemzetközi viszonyok rendszerében az 1945-ben elfogadott ENSZ Alapokmány az államok magatartását szabályozó legfontosabb dokumentum. Új nemzetközi szervezeteket csak ezzel összhangban lehet alapítani Az ENSZ Alapokmányának VIII. fejezete mindenekelőtt a nemzetközi biztonság erősítésével kapcsolatban engedélyezi és ösztönzi a regionális megállapodásokat

és szervezetek megalapítását. 3. Melyek a globalizáció főbb következményei? A globalizáció hatásai sokrétűek. Az Egyesült Államok, a nyugat-európai országok, Japán és más, iparilag fejlett országok, Kelet- és Dél-Ázsia egyes államai, a tökeerős vállalatok, mindenekelőtt a transznacionális társaságok, a rugalmasan alkalmazkodni képes kis- és középvállalatok, a kutatás ^és fejlesztés (K+F) terén élen járók, a nemzetközi pénzvilág hatalmasságai, á magasan képzett munkaerő a folyamatok fő haszonélvezői. Segítette a gazdasági transznacionalizálódás a magyar gazdaság modernizálódását, fejlődését is. Ugyanakkor a transznacionális társaságok által közvetített szerkezeti és szervezeti változások, a liberalizálás, a műszaki fejlődés és a verseny egyes következményei, különösen azokban az országokban, amelyek nem voltak képesek belső gazdasági problémáik megfelelő kezelésére, növelték a

szegénységet, az egyenlőtlenségeket, gyengítették a nemzeti intézményeket, még nehezebb helyzetbe hozták az alacsony hatékonyságú állami szektort, illetve az ott dolgozókat, s általában a nehezen alkalmazkodó vállalatokat. A világ nagy térségei közül az említett változások különösen súlyos problémákat okozott Afrikában, Latin-Amerikában, a volt szocialista országok többségében. A nemzetköziesedés és a globalizáció folyamata hozzájárult a jövedelemelosztás egyenlőtlenségének növekedéséhez nemzetközi méretekben, s az államok keretei között is. A globalizáció nyomán változik a társadalmak gondolkodásmódja, értékrendje is. Az erre ható tényezők között az elméletek, eszmék, értékviszonyok változásai a globalizációs kihívással kapcsolatos kérdések között különleges helyet foglalnak el. Egyrészt, mint közismert, a globalizálódás reális folyamatait messze megelőzték a világ jövőjével

foglalkozó különböző „világmegváltó" eszmék. Ezek között sok úttörője volt valamilyen, az emberiség számára optimálisnak tartott világrend kialakításának. Már igen korán megjelentek az olyan eszmék, amelyek a világot sajátos értékrend alapján szerették volna egyesíteni, s ebből kizárták mindazokat, akik más értékeket vallottak az egyének és a társadalom viszonyában, a hatalom gyakorlásában és az államközi kapcsolatok normáiban. A XXI. század elején a globalizációval kapcsolatban, három eszmei irányzat különösen jelentős. Ezek közül kettő lényegében elfogadja a globalizációt, de különböző értékeket vall, míg a harmadik szemben áll vele. 1. Az egyik a globalizmus kollektív, közösségi eszméken alapuló, lényegében humanista megfogalmazása, amelynek centrumában az egyenlőségre, az emberi jogokra, a háború és erőszak nélküli fejlődésre épülő un. pluralista és szociális világ koncepciója

áll. Ebben sajátos eszmei találkozási pontok jöttek létre a szociáldemokrácia, a zöld mozgalmak, a kereszténység, mindenekelőtt a mai katolikus egyház és különböző, olyan tudományos csoportok között, mint pl. a Római Klub 2. A szociális világ koncepciójától nagymértékben eltér egy másik, a neoliberális, libertariánus megközelítés, lényegét illetően a piacgazdaságra épülő univerzalizáló, technokrata globalizáció eszmerendszere, amelyik a technikai fejlődés, a piacok és a nemzetközi vállalatok érdekeiből kiindulva fogalmazza meg a globalizálódás céljait és eszközeit, s a piaci viszonyokat tekinti az egyéni jólét megteremtése legfőbb forrásának a globális rendszerben is. Egyesek ezt a transznacionális társaságok ideológiájának tekintik és a társadalmi darwinizmus nemzetközi megfogalmazódásaként fogják fel, annak alapján, hogy lényegében természetesnek tekinti a globális versenyt, elfogadja, sőt

maximálisan hasznosítani igyekszik a globális egyenlőtlenségeket, ellenzi a globális redisztribúciót a szociális problémák enyhítésében. 3. A harmadik kategóriába több nézetkör sorolható Az egyik a nemzetközpontú megközelítés, a globalizációs folyamatot szinte kizárólag az állami, nemzeti, a nemzetbiztonsági érdekek szemszögéből vizsgálja, s célja ezek maximális érvényesíthetősége Ez a nézetrendszer esetenként elfogadja ugyan a globalizálódás előnyös oldalait az adott ország szemszögéből, de azonnal befelé fordul, ha érdekeit a folyamat sérti. E nézetrendszer egyik gyakorlati megjelenése a kooperatív unilateralizmus A globalizálódással és annak fő szereplőivel egyértelműen szembenálló nézetrendszer a neo-nacionalizmus és a nemzeti populizmus. Sajátos helyet foglalnak el a globalizációval szembenálló eszmék tárházában azok a nézetek, amelyek elsősorban a fejlődő világban hódítottak teret, s a

globalizálódást a nyugati világ ideológiai, politikai és gazdasági eszközének tekintik hatalmának kiterjesztésére A globalizáció erősíti a funkcionális és transznacionális kapcsolatokat, valamint sokoldalú együttműködési hálózatok kialakítását a világgazdaság vállalati és államközi viszonyaiban. Ösztönzi bizonyos normák, szabályok, tevékenységek és intézmények hasonlóvá vagy azonossá válását különböző országokban és térségekben. Hozzájárul ugyanakkor a különbözőségek, a különbségek növekedéséhez is. A különbségek alapjait az érdekviszonyok, a méretek, a folyamatokból élvezett előnyök és a hátrányok egyenlőtlen megoszlása alkotják. Ezek más, az identitáskeresés új törekvéseivel együtt erősítik az érdekek területi dimenzióit, a globalizáció technikai, gazdasági és funkcionális erőivel szemben. Sajátos lokalizációs és dezintegráló erőket szülnek és esetenként erősítenek.

Ezek közé tartozhatnak a regionalizációs törekvések is, amelyek a XX. században már megerősödtek, s intenzitásuk valószínűleg a XXI. század belátható évtizedeiben sem csökken. Hazánk gazdaságára a globalizációs folyamat hatása intenzívebben csak a rendszerváltás után bontakozhatott ki. Magyarországon jelenleg a nemzetköziesedés, a globalizáció és a transznacionalizálódás folyamataiban meghatározó szerepet játszanak a transznacionális társaságok és bankok, a világgazdasági együttműködés multilaterális szervezetei. A felkészülést az Európai Unióban való tagságra megkönnyíti Magyarország intenzív részvétele a globális, multilaterális nemzetközi szervezetekben, pl. a Kereskedelmi Világszervezetben. Segítőén hatnak a transznacionális társaságok is a magyar gazdaságban, amelyek közvetlenül befolyásolják az állam és a lakosság jövedelmeit, a foglalkoztatottságot és a műszaki fejlődést. A

globalizáció és a regionalizálódás erőinek és tényezőinek egyidejű érvényesülése a világgazdaságban új, sajátos kihívást jelent azonban Magyarország számára is. Részben a világgazdaság térszerkezetének átalakulásával függ össze a regionális integrálódás és a globalizációs folyamat közötti viszony konfliktusossága, illetve harmonizálhatósága is. A globalizálódás és a regionalizálódás egyidejűleg megy végbe A regionális integrálódás lehet a globalizálódás lépcsőfoka, de képezhet azzal szembenálló folyamatot is A világrendben mint komplex rendszerben egyébként állandóan jelen van a globalizálódással illetve a regionalizálódással szemben egy további tendencia is, a dezintegrálódás, vagyis nagyobb egységek szétesése is. 4. Melyek a külkereskedelem alapfogalmai, inditekai? Az ipari forradalom, az egyre bővülő munkamegosztás lehetővé tette a termelés mennyiségének ugrásszerű emelkedését. Ez

a bővülés azonban egyre inkább felvevőpiaci korlátba ütközött. A technika - különösen a közlekedéstechnika fejlődése azt is lehetővé tette, hogy az alacsonyabb értékű tömegtermékek is tárgyát képezhessék a nemzetek közötti árucsere-folyamatoknak. A keresletkorlát feloldására irányuló törekvés, a kedvezőbb beszerzési lehetőségek felkutatása szorosabbá fűzte a mikrogazdasági kapcsolatokat Ez az időszak a külkereskedelem kialakulásának időszaka. Az ezt megelőző időszak nemzetek közötti árucseréje - mivel a csere nem képezte a nemzetgazdasági újratermelés szerves részét - nem tartozik a külkereskedelem fogalomkörébe. A világkereskedelem fejlődése, a világpiac, a kapitalizmus kialakulása, a meghatározott belső integrációs fokot elérő nemzetgazdaságok elkülönülése párhuzamosan, egymást erősítve zajlott. A külkereskedelmi forgalom az áruk (termékek és szolgáltatások) országok közötti cseréjét

jelenti. A termék- és szolgáltatásáramlás kétirányú Egy adott országból kifelé irányuló árumozgás az export, az adott országba irányuló árumozgás az import. A külkereskedelem indítékai Az egyes nemzetgazdaságok bekapcsolódása a nemzetközi termék és szolgáltatásáramlásba különböző okokra vezethető vissza. Ezek a következők: • A természeti adottságok országonkénti különbözősége a gazdasági fejlettség egy meghatározott fokán elengedhetetlenné teszi a külkereskedelmi tevékenységet (pl. a kedvezőtlen mezőgazdasági feltételek az élelmiszerpiacot). • A mikroszintű (vállalati) hatékonyság emelése szintén fontos motiválója a nemzetközi árucserének. • Export révén lehetővé válik a termelési szériák emelése, az önköltségcsökkentés, import révén az olcsóbb nyersanyag biztosíthat hatékonyabb termelést. ▪ Egy meghatározott fejlettségi szint után a kereskedelmi vállalatok törekszenek a

választék bővítésére. Ez is indukálhat külkereskedelmi árumozgást ▪ A nemzetgazdasági újratermelés egyensúlyzavarainak megoldása (a túlkínálat levezetése, a hiány pótlása) is lehetővé válik export-import útján. ▪ Az országok jelentős része a fejlett technikát és technológiát önerőből kifejleszteni nem tudja. Ennek import útján való beszerzése teszi lehetővé a világpiaci igényekhez alkalmazkodó termelési színvonalat. ▪ Az egyes nemzetgazdaságok számára akkor is jelentős előnyökkel járhat a külkereskedelmi tevékenység, ha mind e korábban említett tényezőket nem vesszük figyelembe. Ebben az esetben a komparatív előnyök kihasználása a cél. 5. Ismeretesse a nemzetkozi kereskedelem elmeleteit A nemzetközi kereskedelem elméleteit gyakran három csoportba szokták sorolni, az un. tiszta elméletek, pénzügyi elméletek és alternatív elméletek. A nemzetközi kereskedelem tiszta elmélete A nemzetközi

kereskedelem tiszta elmélete arra keresi a választ, hogy miért van az országok között kereskedelem, mi határozza meg, hogy kivel kereskedik, és mit exportál és mit importál egy ország. A „tiszta" jelző arra utal, hogy a kereskedelmet „tiszta" árucserének tekintjük, nem vesszük figyelembe, hogy valójában a piacon minden csere pénz közvetítésével megy végbe: árut cserélünk pénzre, majd pénzt árura. A „monetáris" elmélet hivatott arra, hogy a pénz létezéséből adódó kérdéseket elemezze: ott kerül sor a pénz iránti kereslet és a valutaárfolyamok, fizetési mérleg összefüggéseinek tárgyalására. A kereskedelem célja Az emberek jólétük maximalizálására törekednek. Ha úgy látják, hogy csere révén magasabb jóléthez jutnak, akkor kereskedni fognak. Tegyük fel, hogy Pista és Laci is kapott 10-10 darab banánt és almát szüleitől. Pista nem szereti a banánt, ezért ráveszi Lacit, hogy valamilyen

arányban adjon neki almát banánért cserébe, mert úgy érzi, hogy így jobban jár. Valószínűleg meg tudnak állapodni olyan cserearányban, hogy Laci a többletbanánnal több, mint kárpótolva legyen az átadott almáért, így végül mindketten jobban járnak, mintha nem cseréltek volna. „Tudományos" fogalmazásban ez azt jelenti, hogy kereskedelem történt. Ha Pistát és Lacit országok megszemélyesítőjének tekintjük, akkor megmagyaráztuk a nemzetközi kereskedelem célját: a kereskedelem arra szolgál, hogy növelje a résztvevők jólétét. Kölcsönös előnyök Pista és Laci azért cseréltek, mert így mindegyikük jobban járt, mintha nem cseréltek volna. Ugyanez igaz az országokra is Ha az országok szabadon, önkéntesen kereskednek, akkor mindenképpen jobban járnak, mintha nem kereskedtek volna, hiszen egyébként nem „mennének bele" a cserébe. A kereskedelem tehát kölcsönösen előnyös Az előnyök valamiképpen megoszlanak

Pista és Laci között. Lehet, hogy Laci a 10 banánjáért 5 almát kapott, lehet, hogy csak egyet, attól függően, hogy ízléseiket hogyan tudták érvényesíteni az alku során. Mi lett volna az igazságos csere? Lehet, hogy szüleiknek lett volna valamilyen elosztási elvük, például az, hogy mindkét gyereknek ugyanannyi kalória jár. Pistát és Lacit azonban nem érdekli partnerének kalóriaigénye, csak a saját étvágya és kívánsága. A csere aránya tehát tisztán a „piacon" alakul ki A közgazdaságtudomány nem vállalja a szülök szerepét, nem értékeli a cserét annak „igazságossága" szempontjából: megelégszik azzal, hogy rámutat a piacon történő csere hatékonyságára (mindkét fél jobban járt). A gazdasági elméletben és gyakorlatban gyakori az olyan eset, amikor nem ismerték fel az önkéntes csere kölcsönösen előnyös voltát, így születtek az olyan elméletek, amelyek az országok fejlettségi különbségeit az

„egyenlőtlen cserével", a kereskedelem révén való kizsákmányolással magyarázták. A merkantilisták és a jólét Mai eszünkkel természetesnek tűnhet, hogy az országok közötti kereskedelmet az olyan alapvető racionális viselkedési szabályból vezessük le, mint a maximális jólétre való törekvés. Ez a nézet azonban korántsem volt általános a gazdaságok történetében A 17-18. században a nemzetközi kereskedelem világméretűvé válásának kezdetén nem így vélekedtek az államfők tanácsadói. Az un merkantilista nézeteket valló gazdaságpolitikusok körében még nem volt elfogadott, hogy az állampolgárok jólétét tekintsék a gazdaságpolitika végső céljának. A jólét absztrakt fogalmát a vagyonnal helyettesítették, a vagyont pedig abban az időben aranyban mérték, ami akkor egyben a pénz is volt. Úgy vélték, hogy egy ország annál gazdagabb, minél több aranya van, a politikának tehát arra kell törekednie,

hogy az ország minél több aranyat halmozzon fel. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ország tartósan többet exportál, mint importál. Láthatjuk, hogy a merkantilisták nem a „tiszta" elmélet fogalmaiban gondolkoztak: a pénzt nem egyszerűen csereközvetítőnek tekintették, amitől eltekinthetünk, mert a kereskedelem céljának megértéséhez nincs rá szükség. Éppen hogy ennek felhalmozását tekintették a kereskedelem céljának. Szemléletüket természetesen befolyásolta helyzetük: mint az állam tanácsadói, valójában az ország célját az állam céljaival azonosították. A nagymértékben naturális gazdálkodást folytató gazdaságban a jólét közvetlenül nem volt adóztatható, csak a pénz. Ha az állam pénzt tudott beszedni, akkor abból államapparátust, hadsereget tarthatott, és hatalmát növelhette. A merkantilista gondolkodás a kereskedelmet nem kölcsönösen előnyös tevékenységnek tekintette, hanem 0 összegű játéknak.

Nyilvánvaló, hogy ha a világ aranykészlete adott, akkor az egyik ország csak a másik rovására tud aranyat felhalmozni. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha minden ország egyforma merkantilista politikát folytat, akkor az a politika saját célját tekintve hatástalan lesz. Ez mai szemmel talán még nem lenne túl nagy hátrány; a baj az, hogy ha minden ország az import korlátozásával kívánja az exporttöbbletét elérni, akkor a kereskedelem beszűkül, szélsőséges esetben megszűnik. Ez mai szemmel már kétségtelen hátrány, mert akadályozza a kölcsönösen előnyös kereskedelmet. A merkantilista szemlélet a mai közgazdaságtudományban természetesen nem játszik szerepet. Hagyományai azonban még mindig érződnek a gazdaságpolitika gyakorlatában A vámok és egyéb kereskedelmi korlátozások ideológiai indoklásában gyakran hangzanak el merkantilista érvek. Ha egy kicsit túlmegyünk a kereskedelem tiszta elméletén a monetáris elmélet

irányába, akkor a merkantilista politika további súlyos problémájára bukkanhatunk. Beláthatjuk ugyanis, hogy a merkantilista politika általában még egyoldalúan gyakorolva sem hatásos, vagyis nem éri el még a saját maga által kitűzött célt sem. A hatásosság feltétele ugyanis nagyon valószerűtlen: az, hogy a politikát folytató országban az exporttöbbletből befolyó arany tényleges felhalmozására törekedjenek, vagyis senki ne akarja levásárolni. Márpedig az aranyat a királyok sem önmagáért gyűjtötték, hanem például azért, hogy hadsereget tartsanak fenn belőle, vagyis nem az exporttöbbletből befolyó pénzért önmagáért támasztottak keresletet. Márpedig akkor ez a pénz az áruk iránti keresletet növeli, ami az import növekedéséhez vezet. Az export és az import értéke így végül is szükségszerűen kiegyenlítődik.() A kereskedelem okai ízlésbeli különbség Pista és Laci eddig említett példája azt mutatta meg,

hogy a kereskedelem egyik lehetséges mozgatója a fogyasztói ízlésbeli különbség. Közgazdász nyelven fogalmazva a jóléti függvényben lévő különbség vezethet kereskedelemhez. Az elmélet azonban nem állhat meg a lehetséges magyarázatok felsorolásánál, feladata az is, hogy a fontos, lényeges magyarázatot találja meg. Ebből a szempontból példánk nem találó, mert valószínűleg nem a kereskedelem lényeges magyarázatára mutat rá. Az emberek fogyasztói ízlése nem tér el alapvetően egymástól, vagy ha el is tér, éppen olyan irányban, hogy előnyben részesítik a hazai termékeket. 6. Ismeretesse a komperativ elonyokkel kapcsolatos elmeleteket, a komperativ elonyok forrasait! A Dávid Ricardo által kimutatott úgynevezett komparatív hatás következtében a példánkban szereplő mindkét ország előnyösen kapcsolódhat be a nemzetközi munkamegosztásba. Az egymással bonyolított külkereskedelem nemcsak a mindkét termék esetén

abszolút előnyt élvező „A" ország, hanem az abszolút hátrányban lévő „B" ország számára is rejteget előnyöket. A nemzetközi kereskedelem kölcsönös - bár nagyságrendileg eltérő - előnyökhöz juttatja a résztvevőket. A komparatív előny lényege: A termelékenységi hátrányban lévő ország lemaradása nem minden termék esetében azonos nagyságrendű, így az összmunkaráfordításon belüli ráfordításarányok nem azonosak. Ha az ország azon termékek termelésére és exportjára szakosodik, melynek ráfordításaránya a partneréhez képest kedvezőbb, komparatív előnyt élvez. Ennek szemléltetésére térjünk vissza az eredeti példához: Termék A B X 1 2 Abszolút ráfordítás y < 3 4 4 6 X 25% 33% relatív ráfordítás y < 75% 100% 67% 100% X 4 4 fogyasztás y 2 0,5 A példánkban a „B" ország akkor realizál komparatív előnyt, ha az „y" termékre szakosodik, mivel az összmunkaráfordításnak

csak 67%-át fordítja „y" előállítására, s ez kedvezőbb arány, mint „A" ország 75%-os ráfordításaránya. „A" ország pedig hasonló okból x termékre szakosodik (25%-os ráfordításarány ellentétben „B" ország 33% -ával). Ha az országok külkereskedelmi árucsere nélkül, csak hazai termeléssel akarják az adott példában az összfogyasztásra kerülő terméket előállítani, akkor: A ország összóraszükséglete (1*4) + (32) = 10 óra B ország összóraszükséglete (24) + (4*0,5) = 10 óra A két ország összesen 8x + 2,5y terméket termel. Ha az említett módon szakosodnak és a fogyasztáshoz szükséges termékeket a külkereskedelmi árucsere segítségével szerzik be, akkor: „A" ország a 10 órai összmunkát x termékre fordítja 10 óra/1 óra = 10 db x termék „B" ország a 10 órai összmunkát. y termékre fordítja 10 óra/4 óra = 2,5 db y termék. A két ország összesen 10 x + 2,5 y terméket

termelt a szakosodás következtében. Ez 2 db x termékkel több, mint a külkereskedelem nélküli esetben. A nemzetközi szinten létrejött többletterrmékből - nyereségből - azonban mindkét félnek részesednie kell, hiszen ezen haszon reményében kereskednek. Azt, hogy milyen arányban részesednek, a mindenkori árviszonyok döntik el. Ahhoz, hogy jelen példában a csere létrejöjjön és a komparatív hatás mindkét félnél kimutatható legyen, a „B" ország által szállított 2y ára 4x - 6x között kell, hogy legyen. Abban az esetben, ha: 2y = 7x, azaz „A" országnak 7x-et kellene adnia - amit 7*1 óra = 7 óra alatt állítana elő a csere már nem érné meg számára, mert a 7 óra alatt nem 2, hanem ennél több y-t is megtermelhetne (7:3 = 2,33). Abban az esetben, ha: 2y = 3x, azaz „B" ország a 2y termékfeleslegéért - amelyet 2*4 = 8 órai munkával állítana elő - csak 3x terméket kapna, akkor ezt a 8 órai munkát x termék

gyártására fordítaná (mert ekkor nem 3, hanem 8:2 = 4 db-ot állíthatna elő.) A leegyszerűsített példából is egyértelmű, hogy a komparatív előnyök realizálhatósága liberális kereskedelmet tételez. A valóságban azonban az államok vélt vagy valós nemzetgazdasági érdekből - eltérő intenzitással ugyan, de - beleszólnak a nemzetközi árucsere szabad folyásába. Az állami beavatkozás következtében megváltoznak az árviszonyok, lehetetlenné válik a valódi ráfordításarányok megállapítása. 7. Ismertesse a nemzetkozi aru es szolgaltatasaramlasi folyamatokat jellemzo mutatokat! A devizakitermelési mutató Egyes termékek vagy termékcsoportok relatív hatékonyságát az úgynevezett devizakitermelési mutató segítségével ítélhetjük meg. A mutatót akkor használhatjuk, ha ismerjük a külkereskedelem szempontjából potenciálisan számításba vehető termékek belföldi ráfordításait és azok külkereskedelmi árát. A két

érték alapján meghatározható, hogy egységnyi devizát mekkora forintráfordítással tudunk megszerezni. A devizakitermelési mutató megmutatja, hogy egységnyi devizát mekkora belföldi ráfordítással lehet megszerezni egy bizonyos termék külföldön való értékesítése során, adott világpiaci árak esetén. Ha például egy 100 forintnyi ráfordítással előállítható termék a nemzetközi piacon 2 dollárért adható el, akkor az adott termék devizakitermelési mutatója 50 Ft/dollár. A termékekre így kapott devizakitermelési mutatókat sorrendbe állítva, egy relatív hatékonysági sorrendet kapunk. A komparatív előnyt vagy hátrányt a külkereskedelmi árakon mért relatív hatékonysági pozícióval, a devizakitermelési mutató alapján kialakított rangsorban elfoglalt hely alapján dönthetjük el. A rangsorban meg kell húzni a határt az árelőnnyel vagy hátránnyal rendelkező az exportálni vagy importálni érdemes - termékek között. A

határt az éppen érvényes devizaárfolyam jelenti. Azon termékeket érdemes exportálni, amelyek devizakitermelési mutatója kisebb, mint az aktuális árfolyam, mert ezeknél a termékeknél a költségek kisebbek, mint az exportból származó bevétel. Ha például a devizakitermelési mutató 50 Ft/$ és az aktuális árfolyam 100 Ft/$, akkor minden eladott termékből származó bevétel forintban kétszerese a költségeknek. Ha viszont a devizakitermelési mutató nagyobb, mint az árfolyam, akkor azt a terméket importálni érdemes, mert külföldön olcsóbban lehet beszerezni, mint amennyiért belföldön elő lehet állítani. A devizaárfolyam egyrészt elválasztja az exportálandó és az importálandó termékek körét, másrészt az árfolyam fordítja le a nemzetgazdaság komparatív előnyeit és hátrányait a gazdasági egységek nyelvére, abszolút ár- és jövedelmezőségi előnnyé, valamint hátránnyá transzformálva azokat. A devizakitermelési

mutató alapján megállapított hatékonysági pozíciót eszerint három tényező határozza meg: • a termék belföldi ráfordításai, • a külföldön elérhető ár és • a devizaárfolyam. Ha a három tényező közül bármelyik megváltozik, az érintheti az adott termék hatékonysági helyzetét. // Külkereskedelmi cserearány-mutatók Cserearányt már a komparatív előny lényegének bemutatásakor is számoltunk, de ott a ráfordításokat és a kibocsátást egyaránt természetes mértékegységben tudtuk kifejezni. A nemzetközi cserearány azt fejezte ki, hogy egységnyi exporttermékért hány egység importterméket kapunk. Mivel egy ország nagyon sokféle terméket exportál és importál, így a cserearányok megállapítására ez a módszer alkalmatlan. Láttuk, hogy a komparatív előny az árarányok közvetítésével válik kereskedelmet és munkamegosztást serkentő tényezővé, így a cserearányokat az árak segítségével tudjuk

kifejezni. Az abszolút árszínvonal azonban a nemzetközi kereskedelemben nem határozható meg, ezért a gyakorlatban az árváltozásokat hasonlítják össze. A „Terms of trade" mutató (a nettó barter cserearány) azt fejezi ki, hány százalékkal több vagy kevesebb importterméket tud az ország vásárolni egységnyi exporttermékért, mint korábban. Jele: N A mutatót úgy számítják ki, hogy az adott ország által exportált áruk árindexét osztják az importált termékek árindexével. Az árindexeket az exportált illetve importált termékek mennyiségével súlyozott átlagként határozzák meg. N=Px/Pm Ha a mutató értéke nagyobb 1-nél, vagyis az átlagos exportárak gyorsabban nőttek, mint az importárak, akkor az ország cserearányai javultak, vagyis egységnyi exporttermékért több importterméket lehet vásárolni, vagy fordítva: egységnyi importért kevesebb exportot kell adni, mint korábban. Mint láttuk, a terms of trade mutató

kiszámításánál mennyiségi adatokkal súlyoztuk az árakat. Ezért a mutató értékelésénél mindig körültekintőnek kell lennünk Elég csak azt az esetet végiggondolni, amikor egy adott országban az importált termékek árai nagyobb arányban nőttek, mint az exportárak (külkereskedelmi pozíciói romlottak), ugyanakkor az export mennyisége is visszaesett. Ekkor a terms of trade index a valóságosnál kedvezőbb képet mutat, ami megtévesztő lehet. Éppen ezért gyakran használják az előbbi mellett az úgynevezett „Income terms of trade" mutatót. Az income terms of trade mutató (l) kifejezi, hogy az adott évben a szóban forgó ország összes exportbevételén több vagy kevesebb importterméket tud-e vásárolni, mint az előző évben. I=Px/PyXQx=N X Qx ahol Qx a folyó évi export mennyisége az előző évi százalékában. Ha például N= 0,98 és Q x =1,2 akkor l = 0,98 x 1,2 = 1,176. Az adott exportért tehát 17,6%-kal több import szerezhető

be, annak ellenére, hogy az exportárak kevésbé nőttek, mint az importárak. Célszerű a két külkereskedelmi cserearány-mutató egyidejű kiszámítása és elemzése. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy egy országban adott évben például az N egynél kisebb, de az l mégis javulást tükröz. Ilyen helyzet alakulhat ki akkor, ha például az exporttermékek árrugalmassága nagyobb egynél, ezért az exportárak relatív csökkenése az exportvolumen ennél nagyobb arányú növekedését eredményezi A külkereskedelmi cserearány-mutatók alakulása - az egyéb feltételek változatlansága mellett - a nemzetgazdaság által realizált komparatív előnyök alakulására is utal. A mutatók javulása (romlása) a realizált komparatív előnyök relatív növekedésére (csökkenésére) utal. Mindez különösen fontos információtartalommal bír az úgynevezett nyitott gazdaságok esetében. 8. Jellemezze a kulkereskedelem allami szabalyozasanak tipusait A

kereskedelem okait és hatásait modellező elméletek jelentős része azon a feltevésen alapul, hogy az országok közötti kereskedelmet semmi nem korlátozza. Köztudott azonban, hogy mióta kereskedelem és államok léteznek, azóta a legkülönbözőbb vámokat, illetékeket vetették ki a más országból, városból érkező árukra. A középkori szabad királyi városok legfőbb bevételi forrása éppen ez volt. Ugyanezt elmondhatjuk az újkor államairól is: a nemzetgazdaságok és a világpiac kialakulásának korszakában, a 16-17. században az iparosodó országok szinte mindegyike protekcionista eszközökkel korlátozta az importot és igyekezett elősegíteni az exportot. A merkantilista gazdaságpolitika felvonultatta a protekcionizmus teljes eszköztárát: a vámokat, a behozatali tilalmakat, kvótákat és még a valutaárfolyam szabályozását is. A legfejlettebb tőkés gazdaságok további piaci terjeszkedését azonban hamarosan akadályozni kezdte ez a

külkereskedelmet korlátozó gazdaságpolitika. Éppen a merkantilizmus ellenében fogalmazták meg a klasszikus közgazdaságtan képviselői a szabadkereskedelem előnyeit. A 19 század óta az állami szabályozás története nem más, mint a protekcionizmus és a szabadkereskedelem váltakozása, mondhatni küzdelme. A szabadkereskedelmi elvek azonban egy rövid időszakot leszámítva, soha nem válhattak meghatározóvá, legfeljebb kevésbé szorultak háttérbe. Protekcionizmusnak nevezzük a kereskedelempolitika azon cél- és eszközrendszerét, amellyel az állam biztosítani és javítani kívánja az ország világpiaci versenyképességét, előnyben részesítve a hazai termelőket a külföldiekkel szemben. Mi az oka annak, hogy a kormányok évszázadok óta kisebb-nagyobb intenzitással törekednek arra, hogy valamilyen eszközzel korlátozzák a külkereskedelmet? Az ok mindig más, attól függően, milyen érdekcsoport törekvései érvényesülnek. Az

alábbiakban röviden összefoglalunk néhány olyan indokot, amelyre gyakran hivatkoztak (hivatkoznak) a protekcionista eszközök bevezetésekor. Nagyon gyakran tartják szükségesnek a fejlődésben lemaradt országok vagy iparágak felzárkóztatása érdekében a hazai termelők védelmét. Ettől várják a világpiaci versenyben elfoglalt pozíció megerősödését. Az esetek nagy részében ilyenkor átmeneti intézkedésről beszélnek, de bizony az átmenet soha nem bizonyul rövidnek. A differenciált fejlődés következtében, az „életgörbéjük" hanyatló szakaszában lévő termékeket gyártó, a versenyben alulmaradó ágazatok szintén igényelhetik az átmeneti vagy akár tartós védelmet. Meg is kapják, amennyiben ez a kormányzat gazdaságpolitikai céljaival összhangban van. Összefüggés mutatható ki a gazdasági fejlődés ciklikus jellege és az állami beavatkozás mindenkori formája, intenzitása között is. A recesszió éveiben erősödik

annak igénye, hogy az állam különböző protekcionista eszközökkel lépjen fel a nemzeti érdekek védelmében. Az sem ritka, hogy politikai, nemzetbiztonsági, ellátási okok késztetik a kormányzatokat a protekcionista lépésekre. A stratégiai termékeket előállító iparágakat a legtöbb állam védi a külföldi versenytől, hogy rendkívüli helyzetek (természeti katasztrófák, háborúk) idején biztonságos legyen a hazai ellátás. Ilyen termékek lehetnek az alapvető élelmiszerek és természetesen a hadiipari termékek. Az elmúlt évtizedekben egyre több ország kényszerült arra, hogy fizetési gondjainak enyhítése érdekében korlátozza az importot, ezzel átmenetileg felszabadítva eszközöket az adósság törlesztésére. Az utóbbi néhány évtizedben egyre inkább erősödnek azok a törekvések, amelyek a protekcionista eszközök visszaszorítását szorgalmazzák. A nemzetközi fórumokon, a Világkereskedelmi Szervezetben (WTO) sorra

születnek olyan megállapodások, amelyek a korlátozó intézkedések leépítésére kötelezik a tagállamokat. A szaporodó szabadkereskedelmi övezetek és társulások is azt jelzik, hogy egyre több országban ismerik fel a szabadkereskedelem előnyeit. Mindezek ellenére napjainkban még mindig bonyolult protekcionista eszközrendszer védi az egyes országok belső piacát. Ezen eszközökről és hatásaikról adunk áttekintést ebben a fejezetben. A protekcionista kereskedelempolitika sokoldalúan hat az ország gazdaságára, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokra, a fejlődési lehetőségekre. Gyakran előfordul, hogy a hatások az eredetileg kitűzött célokkal ellentétes eredménnyel járnak, mert a rövid távú előnyök hosszú távon nem egyszer hátránnyá változnak. A protekcionizmus alkalmazásakor ezért minden kormánynak körültekintően kell eljárnia. A protekcionista kereskedelempolitika legfontosabb eszközei: • • • • • vámok,

kontingensek (mennyiségi korlátozások), szubvenciók, devizapolitikai eszközök, egyéb eszközök. 9.Jellemezze a vamok celjait es az azok eleresehez alkalmazhato vamtipusokat A vámok célja és formái A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk. • A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni. A vám a legfontosabb kereskedelempolitikai eszköz, amellyel a kor mány terelheti a kereskedelmet, szabályozhatja az export és import nagyságát. • A vám segítségével megkülönböztetik a termékeket azok származási helye, termelője alapján. • És végül: a vám a forgalmazó szempontjából költség, amelynek vala milyen formában meg kell térülnie, ezért hatással van az árakra, ezen keresztül a cserearányokra, a belső piaci folyamatokra. A vám legtöbb jellegzetességét,

mértékét, formáját elsősorban az határozza meg, hogy milyen kereskedelempolitikai célt kívánnak segítéségével elérni. Ezért a vám bemutatását ezzel kell kezdenünk. • A vám, mint kereskedelempolitikai eszköz Az alkalmazott vámok szintje és szerkezete a gazdaság szinte minden fontos területére - a hazai termelésre, a fogyasztókra, a költségvetési bevételekre, a jövedelmekre hatással van. A vámokat éppen ezen sokoldalú hatásuk miatt a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai, kereskedelempolitikai célok elérésére használhatják. A vám diszkriminatív hatásával tereli az árukat, forgalmazókat és a fogyasztókat. Ez a diszkriminatív hatás többféle csatornán keresztül alakulhat ki. A vám először is hátrányos helyzetbe hozza a külföldi szállítókat a hazai termelőkkel, illetve a hazai fogyasztókat a külföldi (a terméket világpiaci áron megvásárolni képes) fogyasztókkal szemben. További diszkriminatív hatás érhető

el azzal, ha az importőr ország árucsoportonként, áru fajtánként különböző vámtarifákat alkalmaz (például magas vámokkal sújtja az importált mezőgazdasági cikkeket, ugyanakkor az ipari termékek bevitelét különösebben nem gátolja). Jogi értelemben diszkriminációról akkor beszélhetünk, ha a vámtarifák származási ország szerint is megkülönböztetik a termékeket. A diszkriminatív, terelő hatás mértékéről a későbbiekben részletesebben is fogunk szólni. Kereskedelempolitikai szempontból fontos, hogy a kérdéses vám autonóm vagy szerződéses. Az autonóm vámokat ugyanis az adott ország másoktól függetlenül, egyoldalúan állapítja meg, így ezeket jobban tudja igazítani saját célkitűzéseihez. A szerződéses vámokat két vagy több ország közötti megegyezés alapján vetik ki, ezért ezeket nem lehet rugalmasan változtatni a kereskedelempolitika aktuális céljai érdekében. Gazdaságpolitikai szempontból a vámok

két alapvető csoportját különböztethetjük meg, a fiskális és a védővámok csoportját. A fiskális vámok kivetésének alapvető célja, hogy a külkereskedelmi forgalomból minél nagyobb bevételhez jusson az állami költségvetés. A fiskális vámokat tehát elsősorban nem azért vetik ki, hogy azzal a külkereskedelmi forgalmat korlátozzák. Éppen ezért ezek a vámok általában az átlagosnál.alacsonyabb mértékűek Tisztán fiskális célról azonban ritkán beszélhetünk, hiszen miden vám akarva-akaratlanul - hatással van a külkereskedelmi forgalomra. Ha például egy gazdaságilag elmaradott, fejletlen iparral rendelkező országban az ipari termékekre vámot vetnek ki, akkor az mértékétől függetlenül fiskális vámként funkcionál, hiszen az importált termékeknek nincs belföldi versenytársuk. A vámok azonban egyben ösztönözhetik a külföldi működő tőke importját, illetve a vámbevételekkel a kormányzat támogathatja a hazai

iparosítási törekvéseket. A védővámok közvetlenül kereskedelempolitikai célokat szolgálnak, hiszen alapvető funkciójuk a hazai termelök pici pozícióinak javítása külföldi versenytársaikkal szemben. A védővámokat különböző jelzővel látják el aszerint, hogy milyen közvetlen cél elérését szolgálják. Ennek alapján megkülönböztethetünk nevelő-, piacbiztosító-, devizavédelmi-, antidömping-, kiegyenlítő-, és preferenciális vámot. A következőkben bemutatjuk az egyes célokat és az azok eléréséhez alkalmazható vámtípusokat. A fejletlen iparágak védelme A fejletlen iparágak támogatásának szükségességét igazoló elméletet a 18-19. században egymástól függetlenül két közgazdász alkotta meg, az amerikai Alexander Hamilton és a német Friedrich List. Mindketten országuk iparosítását tartották szükségesnek és mindketten a brit iparban látták ennek akadályát. A megoldást a védővámok alkalmazásában

találták meg. Hasonló elvi megfontolásokat alkalmazhatunk manapság az iparosodó országokra és bármely olyan iparágra, amelyik még nem érte el a gazdaságos termelési méreteket. A fejletlen iparágak támogatásának elmélete szerint minden olyan iparágat védeni kell a külföldi versenytől, amelyik még csak kialakulóban van, és potenciálisan komparatív előnyre tehet szert. Az új iparágaknak ugyanis végig kell járniuk a maguk fejlődési útját: kezdetben minden iparág alacsony sorozatnagysággal indul, majd fokozatosan tudja elérni a gazdaságos termelési méretet. Ennek egyrészt technikai okai vannak, másrészt a kereslet is csak fokozatosan bővül. A fejlődő iparágakat akkor érdemes támogatni, ha arra számítanak, hogy a termék a jövőben életképes lesz a hazai piacon (lesz rá elegendő kereslet), és a termelők képesek lesznek elérni a gazdaságos üzemméretet. A fejletlen iparágakat addig kell védeni, amíg a támogatott termék

vagy iparág el nem foglalja megfelelő helyét a gazdaságban. Ha a vám a még nem kellően versenyképes, ugyanakkor potenciálisan komparatív előnyökkel bíró ágazatok átmeneti vámvédelmét biztosítja, akkor nevelövámnak nevezzük. A hazai jövedelem védelme Egy országban a legkülönbözőbb érdekcsoportok igyekeznek elérni, hogy jövedelmüket vámvédelemmel is biztosítsák. Ennek során leggyakrabban a külföldi versenytársak valamilyen költségelőnyére hivatkoznak, amelyet nem lehet piaci eszközökkel megváltoztatni. Ilyen költségelőnynek szokták tekinteni a bérszínvonalban meglévő különbségeket. A fejletlen országok alacsony bérszínvonala miatt nemcsak a termelök aggódnak, hanem a munkavállalók is, hiszen joggal tartanak attól, hogy a külföldi verseny miatt csökkenő hazai termelés a munkanélküliség növekedéséhez vezet. Hasonlóképpen fenyegeti a belföldi munkavállalót az olcsó külföldi munkaerő bevándorlása.

Ez az érvelés elengedő okot szolgáltat a vámok fenntartására, melyek megóvják a veszélyeztetett hazai termékeket és azok előállítóit. Ugyanez az érvelés természetesen megjelenhet a relatíve olcsó tőke esetében is. A vám melletti érvként a hazai tőke kiáramlása miatt csökkenő termelés és növekvő munkanélküliség szólhat. Vagyis bármely, erős konkurenciával rendelkező iparág kérhet vámvédelmet a külföldi termelők költségelőnyére hivatkozva. Ezt a fajta vámot piacbiztosító vámnak nevezik. Az esetek nagy részében azonban a vámvédelem kieszközlése inkább hatalmi kérdés, mint a valóságos fenyegetettségtől való védelem. A bérszínvonalbeli különbségek ugyanis ahogyan azt a komparatív előnyről szóló részben már hangsúlyoztuk - általában a termelékenység ellentétes irányú eltérésével járnak együtt, vagyis az alacsony bérszínvonalú országban a termelékenység alacsony és fordítva. A fejlődő

országok alacsony bérszínvonala a szakképzettség gyenge voltára, a kevéssé hatékony gazdasági és szociális rendszerre, és különösen a szegény országokban fellépő munkapiaci túlkínálatra vezethető vissza. Amíg ez így van, addig a fejlett országok munkapiaca nincs igazi veszélyben, hiszen a kevésbé fejlett országok alacsonyabban képzett munkaereje által termelt termékek nem jelentenek igazi konkurenciát a fejlett világ számára. A valódi probléma akkor lép fel, ha a tőke és a technika átvándorol a kevésbé gazdag országokba és az ottani, - már képzett, de olcsó -munkaerő versenyképes termékeket állít elő. Erre a helyzetre a vámvédelem valóban megfelelő eszköz, kérdés, mennyi ideig. Ebből következően a fejlett országokban költséghátrányra hivatkozó csoportok érvelése rendszerint nem valóságos hátrányra utal. A külső egyensúly helyreállítása A devizavédelmi vámok bevezetése általában az ország

külgazdasági egyensúlyának (kereskedelmi, fizetési mérleg) javítását célozza, vagyis alkalmazásával a devizakiáramlást igyekeznek megakadályozni. Ha ugyanis külső egyensúlyi zavarok (a kereskedelmi, illetve a fizetési mérleg hiánya) esetén növelik a vámokat, az import csökken, mérséklődik a devizakiáramlás. Ezzel együtt nőhet a belső foglalkoztatás, mert az importhelyettesítés érdekében egyes ágazatokban növelni kell a termelést. A devizavédelmi vámok azonban gyakran kiváltják a kereskedelmi partnerek retorzióját, ami megnehezíti az exportot, így a külső egyensúly nem javul. Ezért a kereskedelmi mérleg javítása érdekében célszerűbb a valutaleértékelést alkalmazni. Retorziók Gyakran előfordult a világgazdaság történetében, hogy egyes országok mások támadását igyekeztek „megbosszulni" vámok bevezetésével vagy növelésével. Ilyen támadás lehet a másik ország előzetes vámemelése, valamely

külföldi vállalat vagy csoport dömpingje, vagy a partner országban alkalmazott exporttámogatás. Retorziós vámról akkor beszélünk, ha a vám kivetését az exportáló országban bevezetett vám váltja ki. Az ilyen intézkedésekre akkor kerül sor, ha tárgyalásokkal nem tudnak eredményt elérni, vagy ha abban bíznak, hogy a vám növelése javítja a tárgyalási pozíciókat. Állandó vita tárgyát képezi napjainkban is a nagyvállalatok által külföldön előszeretettel alkalmazott dömping. A dömping azt jelenti, hogy az adott ország bizonyos termékét a külföldi fogyasztóknak alacsonyabb áron értékesíti, mint a hazai kereskedőknek. Az importőr ország számára a dömping akkor káros, ha ezzel megakadályozzák a hazai termelés kifejlődését, és/vagy így akarja a külföldi megszerezni a piacot, kiszorítva a belföldi versenytársat. A dömping ellen úgynevezett antidömping vámot vezetnek be, amivel kiegyenlítik a dömpingár és

világpiaci ár közötti különbséget. A nemzetközi versenyképesség megtartásának, illetve javításának egyik eszköze az exporttámogatás. Ezzel az adott ország kormánya azt szeretné elérni, hogy a hazai termelők jobb pozícióba kerüljenek külföldön, ott versenyelőnyre tegyenek szert, hiszen a támogatás mértékével csökkenthetik az exportárakat. Az importőr ország számára ennek hatása hasonló a dömpinghez, ezért úgynevezett kiegyenlítő vámot vezethet be, amellyel megszünteti az exporttámogatás hatását. A kiegyenlítő vám mértéke megegyezik az exporttámogatás nagyságával. Az export támogatása főként azért vált ki retorziót, mert diszkriminatív, hiszen csak egy vagy néhány terméket érint. A fokozatos alkalmazkodás biztosítása A fejlődés során - főként a fejlett országokban - mindig vannak olyan iparágak, amelyek termelésével fel kell hagyni, mert megszűnt komparatív előnyük. Ekkor a szabad verseny elvei

szerint minél gyorsabban fel kell számolni az ágazat működését. Csakhogy ez természetesen károkat okoz - nemcsak az ágazat tulajdonosainak, hanem a nemzetgazdaságnak is. A károkat ellensúlyozhatja az egyéb területeken realizált komparatív előny. Ha ilyenkor vámvédelmet alkalmaznak, akkor azzal lassítják az iparág megszűnését, csökkentve a károk nagyságát. A lassú felszámolás során ugyanis teljesen elhasználhatják az iparág-specifikus tőkét, azt nem kell megsemmisíteni, valamint lehetősége nyílik az iparág-specifikus munkaerőnek, hogy átképzéssel, nyugdíjazással, új munkahely keresésével átvészelje a helyzetet. Az ilyen típusú beavatkozás azonban csak addig jogos, amíg a „halálra ítélt" ágazat felszámolása tart; de veszélyezteti az ország versenyképességét, ha végül is túlhaladott, veszteséges ágazatok fenntartását szolgálja. Egyes partnerek előnyben részesítése A preferenciális vám elsődleges

célja, hogy adott termék kereskedelmében bizonyos szállítók vagy vevők számára az átlagosnál kedvezőbb feltételeket teremtsen. Ezt a vám- típust az exportra és az importra egyaránt alkalmazhatják. Ez a vámtípus származékos jellegű, hiszen léte az általános, érvényben lévő magasabb vámszintből (vámtételből) fakad. Alkalmazásával nem korlátozni akarják a behozatalt, hanem kedvezményezni egyes külföldi termelőket a többiekkel szemben - így akarják rábírni a belföldi fogyasztókat arra, hogy a preferenciális vámmal terhelt, tehát viszonylag olcsóbb külföldi terméket vásárolják a vele kompetitív, de a magasabb vámteher miatt drágább külföldi termék helyett . Honvédelmi megfontolások Vannak olyan iparágak, amelyeket azért kell védelmezni, mert háború esetén fontosak lehetnek. Ezeket az iparágakat békeidőben is életben kell tartani, még ha komparatív hátránnyal termelnek is. Természetesen sok olyan iparág

van, amelyik valamilyen közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll a honvédelemmel. Ezek képviselői előszeretettel hivatkoznak fontosságukra. A kormányzatnak meg kell határozni azt a minimális kört, amelyet a haza védelmének érdekében vámokkal védeni kíván. Ennek során a vállalt költségeket kell egybevetni a potenciális haszonnal, ami ebben az esetben a honvédelemben betöltött szerep alapján határozható meg. A vám, mint adó A vám normatív jellegű, közvetett adó. Mértékéről, kivetéséről, a befizetés módjáról, a vámeljárásról jogszabályok intézkednek. A vám a legbonyolultabb adófizetési forma, külön szakértelmet igényel. Az egyes termékekre fizetendő vám mértékét az úgynevezett vámtarifa tartalmazza. A vám megállapításának formája szerint megkülönböztetünk érték-, mérték- és csúszóvámot. Az értékvámot a vámáru pénzben kifejezett értékének százalékában szabják meg. Ez a legelterjedtebb

kivetési forma, a magyar gyakorlatban is ez az általános. A vám meghatározása forintban történik, de vele együtt szabják ki a vámkezelési díjat, az általános forgalmi adót, a fogyasztási adót, a szakértői díjat és az egyéb költségeket. A vám kivetésének alapja lehet a világpiaci, a belföldi illetve egy fiktív ár is. A legtöbb ország az árut kísérő számla alapján az adott áruért fizetett vagy fizetendő árat, az úgynevezett ügyleti értéket tekinti a vámmegállapítás alapjának. Mértékvám esetén a vámkötelezettséget az áru természetes mértékegységére vetítve határozzák meg, például súly, db, terjedelem, stb. (Ilyen például a svájci gyakorlat) Előnye, hogy könnyen adminisztrálható, hátránya viszont, hogy nehezen igazítható az árufajta minőségi paramétereihez és a vámtétel reálértékének biztosítása folyamatos korrekciókat követel. Az érték- és a mértékvám kombinált alkalmazása is

lehetséges, de ritkán alkalmazzák. A csúszóvámot (lefölözést) elsősorban a mezőgazdasági termékek importjánál alkalmazzák, például az Európai Unióban. A lefölözés valójában a vámot növeli. A csúszóvám mértéke a mindenkori világpiaci ár és belföldi ár különbözete Célja, hogy védje a belső árszintet és ezen keresztül a hazai termelőket, akiket az import áru lefölözés nélkül kiszorítana a piacról. A vám érvényességének időtartama szerint lehet állandó, ideiglenes és szezonális vám. Ideiglenes vám bevezetésére kerülhet sor például fizetésimérleg-nehézségek miatt A szezonális vámot általában a mezőgazdasági termékekre alkalmazzák. Amikor például a hazai termés beérik, akkor magasabb vámokkal próbálják piacokat védeni. A szezon elmúltával a vámok csökkenhetnek. A vám esetében - ahogyan minden adónál - léteznek mentességek. Ezek egy részét általánosan alkalmazzák olyan esetekben,

amikor egyértelmű, hogy az árut nem az adott országban fogják értékesíteni. Ilyen vámmentességet élvez többek között a bérmunkaügyletekhez kapcsolódó behozatal. Különleges szerepe van a vámfizetés szempontjából a vámszabad területeknek is. A bérmunkaügylet lényege, hogy az adott termék előállításához szükséges anyagokat, alkatrészeket behozzák az országba, majd feldolgozás után az áru elhagyja az ország területét, vagyis importra csak átmenetileg kerül sor. Ilyen esetben alkalmazzák az un. vámelőjegyzést, amelynek lényege, hogy a külföldi tulajdonában maradó és átmenetileg behozatalra kerülő árukat előjegyzésbe veszik és kötelezik az importőrt, hogy meghatározott időn belül exportálja ezeket az árukat feldolgozott formában. Ha az exportra mégsem kerül sor, akkor ki kell fizetni a vámot. Fontos vámsemlegesítő eszköz a vámszabad terület létrehozására vonatkozó engedély. A vámszabad területre az áruk

vámmentesen beszállíthatok, átrakhatok, csomagolhatok és feldolgozhatok. Vámot csak akkor kell fizetni, ha a vámszabad területenjéyő árut belföldi forgalomba kívánják hozni. // 10. Elemezze a protekcionista kulkereskedelempolitika eszkoztarat A protekcionista kereskedelempolitika legfontosabb eszközei: • • • • • vámok, kontingensek (mennyiségi korlátozások), szubvenciók, devizapolitikai eszközök, egyéb eszközök. A vámok célja és formái A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk. • A vám egy olyan adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni A vámok célja és formái A vám szó jelentését könnyű meghatározni, de teljes tartalmát nehéz egyetlen mondatba sűrítve összefoglalni, ezért a definíció helyett a hosszabb leírást választottuk. • A vám egy olyan

adó, amelyet az országhatáron áthaladó áruk után kell fizetni. • A vám a legfontosabb kereskedelempolitikai eszköz, amellyel a kor mány terelheti a kereskedelmet, szabályozhatja az export és import nagyságát. • A vám segítségével megkülönböztetik a termékeket azok származási helye, termelője alapján. • És végül: a vám a forgalmazó szempontjából költség, amelynek vala milyen formában meg kell térülnie, ezért hatással van az árakra, ezen keresztül a cserearányokra, a belső piaci folyamatokra. A vám legtöbb jellegzetességét, mértékét, formáját elsősorban az határozza meg, hogy milyen kereskedelempolitikai célt kívánnak segítéségével elérni. Ezért a vám bemutatását ezzel kell kezdenünk. Kontingensek (kvotak) A nemzetközi áruforgalom szabályozásának „leghatásosabb" eszköze a kereskedelem mennyiségi korlátozása. Ebben az esetben a kormány biztos lehet abban, hogy éppen annyi termék kerül exportra

vagy importra, amennyit szeretne, nem kell attól tartania, hogy a vám áremelő hatását az importőr „lenyeli". A mennyiségi korlátozások legelterjedtebb formája a kontingens (vagy kvóta), amikor állami rendeletben határozzák meg az egyes termékekből adott időszakban importálható vagy exportálható mennyiségeket. // Az exportkontingensek A nemzetközi gazdasági kapcsolatok történetéből számos példát ismerünk arra, hogy a kivitel gazdasági okokból történő tilalma fontos szerepet játszott a gazdaságpolitika céljainak megvalósításában. A szabadkereskedelmi irányzatok megerősödésével, a világkereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus növekedésével alkalmazása szükségszerűen visszaszorult. A kivitel mennyiségi korlátozása a 20. században a fejlett országokban csak akkor került alkalmazásra, amikor azt rendkívüli gazdasági vagy politikai események szükségessé tették, így történt ez a két

világháború ideje alatt, illetve azt közvetlenül megelőzően, valamint a 2. világháború utáni súlyos áruhiány idején. Napjainkban az exportkorlátozást a fejlett országok csak különleges helyzetekben, a fejlődő országok viszont gyakrabban alkalmazzák. Az exportkontingensek alkalmazásának leggyakoribb céljai a következők: A kormányok elsősorban olyan termékek (nyersanyagok, élelmiszerek) exportját korlátozzák, amelyek a hazai piacon keresettek, ugyanakkor a világpiacon is jól értékesíthetők. Ezzel akarják megakadályozni, hogy a világpiaci kereslet nyomán belföldön hiány keletkezzen, jelentősen növekedjen a belföldi ár. Ezt az eszközt használják akkor is, ha a kormányzat meg kívánja akadályozni vagy lassítani akarja valamilyen - nem vagy lassan megújuló - természeti kincs (például: ritka fafajiak, elefántagyar stb.) kiaknázását A fejlődő országok a kivitel mennyiségi korlátozásával igyekeznek elősegíteni

valamely hazai nyersanyag feldolgozását, kikapcsolva, csökkentve a világpiaci kereslet árfelhajtó hatását. A kivitel visszafogása növelheti a hazai foglalkoztatottságot is, ugyanakkor a világpiaci árak emelkedhetnek, attól függően, hogy az ily módon visszatartott árumennyiség milyen hatással van a világpiaci kínálat alakulására. A kivitel mennyiségi korlátozásának célja lehet a cserearány javítása. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha az adott ország megfelelő világpiaci pozíciókkal rendelkezik, vagyis az általa visszatartott mennyiség más forrásokból korábbi áron nem pótolható. Amennyiben az országnak nincs monopolhelyzete, akkor a versenytársakkal való megállapodással sikerülhet a kívánt hatást elérni. Az eredmény azonban ilyen esetben rendszerint nem tartós, mint azt az OPEC országok erőfeszítéseinek kudarca is bizonyítja. A második világháborút követő időszakban az érdekelt kormányok részvételével,

támogatásával több olyan megállapodás jött létre, amelyek célja egy-egy termék (kávé, kakaó, cukor, ón stb.) nemzetközi kereskedelmének stabilizálása volt. Az egyezmények egy részében (például kávé, kakaó) fontos szerepet kaptak a termelő országok által vállalt exportkvóták. Ezekre később visszatérünk. A rendszerint autonóm módon alkalmazott exportkontingensek, exporttilalmak azonban kétélű fegyvernek bizonyulhatnak az azokat bevezető országra nézve. A kivitel visszafogása arra ösztönözheti az importőr országokat, hogy új, alternatív beszerzési források felkutatásával, importhelyettesítő, importtakarékos termelési lehetőség keresésével csökkentsék függőségüket, így az átmeneti exportkorlátozás végül a piac elveszítését okozhatja. Importkvóták Az import mennyiségi korlátozását hasonló célból alkalmazzák a kormányok, mint a vámokat. Rendszerint akkor választják ezt az eszközt, ha bizonyosak

akarnak lenni benne, hogy a hazai piac védelme megtörténik, így rendszerint különösen fontos termékek hazai piacának védelme, a mezőgazdasági termelés védelme, a fizetési mérleg egyensúlyának sürgető rendezése idézi elő ezeket az intézkedéseket. // Egyéb mennyiségi korlátozások Az egyoldalúan - az exportőr vagy az importőr ország részéről - alkalmazott mennyiségi korlátozások mellett léteznek megállapodáson alapuló korlátozások is. Ezek közül az önkéntes exportkorlátozás a legelterjedtebb, amely lehet bilaterális vagy multilaterális. Az önkéntes exportkorlátozás (VER - voluntary export restraint) sok tekintetben hasonló a kvótához. A különbség az, hogy az önkéntes exportkorlátozást nem az importőr „veti ki" az exportőr országra, hanem formailag az exportőr ország szállítói vállalnak egyfajta önkorlátozást. Az exportőr ország vállalatai nyilván csak akkor hajlandóak kivitelüket önkéntesen

korlátozni, ha arra számítanak, hogy ellenkező esetben az importőr ország kormánya eleget tesz a szigorúbb korlátozások bevezetését igénylő hazai termelői kívánságoknak. Az önkéntes exportkorlátozás tehát mindenképpen az importőr és az exportőr országok közötti konszenzuson alapul, ami nem jelent jogi megállapodást is, hiszen formailag az exportőri pozícióban lévő fél olyan egyoldalú akciójáról van szó, amelyért nem várhat kompenzációt. Az önkéntes exportkorlátozást mindig az importőr indukálja. A két ország erőviszonyait vizsgálva biztosak lehetünk abban, hogy az importőr az adott termék világpiacán, de legalábbis az exportőr ország számára jelentős szerepet játszik. Az is nyilvánvaló, hogy a világpiaci kereslet alakulása szempontjából jelentéktelen országok nincsenek abban a helyzetben, hogy szállítóikat önmegtartóztatásra kényszerítsék. Önkéntes exportkorlátozásra csak nagy mennyiséget

importáló országok képesek rábírni kereskedelmi partnereiket, hiszen alternatív piacok hiányában a szállítók hamar jobb belátásra térnek. Az importőr ország által kiprovokált exportkorlátozások az exportőröket előbb- utóbb kartellbe kényszerítik, mely az importőr ország piacán monopóliumként lép fel. A folyamat a következő: az önkéntes exportkorlátozás keretében szigorúbb korlátozó rendszerrel találkozunk, mint a kvóták esetében, hiszen nem az import konkrét mennyisége az előre meghatározott tényező, hanem az, hogy az import honnan származik. Ennek oka az, hogy az önkéntes exportkorlátozó megállapodások kétoldalúak (bilaterálisak), ennek következtében szinte mindig a legnagyobb mennyiségben szállító és legversenyképesebb áron értékesítő exportőrt érintik. Ezáltal azok az országok, amelyek eddig viszonylag kevesebb mennyiséget szállítottak az öfTkéntes exportkorlátozást kikényszerítő piacra,

most megpróbálják növelni eladásaikat. Ezt a folyamatot erősíti az is, hogy a kivitelük visszafogására kényszerülő országok kiszorult exportjukat működő tőke kihelyezése segítségével harmadik országon keresztül próbálják a célpiacra juttatni. Ennek eredménye az importőr országban az lesz, hogy az adott termék importja újraelosztásra kerül a különböző exportőrök között, az import abszolút mennyisége azonban nem változik. Ezt persze a korlátozást kikényszerítő ország sem fogja tétlenül nézni, hanem újabb és újabb önkéntes korlátozásról szóló bilaterális megállapodásokat köt azokkal a szállítókkal, akik által veszélyeztetve látja a hazai piacot. Ahogy nő az önkéntes exportkorlátozást kikényszerítő bilaterális egyezmények száma, a különböző szállítók annál inkább motiváltak az importőr ország piacán történő egységes fellépésre. Az önkéntes exportkorlátozás és a kvóta között -

hatását tekintve nincs lényeges különbség A mennyiségi korlátozás által előidézett árnövekedés haszna az önkéntes exportkorlátozás esetén azonban kizárólag az exportőrnél csapódik le. Az 1970-es években mind gyakrabban találkozhatunk a kereskedelmi diplomáciában az önkéntes exportkorlátozással, megjelenése azonban jóval korábbra tehető. Az USA és Japán közötti kereskedelmi kapcsolatoknak már az 1930-as években gyakori velejárója volt. Az USA arra késztette Japánt, hogy kétoldalú megállapodás keretében vállalja az általa exportált több termék, elsősorban a textíliák dinamikusan fejlődő kivitelének önkéntes visszafogását. Az amerikai kormány a diszkriminatív importkorlátozó intézkedések helyett választotta ezt a „szalonképesebb" eszközt. A 2. világháború után, különösen az 1960-as évektől, egyre több ország (USA, EGK, Japán stb.) és mind több termék vonatkozásában (textíliák,

acéltermékek, elektronikai cikkek, gépkocsik stb.) él az önkéntes exportkorlátozás eszközével Elterjedése alapvetően összefügg azzal, hogy alkalmazását a GATT sem tiltja tételesen. A kétoldalú exportkorlátozó megállapodások mellett az 1960-as évek elején megjelent az önkéntes exportkorlátozás multilaterális formája, a nemzetközi textilegyezmény. Ebben a textilexportőr országok (Japán és számos fejlődő ország) kötelezettséget vállaltak arra, hogy a megállapodásban szereplőnél nagyobb ütemben nem növelik textilipari exportjukat. A megállapodást kezdeményező USA mellett az 1970-es évektől az Európai Unió is jelentős szerepet vállalt abban, hogy a kívánatosnak tartott kereteken belül tartsák a fejlődő országok számára kapacitás-kihasználását. jelentős komparatív előnyökkel bíró textilexport A mennyiségi korlátozások fontos típusa az un. vámkontingens is Ennek lényege, hogy meghatározott

mennyiségig alacsony vámtételek mellett, akár vámmentesen juthat be a termék az adott ország piacára. Ennél nagyobb mennyiség esetén azonban az importőr magasabb vámokat érvényesít. Ezt az eszközt széles körben alkalmazzák a fejlett tőkés országok a fejlődő országoknak nyújtott preferenciákhoz kapcsolva is. Szubvenciók A szubvenció egy költségvetési forrásból származó vissza nem térítendő direkt vagy indirekt állami támogatás, melyet abból a célból folyósítanak különböző gazdasági egységeknek, hogy azok költségeik csökkenése vagy bevételeik növekedése révén képesek legyenek meghatározott gazdaságpolitikai célokat megvalósítani. A szubvenciónak a költségvetéshez való viszonya alapján két fajtáját különböztetjük meg: a közvetlen és a közvetett szubvenciót. A közvetlen szubvenció a költségvetés kiadási oldalát érinti, tehát a támogatott gazdasági egységet az állam pénzeszközökkel

támogatja, esetleg kiadásainak egy részét átvállalja. A közvetett szubvenció a költségvetés bevételi oldalára hat, mégpedig leggyakrabban elmaradt adóbevétel formájában, melynek befizetését az állam a szubvencionálandó társaság számára elengedi. Az állam a legkülönbözőbb gazdaságpolitikai célokból szubvencionálhat gazdasági egységeket. Most azokra a támogatásokra fordítjuk figyelmünket, amelyek felhasználhatók kereskedelempolitikai célok megvalósítására Az ilyen célú szubvencióknak három típusát különböztetjük meg: a termelési-, az import- és az exportszubvenciót. A közgazdászok egy része gyakran tiltakozik a szubvenciók alkalmazása ellen, mivel azok eltorzítják a piaci viszonyokat, ezzel kikapcsolják a piac ösztönző szerepét, és a fejlődést részben szubjektív döntéseknek, részben pedig csoportérdekeknek szolgáltatják ki. Ennek ellenére széles körben alkalmazzák azokat, mert egyes régiók vagy

termelési csoportok fejlődése csak így valósítható meg. A termelési szubvenció A termelési szubvenciót fordított vámnak is szoktuk nevezni, ugyanis céljai megegyeznek az importváméval, amennyiben mindkettő a hazai piac tökéletlenségeit kívánja kompenzálni. A lényeges különbség a termelési szubvenció és a vám között az, hogy amíg a vám, mint normatív eszköz általános importkorlátozó hatást fejt ki, addig a termelési szubvenció konkrét célt fogalmaz meg, nemcsak ágazati szinten, hanem akár egyes gazdasági társaságok szintjén is. Pontosabban fogalmazva: termelési szubvenció alkalmazásával az állam azt támogat, akit akar, sőt nem is kell, hogy a szubvencionált vállalat bármilyen kapcsolatot tartson fenn az ország külkereskedelmi tevékenységével. Tipikus példa erre különböző kommunális feladatokat ellátó cégek szubvencionálása (például víz- és csatornaművek). A termelési szubvenció alkalmazásával a

hazai termelő az importtal azonos áron képes értékesíteni termékét, noha termelési költségei magasabbak annál. A szubvenció tehát a belföldi kínálati árat csökkenti az importár szintjére Hatása természetesen azon múlik, hogy melyik vállalat költségeit veszi figyelembe, illetve milyen mértékű a támogatás. // Az importszubvenció Importszubvenció következtében a végső felhasználók kedvezőbb áron jutnak az import termékhez annak világpiaci áránál. Az importár és a fogyasztói ár közötti különbözetet a költségvetés finanszírozza. Erre akkor kerül sor, amikor a kormányzat szükségesnek tartja a belföldi árszint stabilizálását, a belső piac védelmét a világpiaci árhatásoktól. Az importszubvenció - a termelési szubvencióhoz hasonlóan - negatív vámnak is tekinthető. // Az exportszubvenció Az exportszubvenció nem más, mint a kivitel ösztönzését célzó állami támogatás. A termelési szubvenciótól az

különbözteti meg, hogy az exportszubvenció következtében kialakuló exportár olyan kedvezményes helyzetbe hozza a termék külföldi fogyasztóit, melyet a hazai vásárlók nem élvezhetnek. // Valutapolitika A nemzetközi pénzforgalom alapfogalmait a pénzügytan tárgyban tanultuk. A továbbiak megértése érdekében ismételjék át a valuta, deviza, valutaárfolyam alapösszefüggéseit! A valutaárfolyam erőteljesen befolyásolja a külkereskedelem irányát és nagyságát, hiszen a komparatív előnyök léte, illetve mértéke nagyrészt azon múlik, milyen arányban váltják át egyik ország valutáját a másikéra, így a valutaárfolyam alakítása alkalmas eszköz lehet arra, hogy akadályozza vagy éppen serkentse az országok közötti kereskedelmet. Rögzített árfolyam esetén a monetáris hatóság képes lehet elősegíteni a protekcionista kereskedelempolitikai célok megvalósítását. (Természetesen a monetáris hatóság a lebegő árfolyamokat

is képes befolyásolni, de ennek hatékonysága, hatásossága bizonytalan, ezért itt ezt a lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, és a továbbiakban azt feltételezzük, hogy rögzített árfolyamrendszer van érvényben.) Hogyan hat a valuta leértékelése a külkereskedelmi forgalomra? Ez azt jelenti, hogy több hazai valutát kell adni egységnyi külföldi valutáért, illetve egységnyi hazai valutáért kevesebb külföldi valutát lehet kapni. Ezért rövid távon a leértékelés az importot mérsékli, az exportra viszont ösztönzőleg hat. Az importőröknek ugyanannyi termék beviteléhez szükséges változatlan összegű külföldi valutáért most több hazai valutát kellene fizetniük, ugyanakkor az exportőrök hazai valutában mérve nagyobb bevételhez jutnak változatlan mennyiségben és exportáron értékesített termékük után is. Vigyáznunk kell azonban, nem jelenthetjük ki könnyedén, hogy a valutaleértékelés egyértelműen növeli az

exportot és akadályozza az importot. A végső hatás különböző ellentétes irányú változások eredője. A valutaleértékelés után az import termékek a hazai fogyasztók számára drágábbá válnak ugyan, de ha a kereslet árrugalmatlan, akkor nem biztos, hogy az importálandó mennyiség is csökken. Ilyenek például a nyersanyagok, az energiahordozók, melyeket gyakorlatilag bármi áron kénytelen az ezekben hiányt szenvedő ország importálni. Az importtermékek belföldi árának növekedése mindenképpen növeli a belföldi termelés költségeit, ezzel az átlagos árszintet is. így - az import részarányától függően - nő az exporttermékek termelésének költsége is, ami rontja az exportőrök javuló profitkilátásait Az exportálók változatlan eladási érték, vagyis devizabevétel mellett is növelik profitjukat. Egyes termékek a leértékelés hatására válhatnak exportképessé, így az exportbevétel növekedése nem egyszerűen a

korábban is exportált termékek értékesítésének növekedéséből, hanem a kevésbé hatékony termékek exportálásából fakad. A leértékelés exportösztönző hatását fokozza, ha az exporttermékek kereslete rugalmas. Általánosságban megállapítható, hogy a leértékelésnek az ország külkereskedelmi egyensúlyára való hatása annál kedvezőbb, minél nagyobb az export illetve az import termékek keresletének árrugalmassága. A valutaleértékelés hatása egy ország cserearányaira és külkereskedelemére hasonló irányú, mint az eddig megismert kereskedelemkorlátozó eszközök, egy lényeges eltérés azonban van közöttük. A korábban bemutatott eszközök, különösen a vámok és az exportszubvenciók, speciális kereskedelemkorlátozó hatással rendelkeznek, némi túlzással azt mondhatjuk, hogy a kormány azokat az importőröket akadályozza és azokat az exportőröket támogatja, akiket akar, illetve kereskedelempolitikai prioritásai

alapján jónak lát. Ezzel szemben a valutaleértékelés hatása nem szelektív, az összes potenciális exportőr és importőr tevékenységére egyformán kedvezően vagy kedvezőtlenül hat. Ezt nevezhetjük a leértékelés kereskedelemkonzerváló hatásának is, ami azt jelenti, hogy kevésbé korszerű eljárásokkal termelő szállítók is exportképessé válhatnak a valutaleértékelés hatására, gátolva ezzel a hazai termelési szerkezet megújulását, a legmodernebb eljárások elsajátításának kényszerét. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy bármilyen lelkesen igyekszik is támogatni egy ország kormánya valutaleértékelés segítségével az ország exportőreit, sikerrel csak azokban az ágazatokban járhat, amelyekben az exportbővítéshez vagy adott esetben az importhelyettesítéshez kihasználatlan kapacitások állnak rendelkezésre. A valutaleértékelés egyik legveszélyesebb hatása a hazai árszínvonal emelkedése. Ennek oka az imént

leírtakból kikövetkeztethető, hiszen az import termékekért több hazai valutát kell fizetni, ezért azok belföldi ára is emelkedik. Nem beszélve az előző bekezdésben bemutatott kapacitáshiányról, mely a hazai szállítók exportpozíciójának javulásával párosulva - az exportvolumen növekedésével - belföldi túlkereslethez vezethet, mely szintén a hazai árszínvonal elemelkedését eredményezheti. Nem térünk ki a valutafelértékelés hatásaira, hiszen azok éppen ellenkező irányban hatnak a kereskedelemre, mint a leértékelés, ezért értelemszerűen ellentétes hatásúak a protekcionista célokkal. A valutaleértékelés hosszabb távon további, az eredeti célokkal ellentétes hatásokat is kiválthat. Ezek bemutatására a fizetési mérleg elemzése után, a nyitott gazdaság egyensúlyának vizsgálatakor térünk vissza. Egyéb protekcionista eszközök A hazai termelés védelmét más, kisebb hatókörű eszközökkel is védhetik a

kormányok. Ezek közül példaként bemutatunk néhányat Egyre inkább terjed a belföldi termelők védelmére az a megoldás, hogy különböző kedvezmények, támogatások, beruházási hitelek megszerzésének feltételéül előírják a belföldi termelésű input minimális részarányát. Az ilyen előírás kedvezőbb, mint a vám vagy a kvóta, mert nem jár árnövekedéssel, és nem kell a külföldi versennyel sem számolni. Hátránya viszont, hogy a kevésbé hatékony hazai termék kerül felhasználásra, ami hosszú távon ronthatja a végtermék versenyképességét is. Minden államnak joga van a határait átlépő áruk figyelemmel kísérésére és ellenőrzésére. Ezt a lehetőséget is sokszor kihasználják a külföldi áruk beáramlásának megnehezítésére. Az áruk határokon történő ki- és belépését a kormányok bizonyos okmányok, illetékek és engedélyek birtoklásához köthetik, melyek magához a szállítandó áruhoz kapcsolódnak.

Ha ezen okmányok beszerzését lassítják, nehezítik, akkor drágítják és korlátozzák az importot. Árnyaltabb protekcionista eszközök az egészségügyi, biztonsági, környezetvédelmi valamint a származási előírások, melyek kettős célt szolgálnak. Nyilvánvaló céljuk a belföldi gazdaság védelme a külföldi termelőkkel szemben, de felfedezhető ezen eszközök alkalmazásánál egy másodlagos indok is, ami nem más, mint a hazai fogyasztók egészségének, biztonságának és életminőségének védelme. Az ilyen úgynevezett paratarifális eszközök alkalmazásával azonban csak mérsékelten lehet élni, ezek legfeljebb kiegészíthetik, „helyettesíthetik" az egyéb protekcionista szabályozást. // 11. Jellemezze a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem! Az utóbbi évtizedekben a világkereskedelemben jelentősen felértékelődött és struktúrájában módosult a szolgáltatáskereskedelem. Az egyes - különösen a fejlett

országok gazdaságában egyre nagyobb szerepet játszanak a szolgáltatások, s így természetesen egyre nagyobb mértékben válnak a nemzetközi kereskedelem részévé. A szolgáltatások ma már nem a nemzetközi árukereskedelem kísérői csupán, hanem a nemzetközi kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok hatékony kialakításának és működtetésének az előfeltételeivé is váltak Nem véletlen, hogy a legutóbbi GATT körtárgyalás-sorozat során a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem korábban még csak nem is érintett kérdései is napirendre kerültek. Az 1993-ban lezárult un Uruguay-i forduló során létrejött, a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem fokozatos liberalizálását célzó nemzetközi megállapodás mutat rá leginkább arra, hogy milyen jelentős érdekek harca folyik ebben a szektorban. A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem (export) dinamikáját jól érzékelteti, hogy értéke 1972-ben 91, 1980-ban 390, 1994-ben már 1100 milliárd

dollárt tett ki, s ma már a világ áru- és szolgáltatáskereskedelmének 1/5-ét alkotja. A szolgáltatásokról általában A fejlett országok mindegyikében tartós tendencia a szolgáltató ágazatok, a tercier szektor térnyerése. Az alapanyag termelő ágazatok, a feldolgozóipar valamint a mezőgazdaság részesedése a GDP-ből csökken, a fejlett országokban a GDP felét kétharmadát a nem anyagi jellegű termelés, vagyis a szolgáltatások adják. A szolgáltatások sajátos, nem megfogható, nem tárgyiasult formában megjelenő termékek. A szolgáltatás nem raktározható, helyhez kötött, nem vagy korlátozott mértékben szállítható. A szolgáltatást nyújtó és a szolgáltatás igénybe vevője (fogyasztója) többnyire személyes kapcsolatba kerülnek egymással, a szolgáltatás jellege gyakran egyedi, személyre szabott, a szolgáltatás termelése és fogyasztása egyidejűleg történik. Mivel a szolgáltatások előre nem próbálhatok ki,

értékesítésük során nagyon fontos a -- megelőlegezett! - bizalom, a megbízható referencia, a szolgáltatást nyújtó vállalat hírneve. A szolgáltatások skálája rendkívül széles. Sokféle, egymástól igen különböző tevékenységet fog át, gondot is okoz a szolgáltatások egységes meghatározása Egyik definíció szerint szolgáltatásnak tekinthető minden olyan tevékenység, amelynek eredménye nem megfogható tennék, de ugyanakkor egy sor szolgáltatás megfogható áruk előállítását célozza, s sok árutermelő tevékenységnek is jelentős a szolgáltatástartalma. (Gondoljunk például a tartós fogyasztási cikkekhez tapadó különféle szolgáltatásokra.) A szolgáltatások csoportosítása A szolgáltatások csoportosítása többféleképpen történhet. Egyik lehetséges csoportosítás szerint ide tartozik • a telekommunikáció, • az adatfeldolgozás és informatika, • a bank és egyéb pénzügyi szolgáltatások, • a

biztosítás, fuvarozás, • az építési-szerelési szolgáltatások, • a műszaki-gazdasági tanácsadás, szolgáltatások, • a reklám, film, televízió, • a turizmus, • az oktatás-szakképzés. egyéb szakmai (jogi stb.) A nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás szempontjából csoportosít egy másik felosztás, mely szerint ide tartoznak • a nemzetközi árukereskedelemmel kapcsolatos szolgáltatások (fuvarozás, biztosítás, finanszírozás), • a helyhez kötött szolgáltatások (pl. turizmus), • a földrajzi távolságokat áthidaló szolgáltatások (személyszállítás, hírközlés), • a helyhez nem kötött szolgáltatások, amelyek bárhol előállíthatok, amennyiben az adott szolgáltatás termelési tényezői jelen vannak (pénzügyi szolgáltatások, adatfeldolgozás, K+F tevékenység, tanácsadás stb.), • a nemzetközi vállalatközi kapcsolatokból származtatható szolgáltatások, főleg a multinacionális

(transznacionális) vállalatok esetében. Ide sorolhatók a vállalatvezetés, könyvelés, jogi tanácsadás, marketing tevékenység, valamint a műszaki-szellemi termékek egymásközti átadásáért fizetett kapott díjak is. A szolgáltatások rendszerezhetők keresleti csoportok szerint, azaz termelő és (végső) fogyasztói szolgáltatásokat (utóbbiakon belül magán- és közszolgáltatásokat) különböztethetünk meg. Termelői szolgáltatások az áru- és szolgáltatástermelés közvetlen és közvetett inputjai: ide tartoznak a kutatás-fejlesztés, gyártásszervezés, irányítás, adatfeldolgozás, logisztikai, pénzügyi, jogi, egyéb szakmai szolgáltatások, tanácsadás stb. Fogyasztói szolgáltatások körébe sorolhatók azok, amelyek végső fogyasztásra kerülnek (ebben a körben ugyanúgy találunk pénzügyi, jogi stb. szolgáltatást, mint oktatást vagy éttermi szolgáltatást) Az egyes szolgáltató ágazatok termelésitényező-igényessége

nagyon eltérő (gondoljunk pl. a közművek, bankszolgáltatások vagy turisztikai szolgáltatások közötti lényeges különbségekre). A különböző szolgáltatások piacai eltérően jellemezhetők. A szolgáltatásokat a termelő racionális módon értékeli, minősíti, a termelési tényezők egyikeként szemléli, és nyereségtermelő/költségcsökkentő vagy piacképesség/versenyképesség növelő eszköznek tekinti. Az egyéni fogyasztó kevésbé racionális, a kereslete, igényei kevésbé írhatók le gazdaságossági szempontokkal. A fejlett ipari országokban a fogyasztói szolgáltatások terén megfigyelhető • egyfelől a szolgáltatások sztenderdizálódása, gépesítése, árcsökkenése („mcdonaldizáció"), • másfelől az a jelenség, hogy az emelkedő árú szolgáltatások egy részét a fogyasztók preferenciái továbbra is fenntartják. Jellemző ugyanakkor az is, hogy a szolgáltatások nagy része tartós fogyasztási cikkekkel

kerül helyettesítésre (pl. automata mosógép, videó, kenyérsütő, számítógép stb), ugyanakkor azonban az is, hogy folyamatosan újabb és újabb személyes szolgáltatások iránt jelennek meg igények (auditálás stb.) A termelői szolgáltatások dinamikusabban bővülnek, mint az árukínálat. Ezt magyarázza, hogy a) a termékek szolgáltatástartalma, illetve a szolgáltatások minősége, teljes körűsége a versenyképesség döntő tényezője. Tartós versenyelőny csak akkor élvezhető, ha a vállalat folyamatosan bővíti a termékeihez nyújtott szolgáltatásainak körét; b) az árutermelő vállalatok szolgáltató tevékenységeik egy részét a nagyobb hatékonyság, a költségcsökkentés miatt „leválasztják" alaptevékenységükről, s önálló specializált (leány)vállalatokat alapítanak erre a célra, vagy független szolgáltató vállalatok szolgáltatásait veszik igénybe (ezt nevezik „externalizációnak", illetve

,,contracting-out"-nak); c) a hírközlés, adattovábbítás és adatfeldolgozás lehetőségének hallatlan kibővülése és költségeinek csökkenése a termelő vállalatok közötti munkamegosztás bővítésének, valamint a vállalatok földrajzi terjeszkedésének nagy lendületet adott. A szolgáltató ágazat fejlődése és bővülése - többek között - azzal járt, hogy a „szolgáltatás-termelés" iparszerűvé lett, ugyanakkor az ipari, termelési folyamatok is egyre több szolgáltatás-komponenst építenek be, aminek következtében a termelés rugalmassága, alkalmazkodóképessége megnőtt (rugalmas termelési rendszerek, üzleti kapcsolatok gyors változásai, piaci információk követése, felhasználása stb.) Mivel a fejlett országok nemzetgazdaságainak külgazdasági kapcsolatai is dinamikusan fejlődtek az utóbbi évtizedekben, nyilvánvalóvá vált, hogy csak a nemzetközi kapcsolatrendszer alkalmas igazán arra, hogy a fejlett

szolgáltatási technológiák előnyeit teljes mértékben kamatoztatni lehessen. Jelen van az „externalizálódás" folyamata nemzetközi méretekben is: az egyre nagyobb szolgáltatástartalmú nemzetközi kereskedelemben is önállósultak („leváltak") a szolgáltatások, és piacra léptek azok a szolgáltató vállalatok, amelyek a hazai piacokon szerzett tapasztalataikat nemzetközi szinten is értékesíteni tudták. A szolgáltatások és a nemzetközi kereskedelem Felvetődik a kérdés, hogy vajon mely szolgáltatások kerülnek/kerültek be a nemzetközi kereskedelembe. Korábban az volt az általános vélekedés, hogy a szolgáltatások - sajátos tulajdonságaik miatt - nem tartoznak a „kereskedelemre alkalmas, szállítható áruk" (tradeable goods) körébe. Ez jó részükre kétségtelenül ma is igaz, de a technikai fejlődés (számítógépesítés, távközlés) egyre szélesíti azon szolgáltatások körét, amelyek alkalmasak arra,

hogy nemzetközi kereskedelmi forgalom tárgyai legyenek (pl. telekonferenciák, számítógépes tervezés, távdiagnosztika, kulturális és sporteseményeken való „részvétel", vagy például az Interneten elérhető szolgáltatások). A szolgáltatások nemzetközi kereskedelmének kapcsán többen felvetették a kérdést, hogy vajon mely országoknak vannak komparatív előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem területén? Amennyiben a szolgáltatásokat a fizikai árukhoz hasonlóan korlátok nélkül lehetne exportálni, akkor a fejlett és fejlődő országok szolgáltatásainak eltérő árszínvonala és a termelékenységi korlátok miatt a komparatív költségelőnyök a fejlődő országok oldalán lennének. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásoknak csak egy hányada lehet nemzetközi kereskedelem tárgya, főleg azok, amelyekben a szellemi és fizikai tőke játssza a döntő szerepet, ahol viszont a fejlett világnak vannak komparatív

előnyei a nemzetközi szolgáltatáskereskedelemben a fejlődő világ országaihoz képest. Ez a gondolatmenet ha kiterjesztjük a szolgáltatások teljes szférájára azt sugallja, hogy a fejlett országoknak a szolgáltatások, a fejlődőknek pedig (legalábbis a hagyományos) áruk termelésével kellene foglalkozniuk. Viszont a nem szállítható (non-tradeable) szolgáltatásoknál az eltérő termelési és bérköltségek előnyök forrásai lehetnek a fejlődő országok számára is. A szolgáltatást nyújtó és annak felhasználója, illetve fogyasztója többféle módon kerülhet egymással kapcsolatba. A szolgáltatást nyújtó és a szolgáltatást igénybevevő közötti kapcsolat négyféleképpen jöhet létre Van amikor a fogyasztó utazik a szolgáltatás igénybevételének helyszínére (pl. turizmus, gyógykezelés, kikötői szolgáltatások), más esetben a szolgáltatást nyújtó által biztosított termelési tényezők áramlanak a szolgáltatás

helyszínére (pl. közvetlen tőkeberuházás formájában a bank-, biztosítási stb szolgáltatások) A szolgáltatások egy részénél maga a helyváltoztatás biztosítása (vonatkozzon az árura vagy személyekre) a szolgáltatás (fuvarozás, személyszállítás). Végül a termelő és fogyasztó kapcsolatát fizikai helyváltozatás nélkül is biztosíthatják az adatátviteli és hírközlési rendszerek. (Ez a szektor a leginkább dinamikus, és itt rejlenek azok az előnyök, amelyek kiaknázásában szinte kizárólag a fejlett ipari országoknak vannak lehetőségeik.) Ha a szolgáltatás nyújtásának színhelye fejlődő ország, akkor az előnyöket, illetve azok egy részét az adott ország is élvezi. Az más kérdés, hogy amennyiben a fejlett országokból áramlanak a szolgáltatás termelési tényezői a fejlődő országba, akkor annak nyereségét a beruházó „megcsapolja". Mindenesetre az előnyök kiaknázásához a szolgáltató szektorok

fejlődése, ehhez pedig a szolgáltatások termelési tényezőinek szabad nemzetközi áramlása szükséges - ami alátámasztja azokat az érveket, amelyek a világkereskedelem eme szektorának liberalizálását sürgetik. A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem számbavétele A nemzetközi, azaz az országok közötti áru- és szolgáltatáskereskedelem pontosabban annak pénzügyi vetülete - az országok központi bankjai által készített folyó fizetési mérlegekben jelenik meg. Ezeket a mérlegeket találjuk meg a Nemzetközi Valutaalap fizetési mérleg statisztikáiban. A szolgáltatáskereskedelem köre, határai pontosan nincsenek definiálva, az egyes országok adatainak tartalma egymástól jelentősen eltérhet, vagyis számos statisztikai problémával lehet találkozni ezen a területen. A pontatlan számbavétel miatt az az általános vélemény, hogy a nemzetközi szolgáltatáskereskedelem értéke alulbecsült. A folyó fizetési mérlegekben a nemzetközi

szolgáltatáskereskedelemmel kapcsolatos bevételek/kifizetések korábban is az árukereskedelemtől elkülönítve, az un. „nem tényezőszolgáltatások" (non-factor services) egyes tételeiként jelentek meg (láthatatlan tételeknek is nevezzük őket) Külön jelentek meg a „tényezőszolgáltatások" (factor services), azaz a klasszikus termelési tényezők munka, tőke külföldi tevékenységéből fakadó hozamok (átutalt munkajövedelmek, kamatjövedelem, nyereség). Az újabb fizetési mérleg statisztikák a folyó fizetési mérlegben a • reálgazdasági tranzakciókat (áru- és szolgáltatáskereskedelem), • a jövedelmek egyenlegét, • a viszonzatlan és egyéb átutalásokat különítik el. // A szolgáltatáskereskedelem jelenik meg: a fizetési mérlegekben az alábbi bontásban • szállítás, • turizmus, • hivatalos szolgáltatások, • magánszolgáltatások. A szolgáltatásokat tartalmazó nemzetközi fizetési mérleg

statisztikák tehát négy komponensre bonthatók. Részletesebb felosztást az egyes nemzeti folyó fizetési mérleg statisztikák vagy külön elemzések kínálnak. A szállítási, valamint turisztikai szolgáltatások tartalma nyilvánvaló. A hivatalos szolgáltatások körébe az államközi, illetve nemzetközi szerződéseken alapuló, állami vagy magánvállalatok által nyújtott szolgáltatások tartoznak. Ezeket a szolgáltatásokat az adott országban működő nemzetközi szervezetek (pl ENSZ, az ED brüsszeli intézményei stb.) veszik igénybe Magyarország esetében pl ebben a rovatban jelennek meg a Taszáron állomásozó amerikai katonai egységek kiszolgálását biztosító szolgáltatások. A magánszolgáltatások területe a legváltozatosabb. Ebben jelenik meg valamennyi üzleti szolgáltatás: pénzügyi szolgáltatások, áruszállításhoz nem kapcsolódó biztosítás, hírközlés, információ-szolgáltatás, piackutatás, reklám, szakinai

szolgáltatások (tervezés, tanácsadás, könyvelés, menedzsment stb.), művészeti és egyéb szellemi szolgáltatások, könyvkiadás, terjesztés, szellemi alkotások (szabadalom, védjegy, franchising, szerzői jogok stb.) áramlásából származó díjfizetések A nemzetközi szolgáltatáskereskedelem szerkezete A szolgáltatáskereskedelem értékének tételei között az utóbbi évtizedekben öt - képvisel, vagyis dinamikája a egyezik. A világ folyó (%-ban, millió USD) Megnevezés 1972 Árukereskedelem Szolgáltatáskereskedelem Tőkemunkajövedelmek Egyoldalú átutalások Összesen (%) Összesen (millió USD) 69,0 17,8 és 7,2 6,0 100,0 513,0 aránya a világ folyó fizetési mérlegének nagyjából állandó, 15-17%-ot - durván 1/5többi tétel dinamikájával nagyjából megfizetési mérlegének 1985 1992 1994 66,1 15,1 62,4 16,7 63,9 17,2 12,8 15,9 14,6 5,8 100,0 2814,0 5,0 100,0 5823,0 4,3 100,0 6402,0 tételei A szolgáltatáskereskedelem

bővülésében, a nemzetközi kereskedelemben való részarányának megtartásában jelentős szerepet kaptak sajátos árfelhajtó tényezők, amelyek miatt a szolgáltató szektor árainak alakulása kevésbé rendelődik alá az általános gazdasági tényezőknek. 12. Jellemezze a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket és szervezeteket! Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi (General Agreement ön Tariffs and Trade - GATT) Egyezmény A GATT célkitűzései Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) tárgyalásánál már utaltunk arra, hogy a II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is. A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation - ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizottságot is felállítottak az ITO

érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizonyultak. A résztvevők 1947 október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe léptetik Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése. Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be" pályafutását, amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) 1995. január 1-jei dátummal A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely szervezetként funkcionált

titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi szervezetként.) Ugyanilyen okból a GATT tagországokat nem tagoknak, hanem szerződő feleknek kell(ett volna) szólítani. Hivatásának megfelelően a GATT fő célkitűzései is a nemzetközi kereskedelem útjában álló akadályok lebontására irányultak. Ilyenek voltak: 1. a nemzetközi kereskedelmet megkülönböztetés nélkül és a legnagyobb kedvezmény elvének multilaterális alkalmazása alapján kell folytatni; 2. a külkereskedelem megengedett szabályozói csak a vámok lehetnek. Az egyéb szabályozó eszközök - mint a ki- és beviteli engedélyezési rendszer, import-kvóták létesítése, árlefölözések, minőségi előírások, műszaki szabványok, állami szubvenciók - csak feltétlenül indokolt esetben, fizetésimérleg-problémák áthidalásakor alkalmazhatók; 3. a szerződő feleknek kereskedelmi érdekeik megsértésének megelőzése, illetve megvédése

céljából konzultációkat kell folytatniuk egymással, s végül 4. a vámok és egyéb kereskedelmi jellegű szabályozók fokozatos leépítése érdekében tárgyalniuk kell, melyhez a GATT megfelelő szervezeti és technikai keretet nyújt. A GATT szervezeti rendszere A GATT legfőbb szerve a Közgyűlés volt, amely évente ülésezett. Legfontosabb feladatai közé tartozott a tagfelvétel, az időszerű kereskedelempolitikai kérdések megvitatása és a vámkorlátok leépítésének előmozdítása mellett a szerződő felek közötti kereskedelmi viták eldöntése, valamint a GATT kötelezettségek alóli felmentések engedélyezése. A fokozódó feladatok ellátására jött létre 1960-ban a GATT-Tanács (GATT Council), amely minden, a Közgyűlés hatáskörébe tartozó kérdéssel foglalkozhatott, kivéve a kötelezettségek alóli felmentés engedélyezését. A Titkárság feladata a szerződő felek közötti vitás kérdések rendezésében való

közreműködés volt. Munkáját állandó bizottságok is támogatták A szervezet tevékenységének java részét a nemzetközi vámcsökkentési tárgyalások, az un. kereskedelmi fordulók adták Ezek közül jelentőségében is kiemelkedik a Kennedy forduló, amelynek során a gabonák, vegyi termékek nemzetközi forgalmának vámjait csökkentették, s a dömpingellenes gyakorlatot erősítették meg a szerződő felek. Itt mondták ki azt az alapelvet is, hogy a fejlődő országoknak nyújtott vámkedvezményeket azoknak nem kell viszonozniuk, pontosabban nem mindet. A Tokió fordulóban ennél jóval kiterjedtebb munka folyt. Itt már sikerült közös engedményeket elérni a vám és nem vámjellegű korlátozások terén mezőgazdasági termékeket, tropikus terményeket, polgári repülőgépeket illetően Jelentős szabályozási siker volt a világkereskedelem kereteinek és biztosítékainak megállapítása és rendszerezése Ilyen volt például a fejlődő

országoknak garantált preferenciális rendszer, amelynek révén az őket a nemzetközi egyezményben megillető vámkedvezményeken túl pótlólagos kedvezmények illetik meg. Ezen felül a nem vámjellegű, nem tarifális kereskedelmi akadályok alkalmazása vonatkozásában egy olyan magatartási kódexet (code ofconduct) írtak elő azok korlátozó hatását csökkentendő, amely a kormány-, illetve közbe-szerzések általános szabályaira, továbbá a dömpinggel szemben védekezésként alkalmazható ellensúlyozó vámok egységes rendjére, valamint a fejlődő országok ipari kész- és félkész termékeire, az Általános Preferenciarendszer alkalmazására vonatkozott. Az 1986 szeptemberében induló Uruguay-forduló a kereskedelem, pénz, tőke és fejlesztés közötti kölcsönhatásokat vizsgálta a nemzetközi kereskedelem vonatkozásában. Feladatai közé tartozott a mezőgazdasági és textil nemzetközi kereskedelem „maradék" területeinek

rendezése, valamint a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmi szabályozása. Érdekes és fontos vetülete volt s egyike a legnehezebb tárgyalási területeknek - a szerzői jogok és tulajdonok (Trade in Intellectual Properties - TRIPs) nemzetközi forgalmának rendezése, valamint a nemzetközi beruházásokhoz kapcsolódó szabályozások (Trade Related Investment Measures - TRIMs). Éppen ez utóbbi területek okoztak időbeni és tárgyalástechnikai halasztást, mivel a fejlett és fejlődő országok érdekegyeztetése e kérdésekben különösen nehéznek bizonyult. A GATT jelentős hatással volt a nemzetközi kereskedelem fellendülésére. A szabad kereskedelem, a diszkrimináció-mentesség, az egyenlő elbánás elveinek hirdetésével és gyakorlatával olyan követelményeket honosított meg a világgazdaságban, amelyek napjainkban is elvárások, követelmények. Ezek őrzésén azonban ma már nem a GATT, hanem a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet, a WTO

fáradozik. A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) A Kereskedelmi Világszervezet céljai A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gazdasági intézmény, amely a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betarttatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által kötik, szorgalmazzák a világ kereskedő nemzetei. Noha országok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a termékek és szolgáltatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf. 1997 végén (legutóbbi adat) 132 tagállama volt, 34 állam teljes megfigyelői státussal, 7 állam pedig megfigyelői hellyel

rendelkezett az Általános Tanácsban. A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők: 1. Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékhatások nélkül. Ennek lényege a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabályokkal, s betartsák azokat. 2. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatása is. A nemzetközi kereskedelem sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időnként a kereskedelmi „háborúktól". A WTO feladata éppen ezek megelőzése, illetve rendezése. 3. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése. A kereskedelmi kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E

különbségek legharmonikusabb elsimításának módja egy semleges, szakszerű eljárás választása, szilárd nemzetközi jogi alapelveken Ezt biztosítja a WTO vitarendezési mechanizmusa A Kereskedelmi Világszervezet tagállamainak többségét, mintegy háromnegyedét fejlődő országok teszik ki. Az átalakuló közép- és kelet-európai országokkal együtt e két ország csoport szerepe jelentősen nő az elkövetkező években, ahogy a WTO szervezeti tevékenysége is kiteljesedik Ezért is van az, hogy a szervezet különös figyelmet szentel e két ország csoport speciális igényeinek, problémáinak. Egy sor programot szerveznek annak érdekében, hogy a kormánytisztviselők és tárgyalók megértsék, pontosan alkalmazzák a WTO mechanizmusait. Egyes ilyen programokat más nemzetközi szakosított intézményekkel közösen rendeznek. Ennek formája lehet oktatás, de egyéni tanácsadás is. Az ilyen programok tárgya lehet a tárgyalási stratégiától,

taktikától kezdve, a WTO kötelezettségek értelmezésén át egészen a több oldalú nemzetközi tárgyalásokon történő részvétel kérdéséig minden releváns ügy. A legfejletlenebb országokat a szervezet nemzetközi kereskedelmi statisztikákkal is segíti saját exportérdekeik helyes értelmezése érdekében. 1991 óta évente tartanak speciális kurzusokat az átalakuló országok kereskedelmi tisztviselői számára A tagországok exportérdekeinek elősegítésére hozták létre még 1964-ben, a GATT idején a Nemzetközi Kereskedelmi Központot (International Trade Centre), amelyet ma a WTO és az ENSZ - az ő nevében az UNCTAD közösen tart fenn és irányít. A központ tanácsokkal segíti a fejlődő és átalakuló országokat exportösztönző programjaik kialakításában, behozatali technikák és stratégiák kidolgozásában. A WTO egyik nagyon fontos mandátuma arra vonatkozik, hogy a globális nemzetközi szakosított pénzügyi intézményekkel,

jelesül az IMF-el és a Világbankkal alakítsa ki együttműködési mechanizmusát a zökkenőmentes nemzetközi hatás érdekében. A marokkói Marrakech-ben megtartott miniszteri értekezlet kifejezetten előírja e szervezetek számára a globális gazdaságpolitika erőteljesebb koherenciáját. Elismeri, hogy a globális gazdaságpolitika különböző területei - fejlesztési, monetáris és kereskedelmi - kapcsolódnak egymáshoz és egymással, s ezért a WTO számára alapvetően fontos a két másik intézménnyel tisztáznia szakmai, közgazdaság-elméleti kapcsolatait. Az alapítók tudatosították a tagállamokban a nemzetközi kereskedelmi liberalizáció pozitív hatását a globális pénzügyi és fejlesztési kapcsolatokra Ez különösen azokban az országokban jelentős, ahol még folynak a gazdaságátalakítási munkák, mint például a közép-kelet-európai országokban. A Kereskedelmi Világszervezet elvárja tagjaitól, hogy a nemzetközi kereske-

delmet érintő nemzeti intézkedéseikről haladéktalanul értesítsék. A tagállamoknak bejelentési kötelezettsége van tehát Ide tartoznak a kereskedelmi eljárást módosító szabályok, a dömpingellenes jogszabályok, a kereskedelmet befolyásoló új technikai paraméterek, a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét érintő rendelkezések, szellemi szabadalmi jogok változása és hasonlóak. Nemcsak a szervezet értesítése fontos, hanem a tagállamoké is arról, hogy más tagállamtársaik milyen változtatásokat hajtottak végre, s ezek mennyire érintik az ő nemzeti kereskedelempolitikájukat. 1996 júliusa óta a szervezet több információt már az internet-hálózaton is rendelkezésre bocsát, természetesen a tagállamok beleegyezésével. A kereskedelempolitikai szemléket (trade policy review) és a vitarendezési bizottság (dispute settlement panel - lásd a szervezeti leírásnál) jelentéseit közvetlenül a lezárás után nyilvánosságra

hozzák, éppen gyakorlati jelentőségük miatt. Másokat hat hónapos időszak után tesznek csak elérhetővé. A Kereskedelmi Világszervezet szervezeti felépítése A Kereskedelmi Világszervezetet is a tagállamok irányítják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok képviselői, többnyire miniszterek ők kétévente találkoznak -, vagy magas rangú tisztségviselők - ők gyakrabban találkoznak Genfben - hozzák. A döntéseket általában közmegegyezéssel, konszenzussal hozzák. A legmagasabb rangú irányító testület a Miniszteri Konferencia (Ministerial Conference), amely legalább kétévente ülésezik A gyakorlati munkát az Általános Tanács (General Council) ellenőrzi. Számtalan egyéb tanács, bizottság, munkacsoport és tárgyalási csoport őrködik azon, hogy a szervezet mandátumát megvalósítsák. Az Európai (Organisation of OECD) Gazdasági Együttműködési Szervezet Economic Co-operation and Development - Az OECD története és

szervezeti felépítése A II. világháború utáni európai helyreállításra fogadta el az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza az un. Marshall-tervet Ennek lebonyolítására kezdetben az ENSZ európai regionális bizottságát szánták, de ott a Szovjetunió befolyásával is számolni kellett, így esett a választás egy önálló szervezetre, az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetre (Organisation of European Economic Cooperation - OEEC)-re, amelyet 1948. április 15-én hoztak létre Párizsban. Eredetileg 17 tagja volt 1958-ban Spanyolország is csatlakozott Az USA és Kanada társult tagként, Jugoszlávia megfigyelőként vett részt a szervezet munkájában. A szervezet kezdetben főként adminisztratív szervként működött, elsősorban az amerikai segélyszállítmányok elosztására, irányítására, ellenőrzésére. 1961ben az USA és Kanada is taggá lett, belépett Japán, Ausztrália, Új-Zéland is Nevet is változtatott

a szervezet: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development - OECD) lett az új neve. Később új tagok is beléptek, jelenleg a szervezetnek 29 tagállama van. // Az OECD nem egy zárt klub. A tagállamokat sokrétű kapcsolatok fűzik a világgazdaság más országaihoz, azokkal szoros együttműködést valósítanak meg. // Tagnak lenni azonban nem egyszerű Az OECD valóban a gazdag országok nemzetközi szervezete annyiban, hogy tagállamai a világ áru- és szolgáltatásvolumenének kétharmadát állítják elő. A tagállamok bizottságokban találkoznak s cserélik ki információikat. A bizottságokban találkoznak a tagállamok képviselői lehetnek otthonról kiküldöttek vagy az állandó képviselet munkatársai - és a Titkárság szakértői, alkalmazottai. A tagfelvételi eljárás során egy kölcsönös ismerkedési folyamat zajlik le: a jelentkező ismerkedik a szervezet követelményeivel, a

szervezet pedig a jelölt képességeivel e követelmények betartására. A legfontosabb adminisztratív szerv a Tanács, amelynek döntéshozatali joga van. Ebben minden tagállamot egy fő képvisel, s az Európai Uniót is egy képviselő, így tagjainak száma 30. A Tanács rendszeresen tanácskozik nagyköveti szinten azért, hogy a szervezet számára irányt mutasson A Tanács miniszteri szinten évente egyszer ülésezik, amikor a tagállamok külügy-, pénzügyvagy gazdasági miniszterei átadják az OECD-re vonatkozó információikat, befolyásolják a szervezet további munkáját. A szervezet speciális bizottságai jól körülhatárolt területeken felmerülő gazdasági kérdéseket vitatnak meg. Ilyen bizottságok vannak a kereskedelem, a köztulajdon irányítása, a fejlesztési segítség és a pénzügyi piacok területén. Az OECD mintegy 200 bizottsággal, munkacsoporttal és szakértői csoporttal dolgozik. Évente kb 40 000 nemzeti képviselőt, szakértőt

fogad ilyen megbeszélésekre Az OECD Titkársága 1850 szakértőt alkalmaz, mintegy 700 közgazdászt, tudóst, jogászt, mérnököket, akik un. igazgatóságokon (directorate) dolgoznak szakterületük kérdésein. Az OECD tevékenysége Az OECD a következő alapelvek alapján dönt a felvételről: 1. A gazdaság rendező elve a piacgazdasági szervezet 2. Az országban demokratikus pluralizmus (többpárt rendszer) uralkodik 3. Tiszteletben tartják az emberi jogokat 4. Részvétel az úgy nevezett „egyenrangúak áttekintésében" (peer-review), A szervezet álláspontjának kialakítása során az OECD minden bizottsága véleményt nyilvánít a felvételi készségről, a tagjelölt állam pedig egy nyilatkozatot ad, amelyben részletezi jogi és politikai elkötelezettségét a szervezet céljainak követésére. A két vélemény mérlegelése után dönt a Tanács arról, hogy meghívja-e az adott országot tagjai sorába. A tagsági „meghívót" a

tagjelölt ország parlamentjének is jóvá kell hagynia. A tagság akkor válik hatályossá, ha a csatlakozási nyilatkozatot a francia hatóságoknál a tagjelölt ország letétbe helyezte. Az OECD az alábbi területeken végez összehasonlító, szabályozó szakértői munkát: - Adózás - Harc Új A a nemzetközileg is lakosság korrupció vállalatirányítási Oktatás és Elektronikus Munkahelyek Makroökonómiai Szabályozási Fenntartható Nemzetközi jelentős kutatási, elöregedése ellen módszerek képzés kereskedelem létesítése politikák reformok fejlődés kereskedelem 12. Jellemezze a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket és szervezeteket! Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi (General Agreement ön Tariffs and Trade - GATT) Egyezmény A GATT célkitűzései Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) tárgyalásánál már utaltunk arra, hogy a II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi

világszervezet alapításának ötlete is. A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation - ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizottságot is felállítottak az ITO érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizonyultak. A résztvevők 1947 október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta 4. fejezetében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe léptetik Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése. Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be" pályafutását, amikor is

megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) 1995. január 1-jei dátummal A GATT-ot többnyire nemzetközi szervezetként aposztrofálták, amely a de facto szerepére utal, noha ennek jogi alapja nem volt. A GATT nem egy szervezet volt, hanem egy nemzetközi egyezmény, amely szervezetként funkcionált titkársága révén. (A nemzetközi jog sohasem ismerte el a GATT-ot nemzetközi szervezetként.) Ugyanilyen okból a GATT tagországokat nem tagoknak, hanem szerződő feleknek kell(ett volna) szólítani. Hivatásának megfelelően a GATT fő célkitűzései is a nemzetközi kereskedelem útjában álló akadályok lebontására irányultak. Ilyenek voltak: 1. a nemzetközi kereskedelmet megkülönböztetés nélkül és a legnagyobb kedvezmény elvének multilaterális alkalmazása alapján kell folytatni; 2. a külkereskedelem megengedett szabályozói csak a vámok lehetnek. Az egyéb szabályozó eszközök - mint a ki- és beviteli engedélyezési

rendszer, import-kvóták létesítése, árlefölözések, minőségi előírások, műszaki szabványok, állami szubvenciók - csak feltétlenül indokolt esetben, fizetésimérleg-problémák áthidalásakor alkalmazhatók; 3. a szerződő feleknek kereskedelmi érdekeik megsértésének megelőzése, illetve megvédése céljából konzultációkat kell folytatniuk egymással, s végül 4. a vámok és egyéb kereskedelmi jellegű szabályozók fokozatos leépítése érdekében tárgyalniuk kell, melyhez a GATT megfelelő szervezeti és technikai keretet nyújt. A GATT szervezeti rendszere A GATT legfőbb szerve a Közgyűlés volt, amely évente ülésezett. Legfontosabb feladatai közé tartozott a tagfelvétel, az időszerű kereskedelempolitikai kérdések megvitatása és a vámkorlátok leépítésének előmozdítása mellett a szerződő felek közötti kereskedelmi viták eldöntése, valamint a GATT kötelezettségek alóli felmentések engedélyezése. A

fokozódó feladatok ellátására jött létre 1960-ban a GATT-Tanács (GATT Council), amely minden, a Közgyűlés hatáskörébe tartozó kérdéssel foglalkozhatott, kivéve a kötelezettségek alóli felmentés engedélyezését. A Titkárság feladata a szerződő felek közötti vitás kérdések rendezésében való közreműködés volt. Munkáját állandó bizottságok is támogatták A szervezet tevékenységének java részét a nemzetközi vámcsökkentési tárgyalások, az un. kereskedelmi fordulók adták Ezek közül jelentőségében is kiemelkedik a Kennedy forduló, amelynek során a gabonák, vegyi termékek nemzetközi forgalmának vámjait csökkentették, s a dömpingellenes gyakorlatot erősítették meg a szerződő felek. Itt mondták ki azt az alapelvet is, hogy a fejlődő országoknak nyújtott vámkedvezményeket azoknak nem kell viszonozniuk, pontosabban nem mindet. A Tokió fordulóban ennél jóval kiterjedtebb munka folyt. Itt már sikerült közös

engedményeket elérni a vám és nem vámjellegű korlátozások terén mezőgazdasági termékeket, tropikus terményeket, polgári repülőgépeket illetően Jelentős szabályozási siker volt a világkereskedelem kereteinek és biztosítékainak megállapítása és rendszerezése Ilyen volt például a fejlődő országoknak garantált preferenciális rendszer, amelynek révén az őket a nemzetközi egyezményben megillető vámkedvezményeken túl pótlólagos kedvezmények illetik meg. Ezen felül a nem vámjellegű, nem tarifális kereskedelmi akadályok alkalmazása vonatkozásában egy olyan magatartási kódexet (code ofconduct) írtak elő azok korlátozó hatását csökkentendő, amely a kormány-, illetve közbe-szerzések általános szabályaira, továbbá a dömpinggel szemben védekezésként alkalmazható ellensúlyozó vámok egységes rendjére, valamint a fejlődő országok ipari kész- és félkész termékeire, az Általános Preferenciarendszer

alkalmazására vonatkozott. Az 1986 szeptemberében induló Uruguay-forduló a kereskedelem, pénz, tőke és fejlesztés közötti kölcsönhatásokat vizsgálta a nemzetközi kereskedelem vonatkozásában. Feladatai közé tartozott a mezőgazdasági és textil nemzetközi kereskedelem „maradék" területeinek rendezése, valamint a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmi szabályozása. Érdekes és fontos vetülete volt s egyike a legnehezebb tárgyalási területeknek - a szerzői jogok és tulajdonok (Trade in Intellectual Properties - TRIPs) nemzetközi forgalmának rendezése, valamint a nemzetközi beruházásokhoz kapcsolódó szabályozások (Trade Related Investment Measures - TRIMs). Éppen ez utóbbi területek okoztak időbeni és tárgyalástechnikai halasztást, mivel a fejlett és fejlődő országok érdekegyeztetése e kérdésekben különösen nehéznek bizonyult. A GATT jelentős hatással volt a nemzetközi kereskedelem fellendülésére. A szabad

kereskedelem, a diszkrimináció-mentesség, az egyenlő elbánás elveinek hirdetésével és gyakorlatával olyan követelményeket honosított meg a világgazdaságban, amelyek napjainkban is elvárások, követelmények. Ezek őrzésén azonban ma már nem a GATT, hanem a Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet, a WTO fáradozik. A Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation - WTO) A Kereskedelmi Világszervezet céljai A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) az egyetlen olyan nemzetközi gazdasági intézmény, amely a nemzetek közötti kereskedelem szabályaival foglalkozik. Tevékenysége az e szabályokat tartalmazó nemzetközi kereskedelmi egyezmények kidolgozására, betarttatására és ellenőrzésére, a keletkezett viták rendezésére irányul. Ezeket a nemzetközi szerződéseket a nemzetközi jog ereje által kötik, szorgalmazzák a világ kereskedő nemzetei. Noha országok kormányai írják e szerződéseket alá, mégis a fő cél a termékek és

szolgáltatások előállítói, az exportőrök és importőrök tevékenységének elősegítése A WTO az Uruguay-forduló tárgyalásain, 1995. január 1-jével jött létre, székhelye Genf. 1997 végén (legutóbbi adat) 132 tagállama volt, 34 állam teljes megfigyelői státussal, 7 állam pedig megfigyelői hellyel rendelkezett az Általános Tanácsban. A WTO tevékenységének három célja van. Ezek a következők: 1. Elősegíteni a nemzetközi szabad kereskedelmet nemkívánatos mellékhatások nélkül. Ennek lényege a nemzetközi áruk és szolgáltatások szabad áramlása útjában álló akadályok elhárítása. Az is fontos, hogy a kormányok, termelők, exportőrök és importőrök tisztában legyenek a nemzetközi szabályokkal, s betartsák azokat. 2. Fontos feladat a nemzetközi kereskedelmi tárgyalások lefolytatása is. A nemzetközi kereskedelem sem mentes eltérő szabályértelmezésektől, időnként a kereskedelmi „háborúktól". A WTO

feladata éppen ezek megelőzése, illetve rendezése. 3. A harmadik feladat az időnként keletkező nemzetközi kereskedelmi viták rendezése. A kereskedelmi kapcsolatokban eltérő érdekek érvényesülnek Még nagyon világos kereskedelmi egyezmények értelmezése is lehet eltérő a felek álláspontjától függően. E különbségek legharmonikusabb elsimításának módja egy semleges, szakszerű eljárás választása, szilárd nemzetközi jogi alapelveken Ezt biztosítja a WTO vitarendezési mechanizmusa A Kereskedelmi Világszervezet tagállamainak többségét, mintegy háromnegyedét fejlődő országok teszik ki. Az átalakuló közép- és kelet-európai országokkal együtt e két ország csoport szerepe jelentősen nő az elkövetkező években, ahogy a WTO szervezeti tevékenysége is kiteljesedik Ezért is van az, hogy a szervezet különös figyelmet szentel e két ország csoport speciális igényeinek, problémáinak. Egy sor programot szerveznek annak

érdekében, hogy a kormánytisztviselők és tárgyalók megértsék, pontosan alkalmazzák a WTO mechanizmusait. Egyes ilyen programokat más nemzetközi szakosított intézményekkel közösen rendeznek. Ennek formája lehet oktatás, de egyéni tanácsadás is. Az ilyen programok tárgya lehet a tárgyalási stratégiától, taktikától kezdve, a WTO kötelezettségek értelmezésén át egészen a több oldalú nemzetközi tárgyalásokon történő részvétel kérdéséig minden releváns ügy. A legfejletlenebb országokat a szervezet nemzetközi kereskedelmi statisztikákkal is segíti saját exportérdekeik helyes értelmezése érdekében. 1991 óta évente tartanak speciális kurzusokat az átalakuló országok kereskedelmi tisztviselői számára A tagországok exportérdekeinek elősegítésére hozták létre még 1964-ben, a GATT idején a Nemzetközi Kereskedelmi Központot (International Trade Centre), amelyet ma a WTO és az ENSZ - az ő nevében az UNCTAD közösen

tart fenn és irányít. A központ tanácsokkal segíti a fejlődő és átalakuló országokat exportösztönző programjaik kialakításában, behozatali technikák és stratégiák kidolgozásában. A WTO egyik nagyon fontos mandátuma arra vonatkozik, hogy a globális nemzetközi szakosított pénzügyi intézményekkel, jelesül az IMF-el és a Világbankkal alakítsa ki együttműködési mechanizmusát a zökkenőmentes nemzetközi hatás érdekében. A marokkói Marrakech-ben megtartott miniszteri értekezlet kifejezetten előírja e szervezetek számára a globális gazdaságpolitika erőteljesebb koherenciáját. Elismeri, hogy a globális gazdaságpolitika különböző területei - fejlesztési, monetáris és kereskedelmi - kapcsolódnak egymáshoz és egymással, s ezért a WTO számára alapvetően fontos a két másik intézménnyel tisztáznia szakmai, közgazdaság-elméleti kapcsolatait. Az alapítók tudatosították a tagállamokban a nemzetközi kereskedelmi

liberalizáció pozitív hatását a globális pénzügyi és fejlesztési kapcsolatokra Ez különösen azokban az országokban jelentős, ahol még folynak a gazdaságátalakítási munkák, mint például a közép-kelet-európai országokban. A Kereskedelmi Világszervezet elvárja tagjaitól, hogy a nemzetközi kereske- delmet érintő nemzeti intézkedéseikről haladéktalanul értesítsék. A tagállamoknak bejelentési kötelezettsége van tehát Ide tartoznak a kereskedelmi eljárást módosító szabályok, a dömpingellenes jogszabályok, a kereskedelmet befolyásoló új technikai paraméterek, a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét érintő rendelkezések, szellemi szabadalmi jogok változása és hasonlóak. Nemcsak a szervezet értesítése fontos, hanem a tagállamoké is arról, hogy más tagállamtársaik milyen változtatásokat hajtottak végre, s ezek mennyire érintik az ő nemzeti kereskedelempolitikájukat. 1996 júliusa óta a szervezet több

információt már az internet-hálózaton is rendelkezésre bocsát, természetesen a tagállamok beleegyezésével. A kereskedelempolitikai szemléket (trade policy review) és a vitarendezési bizottság (dispute settlement panel - lásd a szervezeti leírásnál) jelentéseit közvetlenül a lezárás után nyilvánosságra hozzák, éppen gyakorlati jelentőségük miatt. Másokat hat hónapos időszak után tesznek csak elérhetővé. A Kereskedelmi Világszervezet szervezeti felépítése A Kereskedelmi Világszervezetet is a tagállamok irányítják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok képviselői, többnyire miniszterek ők kétévente találkoznak -, vagy magas rangú tisztségviselők - ők gyakrabban találkoznak Genfben - hozzák. A döntéseket általában közmegegyezéssel, konszenzussal hozzák. A legmagasabb rangú irányító testület a Miniszteri Konferencia (Ministerial Conference), amely legalább kétévente ülésezik A gyakorlati munkát az Általános

Tanács (General Council) ellenőrzi. Számtalan egyéb tanács, bizottság, munkacsoport és tárgyalási csoport őrködik azon, hogy a szervezet mandátumát megvalósítsák. Az Európai (Organisation of OECD) Gazdasági Együttműködési Szervezet Economic Co-operation and Development - Az OECD története és szervezeti felépítése A II. világháború utáni európai helyreállításra fogadta el az Egyesült Államok szenátusa és képviselőháza az un. Marshall-tervet Ennek lebonyolítására kezdetben az ENSZ európai regionális bizottságát szánták, de ott a Szovjetunió befolyásával is számolni kellett, így esett a választás egy önálló szervezetre, az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetre (Organisation of European Economic Cooperation - OEEC)-re, amelyet 1948. április 15-én hoztak létre Párizsban. Eredetileg 17 tagja volt 1958-ban Spanyolország is csatlakozott Az USA és Kanada társult tagként, Jugoszlávia megfigyelőként vett

részt a szervezet munkájában. A szervezet kezdetben főként adminisztratív szervként működött, elsősorban az amerikai segélyszállítmányok elosztására, irányítására, ellenőrzésére. 1961ben az USA és Kanada is taggá lett, belépett Japán, Ausztrália, Új-Zéland is Nevet is változtatott a szervezet: Gazdasági Együttműködés és Fejlesztési Szervezet (Organisation of Economic Co-operation and Development - OECD) lett az új neve. Később új tagok is beléptek, jelenleg a szervezetnek 29 tagállama van. // Az OECD nem egy zárt klub. A tagállamokat sokrétű kapcsolatok fűzik a világgazdaság más országaihoz, azokkal szoros együttműködést valósítanak meg. // Tagnak lenni azonban nem egyszerű Az OECD valóban a gazdag országok nemzetközi szervezete annyiban, hogy tagállamai a világ áru- és szolgáltatásvolumenének kétharmadát állítják elő. A tagállamok bizottságokban találkoznak s cserélik ki információikat. A

bizottságokban találkoznak a tagállamok képviselői lehetnek otthonról kiküldöttek vagy az állandó képviselet munkatársai - és a Titkárság szakértői, alkalmazottai. A tagfelvételi eljárás során egy kölcsönös ismerkedési folyamat zajlik le: a jelentkező ismerkedik a szervezet követelményeivel, a szervezet pedig a jelölt képességeivel e követelmények betartására. A legfontosabb adminisztratív szerv a Tanács, amelynek döntéshozatali joga van. Ebben minden tagállamot egy fő képvisel, s az Európai Uniót is egy képviselő, így tagjainak száma 30. A Tanács rendszeresen tanácskozik nagyköveti szinten azért, hogy a szervezet számára irányt mutasson A Tanács miniszteri szinten évente egyszer ülésezik, amikor a tagállamok külügy-, pénzügyvagy gazdasági miniszterei átadják az OECD-re vonatkozó információikat, befolyásolják a szervezet további munkáját. A szervezet speciális bizottságai jól körülhatárolt területeken

felmerülő gazdasági kérdéseket vitatnak meg. Ilyen bizottságok vannak a kereskedelem, a köztulajdon irányítása, a fejlesztési segítség és a pénzügyi piacok területén. Az OECD mintegy 200 bizottsággal, munkacsoporttal és szakértői csoporttal dolgozik. Évente kb 40 000 nemzeti képviselőt, szakértőt fogad ilyen megbeszélésekre Az OECD Titkársága 1850 szakértőt alkalmaz, mintegy 700 közgazdászt, tudóst, jogászt, mérnököket, akik un. igazgatóságokon (directorate) dolgoznak szakterületük kérdésein. Az OECD tevékenysége Az OECD a következő alapelvek alapján dönt a felvételről: 1. A gazdaság rendező elve a piacgazdasági szervezet 2. Az országban demokratikus pluralizmus (többpárt rendszer) uralkodik 3. Tiszteletben tartják az emberi jogokat 4. Részvétel az úgy nevezett „egyenrangúak áttekintésében" (peer-review), A szervezet álláspontjának kialakítása során az OECD minden bizottsága véleményt nyilvánít a

felvételi készségről, a tagjelölt állam pedig egy nyilatkozatot ad, amelyben részletezi jogi és politikai elkötelezettségét a szervezet céljainak követésére. A két vélemény mérlegelése után dönt a Tanács arról, hogy meghívja-e az adott országot tagjai sorába. A tagsági „meghívót" a tagjelölt ország parlamentjének is jóvá kell hagynia. A tagság akkor válik hatályossá, ha a csatlakozási nyilatkozatot a francia hatóságoknál a tagjelölt ország letétbe helyezte. Az OECD az alábbi területeken végez összehasonlító, szabályozó szakértői munkát: - Adózás - Harc Új A a nemzetközileg is lakosság korrupció vállalatirányítási Oktatás és Elektronikus Munkahelyek Makroökonómiai Szabályozási Fenntartható Nemzetközi jelentős kutatási, elöregedése ellen módszerek képzés kereskedelem létesítése politikák reformok fejlődés kereskedelem 13. Ismertesse a nemzetközi pénzügyi alapfogalmakat!

Nemzetközi valutáris rendszer - szereplők, eszközök, ügyletek és piacok Az előző fejezetben tárgyaltuk a külkereskedelmi elméleteket. A klasszikus (un tiszta) külkereskedelmi elméletek nem, vagy alig foglalkoznak a „pénz" szerepével. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban azonban kulcsszerepe van a „nemzetközi" pénzügyeknek, mert • ma még majdnem minden országnak saját nemzeti valutája van, • a nemzetközi tőkemozgás legalább olyan fontos, mint a nemzetközi árumozgás. Ez a fejezet a valutáris összefüggésekkel foglalkozik, ide értve nemcsak a nemzetközi valutáris rendszer bemutatását, hanem egy adott ország nemzetközi gazdasági kapcsolatait legátfogóbban jellemző és gyakran egyúttal nagymértékben befolyásoló fizetési mérleg kérdéseinek tárgyalását is. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődése szükségszerűen kialakította azokat a pénzügyi kereteket, szokásokat, mechanizmusokat és intézményeket,

amelyekre támaszkodva az áruk és szolgáltatások adás-vételével, az országhatárokat átlépő fizetésekkel, a pénz és tőke kölcsönzésével kapcsolatos ügyletekre sor kerülhetett. A nemzetközi valutáris rendszer adott keretei között gondoskodhatnak az országok a nemzetközi fizetési forgalmuk egyensúlyáról, az esetleges egyensúlyhiányok finanszírozásáról (honnan és hogyan teljesíthetik többlet fizetéseiket), arról tehát, hogy nemzetközi gazdasági kapcsolataiknak a kívánatos mértékű és irányú fejlesztése pénzügyi oldalról ne ütközzön akadályba. A nemzetközi valutáris rendszernek természetesen az idők folyamán különböző formái alakultak ki. A rendszer működési elvei és mechanizmusai egyaránt mélyreható változáson mentek át Tanulva a korábbi rendszer működési hibáiból és gyengeségeiből, a valutáris rendszer főszereplői, a világgazdaság vezető hatalmai, minden korszakban megkísérelték a valutáris

keretek olyan irányú továbbfejlesztését, mely gazdasági érdekeik zavartalanabb érvényesülését biztosíthatja. Az elmúlt évtizedek során a nemzetközi pénzügyi intézmények és megállapodások köre folyamatosan bővült. A valutáris kapcsolatok rendezése érdekében mind több ország vállalta, hogy partnereivel az alapvető kérdésekben elvi megállapodást köt. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok dinamikus fejlődése érthetően arra kényszerítette a kormányokat, hogy közös játékszabályokat alakítsanak ki a nemzetközi valutáris kapcsolatok területén, azaz vállalják az ezek elfogadásához és betartásához szükséges kompromisszumokat. A nemzetközi pénz- és tökepiacokon a 80-as évek óta soha nem látott mértékű forgalom bonyolódik. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók volumene messze meghaladja a tényleges nemzetközi áru- és szolgáltatás forgalom pénz igényét. A piacokon mind több szereplő jelent meg, s e szereplők

növekvő hányada érkezik a nem hivatalos (magán) szférából A piacok hagyományos főszereplői, a bankok tevékenysége is merőben átalakult. Tevékenységüket napjainkban már nem egy- egy nemzeti jegybank specifikus szabályai határozzák meg, hanem a mindinkább egységes nemzetközi szokványok. A nemzetközi pénzügyi tranzakciók menetébe (formájába, irányába, feltétel rendszerébe) a hivatalos szervek egyre kevésbé szólnak bele Esetleges beavatkozásukkal ugyanis jórészt csak azt érnék el, hogy az ügyletek színtere áttevődne egy másik piacra, nem csekély veszteséget (jövedelem kiesést) okozva ezzel az adott nemzetgazdaságnak. E változások a nemzetközi valutáris rendszer működését forradalmian átalakították. A rendszer valamennyi alkotóeleménél, így a fizetőképességnél, a nemzetközi likviditásnál, a kamat és árfolyam alakulásnál, a pénz- és tőkeforgalomnál, a fizetésimérleg-helyzetnél minőségi változások

következtek be. A változások hátterében a pénzügyi liberalizáció körének kiszélesedése áll. Egyre több ország, a nemzetközi fizetések egyre jelentősebb körében számolta fel a devizális korlátozásokat, s tette lehetővé, hogy a jövedelem (tőke) tulajdonosok szabadon döntsenek eszközeik felhasználásáról. A nemzetközi pénzügyi piacok fejlődése nyomán a piacok közötti korábbi funkcionális különbségek fokozatosan elhalványultak. Napjainkban aligha lehetne „önálló", az egyéb piacoktól elkülönült devizapiacokról, nemzetközi rövid vagy hosszú lejáratú hitelügyletekre specializálódott piacokról, vagy nemzetközi értékpapír tranzakciókra szakosodott piacokról beszélni. A fejlett és hatékonyan működő nemzetközi piac jellemzője, hogy valamennyi ügylettípus végzésére lehetőséget nyújt; deviza adás-vétel és külföldi devizákban folyó hiteltevékenység, illetve a legkülönbözőbb féle

tőketranzakciók egymást kiegészítve párhuzamosan zajlanak. Nemzetközi pénzforgalmi politika valutakonvertibilitás A nemzetközi fizetéseket valutákban, illetve devizákban eszközlik. Valutának tekintjük egy ország törvényes fizetési eszközét, magát a bankjegyet, amely a kibocsátás helyén a pénzfunkciókat betölti. (Ár meghatározásra, tartozások és követelések kiegyenlítésére és befektetésekre használják.) A deviza fogalmának két fajta értelmezése ismert Szűkebb értelemben ide soroljuk a külföldi valutára szóló pénzhelyettesítőket, a külföldi pénzeszközökre kiállított tartozást vagy követelést megtestesítő értékpapírokat. Tágabb értelemben mindenfajta nemzetközi fizetésekben használható - eszköz devizának tekinthető, tehát az értékpapírokon túl a bankjegyek és a klasszikus pénzeszköz, az arany is. Ez utóbbi monetáris (tehát pénzként történő) használata az elmúlt évtizedek folyamán

fokozatosan beszűkült, s tulajdonképpen az országok megállapodtak abban, hogy az aranyat demonetizálják. Az un. világpénz (nemzetközi fizetésekben használt pénz) funkcióban fontos minőségi változás következett be. A hetvenes évektől már nemcsak nemzeti valuták forognak e szerepkörben, hanem megjelentek a nemzetközi valuták is. Nemzetközi valutáról akkor beszélünk, ha a valuta kibocsátásáról, használati köréről, feltételeiről stb. alapvető kérdésekről nem egy ország, egy adott nemzeti monetáris hatóság dönt, hanem egy kollektíva. A nemzetközi valuta értékét - vásárlóerejét így nem egy nemzetgazdaság, hanem a közösség globális teljesítménye határozza meg. A devizapolitika egyik kiemelt - elsőszámú - feladata, hogy meghatározza a hazai valuta nemzetközi forgalomképességét, döntsön arról, hogy a hazai törvényes fizetési eszköz milyen feltételek mellett kerülhet be a nemzetközi forgalomba. E döntés

alapvetően két formát ölthet: a) a hazai valuta minden feltétel, azaz korlátozás nélkül - a tulajdonos döntésétől függően - beléphet a nemzetközi forgalomba; b) az adott valuta nemzetközi forgalomba lépésére csak a hatóság által megszabott módon (formában és mértékben), tehát az illetékes hatóság engedélye alapján kerülhet sor. Az előző eset jelenti a valuta konvertibilitását, az utóbbinál kötött valutáról beszélünk. Természetesen a két szélsőséges fonna között a valuta nemzetközi forgalomképességének számtalan módozata létezik. Például a transzferábilis valuta esetében bizonyos relációkban, meghatározott országok valutáira a szabad átválthatóság biztosított, míg más valuták felé kizárólag engedélyhez kötötten kerülhet sor az átváltásra. A forgalomképesség természetesen nemcsak a konverziós lehetőségtől függ A valuta szabad atutalhatosága (kivitele, behozatala) is fontos jellemző.

Nemzetközi valuták esetében a forgalomképesség eltérően minősíthető. E valuták természetes módon vesznek részt a nemzetközi fizetési forgalomban, hiszen éppen az különbözteti meg őket a nemzeti valutáktól, hogy eredendően e feladat betöltésére hivatottak. (Nemzeti valuták esetében a világpénz-funkció betöltésére csak akkor kerülhet sor, ha a valuta számos követelménynek megfelel, ezekkel a követelményekkel részletesen a nemzetközi pénzügyi tárgyú tan- és szakkönyvek foglalkoznak.) Egy gazdaság nemzetközi mozgásterét nyilván alapvetően befolyásolja, hogy milyen módon használható fel a nemzeti valuta nemzetközi fizetések teljesítésére, milyen gyorsan és rugalmasan követheti a nemzetközi gazdasági vagy kereskedelmi döntést a megfelelő átutalás. Másoldalról közelítve: mennyiben jelenthet akadályt a deviza hiány, a külföldi pénzeszközzel való ellátottság abban, hogy egy egyébként kedvező gazdasági,

netán financiális döntést villámgyorsan kiaknázzanak. A konvertibilitás a gazdaság, az üzleti szereplők számára a döntési rugalmasságot biztosítja, hiszen adott esetben a tranzakcióhoz szükséges pénzügyi eszközöket azonnal (engedély kérés és átváltási kényszer vállalása nélkül) biztosíthatják. Bármennyire is fontos a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szempontjából a valuta konvertibilitása, a valuta korlátozás nélküli nemzetközi forgalmának a bevezetésére csak igen kemény feltételek mellett vállalkozhat egy ország. A konvertibilitás alapvetően három féle lehetőséget kínál a valuta felhasználására Természetesen felhasználható a valuta áru és szolgáltatás vásárlásra, átváltható valamilyen más eszközre, illetve jelenlegi felhasználásáról lemondva a tulajdonos a tartalékolás mellett is dönthet. A konvertibilitás fenntarthatósága (zavartalan működése) alapvetően attól függ, hogy a

valuta tulajdonosok döntése mennyire arányosan oszlik meg az elvi lehetőségek között A felhasználói döntések bármely irányú túlsúlya komoly zavarokat eredményezhet a konvertibilitás fenntartásában. Ha s a tulajdonosok kizárólag, vagy döntően áruvásárlásra kívánják felhasználni eszközeiket, a konvertibilitást deklaráló országban áruellátási problémák jelentkezhetnek (un. kivásárlási veszély) Az egyoldalú konverziós igény nyilvánvalóan a rendelkezésre álló devizatartalékok korlátjába ütközik. S ha a tartalékolás jelenti a valuta fő felhasználási formáját, a külföldi tulajdonosoknak fizetendő kamat túlzottan nagy tehertételt jelenthet az országnak. Hiszen a valutatulajdonosoknak fizetendő kamat „kitermelésére" aligha van lehetőség: a rövidlejáratra elhelyezett összegeknek a megfelelő kamathozamot biztosító kihelyezésére nincs mód. A konvertibilitás deklarálására tehát akkor kerülhet sor,

amikor a tulajdonos gazdaság reálteljesítményét és pénzügyi stabilitását pozitívan értékelik a partnerek. A partnerek véleménye, amelyek a kérdéses valutát döntően használják, rendkívül fontos. Igaz, hogy a konvertibilitást a valuta tulajdonos kormánynak kell hivatalosan deklarálnia, egy valuta ténylegesen csak akkor kerülhet be a nemzetközi fizetési forgalomba, ha e tulajdonosi bejelentést a potenciális partnerek komolyan veszik. Hisznek a bejelentés, azaz az átváltási ígéret komolyságában, biztosítva látják az adott valuta kedvező felhasználási lehetőségét. Bíznak abban, hogy a jövőben is rendelkezik az ország megfelelő nemzetközi piacon is forgalomképes - termékekkel, s jövőbeni árfolyam és kamatpolitikájának a realitásában sem kételkednek. A valuta nemzetközi forgalomképessége különböző mértékű lehet. Általában a kormányok nemzetközi pénzforgalmi politikáját az óvatosság, s így a fokozatosság

jellemzi Fokozatosság több szempontból is; mindenekelőtt, hogy kik és milyen területen (milyen célra) élhetnek a szabad valuta átválthatóság lehetőségével? A valutakonvertibilitás legismertebb alapvető típusai a következők: Valutakonvertibilitás típusai Hol? Milyen célból? Kik élhetnek joggal? Nemzetközi Szolgáltatások, Tőkeügyletek Kereskedelem egyéb a) Valutakülföldiek Külső, részleges Külső, részleges Külső, teljes b) Valutabelföldiek Belső, részleges Belső, részleges Belső, teljes Általában először a valutakülföldiek számára biztosítják a valuta szabad nemzetközi felhasználhatóságát, fokozatosan bővítve azon fizetési jogcímek körét, ahol élhetnek a lehetőséggel. Ezt követően, legalább is a külső részleges konvertibilitás sikeres működése után, kerül sor a valutabelföldiek felé a konvertibilitás bevezetésére. A teljes konvertibilitás tehát azt jelenti, hogy adott valutát mindenki,

valuta kül- és belföldiek egyaránt, a nemzetközi fizetések valamennyi területén szabadon használhatják. A konvertibilis valuták köre az elmúlt évek folyamán lényegesen kibővült. Különösen megnőtt számuk az elmúlt évtized folyamán, a liberális gazdaságpolitika térhódításakor, amikor az állam részvétele illetve beavatkozása a gazdaság működésébe általános jelleggel mérséklődött. 14. Jellemezze a nemzetközi fizetési mérleg! A fizetési mérleg szerepe Egy ország állampolgárai, intézményei, magánszemélyek és közületek az év folyamán számtalan önálló gazdasági és pénzügyi döntést hoznak. E döntések jelentős része külföldi partnerekkel kötött ügyletekhez kapcsolódik. (Árut, szolgáltatást adnak-vesznek, kölcsönöket nyújtanak illetve kapnak, beruházásokat eszközölnek, ajándékokat küldenek és fogadnak külföldről stb.) E tranzakciók gazdasági - makrogazdasági - hatásainak az áttekintése

elengedhetetlenné teszi fenti ügyletek valamilyen csoportosítását, rendszerezését és globális számszerűsítését. A fizetési mérleg egy adott ország állampolgárai és a külvilág közötti ügyletek számszerű összegzése. A mérleg legfontosabb funkciója, hogy objektív információt nyújt az ország nemzetközi gazdasági pozíciójáról Régebben egy adott ország fizetési mérlegének alakulásában döntő szerepe volt a (kül)kereskedelmi mérleg (balance of trade) alakulásának. Ez a mérleg egy adott ország meghatározott időszak (rendszerint egy naptári év) összes exportját és összes importját állítja szembe, függetlenül attól, hogy az áru ellenértékének kiegyenlítése megtörtént-e vagy sem. Aktív akkor, ha az export nagyobb, mint az import, fordított esetben passzív. Ezt a mérleget a vámstatisztikák adatai alapján állítják össze. Számos ország esetében még ma is ez a fizetési mérleg legnagyobb „tétele",

de sok ország esetében már korántsem olyan meghatározó eleme a fizetési mérleg alakulásának, mint korábban volt. A (nemzetközi) fizetési mérleg a nemzetgazdaságok jövedelemszámításának szerves részét képezi. A mérleg felöleli a valuta bel- és külföldiek között létrejött valamennyi tranzakciót. Általában egy évre készítik el az összesítést, de ismertek a rövidebb időszakra szóló (pl. negyedéves) fizetési mérlegek is. A „valutabelföldiek" címszó a magánszféra szereplőinek (vállalatok, háztartások) nemzetközi ügyletei mellett a hivatalos intézmények ügyleteit is felöleli (kormány, kormányzati szervek). A nemzetközi szervezetek a „valutakülföldiek" között szerepelnek. A fizetési mérleg a nemzetgazdaságot egy sajátos „vállalkozásnak" tekinti. Ahogy egy üzletembernek az a célja, hogy eladható termékeket állítson elő, amelyekért cserébe hasznos dolgokhoz juthat, a gazdaság egészére

vonatkozóan is fontos kérdés, hogy teljesítményét a külföld hogyan fogadja, mennyiben értékeli, a nemzetgazdaság által felkínált termékek mennyiben cserélhetők el hasznos - az ország számára szükséges - javakra? Bizonyos körülmények között, ha a piaci viszonyok rendkívül kedvezőek, elképzelhető, hogy az ország nem kívánja e cserét azonnal megejteni, azaz a külföld által elfogadott teljesítményeinek egy részét csak később akarja ténylegesen „elfogyasztani" Ilyenkor beszélünk a kereskedelmi mérleg többletéről, mely felhalmozással jár, a többlet bevételek valamilyen formában történő befektetését igényeli. Ennek alapvetően két formája képzelhető el; ha a magánszféra nem vállalja a nemzetközi befektetést, akkor a hivatalos szférának - a kormányzatnak, pontosabban a jegybanknak - kell gondoskodnia a folyó időszakban megtakarított jövedelmek megfelelő formában történő befektetéséről.

Következésképpen a jegybank felvásárolja a kereskedelmi mérleg aktívumából fakadó a magánszféra számára a folyó időszakban felesleges - devizabevételeket. A külföldi jövedelmekre szert tevő üzletemberek devizabevételüket a devizapiacon eladják. A bankok devizakészletük egy részét a jegybanknak tovább adják, s így végül az ország hivatalos (monetáris) tartalékai növekednek. Ha a magánszféra szereplői maguk kívánják többlet devizabevételeiket felhasználni, azaz valamilyen módon befektetni, akkor ennek a döntésnek a tőkekiáramlás arányos felfutása lesz a következménye. A fizetési mérleg legfontosabb funkciója, hogy átfogó képet adjon az ország devizamozgással járó tranzakcióiról. Ennek segítségével lehetővé válik a valuta árfolyamának - árának - előrejelzése, illetve az ország jövőbeni nemzetközi fizetőképességének felmérése. A politikusok számára a fizetőképesség megfelelő szinten tartása

mindig is kiemelt feladatot jelentett A gazdaságpolitika minősítésének nem elhanyagolható szempontja, hogy hogyan alakult az ország devizatartalékainak - arany és külföldi valutákból felhalmozott készleteinek - a szintje. Függetlenül a kormányok mindenkori törekvéseitől, vagy nemzetközi szervezetek egyensúlyi elvárásaitól, a fizetési mérleg szinte törvényszerűen egyensúlyhiánnyal zárul. Természetes módon valamilyen mértékű többlet, vagy hiány jelentkezik. E mögött az egyes részek, részmérlegek alakulása és változása igen különböző formát ölthet, így a fizetési mérleg a legfontosabb forrás, melyből hivatalos és magán szereplők egyaránt a legbiztosabb információt szerezhetik be egy adott gazdaság működéséről. A mérleg szaldójának ismerete sorsdöntő lehet, hiszen napjainkban biztosra vehető, hogy az egyensúlyhiány növekedése (az aktívum vagy passzívum fokozódása) előbb-utóbb meghatározott politikai

lépéseket eredményez. A fizetési mérleg dinamikus egyensúlyban tartása olyan kemény követelmény, mely valamennyi kormányt arra kényszeríthet, hogy a szükséges intézkedéseket megtegye. Az intézkedések változatos formát ölthetnek; a piaci - közvetett jellegű beavatkozás mellett sor kerülhet elvileg a direktebb, adminisztratív lépésekre is. Üzleti döntések meghozatalakor ezek valószínűségének mérlegelése elengedhetetlen. A fizetésimérleg-egyensúly értelmezése körül vita folyik. Nem egészen egyértelmű, hogy mi is értendő az olyannyira kívánatos „egyensúly" alatt. Ahhoz, hogy a kérdésre megnyugtató választ tudjunk adni, egyértelműen definiálni kell a mérleget, az egyes tételek tartalmát. A „kettős könyvelés" lényege A fizetési mérleg alapvetően a kettős könyvelés elvére épül, mivel összeállításakor a tényleges ügyleteket, valamint az azokat kísérő pénzügyi folya-matokat egyaránt

számba veszik. Ha a módszert megfelelően alkalmazzák, az ország külfölddel szembeni követelései, illetve tartozásai összegszerűen megegyeznek Más szóval: könyvelési szempontból a fizetési mérlegnek mindig 0 szaldóval kell zárulnia. A könyvelési null szaldó közgazdasági értelemben véve természetesen nem jelenti a nemzetközi fizetések egyensúlyát, ehhez a mérleg belső tartalmát kell elemezni. Az elemzésnél abból kell kiindulni, hogy a fizetési mérleg az ország és a külvilág között lebonyolódó pénzügyi folyamatokat összesíti egy meghatározott időszakra vonatkozóan. Bizonyos tételek egyértelműen „flow" jellegű adatok, míg másutt az állományváltozás értéke kerül be a mérlegbe, tehát un. „stock" jellegű adatokról van szó. A fizetési mérleggel kapcsolatos félreértéseknek (félremagyarázatoknak) igen gyakran a flow és stock adatok nem megfelelő kezelése az oka. A mérleg sorokból és két

oszlopbál áll. A sorok a nemzetközi fizetések indítékait, a fizetési „jogcímeket" tüntetik fel, az oszlopok pedig a követeléseket, illetve tartozásokat különítik el. Pozitív előjellel szerepelnek azok a tételek, melyek pénz (tőke) beáramlással járnak, a negatív tételek pedig az országból kiáramló tőke volumenét összegzik. A fizetési jogcímek száma igen eltérő lehet. A „legtömörebb" fizetésimérleg-formában három sor szerepel a mérlegben: a folyó fizetések, a magánszféra által eszközölt tőketételek, valamint a hivatalos tartalékok sora. Részletesebb elemzésnél a folyó fizetéseket a nemzetközi kereskedelem látható és láthatatlan tételeire, a termelési tényezők nemzetközi jövedelem transzferével járó átutalásokra, s az un. egyoldalú fizetésekre bontják A tőkeforgalom esetében is általában megkülönböztetik a hosszú lejáratú (vagy lejárat nélküli) és az éven belüli tökemozgásokat.

Gyakran a direkt és portfolió tételeket (részletes magyarázatát lásd az V. fejezetben) is elkülönítik egymástól. A tőkeforgalmi tételek és a folyó fizetések közötti minőségi különbség lényege, hogy az előbbieknél a valutabelföldiek és külföldiek között devizakövetelések alakulnak ki, míg a folyó fizetések ilyen jövőben esedékes fizetési kötelezettségeket nem alakítanak ki. (Az áruexport természetesen együtt járhat hitel folyósítással, de az exporthitel, amely a valutabelföldiek külföldiekkel szembeni devizakövetelését jelenti, a tőkeforgalomban lesz elkönyvelve.) Valutabelföldiek a legkülönbözőbb pénzügyi tranzakciókat bonyolítják, hiszen árukat és szolgáltatásokat exportálnak vagy importálnak, tőke befektetéseket eszközölnek külföldön illetve hiteleket vesznek fel, vagy nem hitel jellegű tóiét vonnak be külső forrásokból. Szabadon döntenek lépéseikről, hiszen döntéseiket piacgazdaságban

csupán az motiválja, hogy mely ügylet eredményezi számukra a legkedvezőbb hozamot. Azt mérlegelik, hogy mikor járnak jobban, mikor jutnak nagyobb ellenértékhez. Ha bármit, továbbítanak" külföldre (árut, szolgáltatást vagy tőkét), nyilvánvalóan valamit kell kapniuk cserébe. Normális esetben az adott és kapott értéknek meg kell egyeznie. Ha az egyes ügyletek szintjén a csere nem járhat veszteséggel, a követeléseknek és tartozásoknak azonosnak kell lenniük, tehát a nemzetgazdasági szinten elkészített fizetési mérlegben a két oszlop végösszege is meg kell, hogy egyezzen, tehát a mérleg elvileg nullszaldóval zárul. Fentiek alapján teljesen értelmetlen fizetésimérleg-deficitről beszélni. Kivételként csak az adományok, segélyek említhetők, mint ellenszolgáltatással nem járó tételek. Könyvelési szempontból azonban ennek is van ellentétele, hiszen az adománnyal egyező mértékben csökkennek a tartalékok. Ha

kereskedelmi mérleg deficittel zárul, azaz az import meghaladja az exportált áruk értékét, az importőrök egy része nem fizetett reáltermékkel a behozott árukért, vagy pontosabban mások sem szállítottak többletárut a passzívum mértékében importált javakért, így az import egy részét hitelben vásárolták, vagy készpénzzel fizettek, esetleg a külföldön tartott aktívák (külfölddel szembeni követelések) egy részét használták fel az import kiegyenlítésére. Az is lehetséges, hogy a kereskedelmimérleg-passzívum nem a magánszféra külföldi aktíváinak értékét csökkenti, hanem a hivatalos tartalékok egy részét használják fel e célra. (A jegybank a többlet import értékében ad el devizát a piacon) Bármely megoldást alkalmazzák is, a többlet import tőkebeáramlással jár. Reál vagy pénzügyi aktívák eladása külföldre egyaránt tőkeimportot eredményez, értéke a pozitív előjelű oszlopba kerül. Reál vagy

pénzügyi aktívák vétele viszont az ország számára tőkekiáramlással jár, mely a fizetésimérlegpasszívumot növeli. Eltekintve attól az esettől, amikor a kormány interveniál (pontosabban a hivatalos monetáris szerv, a jegybank beavatkozik a devizapiaci folyamatokba), a magánszféra tőke importjának meg kell egyeznie a kereskedelmi mérleg deficitjével. Magántőke beáramlásra akkor és olyan mértékben kerül sor, amikor külföldiek hiteleznek az importőrnek, illetve beruházásokat eszközölnek az adott gazdaságban, illetve amikor az importőr ország lehívja külföldi aktíváinak egy részét. Általában véve tehát elmondható, hogy a nettó külföldi tőkebeáramlásnak kell ellentételeznie a többlet importot Sajátos tételként említhetjük meg a „tévedések és kihagyások" sorát, mely a számbavétel pontatlanságaiból fakad. A hatóságok képtelenek a nemzetközi fizetéseket valóban teljes körűen és pontosan számba venni.

Bizonyos tételekről előbb szerezhetnek tudomást, míg mások regisztrálása időben csúszik Másfelől, a technikai problémákon túl az árfolyamváltozások is megnehezítik a mérleg összeállítását, hiszen valamennyi tételt azonos valutában kell figyelembe venni, azaz a különböző valutákban és időpontokban eszközölt fizetések az érvényes árfolyamon konvertálva kerülnek be a mérlegbe. A fizetési mérleg szerkezete az idők folyamán lényegesen módosult. Az országok gyakorlata sem tekinthető teljesen egységesnek, így érthető, hogy a II. világháború után nemzetközi szervezetek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy egységesítsék a fizetésimérleg-összeállítás gyakorlatát. Legismertebb a Nemzetközi Valutaalap mérlegsémája, melyet valamennyi tagország (napjainkban csaknem 180 ország) alkalmaz. Fizetésimérieg-típusok A fizetési mérlegnek különböző típusai ismertek. Az egyes mérlegek tartalma az eltérő

szerkezetből következően különbözik egymástól. Attól függően, hogy a nemzetközi fizetéseknek, pénz és tőkeáramlásoknak mely területét veszik számba, az egyenleg számszerű értéke illetve információ tartalma módosul. Az egyes fizetésimérleg-típusok könyveléstechnikai szempontból abban különböznek, hogy más módon választják szét a szaldót kialakító, valamint a szaldót egyenlegező tételeket. Tulajdonképpen az a kérdés, hogy hol „húzzuk meg a vonalat", mely az alaptételeket az egyenlegező tételektől elválasztják. A legszűkebb területet (bár bizonyos nézetek szerint a legfontosabb tételeket) a kereskedelmi mérleg fedi le, hiszen a szaldót kizárólag az áruexport illetve import alapján számítja ki. Minden más tételt egyenlegezőnek tekint Tágabb kört ölel fel a folyó fizetési mérleg, mely a tőkeáramlásokat tekinti egyenlegező tételeknek, de a szaldót az összes egyéb fizetési jogcím

figyelembevételével határozza meg. Ha a vonalat a hosszú lejáratú (és lejárat nélküli) tőketételek alatt húzzuk meg, tehát a szaldószámításból csak a rövid lejáratú tőkemozgásokat zárjuk ki, akkor kapjuk az alap fizetési mérleget. Bizonyos országok esetében indokoltnak tűnhet a rövid lejáratú tőkeáramlások szétválasztása és aszimmetrikus könyvelése. Likviditási típusú fizetési mérlegnél a rövid lejáratú tökeexport-szaldót meghatározó tétel, míg az éven belüli töke beáramlást egyenlegező tételnek tekintik. Amennyiben a magánszektor teljes tőkeforgalmát szaldókialakító tényezőként veszik számításba, egyenlegezés csak a hivatalos tartalékok állományváltozása formájában következhet be. Az így készített összesítést nevezik hivatalos tartalékügyletek mérlegének. Ha valamennyi jogcím a „vonal felett" helyezkedik el; általános, vagy teljes körű mérlegről beszélünk, melynek szaldója a

korábban tárgyaltakból következően mindig nulla. (Pontosabban, hogy a szaldó nulla értékű legyen, megfelelő összegű „tévedések és kihagyások" tételt iktatnak be.) Folyó fizetési mérleg Tartalmazza a teljes áru és szolgáltatás kereskedelmi ügyletet, a nemzetközi, jövedelem transzfert, valamint az egyoldalú átutalásokat. A pozitív előjellel elkönyvelt (követelést megtestesítő) exporttételeket általában FOB árakon veszik figyelembe. // Ez azt jelenti, hogy a szállítás, biztosítás stb export ügylettel kapcsolatos költségeket nem tartalmazza a mérleg. Az importtételeket viszont általában a járulékos költségekkel növelt értéken könyvelik el, tehát CIFárakkal kalkulálnak. A kereskedelmi ügyleteket legtöbbször pénzátutalás követi. Az importőr cég megbízza (hazai) bankját, hogy az exportőr javára, annak bankja felé teljesítse a vételár átutalását. Előfordulhat természetesen, hogy az importőr cég

önálló számlával rendelkezik az exportőr országban, tehát a vételár kiegyenlítése nem jár nemzetközi pénzmozgással. (Az exportőr országban kerül csak sor bankok közötti átutalásra.) Ha az importőr ez utóbbi megoldással élhet, akkor látszólag úgy tűnik, hogy a fizetési mérleget nem érinti az effektív fizetés. A látszat ellenére, az áruvásárlást ekkor is nemzetközi pénzmozgás követi (a kettős könyvelés elve teljesül), hiszen a fizetés érdekében az importőr külföldi aktíváit adta el, tehát az import értékével azonos mérvű tőkebeáramlásra került sor. Amennyiben az első megoldást választja az importőr, úgy a bankok közötti nemzetközi pénzátutalás értelemszerűen az importőr ország devizatartalékait csökkenti, feltehetően a jegybank külföldi aktíváinak eladására került sor, ami a fentiekkel egyezően ugyancsak tőkebeáramlásnak tekinthető. A vételár kiegyenlítés módozatától függően az

import vételár pozitív előjellel vagy a tőkeforgalmi mérlegben, vagy a hivatalos tartalékoknál (azok csökkenése formájában) jelenik meg. A szolgáltatás kereskedelmet, s az abból adódó fizetéseket általában elkülönítik a hagyományos árukereskedelemtől. Esetleg „láthatatlan kereskedelemként", jelölik A szolgáltatás kereskedelem igen heterogén kategória, a címszó mögött rendkívül különböző jellegű tevékenységek találhatók. Egyes országok a termelési tényezők nemzetközi áramlásával járó - külföldön realizált - jövedelmek átutalását is e sorban tüntetik fel. Bár a gyakorlat azt mutatja, hogy valamilyen módon mindig megkülönböztetik a termelési tényezők átadásával, illetve a nem termelési tényezőkkel kapcsolatos szolgáltatásokból fakadó nemzetközi jövedelmeket. Hagyományos értelemben véve a szolgáltatások az áruk rendeltetési helyre való eljuttatásával kapcsolatos tevékenységeket

jelentik, így pl. szállítás, szállítmányozás, biztosítás, pénzügyi-fizetéstechnikai szolgáltatások, illetve a turizmussal járó fizetések. Az áru és szolgáltatás kereskedelem, illetve ezen belül a termelési-nem termelési tényezőkkel kapcsolatos szolgáltatások elkülönített számbavételekor érdemes a következőkre utalnunk. A termelési tényezők (munkaerő és töke) nemzetközi áramlásakor egyik ország a másik rendelkezésére bocsátja „felesleges" tényezőit, az ezeket követő jövedelem átutalások volumene tulajdonképpen a felhasználó (az importőr ország) „inputjától" függ. Ezzel szemben a nem termelési tényező típusú szolgáltatások „output" függőek, azaz árukat és értékesíthető volumenüket ugyanazon tényezők szabják meg, mint amelyek az áruk keresletét és kínálatát befolyásolják. Minél dinamikusabban képes egy ország nemzetközileg is értékelt formában reálteljesítményét

növelni, annál nagyobb az esélye, a lehetősége, hogy ilyen típusú szolgáltatás exportját is fokozza. Az egyoldalú átutalások vagy egyoldalú „juttatások" azon összegeket tartalmazzák, melyeket a valutabelföldiek ellenszolgáltatás nélkül kapnak. Ezekért sem a jelenben, sem a jövőben semmiféle fizetségre nem kötelesek Az országba beérkező egyoldalú átutalások természetesen a pozitív oszlopba kerülnek A magánszféra vonatkozásában ide sorolhatók a külföldről kapott ajándé- kok. Néhány ország a külföldön dolgozó vendégmunkások által hazautalt összegeket is ide sorolja, hiszen „egyoldalú" jellegükhöz aligha férhet kétség. A hivatalos szférát illetően az adományok, a teljesen térítésmentes segélyek említhetők meg. (Érdekes problémát vetnek fel az un kötött segélyek, ahol az adományként átutalt összeget csak a donor ország termékeinek a vásárlására lehet fordítani. Ilyenkor az

átutalásnak szerves folytatásával számolhatunk, hiszen a segélyben részesülő ország a javára megnyitott számlát csak ily módon használhatja fel.) Sajátos egyoldalú átutalási formát jelentenek a háborús jóvátétel! fizetések. Amikor a győztes fél (felek) a legyőzött háborús ellenséget arra kényszeríti, hogy az meghatározott összegű kártérítést fizessen az elszenvedett károkért. Sokan vitatják a jóvátétel! fizetések egyoldalú voltát, mivel véleményük szerint a háború pusztításaiért felelős ország ténylegesen már elvette a jóvátételi fizetések reálértékét. A folyó fizetési mérleg végeredményben egy nemzetgazdaság nemzetközi jövedelemtermelő képességét tükrözi. A mérleg aktívuma azt mutatja, hogy az ország nemzetközi versenyképessége és általános külgazdasági pozíciója függvényében milyen mértékű nettó jövedelemre tud szert tenni. A reális értékelés természetesen megköveteli, hogy

a szaldó mögötti tényezőket is ismerjük; azt is lássuk, hogy az aktívum vagy passzívum mennyiben eredt az ország reálteljesítményéből, vagy mennyiben vezethető vissza egyéb tényezőkre. Tőkemérleg A tőke- (forgalmi) mérleg minden olyan nemzetközi ügyletet tartalmaz, mely a valutabelföldiek külföldi magánszemélyekkel szembeni követeléseinek vagy tartozásainak az értékét módosítja. A tőkeforgalmi mérlegben szereplő ügyletek ilyen értelemben állományváltozást jeleznek; a magánszféra külföldi aktíváinak illetve passzíváinak állományában bekövetkező változást számszerűsítik. A tőkeforgalom igen különböző fajta ügyletekből tevődik össze, így bizonyos csoportosítás, az ügyleteknek meghatározott szempontok szerinti bontása elengedhetetlen. Az elhatárolásnak közismerten legfontosabb szempontja az eszközök hivatalos vagy magán jellege, az eszközök lejárata illetve az ügyleteket direkt és portfolió

befektetések szerint bontják. A hivatalos és magán tőke tranzakciók elhatárolása érthető és viszonylag egyértelműen megoldható. A külföldi (nem kölcsöntőke jellegű) befektetéseket általában a magánszféra eszközli A portfolió befektetések között működő és kölcsöntőke ügyletek egyaránt megtalálhatók; a forgatható (piacképes) értékpapírformát öltő hosszabb lejáratú kölcsöntőke ügyletek is itt szerepelnek. A direkt befektetések olyan külföldi aktívák megvásárlását jelentik, ahol a befektető a vállalkozást bizonyos mértékben ellenőrizni tudja. A befektetésnek tehát nem az a célja, hogy likvid eszközökhöz jusson, melyeket bármikor továbbadhat. A portfolió beruházások esetén a befektető tőkerészesedése nem teszi lehetővé az ellenőrzést. A befektető külföldi részvényeket vagy kötvényeket vásárolva kívánja hozamát növelni, de a tőke működtetést nem tudja befolyásolni, illetve

ellenőrizni. (Pl külföldi kormányok által kibocsátott kötvények megvétele) A kölcsöntőke ügyletek lejárat szerinti bontását az indokolja, hogy fizetési mérleg szempontból igen eltérő a rövid, illetve hosszabb lejáratú befektetések hatása. A rövid lejáratú ügyletek a fizetési mérlegnek igen labilis, a jövőt illetően bizonytalan hatású tényezői. A hosszabb lejáratú tranzakcióknál sem lehet kizárni, hogy a futamidőn belül - tehát a tényleges lejárat előtt - sor kerül a tőke ellenkező irányú áramlására, de ennek valószínűsége jóval csekélyebb, mint a likviditási preferenciát egyértelműen jelző rövid lejáratú tőkeügyleteknél. A tőkeügyletek lejárat szerinti elkülönítése csak formálisan történhet meg. Ténylegesen igen nehéz egy-egy ügylet lejáratát előre meghatározni. Ha például egy cég vagy magánszemély külföldön bankszámlát nyit, e befektetés a befektetési forma (bankszámla) alapján

rövid lejáratúnak minősül, annak ellenére, hogy a számlakövetelést a tulajdonos folyamatosan növeli. Ugyanakkor a külföldiek által megvásárolt hosszú lejáratú kormánykötvények értéke a hosszú lejáratú ügyletek közé kerül, még akkor is, ha a kötvény egy éven belül lejár, illetve ha a külföldi tulajdonos azt rövid időn belül eladja. Külföldi aktívák vásárlása, függetlenül a befektetés portfolió vagy direkt jellegétől, a fizetési mérleg tőkeforgalmi részmérlegében a tartozások között (negatív előjelű tételként) szerepel, hiszen minden esetben tőke kiáramlást eredményez. Valutakülföldiek direkt és portfolió befektetései egy adott ország tőkeforgalmát aktivizálják, mivel az aktívák külföldieknek történő eladása (reál és pénzügyi aktívák esetében egyaránt) a követelés állományt növelik, tőkebeáramlást indukálnak, azaz pozitív előjellel veendők számba. Gyakran okoz zavart, hogy a

tőkekiáramlás kerül a negatív oszlopba, s a külföldi tőketulajdonosok által eszközölt befektetések jelentik az ország követelés állományának növekedését. A könyvelés logikája: külföldi pénzügyi aktívák „vásárlása" (részvények, kötvények, egyéb értékpapírok, hitelfolyósítások) ugyanolyan tőke kiáramlással jár, mint ha reáljavakat vásárolnak külföldön (pl áru import) Hasonlóképpen a külföldieknek eladott pénzügyi aktívák nyomán ugyanolyan fizetésekre kerül sor, mint áruexport esetén Fentiek alapján érthető, hogy a tőkeforgalmi mérleg az ország nemzetközi vagyonmérlegének tekinthető, mely a külföldi vagyon nettó változását jelzi. A mérleg passzívuma azt mutatja, hogy nőtt az ország nettó külföldi aktíváinak értéke, míg az aktívum az adott időszak alatt bekövetkező nettó külföldi vagyon csökkenés volumenét jelzi. A hivatalos tartalékok „mérlege" A fizetési mérleg

folyó tételeit, valamint a tőkeforgalmi mérleget a hivatalos tartalékok mérlege követi. E harmadik részmérlegben szerepelnek általában az un. egyéb tételek, melyek egyértelműen egyetlen címszó mögé sem sorolhatók be, illetve a tévedések és kihagyások sora. Ez utóbbi beiktatását az teszi szükségessé, hogy bizonyos tranzakciók számbavételére technikai okokból nem kerülhet sor a folyó (mérlegkészítési) időszakban, illetve így korrigálhatok az árfolyam mozgásokból származó torzítások. Tipikus hibaforrást jelent az is, hogy a nagyobb értékű export-import ügyletek pénzügyi rendezése hosszabb periódust ölel át. Az első részletek átutalására esetleg jóval előbb kerül sor, mint ahogy az áruszállítások megindulnak. (Tehát pl az export ügylet még nem kerül nyilvántartásba pozitív előjellel a követel oszlopban, amikor már bizonyos átutalásra sor kerül, s így ez az összeg a külföldi aktívák növekedése

miatt a tőkeforgalmi mérlegbe negatív előjellel szerepel.) Az utolsó részletek átutalására viszont lényegesen később kerülhet sor, mint az áruügylet teljesítése Ennek nyilvánvalóan „aktivizáló" hatása lesz; az export teljesítése a folyó tételek követel oszlopában úgy jelenik meg, hogy a tőkeforgalmi mérleg erről még nem vehet tudomást, itt nem regisztrálható még a külföldi aktívaállomány növekedése. A tévedések és kihagyások sora hivatott arra is, hogy a csempész áruk forgalmából eredő aktív irányú torzulásokat kivédjék Az illegálisan behozott áruk értéke nem szerepel a folyó import kiadások között, nem növeli a folyó tartozások értékét, miközben azokért természetesen fizetni kell, tehát az ország külföldi aktíváinak az állománya arányosan csökken, látszólagos tőkebeáramlást kimutatva. E részmérleg legfontosabb eleme kétségtelenül a hivatalos tartalékok állomány változása,

valamint a külföldi hivatalos szervekkel szembeni kötelezettségek tétele. A nettó tartalék változás e két tételt együttesen vizsgálja A tartalékokat alapvetően külföldi devizákban tartják, illetve bizonyos mértékben aranyat halmoznak fel a jegybankok A tartalékokat a jegybank értelemszerűen befekteti; az eszközök likvid jellegét megőrizve valamilyen rövid lejáratú formában tartják a tartalékokat Korábban a valutatulajdonos országban helyezték el az adott valutából felhalmozott készleteket, az utóbbi időben a nemzetközi (euro) piacokon eszközlik e befektetéseket. A hivatalos tartalékok változása a fizetési mérleg összes egyéb tételének nettó értékét tükrözi. A jegybanki tartalékállomány mérése az állomány változás pontos meghatározása - nem vet fel problémát. Ha a hivatalos tartalékok volumen változása eltér a „vonal feletti" tételek által meghatározott szaldótól, akkor a két értéket a

tévedések és kihagyások segítségével hozzák egy szintre. A fizetésimérleg-szaldó értelmezése Igen gyakran beszélünk fizetésimérleg-deficitről, -passzívumról, netán hiányról, más országokkal kapcsolatban az aktívumot, a fizetésimérleg-többletet emlegetjük. Bármely irányú egyensúlyhiány alakuljon is ki egy országra nézve, a fizetésimérleg-szaldó „üzenete" azonos: valami rosszul alakul a gazdaságban, így valószínűleg - rövid időn belül - meghatározott változások következnek be, amelyekre a kormány eltérően reagálhat; a kormányzati lépések esetleg ösztönözik e folyamatok beindulását, esetleg fékezni próbálják, de előfordulhat, hogy a kormány szabad utat enged a korrekciós mechanizmusoknak, tehát azokba nem kíván beavatkozni. Általában a fizetésimérleg-deficitet negatívan értékelik, amíg az aktívummal rendelkező ország pozícióerősödéséröl beszélnek. Fenti fogalmak tartalma igen

vitatható, hiszen a teljes körű fizetési mérleg esetében egyensúlyhiányról teljesen értelmetlen beszélni, aktívum vagy passzívum csupán valamely részmérleg vonatkozásában alakulhat ki. Az egyensúlyhiány reális értelmezése, illetve minősítése érdekében feltétlenül foglalkoznunk kell a fizetési mérleg un. „autonóm" és „igazodó" (gyakran egyenlegezőnek nevezett) tételeivel. Azon tranzakciókat tekintik autonóm jellegűnek, amelyek volumene teljesen független az egyéb fizetésimérleg-tételektől. Az igazodó tételek viszont egyértelműen levezethetők valamilyen más fizetési jogcímből, azaz más ügyletek logikus következményeinek tekinthetők. Más megközelítésben az autonóm tételek a „vonal felett" találhatók, míg az egyenlegezö tételeket a „vonal alatt" tüntetik fel. Mindkét esetben igaz, hogy az autonóm és egyenlegezö tételek összege nulla. Fentiek alapján a fizetésimérleg-szaldót

közgazdasági szempontból (eltekintve a könyvelési technikától) az autonóm tételek alapján vizsgálhatjuk. A fizetési mérleg akkor zárulhat aktívummal, ha az autonóm jellegű bevételek (követelések) értéke meghaladja az autonóm jellegű kiadásokat (tartozásokat). Deficit esetén az autonóm tételek nettó értéke negatív előjelű A gyakorlatban fenti elv követése nem mindig lehetséges, illetve nem elég egyértelmű. Az egyes tételek mögötti szándékok - motivációk - csak ritkán határozhatók meg valóban egyértelműen. A legtipikusabb példát erre a rövid lejáratú tőkemozgások szolgáltatják. Ha az ország rövid lejáratú külföldi aktíváinak értéke nő, akkor egyrészt gondolhatunk arra, hogy az exportőrök deviza bevételüket nem kívánták teljes mértékben reáljavak beszerzésére fordítani. A bevételek egy részéért külföldi pénzügyi aktívákat vásároltak Másrészt az sem zárható ki, hogy a rövid lejáratú

tökeexportot a külföldi valutáért remélhető magasabb kamathozam motiválta. Ebben az esetben a külföldi aktívák növekedése autonóm döntésre vezethető vissza, aminek természetesen következménye lesz: a fizetési mérlegben ennek nyomán meg fog jelenni egy „egyenlegezö tétel". // 15. Mutassa be a devizapiaci ügyleteket es az árfolyamtípusokat! A devizapiac központi kategóriája az árfolyam. Az árfolyam egy adott valutának egy külföldi pénzben kifejezett ára. A valutáknak számtalan „ára" létezik, melyek egymástól lényegesen különbözhetnek. Eltekintve itt most a hivatalosan meghatározott ártól, a hivatalos árfolyamtól, a valutáknak a devizapiaci ügyletek jellegétől függően a piacon is több féle áráról beszélhetünk. (Hivatalos árfolyamot a hetvenes évek közepe óta csak azok az országok határoznak meg, ahol a devizapiac nem működik, vagy működésében áralakító mechanizmusában - a hatóságok nem

bíznak.) A devizák adás-vétele történhet prompt, vagy azonnali fizetéssel. Ebben az esetben az ügyletkötés és annak teljesítése között maximum két munkanap telik el. Prompt vagy készpénz árfolyam az az ár, amelyet ilyen ügyletek esetén kell fizetni egy külföldi valutáért. Amennyiben az ügylet teljesítésére (mindkét fél részéről) csak a kötést követő 3. munkanapon vagy később kerül sor, határidős vagy termin üzletről beszélünk. (Rendszerint 1, 3, 6 hónapos vagy maximum egy éves határidőben állapodnak meg.) Fontos, hogy a határidős árfolyamot az üzletkötéskor rögzítik, miközben a devizáknak az adott áron történő kicserélésére csak a „határidő" napján kerül sor. Adott napon egy valutának a szokásos határidőknek megfelelően többféle termin árfolyama létezik; hiszen az egy, három, hat hónapos termin ügyleteket eltérő áron kötik. A határidős ügyletek megkötésére akkor kerül sor, ha a felek

úgy érzik, hogy ily módon a devizák jövőben várható és számukra kedvezőtlen árváltozását kivédhetik. Aki egy valuta árfolyam emelkedésére számit, jövőbeni szükségletét akkor próbálja előrehozott vásárlással kielégíteni, ha így olcsóbban jut a valutához. Amennyiben a valuta határidős árfolyama alacsonyabb, mint amilyen készpénz árfolyamot a kérdéses határidőre valószínűsít, határidőre megveszi a szükséges deviza mennyiséget. Ehhez természetesen olyan partnerre van szüksége, aki úgy érzi, hogy jövőbeni devizakészletét a határidős árfolyamon kedvezőbben tudja értékesíteni, mint a későbbi készpénz árfolyamon. Valamelyik fél természetesen veszít az üzleten Hogy ki és milyen mértékben, azt a határidős árfolyam és a határidő napján érvényes készpénz árfolyam tényleges viszonya dönti el. A devizapiac egyik legfontosabb ügylete a swap megállapodás. Egy két lépcsős üzletről van szó, egy

prompt és egy határidős megállapodás kombinációjáról. A felek azonnali ügylet keretében kicserélik valutáikat, majd rögzítik a visszacserélés feltételeit: mikor, milyen áron kerül sor kötelező jelleggel a kérdéses valuták visszaadására. Az ügylet természetesen nem költségmentes, hiszen a két csere nem azonos áron (árfolyamon) történik. A határidős árfolyam diszkontja nyilvánvalóan költséget jelent, de ezt a valuta kamathozama csökkentheti. A prémium sem jelent ténylegesen tiszta nyereséget, hiszen a kicserélt valuta kamathozama elmaradhat az átadott valutáétól. A termin árfolyamokat igen gyakran a készpénz árfolyamtól való eltérés formájában közlik. A határidős prémiumot, vagy diszkontot adja meg a bank A határidős és készpénz árfolyam pozitív eltérése a prémium, a negatív előjelű különbség a diszkont. A prémiumot, illetve diszkontot a készpénzárfolyamhoz viszonyítva, annak százalékában adják

meg. Ismertek az un. jövőbeni vagy futures üzletek, ahol az üzlet megkötése és teljesítése a határidős ügylethez hasonlóan időben elválik, de a teljesítésre nem egy bizonyos periódus elteltével, hanem egy előre rögzített jövőbeni időpontban kerül sor. Erre a terminusra bármikor lehet kötni üzletet, azonban a kérdéses terminusra szóló jövőbeni árfolyam menetközben jelentősen módosulhat. (Pl a július második szerdájára megkötött jövőbeni francia frank árfolyam januárban vagy márciusban, áprilisban stb. időpontokban igen különböző lehet) Jövőbeni deviza ügyleteket csak a legfejlettebb devizapiacokon lehet kötni, ahol a bankok erre az üzletágra szakosodtak. E piacokon sem korlátlan a lehetőség; meghatározott valutákban, azok szabványosított mennyiségeire lehet csak üzletet kötni. A devizaárfolyam két módon jegyezhető: megadható az a külföldi valuta mennyiség, amely egységnyi hazai valutáért megszerezhető

(hazai valuta külföldi valutában kifejezett ára), vagy azt a hazai valuta mennyiséget tüntetik fel, amelyért egységnyi külföldi valuta vásárolható. Bizonyos országok hagyományosan az első megoldást alkalmazzák, így Nagy-Britanniában vagy az USA-ban a hazai valuta árát jegyzik; a világ legtöbb országában - így nálunk is a külföldiét. Az árfolyam jegyzés ismerete elengedhetetlen Ennek különösen akkor nagy a jelentősége, ha árfolyam változásokról van szó. Nem mindegy, hogy pl. egy 5%-os árfolyam esés, mely árfolyamnál következett be Az árfolyamokat „jegyzik", azaz rendszeresen közlik a valuták éppen érvényes árát. Általában két árfolyam szerepel a jegyzésben; az eladási (bid) és a vételi (ask) árfolyam. A kettő közötti eltérés a devizakereskedő haszna A piaci árfolyam jegyzés globálisan mutatja egy valuta áralakulását. Olyan átlag árról van szó, melyen esetleg egyetlen devizakereskedő sem kötött

üzletet. A jegyzéstől a bankok mindkét irányban eltérhetnek Nyilván az szabja meg döntésüket, hogy adott valutából milyen készlettel (pozícióval) rendelkeznek. Ha csökkenteni kívánják készletüket, akkor valószínűleg alacsonyabb áron adják-veszik a valutát, mint a piaci (bid és ask) árfolyam, ellenkező esetben a fölé mennek. Az árfolyam makro- és mikrogazdasági jelentősége A valutaárfolyam makro és mikrogazdasági szempontból egyaránt kulcs fontosságú tényező. A valutaárfolyam - a valuta ára - valamennyi termék külső piaci versenyképességének döntő tényezője. Hogy milyen adott gazdaság reál és pénzügyi aktívái iránt a nemzetközi kereslet az döntő mértékben függ azok relatív árától, azaz külföldi valutá(k)ban kifejezett árszint- jétől. Ha a hazai valuta ára túlzottan magas, a külföldi devizában kifejezett termékárak is magasak lesznek. Köznapi megfogalmazás szerint az országot drágának

tartják a partnerek. Ennek nyilvánvaló következménye, hogy az ország mind kevesebb terméket tud külföldön eladni, s várhatóan csökken a külföldiek érdeklődése a hazai pénzügyi aktívák (befektetési lehetőségek) iránt is; romlik a fizetési mérleg. Ekkor a külföldi partnerek jogosan arra számítanak, hogy jelentősebb változások következnek be a gazdaság működési feltételeiben. Azt nem lehet előre pontosan felmérni, hogy e változásokat a piaci mechanizmusok vagy kormányzati lépések (gazdaságpolitikai döntések) idézik-e elő, de a bizonytalanság mindenképpen tovább gyengíti az ország nemzetközi gazdasági pozícióját. (Jogosan feltételezhető devizális korlátozások életbe léptetése, tőkeforgalmi ellenőrzés bevezetése, vagy mindenekelőtt az árfolyam esése) A túlzottan alacsony árfolyam hatása fentiekkel ellentétesek, általában (rövid távon) javítja a fizetési mérleget. Ez bizonyos szempontból ugyanolyan

káros következményekkel járhat. Az egyensúlyhiány önmagában zavaró, hiszen a működési feltételek változását valószínűsíti. Az indokolatlanul alacsony árfolyam a nemzetgazdaság külsőpiaci versenyképességét a valóságos komparatív előnyök biztosította - szint fölé emeli, így még olyan termékeket is sikeresen exportálhatnak, amelyeket ésszerűbb lenne a külső piacokról beszerezni. Továbbá a hazai aktívák árát rendkívüli mértékben csökkentve igen erőteljes tőkeimportot indukálhat. Mivel az egyensúlyhiány miatt a várakozások, melyek különböző változásokat valószínűsítenek, fokozódnak, a külföldi tőkebefektetők jelentős része csak rövid távon - átmeneti jelleggel - kívánja eszközeit az adott gazdaságban elhelyezni. Ez az ország nemzetközi likviditását veszélyezteti, hiszen bármikor sor kerülhet a tömeges tőkekivonásra, azaz a külföldiek tulajdonában levő aktívák eladására. A fizetési

mérleg növekvő aktívuma miatt a várakozások középpontjában az árfolyam emelkedés áll. Jogosan feltételezik, hogy előbb-utóbb sor kerül az indokolatlanul alacsony árfolyam emelkedésére. Ez bekövetkezhet spontán módon, a piaci túlkereslet hatására, vagy a hivatalos (monetáris) szervek beavatkozása nyomán. Makrogazdasági szempontból tehát meghatározó jelentősége van annak, hogy az árfolyam a „reális" szint közelében legyen. Bármely irányban alakuljon is ki jelentős és tartós eltérés, a külgazdasági egyensúly, s ennek nyomán hamarosan a belső gazdasági folyamatok egyensúlya is felborul. A gazdaságpolitika számára így elsőrendű feladat az árfolyam megfelelő szintjének biztosítása. Mikrogazdasági szempontból, a gazdasági szereplők számára is kulcskérdés, hogy milyen a hazai valuta ára. A gazdasági döntések, beleértve a termelési szerkezetet (milyen termékeket, milyen módon gyártsanak), a piac- és

árpolitikai döntéseket is az árfolyam adott szintjétől függően hozhatók meg. Az árfolyam a hazai valuta ára, de egyúttal valamennyi tennék devizaárának meghatározója. Minél magasabb az árfolyam, annál magasabbak lesznek a devizaárak. Ez természetesen csak szűk határok között érvényesíthető, hiszen az exportőr ország (eltekintve a hegemón pozícióval rendelkező nagy gazdaságoktól) kénytelen igazodni a „világpiaci" árakhoz. Termékeit csak a külső piacon szokásos árakon kínálhatja fel. A túlzottan magas árfolyam miatt az ország relatív árszintje emelkedik, azaz az exportőrök külsőpiaci ár-versenyképessége gyengül. A termelők/exportőrök elvileg a következő lehetőségek között választhatnak: • ár-versenyképességük tartása érdekében devizaáraikat a piaci átlagnak megfelelő szinten tartják; azaz tudomásul veszik, hogy bevételük hazai valutában csökken, s így az export értékesítés

jövedelmezősége romlik, azaz a belföldi értékesítés jövedelmezőségétől elmarad. • ragaszkodnak a külsőpiaci értékesítés korábbi (vagy belföldi értékesítésnél elérhető) jövedelmezőségéhez, s így deviza áraik emelésére törekednek. Ez esetben tudomásul kell venniük, hogy termékeik iránt a külső piaci kereslet visszaesik, tehát a fajlagos (termékegységre eső) jövedelem változatlan szintje mellett az értékesíthető volumen arányosan csökken. • megkísérelik költségeik csökkentését, új technika-technológia alkalmazásával, olcsóbb források igénybevételével, így például az import eredetű input növelésével. • piaci orientációjukat módosítják, export helyett a belföldi értékesítésre helyezik a hangsúlyt. Egyik döntés sem problémamentes. Számos külés belgazdasági tényező függvényében dönthető csak el, hogy melyik lépés a legésszerűbb. A termelők mindenképpen arra kényszerülnek, hogy

korábbi üzleti stratégiájukat felülvizsgálják, s a korrekciókkal járó kockázatokkal szembenézzenek. Hasonló döntési kényszer elé kerülnek a termelők a túlzottan alacsony árfolyam kialakulása esetén is. Bár a problémák eltérő előjellel jelentkeznek, a kiútkeresés itt sem könnyű. A hazai valuta alulértékeltsége látszólag igen kedvező az exportőrök számára, hiszen változatlan devizaárak mellett is jelentősen nő hazai valuta bevételük, így az export jövedelmezőség a korábbi szint fölé emelkedik. Valószínűsíthető, hogy ennek következtében az export termékeknek a jövedelmezősége a nem kereskedelmi szektor termékeihez viszonyítva is emelkedik. Az export érdekeltség tehát biztosan fokozódik. A külső piaci értékesítés fajlagos hozamának növekedését a termelök csak akkor képesek valóban kiaknázni, ha az export volumen is növelhető. Változatlan deviza árak esetén ennek aligha van esélye, tehát az

értékesítési volumen növelése érdekében, az export termékek iránti kereslet fokozása céljából mindent el kell követniük versenyképességük erősítésére. Ennek legegyszerűbbnek tűnő módja, ha devizaáraikat csökkentik. Alulértékeltség esetén kérdéseket illetően áll fenn: az exportőrök döntési kényszere az alábbi • mennyiben kívánják kiaknázni az árfolyam helyzetből fakadó potenciális előnyöket? Törekednek-e (és képesek-e) arra, hogy az export volumen növelésével is fokozzák hozamukat? • milyen mértékű devizaár csökkentésre vállalkoznak? Mely devizaár mellett optimalizálható a globális hozam? • hogyan tudják kivédeni költségeik növekedését? Lehetséges-e és milyen módon a drágább import input kiváltása olcsóbb hazai beszállítással? Fentiekből kitűnik, hogy a termelők számára a hazai valuta árának a reális szinttől való eltérése - a túl magas, vagy túl alacsony árfolyam

egyaránt - olyan lépés kényszert jelent, amely elengedhetetlenné teszi a tényezők komplex mérlegelését, s a döntések elkerülhetetlenül újabb kockázatok vállalásával járnak. Minél jelentősebb a valuta alul-, illetve túlértékeltsége, annál inkább fel kell készülniük a belföldi termelőknek is, a külföldi partnerekhez hasonlóan, hogy az egyensúlyhiányt fokozó irreális árfolyam rövid időn belül beindítja a piaci vagy hivatalos védekező mechanizmusokat, így az üzleti kalkulációk még bizonytalanabbá válnak. Úgy kell módosítani az üzleti stratégiát, hogy egyre ingadozóbb alapokra épül döntésük. Nagy országok esetében a külgazdasági ügyletek árfolyamkockázata kisebb terhet jelent a gazdasági szereplők számára. Esetükben lehetséges, hogy hazai valutában kerül sor az (export vagy import) üzletek megkötésére, így az árfolyam változás veszélyével nem, illetve más módon kell foglalkozniuk, mint a

külgazdasági ügyleteiket külföldi valutában bonyolító országoknak. Az amerikai vagy német üzletember természetszerűleg dollárban vagy márkában rögzíti külföldi partnereivel az árat, így a fizetés teljesítésekor bevételük vagy kötelezettségük hazai valutában nem térhet el az eredetileg tervezett szinttől. Az árfolyam változás lehetőségét azonban ők sem hagyhatják figyelmen kívül. Bár a korábban megkötött üzletek kalkulációja nem változik, a jövőbeni piaci lehetőségeik szempontjából sorsdöntő lehet a hazai valuta árának emelkedése vagy esése. Egy esetleges felértékelés nyomán a dollárban vagy márkában megszabott export ár a külföldi vevők számára (nemzeti valutájukban) sokkal nagyobb terhet jelent, tehát keresletük jelentősen visszaeshet. Mint arra korábban utaltunk, a piaci változásokat magukkal hozó „egyensúlyi mechanizmusok" súlypontját az árfolyam változás jelenti. A túlzottan magas

árfolyam nagy valószínűséggel esni fog, míg az indokolatlanul alacsony árfolyammal az emelkedésre kell számítani. Mikrogazdasági szinten ez súlyos feszültségekhez vezethet. A termelőknek/exportőröknek ugyanis már jó előre fel kellene készülniük e változásokra, vagyis túlértékeltség mellett már az export kapacitások bővítésén kellene fáradozniuk, s az alulértékeltséggel járó kedvező export lehetőségek ellenére a piaci orientáció váltást kellene előkészíteni. Hogy mikor kerül sor a valószínűsíthető árfolyam változásra, s az pontosan milyen mértékű lesz, arra természetesen csak tippelni lehet. Végül is nyilvánvaló, hogy a reális szinttől eltérő (esetleg hivatalosan eltérített) árfolyamnak lehetnek bizonyos szempontból, bizonyos társadalmi-gazdasági körök számára kedvező következményei, de a részleges és átmeneti jellegű pozitívumok messze nem ellentételezik az árfolyam torzulás makro- és

mikrogazdasági szinten jelentkező negatív hatásait. A követelmény tehát adott: mindent el kell követni annak érdekében, hogy az árfolyam a valuta árát a megfelelő - reális szinten tartsa. A követelmény teljesítése már jóval bonyolultabb, mivel azt sem az elméleti alapok, sem a gyakorlati eszköztár és mechanizmusok nem tudják kellően garantálni. Az árfolyam alakulásnak két szintje létezik. A valuta árát egyfelől a „tulajdonos" (a kormány, illetve a nemzeti monetáris hatóság) határozhatja meg Másrészt mint ár, természetes módon a piacon, a deviza kereslet-kínálat függvényében alakulhat ki. Egyik módszer sem tökéletes A hivatalos árfolyam meghatározásokról egyértelműen kiderült, hogy a jelenlegi világgazdasági körülmények között, a nemzetgazdaságok pozíciójában végbemenő folyamatos változások mellett, teljesen alkalmatlanok a valuták reális árviszonyainak biztosítására. A devizapiaci árfolyamok

szeszélyes ingadozása is arra hívja fel a figyelmet, hogy a piaci kereslet illetve kínálatra mind nagyobb súllyal hatnak a reál tényezőktől független, vagy azokkal csak igen laza kapcsolatban álló megfontolások, így még a legtökéletesebb devizapiacoktól sem várható, hogy az árfolyamok folyamatosan a reális szint közelében alakulnak. 16. Ismertesse az IMF letrejottenek korulmenyeit, celjait feladatait! A Bretton Woodsban alapított Nemzetközi Valutaalap azt a funkciót, illetve feladatot és hatáskört kapta, hogy a nemzetközi monetáris együttműködés és kereskedelembővülés előmozdítása révén és érdekében. • egyrészt felügyelje a nemzetközi monetáris rendszer működését, a valutaárfolyamok stabilitását és a kívánatos árfolyam-politikák folytatását, • másrészt kedvezményes rövid és középlejáratú hitelekkel segítse a tagállamokat átmeneti fizetésimérleg-nehézségeik áthidalásában. A Nemzetközi

Valutaalap vezető testülete a tagállamok képviselőiből álló „Kormányzótanács" (Board of Governors), operatív irányítója pedig az Ügyvezető Igazgatóság (Executive Board), illetve a Vezérigazgató (Managing Director). A Valutaalap szervezetében területi (pl afrikai, európai stb) és funkcionális főosztályok (pl. az Árfolyamok és kereskedelmi kapcsolatok főosztálya vagy a jogi főosztály) működnek, a különféle más, szolgáltató (pl. statisztikai) vagy kutató-elemző (pl. a közgazdasági kutatásokat végző) és kiegészítő (pl. adminisztratív) részlegek, főosztályok mellett A Nemzetközi Valutaalapnak a hivatalos szervezeti egységein kívül tanácsadó testületei, konzultatív bizottságai is vannak (mint amilyen a „Közbülső Bizottság" és a „Fejlesztési Bizottság"). A Valutaalap döntéseire nagy befolyással bír az öt, illetve hét vezető pénzügyi hatalom (USA, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és az

NSZK, továbbá Olaszország és Kanada) monetáris kormányzatának vezetőiből álló tanácskozó testület, az un. Ötök, illetve Hetek Bizottsága, amelynek ellensúlyozására az 1972-ben a fejlődő országok által megszervezett, Afrika, Ázsia és Latin-Amerika 8-8 államának képviselőiből álló testület, az un. Huszonnégyek Csoportja aligha képes. Az IMF tagjai gazdaságuk fejlettsége, illetve nagysága (a bruttó hazai termék színvonala), a nemzetközi kereskedelemben elért súlya, valamint világgazdasági jelentősége és nyitottsága alapján megállapított és ötévenként revideált kvóták szerint kötelesek hozzájárulni a Valutaalap tartalékolt alaptőkéjéhez, amelyből ugyancsak kvótájuk arányában vehetnek fel hiteleket. Sőt, a szavazati jogok is a kvóták nagysága szerint minősítettek, vagyis súlyozottak. A „súlyozott szavazati erő" (weighted voting power) azt jelenti, hogy bár minden tagállamnak egyaránt 250

alapszavazata van, ezenkívül azonban a megállapított kvótájuk minden 100 ezer SDR-je után még további 1-1 szavazatot kapnak. Az IMF-hez csatlakozó tagállamoknak a kvóta 25 százalékát eredetileg aranyban, a többit nemzeti valutájukban kellett befizetniük. Az Alapokmány későbbi módosítása és a „Különleges. Lehívási Jogok" (SDR) bevezetése óta a kvóta 25 százalékát konvertibilis valutáért vásárolható SDR-ben kell befizetni. Hitelfelvétel esetében az Alap által jóváhagyott konvertibilis valutában kapott összeg ellenértékét saját valutában kellett betétként elhelyezniük az Alapnál. Eredetileg egy-egy évben csak a kvóta maximum 25 százaléka erejéig lehetett kölcsönt felvenni, mégpedig öt évre együttesen a kvóta maximum 125 százalékáig. 1962-ben az Alap megtárgyalta és „intézményesítette" a „Tízek" vagyis a legfejlettebb országok (USA, Anglia, NSZK, Japán, Franciaország, Olaszország,

Kanada, Hollandia, Belgium és Svédország) csoportjától (Group of Ten) saját forrásai kiegészítésére, illetve a fizetésimérleg-gondokkal küzdő tagállamai megsegítése céljából felvehető (eredetileg jnaximum 6 milliárd dollárig terjedő) összegek kölcsönzési rendjét, az un. Általános Hitelegyezményt (General Arrangements to Borrow, GAB), amelyet később felújítottak és bővítettek is. Sor került a kvóták többszöri emelésére is (a növekvő hiteligények miatt), és a hatvanas években - főként a váratlan spekulációs pénzáramlások, a „forró pénzek" okozta nehézségek ellensúlyozására - az Alapnál felvehető un. készenléti hitelek intézményét (standby arrangements) valamint a tagállamok központi bankjai közötti az un. lecserélés! ügyletek (swap arrangements) gyakorlatát. Az előbbi azt jelenti, hogy valamely tagállam előre engedélyt kér un. szándéklevél (letter of intent) formájában és nyer (csekély

díj ellenében) az Alaptól a jövőben esedékes, meghatározott célú hitelfelvételre, hirtelen támadt hitelszükségletének majdani azonnali kielégítésére. Az utóbbi a már tárgyalt határidős ügyleteknek a felhasználását jelenti az egymással kooperáló központi bankok részéről a spekulációs pénzmozgások csökkentésére. A Nemzetközi Valuta Alap hitelezési és tartalékolási rendjében a leglényegesebb változás az eredetihez képest az un. Különleges Lehívási Jogok (Special Drawing Rights, SDR) bevezetése volt. A "Különleges Lehívási Jogok" egy olyan hivatalos elszámolási és tartalékolási egység, amelynek értékét egy „valutakosár" alapján határozzák meg. (Eredetileg 1 dollárral volt egyenértékű, de 1973-ban a dollár kétszeri leértékelése nyomán már 1,2 dollárt ért. 1974-ben még 16 valuta ,1981-tői már csak az 5 fő valuta súlyozott értékéből álló „kosár" alapján határozták meg

értékét.) Az SDRt gyakran „papíraranynak" is nevezik, minthogy értéke kizárólag a tagállamok megállapodásától függ, melyet sem arany-, sem devizatartalék nem alapoz meg. Használata csupán a központi bankok közötti elszámolásokra, fizetésimérleg-deficitek, illetve többletek rendezésére korlátozódik, de nem terjed ki a magánkereskedelmi ügyletekre. Az SDR bevezetése nyomán 1970 óta a Nemzetközi Valuta Alapnál a hitelfelvételek is a kvóták szerinti SDR alapján történnek, amelyekben mint mesterségesen képzett „valutában", illetve elszámolási egységben a befizetett és a kikölcsönzött összegeket nyilvántartják. Az IMF hitelezési gyakorlata az idők folyamán sokat változott, és ez bizonyos fokig eredeti profiljának, funkcióinak a módosulását is jelzi. Egyfelől tekintettel a változó és növekvő igényekre, elsősorban az új és kevésbé fejlett gazdaságú vagy éppen eladósodott tagállamok

problémáira, igényeire, az IMF új finanszírozási módozatokat, kedvezményes hitelfelvételi lehetőségeket (financing facilities) vezetett be ugyanakkor szigorú feltételekhez (conditionalities) kötötte a kedvezményes hitelek nyújtását. Ez utóbbiak miatt meglehetősen gyakori bírálat érte - főként a strukturális bajokkal és fejlődési nehézségekkel küzdő eladósodott országok képviselői részéről. Másfelől az IMF az eredetileg valamennyi tagállamára vonatkoztatott monetáris felügyeleti hatáskörét valójában csak a kevésbé fejlett gazdaságú deficites országok irányában tudja érvényesíteni. A kevésbé fejlett gazdaságokat rákényszerítheti „kondicionalitásainak" betartására, míg a fejlett gazdasággal bíró szufficites országok irányában hatástalan az IMF monetáris felügyeleti hatásköre. A hitelnyújtás „feltételességének", a kölcsönök, segélyek nyújtásához fűzött gazdasági

követelményeknek és elvárásoknak, a conditionalities-nek a nagy nemzetközi hitelezők gyakorlatában több típusát különbözteti meg az irodalom. így • az „keresletorientált" kondicionalitást, amely főként épp a Nemzetközi Valuta Alap hitelpolitikáját jellemzi és a költségvetési kiadások lefaragása, a valutaleértékelés és a kamatlábemelés eszközeivel kívánja - a megtakarítások növelése és az exportösztönzés céljából - a hatékony keresletet, a belső vásárlóerőt korlátozni; • az „kínálatorientált" kondicionalitást, amely - mint pl. a Világbank hitelezéseinek nagy részénél beruházási programokhoz, projektumokhoz, illetve a strukturális alkalmazkodáshoz kötött; • a „növekedésorientált" kondicionalitást, amely egyebek mellett a külföldi beruházási tőkék bevonását, a magánszektor beruházásainak serkentését, a kereskedelem liberalizálását stb. írja elő, és • az

„összevont", „kummulatív", illetve „kereszt" kondicionalitást, amely a más hitelezők által szabott feltételek teljesítéséhez köti a hitelnyújtást. A Nemzetközi Valutaalap hitelnyújtásának „feltételességé", leginkább (és érthető okokból) a Világbank hitelezésének kondicionalitásával kötődik egybe, vagy inkább ez utóbbi hitelnyújtása veszi kritériumként az előbbi által támasztott hitelfeltételek megtartását, ezáltal a „kereszt-kondicionalitás" gyakorlatát folytatva. 17. Mutassa be a vilagbankot es tarsintezmenyeit A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD), illetve a „Világbank" (WB) A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (International Bank for Reconstruction and Development, IBRD), amelyet általában a Világbankkal azonosítanak, voltaképp a Nemzetközi Valuta Alap „testvérintézménye", amelyet ugyancsak a Bretton Woodsi egyezmény alapján hoztak

létre. Tagságának előfeltétele az előzetes IMF-tagság. Az IBRD élén ugyancsak egy „Kormányzótanács" (Board of Governors) és egy Ogyvezető Igazgatóság (Executive Board, Board of Executive Directors) áll. Az IBRD legfőbb feladata eredetileg a háború utáni európai újjáépítés programjainak-és a hadigazdálkodásról a békegazdálkodásra való mielőbbi áttérésnek hitelekkel való segítése, finanszírozása, valamint általában a külföldi magánbefektetések és nemzetközi beruházások előmozdítása. Alaptőkéjét a tagállamoknak a Nemzetközi Valuta Alapnál meghatározott kvótái szerint történő részvényvásárlásai alkotják, amelyet a tőkepiacokon felvett kölcsönökkel, illetve kötvények kibocsátása útján egészít ki. A későbbiekben mindinkábba fejlesztési programok és hosszabb átfutású (pl. infrastrukturális) beruházási projektumok hitelekkel való ellátása, nem utolsósorban a fejlődő országok

fejlesztési célú beruházásainak kedvezményes hitelekkel való finanszírozása lett tipikus funkciója. „Társintézményei" közül, amelyeket ugyancsak a Világbank (World Bank, WB), illetve a Világbank-család tagjainak tekintenek, az egyik a Nemzetközi Pénzügyi Társaság (International Fináncé Corporation, IFC), amelyet 1956-ban létesítettek, és amely 1957-ben vált az ENSZ egyik szakosított intézményévé, a magánvállalkozások támogatásával általában a gazdasági fejlődést, különösen pedig a fejlődő országokban a magánberuházásokat hivatott ösztönözni és elősegíteni. A másik társintézmény, az 1960-ban létrejött és 1961-től az ENSZ szakosított intézményeként működő Nemzetközi Fejlesztési Társulás (International Development Association, IDA) általában hosszú lejáratú (50 éves futamidejű), többnyire kamatmentes, illetve csak kezelési költségek fedezetére kiszabott igen alacsony kamatozású (1

százaléknál kisebb kamatrátájú) hiteleket nyújt a szegényebb fejlődő országoknak. Harmadik társintézményként tartják nyílván a Nemzetközi Beruházásvédelmi Ügynökséget (Multilateral Investment Guarantee Agency, MIGA), amelyet 1985-ben alapítottak, és amely 1988 óta működik azzal a feladattal, hogy bizonyos szolgáltatások (tanácsadás, információk) révén és főként a beruházási kockázatok ellenében nyújtott védelemmel serkentse a külföldi tőke beruházásait a gazdaságilag kevésbé fejlett területeken, biztosítási védelmet nyújtson a külföldön, éspedig elsősorban a fejlődő országokban tőkét beruházók számára bizonyos, nem gazdasági eredetű, vagyis nem az üzleti tevékenységből származó kockázatok ellenében (mint amilyen pl. az államosítás kockázata vagy a profitrepatriálás adminisztratív korlátozásának kockázata, illetve a háborús cselekményekkel, polgárháborúval stb. kapcsolatos kockázat)

18. Elemezze az EBRD celjat, tevekenyseget, es szervezetet! Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (European Bank fór Reconstruction and Development - EBRD) Az EBRD tevékenysége A közép- és kelet-európai korszakos politikai és gazdasági változások idején, 1989 nyarán merült fel a gondolat, hogy a társadalmi és gazdasági átalakulás fájdalmas folyamatát egy új, csak Európára koncentráló bankkal is támogatni illene. A javaslatot már 1989 novemberében támogatta az Európa Tanács is Az Európai Újjáépítési és Beruházási Bank megalakításáról 1990 januárjában kezdődtek meg a tárgyalások, s már májusban készen volt a nemzetközi megállapodás. A Bank hivatalos megnyitójára 1991 áprilisában került sor székhelyén, Londonban. Megalakulásakor 39 tagja volt, és tagja az Európai Unió és az Európai Beruházási Bank is. A Bank az általa segített átalakuló országok gazdaságpolitikáját segítendő összehasonlító

statisztikákat közöl, fontos elemzéseket ad. Ennek fő fóruma a Transition report, amely évente, novemberben jelenik meg. A megelőző év pontosabb gazdasági mutatóit közli az áprilisban megjelenő Transition report update. Noha az átalakuló országok makrogazdaság-politikájában nagyon is megfigyelhetők közös vagy hasonló vonások, mégis inkább az mondható, hogy az egyes kormányok egyébként hasonló, sőt azonosnak tekinthető céljaik elérésére különböző eszközöket alkalmaznak. A Bank közvetlenül e célokhoz, az intézményrendszer, az adminisztráció modernizálásához, a versenyképes ágazatok megteremtéséhez, az igazságos és hatékony adórendszer kialakításához kíván hozzájárulni. A Bank e feladatait természetesen csak teljes körű nemzetközi támogatással képes elérni, hiszen e folyamat közel 400 millió ember piacgazdaságba történő integrálását eredményezheti. Ez pedig már nemzetközileg is fontos teljesítmény

Az EBRD célja a nyitott, piacorientált gazdasági rendszerre történő átmenet folyamatának támogatása az átalakuló országokban úgy, hogy egyúttal a többpárti demokrácia, a pluralizmus és piacgazdaság elvei terjedjenek el azokban. A régió 26 átalakuló országában végbemenő strukturális és ágazati reformok megvalósítását részben infrastrukturális beruházásokkal, részben a magánszektor közvetlen finanszírozásával kívánja elősegíteni. Kiemelt jelentőséget tulajdonít a környezetvédelmi vállalkozásoknak is. Céljait hitelek nyújtásával, valamint érdekeltségi befektetésekkel és garanciavállalással valósítja meg. Az EBRD egyszerre kereskedelmi és fejlesztési intézet, amely finanszírozásának 60 százalékát - az Alapokmánynak megfelelően - a magánszektorban vagy a még állami tulajdonban lévő, de már privatizálás alatt álló vállalatokban valósítja meg. A további 40 százalékot fordíthatja csak más

vállalkozásokra, infrastrukturális befektetésekre. Az EBRD egyebek között a következőket végzi: 1. Kölcsönöket nyújt (önállóan vagy társfinanszírozásban) magánszektorbeli vállalkozásoknak és állami tulajdonú vállalatoknak a privatizáció elősegítése érdekében. 2. Befektet vállalatok alaptőkéjébe, elsősorban a magánszektorban, de állami tulajdonban lévő vállalatokba is azzal a céllal, hogy a magán- és külföldi tőke aránya emelkedjen. 3. Elősegíti magánvállalatok megjelenését a belföldi és a nemzetközi tőkepiacokon különböző garanciák nyújtása és pénzügyi tanácsadás útján. 4. Finanszíroz olyan infrastrukturális létesítményeket is, amelyek a piacgazdaságba történő átmenethez szükséges infrastruktúra újjáépítését és fejlesztését szolgálják. Az EBRD eredetileg engedélyezett alaptőkéje 10 milliárd ECU, mintegy 12,2 milliárd dollár volt, 30 százalékos befizetés mellett. Az alaptőke 1

millió darab egyenként 10 ezer ECU értékű részvényre oszlik, amelyeket csak tagállamok jegyezhetnek. A tagállamok alaptőke-részesedésük 30 százalékát öt év alatt, öt egyenlő részletben fizették be. Az egyes részletek fele volt teljesíthető un fizetési kötelezettségvállalási ígérvényekkel, amelyeket a Bank a későbbiekben finanszírozási tevékenysége kapcsán hívhat le. Az alapító okirat értelmében az Európai Unió mindenkori részaránya 51 százalék, vagyis többségi részesedése biztosított. Magyarország alaptőke-részesedése 79 millió ECU (mintegy 98 millió dollár). Ennek 30 százalékát fizette be az ország 1995 végéig. Érdekes volt a Szovjetunió felbomlása után keletkezett helyzet. Várható volt, hogy az eredeti tőkemegoszlást módosítani kellett. Ehelyett Oroszország 4 százalékos arányt kapott, a maradék 15 volt köztársaság 2 százalék alaptőke részesedésen osztozik. Az EBRD nemcsak saját tőkéjéből,

de nemzetközi tőkepiacokon felvett hitelekből is finanszíroz. Adósi helyzete hasonló a Világbankéhoz, AAA - jelzésű Ennek oka egyrészt a tagállamok összetétele s az emögött meghúzódó garancia, másrészt a magasnak minősülő befizetett alaptőkehányad önálló garanciális ereje. Az EBRD programfinanszírozásába szívesen és gyakran von be nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi magán- és többoldalú intézményeket. Ennek formája az un. társfinanszírozás Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szervezete A bank tevékenységét irányító legfontosabb testület a Kormányzótanács, amely azonban feladatainak és felhatalmazásának nagy részét átruházta az Igazgatótanácsra. A tagállamok mindegyike 1-1 kormányzót és kormányzóhelyettest delegál a Kormányzótanácsba Az Igazgatótanács létszáma 23, akiket a tagállamok választanak meg úgy, hogy az Ügyvezetőségen belül az Európai Uniót 11, a közép - és

kelet-európai országokat 4, a többi európai országot ugyancsak 4, és az Európán kívüli országokat is 4 igazgató és ugyanennyi igazgatóhelyettes illeti meg. A Bank elnöke egyben az Igazgatótanács elnöke. Az Igazgatótanács határozza meg a bank általános működési területeit, főbb irányvonalait, valamint dönt kölcsönökröl, garanciákról, részvényberuházásokról, technikai segélyekről, a Bank által felvett nemzetközi kölcsönökröl, illetve a Bank általános stratégiájáról. Különleges vonása az Európai Banknak az, hogy Alapokmánya is rögzítette elkötelezettségét a környezetvédelemmel kapcsolatban. E munkáját segíti a Környezetvédő Tanácsadó Testület is. Az EBRD a rendelkezésére álló forrásokból különböző típusú kölcsönöket nyújt, részvényeket vásárol és garanciát vállal. Ez utóbbiak azonban nem vonatkoznak az exporthitelekre, valamint különböző biztosítási tevékenységekre. A Bank kezdetben

arra törekedett, hogy inkább kisebb vállalkozásokat, de azok közül sokat finanszírozzon. Hamar kiderült azonban, hogy az 50 millió ECU alatti összegek kihelyezése nem bizonyult hatékonynak. Ezért a Bank a tagállamokkal együtt olyan alapok létesítését szorgalmazza, amelyek már ennél nagyobb vállalkozások finanszírozására is képesek. A kölcsönökért kért kamat magasabb a mindenkori londoni bankközi kamatlábnál (LIBOR). Az EBRD részvényvásárlásokat is eszközöl, ezt általában akkor teszi, amikor egy vállalkozás esetében más finanszírozásra nincs mód. A részvényvásárlás esetén azonban lényeges kritérium, hogy az a Bank számára középtávon megtérüljön, és megfelelő hozadékot biztosítson. A konkrét vállalat/vállalkozásban azonban nem igényel ellenőrzési jogot, s annak irányításába sem avatkozik bele. Az elmúlt évek világosan bebizonyították az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank hasznosságát és

tevékenységének áldásos hatását. Igaz még akkor is, ha a Bankot több oldalról is folyamatos bírálatok érték, érik. Az egyik a londoni központ túlzottan fényűző jellege és berendezése volt, ami az első elnök, Jacques Attali lemondásához vezetett. Ennél konkrétabb, s a Bank tevékenységéhez közelebb álló bírálatra válaszolt a Bank azzal, hogy ma már inkább a versenyképes ipari ágazatok létrejöttét támogatja, hasznosítva a tagállamok pénzügyi intézményeinek tapasztalatait. Ezzel járul leginkább hozzá a vállalkozások terjedéséhez, s általában a versenyszellem fokozódásához. 19. Melyek a BIS mukodesi celjai, feladatai? A Nemzetközi Fizetések Bankja (Bank for International Settlements - BIS) Bár nem a II. világháború után, hanem 1930-ban, a bázeli megállapodás alapján kezdte működését, mégis fontos intézménye a nemzetközi gazdasági rendszernek. Tárgyalása tehát fontos, mint később látjuk, az

1997-1998-as pénzügyi válságok kezelésében játszott szerepe miatt. Noha a BIS-t a washingtoni intézmények riválisának tekintették, főleg az Egyesült Államok, hamarosan kiderült, hogy olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyekre a Valutaalap, illetve a Világbank nem alkalmas, így a BIS mindvégig rugalmas tevékenységének eredményeként 1950-ben az amerikai vezetés már elvetette a Bank felszámolására vonatkozó korábbi javaslatát. Az európai gazdasági újjáépítés intézménye az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation for European Economic Cooperation OEEC), a majdani OECD elődje lett. A vele együtt létrejött Európai Fizetési Unió un. bankári keze volt a BIS A Nemzetközi Fizetések Bankja tehát fontos szerepet töltött be a háború utáni nemzetközi pénzügyi életben is. A multilaterális elszámolások megvalósítása volt az az út, amely az európai valuták konvertibilitásának visszaállításához vezetett. A

BIS kiterjedt műveleteket végzett több évtizeden át az aranytartalékokkal. Aranyműveletekkel kapcsolatos, valamint a Valutaalappal összefonódó tevékenysége a hetvenes években erősödött. A nemzetközi pénzügyi rendszer 1976-ban jogilag ugyan kiiktatta az aranyat, ám a Valutaalap tekintélyes aranykészlettel rendelkezett. E készlet egy részét áruba bocsátotta, de az egyébként természetes piaci folyamat ördögi körré torzult. A Valutaalap tagállamai - éppen az arany demonetizálása miatt • nem vehettek részt az aranyaukciókon, ugyanakkor jegybankjaik ragaszkodtak a már trónfosztott aranyban lévő tartalékokhoz is, mi több, azokat bővíteni szándékoztak. A BIS tehát részt vett az aranyaukciókon. E tevékenységének köszönhetően minősítette a Valutaalap „holderré" azaz a BIS tartalékolhatja az IMF által kibocsátott tartalék- és fizetési eszközt, az SDR-t. A Nemzetközi Fizetések Bankjának működési alapelvei,

feladatai A Nemzetközi Fizetések Bankját azzal a céllal hozták létre, hogy működése során elősegítse a különböző jegybankok együttműködését, kialakítsa a nemzetközi pénzügyi műveletek új változatait, valamint a nemzetközi fizetésekben, megbízotti funkcióval közreműködjön. Az alapítási céllal összhangban a Bank feladata a nemzetközi devizapolitikai együttműködés támogatása, a jegybankok bankjaként! tevékenység, továbbá széles körű nemzetközi elszámolások lebonyolítása. Működése során a BIS a jegybankok bankjaként tevékenykedik, ilyen minőségben monetáris műveleteket végez, aranyat, devizát vásárol és elad. A Nemzetközi Fizetések Bankjának tehát nincs bankjegykibocsátási joga. Hasonlóképpen nem vehet fel a kormányoktól hitelt, és nem nyújthat kormányok számára hitelt. Váltót nem fogadhat el, és leszámítolásra sincs jogosítványa, nem adhat/vehet részvényeket. A Nemzetközi Fizetések

Bankja kapcsolatai nemzetközi szervezetekkel A Nemzetközi Fizetések Bankja részvénytársaság. A BIS irányítása az Igazgatótanács, valamint az apparátus kezében van. Az intézmény élén a vezérigazgató áll. Az apparátus tagjai egyébként nem kizárólagosan az alapító országok állampolgárai. A legfontosabb tanácsadó testülete a Közgyűlés, amelyen nem BIS - tagországok is részt vehetnek . A BIS jelen van számos nemzetközi intézmény munkájában is. Részt vesz az OECD különböző bizottságaiban, a Nemzetközi Valutaalaphoz kapcsolódó,, Tízek Csoportja" is szoros kapcsolatot tart fenn a BIS-szel, megfigyelőként részt vesz az IMF Közbülső Bizottságában (Interim Committee). Nemzetközi pénzügyi intézményi minőségben a BIS alapvetően különbözik mind a Valutaalaptól, mind pedig a többi nemzetközi pénzügyi szervezettől. A BIS-nek nem tagjai, hanem részvényesei vannak, s ezek nem kormányok, hanem a jegybankok. Ebből

következik, hogy az intézmény politikailag független, intézményileg és pénzügyileg önálló, technikai jellegű, bankszerű szervezetet alkot. 1990-ben a BIS létrehozott egy új szolgáltatást, a Kelet-európai Országok és a Nemzetközi Szervezetek elnevezésű koordináló testületet. Célja elsősorban az, hogy a Tízek Csoportja és Ausztria jegybankjai által nyújtott technikai segítséget, képzési programokat összehangolja Az IMF-eí együttműködésben ezt a tevékenységet kiterjesztették a volt Szovjetunió tagköztársaságainak jegybankjaira is Az Európai Unió tagállamainak Jegybankelnöki Bizottsága és annak valamennyi testülete rendszeresen a BIS-nél tartja tanácskozásait. E Bizottság a nyugat-európai monetáris kooperáció legmagasabb fóruma és jelentősen hozzájárult a Maastrichti Egyezmény kidolgozásához. 20. Mutassa be a nemzetkozi munkaeropiac valtozasaban felismerheto hosszutavu trendet. A MUNKAERŐ NEMZETKÖZI ÁRAMLÁSA

Az európai munkaerőpiac az 1970-es évek óta állandó gondokkal küzd. A munkanélküliségi ráta a felnőtt népességre vetítve 10% körüli. Ennél jóval rosszabb (20%-os) és sokkal veszélyesebb következményekkel jár az ifjúsági (15-25 éves korig) ráta. A harminc éve tartó foglalkoztatási gondok, a munkaügyi kapcsolatok „amerikanizálódása", a munkaügyi szabályozás nemzeti hatáskörből való kikerülése mind arra utalnak, hogy végérvényesen átalakul Európa munkaerőpiaca. Két hosszú távú trend feltartóztathatatlannak látszik: 1. Az amerikai individualista és az európai szociális piacgazdaság markánsan eltérő értékei a munkaerőpiacon még látványosabban ütköznek, mint a gazdaság más területein. 100 éve szilárdnak hitt értékek feladására kényszerülnek az európai országok A jóléti, "gondoskodó" állam, mely az európai szociális piacgazdaság lényege fokozatosan eltűnik. A munkaerőpiac

"amerikanizálódásának" - azaz az egyének önmagukról való gondoskodási kényszerének - oka a munkaerőpiacon az európai vállalatok és kormányok azon törekvése, hogy megőrizzék illetve javítsák versenyképességüket amerikai versenytársaikkal szemben. A versenyképesség megőrzésének legegyszerűbb módszere a munkaerőköltségek leszorítása, ugyanis az amerikai versenyelőny oka közvetve az európai differenciálatlan "jó élet", a relatíve magas bérszínvonal és a szociális juttatások magas színvonala. Az Európai Unió kétarcúsága talán ebben a kérdéskörben a leglátványosabb. Minden fontos dokumentumban ugyanis deklarálja a szociális védelem szükségességét, a szociális védőháló erősítését, a gazdasági valóságban azonban nem lép fel a bérek folyamatos leszorítása ellen a nemzetközi versenyképesség fokozása érdekében. Az általános liberalizáció mintha nem érvényesülne a munkaerőpiacon

Szinte minden állam erőteljesen védi saját munkaerőpiacát a beáramlóktól. 2. A második hosszútávra ható változás a munkafeltételek és munkakörülményekben bekövetkező módosulás. Az atipikus foglalkoztatási formák (a bedolgozás, a részmunkaidős foglalkoztatás, az alkalmi munka, az önfoglalkoztatás) terjedése feltartóztathatatlan. Ez összefüggésben van az előzővel, hiszen ezeknek a formáknak közös jellemzője, hogy alkalmazásuknál kisebb a cégek kötelezettsége a munkaerővel szemben, kiszolgáltatottabb a munkavállalói oldal. Ezek a formák flexibilissé teszik a cégek humánerőforrás gazdálkodását, lehetővé teszik, hogy a termeléshez jobban alkalmazkodjon. Az egyén oldaláról viszont állandó a bizonytalanság, folyamatos a stressz helyzet. 1994-ben már a foglalkoztatottak 40% volt ilyen módon alkalmazva. Az említett két tendencia következményeként minden országban nő fekete gazdaság, fokozódik a feszültség az

etnikumok között, a munkanélküli fiatalok radikalizálódnak ezért a nemzetállamok egyre erőteljesebben védik saját munkaerőpiacaikat. A nyugat-európai országok munkaerőpiaci problémái két folyamat eredményeképpen tovább erősödnek. • A kelet-európai munkaerő nyugatra vándorlása – migráció • a nyugat-európai termelés keletre vándorlása - relokáció 21. Melyek az európai munkaerőpiac XX századi migrációs hullámai? Az európai munkaerőpiacon az elmúlt 100 évben 4 migrációs hullám zajlott le. Az első a XIX. század végén a XX század elején a keleti térség iparosodásához kapcsolódott Hasonlóan a mostani folyamatokhoz a technika akkor is nyugatról jött, a betanított munkaerő keletről áramlott nyugatra, az irányító munkaerő pedig nyugatról keletre. A második hullám, mely milliókat mozgatott az l. és a II világháború következménye volt Ez nem nevezhető - legalábbis a kiváltó okai alapján - hagyományos

migrációnak Az erőszakos ki és betelepítések, a menekülés milliókat kényszerített otthonuk megváltoztatására. A harmadik hullám 1945-1950-közötti időszakban zajlott. 13 millió ember hagyta el a keleti blokkot a vasfüggöny leeresztése miatt. Gyakorlatilag a térség teljes elit munkaereje,(tudósok, művészek, ) kivándorolt Európa nyugati felébe illetve Amerikába. A negyedik hullám 1989-94-ig tartott. Ebben az időszakban 3,5 millió ember vándorolt az egykori szocialista országokból nyugatra illetve Izraelbe. Ennek 66%-a a Szovjetunióból kivándorló németek és zsidók, a 20%-a pedig a volt jugoszláv térség menekültjei. Az 1989-1994 közötti vándorlásnak mindössze 15%-a nevezhető a valódi értelemben vett migrációnak, melynek mozgatórugója a bérkülönbség és a fejlettebb térségbeli jobb élet reménye. 1994-ben a nyugat-európai határok lezáródtak a keleti migráció előtt. A nyugateurópai országok megszüntették az

úgynevezett "menekült státus"- t a volt szocialista országok állampolgárai számára. A küldő országokat politikailag biztonságos országnak nyilvánították. 1992 óta folyamatosan csökken a kelet-európai emigránsok száma. A keleti veszély, mely a nyugati munkaerőpiacot fenyegeti, nem létezik vagy legalábbis sokkal kisebb jelentőségű. Néhány adat ennek bizonyítására: Nyugat-Európában jelenleg 19 millió külföldi él. Ez az összlakosság 0,23%-a Ebből mindössze 800000 fő kelet-európai, elsősorban lengyel, (50%) román,(18%) bolgár, szlovák, cseh és magyar. A francia és német területen élő portugálok száma megegyezik az ossz keleteurópaival. A kelet-európai munkaerő célországa 64%-ban Németország, 8%-ban Ausztria, 7,4%-ban Franciaország, 4,9%-ban Anglia. 1989-1995-ig a kelet-európai térség csak kibocsátó volt. Jelenleg azonban munkaerőfelszívó státusban van. • Egyre erősebb a legális és illegális

tranzitmigráció. A lengyel, magyar és cseh területen akar átvonulni a Dél-és Nyugat Ázsiából és Afrikából áramló népesség. Az Unióba azonban szigorúbb a bejutás, ezért rendszerint nem sikerül továbbjutásuk Az egzisztenciájukat és reményeiket vesztett bevándorlók katasztrofálissá teszik a térség közbiztonságát. • Szerbiából, Ukrajnából, Szlovákiából menekülnek a nemzeti kisebbségben élők. • Megindult a cigány törzsek vándorlása a román, bolgár, cseh, szlovák, magyar területekről a német, osztrák, olasz, sőt kanadai területek felé. Továbbjutásukat az osztrák határnál megállították. Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok számára Magyarország, Csehország, Lengyelország a " GORDON SANITAIRE" migrációpolitikai státust tölt be. Milyen jelentősebb változásokra számíthatunk a Kelet-európai migráció tekintetében: • Nő a nyugat-európai munkáltatók illegális

foglalkoztatása. A keleteurópai munkaerőt rövididejű munkaszerződés keretében alkalmazzák Linz, Passau, Bécs, Drezda, Berlin központtal. • Erősödik a brain drain. Az átlagon felüli szakképzettségű, fiatal, városi, több nyelven beszélő rugalmas népesség nyugatra áramlása. 22. Elemmezze a Kelet-europai orszagok migracios statuszat a migraciot befolyasolo tenyezoket. A 70-es évek magas kelet-európai születési rátája által okozott népességnövekedés most jelenik meg a munkaerőpiac kínálati oldalán. Nő az illegális munkaerőközvetítés. A lengyelek 50%-a van ily módon a német és osztrák munkaerőpiacon foglalkoztatva. Nő a nyugat-európai munkaerőpiaci igény az úgynevezett "személyi szolgáltató ágazatban". Háztartási alkalmazott, takarító, gondozó, ápoló, babysitter kategóriákban. 1989-óta drasztikusan csökkent a születési ráta és nő a halálozási ráta. Magyarországon a születendő férfiak várható

átlagéletkora 62 év. (Ez megegyezik a nyugdíjkorhatárral!) A fő migrációs potenciált a térségben a nemzetiségek jelentik. Az 1 millió német, 3 millió cigány, a 2,7 millió magyar nemzetiségű, akik nem az anyaoszágban élnek állandó bizonytalansági tényezőt jelentenek a munkaerőpiacon mindaddig, amíg a kisebbségi kérdés megnyugtató módon nem kerül rendezésre. 1992 óta folyamatosan csökken a kelet-európai emigránsok száma. A keleti veszély, mely a nyugati munkaerőpiacot fenyegeti, nem létezik vagy legalábbis sokkal kisebb jelentőségű. Néhány adat ennek bizonyítására: Nyugat-Európában jelenleg 19 millió külföldi él. Ez az összlakosság 0,23%-a Ebből mindössze 800000 fő kelet-európai, elsősorban lengyel, (50%) román,(18%) bolgár, szlovák, cseh és magyar. A francia és német területen élő portugálok száma megegyezik az ossz keleteurópaival. A kelet-európai munkaerő célországa 64%-ban Németország, 8%-ban Ausztria,

7,4%-ban Franciaország, 4,9%-ban Anglia. 1989-1995-ig a kelet-európai térség csak kibocsátó volt. Jelenleg azonban munkaerőfelszívó státusban van. • Egyre erősebb a legális és illegális tranzitmigráció. A lengyel, magyar és cseh területen akar átvonulni a Dél-és Nyugat Ázsiából és Afrikából áramló népesség. Az Unióba azonban szigorúbb a bejutás, ezért rendszerint nem sikerül továbbjutásuk Az egzisztenciájukat és reményeiket vesztett bevándorlók katasztrofálissá teszik a térség közbiztonságát. • Szerbiából, Ukrajnából, Szlovákiából menekülnek a nemzeti kisebbségben élők. • Megindult a cigány törzsek vándorlása a román, bolgár, cseh, szlovák, magyar területekről a német, osztrák, olasz, sőt kanadai területek felé. Továbbjutásukat az osztrák határnál megállították. Németország, Ausztria, Svájc és a skandináv országok számára Magyarország, Csehország, Lengyelország a " GORDON

SANITAIRE" migrációpolitikai státust tölt be. Milyen jelentősebb változásokra számíthatunk a Kelet-európai migráció tekintetében: • Nő a nyugat-európai munkáltatók illegális foglalkoztatása. A keleteurópai munkaerőt rövididejű munkaszerződés keretében alkalmazzák Linz, Passau, Bécs, Drezda, Berlin központtal. • Erősödik a brain drain. Az átlagon felüli szakképzettségű, fiatal, városi, több nyelven beszélő rugalmas népesség nyugatra áramlása. 23. Mutassa be a relokaciot eloidezo folyamatokat Relokáció, azaz a munkahelyek földrajzi áttelepülése Az állások földrajzi áttelepülése 3 folyamat eredményeképpen jöhet létre. 1. A külkereskedelmi forgalomban a hazainál olcsóbb terméket hoznak be, így a hazai termelő megszünteti a gyártást, tehát megszűnnek a munkahelyek. Ez a veszély az EU országokat nem fenyegeti, mert 1989-től kezdődően a kelet-európai térség országaival szemben jelentős a kereskedelmi

többletük, a valóban versenyképes kelet-európai termékeket (mezőgazdaság, élelmiszeripar) különböző protekcionista eszközökkel nem engedik az uniós piacra./ Ha valamit kiszorított a kelet-európai export, akkor az a latin- amerikai/ 2. Bérmunka-kapcsolatok kialakulása A bérmunka-kapcsolatok a gyártási folyamatok munka-intenzív szakaszának áthelyezése az alacsonyabb bérű országokba hosszútávon szintén a nyugati térség számára kedvező, mert lehetővé teszi a gazdasági szerkezet korszerűsödését azáltal, hogy a feldolgozóipar rovására a magasabb értékű szolgáltatások felé tolódjon a gazdasági szerkezet. A nyugat-európai cégek sok Kelet-európai céget bérmunka jelleggel foglalkoztatnak. Elsősorban a textil, -és bőripar, a ruhagyártás, a jármű és gépgyártás egyes ágazataiban terjedt el ez a kapcsolatforma. A fejlettebb országok vállalatainak az ilyen típusú együttműködési forma nagyfokú rugalmasságot biztosít.

A feltételek megváltozása esetén ugyanis tökeveszteség, sőt tranzakciós költség nélkül is áthelyezhető a termelés. A román és a lengyel textilipar 70-80%-a, a cseh autóipar nagy része dolgozik bérmunka-konstrukcióban a nyugat-európai cégek számára. A bérmunka legnagyobb vásárlója Németország. Holland, francia és újabban olasz cégek is egyre gyakrabban választják ezt az együttműködési formát. A Nyugat-európai termelés ilyen jellegű áthelyezése Kelet-Európába Északafrikai, elsősorban marokkói és tunéziai munkahelyeket érintett. Túlzott tehát az ezzel kapcsolatos Nyugat-európai aggodalom. A munkahelyek bérmunkajellegű áttelepülése rövidtávon előnytelennek tűnik, hosszútávon azonban állásnyereséget eredményez. Alacsonyszintű munkahelyek elvesztése történik tehát, amit hosszútávon -sok esetben már rövidtávon is mindenképpen kompenzál a magas szintű munkahelyek teremtése. Ausztria 20000 magas képzettséget

igénylő munkahelyet nyert a keleteurópai nyitásból. Tagadhatatlan azonban, hogy a nyugati társadalmak alsó osztálya valóban erős konkurenciával találja szemben magát, mert a keleteurópai képzettebb munkaerő is hajlandó, még alacsonyabb bérért is elvégezni az alantasabb munkákat. Kelet-Európa számára a bérmunka rövidtávon hasznos. Pótolta a kieső piacokat és jelentős exportbevételt eredményezett a bérmunkában dolgozó keleti cégek számára. 1996-ban például a magyar export 27%-a ebben a konstrukcióban valósult meg. Hosszú távú elönytelensége két módon is jelentkezik. Egyrészt abban, hogy a kelet-európai cégek állandó bizonytalanságban vannak. Lehetetlen ugyanis a stratégiai tervezés A nyugati cégek szerződéskötési hajlandósága bármely makrogazdasági és politikai körülmény megváltozása esetén változhat Másrészt abban, hogy rögzül a kelet-európai munkaerőpiacon a szakmastruktúra. A magas képzettséget

igénylő álláshelyek nyugatra települése párhuzamosan az alacsonyabbak keletre településével nem kívánatos tendenciákat bontakoztat ki. A keleti magasan képzett fiatal, rugalmas munkaerő elhagyja a régiót. 3. A harmadik forma, melyben az álláshelyek áttelepülnek a direkt tőkemozgáshoz kapcsolódik Ez fizikai értelemben általában nem jelent munkahelyáttelepülést, legfeljebb nem bővül az anyaországbeli munkahelyek szánna. Ez a fajta relokáció egy általánosabb jelenségnek a globalizációnak a keretében a multinacionális társaságokon keresztül valósul meg. A multinacionális tőkemozgás fő mozgatórugója a XX. század végén azonban már nem a munkaerőköltségek csökkentése. A nyugat-európai munkaerőpiac problémája a relokáció és a migráció jelensége nélkül is jelentős lenne. Sőt! Kelet-Európa segít tompítani az egyre élesebben jelentkező problémákat. Az Unió továbbra is támogatni fogja a Kelet -európai nyitás

hatására kibontakozott munkaerőpiaci folyamatokat, a bérmunka-konstrukciót, az alacsonyabb szintű környezetszennyező termelés Kelet-Európába telepítését, - mert ez teszi lehetővé, hogy a Nyugat-európai ipar szerkezetet korszerűsítsen, versenyképességet javítson, ezáltal kedvezőbb pozíciót érjen el Japánnal és USA-val szemben a gazdasági hegemóniáért folytatott küzdelemben. 24.Melyek a nemzetkozi financtőkeáramlás és az eladosodasi folyamat alapfogalmai, az eladosodasi problema megoldasi lehetosegei? A nemzetközi gazdaságban az 1970-es évekig az árukapcsolatok domináltak. Az 1970-es évektől kezdődően a súlypont a tőkeforgalomra tevődött át. A tőkeforgalmon belül - formáját, célját és hatását tekintve kétféle tőkemozgást különböztetünk meg. Az úgynevezett finánc illetve kölcsöntőke mozgás, mely pénzformában áramlik a felvevő ország felé, hogy meghatározott idő múlva kamattal térjen vissza és a

direkt tőkebefektetéseket, melynek célja többé kevésbé a tőke határon túli működtetése. A nemzetközi tőkeforgalmon belül jelentős asszimetria mutatható ki, egyrészt formai értelemben, mivel aránytalanul magas a finánctőkemozgás, másrészt regionális értelemben, mivel a Triád /Japán - USA -- NYE/ egymás közötti forgalma dominál. A 70-es évek világgazdasági változásainak hatására egyre nagyobb jelentőségűvé váltak a kölcsöntőke kapcsolatok. A világgazdasági korszakváltás közel 120 országban indított el eladósodási folyamatot. A XX. század utolsó két évtizedének vitathatatlanul az egyik legnagyobb gazdasági problémája az eladósodás A világban jelenleg felhalmozott adósságállomány a piaci feltételekkel már nem visszafizethető. Az eladósodást kezdetben pénzügyi problémaként kezelték, a valóságban azonban ez csak egy tünete, felszíni megjelenése egy világméretű átrendeződési folyamatnak, egy

világgazdasági korszakváltásnak, mely a fejlődő világ 90% -t súlyos válságba sodorta. Ahhoz, hogy az eladósodás nagyságrendjét, hatását elemezni tudjuk, célszerűnek látszik néhány alapfogalom tisztázása. Alapfogalmak Adósságállományon az állam és a belgazdasági magánvállalkozások külföldről felvett hiteleit értjük. Bruttó adósságállomány: az összes fizetési kötelezettség. A nettó adósságállományt úgy számíthatjuk ki, hogy a bruttó adósságállományból levonjuk mindazokat az összegeket, melyekkel más országok tartoznak. Jelentős különbségek lehetnek a bruttó és a nettó adatok között. A reális adósságteher annak függvénye, hogy a tartozó országok akarnak-e, vagy tudnak-e fizetni. Magyarország a 80-as években •• jelentős hiteleket vett fel más országok számára a nemzetközi tőkepiacokon, melyek akkor nem jutottak hitellehetőség- hez politikai instabilitásuk (pl.: Lengyelország) illetve

politikai rendszerük (Kuba, Albánia) miatt. A továbbadott hitelek ugyan csökkentik a bruttó adósságállományt, de általában nem kerülnek visszafizetésre,- azaz behajthatatlanok - a reális adóterhet tehát növelik. Eladósodási folyamatról akkor beszélünk, ha egy ország nagy mennyiségű és teljesítőképességéhez mérten is jelentős fizetési kötelezettséget halmoz fel. Abszolút eladósodásról beszélünk, ha az összadósság növekszik, relatív eladósodási folyamat zajlik, ha az összadósság ugyan változatlan nagyságrendű, de az ország gazdasági összteljesítménye csökken. A két folyamat rendszerint együtt jár. Az eladósodási szint mérése az adósságrátával történik. Az adósságráta számlálója a bruttó adósságállomány a nevezője pedig a nemzeti vagyon, vagy a GDP. Az eladósodás leggyakrabban használt mérőszáma az úgynevezett adósságszolgálati ráta, mely az éves adósságszolgálatot - azaz a kamatterhek és

a törlesztő részlet összegét - viszonyítja az éves exportbevételhez. Közgazdasági szempontból fontos az adósság szerkezetének vizsgálata is. Egyrészt vizsgálhatjuk az adósságállomány szerkezetét abból a szempontból, hogy milyen valutában kell fizetniük. Az árfolyam-változások ugyanis jelentősen csökkentik, vagy növelhetik a bruttó adósságállományt. Másrészt fontos a bruttó adósságállomány lejárati idő szerinti összetétele. (rövid, közép illetve hosszúlejáratú). Az ország gazdaságpolitikájának szabadságfokát határozza meg az adósságállomány hitelforrások szerint vizsgált összetétele. Az 1982-es világgazdasági adósságválság és máig ható következményei. Az 1982-es adósságválság kialakulásához az első lökést az amerikai pénzügypolitika adta. (1971-1972) A kamatlábak csökkentése következtében a $ gyengült. A gyenge dollár elárasztotta az európai pénzpiacokat. A hitelkínálat

megsokszorozódott és a fejlődő világ beruházási programjainak finanszírozásában talált e finánctőke kedvező befektetési lehetőséget. A második lökést az 1973 nyersanyag áremelkedés adta. Az olajexportőrök meg növekedett bevételei az európai bankokba kerültek rövidlejáratú betétek formájában, így megnövelték az egyébként is magas hitelkínálatot. A kamat a hitel ára. Ha nagy a kínálat az ár zuhanni kezd, azaz a nemzetközi hitelkamatlábak a nagymértékű hitelkínálat következtében lezuhantak. Azok az országok akik olajimportra szorultak meggondolatlanul vették fel az olcsó nemzetközi hiteleket, hogy könnyebben kifizethessék megnövekedett olajszámlájukat. Ez az olcsó hitellehetőség lehetővé tette, hogy a fejlődő országok egy része és a szocialista országok számára, hogy ne alkalmazkodjanak a megváltozott körülményekhez. A felvett hitelek ésszerűtlen felhasználása is hozzájárult a későbbi problémák

kialakulásához. A kapott hitelek lehetővé tették hogy életszínvonalat növeljenek, konzerválják az elavult gazdasági szerkezetet, fenntartsák a teljes foglalkoztatottságot A 80-as évek gazdasági visszaesése drasztikusan csökkentette ezen országok exportlehetőségeit. A fizetési mérleg egyensúlyuk fenntartása érdekében korlátozták az importjukat, így viszont nem jutottak hozzá a korszerű technikához és egyre jobban lemaradtak. A kör bezárult A 80-as évekre a hiteltúlkínálat túlkeresletté vált. A kamatok emelkedni kezdtek A második olajárrobbanás, a lengyel politikai események, a szovjet beavatkozás Afganisztánban tovább rontották a helyzetet. Valódi tőkemozgás nélkül kezdett emelkedni az adósságállomány. Beindult az eladósodási spirál Az eladósodási probléma enyhítése Köztudott tény, hogy az eladósodási probléma jelenleg már a hagyományos módszerekkel megoldhatatlan. A felhalmozott adósságtömeg piaci

feltételekkel már visszafizethetetlen. A megoldás csak az adósok és hitelezők együttes, közös erőfeszítéseitől várható. Milyen lehetőségei könnyítésére. vannak egy eladósodott országnak az adósságteher 1.) Az első lehetőség a kölcsönök visszafizetésének moratóriuma A moratórium az adós által önkényesen és egyoldalúan megtett lépés. A lényege az, hogy az adós egyszerűen felfüggeszti tartozásai kifizetését. Teljes moratórium esetén, egyáltalán nem fizet, részleges moratórium esetén pedig általában csak az exportbevételének meghatározott részét fordítja törlesztésre. Ezt a lehetőséget természetesen nem minden ország használhatja ki. Csak olyan - mint például Brazília - akik olyan egyéb politikai vagy gazdasági előnnyel rendelkeznek, mely fontos a hitelezők számára, így remélhetik, hogy az egyoldalú moratórium bejelentése következtében nem vezetnek be ellenük gazdasági szankciókat. 2.) A

tartozások átütemezése Az átütemezés egy olyan eljárás, amely az adósságok visszafizetésének időpontját módosítja, távolabbra teszi, általában úgy, hogy a többi tényezőt kedvezőtlenül befolyásolja. / például emeli a kamatot./ Az eljárás a Párizsi klubhoz - hivatalos kölcsönök esetén - vagy a Londoni klubhoz - magánhitelek esetén - benyújtott kérelemre indul. A tárgyalásokon, ahol az összes hitelező jelen van, kialakítják az új hitelfeltételeket. Sajnos a problémát - az esetek többségén - ez sem oldja meg, sőt hosszútávon még súlyosbítja. Az átmeneti tehermentesítés legfeljebb lélegzetvételnyi szünethez juttatja a válságban levő gazdaságot. Ez a rövidtávú tehermentesítés! mód is csak többségében olyan adósok számára lehetőség, amelyeknek adósságállománya finánchitelekből áll és külföldi kormányoktól származik. Vannak olyan gazdaságok melyek folyamatos működésükhöz

rendszeresen jelentős mennyiségű kereskedelmi hitelt igényelnek, mint például Magyarország. Ez azt jelenti, hogy alapanyagokat hitelbe importál, majd feldolgozza és exportálja. Az importért csak akkor kell fizetni, ha már az exportbevételt realizálódott. Ha egy ilyen típusú gazdasággal rendelkező ország adósság fizetési halasztást kér, a bizalom megrendül és az anyag importörök rögtön kérik az áru ellenértékét. Ez azt jelenti, hogy amennyi visszafizetést sikerül későbbre halasztani, legalább annyi, de rendszerint több egyéb külső pénzforrástól esnek el./ pénzhitelt felvesz - kereskedelmi hitelt elveszít/ A lélegzetvételnyi szünet tehát gazdasági összeomlással párosulhat. Az adósságteher könnyítésének ezt a módját olyan országok sem választhatják, melyek nem kormányoknak tartoznak, hanem pénzpiaci értékpapírok kibocsátásán keresztül sok ezer magánembernek és kisvállalatnak Magyarország erre is jó példa.

A jegybank által a Frankfurti Értéktőzsdén kibocsátott értékpapírok ugyanis nem halasztható tartozások 3.) A harmadik lehetőség - és a legtöbb eladósodott ország számára az egyetlen - az úgynevezett „kiigazítási politika" bevezetése. Egy olyan gazdaságpolitikát kell tehát bevezetniük, mely javítja az ország fizetőképességét. A fizetőképességi mutató segítségével könnyen elemezhetők a tennivalók. Folyamatosan növelniük kell áru és szolgáltatásexportjuk mennyiségét és a cserearány-romlás elkerülése érdekében a minőségét is. / X / Elő kell segíteniük, hogy gazdaságukba minél több tőke áramoljon. Természetesen az újonnan felvett hiteleknek lehetőleg kedvezőbb feltételekkel kell rendelkeznie. A nemzetközi pénzpiacokon egyre kedvezőbb lejáratú és kamatozású hiteleket kell felvenni és ebből visszafizetni a rövidebb lejáratú, magasabb kamatú korábban felvett hitelt. Ezt adósságmenedzselésnek

hívjuk. / CM/ A tőkeáramlás másik formájának - a működőtőke - szorgalmazásánál a következőket kell szem előtt tartani. A működötöké behozatal a behozatali évben javítja a fizetési mérleget, de a későbbiek során a profitok repatriálása jelentős tőkekivonással jár. Az eladósodott országnak tehát nemcsak meg kell szerezniük, hanem meg is kell tartaniuk a külföldi tőkét. Jogi és adózási feltételek változtatásával el kell érniük, hogy a külföldi tőke profitja az országban maradjon. Áru- és szolgáltatásimport csökkentése. / M / Az import csökkentésénél a következőket kell szem előtt tartaniuk. A fogyasztási célú importot kell csökkenteni, nem pedig a beáramló korszerű technikát és technológiát, mert ez utóbbi a válságból való kilábalásuk, fejlődésük egyetlen biztosítéka. Fejlett technika nélkül romlik exportképességük, és javulás helyett romlik likviditásuk is Természetesen nagyon erős

ezen országok lakossága részéről a politikai nyomás a fogyasztási célú termékek import növeléséért! A rosszabb körülmények között élő lakosság a tömegkommunikáció csatornákon keresztül találkozik a fejlett országok fogyasztási színvonalával és szerkezetével és óriási erőfeszítéseket tesz az importáruk megszerzéséért. A külföldi vállalatok számára pedig fontos a piac. Kettős nyomás alá kerül tehát az a gazdasági politikai vezetés, mely a fogyasztási cikkek importját korlátozni akarja. /pl.: a magyar piacra beáramló nyugati gépkocsi import ellenértéke pontosan megegyezett a magyar fizetési mérleg hiány nagyságával / A másik körülmény, amelyet az import csökkentésnél figyelembe kell venni az az, hogy nem elég az importot gátolni, hanem párhuzamosan ki kell építeni az importhelyettesítő ipart, mely belgazdasági piacra termel, és munkahelyeket hozna létre. Tőkeexport csökkentése / Cx/ Furcsán hangzik,

a tökeexport csökkentése, mint javaslat. Ennek a hátterében az áll, hogy az eladósodott országok tökeexportja valójában nem export, hanem tőkemenekülés illegális csatornákon keresztül. A tőkemenekülés tehát egy olyan tőkeexport forma, mely ellentétben a hagyományos tőkeexporttal nem a nagyobb haszon reményében és érdekében áramlik. Egyetlen célja van a tőke biztonságba helyezése A valuta leértékelésétől való félelem, a magas infláció, a beruházások magas kockázata, sőt néha még politikai szempontok is késztethetik a tőkét menekülésre. Ez a tőkeexport - tehát a menekítés - minőségileg más hatású mint a normális tőkeexport. Ez utóbbi ugyanis hosszútávon a repatriált profitokon keresztül javítja a fizetési helyzetet, ellentétben a menekítéssel. A tőkemenekülésről hivatalos adatok nem állnak rendelkezésre. Ennek oka az, hogy sem a tőketulajdonosnak, sem pedig annak az országnak ahonnan a tőke menekül

nem érdeke az adatközlés. Az ország még inkább szeretné eltitkolni a menekülést, nehogy ez további menekülést indukáljon. IMF becslések alapján 1975 1984-ig 200 md $ nagyságrendű tőke menekült ki az eladósodott országokból. A menekülő tőke sokféle formát választ. Export alulszámlálásra, import túlszámlálása, sőt „bőröndmódszer" is használatos. Nemcsak a beruházások pénzügyi háttere, hanem a bizonytalan gazdasági kilátások következtében a lakossági megtakarítások is külföldre menekülnek. Tragikus körforgás alakul ki. Óriási tőke menekül az eladósodott országokból titokban a nyugati bankrendszerbe. A bankok megerősödve a beáramló tőkétől hitelt nyújthatnak annak az országnak, ahonnan a tőke származik. A kialakult adósságállomány jelentős részének oka a tökemenekítés. Az államok a forráskiáramlást a felvett hitelekkel pótolják. Miközben az állami szektor jelentős mennyiségű tőkét

importál, a magánszektor menekíti a tőkét. Az eladósodott országok hiteleinek 3/4 része a magánszférába áramlott. Szinte ugyanazok a hitelfelvevők, mint a menekítők. Ennek az az oka, hogy a külföldi hitelként felvett tőkét otthon befektetni kisebb kockázat, a saját tőkét pedig kimenekítik. Az adósságszolgálat csökkentése / Ds / Ennek egyik lehetősége, - mint már korábban említettem - az adósságállomány pénzpiaci menedzselése, másik pedig a hitelezőkkel közösen a visszafizetési feltéteket kedvezőbbé tétele. Egyértelmű, hogy hitelezőknek is erőfeszítéseket kell tenni. Rövidtávon ugyan nem érdekük a probléma megoldása, de hosszútávon tarthatatlan ez az öngerjesztő folyamat. Sok ország esetében az eladósodáshoz a nemzetközi kamatmechanizmus is hozzájárult. Az eladósodott fejlődő országok nettó tőkeexportőr pozíciója • éhínség szélén lévő országokból tőke áramlik a fejlett világ felé -

hosszútávon tarthatatlan. A fejlett országok kormányai által nyújtott segélyek csak azt teszik lehetővé számukra, hogy tovább fizessék a magánszektor felé a kamatotokat. Melyek azok országok? az intézkedések, amelyekkel segíthetek az eladósodott a.) A hitelező országok kereskedelmi protekcionizmusának csökkentése A protekcionista külkereskedelem-politika akadályozza az eladósodott országok exportját, ezzel nehezíti számukra a konvertibilis pénzek megszerzését. Bármilyen exportorientált gazdaságpolitikát folytathat az eladósodott ország, az áruival szemben alkalmazott import korlátozás feleslegessé teszi erőfeszítéseit b.) Új törlesztési módozatok kialakítása, a nemzetközi kamatmechanizmus átalakítása.Ebben a folyamatban mérföldkőnek számított az un BRADYterv A Brady-terv indulásképpen leszögezi, hogy sok fejlődő ország soha nem fogja tudni adósságállományát visszafizetni.Hitelezői oldalról tehát

szükség van az adósságállomány csökkentésére. A Brady-terv három alapmódozatot javasol a probléma megoldására: • visszavásárlás A hitelező bankok jóval névérték alatt a pénzpiacon eladósodott országok adósságleveleit, értékpapírjait. országok pedig IMF hitelből saját adósságleveleit felvásárolják. eladják az Az adós • adósságkonverzió A hitelező bankok alakítanák át. kamatozásúvá az adósság egy részét fix alacsony • Az adósság lecserélése Ennél a módszernél az adós és a hitelező szoros együttműködésére van szükség. A hitelező az adós beleegyezésével az adósságlevelet piaci áron eladja. Ez az ár alacsonyabb, mint a névérték A kedvező áron megvásárolt adósságlevelet a vállalkozó az adós országban névértéken elcseréli exportrészesedésre vagy részvényre. Ez utóbbi az adós ország számára kedvezőbb, hiszen tartozása működőtőkévé alakul. Az adósságteher csökken,

termelőkapacitás jön létre, új munkahelyek teremtődnek. 25. Jellemezze az eladósodott országokáltal követendő kiigazítási politikát, valamint a hitelezok altal bevezetendő intézkedéseket. A legtöbb eladósodott ország számára az egyetlen - az úgynevezett „kiigazítási politika" bevezetése. Egy olyan gazdaságpolitikát kell tehát bevezetniük, mely javítja az ország fizetőképességét. A fizetőképességi mutató segítségével könnyen elemezhetők a tennivalók. A likviditási mutató értékének növelése a cél, ugyanis a számláló a rendelkezésre álló és a megszerzett devizabevételeket tartalmazza. A nevező a szükséges kifizetéseket. Konkrét gazdasági célokra lefordítva az eladósodott országoknak a következőket kell tenniük. Folyamatosan növelniük kell áru és szolgáltatásexportjuk mennyiségét és a cserearány-romlás elkerülése érdekében a minőségét is. / X / Elő kell segíteniük, hogy gazdaságukba

minél több tőke áramoljon. Természetesen az újonnan felvett hiteleknek lehetőleg kedvezőbb feltételekkel kell rendelkeznie. A nemzetközi pénzpiacokon egyre kedvezőbb lejáratú és kamatozású hiteleket kell felvenni és ebből visszafizetni a rövidebb lejáratú, magasabb kamatú korábban felvett hitelt. Ezt adósságmenedzselésnek hívjuk. / CM/ A tőkeáramlás másik formájának - a működőtőke - szorgalmazásánál a következőket kell szem előtt tartani. A működötöké behozatal a behozatali évben javítja a fizetési mérleget, de a későbbiek során a profitok repatriálása jelentős tőkekivonással jár. Az eladósodott országnak tehát nemcsak meg kell szerezniük, hanem meg is kell tartaniuk a külföldi tőkét. Jogi és adózási feltételek változtatásával el kell érniük, hogy a külföldi tőke profitja az országban maradjon. Áru- és szolgáltatásimport csökkentése. / M / Az import csökkentésénél a következőket kell szem

előtt tartaniuk. A fogyasztási célú importot kell csökkenteni, nem pedig a beáramló korszerű technikát és technológiát, mert ez utóbbi a válságból való kilábalásuk, fejlődésük egyetlen biztosítéka. Fejlett technika nélkül romlik exportképességük, és javulás helyett romlik likviditásuk is Természetesen nagyon erős ezen országok lakossága részéről a politikai nyomás a fogyasztási célú termékek import növeléséért! A rosszabb körülmények között élő lakosság a tömegkommunikáció csatornákon keresztül találkozik a fejlett országok fogyasztási színvonalával és szerkezetével és óriási erőfeszítéseket tesz az importáruk megszerzéséért. A külföldi vállalatok számára pedig fontos a piac. Kettős nyomás alá kerül tehát az a gazdasági politikai vezetés, mely a fogyasztási cikkek importját korlátozni akarja. /pl.: a magyar piacra beáramló nyugati gépkocsi import ellenértéke pontosan megegyezett a magyar

fizetési mérleg hiány nagyságával / A másik körülmény, amelyet az import csökkentésnél figyelembe kell venni az az, hogy nem elég az importot gátolni, hanem párhuzamosan ki kell építeni az importhelyettesítő ipart, mely belgazdasági piacra termel, és munkahelyeket hozna létre. Melyek azok az intézkedések, amelyekkel segíthetek az eladósodott országok? a.) A hitelező országok kereskedelmi protekcionizmusának csökkentése A protekcionista külkereskedelem-politika akadályozza az eladósodott országok exportját, ezzel nehezíti számukra a konvertibilis pénzek megszerzését. Bármilyen exportorientált gazdaságpolitikát folytathat az eladósodott ország, az áruival szemben alkalmazott import korlátozás feleslegessé teszi erőfeszítéseit b.) Új törlesztési módozatok kialakítása, a nemzetközi kamatmechanizmus átalakítása.Ebben a folyamatban mérföldkőnek számított az un BRADYterv A Brady-terv indulásképpen leszögezi, hogy sok

fejlődő ország soha nem fogja tudni adósságállományát visszafizetni.Hitelezői oldalról tehát szükség van az adósságállomány csökkentésére. A Brady-terv három alapmódozatot javasol a probléma megoldására: • visszavásárlás A hitelező bankok jóval névérték alatt a pénzpiacon eladják az eladósodott országok adósságleveleit, értékpapírjait. Az adós országok pedig IMF hitelből saját adósságleveleit felvásárolják. • adósságkonverzió A hitelező bankok az adósság egy részét fix alacsony kamatozásúvá alakítanák át. • Az adósság lecserélése Ennél a módszernél az adós és a hitelező szoros együttműködésére van szükség. A hitelező az adós beleegyezésével az adósságlevelet piaci áron eladja. Ez az ár alacsonyabb, mint a névérték A kedvező áron megvásárolt adósságlevelet a vállalkozó az adós országban névértéken elcseréli exportrészesedésre vagy részvényre. Ez utóbbi az adós ország

számára kedvezőbb, hiszen tartozása működőtőkévé alakul. Az adósságteher csökken, termelőkapacitás jön létre, új munkahelyek teremtődnek