Történelem | Tanulmányok, esszék » A délszláv háborúk története (1991-1995)

Adatlap

Év, oldalszám:2009, 56 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:250
Feltöltve:2009. október 03
Méret:252 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

A délszláv háborúk története (1991-1995) (SVKI Védelmi Tanulmányok 11.) Tartalom: 1. A háború előzményei 2.3 Bosznia 1992-94 1.1 A jugoszlávizmustól a nacionalizmusig 2.4 Nagyhatalmi stratégiaváltás és békekötés 1.2 A horvátországi szerb felkelés 2.5 A magyarok és a háború 2. A három háború 2.1 A tíznapos határháború Szlovéniában 3. Függelék (statisztikai adatok, az események főszereplői, felhasznált irodalom) 2.2 Az 1991-es háború Horvátországban Az 1991-95-ös délszláv háborúk történetének megírása ma még kétes értelmű vállalkozás: a rendelkezésünkre álló források mennyisége és/vagy minősége csak korlátozott érvényű elemzésekre és következtetésekre ad lehetőséget. Ugyanakkor a téma aktualitása és fontossága egyenesen elkerülhetetlenné teszi, hogy foglalkozzunk vele, még ha csak egy történeti-politológiai vázlat szintjén is. Jelen írás abban a reményben készült, hogy hasznos

adalékul szolgálhat egy ilyen vázlat összeállításához. 1. A HÁBORÚ ELŐZMÉNYEI A háború kitörése 1991-ben nem váratlan esemény volt, hanem már régóta halmozódó problémák következménye. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a dolgozat bevezetéséül néhány vázlatpontban jelezzük Jugoszlávia felbomlásának történelmi hátterét és a háborúhoz már közvetlenül kapcsolódó krajinai szerb felkelést. 1.1 A JUGOSZLÁVIZMUSTÓL A NACIONALIZMUSIG Jugoszlávia népeinek történetében (de különösen a meghatározó szerbek, horvátok és szlovének esetében) egy „kétlépcsős” nemzeti önrendelkezési folyamat zajlott/zajlik le, amelynek során az 1918-as és az 1945-ös délszláv kollektív önrendelkezés után ezúttal szétválva, külön-külön kívánnak önrendelkezni. Ennek egyik oka az, hogy a délszláv régió népességének nemzetekké való szétválása, az önálló nemzettudatok fixálódása csak a második világháború

utáni évtizedekben fejeződött be (sőt, a muzulmánokat illetően csak a mostani háborúban fejeződik be). Másik oka az, hogy a birodalmi típusú politizálásnak az európai szintérről való letűnésével a délszlávok egymásrautaltságának mértéke lecsökkent (korábban, ha külső fenyegetettség érte őket, mint pl. 1918-ban az olasz expanzió, 1941-45-ben a fasizmus vagy 1948-55-ben a keleti blokád, maguk is a nagyobb jugoszláv keretet szorgalmazták). Harmadik okként pedig azt említhetjük, hogy a közös állam a szlovének és horvátok szemében a tőlük elmaradottabb és civilizatórikusan is eltérő, a redisztribució miatt 1 számukra sokba kerülő déli régióval való összezártság miatt az európai integráció gátjává vált; a szerbek szemében viszont a közös állam főképp az 1974-es alkotmány miatt nemzetük állami egységét kezdte veszélyeztetni. Végül Jugoszlávia geopolitikai leértékelődése is dezintegratív

következményekkel járt, mert ezúttal nem volt olyan nagyhatalom, amely számára 1991 után valóban stratégiai cél lett volna Jugoszlávia egybentartása – tehát „csak most nyílt alkalom” az elkülönülésre. Abban, hogy a 90-es évek elején győzött a nacionalizmus – ez most még nem értékítélet, hanem csak annak megállapítása, hogy felülkerekedett az állami határok etnikai határokig való kitolásának a politikája – , további szerepet játszottak az általános etnikai reneszánsz, a kelet-európai rendszerváltás, a világgazdasági korszakváltás és az adósságválság (amelyek nem egyformán érintették az egyes köztársaságokat), a régi titói rendszer hagyatéka (mert nemzetileg mindenki vesztesnek érezte magát benne), továbbá a 80-as végének milosevicsi recentralizációs politikája. Ez utóbbi különösen azért fontos, mert a jugoszláv történelemben ciklikusan fellépő nagyszerb-centralista törekvések újabb

hullámaként arról győzte meg a nem-szerb nemzeteket, hogy nem lehet megtalálni a közös államiság kölcsönösen előnyös formáját. Később Milosevic győzelme a szerb választásokon (1990 dec) ideológiai színezetet is adott az eseményeknek, mivel előzőleg a nyugati köztársaságokban a jobboldali pártok nyertek; meg kell jegyezni azonban, hogy a szerbiai ellenzék esetleges győzelme esetén is fennmaradt volna az alapvető probléma, a nemzeti-államjogi szembenállás. Mindazonáltal a délszláv nemzetek közötti kiegyezés nem volt kizárt, hiszen mindegyik nemzetnek voltak legalább a jugoszláv közösség (ha nem is az állam) fenntartásához főződő érdekei. Azonban helyzetük és céljaik különbözősége folytán eltérő státusz-igényekkel léptek fel, s eltérő Jugoszlávia-koncepciókat fogalmaztak meg. E koncepciók két alapvariánst jelenítettek meg, a föderációt és a konföderációt. Szerbia a föderációt javasolta (ill a

konföderációt csak az előzetes határrevízió esetén látta elfogadhatónak), Szlovénia és Horvátország a konföderációt, Macedónia és Bosznia pedig hosszas bizonytalankodás után szintén konföderatív álláspontra helyezkedett (bár az északi köztársaságoktól valamelyest eltérő javaslattal, de a határrevíziót hozzájuk hasonlóan elvetette). 1989-91-ben számos tárgyalás és egyezkedés volt a 8o-as években válságba került Jugoszlávia ujjászervezése tárgyában, azonban a recentralizációs jellegű szerb és a konföderatív elvű szlovén-horvát javaslatokat nem sikerült egyeztetni; ez a kudarc vezetett végül a szétváláshoz. S a tárgyalások kudarca nem azért következett be, mert államjogilag elképzelhetetlen lett volna a kompromisszum, vagy mert eleve feloldhatatlan lett volna az önrendelkezési elv és a vegyeslakosságú területek (valóban konfliktusos) szempontjainak egyeztetése. Azért következett be a tárgyalások kudarca,

mert a megegyezéshez – főleg a szerb fél részéről – hiányzott a politikai akarat. A szerbség nacionalizálódott a legkorábban és a leggyorsabban, a milosevicsi politikával szerb fél adott elsőként nacionalista választ Jugoszlávia válságára. S ezt a heves nacionalizálódást nemcsak a földrajzi szétszóródottság önmagában méltányolható ténye okozta (a hat köztársaság közül négyben nagy számban éltek szerbek), vagy akár a demográfiai arányeltolódástól való félelem (hogy ti. az albán népességrobbanás miatt a szerbség „összevonása” nélkül a szerbek néhány évtizeden belül Szerbiában is kisebbségbe kerülhetnek), hanem hogy a szerbség mint a legszámosabb és a legfelfegyverzettebb nép, amely múltjából erős birodalmi tradíciókat is örökölt, számítva a hadsereg támogatására és a külföld elnézésére, rendkívüli esélyt látott céljai egyoldalú érvényesítésére. Ezért tudatosan zátonyra

futtattak minden kompromisszumos formulát, s kizárólagosan ragaszkodtak – a szerb nemzet állami egységére hivatkozva – előbb Jugoszlávia recentralizációjához, majd a felbomlás periódusában a köztársaságközi határok revíziójához. 2 Jugoszlávia széthullása az adott körülmények között másképp, mint a háborús formában, nem is történhetett meg. Jugoszlávia középső vidékein teljesen összekeveredve, többszörösen egymásba nyúló diaszporikus település-szerkezetben, sőt vegyesházasságokban éltek a szerbek, horvátok és a muzulmánok. A területi keveredés miatt e nemzetek egyszerre és békés úton sohasem teljesíthették ki nemzetállami politikájukat. Könnyen belátható ui, hogy a szerb-horvátmuzulmán etnikai konglomerátumra csak két alapmegoldás lehetséges: vagy a multietnikus együttélés (ha nem is feltétlenül az összes szerbek, horvátok, muzulmánok együttélése), vagy a háborús szétválás (mert

milliós tömegeknek békeidőkben nem szokásuk hazát cserélni, ezért nincsen lakosságcsere sem háború nélkül). Ellenben a civilizatórikus-mentalitásbeli vagy a vallási stb. különbségek nem képeztek akkora spontán konfliktus-potenciált, különösen Boszniában, mint azt a háború kezdetén sokan feltételezték. A nacionalista vezérek azonban tudatosan élezték ezeket, bizonyítandó az együttélés lehetetlenségét, ill. már a háború folyamán, az új identitás-keresés során váltak hangsúlyossá (pl. az iszlám reneszánsza a bosnyákok között) A háborús végkifejlethez hozzájárultak a militarista adottságok és a nagyhatalmak politikája is. Az előbbi esetben a hadsereg (JNA) szerepét kell kiemelni, amely jugoszlávista politikai neveltetése, túlméretezett mivoltából fakadó túlélési reflexei (egy 23 milliós ország erőforrásainak megtartása) és tisztikarának nemzetiségi összetétele miatt (a háború kitörésekor a 153

tábornokból 77 volt szerb) egyaránt a nagyszerb oldalon kötött ki (bár eredetileg inkább ótitóista alapon szállt síkra a föderáció fenntartásáért). Hasonlóképpen militarizáló tényezőként említhetjük a partizán-hadviselésre csábító terepviszonyokat és a szerbség harcos hős-mítoszait. A nagyhatalmak pedig azzal, hogy Jugoszlávia fenntartását szorgalmazták és elutasították az „egyoldalú szeparatista lépéseket” – még 1991 júniusában is így foglalt állást Baker amerikai külügyminiszter a 21-i belgrádi tárgyalásain, valamint 23-án az EK is –, maguk is Milosevic kezére játszottak (noha inkább Markovicot szándékozták támogatni). 1990 első hónapjaiban felgyorsult Jugoszlávia szétesésének folyamata. A januári JKSZkongresszus csődjével szövetségi szinten szétesett a pártállam, a következő hónapokban pedig az is kiderült, hogy a köztársaságok a többpárti szövetségi választások menetrendjét és

szabályait illetően sem tudnak megegyezni, azaz csak köztársasági szinten választanak majd (igaz, akkor még úgy tűnt, hogy csak egyelőre). A politikai huzavona aláásta Markovic szövetségi kormányfő reformprogramját is (jóllehet az az esztendő elején látványos antiinflációs sikerekkel indult), így az összjugoszláv kibontakozás esélyei politikai, gazdasági és társadalomlélektani szempontból egyaránt jóvátehetetlenül megcsappantak, s a politikai élet súlypontja végleg átkerült a közvetlen köztársaság-közi kapcsolatok és vetélkedések színterére. Mindez természetesen azt jelentette, hogy Jugoszlávia újra-centralizálásának esélyei is radikálisan csökkentek, ezért módosult Milosevic politikája: eredeti célkitűzéseinek második részét, hogy ti. Szerbia állami egységének megerősítése után, ami 1988-89-ben megtörtént, recentralizálják Jugoszlávia egészét, fokozatosan felváltotta Nagy-Szerbia létrehozásának

célja. (S ekkor gyorsult fel a szövetségi adminisztráció és a tisztikar szerb rétegeinek Milosevic felé fordulása is, mert bár előbb is hajlottak „új Titót” látni benne, a régi rend erodálódásával túlélésük egyetlen esélye a nacionalista fordulat lett).Ez nem nyilvánosan deklarált politika volt persze, eltérően több szerbiai ellenzéki párt programjától, mert a szerb nemzet önrendelkezési jogát – amelynek a többi délszlávok önrendelkezésével való „egyenrangú érvényesítése” a felbomlás periódusában a szerb politika központi jelszava lett – 3 Milosevic továbbra is Jugoszlávia védelmezésének taktikájával kötötte össze. Ebben szerepet játszhatott persze a szerb elnök jugoszlávista politikai neveltetése is, azonban sokkal fontosabb egyfelől az, hogy amíg esély volt rá, addig Jugoszlávia fenntartása valóban stratégiai cél lehetett (a „minden szerbet összefogó államot” eredetileg nem létrehozni,

hanem a recentralizációval vitalizálni kellett volna, hiszen ez az állam maga volt Jugoszlávia), másfelől pedig az, hogy a fenti stratégia el-lehetetlenülése után taktikailag még mindig célszerű volt a jugoszláv egység szólamait hangoztatni. A jugoszlávista-föderalista frazeológia ui. alkalmas eszköz volt a szövetségi kormányzat és a hadsereg megnyerésére, az akkor még Jugoszlávia egységét szorgalmazó külföld támogatásának, de legalábbis félrenézésének biztosítására, továbbá látszatlehetőséget kínált az össz-szerb önrendelkezés és a vegyeslakosságú területek nem-szerb népessége önrendelkezési jogának össze-egyeztetésére (hiszen „egyenjogú föderációról” beszéltek); valamint alkalmas eszköz volt arra is, hogy majdan a JSZSZK jogutódlásában előnyösebb pozíciója lehessen a jugoszláv nevet viselő össz-szerb államnak. Milosevic Jugoszláviája azonban valójában „Szerboszlávia” lett volna, azaz a

szerb és a szerbek által is lakott vegyes területek összessége (formálisan tehát akár a jugoszláv nevet viselő látszat-föderációja), amelyből a szerb önrendelkezés érveivel nem igényelhető Szlovénia és a tisztán horvát területek, de végső soron esetleg Macedónia is, kívánságuk szerint távozhatnak. Milosevic „szerboszlávista jugoszlávizmusát” ezért nemcsak a nyíltan nagyszerb mozgalmaktól érdemes megkülönböztetnünk, hanem a tulajdonképpeni jugoszlávisták politikájától is, akik még 1990-91-ben is mind a hat köztársaság állami összetartásában gondolkodtak, s akik közé egyfelől a titói szocialista föderáció mellett kitartókat sorolhatjuk (a tábornoki kar egy része, főleg a nem szerbek), másfelől azokat a nyugatos reformereket, akik az angolszász-német demokratikus föderalizmus adaptálásával szerettek volna kiutat találni a politikai és társadalmi káoszból (Markovic és bizonyos liberális értelmiségi

csoportok). Talán felesleges, de célszerűnek látszik leszögezni még mielőtt a témával tovább haladnánk: a szerb nemzetnek természetesen éppúgy joga van az önrendelkezéshez, mint bármely más nemzetnek. Az is megérthető, hogy a reföderalizációhoz vagy a határrevízióhoz ragaszkodtak, mert ők éltek a legnagyobb arányban (25%) a köztársaságukon kiül, ezért a belső határok mentén történő szétválás a leginkább őket „trianonizálta” volna. A milosevicsi politika problémája nem is önmagában a szerb önrendelkezési jog követelésében volt, hanem abban, hogy kettős mércével mért. A vegyes területek szerbségének önrendelkezése nevében valójában elutasította az érintett többiek önrendelkezési jogát, tudatosan figyelmen kívül hagyva azt, hogy a nemzetközi közösség a délszláv válságban a „nemzeti önrendelkezési jog” gyakorlatilag érvényesíthető formájaként a köztársaságok mint államok

önrendelkezését ismerte el – azaz a külföld a boszniai horvátok vagy a szerbiai kisebbségek elszakadási „jogát” is elutasította, nemcsak a horvátországi és boszniai szerb kisebbségekét. (Ez felel meg a nemzetközi jognak, hiszen egész világunk az államközi biztonság logikáján alapul, noha a délszláv régióban valóban nagyon élesen mutatkozik meg „a nemzeti vagy az állami” önrendelkezési elvek világszerte konfliktusos viszonya.) Továbbá a szerb vezetés különféle gazdasági, közlekedési és történelmi érveléssel olyan területeket is igényelt, amelyek nem voltak szerb többségűek – (pl. a szerbek által csak kisebbségként lakott, ám termékeny, olajtermelő és a dunai vízi út ellenőrzésében is fontos Kelet-Szlavóniát, Nyugat-Szerémséget és Baranyát); a nem igényelt területeken élő szerbekre viszont legfeljebb csak áttelepítésük abszurd ötletének formájában gondolt (így a horvátországi szerbség

ügyét gyakorlatilag azonosították a krajinai kérdéssel, holott 1991-ig az egykori Határőrvidéken és környékén élők csak a horvátországi szerbek bő 1/3-át alkották). 1.2 A HORVáTORSZáGI SZERB FELKELÉS 4 Az 1990. április-májusi horvátországi választásokat a F Tudjman vezette Horvát Demokratikus Közösség, a HDZ nyerte: 205 mandátumot szerzett meg a 350-ből úgy, hogy az első forduló listás szavazataiból 41%-ot kapott. A HDZ Horvátországot nemzetállamként, Jugoszláviát pedig konföderációként kívánta berendezni. E céloknak megfelelően július 25én a horvát parlament, a szábor elfogadott egy szuverenitási nyilatkozatot és visszaállította a régi horvát állami jelképeket; október 6-án a horvát és a szlovén kormányzat közösen beterjesztette a szövetségi szervekhez a konföderációs tervezetet, amelyben az EK mintája szerinti integrációs rendszert javasoltak; december 22-én új alkotmányt fogadtak el; a

következő év május 19-én pedig (a szerbek által nagyrészt bojkottált) népszavazást tartottak, amelyen a szavazók 94%-a voksolt a függetlenségre. Mindezzel párhuzamosan erőfeszítéseket tettek arra, hogy a függetlenedési politikához Jugoszlávián belül és kívül szövetségeseket találjanak – amely azonban 1991 júniusáig csak Szlovénia esetében járt sikerrel: a két köztársaság 1991 január 2o-án védelmi egyezményt is kötött –, valamint arra, hogy a szövetségi kormányzattól független fegyveres erőt hozzanak létre (A régi jugoszláv katonai doktrína a centralizált JNA és a részben köztársasági irányítású területvédelmi erők kettősségére épült. A JNA azonban a választások után bevonta a horvát területvédelem fegyverzetét, így az önálló fegyveres erőre való törekvés 1991 tavaszáig főleg abban nyilvánult meg, hogy a rendőrséget átszervezzék és fegyverzetét külföldről biztosítsák. Ebbe

illeszkedett a nálunk is emlékezetes un. Kalasnyikov-botrány, amelynek során Spegelj akkori horvát hadügyminiszter szerint Magyarország más fegyverek mellett 24 ezer Kalasnyikovgéppisztolyt adott el Zágrábnak.) Továbbá az új horvát vezetés természetesen a köztársaság belső viszonyait is a saját programja szellemében kezdte átalakítani, s e ponton mutatkozott meg a leginkább – Zágráb majdani Bosznia-politikája mellett – a HDZ-kormányzat politikájának ellentmondásossága, vagyis hogy a polgári demokratikus reformok és a jogos horvát nemzeti érdekek képviselete kemény horvát nacionalizmusba ágyazódott bele. Ebből fakadt, hogy az új etnocentrikus alkotmánnyal nemcsak megvonták a horvátországi szerbektől az „államalkotó” státuszt, amellyel az 1974-es alkotmány révén bírtak, hanem elutasították a kisebbségi autonómiát célzó követeléseket is. Ebben az értelemben valóban nem volt alaptalan a szerbek

fenyegetettség-érzete, s ezt csak fokozta az usztasa-időkre emlékeztető retorikának és szimbolikának a horvát politikai életben való elterjedése.(A konföderalizmus és az autonómia-ellenesség mellett a nagyarányú kádercserék érintették a legfájóbban a szerbeket, akiket sok vezető pozícióból távolítottak el. Ez számos egyéni esetben járt ugyan igazságtalansággal, lényegében azonban annak a túlreprezentáltságnak a felszámolását jelentette, amely a régi rendszer káderpolitikájából fakadóan a szerbeknek, akik 580 ezres létszámukkal a horvát köztársaság népességének 12,2%-át alkották – a „jugoszlávok” nélkül –, a vezető posztokon és a fegyveres testületekben való jelenlétét jellemezte.) Az új horvát irányvonal éles belgrádi ellenzéssel találkozott mind a szövetségi, mind a szerb vezetés részéről. Mindkét centrum elutasította a konföderációt – ill a szerb fél az előzetes határmódosításokhoz

kötötte –, több-kevesebb fenntartással viseltetett a rendszerváltás iránt – különösen a JNA, amely egy 1991 januári politikai tájékoztatója szerint pl. továbbra is a föderatív szocializmus platformján állt –, és vitatta a horvát kormányzat nemzetiségi politikáját is. A horvátországi szerbséget pedig megosztotta Zágráb új politikája Ők a választásokon zömmel még a horvát reformkommunista pártra szavaztak (a Milosevic által favorizált nacionalista SDS csak Kninben aratott egyértelmű sikert, egyébként az elsö fordulóban csak a voksok 2%-át kapta). Ám a választások után azt tapasztalhatták, hogy a JKSZ horvátországi utódpártja ellenzékbe kerülve nemhogy a régi viszonyok folytonosságát 5 nem képes biztositani, hanem a horvát nacionalizmussal szembeni kisebbségvédelmet sem. Ezt látván egy részük hamarosan menekülni kezdett; egy másik részük, főleg a nagyvárosi értelmiségi réteg az autonómia hive lett,

de megőrizte a Horvátország iránti lojalitását; a többségük pedig átpártolt az SDS-hez (főleg a tömbökben élő, egy-egy körzetben helyi többséget alkotó és harciasabb tradíciójú egykori határőrvidéki népesség, valamint a régi nomenklatúra sok tagja). Ezzel az átrendeződéssel „érett be” Milosevic horvátországi politikája – vagyis az ottani szerbek veszélyeztetettségének és a horvát-szerb együttélés lehetetlenségének a sugalmazása, amelyek elhitetése nélkül Milosevic politikailag nem homogenizálhatta volna a szerbséget -és egyben ezzel az átrendeződéssel teremtődtek meg az 1990 augusztusi krajinai szerb felkelés előfeltételei. A felkelés a knini „rönkforradalommal” indult – amikor aug. 17-től a helyi szerb lakosság az „usztasa hatalom” elleni védekezés jegyében, hogy ti. megakadályozza a horvátokat az engedetlen szerb rendőrőrsök lefegyverzésében, kivonta magát a horvát fennhatóság alól és

úttorlaszokat emelve elvágta a Dalmácia és a központi horvát területek közötti vasúti és csaknem teljesen a közúti összeköttetést –, majd népszavazást tartottak a horvátországi szerbek között az autonómiáról, amelynek alapján október 1-én kikiáltották a szerb autonómiát, december 21-én pedig a Krajinai Szerb Autonóm Körzetet. A következő év tavaszán pedig elszaporodtak a lokális fegyveres konfliktusok – március-május folyamán Pakrac, Plitvice és Borovo Selo volt az összecsapások szinhelye, az utóbbi már 14 halottal –, amelyek általában a rendörállomások hovatartozása okán robbantak ki, és amelyekbe beavatkozott a JNA is. A JNA elvileg békefenntartóként lépett fel, hogy ti mindaddig, amíg politikai megoldást nem találnak a szerb-horvát vitákra, megakadályozza a szemben állók közötti elvadult fegyveres leszámolásokat – ám a valóságban ez azt jelentette, hogy védőernyőt vont a lázadó szerb gócpontok

fölé (a légierő már a „rönkforradalom” idején sem engedte Kninbe a horvát rendőrség helikoptereit), majd hamarosan közvetlen részese lett a konfliktusnak a szerbek oldalán, kezdetben a miliciák felfegyverzésével, majd a nyílt harci cselekményekkel. A szerb-horvát vitákat természetesen nem lehetett rendezni Jugoszlávia jövőjének általános rendezése nélkül. E tekintetben viszont semmilyen előrelépés nem történt – sőt május 15-én újabb konfliktus keletkezett azzal, hogy az államelnökség szerb blokkja leszavazta a horvát Mesic beiktatását a szövetségi elnöki posztra, noha a rotáció szerint ö következett volna –, ezért Horvátország véglegesen a függetlenség mellett döntött. Másfelől a JNA-t és Milosevic-et maguk mögött tudó krajinai szerbeket sem érdekelt semmilyen, a független Horvátországon belüli autonóm státusz: ők a horvát elszakadás esetén csakis a saját elszakadásukat, azaz „Jugoszláviában

maradásukat” tudták elképzelni (ezt május 12-én egy újabb népszavazásukon is megerősítették) – s ezzel a kör bezárult. A jelek arra vallottak, hogy a horvát és szlovén függetlenség kikiáltása (június 26.) után azonnal kitör a totális horvátországi háború – vagy legalább ott is kitör –, de némi meglepetésre kezdetben csak Szlovéniában került sor „valódi”, a lokális konfliktusokon túlnövő háborús eseményekre. 2. A HÁROM Háború Mint fentebb, az 1.1 fejezetben már jeleztem, a magát erőfölényben érző Belgrád elutasított minden kompromisszumos javaslatot Jugoszlávia jövőjéről és fegyveres útra terelte a 6 konfliktust. S a körülmények sajátos összejátszása nyomán a háború először Szlovéniában tört ki. 2.1 A TÍZNAPOS HATÁRHÁBORÚ SZLOVÉNIÁBAN Az 1990. áprilisi választások után – amelyek eredményeképp a reformkommunista Kucan lett az elnök, a parlamenti többséget viszont az ellenzéki

koalíció, a DEMOS szerezte meg, a 24o mandátumból a szavazatok 55%-ával 127-et elnyerve – Szlovénia is fokozottabb ütemben folytatta az önállósodás politikáját, jóllehet a függetlenséget akkor még a konföderatív Jugoszlávia keretében képzelték el ott is (igaz, az akkori főszereplők közül egyesek később pusztán taktikai manőverként tüntették fel a konföderáció javaslatát). A többpárti szlovén parlament nem sokkal a megalakulása után, már július 2-án elfogadott egy szuverenitási deklarációt – amely a három héttel későbbi horvát deklarációhoz hasonlóan lazította a szövetségi kapcsolatokat, kimondta a köztársasági törvénykezés elsőbbségét, de még nem nyilvánította ki Szlovénia kilépését Jugoszláviából –, s ezzel párhuzamosan hozzáláttak a konföderációs javaslat kidolgozásához, amelyet végül október 6-án közös szlovén-horvát javaslatként nyújtottak be a szövetségi szervekhez. December

23-án népszavazást tartottak, amelyen 93,5%-os részvétel mellett a szavazók 88,5%-a támogatta Szlovénia függetlenségét. A következő év febr. 20-án pedig a szlovén parlament arról döntött, hogy javasolja a többi köztársaságnak Jugoszlávia „két vagy több” független állammá való szétválasztását. Ekkoriban a szlovének gyakorlati célja az volt, hogy a népszavazástól számított hat hónapon belül kivívják a köztársaság függetlenségét. A függetlenséget lehetőleg egy konföderációs kiegyezéssel együtt akarták biztosítani, vagy annak hiányában a megegyezéses szétválás révén (így ui. Jugoszlávia jogutódlásában, a közös vagyon és terhek elosztásában Szlovénia is jobb pozícióból indulhatott volna) – ám ha másképp nem lehetséges, akár az egyoldalú elszakadással is. Nem kívánták ui a köztársaság-közi államjogi és határvitákat a végtelenségig elhúzni, hiszen a fennálló status quo nem nekik

kedvezett, és azt is tudták, hogy ha Szlovénia önerőből kivívja és megtartja függetlenségét, akkor azt mint tényt a külföld előbb-utóbb el fogja ismerni – de előre semmiképp sem! S minthogy a konföderációról vagy a szétválásról való megegyezés esélye folyamatosan csökkent, a szlovén politika is radikalizálódott: a hat hónapos határidő lejártának közeledtével mindinkább előtérbe került az egyoldalú elszakadás lehetősége és szükségessége. Szlovéniának Horvátországnál jobb előfeltételei voltak arra, hogy az államjogi és függetlenségi viták gordiuszi csomóját radikálisan átvágja. Szlovénia etnikailag és a függetlenség kérdésében politikailag is gyakorlatilag homogén volt (nem volt olyan parlamenti erő, amely támogatta volna a jugoszláv föderáció fenntartását), s rendelkezett viszonylag jelentős fegyveres erővel. Szlovéniában ui a JNA nem tudta úgy leszerelni a területvédelmet mint a horvátoknál

vagy a bosnyákoknál, így a rendőrség , a területvédelem (ill. az abból kifejlesztett szlovén hadsereg) és a tartalékosok keretében, a DEMOS-kormány által is folytatott fegyverbehozatalra is támaszkodva, a szlovén vezetés mintegy 3o ezres, de 90 ezerre felduzzasztható – igaz, zömmel könnyűfegyverzetű – haderő felett rendelkezhetett. A politikai és katonai erő birtokában, s arra számítva, hogy ha legalább rövid ideig képesek katonailag is kitartani, akkor maguk mellé állíthatják a nemzetközi közvéleményt, a szlovén kormányzat végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy a függetlenség egyoldalú és demonstratív deklarásával kész helyzetet teremt. (Igaz, ez az elhatározás nem ment viták nélkül: elsősorban a DEMOS radikálisai, pl. Pucnik és Jansa képviselték ezt az álláspontot, míg a másik póluson álló akkor ellenzéki LDS további tárgyalásokat szorgalmazott. Hasonló vita egyébként Zágrábban is lezajlott, ahol

főleg Spegelj képviselte a JNA-val szembeni nyílt 7 és a szlovénekkel közös szembeszegülés álláspontját. Tudjman azonban a katonai felkészületlenség és a szerb kisebbség miatt a függetlenedés óvatosabb ütemezése mellett döntött – amiért egyébként a „cserbenhagyott” szlovének meg is nehezteltek a horvátokra.) A szlovén vezetés „függetlenségi radikalizmusát” a fentebbiek mellett főleg az tette lehetővé, hogy Szlovénia nem szerepelt a nagyszerb expanzionizmus célterületei között – s a szlovének ezt tudták, mint ahogy azt is tudták, hogy jugoszlávizmus addigra már annyira periferizálódott, hogy nagyszerb támasza nélkül legyőzhető. A nagyszerb politika számára akkor már Szlovénia megtartása „veszett ügy” volt, amelyre nem érdemes erőt pocsékolni. Kucan és Milosevic már a január 24-i találkozójukon megállapodtak abban, hogy Szerbia tiszteletben tartja Szlovénia döntéseit (cserébe azért, hogy

Szlovénia úgymond „tudomásul veszi” a szerbek azon érdekét, hogy egy államban éljenek!). Milosevic tényleges célja az volt, hogy a szlovéneket (mint a horvátok és a bosnyák-muzulmánok potenciális szövetségesét) elengedjék, sőt „ha kell”, akár kiüldözzék Jugoszláviából, és hogy minél kisebb veszteséggel járó katonai erőátcsoportosítást hajthassanak végre. Ez tűnik ki abból is, hogy a szlovéniai háború kirobbanása után több mérvadó szerb politikus, maga Milosevic is kijelentette, hogy a szlovének kiválhatnak Jugoszláviából – miközben Kadijevic szövetségi hadügyminiszter még arról beszélt, hogy a JNA mindenképp megvédi a föderációt és határait –, ill. hogy július 18-án a szövetségi államelnökség szerb tagjai valamennyien megszavazták a JNA szlovéniai kivonásáról szóló határozatot. Mindez persze, nem azt jelenti, hogy Milosevic 1991 juniusában és az azt megelözö hónapokban már ne élt volna a

jugoszlávista frazeológiával! Teljesen nyíltan nem mondhatott le Szlovéniáról (ki kellett várnia, amíg az maga szakad el), s a jugoszláv egység védelmezésének taktikája, az 1.1fejezetben már jelzett „általános” hasznán tul alkalmas volt arra is, hogy ingereljék vele a szlovén közvéleményt, majd később, már a szlovéniai háború idején pedig (azzal, hogy a jugoszlávista frazeológia ellenére csak mérsékelten támogatták a JNA akcióját) lejárassák az „erőpolitikus” Markovicot, Milosevic legföbb és a külföld által is favorizált szövetségi riválisát. A Jugoszlávia jövőjéről 1990-91-ben folytatott két- és többoldalú köztársaságközi tárgyalások sikertelensége után tehát, mégpedig 1991. június 26-án Szlovénia – Horvátországgal együtt – a köztársasági parlament előző napi döntései értelmében kihirdette függetlenségét, majd – de ezúttal már az óvatosabban taktikázó Horvátországtól

eltérően – demonstratívan átvette a szövetségi hatóságoktól a határok ellenőrzését és a légi irányítást, leállította a vámilletékek befizetését a szövetségi büdzsébe, továbbá hozzálátott a szlovén-horvát határ felállításához. Ezeknek a lépéseknek az adott pillanatban elsősorban demonstratív értelmük volt (nem lényegtelen persze, hogy ki ellenőrzi a határt, de egy eleve hosszabb időszak alatt realizálni szándékolt és esetleg új együttműködési formákkal összekapcsolt függetlenedésnek, amint azt Zágráb és Ljubljana tervezte még a június 26-i deklarációk szerint is, nem feltétlenül elsőként szükséges lépései), vagyis „az új nemzetközi status quo” reprezentálására szolgáltak. Amíg azonban a nagyszerb („szerboszlávista”) oldalt illetően azt állíthatjuk, hogy számára a szlovén ügy elsősorban az erőviszonyok átrendezését szolgálta, addig a titóista ójugoszláviznus maradványai (a

tábornokok egy része, akik közül egyébként nem egy szlovén töltött be vezetö JNA-posztokat a szlovéniai háború idején, pl. Brovet, Kolsek, Cad)) és a reformer uj-jugoszlávizmus (Markovic) számára Szlovénia megtartása minden jel szerint még elérhetö-elérendö cél volt. Ennek megfelelöen számukra elfogadhatatlan volt (és az 1974-es szövetségi alkotmány szerint egyoldalú, azaz alkotmányellenes határmódositás) a határellenörzés Szlovénia általi átvétele és egy új nemzetközi status quo kialakitásának kisérlete. Ezért június 27-én a JNA – az államelnökség, azaz a formális föparancsnokság 8 müködésképtelensége miatt a szövetségi kormány és az alkotmány rendelkezéseire hivatkozva – támadást inditott a határellenörzés visszavételére. A fegyveres harcok ezt követöen váltakozó intenzitással – a jun.29-i tüzszünet által átmenetileg megszakitva – és váltakozó sikerrel – számos határállomás

többször is gazdát cserélt, bár többségüket 29.-re a szövetségi erök visszavették – 10 napon át folytak, egészen a brioni megállapodásig. Az összecsapások a határállomások, a ljubljanai repülötér és a hadsereg blokád alá vont intézményei (laktanyák, raktárak) körül zajlottak, ill. olyan helyeken, ahol a szlovén erök és a lakosság barikádokkal kivánta megakadályozni a katonai konvojok mozgását. Összesen 65-en (más forrás szerint 67-en) vesztették életüket A harcoknak az EK-közvetitéssel megtartott brioni konferencia (július 7-8.) vetett véget Az EK külügyminiszteri trojkája (Poos, van den Broek, De Michelis) elöször június 28-29-én ültette tárgyalóasztalhoz az érintetteket, s elfogadtatott velük egy egyezményt a tüzszünetröl és a JNA laktanyákba való visszavonásáról, Mesic beiktatásáról, valamint a három hónapos függetlenségi moratóriumról. A harcok azonban csak átmenetileg szüneteltek, és a szlovén

vezetés sem akarta elfogadni a moratóriumot (Kucan ugyan 29-én elfogadta, amiért otthon éles birálatokban részesült, ezért utólag a parlament jóváhagyásától tette függövé igenjét – végül Szlovénia olyan értelmezésben adta hozzájárulását, hogy a moratórium nem a függetlenségi nyilatkozatra, hanem csak a végrehajtásra vonatkozik). Ezért az EKközvetitöknek újabb tárgyalásokra kellett sort keriteniük A brioni egyezmény kimondja, hogy Jugoszláviában új helyzet alakult ki, tárgyalásokat kell kezdeni az ország jövöjéröl, továbbá hogy mindegyik félnek tartózkodnia kell az eröszak alkalmazásától. Jugoszlávia jövöjének tisztázása érdekében három hónapos moratóriumot érvényesitenek a szlovén és horvát függetlenségre. A határ- és vámvitákat illetöen az egyezmény ugy rendelkezett, hogy a határon visszaáll a június 26. elötti állapot és a vám is szövetségi bevétel marad, de a határellenörzést és a

vámbeszedést a szlovén hatóságok végzik. Július 18-án pedig a szövetségi államelnökség arról hozott döntést, hogy a JNA három hónap alatt kivonul Szlovéniából (ami meg is történt). A szlovéniai háborúban nem nagyszerb területszerzö akciót kell látnunk. A jugoszlávizmus és a szlovén szecesszionizmus háborújáról volt szó, amely – a „provokativ” szlovén és az óvatos horvát taktika mellett – föképp azért elözte meg a horvátországit, mert a JNA valószinűleg alkalmasabbnak találta a példastatuálásra (de legalábbis kerülni akarta a többfrontos háborút) és mert a milosevicsi idözitésekben is nyilván megelözte a szlovéniai eröátcsoportositás a horvátországi támadást. A szlovéniai háború megnyerésére azonban a jugoszlávizmusnak akkor már nem volt komoly esélye. A JNA ugyan általánosságban valóban katonai tulerőt képezett, ám ez a potenciál csak részlegesen volt mobilizálható: jelentös erök voltak

lekötve Horvátországban és Koszovón, de politikai okok is közrejátszottak ebben. Az 1991 juniusára már amugy is meglehetösen periferizálódott „jugoszlávokat” a szlovén kérdésben nem támogatta igazán sem a nagyszerb blokk, sem a többi köztársaság, sem a külföld, ráadásul ők maguk sem voltak egységesek. A nagyszerb blokk kétkulacsos politikájáról már volt szó. A többi köztársaság maga is megrettenve figyelte a háború kitörését és az eszkalációtól félve fékezni próbálta a hadigépezetet. Mindenütt (Szerbiában is) tapasztalható volt az állampolgári tiltakozás: már akkor megkezdödtek a dezertálások és a mozgósitás elöli menekülés. A vezetö külföldi hatalmak pedig, amelyek valószinűleg beleegyezésüket adhatták Markovicnak egy korlátozott „rendteremtö” akcióhoz (de legalábbis a jugoszláv egység támogatásával azt az érzetet keltették Belgrádban, hogy katonai erőt is bevethetnek – mi több be is

kell vetniük az egységállam „életképességének” bizonyitása végett, mert egy erodálódott és tehetetlen kormányzat támogatásával elöbb-utóbb 9 mindenki felhagy!), a szlovén ellenállás erössége, a szövetségi kormányzat periferizálódottságának napfényre derülése és a háborús eszkalálódás következtében (valamint a leggyorsabban politikát váltó Bonn nyomására) változtattak álláspontjukon. Igaz, mág nem álltak el teljesen a jugoszláv egyság gondolatától, de a tárgyalásos megoldást szorgalmazva gyakorlatilag azonnal felhagytak a szlovéniai „rendteremtés” támogatásával. Végül pedig a jugoszlávista centrum sem volt egységes. Amíg a tábornokok hajlottak egy általános példastatuáló villámháborúra, addig Markovic egy korlátozott, határvisszaszerzö akciót akart. Ezért egy bizonytalan politikai célu, irányitásu és támogatottságu korlátozott kontingens lett bevetve (gyakorlatilag a JNA és a

szövetségi belügy mintegy 35 ezres helyi egységei,) – amely viszont politikailag, katonailag (ebben ki kell emelni Jansa hadügyminiszter szerepét) és média-szempontból egyaránt jól szervezett és össznépi ellenállással találta szemben magát. Végsö soron azt is mondhatjuk, hogy bevált a szlovén radikalizmus számitása, mert ki tudtak tartani addig, amíg (nagyon gyorsan és nem utólsó sorban a nagyszámu külföldi tudósitó hiradásainak köszönhetően) meg nem változott a mérvadó nemzetközi álláspont: a „szeparatizmus” elutasitása helyett a háborús eszkaláció elutasitása vált meghatározóvá. Miután a moratórium ideje alatt a hágai konferencián (ld. később) nem jött létre megállapodás Jugoszlávia jövöjéröl, okt 7-től Szlovénia ujra életbe léptette a függetlenségi nyilatkozatot, majd 1992 január 15.-től megindult nemzetközi elismerésének folyamata Ezzel Szlovénia viszonylag gyorsan és kis veszteségek árán maga

mögött hagyhatta Jugoszláviát – elszakadása azonban megállithatatlanná tette a háborús lavinát. A szlovének nélkül ui a föderációs elven nem volt biztositható a horvátok-muzulmánok-macedónok tényleges egyensulya a relative hatalmassá váló szerb tömbbel, s ez végképp el-lehetetlenitette a jugoszlávista irányzatot (tul azon persze, hogy a háború miatt magában Szlovéniában is megváltozott a közhangulat még egy esetleges konföderáció iránt is), továbbá felerösitette a többi nem-szerb nép menekülési politikáját: semmiképp sem akartak egy nagyszerb veretü maradék-Jugoszláviában rekedni. 2.2 AZ 1991-ES HORVáTORSZáGI Háború Tudjmannak a szlovénekénél óvatosabb taktikája (különösen azáltal, hogy paradox módon találkozott a belgrádi idözitési szempontokkal), arra alkalmas lehetett, hogy a horvátországi harcok totális háborúvá való eszkalálódásának idöpontját kitolja, a háború elkerülésére azonban nem.

Erre csak abban az esetben nyílt volna lehetöség, ha Zágráb lemondott volna vagy a függetlenségröl, vagy az avnoj-i határokról (azaz az 1945-ben nem az etnikai, hanem a történelmi határvonalak alapján meghuzott belsö határokról); vagyis ha a független horvát állam territóriumául beérte volna az un. „Seselj-vonaltól” (Veröce-Károlyváros-Karlobag) nyugatra esö területekkel. Ez a horvátok számára elfogadhatatlan volt, így a lokális összecsapások halmozódásával végül Horvátországot is elérte a nyílt háború, noha a brioni egyezmény elvileg Horvátországra is vonatkozott. Zágráb számos terület-folt felett már a korábbi hónapokban elvesztette az ellenőrzését, julius elejétől pedig felgyorsult az újabb JNA-egységek és a szerbiai szabadcsapatok beáramlása, ill. a JNA tartalékosokkal való feltöltése. (Bár a mozgósitás csak zökkenőkkel haladt, mert még a szerbek között is gyakori volt a bevonulás szabotálása,

nagyban hozzájárult a JNA teljes elszerbesedéséhez, mivel csak a szerb országrészre támaszkodhatott. Különösen a szlovének és a horvátok hamar dezertáltak, ill. aki maradt közülük a magasabb szinteken, azokat kezdték gyorsan leváltani, s később Bosznia és Macedónia is leállitotta a katonák küldését. Az 1992 januári és májusi tábornoki személycserék pedig végleg lezárták a hadsereg szerbbé válásának folyamatát.) 10 A támadó erők gerincét a JNA képezte, ezenkivül a szerblakta vidékeknek a Zágrábtól már régebben önállósult rendőrségét és területvédelmi erőit kell megemlitenünk (ui.a JNA a területvédelem fegyvereinek begyüjtése során ott nem járt el olyan szigoruan, mint a horvátlakta területeken, ill. később ujra felfegyverezte azokat), valamint a Szerbiából bejövő önkénteseket. Akkoriban ui Seseljtől Draskovic-on és Jovic-on át (az utóbbi nem azonos Jugoszlávia 1990-91-es elnökével) a

bünözőből politikussá avanzsált Arkanig a szerbiai ellenzéki és álellenzéki nacionalista vezérek önkéntes „felszabaditó” csapatokat szerveztek. Ezeknek a (szükebb értelemben vett csetnik-)csapatoknak a harcértéke azonban nem volt tul magas, inkább az etnikai tisztogatásokban és a fosztogatásokban „jeleskedtek”. A JNA kezdetben még dédelgette Horvátország teljes lerohanásának és egy új zágrábi kormány felállitásának a célját, ám a szlovéniai háború és az augusztusi moszkvai puccs bukása – amelynek szervezőivel Kadijevic-ék kapcsolatot tartottak – megadta a végső döfést a jugoszláv állam fenntartása bármiféle lehetőségének. Ezért a JNA egyetlen valóságos céljává mintegy menet közben, de hamarosan az vált, hogy a horvátországi szerbek védelmére és önrendelkezési jogára hivatkozva (mivel ők „kifejezték azt az akaratukat, hogy Jugoszláviában maradjanak”) leválassza Zágrábról a szerb és a

nagyszerb szempontok alapján szerbnek mondott területeket. Ilyenformán teljesen nyíltan Milosevic és a szerbek mellé állt, a nem szerb szövetségi vezetőkről (Mesic elnök, Markovic kormányfő, akik ráadásul mindketten horvátok) jóformán tudomást sem vett. Már juliusban szabályos ütközetekre került sor több dalmáciai és szlavóniai helyszinen, továbbá Likában és Banijában a JNA és a ZNG egységei között, folyamatos harcok folytak a Zágráb-Belgrád autópálya ellenőrzésért, augusztus végére teljesen szerb ellenőrzés alá került Baranya és bezárult a vukovári ostromgyürü. Szeptember végére pedig a JNA és a szerb szabadcsapatok megszállták Horvátország kb. egyharmadát, ahonnan a nem-szerb lakosság zöme elmenekült vagy elüzték – az etnikai tisztogatások nem Boszniában kezdődtek, bár később ott sokkal brutálisabb és tömegesebb formát öltöttek -,másfelől viszont a meg nem szállt területekről oda menekült az un.

csendes etnikai tisztogatásnak (munkahelyi diszkrimináció stb.) kitett szerbek egy része Továbbá Maslenicánál a tengerig kijutva (és mert a flotta blokád alá vette a kikötőket) a szerbek gyakorlatilag elszigetelték a központi horvát területektől Dalmáciát, Nyugat-Szlavóniában (amelynek nagy részét aztán decemberben visszavették a horvátok) észak felé nyomulva csaknem elvágták Szlavóniát, s mintegy 3o km-re voltak Zágrábtól (többször lőtték is a horvát fővárost). Az erőátcsoportositás jegyében, és hogy a horvátok által blokád alá vett laktanyákból kivonja erőit és eszközeit (ez utóbbi nem mindig sikerült), a JNA fokozatosan kivonult a többi területről és a krajinák területén vonta össze csapatait. Ilyenformán októberre katonailag gyakorlatilag létrejött „Szerboszlávia”, azaz a nagyszerb-Jugoszlávia – Bosznia és Macedónia ekkor még nem deklarálták kiválásukat –, s napirendre kerülhetett a politikai

elismertetés előkészitése. Ennek jegyében, s hogy megelőzzék az új horvát alkotmány kihirdetését és Horvátország küszöbön álló nemzetközi elismerését, a különböző „szerb autonóm körzeteket” összevonva dec.19-én kikiáltották a „Krajinai Szerb Köztársaságot”; továbbá az un csonka-elnökség, azaz a nyolc fős jugoszláv államfői testület önmagát legitimnek tekintő négy szerbiai-crnagorai tagja a helyzet befagyasztása érdekében ENSZ-csapatok bevonulását kérte. A fentiek persze nem jelentik azt, hogy a harcok máris véget értek volna, vagy hogy Belgrád maradéktalanul elérte volna céljait. Dalmácia és Szlavónia nagyjából el volt szigetelve (de az utóbbi csak a decemberi horvát ellentámadásig), viszont elfoglalva csak részben, s számos kitartó góc volt még: a háború legnagyobb ütközetének helyszint adó és csak három hónap után bevett Vukovár, aztán Eszék vagy Dubrovnik, amelynek elszakitása

érdekében a szerbek még a hajdanvolt dubrovniki köztársaság felélesztésének taktikáját is bevetették. E városok 11 védői kitartóan védekeztek, aminek a horvátok számára nagy katonai és lélektani jelentősége volt; s a nagyvárosok ellen az emberhiánnyal küszködő JNA többnyire nem is kezdeményezett nyílt ostromot, inkább blokád alatt tartva és heteken-hónapokon át ágyuzva megpróbálta azokat kimeriteni. E mozzanat már arra is rámutat, hogy miért nem tudta a JNA Horvátországot egyszerüen lerohanni (tul azon, hogy egy idő után már nem is az volt a cél, és hogy a nemzetközi körülmények sem tették volna lehetővé). Hiába volt a JNA (még az összJNA) létszámában és technikailag Európa egyik „legnagyobb kishadserege”, ezuttal sem tudta teljes potenciálját bevetni (becslések szerint a paramilitáris egységekkel önmagának inkább gondot okozó mintsem segitséget biztositó JNA erői bő egyharmadát tudta csak bevetni

– miközben széles népi ellenállással kellett szembenéznie). Ennek oka részben az emberhiány volt, részben az, hogy a JNA erői egy részét eleve Boszniában és Koszovón kellett hogy tartsa, valamennyit a Szandzsákban, más erői pedig Macedóniában és egy ideig még Szlovéniában voltak. Zágráb a JNA-csetnik hadjáratra egyrészt azzal reagált, hogy megpróbálta a jugoszláv válságot internacionalizálni, másrészt össznépi ellenállást szervezett. Bonn új politikájának ismeretében – az NSZK már július elejétől mind határozottabban kiállt a horvát-szlovén függetlenség mellett, a magyarázatot ld. később – a „morális fölényben lévő áldozat” státuszával taktikáztak, s minden céljuk az volt, hogy Horvátország szuverenitását a régi belső határokkal együtt nemzetközileg elismertessék, majd mint egy agressziótól védekező szuverén állam, nemzetközi segitséget kapjanak. A belső ellenállás megszervezése

érdekében minden erőforrást a katonai védekezésre forditottak és aug. 3-án nagykoaliciós kormányt alakítottak (ezzel gyakorlatilag a horvátok között is létrejött az a politikai egyetértés a Jugoszláviához való viszony kérdésében, amely a szlovéneket már a választások óta jellemezte). A hadsereg felállitása során a rendőrségre, a régi területvédelem maradványaira, a JNA-ból átállókra és főképp a már teljesen az új HDZ-hatalom által szervezett nemzeti gárdára támaszkodtak, de állandó fegyverhiánnyal küzdöttek. A katonák számával és harci moráljával így nem volt gond, a következő év elejére el is érték a 100-12o ezres haderőlétszámot, s azért csak annyit, mert több katonának egyszerűen nem jutott volna fegyver (épp ellentétes volt tehát a helyzetük a JNA-val, amely a mozgósítások ellenére az emberhiánnyal küszködött). Fegyverzetüket részben külföldről hozták be, mégpedig mindenünnen ahonnan

tudtak, de akkoriban a leginkább valószinűleg a közel-keleti feketepiacról – s főleg a diaszpóra finanszírozta vásárlásaikat –, hiszen akkor még el nem ismert állam voltak és a BT általános fegyverembargója őket is sújtotta. Ezenkívül részben a JNA-tól szereztek, részben maguk gyártottak – sokszor barkácsoltak – fegyvereket, persze így nem ellensúlyozhatták a JNA technikai fölényét. Egy növekvő létszámú, harcra kész, de hiányos (és szinte csakis könnyű-) fegyverzetű katonaság védekezett tehát, támaszkodva természetesen a civil lakosság támogatására is. A „központi” hadsereg mellett, ill abba idővel formálisan betagozódva harcolt még egy külön pártmilícia is, a D. Paraga vezette Jogpárt fegyveres gárdája, a HOS Az ő viszonyuk igen kritikus volt a zágrábi kormányzathoz, részben ideológiai okokból – Paragáék nyíltan vállalták az usztasa-szellemiséget –, részben mert naivnak és erélytelennek

tartották a kormány honvédelmi politikáját (aztán később, a boszniai háború idején pedig azért bírálták Tudjmant, mert Bosznia felosztására kacsintgatott – holott a Jogpárt szerint Bosznia egésze horvát föld, ezért az „Egyesült Horvát Államokban” van a helye.) Ezek a katonai körülmények a horvátok szempontjából nem kedveztek a nagy frontális csatáknak és ellentámadásoknak (az egyetlen „kedvező” körülmény az volt, hogy ők voltak a védekező fél, mert védekezni általában könnyebb mint támadni), így a nagy centrumok védelmére koncentráltak, ill. a partizántaktikát részesítették előnyben Nagyobb ellentámadásra csak decemberben voltak képesek, amikor visszafoglalták Nyugat-Szlavónia 12 nagy részét, felszámolva ezáltal Szlavónia elszigeteltségét – s ez igen jelentős volt a sarló alakban elterülő Horvátország „észak-keleti ágának” megtartása szempontjából –, de arra még nem volt

esélyük, hogy minden megszállt területet visszaszerezzenek. A harcokkal párhuzamosan megkezdődtek a Brionin előirányzott tárgyalások is a válság általános rendezéséről és Jugoszlávia jövőjéről. Ezen első, Hágában ülésező Jugoszlávia-konferencia elnöke EK-közvetitőként Lord Carrington volt; a délszláv válság rendezése akkoriban az EK kezébe összpontosult, mivel Washington érdektelenséget mutatott, Moszkva pedig belső gondjaival volt elfoglalva. A rendezési kísérletek tengelyébe egyfelől a háború lokalizálása került (ennek szellemében a BT szept. 25-én általános fegyverembargót rendelt el a délszláv térségre) másfelől az, hogy most már a köztársaságok függetlensége alapján találjanak megoldást. Időközben ui értelmét vesztette a precedens-teremtéstől való félelem, hogy ti a Szovjetunióra való tekintettel a Nyugat Jugoszlávia egybentartását szorgalmazta, s idővel az NSZK is érvényesiteni tudta új

álláspontját az EK-ban (de nem kis szerepet játszott a külföldi álláspont megváltozásában a szerb etnikai tisztogatások, vagy Vukovár és Dubrovnik brutális lövetésének a hatása sem). A Lord Carrington nevével jegyzett rendezési tervet a konferencia október 18-i ülésén a hat köztársasági elnök közül öt elfogadta (némi meglepetésre még Bulatovic és feltételesen Kucan is, bár Bulatovic hamar visszalépett), csak Milosevic utasitotta el. A Carrington-terv elismerte a köztársaságok függetlenségét és határaik sérthetetlenségét, de kisebbségvédelmi garanciákat, autonómiát és a köztársaságok társulását irányozta elő, továbbá megengedte volna „azon köztársaságok számára, amelyek azt kivánják”, a társuláson belüli szorosabb szövetkezést és „közös megállapodás esetén” a határmódositást is. Elméletileg a tervet jónak mondhatjuk, gyakorlatilag viszont elkésettnek. Nagy variabilitással rendelkezett,

így lehetőséget kinált a területi viták és az önrendelkezési elv, pontosabban fogalmazva a nemzeti és az állami önrendelkezés elveinek egyeztetésére (doktrinér kizárólagosságában ui. az állami önrendelkezési elv sem lehetett alkalmas a jugoszláv válság demokratikus rendezésére, ebben igazuk volt a szerbeknek, mert az állami és az etnikai terület csak a szlovéneknél esett egybe). A terv időzitése azonban rossz volt, mert már a válság háborús elfajulása után terjesztették elő (mivel a nagyhatalmak csak későn és a bonni politika miatt csak következetlenül tették magukévá Jugoszláviának közösségként, nem államként való megmentésének gondolatát). Milosevic tehát a variabilitás ellenére elvetette a tervet, s elutasitásában éppen arra hivatkozott – ami akkoriban nyilvánosan a szerb és JNA-s politika alapja is volt –, hogy nem lehet különbséget tenni az önrendelkezési jog tekintetében a délszláv nemzetek

között; vagyis akarata ellenére nem lehet elszakitani a horvátországi (és boszniai) szerb nemzetet Jugoszláviától, hiszen ha ők kifejezték azt a kivánságukat, hogy maradjanak, akkor az éppugy legitim, mint a szlovén, horvát (és bosnyák) kiválási döntések (ezen álláspont ellentmondásairól az 1.1 részben már volt szó) Valójában az elutasitásban az játszott szerepet, hogy Szerbia akkor erősnek és leendő győztesnek érezte magát, aki a háborúval többet nyerhet mint a terv elfogadásával; ráadásul a terv elfogadása esetén annak szellemében kellett volna rendezni Szerbia belső kisebbségi problémáit, Koszovó, Szandzsák és a Vajdaság kérdését is – azaz „elvesztek volna az 1988-89-es vivmányok”. De akkoriban már a horvát-szlovén igent is inkább taktikai szempontok eredményezték. A juniusi függetlenségi deklarációk még tartalmazták egy új jugoszláv közösség (nem állam!) lehetőségét, a háború azonban

alapjaiban változtatta meg a körülményeket és az ottani közvélemény viszonyulását egy esetleges társuláshoz. Nemzetközi imázsának ápolása végett Zágráb és Ljubljana mégis igyekezett pozitivan viszonyulni még a társulás gondolatához is, „ha már a külvilág annyira akarja”, miközben Bonn új poltikájának az ismeretében a kivárásra álltak be (a terv egyéb részletei pedig nagyjából elfogadhatóak voltak számukra, bár a horvátok sokallták a 13 szerbeknek adandó autonómia fokát). Tudták ui, hogy nem fenyeget a megvalósulás „veszélye”: jól számították ki, hogy Milosevic elutasitja majd az egész Carrington-tervet. A hágai konferencia így Milosevic nem-jével gyakorlatilag megbukott – bár még nem ért véget –, mint ahogy megbukott a jugoszláv közösség megmentésének gondolata is, majd a konferencián felállitott nemzetközi szakbizottság, az un. Badinter-bizottság Jugoszláviát megszűntnek nyilvánitotta.

Végül az EK elfogadta Bonn álláspontját – az NSZK már december 19-én elismerte Szlovéniát és Horvátországot, bár csak január 15-i hatállyal –, és dec-i döntéseikben kimondták, hogy elismerik azokat a köztársaságokat, „amelyek azt kivánják” és megfelelnek az EK kritériumainak (függetlenségi népszavazás, a kisebbségi jogok biztositása). S bár a Badinter-bizottság e kritériumok alapján egyelőre csak Szlovéniát és Macedóniát tartotta érettnek a függetlenségre, végül Szlovéniát és Horvátországot ismerték el 1992 január 15.ével, miután Horvátországgal elfogadtattak egy új nemzetiségi törvényt – amelyben egy későbbi kiegészitéssel Zágráb felkinálta az autonómiát a szerbeknek –, ill. mert Görögország történeti okokra hivatkozva élesen tiltakozott egy Macedónia nevü állam elismerése ellen (Bosznia és Koszovó is kérték elismerésüket, de az előbbit belső viszonyainak rendezetlensége és a

népszavazás hiánya miatt utasitották el, az utóbbit pedig azért, mert nem volt köztársaság). Ezzel megindult Horvátország nemzetközi elismerésének hulláma (bár Moszkva csak másfél, az USA pedig három hónap mulva adta elismerését), mégpedig régi köztársasági határai között, ami igen fontos volt Zágrábnak. A Jugoszlávia-tárgyalások centrumába a Carrington-terv után egy „szükebb téma”, a horvátországi válság pacifikálása került. E téren nov-tól gyorsultak fel az események: a nemzetközi beavatkozást már régóta sürgető horvátok után 9-én a jugoszláv csonka-elnökség is kérte békefenntartók kiküldését az ENSZ-től (korábban csak megfigyelők voltak jelen), amihez 27-én a BT is előzetes hozzájárulását adta. Zágráb a szerb-horvát erőviszonyok egyenlőtlensége miatt már régtől reménykedett a kérdés internacionalizálásában, Belgrád viszont azért fogadta el ezt a lehetőséget, mert katonailag területi

céljait nagyjából elérte, s most már a politikai rendezésig be akarta fagyasztani jelenlétét; további szempont volt, hogy a rendezést „a németek vezényelte és elfogultan horvát-barát” EK-tól az ENSZ kezébe juttassák. Azonban még hosszas tárgyalásokat kellett folytatni a konkrét megállapodásig, mert a horvátok Horvátország határaira, a szerbek viszont a frontvonalakra akarták telepittetni a kéksisakosokat. A C Vance ENSZ-közvetitő vezette tárgyalásokon végül mindkét fél engedett, de főleg Zágráb (mivel nem volt ereje visszavenni a megszállt területeket, viszont a harcok elültével lélegzethez juthatott): az ENSZ-erők a két vonal közé, a válságterületekre vonultak be. lyenformán a szarajevói (15.!) tüzszüneti megállapodás január 3-tól végre csaknem valódi tüzszünetet eredményezett (azaz azért nem teljes fegyvernyugvást), majd a BT febr. 21-én, miután Zágráb, Belgrád és Knin előzetesen beleegyeztek, határozatot

hozott az ENSZ-véderő (UNPROFOR) Horvátországba küldéséről. (Kninnel volt a legnehezebb elfogadtatni a kompromisszumot, amely csak Belgrád nyomására adta be a derekát. Milosevic febr-ban le is váltatta a végsőkig ellenkező Babic „köztársasági elnököt”, s G. Hadzic-ot, majd 1993 dectől M Martic-ot ültette a helyére) Ekkor reménykedni lehetett abban, hogy véget ért a fél esztendeje tartó és különböző becslések szerint 3o-5o ezer áldozatot követelő szerb-horvát háború. A Vance-terv szerint összesen 14 ezer fős nemzetközi békefenntartó kontingenst küldenek ki a horvátországi válságzónákba, egyelőre 12 hónapra szóló, de a politikai rendezésig 14 meghosszabitható mandátummal; jelenlétük azonban nem prejudikálja a majdani politikai rendezést. Az egységeket négy un. ENSZ által védett zónába telepitik (UNPA), ezek a baranyai-keletszlavóniai keleti („E-”), a nyugatszlavóniai nyugati („W-”), az

észak-krajinai északi („N-”) és a dél-krajinai déli („S-”)szektorok. Biztositaniuk kell a tűzszünet érvényesülését, az UNPA-k demilitarizálását (a csapatok szétválasztása, a paramilitáris egységek leszerelése), a menekültek hazatérését. Az ideiglenes helyi hatóságok nemzetiségi összetételének igazodnia kell az adott terület háború előtti etnikai arányaihoz. Az UNPA-n kivüli megszállt területek (az un. rózsaszin övezetek) visszakerülnek a horvát igazgatás alá, a JNA pedig kivonul Horvátországból. A Vance-terv elfogadása és az UNPROFOR bevonulása azonban nem jelentette a horvátországi harcok befejezödését. Egyfajta „sem háború sem béke” állapot következett be, amely egészen 1995 augusztusáig tartott, s amelyben gyakoriak voltak a kölcsönös incidensek és tüzszünet-sértések. Ugyanakkor nagyobb harcokra csak a horvátok maslenicai és nyugatszlavóniai akciói nyomán került sor Az elöbbi esetben a

horvátok a Dalmáciával való szárazföldi kapcsolat biztositása céljából inditottak támadást 1993 január 22-én, és elfoglalták – majd a febr. 2-i szerb ellentámadás ellenére meg is tartották – a maslenicai hidföállást és a zemuniki repülöteret; az utóbbi esetben pedig 1995 május 1-2-én bevonultak a nyugatszlavóniai UNPA-zónába. Ezen harcok ellenére azt mondhatjuk, hogy a Vance-terv egyetlen ugy-ahogy realizálódott pontja a JNA visszavonulása és a tüzszünet volt. Ebben az értelemben a szerbek elérték elsődleges céljukat, mivel területfoglalásaikat gyakorlatilag nemzetközi jóváhagyással fagyaszthatták be. Ilyenformán a de-militarizáció, a miliciák lefegyverzése vagy a menekültek hazatelepitése egyáltalán nem haladt elöre. Az UNPROFOR nem tudta ezirányu feladatait teljesiteni, még a rózsaszin övezetek ügyét sem tudta rendezni. Mindez Horvátországban állandó politikai feszültséget és UNPROFOR-ellenes érzelmeket

gerjesztett. A politikai rendezést illetöen azonban olyan nagy volt a távolság a szerb és horvát álláspontok között, hogy nem lehetett elöre lépni. Gyakoriak voltak ugyan a Zágráb és Knin közötti kétoldalu vagy a nemzetközi közvetitök közbeiktatásával folyó tárgyalások is – az általánosabb ZágrábBelgrád tárgyalások mellett –, de ezek rendszerint egy-egy résztémáról szóltak: az éppen aktuális összetüzést lezáró tüzszünetről vagy a gazdasági és közlekedési kérdésekről (ezek közül a legjelentösebb az 1994 dec-i egyezmény volt az Adria-olajvezeték és a ZágrábBelgrád autópálya megnyitásáról – ez az egyezmény mintegy krajinai részről volt hivatott realizálni Zágráb és Belgrád év eleji egyezményét a kapcsolatok részleges rendezéséröl.) A Vance-terv egyetlen jelentős realizálási kisérletére Nyugat-Szlavóniában került sor – amiért Knin el is csapta a helyi szerb vezetőket. Politikai

tekintetben tehát nem közeledtek az álláspontok. A Vance-terv azzal, hogy mint átmeneti rendezés nem prejudikálta a válságról szóló politikai tárgyalásokat, elvontan nézve akár a Krajina önállóságát sem zárta ki; viszont az, hogy Horvátországot nemzetközileg az avnoj-i határai között ismerték el, gyakorlatilag kizárta ezt a lehetőséget. Ezért Zágráb ragaszkodott a krajinai területek reintegrációjához (a háború elött is szerb többségü knini és glinai körzetek autonómiájával), a knini vezetés pedig, maga mögött tudva Belgrádot, csakis a Krajina függetlensége alapján akart tárgyalni, azaz „államközi” tárgyalásokat akart folytatni. Katonailag megoldottnak vélték a függetlenség kérdését, s arra törekedtek, hogy diplomáciailag is biztositsák a függetlenséget, ill. perspektivikusan a Krajinának azt a jogát, hogy csatlakozhasson az összerb államhoz. 15 Ezeket a platformokat a nemzetközi közvetitők sem

tudták közös nevezőre hozni. Az utólsó kisérletet az un. mini összekötő-csoport (az USA, Franciaország és Anglia képviselői) „Z-4” terve jelentette. E terv szerint visszaállt volna Krajinában a horvát fennhatóság, de a szerb autonóm területnek lett volna önálló törvényhozó és végrehajtó hatalma (elnökkel, kormánnyal, rendőrséggel, a szerb nyelv hivatalos használatával), saját jelképei (címer, zászló) és külön pénze (bár azt a horvát nemzeti bank adná ki). E tervet azonban 1995 januárjában Knin és Zágráb egyaránt elvetette (Belgrád pedig nem foglalt nyíltan állást). Knin azért, mert elvesztette volna „független államiságát”, sőt területei egy részét is (az autonómia csak a háború előtt is szerb többségü területekre vonatkozott volna); Zágráb pedig azért, mert az autonómia ilyen magas szintje csaknem konföderálta volna Horvátországot. A politikai rendezésnek az effajta formája Zágrábnak már

1991-ben sem volt elfogadható, 1995-ben pedig, az erőgyüjtés periódusa után még kevésbé lehetett az. Ennek megfelelően a horvátok is kezdték az erőpolitika sikjára terelni a kérdést. E politika jegyében Tudjmanék már nem is járultak hozzá az UNPROFOR márc. 31-én lejáró mandátumának az újabb meghosszabitásához (bár az ENSZ-erők egy kompromisszumos megoldás eredményeképp UNCRO néven végül mégis Horvátországban maradtak), s a krajinai kérdés 1995 augusztusában végül katonailag és a szerbek exodusával „oldódott meg”. 2.3 BOSZNIA 1992-1994 Bosznia-Hercegovinában 1990 nov. 18-án és december 2-án rendezték meg a választásokat, amelyeken a nemzeti pártok elsöprő győzelmet arattak: a kétkamarás parlament 240 mandátumából a (muzulmán) Demokratikus Akciópárt (SDA) 86, a Szerb Demokrata Párt (SDS) 7o, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) pedig 45 helyet szerzett – a két utóbbi párt csak formálisan volt független

Belgrádtól és Zágrábtól –, a köztársasági elnökség elnöke pedig az SDA vezetője, A. Izetbegovic lett A három pártnak nagyon eltérő nézetei voltak Jugoszlávia és Bosznia jövőjéről, ennek ellenére 1991 őszéig Bosznia viszonylag nyugodt régiónak számitott, főleg mert Milosevic még korainak tartotta a boszniai viszonyok végső kiélezését (ami nem jelentett „érdektelenséget”: már 1989-ben politikai botrány kerekedett abból, hogy a szerbiai belügyi szervek – tehát nem a szövetségiek! – adatokat gyüjtöttek Boszniában az ottani szerbek veszélyeztetettségéről). A három nemzeti párt kezdetben még nagykoalicióra is lépett egymással, ám Szlovénia és Horvátország függetlenségi döntései már előre eldöntötték Bosznia sorsát is. Bosznia ugyanis ugyanazon az identifikációs alapon nyugodott, amelyen általában Jugoszlávia, azaz a délszláv együttélés eszméjén, ezért a nagyjugoszláv keretek szétesése és a

szerb-horvát nacionalizmusok elszabadulása után nem is lehetett belőle más, mint – Z. Grebo kifejezésével élve – Jugoszlávia véres maradéka. (Elvileg létezett egy alternativ identifikációs alap is, a „boszniai”-tudat, hogy ti. bosnyák mindenki aki boszniai, vallásától-nyelvjárásától függetlenül. Ilyen tudat valóban létezett, de gyengének bizonyult és az erre épitő politikai irányzatok jelentéktelenek maradtak.) A három nemzeti párt közül a szerbeké és a horvátoké teljesen Belgrádhoz és Zágrábhoz igazodott. A milosevicsi politika számára (Tudjman Bosznia-politikáját ld később) az eredeti maximális cél Bosznia egészének a megtartása volt. Ez felelt meg a nagyszerb nacionalizmus történelmi céljainak (amely nacionalizmus szélsőséges szárnya, horvát paralelljével együtt, 16 elvitatta a muzulmán nemzet létezését is), s ebben támogatta a JNA is (a jugoszláv hadiiparnak több mint a fele Boszniában volt

telepitve). Később azonban, amikor Jugoszlávia fennmaradása végképp lekerült a napirendről, „reálisabban” már hajlottak egy-egy minimalizált horvát és muzulmán terület elengedésére; de a korábbi horvátországi forgatókönyv alapján Boszniában is ragaszkodtak az ottani szerb nemzet önrendelkezési jogának a horvátokéval és a muzulmánokéval „egyenrangu” érvényesitéséhez. Izetbegovic pártja nemcsak a bosnyák-muzulmánokat, hanem az összes muzulmán délszlávot kivánta tömöriteni (azaz a szerb-crnagorai határvidék, a Szandzsák muzulmánjait is), mégpedig a muzulmán kulturális-politikai identitás alapján. Az SDA-nak így valóban kezdettől volt vallásias jellege, s szélsőségesek is akadtak soraiban, de ahogy egy keresztény párt sem feltétlenül klerikális, ugy az SDA sem volt iszlám-fundamentalista (a fundamentalizmus inkább abban az értelemben kap majd szerepet, különösen a háború elején, hogy az iszlám újabb

európai térnyerésétől tartó nagyhatalmakat elbizonytalanitotta a bosnyákok támogatásának tekintetében). Részben a Szandzsák miatt, részben mert bizonytalannak tartotta az önálló Bosznia lehetőségét a szerb-horvát nagyállami törekvések kereszttüzében, részben pedig a boszniai muzulmánok kisebb politikai homogenizáltsága miatt – a muzulmánok alig 3/4-e szavazott az SDA-ra, miközben a szerbek és a horvátok kb. 9/10-e az SDS-re ill a HDZ-re voksolt –, az SDA az 1991-es háborúig nem is volt egyértelmű hive a jugoszláv államiság felszámolásának (emiatt a boszniai háború is felkészületlenebbül érte a muzulmánokat mint a szerbeket és a horvátokat – tul azon persze, hogy az utóbbiaknak eleve volt egy uszitó-támogató „anyaországuk”, mig a boszniai muzulmánok magukban voltak). Az 1991-es háború kitörése után viszont az SDA is a teljes boszniai függetlenség platformjára helyezkedett, ezt azonban összekötötte Bosznia

unitarista berendezkedésének felfogásával (minthogy a muzulmánok a legszámosabb boszniai etnikum, akik szinte mindegyik boszniai körzetben jelentős számban éltek). Ezt az egységállam-politikát viszont a szerbek (de a horvátok is) kifogásolták, mégpedig jogosan, mert kisebbségi létüket is féltették egy muzulmán többségü – mégpedig a muzulmán népesség-robbanás miatt egyre növekvő többségü! – unitáris államban. Izetbegovic politikája tehát e szempontból valóban vitatható volt, a háborút azonban alapjában véve Boszniában sem a szerb kisebbségvédelmi szempontok, hanem a nagyszerb politika okozta. A politikai nézeteltérések 1991 őszén vezettek végső szakitáshoz a boszniai pártok között. A szlovéniai-horvátországi történések után a muzulmánok és a horvátok semmiképp sem akartak „Szerboszláviában” rekedni, s miután többséget alkottak a parlamentben, október 15én kimondták Bosznia függetlenségét. Az

SDS-képviselők már a szavazást is bojkottálták, majd végleg elhagyva a parlamentet külön szerb parlamentté nyilvánitották magukat és nov. elején népszavazást rendeztek Bosznia Jugoszláviában maradásáért (amelyen gyakorlatilag csak szerbek vettek részt). Ezzel párhuzamosan a horvátországi minta alapján több helyütt „szerb autonóm körzeteket” hoztak létre, majd azok összevonásával 1992 január 9-én R. Karadzic vezetésével kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot (a névből később törölték a boszniai jelzőt), amely azonnal kinyilvánitotta, hogy „Jugoszláviában kiván maradni”. (Ez a radikális nacionalizmus megosztotta a szerbeket is Tulnyomó többségük azonosult vele, de kb 10-15%-uk kitartott a boszniai integritás mellett. Később sokan elmenekültek Boszniából, így Karadzic köztársaságában idővel csak 600-700 ezren maradtak, ami a háború előtti 1,4 milliónyi boszniai szerbségnek alig a fele.) A szarajevói

kormányzat ezzel párhuzamosan erőfeszitéseket tett a függetlenség elérésére: megpróbált életet lehelni a területvédelem maradványaiba (a június 10-én felállitott védelmi 17 tanács, ill. annak katonai szárnya, a Patrióta Liga kezdte szervezni az ellenállást) és december 23-án kérte a nemzetközi elismerést az EK-tól. Azt azonban egyelőre megtagadták tőlük arra hivatkozva, hogy még nem tartották meg a függetlenségi népszavazást és bizonytalanok a köztársaság belső viszonyai. Ezért 1992 febr29-márc1-én Boszniában is megrendezték a népszavazást, amelyen 64%-os részvétel mellett (a szerbek bojkottálták) a szavazók 99%-a a függetlenségre voksolt. Továbbá szerb-horvát-muzulmán háromoldalu tárgyalások kezdődtek Bosznia leendő belső berendezkedéséről, amelyeken márc. 18-án előzetes elvi egyetértés született Bosznia kantonizálásáról. Ezek után az EK-államok ápr 6-án (az USA másnap, Oroszország pedig ápr.

28-án) elismerték Bosznia függetlenségét Ezek az események már a szaporodó fegyveres összetüzések közepette zajlottak. Már a népszavazás napjaiban barikádharcokra került sor Szarajevóban, amelyek hamar átterjedtek Bosznia más városaira is, és amelyek új lendületet kaptak ápr. elején, a nemzetközi elismerés napjaiban. Ugyanezekben a napokban Szarajevóban sorozatos béketüntetésekre került sor, s miután Karadzic orvlövészei a tüntetők közé lőttek, teljesen elszabadultak az indulatok. A JNA is kivonult a laktanyákból és a horvátországi minta alapján „békefenntartóként” beavatkozott a harcokba, majd ápr. elején körülzárta Szarajevót. Azóta is viták tárgya, hogy Bosznia nemzetközi elismerése vajon korai volt-e. Kétségtelen, hogy az ápr. 6-7-i időzités sértő volt a szerbekkel szemben (1941-ben akkor kezdődött a Jugoszlávia elleni német támadás), a népszavazás egyszerő többségi elve sem fejezhette ki mindhárom

nemzet akaratát (ahogy korábban a szlovének is elzárkóztak az „egy ember egy szavazat” elvének általános jugoszláviai kiterjesztésétől), egy bizonytalan elvi egyetértés pedig, amelyet ráadásul mindhárom nemzeti vezető hamarosan vissza is vont, még valóban nem jelentette a boszniai államrendről való szerb-horvát-muzulmán kiegyezést. A nemzetközi elismerés megadása mögött azonban az állt, hogy a szlovéniai-horvátországi tapasztalatok után ezuttal éppen így remélték megelőzni a harcok háborúvá fajulását, ill. biztositani Bosznia védettségét. S bár a szerbek az „elhamarkodott” elismerés elleni tiltakozásuk jeléül fokozták fel akcióikat, ez inkább ürügy volt semmint ok, mert az általuk felkinált platformon nem nyílt lehetőség a megegyezésre. Az ápr. elejére folyamatossá váló harcokkal tehát kezdetét vette a három és féléves, 200-250 ezer áldozatot követelő boszniai háború (de az áldozatok számáról

400 ezres számadat is napvilágot látott), és a harcokban szemben állók hamar egységes hadseregekké szervezték erőiket. Először a boszniai szerb hadsereg (VRS) szerveződött meg 1992 máj-ban a JNA boszniai alakulataiból, valamint a boszniai szerbeknek a régi rendőrség és területvédelem bázisán létrehozott osztagaiból és pártmiliciáiból. A fő forrást a JNA képezte, amelyet ugy „vontak ki” Boszniából, hogy 45 ezres helyi létszámából kb. 10 ezret vezényeltek át a szerbcrnagorai területekre, hátrahagyva a „boszniai illetőségü” személyzetet és a teljes technikát – így jártak el korábban a Krajinában is -; valójában tehát a VRS nem is ujonnan alakult hadsereg volt. A horvát haderő részben szintén a helyi miliciákból jött létre, másik forrását pedig a Horvátországból már a háború elején „spontánul átszivárgó” 10-15 ezer katona képezte. A leglassabban a kormányhadsereg (ABiH) szerveződött, amely

elvileg magában foglalta ugyan a horvát erőket is, azok azonban saját politikai és katonai vezetőségüknek (Horvát Védelmi Tanács – HVO) engedelmeskedve valójában csak (bizonytalan) szövetségesként voltak használhatók az ABiH szempontjából. így a kormányhadsereg bázisát azok a muzulmán miliciák („zöldsapkások”) képezték, amelyek a muzulmán-lakta vidékek régi rendőrségének és területvédelmének maradványaiból és pártosztagaiból (Patrióta Liga) 18 jöttek létre. Voltak azonban az ABiH soraiban szerbek és horvátok is: közülük pl a szerb Divjak, a horvát Siber és Vikic az ellenállás első szervezői közé tartoztak és a boszniai fegyveres erők vezetői közé emelkedtek. A regulárissá szervezett csapatok mellett részt vettek a harcokban olyan egységek is, amelyek – ha be is tagozódtak a hadseregekbe – változatlanul több-kevesebb önállósággal jártak el. A szerb oldalon Horvátország után Boszniában is

megjelentek a szerbiai csetnik-osztagok (és ezuttal is inkább az etnikai tisztogatásokban jeleskedtek, semmint a tényleges harcokban), a horvát oldalon pedig a jogpárti HOS; továbbá nemcsak a szerbek és a horvátok soraiban tüntek fel kétes multu figurák, hanem a muzulmánok között is: Szarajevó védelmében kezdetben ők is igénybe vették az adósságbehajtóból lett „hadvezér”, J. Prazina fegyvereseinek szolgálatait. A háború egyik szinfoltját adták azok a külföldiek, akik részben zsoldosként, részben önkéntesként tüntek fel a hadszintereken. A szerbek oldalán oroszok, a muzulmánok oldalán pedig közel- és közép-keleti mudzsahedinek vettek részt viszonylag nagyobb számban a harcokban, azonban együttes létszámuk is csak ezres nagyságrendü volt – 1991-ben a horvátok oldalán pedig E. Flores jóval kisebb csapata volt az egyetlen nemzetközi egység –, így a háború menetére sem gyakoroltak nagy befolyást. (Sokkal fontosabb

szerepük volt a háború menetének alakitásában azoknak a külföldieknek, akik nem közvetlenül a harctereken kapcsolódtak be 1994-95-ben a háborúba: a horvátok és a muzulmánok mellett müködő amerikai katonai tanácsadóknak és tervezőknek.) A boszniai harcok háborúvá eszkalálódásával párhuzamosan Belgrádban Szerbia és Crna Gora részvételével ápr. 27-én kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (JSZK, „Kis-Jugoszlávia”), amely a JSZSZK jogutódjának tekintette magát, ugyanakkor nyilvánosan mint „a boszniai szerbek iránt felelősséget érző, de békés közvetitő fél”, igyekezett elhatárolódni az „izetbegovic-i fundamentalista kalandor-politika miatt kirobbant boszniai polgárháborútól” (amely persze nem polgárháború volt, habár valóban volt polgárháborús mozzanata is). E politika jegyében kivonták Boszniából a JNA-t (hivatalosan), s az új Panickormány kinyilvánitotta készségét a volt jugoszláv

köztársaságok elismerésére (Szlovéniát el is ismerte, de Ljubljana az általános rendezést hiányolva nem viszonozta azt). A háború fő terhét persze továbbra is a JSZK viselte, bár ezután már főleg anyagilag és nem közvetlen hadviselőként (de „önkénteseket” továbbra is küldött), s továbbra is nyitva tartották a nyugati szerb államok csatlakozásának lehetőségét. Ezért a proklamációkor nem rögzitették az új állam határait, s a tagköztársaságok számát is provizórikusnak tekintették. S miután valóságosan nem hagytak fel a boszniai beavatkozással, az ENSZ BT május 30-án gazdasági embargót rendelt el a (JSZSZK jogutódjaként senki által el nem ismert) JSZK ellen. Ennek célja az volt, hogy a hosszutávu gazdasági kimeritéssel kényszeritsék meghátrálásra a szerbeket – ez volt a nagyhatalmak délszláv-politikájának alapja a következő években (a humanitárius programok és a fegyver-embargónak a háború

lokalizálását célzó fenntartása mellett). E politika jegyében az embargót később meg is szigoritották, számos béketárgyalást szerveztek, az ENSZ az UNPROFOR hatáskörét kiterjesztette Boszniára is (idővel 22 ezerre emelve az ottani létszámot), az egykori nürnbergi törvényszék mintájára nemzetközi biróságot állitott fel a délszláv háborús büntettek kivizsgálására, s védett övezetté nyilvánitott hat muzulmán várost (Szarajevó, Tuzla, Bihács, Gorazsde, Szrebrenica, Zsepa). Mindez azonban kevés volt a háború megállitására, az aktiv, béketeremtő beavatkozástól pedig mindenki huzódozott (noha az ENSZ által elrendelt repülési tilalom betartatására a NATO már 1993 ápr-tól légijárőrözött Bosznia felett, az 1994 nov. 21-i udbinai bevetést leszámitva akciói egészen 1995 aug.-ig jelképesek voltak) A bosnyákok és a horvátok elleni fegyverembargónak az iszlám államok majd az USA által is kezdeményezett

feloldásáról 19 pedig nem jött létre politikai egyetértés, részben a nagyhatalmi vetélkedés miatt, részben mert nehezen lett volna megoldható az embargó szelektiv feloldása. Igy az erőfölényben lévő szerb fél éveken át elutasithatta a kompromisszumos megoldási javaslatokat. A hadseregek megszerveződésének sorrendjéből és a szerbek technikai fölényéből adódott, hogy Mladic serege nagyobb csaták nélkül már június végére ellenőrzése alá vonta Bosznia területének több mint a felét (hamarosan már 65-70%-át), a maradékból pedig mintegy 20%ot a horvátok (főleg Nyugat-Hercegovinát), így a legnagyobb létszámu – 70-80 ezer szerb és 40-45 ezer horvát fegyveressel szemben 100-11o ezret kiállitó –, de leggyengébben felszerelt kormányerők ellenőrzése alatt alig 20 (később, 1993- 1994 fordulójának mélypontján 10-15) %-nyi területrész maradt Közép-Boszniában, valamint a bihácsi és néhány kelet-boszniai enklávé

területén. Ilyenformán Bosznia területi felosztása katonailag 1992 nyarára lényegében megvalósult, s abban nagymértékü változás 1995 nyaráig nem is történt. Ez persze egyáltalán nem jelentette a harcok végét! A keleti és az északnyugati szerb részeket összekötő posavinai korridor kiszélesitéséért-összeszükitéséért, Szarajevó és a szerbek-megszállta vidékekbe beékelődött muzulmán enklávék kimeritéséért-megtartásáért (majd később a horvát-muzulmán háború mostari-középboszniai és a muzulmán belharcok kladusai szinterein is) mindvégig ujra és ujra fellángoló és váltakozó kimenetelü állóháborús harcok dultak. Mladic általában kerülte a klasszikus csatákat: viszonylag kis létszámu seregével óriási területeket és 1200-1300 kilométernyi (!) frontvonalat kellett ellenőriznie, így haditechnikáját a legfontosabb pontok (közlekedési csomópontok, városok) körül koncentrálva hosszu időn át tartó

válogatás nélküli lövetéssel próbálta ellenfeleit kimeriteni, majd a viszonylag kisebb egységek ügyes manővereivel elfoglalhatóakat birtokba venni – ha pedig az elfoglalás nem volt lehetséges, akkor folyamatos tüzérségi tüzzel igyekezett el-lehetetleniteni az életet (pl. Szarajevó három és féléves ágyuzása a környező hegyekből, amelynek ostromát így helyesebb is lenne blokádnak nevezni, és amely számára éppen emiatt lett volna nagy jelentősége az un. tilalmi zónának, azaz a várost övező 2o km-es körzetből a szerb nehézfegyverzet kivonásának). A horvát-muzulmán oldal pedig technikailag nem volt felkészülve a nagy frontális ellentámadásokra és a nyílt ütközetekre. így az 1992-es nagy területfoglalások után 1995 nyaráig (amikor ujra tömegerők koncentrált bevetésére került sor) általában az állóháború, a városi blokádharcok és a kisebb létszámu egységek partizán-jellegü harcmodora voltak a jellemzők

(amelynek a boszniai terepviszonyok amugy is kedveznek). A háború talán legtragikusabb fejezetét az etnikai tisztogatások adták. Ezek az elvadult atrocitások csak kisebb részt voltak a háborús légkör „elkerülhetetlen melléktermékei”, a régmult idők sebeinek spontán felfakadásai – valójában olyan szervezett akciókról volt szó, amelyek az elfoglalt területek homogenizálását és a multietnikus együttélés lehetőségébe vetett hit teljes megsemmisitését célozták. Enélkül Boszniában, ahol alig voltak etnikailag homogén körzetek, viszont ahol főképp a városi népesség körében valóban létezett az együttélés kulturája (is), nem lehetett volna nemzetállamokat kreálni. S már 1992 nyarán „beállt a területek nagyfoku tisztasága”: mintegy másfél millióan kényszerültek elmenekülni otthonaikból (nagyobbrészt spontánul, de szervezett kitelepités is volt), 30-40 ezerre emelkedett a halottak és az eltüntek száma, s a

halottak 70-80 %-a civil volt. A tömeggyilkosságok, fosztogatások, a nők megerőszakolása, a második világháborút idéző lágervilag (a Nemzetközi Vöröskereszt aug. elején 25 szerb és 11 horvát-muzulmán gyűjtőtáborról adott hírt), az orvlövészeket és a civil tömeg lövetését rendszeresen alkalmazó 20 harcmodor (pl. a szarajevói piactér szerb lövetése 1994 febr-ban és 1995 aug-ban, 68 ill 37 halottal) egyaránt szerves részei voltak a nacionalista stratégiának, a háború tudatos brutalizálásának. S bár az etnikai tisztogatás eszközeivel – ahogy az ENSZ által felállított T Mazowiecki vezette emberi jogi bizottság jelentéseiben rendszeresen rámutatott – a háború folyamán végig mindhárom fél élt, de a legnagyobb mértékben a szerb és a legkevésbé a szarajevói kormányzat. (Az utóbbi legvitathatóbb lépései talán a szerb-ellenes nemzetközi beavatkozást kiprovokálni próbáló akciók voltak. Annak idején pl az

első szarajevói piactéri merénylet elemzésekor felvetődött, s nemcsak a szerb sajtóban, hogy a merénylők muzulmánok is lehettek.) 1992 nyarán a horvát-muzulmán szakadással újabb fordulatot vett a háború. Július 5-én kikiáltották a „Hercegboszniai Horvát Közösséget”, amely formálisan ugyan nem vonta ki magát Boszniából – sőt 21-én Tudjman és Izetbegovic megerősitették szövetségüket –, de világossá tette, hogy Boszniának nemcsak a szerb, hanem a horvát expanzionizmussal is szembe kell néznie. Horvátország elismerte Boszniát és több együttműködési szerződést kötött vele, több-kevesebb következetességgel támogatta is a szerbek elleni harc során, de valójában Zágrábnak folyamatosan két opciója volt Boszniát illetően. Az elsőben a boszniai állam fennmaradásával számoltak és ugy itélték meg, hogy Horvátország érdekei is ezt kivánják (legalábbis ha a bosnyák állam föderalizálódik, biztositva így a

helyi horvátság jogait). így ui – érveltek e politika hivei – Szerbia és Horvátország között létezne egy pufferállam, a muzulmánokban a horvátok szövetségesre lelnének, Bosznia felosztása nem szolgálhatna határváltozási precedensként a krajinai kérdésben, ráadásul az összes horvátlakta területet ugysem lehetne elcsatolni, így a Boszniában rekedő horvátok jelentéktelen kisebbséggé válva nehéz helyzetbe kerülhetnének; ezenkivül a függetlenségét éppenhogy elnyert Horvátország nemzetközi imázsának igen rosszat tenne, ha máris Szerbia társagresszorává válna egy másik délszláv köztársaságban. Ez a szemlélet dominált meg Bosznia függetlenné válásának és a háború elejének időszakában Zágráb politikájában. Már akkoriban is létezett azonban az a párhuzamos elképzelés, amely aztán 1993 nyarától 1994 tavaszáig uralkodó volt (de egyes feltételezések szerint már 1992 nyarán is emiatt engedték át a

posavinai korridort a horvátok a szerbeknek). Ebben a boszniai állam fennmaradása valószinütlennek és horvát szempontból is célszerütlennek minősült, s az 1939-41-es Horvát Bánság mintájára megfogalmazódott a horvát többségü területek (Nyugat-Hercegovina, Posavina) Horvátországhoz csatolása vagy legalábbis egy névlegesen fennmaradó boszniai unión „belüli” de facto függetlensége (s területi igényeiket a horvátok persze éppugy maximalista módon határozták meg, mint a szerbek, pl. védelmi szempontok hangoztatásával igényt tartva a dalmát tengerpart teljes hátországára). E politika mögött a nagyhorvát nacionalizmus és az un. hercegovinai lobby állt (a jobbára hercegovinai származásu nacionalista politikusok és katonák blokkja), de nem támogatták egységesen még a kormányzó HDZ-ben sem, az ellenzéki pártok még kevésbé; mi több, a legélesebben talán a nagyhorvát nacionalizmus legnyíltabb képviselője, a Jogpárt

itélte el Zágrábnak Bosznia szerb-horvát felosztásával való kokettálását, mivel szerintük Bosznia egésze horvát föld (ez a felfogás ugyan szögesen ellentétes a muzulmán unitarizmussal is, de mivel a szerbek elleni védekezés volt az aktuális, Szarajevó sokszor jobban számithatott a jogpárti miliciájára mint a hivatalos zágrábi támogatásra). Megosztotta ez a politika a boszniai horvátokat is: a Dalmácia mentén tömbben élő hercegovinaiak általában azonosultak vele, de ők a boszniai horvátoknak csak kisebbségét alkották; a közép-boszniai szórványhorvátság és a szarajevóiak viszont inkább ellenezték (közülük kerültek ki azok a horvátok, akik Bosznia integritásának hiveként mindvégig a szarajevói kormányzat oldalán maradtak). 21 Meg kell jegyezni azonban, hogy a horvát nacionalizálódásban szerepe volt Izetbegovic unitarizmusának is, amelyet a horvátok éppugy (és épp olyan jogosan) elvetettek, mint a szerbek.

Ezért Bosznia föderalizálásának hiveként a horvátok már akkor elfogadták a kantonizálás elvét és a Vance-Owen tervet (a béke-tervek összevont tárgyalását ld. később), amikor a muzulmánok még kitartottak a területileg egységes bosnyák állam koncepciója mellett. Ez a szembenállás lett az 1992-94-es horvát-muzulmán háború kirobbanásának közvetlen oka, amelyben főképp Mostar és a hadiipari termelés centrumainak számitó középboszniai körzetek hovatartozásáért folytak meg-megujuló csaták (Nyugat-Hercegovinát már kezdettől a horvátok ellenőrizték). 1992 okt-től már komoly harcokká váltak az addig szórványos incidensek, mivel a horvátok nehezen türték a szerbek elől menekülő muzulmánok beáramlását a HVO által ellenőrzött területekre (de gyakran a muzulmánok kezdeményezték az összecsapásokat, mivel két ellenfelük közül a horvátokat tekintették gyengébbnek), majd megkezdték a Vance-Owen tervben nekik itélt

területek nyílt birtokbavételét és etnikai megtisztitását. A harcoknak számos tüzszünet próbált véget vetni (és a BT is többször elitélte, többnyire a horvát oldalt), de teljesen sikertelenül. Sőt 1993 nyarától még élesebbé vált a horvát-muzulmán háború (miközben megritkultak a szerb-horvát harcok), miután a szerbek és a horvátok elfogadták, a muzulmánok viszont elvetették az Owen-Stoltenberg tervet, azaz Boszniának három nemzetállam konföderációjává való átalakitását. Aug 24-én kikiáltották a „Hercegboszniai Horvát Köztársaságot”, amely „közösségnek” nevezett elődjétől eltérően nyíltan szembefordult Szarajevóval és visszahivta a boszniai testületekből az összes horvát képviselőt (amelyekben ezután csak az integralista horvátok maradtak). A horvátok számára ezután az „iszlám-fundamentalista Izetbegovic” vált a legfőbb ellenséggé, mert vele nehezebb szót érteni mint a szerbekkel vagy az

„európéer muzulmán” Abdic-al. Az Owen-Stoltenberg terv szarajevói elutasitása szakadást váltott ki a muzulmánokon belül is: 1993 aug.-ban a bihácsi enklávéban összecsapások kezdődtek a kormánycsapatok és Abdic hivei között. (F Abdic a bosnyák államelnökség Izetbegovic-al részben személyes vetélkedésből, részben a békefeltételek pragmatikusabb értelmezése miatt már régóta rossz viszonyban levő tagja volt, aki szükebb hazáját a háborús pusztitásoktól addig ügyes – Szarajevó szerint elvtelen – taktikázással meg tudta óvni.) Abdic nem sokkal később, szept 27-én Velika Kladusa-i székhellyel kikiáltotta (az elvileg Bosznián belüli) un. Nyugatboszniai Autonóm Tartományt, majd az Owen-Stoltenberg terv alapján különbékét kötött mind a horvátokkal, mind a szerbekkel. Szarajevó több támadással megpróbálta megdönteni Abdic miniállamát, csaknem egy éven át azonban hiába próbálkozott: a szerb és horvát

támogatást élvező Abdic ellen tudott állni a számszerüen erősebb, ám a bihácsi enklávéba bezártan utánpótlásától elvágott kormányerőkkel szemben. Abdic támogatása akkor megfelelt mind Belgrád, mind Zágráb érdekeinek, részben mert megoszthatták a muzulmánokat (bár Abdic nem vitt magával nagy területet és komoly haderőt), részben mert az új „semleges miniállam” a szerb-horvát feketekereskedelem csatornájául szolgált, de főleg mert így bizonyithatták a világ előtt, hogy ők nem általában a muzulmánok ellen vannak, hanem csak a kemény és béke-ellenes fundamentalisták ellen harcolnak. Ez az 1993 nyarát követő szük egy esztendő volt a boszniai háború mélypontja, a „mindenki háborúja mindenki ellen” periódusa. Szarajevónál, az északkelet-boszniai szerb korridornál és a kelet-boszniai muzulmán enklávéknál a szerbek és a muzulmánok harcoltak egymással (a keleti enklávéknál Gorazsde 1994 ápr-i ostroma volt a

legélesebb ütközet, amellyel a szerbek csak nemzetközi nyomásra hagytak fel), Közép-Boszniában és a Szarajevóhoz hasonlóan folyamatos hadszintérré vált Mostarban a horvátok és a muzulmánok csatái folytak (nov. 9-én 22 lőtték szét a horvátok a mostari öreghidat), a posavinai vidékeken szerb-horvát összecsapásokra került sor (bár azok száma és intenzitása a háború első egy-másfél évéhez képest lecsökkent), az észak-nyugati területeken pedig muzulmán belháború zajlott. Ezen a helyzeten semmilyen tüzszünet, béke-közvetités vagy UNPROFOR-beavatkozás nem tudott változtatni. Az UNPROFOR inkább csak a humanitárius segélyszállitmányok helyszinre juttatásában tudott segiteni (abban sem mindig), igaz, az un. ejtőernyős segélyszállitmányokkal együtt így is tizezreket mentve meg az éhhaláltól. 1994 tavaszán a horvát-muzulmán kiegyezéssel újabb fordulatot vettek az események. A márc. 18-i szerződések értelmében

elhatározták a (boszniai) horvát-muzulmán föderáció létrehozását és e föderáció Horvátországgal való konföderációját (enélkül ui. a hercegboszniai horvátok nem voltak hajlandók „visszatérni” Boszniába). A föderáció életre keltése ugyan azóta is fölöttébb vontatottan halad – a boszniai HDZ-elnökség csak 1996 jan.24-én nyilvánitotta megszüntnek a hercegboszniai horvát államot –, s nem szüntek meg teljesen a harcok sem (az egyik legfőbb konfliktusforrást, Mostar hovatartozását a város kétéves EUigazgatás alá helyezésével kivánták megoldani), de lassan elcsendesedett a horvát-muzulmán háború és fokozatosan helyreállt szerbellenes politikai-katonai szövetségük. Ennek a hadihelyzetre gyakorolt hatása igazán csak 1995 nyarán mutatkozott meg, de már az 1994 nyári-őszi hónapokban is megnyilvánult. Zágrábnak már nem volt szüksége Abdic-ra, így az ABiH aug. 21-én Velika Kladusa bevételével gyakorlatilag

felszámolhatta Abdic tartományát (s mivel Abdic számára megszünt a Szarajevó-Zágráb-Belgrád háromszögben való manőverezés lehetősége, teljesen a szerbek bábjává vált: aug. után ujjászervezett csapatai még csaknem egy évig harcoltak a szerb oldalon). Az év őszén pedig a horvát erők is bekapcsolódtak az akkoriban a háború egyik egyik fő szinterének számitó bihácsi front harcaiba, a Bihácsot szorongató boszniai szerb-krajinai-abdici csapatok elleni küzdelembe. Az 1995-ös esztendő biztatóan kezdődött: a Carter volt amerikai elnök közvetitésével megkötött (99.!) tűzszünet január 1-től négy hónapos fegyvernyugvást irányzott elő, hogy ezen időszak alatt politikai megoldást találjanak az ún. összekötő-csoport béketerve alapján Valójában azonban a harcok csak átmenetileg enyhültek, majd a tél elmúltával, a „hadviselésre kedvezőbb” időjárás beköszöntével mindegyik fronton újabb lendületet vettek. A nyáron

pedig újabb mélypontjára került a válság. A május 25-26-i NATO-bombázásokra válaszul a szerbek mintegy 400 kéksisakost és ENSZ-megfigyelőt ejtettek foglyul (franciákat, ukránokat, kanadaiakat), s azzal fenyegetőztek, hogy az újabb bombázások esetén élő pajzsként fogják használni őket. S alig hogy elült a tuszválság (mintegy három hét alatt engedték el őket), a kelet-boszniai muzulmán enklávék körül lángolt fel a háború. Július 11-én és 19-én a szerbek elfoglaltak és etnikailag is „megtisztitottak” két védett zónát, Szrebrenicát és Zsepát. Reális veszély volt a háború végső elfajulása, a nagyhatalmak ujra latolgatták az UNPROFOR kivonásának lehetőségét – végül 1995 aug-szept.-ben mégis egészen más fordulatot vettek az események. A boszniai háború lezárására 1992-94 folyamán négy béketerv született, sorrendben a Cutilhiero-, a Vance-Owen-, az Owen-Stoltenberg-terv (a névadó politikusok az ENSZ és az

EK-EU közvetitői voltak), valamint az un. nemzetközi összekötő csoport tervezete, amely végül a daytoni békeszerződés alapja lett. A Cutilhiero-terv még a boszniai harcok totális háborúvá való elfajulása előtt született, s éppen azért terjesztették elő, hogy a három etnikum kiegyezése révén megelőzhessék a háborút (továbbá hogy Bosznia nemzetközi elismerését lehetőleg előzze meg egy minimális belső egyetértés). A terv Boszniát az etnikai elv alapján hét kantonra osztva szövetségi 23 állammá alakította volna, a szerbeknek juttatva a területek 44%-át, a muzulmánoknak ugyanannyit, a horvátoknak pedig 12%-ot. A tervet általánosságban az 1992 márciusi lisszaboni Bosznia-konferencián mindegyik nemzeti vezető elfogadta – mi több, még Karadzic nyilatkozott róla a legpozitívabban –, ám hamarosan mindhárman visszaléptek. Ez arra mutat, hogy elvi beleegyezésük mögött csupán taktikai számítások álltak. Az

unitarista Izetbegovic számára akkor még a felosztásnak a „lágy”, kantonális formája is sok volt, bár az összes béketerv közül Cutilhieróé adta volna a legnagyobb területrészt a muzulmánoknak. így Izetbegovic csak a diplomáciai elismerés érdekében adta elvi beleegyezését, amelyet aztán Bosznia nemzetközi elismerésének birtokában vissza is vont. A horvátok főleg a területmegosztást kifogásolták (a mögöttük álló Zágráb az adott szituációban, 1992 elején nem képviselhette Bosznia felosztásának politikáját), Karadzic-ék pedig egyáltalán azt, hogy a Jugoszláviából kiváló Boszniában kell maradniuk – ám ezuttal taktikusan megpróbálták Izetbegovic-ra hagyni a legfőbb békeakadály szerepkörét. A kantonizálás elvének elfogadásával ui. Pale azt mondhatta, hogy a szerbek nem háborúzni akarnak, hanem csak védekeznek a muzulmán többség unitarizmusa ellen. A Carrington-féle hágai Jugoszlávia-konferencia (és

„szatellit-tanácskozásai”, mint pl. a liszabonni Bosznia-értekezlet) csődje után 1992 aug.-ban Londonban nemzetközi értekezletet tartottak a délszláv válságról. Az értekezlet több alapelvet fogalmazott meg a rendezést illetően, s ezek egyike az volt, hogy Bosznia nemzetközileg elismert határainak sérthetetleneknek kell maradniuk; elhatározták továbbá egy újabb folyamatosan ülésező Jugoszlávia-konferencia felállitását genfi (később new york-i) székhellyel a rendezés konkrét menetének kidolgozására. Ezen a genfi Jugoszlávia-konferencián (amelynek társelnökei az ENSZ részéről C. Vance majd T Stoltenberg, az EK-EU részéről pedig D Owen majd C Bildt voltak) terjesztették elő végleges formájában 1993 jan.-ban a Vance-Owen-tervet, amely Cutilhiero tervezetéhez hasonlóan a kantonizálás elvén alapult, de konkrét javaslatai eltértek attól ill. részletesebbek voltak A Vance-Owen-terv 10 kantonra osztotta volna Boszniát: mindegyik

nemzet 3-3 kantont kapott volna (nem egybefüggően), a 10., Szarajevó pedig fővárosként megőrizte volna vegyes jellegét. A tervezethez mellékelt térkép szerint a szerbeknek 43, a muzulmánoknak 32, mig a horvátoknak 25 %-nyi területrész jutott volna ugy, hogy a belső határok kialakitásánál az etnikai elv elsőbbsége mellett figyelembe vették a földrajzi-közlekedési, gazdasági és történelmi szempontokat is (nem zárkózva el a további kisebb terület-cseréktől és módositásoktól sem). A kantonok széles önállósággal birnának, de nem léphetnének ki a föderációból, a nemzetközi jogalanyisággal összefüggő ügyekben pedig a központi hatalom lenne illetékes. A központi hatalom paritásos elven épülne fel: 3x3 tagu szövetségi elnökség és kormány alakulna, Bosznia elnökét pedig a három nemzet féléves rotációs rendszerben delegálná. Szabad választásokat tartanának és a békére ENSZ-erők ügyelnének A Vance-Owen tervet a

horvátok és (nehezebb szivvel és némi módositás után) a muzulmánok elfogadták. Boban és Izetbegovic márc 25-ig aláirta a javaslatnak mind a négy alapdokumentumát, az alkotmánytervezetet, a katonai egyezményt, a térképet és az átmeneti intézkedések tervezetét, viszont a szerbek elutasitották (ill. Karadzic csak az első kettőt irta alá). Nemzetközi és kis-jugoszláviai nyomásra ugyan az athéni konferencián május 2-án Karadzic aláirta a másik két dokumentumot is, ám néhány nappal később a boszniai szerbek parlamentje – Milosevic, Cosic és a görög kormányfő, Micotakisz személyes jelenléte ellenére – immár harmadszorra vetette el a Vance-Owen terv egészét, majd elutasitásukat a boszniai szerbek népszavazása is megerősitette. 24 Juniusban a genfi konferencia újabb fordulóján Milosevic és Tudjman elvi egyetértésre jutottak Bosznia három nemzetállamra tagolásában – folytatva ezzel a muzulmánok feje feletti

szerb-horvát alkudozások tradicióját, hiszen a két elnök már 1991 márc.-ban Karagyorgyevón tárgyalt a felosztásról, ahogy Karadzic és Boban is az 1992 máj-i találkozójukon Grazban –, s ezen az alapon fogalmazódott meg a harmadik Boszniára vonatkozó nemzetközi békejavaslat. Ez volt az 1993 jul.-ban ismertetett Owen-Stoltenberg-terv, amely tullépett a kantonálisföderativ elven és Boszniának három etnikai alapon megszervezett miniállam konfoderációjává való átalakitását javasolta. A „Boszniai Államszövetségben” a különböző térképváltozatok szerint a szerbek állama Bosznia területének 48-54, a horvátoké 16-22, a muzulmánoké pedig 30-31 %-át tette volna ki. A demilitarizált Szarajevót két éves ENSZfelügyelet alá helyeznék, s a békefolyamatot e terv szerint is ENSZ-haderő ellenőrizné A muzulmán állam Ploce kikötőjén át tengeri kijáratot kapna. A tervet a szerbek és a horvátok már aug.-ban elfogadták, ezuttal

viszont a muzulmánok utasitották el, a több hónapos nyomás ellenére több izben is. A béketervek valamely fél általi sorozatos elutasitása mögött többféle érvelés rejlett. A viták egyik csomópontját a terület-megosztás képezte, részben az egyes területrészek százalékos nagyságát, részben konkrét elhelyezkedését illetően. A szerbek mindegyik esetben éltek többkevesebb kifogással a nekik juttatandó területek nagyságát illetően, a horvátok főképp a Cutilhiero-tervet kritizálták a 12% miatt (viszont fölöttébb elégedettek voltak a Vance-Owenterv 25%-ával), a muzulmánok pedig a Vance-Owen- és főleg az Owen-Stoltenberg-tervben javasolt részesedésüket kevesellték. A területi viták másik aspektusát az képezte, hogy az egyes, szerb, horvát és muzulmán részek mennyire lennének életképesek: egybefüggő területet alkotnak-e vagy csak egymástól elválasztott terület-foltokat, rendelkeznek-e tengeri kijárattal, milyen

arányban részesednek Bosznia természeti-gazdasági potenciáljából, milyen legyen Szarajevó státusza, s a szerbek számára igen fontos volt az is, hogy megtarthassák a nyugati szerb területeket Szerbiával összekötő posavinai korridort. Ilyenformán a területelosztást nem lehetett automatikusan az egyes etnikumoknak az össznépességen belüli arányszámához igazitani (ami egyébként nem is lett volna igazságos, mert a szerbeknek az átlagnál falusiasabb település-szerkezete miatt Bosznia területének nagyobb hányada volt szerb többségü már a háború előtt is, mint a népességen belüli 31%-os arányuk). A szerbek ragaszkodtak a tengeri kijárathoz és a posavinai korridorhoz, a muzulmánok a tengeri és egy Posavinán átvezető szávai kijárathoz, bár ezeket csak a horvátlakta vidékeken át lehetett volna biztositani; s a szerbek is és a muzulmánok is egybefüggő területeket akartak (a horvátok végsősoron megelégedtek volna

Nyugat-Hercegovina és Posavina különállásával, mivel mindkét terület Horvátország határai mentén fekszik). Ugyancsak bonyolitotta a területi vitákat az – különösen szerb-muzulmán viszonylatban – hogy a szerbek legalábbis az első két terv alapján Bosznia ipari-gazdasági potenciáljából kisebb arányban részesültek volna mint Bosznia területéből. Ahogy Karadzic a Vance-Owen-terv kapcsán mondta, a szerbeknek jutó terület jórészt kopár hegyvidék lenne egyetlen nagyvárossal (Banja Luka), mig a százalékosan kisebb horvát és főleg a muzulmán részek ölelnék fel az ipari és urbánus területek nagy részét, azaz „az évtizedek alatt közösen felhalmozott gazdasági kapacitás zömét” (azt persze nem tette hozzá, hogy ez részben az egyes etnikumok eltérő települési viszonyaiból adódott – a muzulmánok voltak a legurbanizáltabbak –, s azt sem, hogy a szintén „évtizedek alatt közösen felhalmozott” JNA-technikát sem

egyenlően osztották el). Végeredményben a szerbek csak a számukra (csak az ő számukra) összefüggő területet kináló Owen-Stoltenberg térképet tartották elfogadhatónak, amit a horvátok is elfogadtak (bár a Vance-Owen-féle változatot előnyösebbnek találták), a muzulmánok pedig valójában egyiket sem (bár a Vance-Owen térképet kénytelen-kelletlen elfogadták). 25 A térképviták mellett az alkotmányossági kérdések váltottak még ki nagy nézeteltéréseket. A szerbek (és kevésbé élesen, de a horvátok is) a kantonális tervek esetében sokallták a központi hatalomnak előirányzott jogköröket, a muzulmánok pedig a konföderális OwenStoltenberg-terv iránt voltak elutasitóak. Izetbegovic unitarizmusának valójában még a kantonális elv is sok volt, azt azonban a nemzetközi segitség reményében még hajlandó volt elfogadni a Vance-Owen-terv idején. Azonban a konföderációban csak a végső felosztás előszobáját látta (s nem

is ok nélkül), ezért teljesen ellenséges volt iránta. Az eleve hamvába holt Cutilhiero-terv után tehát a szerbek ellenállásán megbukott a VanceOwen-terv, majd a muzulmánokén az Owen-Stoltenberg-terv. így újabb változat született, az un. nemzetközi összekötő-csoport béketerve, amely az asszimetrikus államjogi rendszerrel ötvözni próbálta a konföderális és a kantonális elveket (de az utóbbiakhoz közelitett), s amelynek alapelveit 1994 májusában hozták nyilvánosságra. E terv előzménye, hogy Washingtonban 1994 márc. 18-án Tudjman, Izetbegovic, Zubak (az új boszniai horvát vezető) és Silajdzic bosnyák kormányfő megkötötték a horvát-bosnyák kettős államszövetségi egyezményeket. Ezek értelmében Boszniában hat muzulmán és három horvát kantont hoznak létre – ezt később négy muzulmán, két horvát és két vegyes kantonra módositották –, amelyek föderációra lépnek egymással (és elvileg a szerb részekkel is, de

Pale gyorsan elutasította a csatlakozást); majd e föderáció Horvátországgal konföderációt létesit nyitott határokkal, védelmi és vámunióval. (Az egyezményeket az USA nyomására és közvetitésével kötötték meg. Washington aktivizálódásáról még lesz szó, egyelőre csak annyit jegyeznénk meg, hogy az USA egyfelől potenciálisan egy új szövetségest kezdett el meglátni Zágrábban, másfelől a bosnyákok irányában kettős szándék vezethette: miközben nem szorgalmazta az iszlám újabb európai térnyerését egy önálló bosnyák-muzulmán állam világra segitésével, nem akarta teljesen megvert helyzetben hagyni sem a boszniai muzulmánokat, tekintettel az arab-iszlám világhoz füződő amerikai kapcsolatokra). A horvát-bosnyák kiegyezés után az 1994 áprilisában megtartott londoni értekezletükön az USA, Oroszország, Anglia, Franciaország és Németország képviselőikből létrehozták a fentebb emlitett közvetitő-csoportot,

amelynek békejavaslata szerint Bosznia területének 51%-a a bosnyák-horvát föderációé lenne, 49% pedig a szerbeké, s a két rész államszövetségre lépne egymással. A terv finomitása szerint a szerbek kivánságuk alapján kimaradhatnának a Horvátországgal kötendő konföderációból és „szoros gazdasági, kulturális és közlekedési kapcsolatokra” léphetnének a JSZK-val, de formális konföderációra már nem (bár Moszkva és Párizs elképzelhetőnek tartotta ezt a variációt is). Az összekötő-csoport tervét a horvátok és a muzulmánok már juliusban elfogadták, viszont a szerbek elvetették (ami már Belgrádnak is sok volt, az okokat ld. később, ezért aug 4-én embargót vezetett be Karadzic állama ellen). Pale elutasitása mögött, amelyet aug 27-28-án a boszniai szerbek egy újabb népszavazása is megerősitett, részben területi kifogások álltak, főleg azonban az, hogy ragaszkodtak köztársaságuk önállóságához. Knini

kollégáikhoz hasonlóan Karadzic-ék is katonailag megoldottnak vélték a „Szerb Köztársaság” önállóságát, s most politikailag szerették volna biztositani azt, ill. a többi szerb állammal való egyesülés jogát (Ezirányu próbálkozásaikat azonban akkoriban már csak Knin támogatta. Belgrád nem is reagált a palei parlament azon aug. 18-i felhivására, hogy minél előbb hozzák létre az „Egyesült Szerb Államokat”.) így az összekötő-csoport terve is holtpontra jutott, amelyről az ismételt közvetitő tárgyalások ellenére csak egy év után, a frontokon beállt fordulat hatására mozdult el. 2.4 NAGYHATALMI STRATÉGIA-VÁLTÁS 26 ÉS BÉKEKÖTÉS Néhány esemény ugyan már korábban előrejelezte a katonai erőviszonyok változását (pl. az ABiH sikerei Abdic ellen vagy a horvátok nyugat-szlavóniai bevonulása), mégis a meglepetés erejével hatott az a látványos fordulat, ami 1995 jul.-szept során történt a hadszintereken A

Bihács felmentésére megkötött július 22-i horvát-bosnyák egyezmény után a szövetségesek előrenyomultak Nyugat-Boszniában (nagyrészt elszigetelve ezzel Knint boszniai hátországától) majd aug. 4-én a mozgósitásokkal 18o ezresre felduzzasztott HV általános támadást indított a Krajina ellen. Jóformán ellenállás nélkül, már másnap bevonultak Kninbe – ezzel egyidejüleg mintegy 200 ezres menekültáradat indult meg Szerbia felé –, egyesültek az ABiH bihácsi hadtestével és végleg szétszórták Abdic csapatait (ill. azok átálltak) S noha Zágráb már 7-én befejezettnek nyilvánította a „Vihar”-hadmüveletet, a harcok nem szüntek meg, hanem áttevődtek Nyugat-Boszniába, ahol a bő egy hónapos offenzivájuk során a horvát és bosnyák erők visszafoglalták a köztársaság területének mintegy 20 %-át. A boszniai szerb vezetésben a káosz jelei mutatkoztak (Karadzic sikertelen kisérlete Mladic leváltására), s szept. közepén,

amikor a harcok elcsendesedtek, már Banja Luka ostroma sem tűnt képtelenségnek. Ezzel egyidőben a szerbeknek a NATO-légicsapásokkal is szembe kellett nézniük. A közvetlen kiváltóokot az aug. 28-i újabb, 37 halottat követelő szarajevói merénylet adta, amelyre reagálva (a szerb nehézfegyverzetnek a szarajevói tiltott zónából való kivonását követelve) 30-tól több hullámban, két héten át zajlottak a bevetések. S ezúttal nem szimbolikus akciókról volt szó, mint korábban az udbinai bombázástól eltekintve mindig, hanem az erőviszonyokat valóban módositó légitámadásokról. Fontos katonai állásokat és infrastrukturális célpontokat támadtak: a Szarajevó körüli állások éppugy célpontok voltak, mint a palei távközlési és légiirányitási, a banjalukai légvédelmi rendszer, vagy a focai Drinahid. A Krajina összeomlása (csak a nem támadott baranyai-kelet-szlavóniai terület maradt szerb kézen) és a boszniai erőviszonyok

átalakulása felgyorsította a politikai rendezést. A szept 8-i és 26-i tárgyalásokon elvi keretegyezmény született a boszniai békéről az összekötőcsoport terve alapján, szept. 2o-ra a szerbek kivonták nehézfegyverzetüket a tiltott zónából, nov. 1-én pedig az amerikai Daytonban megkezdődtek Milosevic, Tudjman és Izetbegovic tárgyalásai. A hadszintereken beállt fordulatot ma még nehéz egyértelműen megmagyarázni, néhány támpontot azonban máris megjelölhetünk. Horvátország 1990 óta fegyverkezik, s a 91-es háború után erre koncentrálta a horvát gazdasági potenciált és a diaszpóra segitségét. 1994 márc.-ban kiegyezett Szarajevóval, így amerikai katonai tanácsadókat is kaphatott (igaz, formálisan csak magánemberekként, a volt tábornokok MIPRI nevü cégén keresztül), s gyakorlatilag szemet hunytak fegyverimportja fölött. Ennek mértékéről csak találgathatunk, de pl. a Jane s Defence Weekly egy 1994 aug-i becslése szerint

1992-94-ben Horvátország volt a legnagyobb délszláv fegyverimportőr: kb. 66o mó USD értékben kapott fegyvereket, felerészt Bonntól a volt NDK-s arzenálból. Létrehozták saját hadiiparukat is, így 1995-re felépült egy olyan horvát hadsereg, amely a krajinai és boszniai szerb erőkkel szemben (ha még nem is az össz-szerb haderővel) már fölénybe kerülhetett. Ezzel egyidejüleg megerősödött a bosnyák hadsereg. A horvát-bosnyák kiegyezés Szarajevó szempontjából is megszüntette a második frontot, s ezzel egyfelől tehermentesült az ABiH, másfelől ujra megnyílt a Horvátországon keresztül folytatott fegyverimport lehetősége (ezuttal is csak találgathatunk, de pl. Christopher amerikai külügyminiszter egy 1994 jun-i nyilatkozata 27 szerint a bosnyákok addig mintegy félmilliárd USD értékben kaptak hadianyagot Horvátországon keresztül az arab világból). Továbbá az ABiH mellett is megjelentek az amerikai tanácsadók (Sewall

tábornok csoportja, hivatalosan szintén magánemberekként). Politikailag is kedvezőek voltak a feltételek a támadásra, mert Zágráb és Szarajevó nemzetközi támogatást élvezett, Pale és Knin pedig még Belgrádtól is elszigetelődött. A fordulat egy további magyarázatát Belgrád politika-váltásában lelhetjük fel. 1993-94-re Milosevic számára komoly kihivássá váltak Karadzic vezéri ambiciói. Nem volt kizárt, hogy a Szerbiában sem népszerütlen palei „köztársasági elnök” a nyílt nagyszerbizmusával, a szerb államok gyors egyesitésének programjával és a szerbiai ellenzék egy részének támogatásával kiszorithatja Szerbia elnökét a „minden szerbek vezére” poziciójából. Milosevic már csak ezért sem tüzte napirendre az egyesitést, majd riválisának megrendszabályozása céljából csökkentette a nyugati szerb miniállamok támogatását: 1994 aug.-ban a humanitárius szállitmányok kivételével lezárta a szerb-boszniai

határt (s az odatelepitett nemzetközi megfigyelők szerint a határzár bár korántsem volt teljes, többé-kevésbé müködött). A támogatás csökkentése mögött azonban más okok is rejlettek. A hatástalansága és kijátszhatósága miatt világszerte birált embargó idővel engedményekre kényszeritette Belgrádot. Igaz, az embargó kezdetben inkább emelte a nemzeti láz hőfokát, a „csak azért is megmutatjuk” pszichózisát, s Szerbiának egyébként is megvolt az energetikai és agrárbázisa ahhoz, hogy valameddig kitartson. Az is igaz, hogy lyukacsos volt az embargó: a szerbek nemcsak a görög-macedón utvonalon, Románián és a magyarországi „kishatár-forgalmon” át tudtak jóformán bármit beszerezni, fegyvert is, hanem a zágrábi sajtó szerint még Albánia és a horvátok (!) is adtak el nekik üzemanyagot. Azonban az 1994 aug-ban már harmadik évében tartó embargó mindezek ellenére megviselte a gazdaságot és kifárasztotta a

közvéleményt: a JSZK GDP-je már egy év után a felére csökkent, a többszöri stabilizációs kisérletek ellenére folyamatos volt az infláció, s a gazdaság szinvonala a hadigazdálkodás szintjére süllyedt (ma a különböző becslések mintegy 20-40 md USD embargós veszteségról beszélnek). A csökkenő teherbiró képességből pedig Knin és Pale támogatására is kevésbé futotta. S ezután Milosevic már mindvégig fenntartotta a Pale és Knin iránti távolságot (ami azért nem jelentett szakitást), mert az embargó feloldása volt számára a legfontosabb. (S tegyük hozzá, hogy a több mint 10 milliós JSZK 7 milliónyi szerbségének is fontosabbá vált az embargó-feloldás, mint hogy sorsukat kritikátlanul összekössék az alig 1 millió szerbet kormányzó palei-knini politikával.) Milosevic irányváltásának egy további oka lehet, hogy minden bizonnyal felismerte: most már engedni kell, mert elmult az az időszak, amikor a külvilág

megosztottságának és bizonytalanságának közepette széles volt a szerb politika mozgástere. Külföldről valószinüsithetően nemcsak az embargó-feloldással kecsegtették (és talán azzal, hogy ő személy szerint elkerülheti a hágai biróságot), hanem katonai retorziókkal fenyegethették arra az esetre, ha a JSZK közvetlen hadviselőként beavatkozna a krajinai-boszniai harcokba. Ezért Milosevic nem engedte belerántani országát a háborúba még az elsöprő horvát-bosnyák offenziva idején sem. Lassanként tudomásul vette – s ennek már 1993 tavaszától vannak jelei, amikor a Vance-Owen-terv elfogadására akarta kényszeriteni Karadzic-ot –, hogy a megváltozó nemzetközi konstellációban az elérhető maximum a nyugati szerbség széles autonómiáinak a biztositása (legalábbis egyelőre, egyfajta „történelmi provizóriumként” el kell fogadni az autonómiát, ahogy Cosic mondta a Vance-Owen terv kapcsán). Sőt, a milosevicsi politika

bizonyos szempontjaiból ez még jobban megfelelhet Szerbia érdekeinek mint a Kninnel és Palével való állami egyesülés, mert a határok ujrahuzása, ha már egyszer precedens van rá, esetleg elérheti a JSZK-t is. Márpedig Koszovó érzelmileg és gazdaságilag 28 is fontosabb a szerbség számára mint pl. a Krajina, mi több, még az egyetlen tengeri kijáratot biztositó Crna Gorában is ujra megjelent a konföderalizmus. Belgráddal szemben viszont Knin és Pale továbbra is maximalista alapon politizált: ami egykor csak munkamegosztásból fakadt, hogy ti. a JSZK nem hadviselő, hanem „rugalmas közvetitő” fél, jóformán valósággá vált. Knin és Pale nem ismerték fel időben az új nemzetközi helyzetet, tulbecsülték saját katonai erejüket, s egyébként is vezéreik kezdettől annyira nyílt nagyszerbizmust képviseltek (eltérően a mindig több vasat tüzben tartani igyekvő Milosevic-től), hogy személyesen sem nyílt számukra politikai

visszavonulási tér. Pedig államaik a JSZK nélkül katonailag papirtigrisek voltak, amelyek önállóan nem tudtak megbirkózni az un. terület-felesleggel Az összesen fél-Magyarországnyi területü, de alig egymillió lakosu köztársaságok hosszu határvonalait, miután elszigetelték őket (részben ők önmagukat) Belgrádtól, az alig 120-130 ezres, ráadásul részben csak paramilitáris és kimerült saját katonaságukkal kellett volna megvédeni – erre egy tömegerőt bevető és osszehangolt horvát-bosnyák támadás esetén nem volt lehetőség. Végül persze ezt felismerték, de még akkor is a mindent vagy semmit alapon hazardiroztak: reményeiket az általános szerb-horvát háború kirobbantásába vetették. Knin még az újabb genfi tárgyalásokon, a „Vihar”hadmüvelet előtt egy nappal is (!) elutasította a horvátországi reintegrációt, aztán 50 ezres katonaságával nem vette fel a harcot az összesen 180 ezres horvát haderővel, hanem

visszavonult és a lakosságot is evakuálta – Belgrád azonban mozdulatlan maradt. Aztán Karadzic már tanult Martic példájából és a NATO-bombázások előestéjén megszavaztatta parlamentjével a béketervet, de ez már az utólsó utáni pillanatnak bizonyult. (Meg kell jegyezni itt azt is – bár nem csökkenti Zágráb felelősségét a „Vihar” során és után elkövetett atrocitásokban, sem a kétszázezernyi menekült egyéni tragédiái iránti együttérzésünket –, hogy a krajinai szerbeket nem a horvát katonaság üzte el, hanem saját hatóságaik felhivására még a HV beérkezése előtt elmenekültek.) Nem zárhatjuk ki az események (részbeni) „megrendezettségét” sem. Milosevic és Tudjman karagyorgyevói találkozója óta állandó találgatások tárgya, hogy létezik-e valamilyen szerbhorvát titkos alku az elhatárolódásról. Ezek a találgatások új lendületet kaptak 1995 nyarán, miután a londoni sajtó megszellőztette Tudjman

állitólagos, Ashdawn brit liberális pártvezér előtt tett kijelentését az un. S-vonalról (eszerint Boszniát idővel egy középen meghúzott S alakú vonallal osztanák fel Szerbia és Horvátország között). Hogy Tudjman és Milosevic között legalább egyes kérdésekben egyetértés volt Karagyorgyevón, azt Manolic memoárjai óta állithatjuk – mégsem valószinü, hogy létezne egy előre rögzitett közös szerb-horvát forgatókönyve a terület- és lakosságcseréknek, az pedig biztosra vehető, hogy ilyesminek a bosnyákok nem részesei. Az azonban valóban elgondolkodtató, hogy a szerbek röviddel a fordulat előtt még elfoglalhatták a szerb határ melletti Szrebrenicát és Zsepát, hogy nem érte támadás a posavinai korridort, hogy a horvát-bosnyák offenziva nagyjából azokon a vonalakon állt meg, amelyeken végül a békeszerződés is meghúzta Bosznia belső határait (vagy azokan a vonalakon állitották meg a nagyhatalmak, immár a katonai

erőviszonyok teljes átbillenésétől és a horvát-bosnyák revans-szellem elszabadulásától tartva). Azaz a frontok szeptember közepén hozzávetőleg az összekötő-csoport javasolta területmegosztás szerint stabilizálódtak, s ez egy másféle forgatókönyv lehetőségét sugallja. Mintha a horvát-bosnyák erők nemzetközi felhatalmazást kaptak volna arra, hogy a nekik kijelölt területeket erővel vegyék birtokukba – legalábbis Boszniában, mert Krajina lerohanását a külföld, bár csak módjával, kritizálta -; Belgrád pedig mintha erről előre tudott volna (de arról is, hogy a másik félnek itélt területeket ezuttal valóban át kell engedni!). 29 A NATO-légicsapásoknak is nagy szerepük volt a fordulatban, részben közvetlenül katonailag (fontos szerb állások és infrastrukturális létesitmények bombázása révén), részben pedig pszichikailag (mert a támadások mértéke ezuttal politikai határozottságot sejtetett, erősitve a

horvát-bosnyák önbizalmat és demoralizálva a szerb oldalt). S ez már átvezet bennünket a nagyhatalmak, főleg az USA délszláv-politikájának a megváltozásához. A Nyugat eredeti álláspontja az volt, hogy a (pluralizált) Jugoszláviát fenn kell tartani. Rendezett és kiszámitható-kontrollálható átalakulást akartak, s attól féltek, hogy a jugoszláv széthullás veszélyes precedenst teremt a Szovjetunió számára. Továbbá tartottak a menekülthullámtól és az adósságszolgálat felborulásától, s általában is a maastrichti integrációs szellem volt akkoriban az uralkodó. A háború kitörése után, főleg Bonn nyomására és mert a precedens-teremtéstől való félelem értelmetlenné vált, elismerték az új államokat és a háború lokalizálása lett a fő szempont. Az NSZK új álláspontja mögött nem a hagyományos értelemben vett balkáni német imperializmust kell látnunk (gazdaságilag lenyelhették volna egész Jugoszláviát is),

hanem részben a németeknek a szlovének-horvátok iránti nagyobb empátiáját és jobb helyismeretét – miáltal elsőként ismerhették fel, hogy a jugoszláv állam menthetetlenné vált –, részben Bonn nagyhatalmi-emancipációs törekvését. A szlovének-horvátok támogatása jó alkalom volt ui arra, hogy a születő új világrend emelkedő új állama megmutathassa nagyhatalmi partnereinek erejét, új szerep-felfogását anélkül, hogy a velük való szakitást kockáztatnia kellett volna (az NSZK keresztül is vitte akaratát, de végül komoly árat fizetett érte: diplomáciailag ezután a délszláv ügyekben háttérbe szorult, s Genschernek is alighanem emiatt kellett visszavonulnia). S bár Bonn nem egy lépése valóban feszültség-fokozó volt (de néhány általános nyugati döntés is, pl. hogy Bosznia elismerését az 1941-es háború kezdetének évfordulójára időzitették), az NSZK nem játszott olyan nagy szerepet Jugoszlávia

„szétverésében”, amint azt Szerbiában vélik (e szempontból fontosabb, hogy miközben a Nyugat politikailag az egységet szorgalmazta, a világgazdaságban és a világpolitikában zajló általános változások dezintegrativ hatással jártak Jugoszláviára). A lokalizálási politika azonban, amely még három elemmel egészült ki, a békeközvetitéssel, a humanitárius segélyezéssel és az agresszornak tekintett Szerbia hosszutávu embargós kimeritésével, éveken át csak csekély eredményt hozott (bár végül az embargó fontos tényezőnek bizonyult Milosevic befolyásolásában!), s máig vitatott az, hogy általános fegyverbeviteli tilalommal párosult. A fegyverembargó szándéka méltányolható volt – hogy ti. az erőszakot feltartóztatni kell, nem a fegyver-bevitellel eszkalálni –, ám végsősoron forditott hatással járt, mert a JNA haditechnikájának 85-90 %-át „megöröklő” szerb fél ellensuly hiján éppenhogy a háborús

„megoldást” részesitette előnyben. Ezért a fegyverembargó akkor lett volna igazán etikus eszköz a lokalizás-békeközvetités politikájában (és hatásos – hiszen végül a horvát-bosnyák embargó-sértés felett szemet hunytak, s a szerbek forrásai sem zárultak el), ha a szerb fölény letörésével párositották volna legkésőbb akkor, amikor Milosevic (csak ő!) elutasította a Carrington-tervet – mint ahogy hosszu tépelődés után végül mégis „kiegyenlitették” az erőviszonyokat. Az aktiv, béketeremtő beavatkozáshoz azonban egyik nagyhatalomnak sem füződőtt stratégiai érdeke, különösen mert reménykedni lehetett a lokalizálás sikerében. A nyugati katonai tervezők több változatát is kidolgozták egy esetleges preventiv vagy béketeremtő beavatkozásnak, s ezekben 100-300 ezer katona elhuzódó szárazföldi hadmőveleteit tartották szükségesnek. Ez olyan terhet jelentett volna pénzben, katonaéletben stb, amelyet senki nem

akart vállalni (Párizs és London pedig az UNPROFOR-kontingensben lévő katonáik tuszul 30 ejtésétől félve eleve fenntartásokkal viselkedett). Egy dolog uia humanitárius erkölcs és más dolog az érdek: a délszláv államok nem olajtermelő Kuvaitok. De nemcsak a „költségszempontok” akadályozták a határozottabb fellépést, hanem hogy a délszláv válság is a nagyhatalmi vetélkedések szinterévé vált, bár a térség általános leértékelődésének „szerencsés mellékhatásaként” csak másodlagos szinterévé, ezért (sem) vált 1991 1914-gyé. 1991-es nem éppen szerencsés rögtönzései után Washington egy időre Európára hagyta a délszláv ügyeket („bukjanak csak bele”), Moszkva különvéleményeivel reprezentálhatta (jelképes) szuperhatalmi sulyát és kielégithetett bizonyos belpolitikai igényeket, Bonn megmutathatta nagyhatalmi ambicióit, az angolok és a franciák viszont sokallták azokat („csak ne terjeszkedjenek a

németek a Balkánon”) – így nem jöhetett létre nagyhatalmi egyetértés a beavatkozás politikai céljáról. 1994-95-re ezt a patthelyzetet elégelte meg az USA, nem emberbaráti altruizmusból persze, hanem politikai érdekekből. Clinton választások előtt áll, ezért nem cipelheti tovább a boszniai ballasztot (1992-ben részben Bush ügyetlen délszláv-politikájának birálatával nyert, ma viszont őt birálja élesen a republikánus ellenzék), s a közel-keleti rendezés során többek között Bosznia fenntartásával próbálja meg kompenzálni az iszlám-arab világot. Továbbá az USA véglegesitheti győzelmét a (Nyugat-)Európával vivott un. láthatatlan háborújában: végleg bebizonyosodhat az, ami már az eddigiekben is látszott, hogy ti. Európa az USA nélkül még egy európai helyi konfliktust sem tud megoldani. Egyuttal funkciót találhatnak a kétpólusú világrend összeomlása óta helyét kereső NATO-nak, és piacot is teremthetnek a

délszláv ujjáépités és a horvát-bosnyák felfegyverzés során az amerikai gazdaságnak. Nyilván számitásba vették azt is, hogy Moszkva most nem akar és nem is képes a délszláv kérdésben alapvetően eltérni a nyugati politikától (mivel Oroszország számára ma a nyugati kapcsolat többet igér, mint a nagyhatalmi ujra-emelkedés szempontjából jelentéktelen szerb államok támogatása) – ám nem biztos, hogy ez később is mindig így lesz. Ezért most alkalom nyilik arra, hogy a boszniai rendezés az összes érdekelt nagyhatalom által elfogadott politikai célokon alapuljon, hiba lenne tehát elszalasztani a mostani pillanatot és meghagyni egy olyan válsággócot, amely idővel akár ujra megbonthatja az orosz-amerikai „stratégiai pertnerséget”. S megkockáztathatjuk azt is, hogy Washington mostani balkáni aktivitása – amely az USA történetében páratlan mértékü! – a boszniai béketeremtés aktuális célján tul szerves része lehet egy

hosszutávu stratégiai szerepvállalásnak a térségben (a NATO-kibővités előkészitéseként vagy talán azért, hogy a civilizáció-közi konfliktusok huntingtoni elméletének szellemében gátat alkosson az ortodox és iszlám régiókkal szemben?). Továbbá az is megemlitendő, mostmár eltávolodva az USA-tól, hogy Párizs változtatott korábbi, gyakran elfogultan szerbbarát politikáján, köszönhetően Karadzic rövidlátásának (hogy ti. francia kéksisakosok túszul ejtésével megsértette a hagyományosan szerbofil franciákat) és Chirac határozottságot mutatni akaró „elnöki belépőjének”. Végsősoron tehát most alakultak úgy a körülmények, hogy a korábbi lokalizálási politika helyébe az aktiv beavatkozás léphetett. S nem utólsó sorban megkönnyitette ezt a változást az is, hogy ma már egy meglehetősen kimerült szerb féllel szemben kellett kiegyenliteni az erőviszonyokat, azaz most elégnek látszott egy korlátozott

légiháború, külföldi katonák tömeges szárazföldi hadviselése nélkül – s mint kiderült, valóban elégnek is bizonyult. A boszniai békeszerződés végül három hetes kemény alkudozások után született meg Daytonban nov. 21-én, nem utólsó sorban a közvetitő Holbrooke amerikai külügyi államtitkár-helyettes kitartásának és következetességének köszönhetően (közben Tudjman és Izetbegovic a bosnyák-horvát föderáció erősitéséről, Tudjman és Milosevic pedig a baranyai- 31 kelet-szlavóniai kérdésről jutott részegezségre – ez utóbbit hivatalosan a zágrábi-erdődi egyezmény öntötte formába). Másnap a BT felfüggesztette a JSZK elleni gazdasági embargót A békeszerződés hivatalos és ünnepélyes aláirására december 14-én Párizsban került sor, ahol nemcsak a délszláv elnökök, hanem tanuként Clinton, Kohl, Chirac, Major, Csernomirgyin és González (az utóbbi az EU képviseletében) is aláirták a szerződést.

Ennek értelmében Bosznia-Hercegovina eredeti határai megtartásával nemzetközi jogilag fennmarad, de belül két, széles önállósággal biró országrészre osztják fel: a terület 51%-át birtokló bosnyák-horvát föderációra (amely kantonális elven szerveződik majd), s a 49%-ot felölelő szerb autonóm államra. Szarajevó egységes marad és a föderáció része lesz, de fővárosa az uniónak is. A két országrész saját elnökkel, parlamenttel, kormánnyal rendelkezik majd, s a szövetségi hatóságok (kétkamarás parlament, 3x3 tagu elnökség, kormány) jogkörébe csak a külügyek, a külkereskedelem és a közös haderő fog tartozni; de egységes központi bank is létesül és az alkotmány tiltani fogja bármelyik országrész kilépését a szövetségből. A menekültek hazatérhetnek és/vagy kárpótlásra lesznek jogosultak, a háborús bőnösöket felelősségre vonják, a frontokon demilitarizált övezet létesül. A békefolyamatra egy évig

60 ezres nemzetközi haderő felügyel (IFOR), akik között 20 ezer amerikai lesz. Még a nemzetközi jelenlét idején szabad választásokat kell rendezni. A békeszerződés bonyolult kompromisszumok kényes és gyakran problematikus egyensúlya. Elméletileg bizonyára el lehet képzelni „jobbat és igazságosabbat”, de lényegében megfelel a mostani erőviszonyoknak és – ezt vitatható elemei ellenére is el kell ismerni – kiegyensúlyozottnak, mindhárom fél jogos igényeit figyelembe vevőnek mondható. Az egyetlen értelmes mostani lehetőséget próbálja meg formába önteni, hogy ti. Bosznia maradjon fenn, de nem unitáris államként, hanem a muzulmánok, szerbek és horvátok államjogilag tagolt közösségeként – aztán a többit majd megmutatja a jövő. A dayton-párizsi békeszerzödés tehát decemberre véget vetett a boszniai harcoknak, ám csak a jövő fogja megmutatni, hogy valóban véget vetett-e a délszláv háborúknak. Számos olyan kérdés

maradt ui., amelyek változatlanul nyitottak Az első és legfontosabb kérdés az, hogy vajon lehetséges-e a multietnikus Bosznia, ha fenntarthatatlannak bizonyult a multietnikus Jugoszlávia? Elméletileg természetesen igen – Boszniában valóban volt tradiciója az együttélésnek is, továbbá önmagában a boszniai keveredés miatt még nem kell feltétlenül egy államban élnie az összes délszlávnak –, a gyakorlatban azonban, különösen a legközelebbi jövőben a mostani háború hatásai és emléke lesznek a meghatározóak. S noha a harcok befejezését általában mindenki megkönnyebbülten fogadta, egyelőre még mindenki inkább vesztesnek érzi magát – a bosnyákok a belső felosztás miatt, a horvátok és főleg a szerbek az unióban kényszeritésük miatt – és tele van győlölettel. S bár a békeszerződés valóban jó kiindulópontot képez, problematikus, hogy néhány neuralgikus pont tisztázását későbbre halasztotta. így pl a posavinai

korridor pontos kijelölése és a közös haderő felállitása körül várhatók még feszültségek, bizonytalan a háborús bünökkel vádoltak kiadatásának ügye, s az sem teljesen világos, hogy az új status quo miképpen fog illeszkedni az előirányzott horvát-bosnyák konföderációhoz, valamint a boszniai szerb tagállam és KisJugoszlávia közötti kapcsolatokhoz. Kérdés, hogy miképpen fog müködni a gyakorlatban az a többszörösen összetett, asszimetrikus államjogi struktura, amelyet Boszniára előirányoztak (és amely formailag eléggé hasonlit az 1974. évi jugoszláv alkotmányra) Még súlyosabb problémát jelent, hogy a békekötés mögött csak a nemzetközi nyomás és a háborús kimerültség áll – győztesnek csak a horvátok érezhetik magukat, de ők sem Boszniában –, jóformán minden, az együttélés szükségességébe és lehetségességébe vetett 32 pozitiv belső hit nélkül. Az igazi kulcskérdés ezért az, hogy vajon

ujjáéled-e ez a belső hit, a kölcsönös bizalom és a boszniai identitás (mégpedig valamilyen kezdeti szinten lehetőleg még az IFOR-jelenlét idején), mert különben Boszniának nem lesz belső kohéziója. Az első jelek e tekintetben éppenhogy a kölcsönös bizalmatlanságról, a bosszúvágyról és a bosszútól való felélemről tanuskodnak (pl. a horvátok „felégetett föld”-taktikája a szerbeknek visszaadandó nyugat-boszniai városokban, a horvát-muzulmán incidensek Mostarban vagy a szerbek exodusa a szarajevói városegyesités során). Mindezen közel négy év háborúskodása után aligha kell csodálkoznunk. Az viszont biztató lehet, hogy Szerbia és Horvátország legalábbis egyelőre nincs abban a helyzetben, hogy szembeszállhasson a rendezéssel – e támasz nélkül pedig a boszniai szerbek és horvátok sem fognak. Továbbá mind a szerbek mind a horvátok között mindmáig fennmaradt egy olyan mag, amely hő maradt Bosznia integritásának

eszméjéhez (ilyenformán a szarajevói állam és az ABiH a folyamatosan növekvő muzulmán tulsuly ellenére is megőrzött valemennyit a többnemzetiségü jellegből), s az ő szerepük az új korszakban növekedhet. Hasonlóképpen igen fontos lenne, hogy távozzon a régi nacionalista vezetőgarnitúra és hogy a hágai biróságra kerüljenek azok akik odavalók, mert csak így lehet a háborús felelősséget konkretizálni és a kollektiv nemzeti bünösség csapdáját elkerülni. Sorsdöntőnek bizonyulhatnak itt a békeszerződésben előirányzott választások, hiszen a mai boszniai politikai eliteknek (de igaz ez Szerbiára és többé-kevésbé Horvátországra is) lételeme a konfliktus, a „nemzetvédelem”; de az sem jelentéktelen kérdés, hogy miképpen reagálnak majd a hadinyerészkedésen meggazdagodott rétegek. Végsősoron tehát azt mondhatjuk, hogy a laza-föderativ boszniai unió életképessége kétes, de nem esélytelen (sőt ad abszurdum az sem

zárható ki, noha Tudjman és Izetbegovic 1995 július óta többször is elvetette az effajta variációkat, hogy a boszniai únió azzal, hogy egyik tagállama Horvátországgal, a másik pedig Szerbiával kerül szoros kapcsolatba, ujra létrehozza Jugoszláviát – nem államként persze, hanem valamifajta regionális integrációként). Ez azonban csak egyike a lehetséges forgatókönyveknek. Nem kevésbé lehetséges, hogy csak szünet áll be a délszláv elkülönülési folyamatban (akár sokéves szünet). Ha pl felbomlik a boszniai rendezést illető mostani nemzetközi egyetértés, azaz valamelyik szeparatista fél nagyhatalmi szövetségesre talál, ha a menekültek csak a saját hatóságaik felügyelte területekre térnek/térhetnek vissza, azaz a multietnikus össz-Bosznia egyes területi egységeinek etnikai „megtisztitottsága” megmarad, ha a muzulmánokon végleg eluralkodik a revans és az iszlamizáció szelleme – és még sorolhatnánk a kételyeket

–, akkor egy idő után ujraindul az elkülönülési folyamat és Bosznia az etnikai határok mentén végleg szétszakad. Akkor a dayton-párizsi béke valójában csak egy fegyverszünet, amely létrehozta Boszniának mint összetett államnak azon belső egységeit, amelyek hosszabb-rövidebb átmeneti periódus után az állami önrendelkezés szubjektumaivá válhatnak (mint 1991-re az 1945-ben létrehozott jugoszláv föderáció tagköztársaságai). Azonban még egy sikeres boszniai rendezés esetén sem mondhatjuk, hogy véget ért a délszláv válság, mert Bosznián kivül is több nyitott kérdésre találhatunk. Legalább három megoldatlan problémát tartalmaz a horvátországi szerbek ügye. Egyfelől kérdés, hogy miképp realizálódik a zágráb-erdődi egyezmény az utólsó megszállt területek sorsáról. A megállapodás szerint e területek egy (max két) éves nemzetközileg ellenőrzött átmeneti periódus után visszakerülnek a horvát fennhatóság

alá, mégpedig minden autonómia nélkül, mert e területeken 1991 előtt nem volt szerb többség. Ugyanakkor a mostani helyi szerb vezetés intrazingens magatartása, valamint az, hogy a megállapodás értelmében az 1991 óta Horvátország más vidékeiről oda áttelepült szerbek ottmaradhatnak – tehát esetleg a horvát és magyar menekültek visszatérése esetén is fennmaradhat a szerb többség –, támaszt 33 bizonyos kételyeket az egyezmény zökkenőmentes realizálódása iránt. Továbbá problematikus a nem-krajinai, azaz 1991 óta folyamatosan horvát fennhatóság alatt élő szerbek jövője is. ők ma már nem lehetnek többen 100-120 ezernél, zömmel nagyvárosi szórványban, s noha általában lojálisak maradtak a horvát államhoz – politikailag rendszerint a horvát ellenzéki pártokhoz és a lojálisan autonomista SNS-hez igazodnak, s voltak közülük, akik fegyveresen is részt vállaltak Horvátország védelmében –, a horvát

nacionalizmus legalábbis „potenciális csetnikeknek” tekinti őket és folyamatosan ki vannak téve az un. csendes etnikai tisztogatásnak. Végül kilátástalannak látszik az aug-ban elmenekült mintegy kétszázezernyi krajinai szerb helyzete. Az ő visszatérésükre elvileg ugyan van lehetőség, ám többségük aligha fog visszatérni – és a horvát kormányzat a gyakorlatban maga is arra törekszik (a májusi és az augusztusi krajinai atrocitásokkal, az autonómia-törvény „elfelejtésével”, egyáltalán afölötti nem is titkolt elégedettségével, hogy Horvátország etnikailag „végre csaknem tiszta nemzetállam” lett), hogy ne térhessenek vissza. A békeszerződés nem érinti, így meg sem oldja a szerbiai kisebbségek helyzetét – pedig a délszláv válság Koszovóval kezdődött és sokat véleménye szerint a háborús hullám végül oda is fog visszatérni (ráadásul Koszovó csak a legsulyosabb, de nem az egyetlen szerbiai kisebbségi

probléma, hiszen a szandzsáki muzulmánok és a vajdasági magyarok autonómiája is megoldatlan, a vajdasági horvátok pedig folyamatos nyomással gyakorlatilag a kitelepülésre vannak kényszeritve). Koszovón 1990 óta patthelyzet van Az 1988-90-es tüntetések igen fájdalmasan mutatták meg az albánoknak a realis belső erőviszonyokat, függetlenségi vágyaikhoz pedig nem találtak nemzetközi szövetségest (Albánián kivül persze); a szerbek viszont óvakodtak a többfrontos háborútól. Ilyenformán az albánok a kivárásra és a passziv ellenállásra rendezkedtek be, kiépitve a maguk párhuzamos állami és társadalmi strukturáikat, a szerb hatóságok pedig gyakorlatilag tudomásul vették a helyzetet. Nincs azonban olyan szerb politikai erő, amely hajlandó lenne lemondani Koszovóról, az albánok viszont (egyelőre?) elutasitják a Szerbiában maradás perspektiváját, öltsön az bármily széles autonómiát is – ezért a koszovói válság csak

befagyottnak tekinthető, de semmiképp sem rendezettnek. Egy esetleges koszovói robbanás könnyen magával ránthatná Macedóniát is, ahol a népesség jelentős része albán (20-40 %-a, attól függően hogy ki számitja). A macedóniai macedónalbán viszony ma ugyan kezelhetőnek mondható, de valószinütlen, hogy egy esetleges „nagyalbán egyesülésből” a macedóniai albánok ki akarnának maradni. A koszovóimacedóniai együttes konfliktusba pedig belecsúszhatna Albánia, valamint a macedón- és albán-kérdésben különböző szálakon érdekelt Görögország, Törökország és Bulgária is. Azaz a délszláv konfliktus tovaterjedése, Balkán-háborúvá való eszkalálódása igazán e ponton fenyeget (a szerb-horvát-bosnyák konfliktus sokkal kevésbé nyúlik át a volt nagyjugoszláv határokon mint a szerb-albán-macedón, ezért könnyebb volt lokalizálni is). Igazából azonban az eszkaláció mostmár inkább csak elméleti veszély. A háborús

kimerültségben lévő (és a koszovói kérdésben a határok sérthetetlenségének nemzetközi jogelvére is hivatkozni tudó) szerb fél éppugy nem lehet érdekelt a válság háborúvá élezésében, mint a (nagyalbán törekvéseket tekintve) nemzetközileg elszigetelt albánok; a gyenge macedón és bolgár, valamint a NATO- és EU-kötöttségekre is tekintettel lévő görög és török fél pedig még kevésbé. Ezért ha az események kiszámithatóságának a minimuma fennmarad (ami azért a Balkánon sosem biztos), akkor ma már valószinütlennek mondhatjuk a háború balkáni eszkalációját. Másfelől tekintetbe kell venni azt is, hogy az eszkaláció veszélyének akuttá válása esetén a nemzetközi közösség minden jel szerint nagyobb aktivitást fejtene ki, mint 34 ahogyan azt a „belső-jugoszláv” konfliktus során éveken át tette (nem véletlen, hogy preventiv céllal csak Macedóniába telepitettek ENSZ-erőket!). 2.5 A MAGYAROK ÉS A

DÉLSZLÁV HÁBORÚ Befejezésül néhány mondattal vázolnunk kell a délszláv háború „magyar szálait”, hiszen az érintettség nyilvánvaló. E tekintetben külön kell szól szólnunk a Magyarországot és külön a jugoszláviai magyarságot ért hatásokról. Magyarország politikailag általában igazodott a nemzetközi közösség délszláv politikájához – mást természetesen nem is tehetett és nem is kellett volna tennie. Néhány kezdeti esetben azonban tett vitatható lépéseket, mint pl. a Kalasnyikov-szállitások vagy a nevezetes Antallnyilatkozat a Vajdaság hovatartozásáról, amelyek különösen a vajdasági magyarok szempontjából minősithetők negativnak, mivel ürügyet adtak a szerb nacionalizmusnak. Jórészt hasonló okokból vitatott ma a magyar katonák kiküldése is, itt azonban igazából másról van szó: ha a magyar kormányzat a NATO-ba törekszik, aligha utasithatta volna vissza az IFOR-részvételt. Arra azonban feltétlenül

tekintettel kell lenni, hogy a Magyarország és Szerbia közötti jószomszédi viszonyt ne kockáztassák, mert hosszútávon csak az biztosithatja a vajdasági magyarok jogait. Magyarország háborúba sodródása sosem volt reális veszély: Szerbiának északon ellenségképre, s nem ellenségre volt szüksége. Egészében véve azonban negativan érintette Magyarországot is a délszláv háború, mert egy válságzónával közvetlenül határos országgá válva megnőtt a „kockázati tényezője” akár a külföldi tőkebefektetők, akár az eurointegrációs központok szemszögéből. Magyarország három és fél éven át maga is részt vett a Kis-Jugoszlávia elleni gazdasági embargó érvényesitésében, amely a magyar gazdaság számára is nagy veszteségeket okozott. (Elvileg emiatt kártéritésért lehetne fordulni az ENSZ-hez, de a siker minden reménye nélkül.) Hogy pontosan mekkora az anyagi kár, arról viták folynak Az egyik nézet szerint a

kétoldalú gazdasági kapcsolatok meglazulása, az ebből fakadó termelés-kiesés, a tranzitforgalom leállása stb. miatt a veszteség az évi 2 md USD-t is elérhette, s ez az összeg még nem is tartalmazza a háborúból fakadó egyéb, nem-embargós károkat (pl. hogy az Adriavezeték kiesése miatt „egylábú” maradt az ország olajellátása) Mások szerint viszont a veszteség főleg a költségvetést és egyes ágazatokat érte, nem általában a gazdaságot, s azokat sem a fentebbi mértékben, mert a bevásáróturizmusból, az üzemanyagcsempészetből stb. nagy jövedelem csapódott le a déli országrészben (talán évi 2 md USD is!) – igaz, jórészt a szürke és feketegazdaságban, vagyis jelentős gazdasági kriminalizációs hatást keltve. A jugoszláviai magyarság létszáma az 1991-es népszámlálás szerint 38o ezer fő volt, közülük 34o ezer élt a Vajdaságban, azon belül nagyobbrészt Észak-Bácskában és a Tiszamenti tömbben, 9 ezer

Szlovéniában, zömmel a Muravidéken, 23 ezer pedig Horvátországban, többségükben Baranyában és Eszék környékén. ők 1990 óta egyetlen dolog kivételével – a politikai szabadságjogok kibővülésével – egyelőre csak rosszabbul jártak, mert egy soknemzetiségü közösségből nacionalizálódott nemzetállamokba kerültek. Ez főleg persze a vajdaságiakra igaz, de a szlovén és horvát kisebbség-politika sem makulátlan (de a JSZK-tól eltérően e két állammal legalább jónak mondható kisebbségvédelmi egyezménye van Magyarországnak), ráadásul e két utódállam magyarságának létszáma, korösszetétele, települési viszonyai olyanok, hogy asszimilálódásuk ma már csaknem megállithatatlannak mondható. A horvátországiakat pedig közvetlenül is sújtotta a háború, mert 60%-uk a 35 hadszintérré vált Baranyában és Eszék környékén élt (a háború kb 1000-1500-ra becsülhető magyar áldozatának 2/3-a közülük került ki, a

többi néhány száz pedig a mobilizált vajdaságiak közül), így az ottani magyarság gyakorlatilag szétszóródott. A vajdaságiakat „csak” a nacionalista légkör, az embargó és a nagyarányú katonai behivások sújtották (elsősorban a tartományi népességen belüli arányukat meghaladó mozgósitások miatt menekültek közülük mintegy 25-4o ezren külföldre, főleg Magyarországra), ennek ellenére hosszutávon az ő helyzetük a legproblematikusabb. Újabb vajdasági szerb betelepülésbetelepités várható (ill már folyik is), mesterségesen megváltoztatva ezzel az ottani etnikai arányokat. Az 1990-ben alakult VMDK (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége) kidolgozott egy háromszintü autonómiát tartalmazó tervezetet, amelynek értelmében a Vajdaság magyar többségü tömbje területi autonómiát kapna, az e területeken kivüli magyar települések helyi önkormányzatot, a szórványmagyarság pedig az egész strukturát rendszerbe foglaló

perszonális autonómia intézményeibe kapcsolódhatna be (ezzel párhuzamosan ugyan nem zárkóztak el a valódi össz-vajdasági autonómia felujitásától sem, de a tartományi szerb többség miatt komoly érdeklődést sem mutattak iránta). Az ezen koncepciót képviselő VMDK-t, amely amugy is az egyetlen magyar párt volt, az eddigi választásokon a magyar szavazók mintegy 80%-a támogatta. A magyar autonómiára azonban továbbra sincs politikai partner Szerbiában (de a konfliktus-kerülő, ezért a Vajdaságot szinte a „béke szigetének” vélő Nyugaton sem), mára pedig már politikai egységük is felbomlott. Az 1994-ben főleg a volt VMDK-sok által megalakitott Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) és a VMDK éles vitákat folytat egymással: a VMSZ doktrinér és autokrata pártnak tartja a VMDK-t, az utóbbi viszont opportunista szakadároknak a VMSZ-t (egyébként a horvátországi magyarok között is két perlekedő párt van). Mindez tovább neheziti a

politikai rendezést 3. FÜGGELÉK ADATOK A DÉLSZLÁV KőZTÁRSASÁGOKRÓL terület népesség GDP/fő főváros elnök (ezer nkm) (mó,1991) (USD,1990) JUGOSZLÁVIA (1991) 255,8 23,53 2400 Belgrád B.Jovic (1990-91) SMesic (1991) (Kis-)JUGOSZLÁVIA 1o2,2 10,41 2000 Belgrád D.Cosic (1992-93) ZLilic (1993-) ezen belül Szerbia 88,4 9,79 Belgrád S.Milosevic ebből (1989-) Vajdaság 21,5 2,o4 Ujvidék – Koszovó 1o,9 1,99 Pristina – (illegálisan I.Rugova 1992-) Crna Gora 13,8 o,62 Podgorica M.Bulatovic (1990-) BOSZNIA-HERCEGOVINA 51,1 4,37 1600 Szarajevó A.Izetbego- vic (1990-) HORVÁTORSZÁG 56,5 4,76 2800 Zágráb F.Tudjman (1990-) MACEDÓNIA 25,7 2,03 1400 Szkopje KGligorov (1991-) SZLOVÉNIA 20,3 1,96 5500 Ljubljana M.Kucan (1990-) Kikiáltott, de el nem ismert szerb és horvát államok: (csak az ottmaradt népesség feltüntetésével, ill a harcok miatt bizonytalan területekkel) 36 KRAJINAI SZERB KÖTÁRSASÁG 14 0,3 Knin M.Babic (1991-92) GHadzic (1992-94) M.Martic

(1994-95) (a boszniai) SZERB KÖZTÁRSASÁG 34-35 0,6-0,7 Pale RKaradzic (1992-) HERCEGBOSZNIAI HORVÁT KÖZTÁRSASÁG 8-9 o,3 Grude M.Boban (1993-94) K.Zubak (1994-96) (A boszniai szerb és horvát köztársaságok, valamint az Abdic-tartomány kikiáltása után, 1994 elején Szarajevó ellenőrzése alatt állt kb. 7-8 ezer nkm, 1,5-1,6 mó lakossal) A DÉLSZLÁV ÁLLAMOK FőBB ETNIKAI ARÁNYAI (%,1991) JSZSZK JSZK Horv.o Bosznia Szlov Maced szerb.36,262,312,231,4 horvát.19,777,917,32,7 muzulmán.100 3,143,7 albán.9,316,7 (Koszovón 88)21,0 szlovén.7587,6 macedón.5,864,6 jugoszláv.3,05,5 crnagorai.2,35,1 (Crna Gorában 61,8) magyar.1,63,3 (a Vajdaságban 16,9) (az albán adatok becslések, mert az albánok bojkottálták a népszámlálást) BECSüLT ADATOK A DÉLSZLÁV HADSREGEKRőL (1995) katona tank n.tüzérség harci rgép és (ezer fő) (db) (db) hkopter (db) JNA (1991).18019003000600 VJ.12012001500500-600 (A JSZK hadserege) VRS.7o-80330-3508oo-90030-60

(Boszniai szerbek) VSK.40-50250-280400-50025-30 37 (Krajinai szerbek) HV.100-110330-420900-95045-50 (Horvát hadsereg) HVO.40-5070-100200-3505-8 (Boszniai horvátok) ABiH.110-16050-80300-4005-8 (Boszniai kormányhadsereg) (Abdic külön csapatai.2-30-50-100) (az adatok nem tartalmazzák a tartalékosok és az egykori területvédelem létszámát – a JNA mellett 1990-ben 0,5 ill. 1,1 mó fő –, valamint a haditengerészetet sem, amelyre vonatkozó becslések szerint a VJ-nek kb. 45, a HV-nek 6-8 hadihajója van) AZ ILLEGÁLIS FEGYVERIMPORT BECSÜLT ÉRTÉKE (1992 IV.-1994 IV, mó USD – Globus, 1994 IX. 9) FORRÁS IMPORTőR Szerbia Horv.o Bosznia volt SZU.36o5o2o Kina.1o2515 Szlovákia.1oo601o NSZK.03206 Svájc.0909 Ausztria.0612 Törökország.2106 Egyiptom.0225 Szingapur.0202 Irán.0535 SzaudArábia.0020 egyéb forrásokkal együtt összesen.476660162 AKIK A HIREKBEN ÉS A TÖRTÉNELEMKÖNYVEKBEN A LEGTÖBBSZÖR SZEREPELNEK ABDIC, Fikret (1939). Agrármérnök, 1987-ben

vált ismertté az un Agrokomercbotrányban (a vád szerint e mezögazdasági kombinát vezérigazgatójaként fedezetlen váltókat bocsátott ki – szerinte viszont pere, amelyben négy évre itélték, koncepciós ügy volt). Szabadulása után 1990-ben csatlakozott az SDA-hoz, majd a boszniai államelnökség tagja lett, aztán személyes vetélkedésböl és pragmatikus megfontolásokból (a békefeltételek körüli viták miatt, s hogy legalább szükebb hazáját, a cazini krajinát megóvja a háborútól) szakitott Izetbegovic-al. Az un Nyugatboszniai Autonóm Tartomány (1993-94) elnökeként különbékét kötött a szerbekkel és a horvátokkal, akiknek akkor Abdic volt a „fundamentalista” Izetbegovic-al szembeállitható „européer muzulmán”. 1994 márc után Zágrábnak már nem volt szüksége rá, így teljesen a szerbek bábjává vált. 1994 aug-ban „államát” a kormányerök 38 bevették, 1995 aug.-ban a szerb oldalon álló csapatai végleg

szétestek, ö pedig Horvátországba menekült. BABIC, Milan (l956). Fogorvos, 1990-ben Knin polgármestereként a krajinai szerb felkelés egyik szervezöje, majd szélsöséges nacionalizmusával gyorsan háttérbe szoritotta a horvátországi SDS eredeti vezetöjét, J. Raskovicot, és eljutott a „Krajinai Szerb Köztársaság” elnöki posztjáig. Aztán 1992 febr-ban Milosevic elcsapta az államföi posztról volt bábját, mivel az ellenezte a Vance-tervet. Azonban az önállósult Babic-ot a krajinai politikai életböl nem lehetett kiszoritani (noha merényletet is megkiséreltek ellene): az 1993 dec-i elnökválasztáson alig maradt el Milosevic jelöltje, Martic mögött. A legnagyobb krajinai párt, az SDS vezetőjeként később külügyminiszter, majd a Krajina végnapjaiban kormányfö volt, s akkoriban is mindvégig elutasította a Krajina Horvátországba való reintegrációjának lehetőségét. BOBAN, Mate (194o). Közgazdászból lett politikus, 1992-94-ben az

un hercegboszniai horvát közösség, majd köztársaság elnöke. Ö volt a boszniai háborúban a „horvát Karadzic”, akivel Tudjman felváltotta a boszniai horvát mozgalom korai mérsékelt vezetöit (S. Kljuic), és aki nyíltan képviselte Bosznia feldarabolásának (ha nem is formális felosztásának) politikáját. Az 1994 márc-i horvát-bosnyák kiegyezés elöestéjén Tudjman a mérsékeltebb K Zubakot állitotta a helyére – Boban pedig kárpótlásul az INA, a horvát állami olaj-óriáscég egyik vezetöje lett. BULATOVIC, Momir (1956).Közgazdász, aki a crnagorai „antibürokratikus forradalom” (a régi gárdát megbuktató 1989 januári tüntetések) során lett politikussá: elöbb a köztársasági KSZ, majd az év végétöl Crna Gora elnöke. 1991 öszéig mindenben szorosan igazodott a belgrádi irányvonalhoz, később egyes esetekben igyekezett önállóbb – a crnagorai érdekeket jobban szem elött tartó – törekvéseknek is hangot adni.

COSIC, Dobrica (1921). Neves iró és esszéista, a legújabbkori nagyszerb nacionalizmus egyik szellemi atyja, 1992-93-ban Kis-Jugoszlávia elnöke (egyébként maga is egykori partizán és párttag). A 6o-as évek közepétöl a szerb „nemzeti értelmiség” egyik legföbb orientálójaként a valóságos problémákat tuldimenzionálva rendre a szerbség veszélyeztetettségét hangoztatta, s részese volt az un. irómemorandum elkészitésének is Ebben az értelemben éppugy felelösség terheli a háborús végkifejletért mint a politikusokat vagy a tábornokokat (bár sokszor megfogalmazott demokratikus jogállami követeléseket is), és gyakorló politikusként is Milosevic eszközének bizonyult. DRASKOVIC, Vuk (1946). Iró-ujságiró, az SPO és a DEPOS vezetöje A 90-es évek elején a legfontosabb szerbiai ellenzéki politikus, egyben a nagyszerb nacionalizmus egyik legagresszivabb képviselöje: az 1990-es elnökválasztáson még Milosevic-et tullicitáló

nacionalista programmal lépett fel. 1991 közepétöl módositani kezdett politikáján, megindult a mérsékelt(ebb) centrum felé. Az ö „megszelidülése” az 1991 utáni szerb politika egyik biztató fejleménye – bár sajnos e folyamattal párhuzamosan a népszerüsége is csökkent. Mindenesetre sokan olyan, még mindig komoly táborral biró politikusnak tekintik, aki a mérsékelt polgári centrum vezetöjeként – és akár a „békepolitikussá” vált Milosevic partnereként – a szerbiai kibontakozás egyik föszereplöje lehet. GLIGOROV, Kiro (1917). Egykori partizán, 1945-78 között többnyire gazdaságpolitikai posztokat betöltve (noha eredetileg jogász) a jugoszláv politikai élet résztvevöje, pl. szövetségi pénzügyminiszterként az 1965. évi reform egyik vezetöje Belgrádi nyugdijas 39 életét (ill. egyetemi katedráját) feladva lett 1991-ben Macedónia elnöke A nacionalista ellenzék gyakran támadta „megalkuvó és tehetetlen”

szerb-albán-görög politikáját – valójában azonban a tapasztalt Gligorov higgadt és kompromisszumkész politizálásának nagy érdemei vannak abban, hogy Macedónia (egyelöre?) elkerülhette a véres konfliktusokat. 1995 októberében – máig kideritetlen hátterő – sikertelen merényletet követtek el ellene. IZETBEGOVIC, Alija (1925). Jogász, 1990-töl az SDA és Bosznia-Hercegovina elnöke Az 1990 táján feltünt vezetö új politikusok közül ö volt az egyetlen, aki soha nem volt a JKSZ tagja, sőt iszlám agitáció miatt 1946-ban és 1983-ban is bebörtönözték (1983-as pere nagy publicitású volt, így a pluralizálódás kezdetén a muzulmánok egy jó részének szemében jelentős morális tőkével birt az öt év után szabadult Izetbegovic; a horvátok és főleg a szerbek viszont azonnal fundamentalistát láttak benne). Izetbegovic az „uj nemzeti politikusok” mérsékeltebbjei közé sorolható, s szerepe van abban, hogy Boszniában 1992

tavaszáig viszonylag nyugodt maradt a helyzet – noha ez elsösorban nem neki, hanem Belgrád taktikázásának köszönhetö. Sőt 1991 tavaszán ugy tünt, hogy Gligorovval (és az utólsó pillanatokban hozzájuk közeledő Markovic-al) olyan tengelyt alkothat, amely az asszimetrikus közösség koncepciójával kiutat mutathat az jugoszláv válságból. Végül azonban az alkudozások perifériáján maradtak: Izetbegovic túl könnyen megosztható, Gligorov pedig túl kicsi köztársaság élén állt. Aztán Bosznia egységes felépitéséhez való ragaszkodásával Izetbegovic maga is hozzájárult a konfliktus elfajulásához, katonailag és diplomáciailag pedig, legalábbis a háború elején, eléggé tehetetlennek és naivnak bizonyult (emiatt, s mert ragaszkodott az elnöki poszthoz, amelyet eredetileg rotálni kellett volna az elnökségi tagok között, egyes hirek szerint puccsot is megkiséreltek ellene 1992 okt-ben). Bosznia felosztásával szembeni konok

ellenállása azonban (noha végül az unitarizmus kérdésében engedni kényszerült) hozzájárult ahhoz, hogy viszonylag jónak mondható béke-egyezmény születhessen meg. Áz iszlám fundamentalizmus vádja viszont, amellyel személyét és államát gyakran illették, noha nem alaptalan (ö maga pl. 1976-ban irt egy „Iszlám Deklarációt”, s az SDA-nak valóban van, méghozzá növekvő mértékben vallásos tartalma), lényegében propagandisztikus tulzás. 1996 elejétől betegsége miatt kevesebbet szerepel a nyilvánosság előtt, előtérbe tolva helyettesét, E. Ganic-ot és új miniszterelnökét, H Muratovicot KADIJEVIC, Veljko (1925). „Jugoszláv nemzetiségü” (dalmáciai szerb-horvát vegyesházasságban született) hivatásos katona, tábornok, 1988 május és 1992 január között szövetségi hadügyminiszter. E funkciójában a szlovéniai és horvátországi háború idején – mivel az alkotmányos kollektiv főparancsnokság, a szövetségi

államelnökség valójában müködésképtelen volt – gyakorlatilag ő volt a JNA parancsnoka. A válság elején Kadijevic a tábornoki kar azon (relative mérsékeltebb) szárnyához tartozott – szemben B. Adzic-al, aki vezérkari fönök és Kadijevic után az utólsó JSZSZK-hadügyminiszter volt –, amely kezdetben Nagyszerbia létrehozása helyett inkább Jugoszlávia megörzésében gondolkodott. Azonban a politikai rendszerváltás iránti ellenszenve és jugoszlávista illuziói a válság háborús elfajulása során öt is a nagyszerb oldalra állitották. Ennek ellenére 1992 januárjában – miután a nagyszerb pártok mint megbizhatatlant gyakran birálták, de konkrétan egy EK-megfigyelő helikopter lelövése apropóján – lemondásra kényszerült. KARADZIC, Radovan (1945). Pszihiáter, költö, Boszniában 1990-töl az SDS, majd 1992-töl a „Szerb Köztársaság” elnöke (egyébként eredetileg nem boszniai, hanem betelepült crnagorai). 1990-91-ben,

különösen későbbi önmagához viszonyitva, még szinte mérsékelt politikusnak számitott, visszafogottságának azonban taktikai oka volt: Belgrád akkoriban még nem tartotta aktuálisnak a boszniai helyzet végsö kiélezését. Aztán nyíltan megnyilvánult sovinizmusa, majd „elszabadult bábként” 1993 tavaszától szembekerült a „békepolitikussá” 40 váló Milosevic-el is; ezután az sem volt kizárt, hogy a szerbiai szélsöségesekkel összefogva, mint a szerb államok egyesitésének élharcosa, kiszorithatja Milosevic-et a „minden szerbek vezére” poziciójából. A nagyhatalmi szándékok kiismerésében (és kijátszásában) azonban Milosevic-nél ügyetlenebbnek bizonyult, így az 1995 szept.-ig konokul folytatott „mindent vagy semmit”-politikájával végül csaknem totális vereségbe sodorta a boszniai szerbséget. Politikailag és morálisan – de valószinűleg jogilag is – öt terheli az egyik fö felelösség a boszniai

háborúért, noha felelösségre vonása várhatóan politikai alku tárgya lesz. KUCAN, Milan (1941). Jogász-végzettségü karrierpolitikus, 1986-tól a szlovén pártszervezet, 1990-töl Szlovénia elnöke. Reformkommunistaként magáévá tette Szlovénia függetlenségének és a KSZ szociáldemokratizálásának eszméjét, majd föszerepet játszott az önálló Szlovénia létrejöttében. A közelmult kevés elismerésre méltó délszláv politikusának egyike (bár a Jugoszlávia jövöjéröl folytatott vitákban, mint általában a Jugoszláviából Európába való „átlépést” illuzórikusan felfogó szlovén politikusok, ö is hajlott a merev maximalizmusra). MARKOVIC, Ante (1924). Horvát nemzetiségü, eredetileg villamosmérnök, 1943-tól partizán és párttag. A 8o-as években hosszu vállalatvezetöi mult után horvát kormányfö, majd a köztársasági elnökség elnöke („államfö”), 1989 márc-tól pedig szövetségi miniszterelnök. Ö volt a

nyugati hatalmak szemében a „jugoszláv Gorbacsov”, akit a rendezett változások és az ország integritása biztositékaként tekintve a válság akuttá válásától fö partnerüknek fogadtak el. 1989 dec-ben meghirdetett és látványos anti-inflációs sikerekkel induló gazdasági reformprogramja otthon is népszerüvé tette – programja azonban a köztársaságok viszálykodása közepette hamar kifulladt. Tudjman a régi idök és a központ emberét látta benne, Milosevic pedig a horvátot és a reformert; de akkoriban már a szlovén politikusok is irtóztak mindentöl, ami „központi”. így a köztársaságok (és a köztársasági vezérek hatalmi) érdekei szembekerültek a rendszerváltás összjugoszláv keretekben való lebonyolitásával. Ugyanakkor maga Markovic sem értette meg, hogy a nacionalista hullám ellenében nem elég csupán a gazdasági sikerekkel és a nyugati kapcsolatokkal operálni. Kezdeményezöleg kellett volna viszonyulnia az egész

nemzeti-államjogi problematikához -ehelyett Markovic inkább bagatellizálni igyekezett az egész kérdéskört, abban bizva, hogy a reform elörehaladásával és a gazdasági válság enyhülésével „csaknem magától” megoldódik majd (tkp. a demokratizált föderáció hive volt). Később máig tisztázatlanul – de legalábbis szerencsétlenül – avatkozott bele a szlovéniai háborúba, aztán a köztársaságok totális polarizálódása nyomán végképp légüres térbe került minden jugoszlávista megközelités, így Markovic politikája is. Bukásával nemcsak az „utólsó jugoszláv” kényszerült távozni,(1991 dec.-ben mondott le, de funkcióját már október elejétöl nem gyakorolta) hanem, mivel Markovic minden balfogása ellenére is a kibontakozás politikusa volt, a térség békés átalakulásának utólsó lehetösége is elillant. l991 után az üzleti életbe vonult vissza, jóllehet idönként felröppentek találgatások a horvát

politikába való visszatéréséröl. MARTIC, Milan (1946) 1990-ben Knin rendőrfőnökeként a szerb felkelés egyik vezetője, a krajinai félkatonai erők egyik megszervezője, majd „belügyminiszter”, végül Milosevic embereként ő lett – M. Babic és G Hadzic után – a Krajina harmadik „köztársasági elnöke” Kezdetben e funkciójában is a belgrádi politika hő végrehajtója, Milosevic és Karadzic konfliktusában azonban – miután sikertelenül próbált meg közvetiteni közöttük – az utóbbi mellé állt. Ennek megfelelően az összerb egyesülés reményében mindvégig elutasította a Krajina horvátországi reintegrációjának lehetőségét, ezáltal 1995 aug-ban totális vereségbe 41 sodorta a krajinai szerbséget. MESIC, Stipe (1934). Jogász, a HDZ egyik alapitója és a választások utáni elsö horvát kormány elnöke, majd a szövetségi elnökség horvát tagja. 1991 jul-tól, miután nemzetközi nyomásra a szerb blokk

hozzájárulni kényszerült beiktatásához, ö lett Jugoszlávia (mint elözöleg egy interjuban maga megjósolta: utólsó) elnöke. „Hatalma” azonban merőben jelképes volt, december elején le is mondott; komoly szerepe inkább a válság nemzetközi ismertetésében volt. Mesic akkoriban szorosan igazodott Tudjman politikájához, később viszont annak autoriter vezetési stilusa és nacionalista Bosznia-politikája miatt szakitott vele: 1994-ben Horvát Független Demokraták (HND) néven új pártot alapitott. MILOSEVIC, Slobodan (1941). A belgrádi jogi kar elvégzése után dolgozott a belgrádi városi közigazgatásban, később volt vállalatvezetö, bankelnök majd a belgrádi pártszervezet elnöke. 1986-89-ben a szerbiai KSZ (és 1990-töl utódpártja, az SPS) elnöke, egyben 1989 óta Szerbia köztársasági elnöke (egyébként felesége, M. Markovic szintén politizál: ma az „ellenzékben levő” ókommunista JUL, az Egyesült Baloldal vezére). Milosevic

autoriter politikai alkat, aki pártelnökként hamar magáéva tette a szerb nacionalizmus téziseit a „szerbség veszélyeztetettségéröl” (bár a hatalom inkább érdekli, mint Jugoszlávia, a szocializmus, vagy akár a szerb nemzet ügye). Ennek szellemében egyeduralomra tett szert Szerbiában, majd megkisérelte Jugoszlávia recentralizálását és az összjugoszláv föhatalom megszerzését is – végsősoron megásva ezzel Jugoszlávia sirját. Ugyanakkor jó taktikusnak, a szó machiavellista értelmében igen ügyes politikusnak bizonyult. Jól ráérzett a szerbséget foglalkoztató gondokra, ezért a politikában ujonnan fellépö, fiatal (1986-ban még csak 45 éves) Milosevic „tettrekészségét” pozitivan fogadta az a szélesebb közvélemény is, amely addigra már belefáradt a régi vezetés reformretorikába burkolt tehetetlenségébe. S képes volt bizonyos csoportok elött „uj Titoként” fellépni ugy, hogy közben mások a „századvég

Pasic-át” láthassák benne: ilyenformán a tábornokok mellett elnyerte a nacionalista szerb értelmiség támogatását is. 1988-89-ben Szerbia állami egységének létrehozásával régóta nem tapasztalt sikerélményhez juttatta a szerbséget, aztán háborúba lovallta – ám amikor az embargó-feloldás és a Karadzic-al való hatalmi vetélkedésének érdekei ugy kivánták, tudott „békepárti” is lenni, aki „biztositotta a boszniai szerbség konstitutiv státuszát és elérte az igazságtalan embargó feloldását”. Milosevic népszerüsége ennek ellenére már nem a régi, s alighanem el kell majd számolnia a Krajinával is – a szerb szélsönacionalizmus már ma is „a szerb ügy árulójának” tekinti. Közeljövö-beli bukása mégsem valószinü, s ennek nem a sokat emlegetett tv-monopólium vagy a rendörállami módszerek alkalmazása a fö oka. Hanem az, hogy a nacionalizmusba elmerült szerbiai ellenzék – tisztelet a kivételeknek – nem

képes vállalható alternativ nemzeti program megfogalmazására; ezért nem alternativát, csak konkurrenciát jelent vele szemben. MLADIC, Ratko (1943). Hivatásos katona, az 1991-es háborúban a JNA ezredeseként a Knin-környéki harcokban vesz részt, 1992 májusától pedig soron kivüli elöléptetéssel kinevezett tábornokként a boszniai szerb hadsereg parancsnoka (egyébként Karadzic-tól eltérően ő boszniai szerb). Kadijevic mellett Mladic a háború legismertebb katona-szereplője, a többi katonai vezető publicitása jóval kisebb (a legfontosabbak közülük időbeli sorrendben A. Tus, J Bobetko majd Z Cervenko a horvátoknál, J Divjak, S Halilovic majd R Delic az ABiH élén, Z. Panic majd M Perisic a „csak háttérből” háborúzó kisjugoszláv hadseregben) Mladic a bosnyák-horvát oldalhoz képes kislétszámu, de technikai fölényben lévö seregével óriási területeket tudott elfoglalni és éveken át megtartani. Viszont 1995 aug-szept-ben az 42

addigra már kimerült és Szerbiától (ha nem is teljesen, de) magára hagyott serege megroppant a horvát-bosnyák koncentrált támadások alatt. Ennek ellenére politikai befolyása (és minden bizonnyal szerbiai háttere is) megmaradt: amikor Karadzic 1995 aug.-ban megpróbálta leváltani, a tábornokok hőek maradtak hozzá. Mladic-ot Karadzic-hoz hasonló felelösség terheli a háborúért és különösen a hadviselés brutális formáinak szisztematikus alkalmazásáért – sorsuk is minden bizonnyal hasonló lesz majd. PUCNIK, Joze (1932). Filozófus-szociológus, a szlovén DEMOS elnöke 1989-ben tért haza az NSZK-ból, ahol szociológiát oktatott egy föiskolán, miután 1966-ban politikai okokból elhagyta Jugoszláviát (elözöleg kétszer is bebörtönözték cikkei miatt). Hazatérve átvette a szociáldemokrata párt vezetését és megválasztották az ellenzéki blokk (DEMOS) elnökévé és államfö-jelöltjévé. Pucnik azonban frontemberként nem

bizonyult szerencsés választásnak: csak késön kapcsolódott be „szlovén tavasz” eseményeibe, s szociáldemokratának mondott szociál-liberalizmusa sem volt átütö erejü. Az elnökválasztáson alulmaradt Kucannal szemben, de a DEMOS elnökeként (bár nem ö lett az új kormány vezetöje, hanem a kereszténydemokrata L. Peterle) továbbra is főszerepe volt a függetlenség kivivásában 1992ben még a Drnovsek-koalició egyik összekovácsolója, aztán háttérbe szorult, pártja élére is Jansa került. SESELJ, Vojislav (1954). Iró-szociológus, a nagyszerb nacionalizmus mindmáig egyik legagresszivebb képviselöje, az SRS elnöke, „csetnikvajda”, akinek önkéntes félkatonai csetnik-alakulatai Arkan és Jovic fegyvereseihez hasonlóan részesei voltak a harcoknak és különösen az etnikai tisztogatásoknak. Nacionalista nézeteit már a 80-as években „A harmadik Jugoszlávia” c. könyvében kifejtette (amelyért el is itélték), aztán vagy

féltucatnyi szervezetben megfordult (fiatalon a JKSZ-ben is), mig végül kikötött a Radikális Párt vezéri posztján. Népszerüségének csucspontján 1992-93-ban volt, később Milosevic háttérbe szoritotta, sőt kétszer rövid időre el is itéltette. (A szerbiai ellenzék egyébként általában Milosevic provokatörének tekinti, akitől a szerb elnök ma már szabadulni próbál). SILAJDZIC, Haris (1945). Eredetileg orientalista, az első választások után Bosznia külügyminisztere, 1993 okt.-1996 január között miniszterelnöke Izetbegovic mellett a legismertebb és legjelentősebb bosnyák-muzulmán vezető, pragmatikusnak ismert politikus, akit sokan Izetbegovic legvalószinübb utódjának tartottak. Dayton után mégis szétváltak politikai útjaik, mert Silajdzic kifogásolta az SDA erősödő revans-szellemét. Később az SDAt is elhagyva Silajdzic össz-boszniai multinacionális párt szervezésébe kezdett – ezért sokan benne látják a jövő

emberét. SUSAK, Gojko (1945). Volt kanadai emigráns, 1991-töl horvát hadügyminiszter, a HDZszélsöjobboldal és az un hercegovinai lobby vezéralakja, Tudjman egyik legföbb bizalmi embere. Susak személye és tevékenysége nagy viták tárgya a horvát politikai életben Nagy szerepe volt a horvát hadsereg felépitésében (különösen a diaszpóra ezirányu pénzügyi segitségének megszervezésében), ám sokan dilettánsnak és különösen Bosznia kapcsán Tudjman rossz szellemének tartják. Tény, hogy Susak politikai vezetése alatt sürün cserélödtek a horvát hadsereg katonai vezetöi (a vezérkari fönök jelenleg Cervenko; elözöleg sem Tus, sem Bobetko nem jött ki a katonai elöképzettség nélküli, ám Tudjmanhoz hü „pizzással”, ahogyan ellenfelei nevezik az egykori kanadai étterem-tulajdonost). Susak felemelkedése és nacionalista Bosznia-politikája (ö maga hercegovinai származásu, s Boban egyik legföbb mentorának számitott) volt az egyik

fö oka a HDZ „alapitó triásza”, azaz a Tudjman-Mesic-Manolic hármas szétválásának is: „ö a legjobb miniszterem”, válaszolta 43 Tudjman sokat mondóan Manolic-nak (az utóbbi visszaemlékezése szerint), amikor az Susak leváltására próbálta rávenni az elnököt. TUDJMAN, Franjo (1922). 1989-ben a HDZ alapitója és azóta is elnöke, egyben 1990-töl Horvátország elnöke. Igen változatos életpályát futott be: partizán volt, aztán a JNA-ban szolgált, ahonnan 1961-ben vezérörnagyként szerelt le. Ezután a zágrábi munkásmozgalomtörténeti intézet igazgatója – ettöl kezdödöen több történeti munkát is irt, kezdetben az akkori hivatalos szemlélet keretében, később a horvát nemzeti mult ujra- értékelésének szándékával ,majd a 60-70-es évek fordulóján már a horvát reformmozgalom ismert értelmiségi alakja. A 70-80-as években háromszor börtönözték be nacionalista tevékenység cimén. Tudjman ellentmondásos

politikus. A horvát függetlenségben szerzett érdemei elvitathatatlanok, hajlamos viszont az autoriter hatalom-koncentrációra, a személyi kultuszra és a nepotizmusra (egyik fia a titkosszolgálatok koordinátora, másik fia, lánya és unokája részben állami megrendelésekböl profitáló vállalkozók). Politikai világképére a nacionalista szükkeblüség jellemző, részben már választási gyözelmét is nacionalista retorikájának köszönhette – „örülök, hogy feleségem se nem szerb, se nem zsidó”, mondotta a kampány során nyilvánosan. 1990-91-ben pedig a horvátországi szerb autonómia elutasitásával maga is hozzájárult a szerb-horvát konfliktus elfajulásához, mert lehetövé tette az országot akkor már évek óta terrorizáló Milosevic-nek, hogy ezuttal részben okkal hivatkozhasson a szerbség veszélyeztetettségére; később, 1995 aug. után pedig a krajinai szerb exodust csaknem nyílt megelégedéssel fogadta. Nacionalista volt

Tudjman Bosznia-politikája is: különösen 1993-94ben lebegtette Bosznia szerb-horvát felosztásának lehetöségét Nem kevesen megkérdöjelezik demokratikus elkötelezettségének szilárdságát is, s kétségtelen, hogy önmagát (és pártját) az idö mulásával mindinkább hajlamos a horvát nemzet egyetlen valódi képviselöjének vélni: az 1995-ös zágrábi helyhatósági választásokon aratott ellenzéki gyözelemhez pl. teljesen elutasitóan viszonyult. ZUBAK, Kresimir (1947). Jogász-végzettségü boszniai horvát politikus, 1994-ben Tudjman őt állitotta a hercegboszniai köztársaság élére, majd ő lett az alakuló boszniai horvátmuzulmán föderáció első elnöke is. Zubakot Bobannál mérsékeltebb politikusként tartják számon, aki ugyan nem integralista, de a boszniai kiegyezés hive. KRONOLÓGIA 1990 április 8. 12,22: Elnök- és parlamenti választások Szlovéniában Kucan és a DEMOS győzelmével. április 22.,23,május 6: Választások

Horvátországban, a HDZ gyözelmével (a szábor Tudjmant választja elnökké). A választás után a JNA mindkét köztársaságban bevonja a területvédelem fegyvereit (bár főleg Szlovéniában csak részleges sikerrel). julius 2.: A szlovén parlament deklarálja a köztársaság szuverenitását – A koszovoi parlament albán többsége is kinyilvánitja a tartomány Szerbiától való függetlenségét, mivel a szerb parlament június 26-án felfüggesztette a tartomány (gyakorlatilag névleges) autonómiáját. 44 julius 25.: A horvát szábor is kimondja a köztársaság szuverenitását (de a Jugoszláviából való kiválást, hasonlóan a szlovén és a koszovoi parlamenti döntésekhez, még nem). augusztus 17.: „Rönkforradalom” Kninben szeptember 28.: új alkotmány Szerbiában október 1.: Az aug19-szept2-i népszavazásukra hivatkozva a horvátországi szerbek kikiáltják autonómiájukat, majd december 21-én a Krajinai Szerb Autonóm Körzetet.

október 6.: Szlovén-horvát közös javaslat Jugoszlávia konföderativ átszervezésére (amellyel szemben a szerb blokk a föderáció megerösitését javasolta). november 11.,25 Választások Macedóniában, a VMRO relativ gyözelmével (a parlament Gligorovot választja elnökké). november 18.,dec2: Választások Bosznia-Hercegovinában, a nemzeti pártok (a muzulmán SDA, a szerb SDS és a horvát HDZ) gyözelmével. Izetbegovic-ot (SDA) választják elnökké december 9.,23 Elnök- és parlamenti választások Szerbiában Milosevic és az SPS gyözelmével (egyidejüleg a crnagorai választásokat az SKCG nyeri meg). december 22.: Horvátországban a szábor új alkotmányt fogad el, amely nem tartalmazza a helyi szerbeknek sem az „államalkotó” státuszát, sem az autonómiáját. december 23.: A szlovén népszavazás 88,5%-os arányban jóváhagyja a függetlenségi politikát; ha hat hónapon belül nem jön létre államjogi kiegyezés, Szlovénia kilép

Jugoszláviából. 1991 január 7.:Kipattan (a zágrábi Vjesnik híeadásával) az illegális szerb pénzkibocsátás botránya 10-én a belgrádi Politika nyilvánosságra hozza a magyar fegyverszállitásokat Zágrábnak: a Kalasnyikov-ügy kezdete. január 2o.: Szlovén-horvát védelmi egyezmény Négy nap mulva Kucan Milosevic-el tárgyal a szlovén függetlenségről. január 31.: A JNA un Tájékoztatója a szocialista föderáció fenntartása mellett foglal állást február 17.: Milosevic-Tudjman találkozó Karagyorgyevón február 2o: A szlovén parlament (majd kissé enyhébb formában, de a horvát is) döntést hoz a Jugoszláviából való kiválási folyamat elinditásáról. március 3.: Szerb-horvát fegyveres összetüzés Pakracon, majd négy héttel később Plitvicén; a JNA „békéltetö” céllal beavatkozik a harcokba, gyakorlatilag a szerb oldalon. március 9.: Ellenzéki tüntetések kezdödnek Belgrádban 45 március 15.: Lemond Jovic államelnök,

mivel a szövetségi elnökség elutasította a rendkivüli állapot bevezetését (lemondását később visszavonta). A rendkivüli állapot körüli viták kapcsán a JNA kinyilvánitja, hogy a hadsereg minden eszközzel meg fogja akadályozni a polgárháborút és a JSZSZK határainak „bármilyen egyoldalú megváltoztatását”. március 28.: A hat köztársasági elnök Jugoszlávia jövöjével foglakozó tárgyalássorozatának elsö fordulója Splitben. április 21.: A VMDK 2 kongresszusa elfogadja a perszonális autonómia koncepcióját május 2.: Újabb szerb-horvát harcok, ezuttal Borovo Selo-n május 12.: A horvátországi szerbek népszavazása a Jugoszláviához tartozás mellett foglal állást. május 15.: A szövetségi elnökség szerb blokkja (négy tag a nyolcból) nem szavazza meg a horvát Mesic elnökké választását, lehetetlenné téve így soros államföi müködését. május 19.: A horvátországi népszavazás 86%-os részvétel mellett 94%-os

arányban a függetlenség mellett dönt. május 29.: A köztársasági kormányfök és Markovic szövetségi miniszterelnök megállapodnak a köztársaság-közi „gazdasági háborúk” leállitásában és a jugoszláv piac helyreállitásában. jumius 21.: Baker amerikai külügyminiszter belgrádi tárgyalásain kinyilvánitja, hogy az USA – a nemzetközi közösség többi meghatározó tényezöjéhez hasonlóan – „a demokratikus és egységes Jugoszláviában érdekelt”. junius 26.: A köztársasági parlamentek elözö napi döntései alapján kihirdetik Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Hivatalosan is felállitják a nemzeti gárdákat. junius 27.: A „tiznapos háború” kezdete Szlovéniában julius 1.: Mesic átveszi az elnöki hivatalt julius 7.: A Brioni-konferencia A megkötött egyezmény szerint három hónapos moratórium alá helyezik a szlovén és horvát függetlenségi határozatokat. Szlovéniában véget ér a háború julius 18.:

A szövetségi elnökség döntése arról, hogy három hónap alatt a JNA kivonul Szlovéniából. julius során folyamatossá és mind sulyosabbá válnak a horvátországi harcok, amelyekbe a JNA is bekapcsolódik. augusztus 3.: Nemzeti egységkormány alakul Horvátországban 46 augusztus 24.: Baranya teljesen a JNA és a szerb félkatonai alakulatok kezére kerül Másnap kezdödik Vukovár ostroma. Erösödnek a szlavóniai és dalmáciai szerb támadások is szeptember 7.: Hágában megnyilik a Jugoszlávia-konferencia elsö ülésszaka, Lord Carrington elnökletével. szeptember 8.: Népszavazás Macedóniában a függetlenség mellett (72%-os részvétel mellett 95% igen-szavazattal). szeptemberben a JNA-intézmények blokádjára hivatkozva a hadsereg fokozza akcióit és a hónap végéig megszállja Horvátország kb. egyharmadát szeptember 25.: Az ENSZ BT fegyverembargót rendel el egész Jugoszláviára vonatkozóan október 1.: A crnagoraiak ostrom alá veszik

Dubrovnikot október 3.: Az un csonka-elnökség bejelenti a szövetségi hatáskörök átvételét, majd rendkivüli állapotot vezet be. október 7.: Lejár a brioni moratórium, Szlovénia és Horvátország ujra kihirdeti függetlenségét. Rakétatámadás a zágrábi báni palota ellen. október 15.: Kinyilvánitják Bosznia függetlenségét A parlament döntését az SDS nem ismeri el (a szavazást is bojkottálta), majd külön „szerb parlamentet” alakit. október 18.: A hat köztársasági elnök közül öt elfogadja a Carrington-tervet, csak Milosevic veti el. Ezzel gyakorlatilag csődbe jut a hágai konferencia, majd az un Badinter-bizottság kinyilvánitja: „Jugoszlávia megszünt létezni”. október 27.:Egy eltévedt jugoszláv repülögép bombázza Barcsot november 5-6.: Béketüntetések a Vajdaság magyarlakta részein november 8.: EK-gazdasági korlátozások Jugoszlávia ellen (egy hónap mulva Szerbia és Crna Gora kivételével feloldják). november 9.:

Az un csonka-elnökség kéksisakosok küldését kéri az ENSZ-töl a frontvonalakra (a horvát kormány viszont a köztársaság határaira kivánja telepitettni őket). november 15.: Az un Dubrovniki Köztársaság kikiáltása november 18.: Vukovár eleste További harcok Eszék környékén november 20.: Macedónia is kihirdeti függetlenségét december 4.: Nemzetközi nyomásra a horvát szábor új nemzetiségi törvényt fogad el (majd 1992. máj-ban kiegészitik, autonómiát kinálva a knini és glinai körzetnek) 47 december elején horvát ellentámadás Nyugat-Szlavóniában. december 16.: Az EK-külügyminiszterek német kezdeményezésre döntenek Horvátország és Szlovénia elismeréséröl. december 19.: az un Krajinai Szerb Köztársaság kikiáltása december 23.: Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia és Koszovo hivatalosan kérik nemzetközi elismerésüket az EK-tól. december 30.: Szlovéniában felbomlik a DEMOS-pártszövetség, majd

ápr22-én J Drnovseket (LDS) választják kormányfövé. 1992 január 3-tól újabb (a 15.) tüzszünet a horvátországi harcoló felek között A harcok ugyan most nem szünnek meg, de számuk és intenzitásuk lecsökken. Megkezdődik a JNA kivonulása. január 10.: Az un Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaság kikiáltása (a névböl később törlik a „boszniai” jelzöt). január 11.: A macedóniai albánok népszavazása a területi autonómia mellett dönt de azt Szkopje elutasitja. január 15.: Az EK-tagállamok elismerik Szlovéniát és Horvátországot (Magyarország másnap, az USA ápr. 7-én, Oroszország febr 17-én) február 16.: Milosevic leváltatja a Babic-féle vezetést Krajinában, mert az ellenezte a Vancetervet február 21.: Az ENSZ BT döntése a békefenntartó erök (UNPROFOR) Horvátországba küldéséröl. A 14 000 ezer fös kontingenst a négy un UNPA-zónába telepitik február 29. – március 1: Népszavazás Boszniában 63%-os részvétellel

és 99%-os igenszavazattal a függetlenség mellett (A szerbek bojkottálják arra hivatkozva, hogy ők három hónappal korábbi népszavazásukon a Jugoszláviában maradás mellett voksoltak.) Szarajevóban fegyveres harcok kezdödnek, amelyek hamarosan átterjednek Bosznia más részeire is. – A crnagorai népszavazás a Jugoszláviában maradás mellett foglal állást (az ellenzék bojkottálja a szavazást). március 18.: A három boszniai nemzeti párt vezetöjének elvi megállapodása Liszabonnban a köztársaság kantonizálásáról, de hamarosan mindhárman visszalépnek. április 1.-ig a JNA kivonul Macedóniából (bár az EK-államok a görög ellenzés miatt csak 1993 dec-től kezdödöen ismerték el Macedóniát, a köztársaság is megindult a függetlenedés utján). április 2-5: Tömeges béketüntetések Szarajevóban Újabb harcokra kerül sor, s gyakorlatilag bezárul az ostromgyürü. április 6.: Az EK-államok elismerik Boszniát (az USA másnap,

Oroszország ápr 28-án) 48 április 27.: Belgrádban kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (Kis-Jugoszlávia) május 2.: a JNA letartóztatja Izetbegovic bosnyák elnököt (másnap nemzetközi nyomásra elengedték). május 12.: A boszniai szerb parlament saját hadsereg felállitásáról határoz (mivel a JNA-t Belgrád hivatalosan kivonja Boszniából). május 24.: Illegális választások az un Koszovói Köztársaságban: elnökké választják I Rugovát. május 27.: 20 halálos áldozattal járó merénylet Szarajevóban: gránátokkal löttek egy kenyérre váró tömeget. május 30.: Az ENSZ BT általános gazdasági embargót rendel el Kis-Jugoszlávia ellen május 31.: Választások Kis-Jugoszláviában a kormánypártok gyözelmével Június 15-én szövetségi elnökké választják D. Cosicot, majd kormányfövé M Panicot junius folyamán (és július elején) több belgrádi tömegtüntetésen követelik Milosevic lemondását. junius végéig

az állandósult harcok során a szerb erök Bosznia területének több mint felét, a horvátok pedig közel negyedét foglalták el; kb. másfél millió lakos kényszerült menekülésre junius 28.: A boszniai kéksisakos-misszió kezdete: a BT 85o fös kontingens Szarajevóba küldéséröl dönt, hogy a humanitárius légihid érdekében nyitva tartsák a szarajevói repülöteret. (Korábban csak a krajinákban kaptak operativ feladatot a kéksisakosok.) Idövel a boszniai ENSZ-békefenntartó erök (UNPROFOR) létszáma 22 ezerre nö. julius 4.: A boszniai elnökség határoz az egységes fegyveres erők felállitásáról julius 5.: Kikiáltják az un Herceg-Boszniai Horvát Közösséget, amely csak formálisan tekinti magát Bosznia részének (közvetlen horvát-muzulmán összecsapások is kirobbantak, amelyek később, októbertöl folyamatossá váltak). augusztus elején kirobban a koncentrációs táborok botránya. augusztus 2.: Elnök- és parlamenti választások

Horvátországban Tudjman és a HDZ gyözelmével. augusztus 25-27.: Jugoszlávia-konferencia Londonban szeptember 23.: Felfüggesztik Jugoszlávia ENSZ-tagságát – Újabb (junius óta már a harmadik) szövetségi egyezmények Horvátország és Bosznia között. szeptember 30.: Tudjman-Cosic találkozó Genfben október 9.: A BT elrendeli a boszniai légtérzárat november 1.: A Mazowiecki-bizottság drámai jelentése a boszniai etnikai tisztogatásokról 49 november 6-7.: Véres macedon-albán összetüzés Skopjéban; a BT nov 2o-án 700 fös kontingens Macedóniába küldéséröl határoz, a jugoszláv-macedón határ ellenörzésére. december 2.: Az Iszlám Konferencia a boszniai muzulmánok megsegitésére szólitja fel az ENSZ-t és a nagyhatalmakat: több iszlám ország (Szaud-Arábia, Törökország, Kuvait, Irán) pénzzel és fegyverszállitásokkal kezdi támogatni Szarajevót. december 6.: Elnök- és parlamenti választások Szlovéniában Kucan és az LDS

gyözelmével december 2o-jan.3: Választások Kis-Jugoszláviában a kormánypártok gyözelmével (a szerb elnökválasztást Milosevic nyeri Panic ellenében). 1993 január 2.: Újabb, többfordulós Bosznia-konferencia kezdödik (Genfben, majd New Yorkban) az un Vance-Owen béketervröl (Bosznia kantonizálása). január 22.: Horvát támadás indul a Krajina ellen Elfoglalják a maslenicai hidföállást és a zemuniki repülöteret; viszont a BT elitéli a horvátok katonai akcióját. január 27.: Izetbegovic és Boban hercegbosznai elnök (eredménytelen) tüzszüneti megállapodása a mostari és közép-boszniai horvát-muzulmán harcok befejezéséröl. február 22.: A BT nemzetközi biróság felállitásáról határoz a jugoszláviai háborús büntettek kivizsgálására. február 28.: Az „ejtöernyös segélyszállitások” kezdete március 25.:Izetbegovic és Boban aláirják a Vance-Owen tervet április 12.: A NATO-légijárörözés kezdete Boszniában május

1-2.: Bosznia-értekezlet Athénban, amelyen Karadzic boszniai szerb elnök is aláirja a Vance-Owen tervet, amelyet azonban 5-én a palei szerb parlament, 15-17-én pedig a boszniai szerbek népszavazása is elutasitott. május 6.: A BT hat biztonsági övezetet hoz létre Boszniában (Szarajevó, Tuzla, Bihács, Szrebrenica, Gorazsde, Zsepa). május 11,: A BT elitéli Zágrábot a mostari és a közép-boszniai horvát támadások miatt. május 23.: A szlovén-horvát viszony megromlása miatt hazarendelik Zágrábból a szlovén nagykövetet. junius 1.: Leváltják a JSZK elnöki tisztségéböl Cosicot; utóda június 25-től Z Lilic junius 16.: Újabb békekonferencia Genfben Milosevic és Tudjman megállapodnak Bosznia három részre tagolásában (e variációt a boszniai elnökség már július 9-én elutasitja). 50 julius 21.: Szarajevónak szánt illegális fegyverszállitmányt lepleznek le Mariborban julius 29.: A genfi Bosznia-konferencián elöterjesztik az un

Owen-Stoltenberg tervet (a három nemzetállam konföderációja). A konferencia újabb fordulóján, aug31-szept 1-én a szerbek és a horvátok elfogadták a tervet, Izetbegovic elutasította. augusztus 8.: Muzulmán-muzulmán összecsapás Bihácsnál Abdic és Izetbegovic hivei között. Abdic szept 27-én kihirdeti az un Nyugat-Boszniai Autonóm Tartományt, majd különbékét köt a szerbekkel és a horvátokkal. augusztus 24.: Kikiáltják az un Boszniai Horvát Köztársaságot, amelynek parlamentje visszahivja az összes horvát képviselöt a szarajevói kormányzatból. szeptember elején katonai zendülés Banja Lukán. október 5.: A bosnyák elnökség elhatározza az Abdic-erök leverését Boszniában általánossá válik a „mindenki háborúja mindenki ellen” állapota: Kelet-Boszniában, Szarajevónál és a posavinai korridornál a szerbek és a muzulmánok, Mostarban és Közép-Boszniában a horvátok és a muzulmánok, Bihácsnál a muzulmánok és a

muzulmánok harcolnak egymással – viszont megritkulnak a szerb-horvát harcok. november 29. és december 21: A genfi tárgyalások újabb fordulóin Izetbegovic ismét elveti az Owen-Stoltenberg tervet. december 10.: Elnökválasztás Krajinában, amelyet Babic ellenében a Milosevic támogatását élvező Martic nyer meg. december 19.: Parlamenti választás Szerbiában: gyöz az SPS 1994 január 9-10.: Tudjman-Izetbegovic találkozó Bonnban, majd délszláv csucstalálkozó január 18-án Genfben, ismét békemegállapodások nélkül. Viszont szerb-horvát egyezmény születik a JSZK és Horvátország kapcsolatfelvételéröl. február 5.: A csaknem két éve tartó szarajevói harcok legsulyosabb merénylete: 68 áldozatot követelö aknatámadás a szarajevói piactér ellen. Bár nem sikerül kétséget kizáróan megállapitani, hogy honnan löttek, a szerbeket ultimátum elé állitják: 10 nap alatt ki kell vonniuk nehézfegyverzetüket Szarajevó 2o km-es körzetéböl.

február 8.: Tudjman lemondatja Bobant, majd a mérsékelt Zubakot választatja meg a boszniai horvátok vezetöjévé. február 16.: Görög embargó Macedónia ellen február 28.: Az elsö NATO-akció Boszniában: egy légijárör lelö négy szerb repülögépet a repülési tilalom megsértése miatt. március 18.: Washingtonban aláirják a horvát-bosnyák kettös államszövetségi egyezményt a boszniai horvát-muzulmán föderáció létrehozásáról, ill. Horvátország és Bosznia 51 konföderációjának elöirányzásáról. Ezután elcsendesedik a horvát-muzulmán háború (Mostart EU-közigazgatás alá helyezik). április 5-17.: Gorazsde ostroma A szerbek csaknem elfoglalják, de nemzetközi nyomásra megállnak. május 13.: Az un összekötö csoport tagállamainak (az USA, Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország) külügymimiszteri értekezlete Genfben. Közös javaslatként új béketervet fogalmaznak meg, amely szerint Bosznia megörizné

nemzetközi jogalanyiságát, de 51-49%-os területi arányban belsöleg megoszlana a horvát-bosnyák föderáció és a szerb tagállam között. A tervet a horvátok, a muzulmánok és Belgrád elfogadta, a boszniai szerbek elvetették. május 16.: Bosnyák-horvát közös katonai parancsnokság alakul a márciusi washingtoni egyezmények alapján. junius 18.: Megalakul a VMSZ Éles politikai vitába kezd egymással a két vajdasági magyar párt (VMDK, VMSZ). augusztus 4.: Belgrád lezárja a JSZK és Bosznia határát, hogy a Karadzic-vezetést a béketerv elfogadására kényszeritse. Ennek ellenére a 27-28-i boszniai szerb népszavazás is elveti az összekötö csoport tervét. augusztus 18.: A boszniai szerb parlament felhivása Kninhez és Belgrádhoz az „Egyesült Szerb Államok” sürgős létrehozására. Knin elfogadná, Belgrád viszont nem reagál a felhivásra. augusztus 21.: A kormánycsapatok beveszik Velika Kladusát, s összeomlik Abdic állama (novembertöl

ujjászervezett csapatai a szerbek oldalán részt vesznek a Bihács környéki harcokban). szeptember 13.: Tudjman-Izetbegovic tárgyalások a márciusi washingtoni egyezmények realizálásáról. szeptember 23.: A BT enyhiti a Kis-Jugoszlávia elleni gazdasági szankciókat szeptember 29.: Provokativ politikai fellépései miatt letartóztatják és egy havi elzárásra itélik Belgrádban V. Seseljt (1995 jun-ban újabb két hónapra itélik) október 16.: Elnökválasztás Macedóniában: gyöz Gligorov november 10: A BT elveti a Boszniára vonatkozó fegyverembargó feloldását javasló amerikai inditványt, amire válaszul az USA kivonul az embargó ellenörzéséböl. november 21.: Nato-légitámadás az udbinai szerb légitámaszpont ellen (Krajina) december 2.: Horvátország és Krajina gazdasági egyezménye Azonban a politikai rendezés terén nincs elörelépés, a Vance-tervböl csupán (az idönkén megsértett) tüzszünet érvényesül. december 31.: Boszniában

Carter közvetitésével négy hónapra tüzszünetet kötnek, de csak átmenetileg enyhülnek a harcok. 52 1995 január 3o.: Kudarcba fulladnak az un mini kontaktcsoport zágrábi és knini tárgyalásai a horvátországi rendezésröl. február 2o.: Pale és Knin közös védelmi tanácsot alakit március 31.: A BT kompromisszumos döntése: „UNPROFOR” helyett „UNCRO” Horvátországban. május 1.-2: A horvát hadsereg sikeres támadása Nyugat-Szlavónia visszaszerzéséért Szerb rakétatámadás Zágráb ellen. május 25-26.: NATO-bombázások néhány szerb állás ellen, amire válaszul a szerbek tuszul ejtenek mintegy 400 kéksisakost és megfigyelőt, s ágyuzzák Tuzlát (71 halott). julius 11.: A szerbek elfoglalják Szrebrenicát, majd 8 nap mulva Zsepát (és etnikailag is „megtisztitják”), s fokozzák Bihács elleni támadásaikat is. julius 21.: Nemzetközi Bosznia-konferencia Londonban Másnap Splitben horvát-bosnyák katonai egyezményt kötnek, majd

közös akciót inditanak Bihács felmentésére. augusztus 4.-7: Horvát villámháború Krajina ellen 5-én már beveszik Knint, s a bihácsi muzulmán erökkel együtt elörenyomulnak Nyugat-Boszniában is. Abdic csapatai szétesnek (részben átállnak); menekültáradat indul Szerbia felé. A szept közepéig folytatódó harcokban Bosznia kb. 2o%-át visszafoglalják a horvát és bosnyák csapatok augusztus 28.: 37 halottat követelö szerb aknatámadás a szarajevói piactér ellen augusztus 30.: Kétnapos intenziv NATO-légitámadások kezdödnek a boszniai szerbek állásai és katonai infrastrukturájuk ellen, kikényszeritendö a szarajevói szerb nehézfegyverzet visszavonását. 10- és 12-én újabb támadásokra kerül sor szeptember 8.: Belgrád, Zágráb és Szarajevó elvi keret-egyezménye a boszniai béke alapelveiröl (a nemzetközi összekötő csoport korábbi béketerve alapján). szeptember 20.: A szerbek kivonják nehézfegyverzetüket a szarajevói tiltott

zónából; gyakorlatilag véget ér a város három és fél éves blokádja. október 3.: Merénylet Gligorov macedón elnök ellen (tuléli) október 29.: Választások Horvátországban a HDZ győzelmével (de Zágrábban az ellenzéki koalició nyer). november 1. A daytoni békekonferencia kezdete Holbrooke közvetitésével 9-én Tudjman és Izetbegovic a bosnyák-horvát föderáció realizásálásáról, 12-én Tudjman és Milosevic Kelet- 53 Szlavóniáról jut megegyezésre (ez utóbbit a zágráb-erdődi megállapodás önti konkrét formába), majd 21-én aláirják az elözetes boszniai békeszerzödést. Elcsendesednek a harcok november 22.: A BT felfüggeszti a Kis-Jugoszlávia elleni gazdasági blokádot, s – hat hónap mulva érvényesen – a délszláv köztársaságok elleni fegyverembargót is. december 14.: Párizsban Milosevic, Tudjman, Izetbegovic – és tanuként Clinton, Chirac, Kohl, Major, Csernomirgyin és González – aláirják a

békeszerzödést. Véget érnek (?) a becslések szerint mintegy – és 4/5 részt Boszniában – 6o-90 milliárd USD közvetlen anyagi kárt okozó és 250-280 ezer áldozatot követelő délszláv háborúk. Hamarosan megkezdődik a nemzetközi békefenntartó haderö (IFOR) bevonulása. A RÖVIDITÉSEK ÉS A FELHASZNÁLT IRODALOM JEGYZÉKE Rövidítések ABiH – Bosznia-Hercegovina Hadserege DEMOS – Szlovén Demokratikus Ellenzék DEPOS – Szerb Demokratikus Mozgalom HDZ – Horvát Demokratikus Közösség HOS – Horvát Védelmi Erők HRHB – Hercegboszniai Horvát Köztársaság HSP – Horvát Jogpárt HV – Horvát Hadsereg HVO – Horvát Védelmi Tanács (Boszniában) JKSZ – Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (SKJ) JNA – Jugoszláv Néphadsereg JSZK – Jugoszláv Szövetségi Köztársaság JSZSZK – Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság LDK – Koszovói Demokratikus Szövetség (albánok) LDS – Liberális Demokrata Párt (Szlovénia) RS –

Szerb Köztársaság (Boszniában) RSK – Krajinai Szerb Köztársaság 54 SDA – Demokratikus Akciópárt (muzulmánok) SDS – Szerb Demokrata Párt(Horvátországban, Boszniában) SNS – Szerb Nemzeti Párt (Horvátországban) SPO – Szerb Megujulási Mozgalom SPS – Szerbia Szocialista Pártja SRS – Szerb Radikális Párt VJ – Jugoszláv Hadsereg (Kis-Jugoszlávia) VMDK – Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége VMRO – Belső-Macedón Forradalmi Szervezet VMSZ – Vajdasági Magyarok Szövetsége VRS – Boszniai szerb hadsereg VSK – Krajinai szerb hadsereg ZNG – Horvát Nemzeti Gárda Felhasznált irodalom A jugoszláviai, horvátországi és magyarországi sajtó anyagai (a Vreme, Globus, Magyar Szó, Létünk, Napló, Népszabadság, HVG, Beszélő, Magyar Narancs, az MTI VD és a Limes irásai) Banac, I.: The Nacional Question in Yugoslavia Ithaca- London 1984 Bebler, A.: A föderalista kommunizmus jugoszláv modellje Európai Szemle 1992/3 Genscher,

H-D.: Erinnerungen Berlin 1995 Glenny, M.: The Third Balkan War London 1992 Flores E.: Mocskos háború Budapest 1994 Furkes, J.- Schlarp, KH(ed): Jugoslawien: ein staat zerfällt Hamburg 1991 Kocsis K.: Jugoszlávia – egy felrobbant etnikai mozaik esete Budapest 1993 Krpina, D.: Srbi u Hrvatskoj Zagreb 1994 (kézirat) Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda 1994 55 Márkusz L.: A nemzetközi szervezetek válságkezelő tevékenysége Társadalmi Szemle 1994/2. és 3 Mesic, S.: Kako je srusena Jugoslavija Zagreb 1994 Molnár I.- Szternák Gy: A jugoszláviai polgárháború SVKI Védelmi Füzetek 3 Navracsics T.: Rendszerváltás fegyverekkel Valóság 1993/10 Reißmüller, J.G: Die bosnische Tragödie Stuttgart 1993 Schöpflin Gy.: Hatalom, etnikum és kommunizmus Jugoszláviában Politikatudományi Szemle 1992/2. Sekelj, L.: Lehetséges-e a békebeli Jugoszlávia? Társadalmi Szemle 1994/7 Sokcsevits D.- Szilágyi I- Szilágyi K: Déli szomszédaink története Budapest 1994

Szilágyi I.: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte Kand ért, Budapest 1994 Tasic P.: Kako je ubijena druga Jugoslavija Skopje 1994 Zametica J.: The Yugoslav Conflict London 1992 56